Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, február 27, 2006
17:32
 
Igazság


Régóta foglalkoztat már, hogy leírjam, és úgy döntöttem, most jött el az ideje. Egy képről van szó, voltaképpen egy szimbólumról csupán. Pszichológushallgatók nyilván ismerik a nevezett szimbólumot, pl. az Atkinsonból.

Egyfelől a következőt kell elmondanom:

Az említett kép az irodámban van kiragasztva, a polc oldalára, történetesen a főnökömtől ajándékba kapott orthodox Krisztus-ikon alá. Állandóan szem előtt tartom, hogy emlékeztessen az egyetlen igazságra. A 13-as szám kifejezi az emberi teljességet hagyományosan szimbolizáló 12-es szám állandó meghaladását (transzcendálását), az apostoli közösséget, az azt vezető Krisztussal. Ez a „13” meghatározó szám a világképemben. És aki mást mond, annak az igaz hit védelmében átharapom a torkát.






Másfelől azonban el kell mondanom még valamit:

Az említett kép az irodámban van kiragasztva, a polc oldalára, történetesen a főnökömtől ajándékba kapott orthodox Krisztus-ikon alá. Állandóan szem előtt tartom, hogy emlékeztessen az egyetlen igazságra. A B betű, úgy is, minta nevem kezdőbetűje, kifejezi az emberi individualitás fontosságát, utalva ezzel az inkarnálódott, s mindörökké a világban maradó (immanens) Krisztusra. Ez a „B” meghatározó betű a világképemben. És aki mást mond, annak az igaz hit védelmében átharapom a torkát.





A fenti két gondolatfutam természetesen süket duma. És természetesen az irodámban nem a fenti kép van kiragasztva, a polc oldalára, a főnökömtől ajándékba kapott orthodox Krisztus-ikon alá. A kiragasztott kép a következő:



Állandóan szem előtt tartom, hogy emlékeztessen az egyetlen igazságra. Arra, hogy semmi alapunk nincs soha egymás torkát átharapni.

Címkék:


vasárnap, február 26, 2006
00:59
 
Nyamm


Pénteken megint update-eltem egy jókorát az egyik prgramon, következésképp kapkodva kajáltam, és rohanva értem oda Dávidhoz. Viszont annyira rohanva, hogy az odaérést sikerült bő 20 perccel korábbra időzíteni. Ez azért vicces, mert Dávidnak nincs várója, és az egész órára megbeszélt ülésre csak egészkor, végső esetben is csak 58-kor szabad becsöngetni hozzá. Maga az alkalom OK volt, haladtunk meg minden, de azt hiszem, a terápiám alakulása épp az a valami, amit nem óhajtok leblogolni. Még Tominak se nagyon beszélek a részletekről. Nem mert titok, csak jobb (értsd: hatékonyabb), ha belül zajlik, és egy-egy feltörő gondolat vagy érzés nem kerül kipofázásra félig nyers állapotban.

Este vendégek voltak, tegnap (azért tegnap, mert egy órája már holnap van), azaz szombaton pedig Tomiékhoz mentünk. Egyebek közt a névnapom utólagos, családi megülése céljából. A poszt címe onnan van, hogy Tomiék családjában ősi tradíció, hogy a születés- vagy névnap alkalmából ünnepelt személyre mért, megfellebbezhetetlen büntetés, hogy ki kell találnia, mi legyen az ünnepi ebéd. Ez első néhány alkalomml nagyon kedves és jóleső dolog. A többi alkalommal is, csak akkor a kedvességet és a jólesést már lényegesen árnyalja az évek során mind embertpróbálóbbá váló feladat, miszerint: „mi a fenét találjak már ki megint?! – Mivel évente kétszer ennek a tortúrának családból mindenki szenvedő alanya, a többiek ilyenkor jóleső kárörömmel figyelik, és a játékszabályok szerint mereven elutasítják a olyan gyenge próbálkozásokat, hogy „nekem igazán mindegy” vagy „amit ti szeretnétek”, esetleg „mégis, valami ötletet lehet kapni?”. – Mivel azonban Balázsból nem lesz szalonna, Tomi apukája jó érzékkel már előre beszerezte a csülköt. :-) A marhahúslevesre és velőscsontra leadott rendelésem sem okozott túl nagy meglepetést, viszont a kaja szemlátomást mindenkinek tökéletes megelégedésére szolgált. Az utolsókat rúgom a nagyböjt előtti időszakba.

Estefelé bementem Apához. Átadtam neki a blogon keresztül és egyéb forrásokból származó jó kívánságokat, és köszöni szépen mindenkinek. Elég fáradékony, de alapvetően jól van, és – noha elég rendesen kilyuggatták injekciókkal – a lyukakon keresztül ő sem bújt ki a bőréből: mikor már indultam, mondta, hogy írjam meg a blogban, mindenki megnyugtatására, hogy „hullajó állapotban” találtam őt.

Leírtam, tessék. :-)

Címkék: , ,


péntek, február 24, 2006
01:21
 
Apa


Mondjuk ez nem az ő blogja, hanem az enyém, de azért leírom, mert engem is elég érzékenyen érint, hogy tegnap bevitte a mentő, és kiderült, hogy az elmúlt hetekben volt egy infarktusa. Orrszonda, infúzió stb. – most vizsgálják majd egy hétig.

Nem akarom kommentálni. Ami blogosabb téma lehet, az az, hogy ezt egyáltalán leírom. Tomitól kaptam már ki amiatt, hogy az ő egészségi állapotát leblogoltam. És mástól is hallottam már ilyet, hogy magánügy, meg kinek mi köze hozzá... Nem tudok értelmesen vitatkozni az ilyen megközelítéssel. Én csak azt tudom, hogy anyám betegsége (a gyermekparalízise) abszolút nyilvános, látható dolog volt. Bottal járt (utcán kettővel, zárt térben eggyel), azzal is nehezen. Számomra a betegség (vagy a bármilyen fogyatékosság) kezdettől fogva az élet része, és soha nem úgy tekintettem rá, mint kínos családi ügyre, amit illő eltitkolni. Nyilvánosak voltak anyám orthopédiai korrekciós műtétei is (amelyek után már lakásban is két botra volt szüksége): tudtak róla a rokonok, barátok, kollegák – hozzánk tartozott, a közös életünkhöz. És nyilvánosak volt az is, hogy daganattal műtik, nem szégyellni való, feszülten őrzött családi szennyes. Nyilvános volt a halála is; tudott dolog, versbe kerülő. (Apám is írt róla, én is. Apám ilyen témájú versei jók lettek, az enyémek nem.)

Apa egyébként minden téren sokkal szemérmesebb nálam. Nekem valószínűleg könnyebb betegségről beszélni. Nem mintha többet betegeskedtem volna, csak az én életemben nagyon nehezen válik el egymástól a magánügy és a közügy.

Amikor az Öt Kenyér Közösség 2003-ban engesztelő szentmisét mutatott be az Apostoli Nunciatúra közelében, „Imádkozzatoki üldözőitekért!” címszóval, imádkozva a történelem során meggyilkolt melegekért és gyilkosaikért, sokan felháborodtak, hogy a liturgia intimitását hogy van képünk kivinni az utcára, a profán közegbe, kvázi demonstratív célzattal. Brúnó akkori válasza, gondolata nagyon mélyen él bennem azóta is (tartalmilag idézem): Jézus megváltó kereszthalála nem valamilyen diszkrét, steril helyen, elfüggönyözve zajlott, hogy senkinek a nyugalmát ne zavarja meg. Frászt. Kint történt, a nyilvánosság előtt, véresen, mocskosan, hangosan és látványosan, mindenki szeme láttára. Az igazságot nem lehet eldugni. A szenvedés igazságát (valóságát) sem. A szenvedés, a betegség, a halál az élet integráns részét képezi. Gonosz, hazug és ártalmas az a társadalom, amely ezeket a jelenségeket megpróbálja a jó ízlés, a köznyugalom vagy más álságos indokok alapján tabusítani, elrejteni a szemünk elől. A jól fogyasztó állampolgárok szeme elől. Ja, és persze a 18–49 év közötti korosztály rulez.

:-/

Címkék: , ,


csütörtök, február 23, 2006
15:08
 
Sztálin a Pilvaxban


Az Indexen olvasom:

„Meglehetősen hézagosak a tanulók ismeretei az 1956-ban történtekről – erre derített fényt a Szocio-Gráf Piac- és Közvélemény-kutató Intézet által a Lauer Learning megbízásából készített felmérés. A kutatást 705 középiskolás és frissen érettségizett megkérdezésével folytatták, azzal a céllal, hogy felderítsék a fiatalok 1956-os forradalommal kapcsolatos ismereteit. [...] A felmérés eredménye szerint 1956-ról a megkérdezettek közel 20 százaléka egyáltalán nem tanult. [...] A fiatalok keverik az 1848-as, az 1956-os és az 1990-es eseményeket. Ezt az mutatja, amikor az 1956-ban résztvevők nevét a következőképpen sorolják fel: Nagy Imre, Kádár, Rákosi, Gerő, Kossuth, Petőfi, Sztálin.”

Nem vicces.

Címkék:


 
Join the Birtalan Fan Club!


Kopipészt jön, de ez most nem ötkenyeres.

Kaptam ugyanis egy levelet. Én, Birtalan Balázs, a (jelexerint) népszerű celebrity, személyesen. A honlapom üzenetküldő oldalán keresztül küldte egy bizonyos Mónika. Olyan jó érzés, ha az embernek vannak odaadó és figyelmes rajongói! Könnyek között osztom meg kedves blogolvasóimmal a küldeményt (Mónika vezetéknevét azért inkább kihagyom); különösen figyelmetekbe ajánlom a 'From' mezőben található válaszcímet.

-----Original Message-----
From: [...] MONIKA [mailto:RTL.KLUB@frimel.hu]
Sent: Thursday, February 23, 2006 12:44 PM
To: balazs@birtalan.hu
Subject: Üzenet Balázsnak

SZi Balazs en vagyok az egyik hodolod nagyon szeretem a musorodat es mindig nezlek egy musorodat sem hagyok ki es azt szeretnem ha egyszer beszelnel arrol hogy ha mar regota ismersz valakit akor mar nem is lehet jarni az iletovel mert ciki lene ez igaz szerinted.Mert nekem mar 8-eve van szerencsem bnne sajnos.Ma is meg fogom nezni a musorodat.szia

Címkék:


szerda, február 22, 2006
17:25
 
Izmael – részlet


Egy kis étvágygerjesztő, tessék. A tanítvány és a tanár (vagyis a címszereplő, Izmael, egy síkvidéki gorilla) beszélgetnek. A szó épp Izmaelnél van:

     – A tegnapi Kurtról és Hansról szóló történetedből arra következtetek, hogy az Adolf Hitler uralma alatt élt német nép életét és korát tanulmányozod.
     – Tanulmányozom? Nem, én nem mennék ilyen messzire. Olvastam néhány közismert könyvet – Speer visszaemlékezéseit, A Harmadik Birodalom tündöklése és bukásá-t és hasonlókat – és néhány tanulmányt Hitlerről.
     – Ebben az esetben biztosan megérted, amit Mr. Sokolow igyekezett nekem megmutatni: nem csak a zsidók voltak rabok Hitler alatt. Rab volt az egész német nemzet, lelkes támogatóit is beleértve. Néhányan irtóztak attól, amit csinált, néhányan csak sodródtak vele, amennyire tőlük tellett, néhányan pedig kimondottan meghíztak rajta – de mindannyian a rabjai voltak.
     – Azt hiszem, értem mire gondolsz.
     – Mi tartotta rabságban őket?
     – Hát... a rettegés, gondolom.
     Izmael megrázta a fejét. – Biztosan láttál filmeket a háború előtti gyűlésekről, ahol több százezren egyként énekelnek és éljeneznek. Nem a rettegés hozta őket az egység és a hatalom ezen ünnepeire.
     – Igaz. Akkor talán Hitler személyes varázsa.
     – Az kétségtelenül volt neki. De a személyes varázs csak felkelti az emberek figyelmét. Ha már rád figyelnek, akkor kell, hogy legyen valami mondanivalód számukra. És mi volt Hitler mondanivalója a német nép számára?
     Ezt meggyőződés nélkül mérlegeltem néhány pillanatig. – Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a zsidó ügyön kívül mással nem tudnék válaszolni.
     – Egy történet volt a mondanivalója számukra. Egy történet, melyben az árja fajt, kiváltképp Németország népét megfosztották attól a helytől, mely a világban megillette őket, megkötözték, leköpték, megerőszakolták, és korcs fajok, kommunisták meg zsidók a porba taposták. Egy történet, melyben Adolf Hitler vezetésével az árja faj letépi láncait, bosszút áll elnyomóin, megtisztítja az emberiséget mocskaitól és elfoglalja az őt mint az összes faj urát megillető helyet.
     – Valóban.
Izmael      –  Most talán hihetetlennek tűnik számodra, hogy egy népet ilyen képtelenség rabul ejthet, de az első világháborút követő majdnem két évtizednyi lealacsonyodás és szenvedés után ez szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a német népre, és nemcsak a propaganda szokásos eszközei erősítették meg, hanem egy intenzív, fiatalokat oktató és idősebbeket újraoktató program is.
     – Igazad van.
     – Mint mondtam, sokan voltak Németországban, akik a német faj mitológiájaként ismerték fel ezt a történetet. Mindamellett rabságban tartotta őket, mégpedig egyszerűen azért, mert a nagy többség körülöttük azt gondolta, csodálatosan hangzik, és hajlandóak voltak az életüket adni azért, hogy valóra váltsák. Érted, mire gondolok?
     – Azt hiszem. Még ha valakit személy szerint nem is ejtett rabul a történet, ugyanúgy rab volt, mert a körülötte levők rabbá tették. Mint egy állat, mely felett átszáguldanak egy eszeveszett menekülés közben.
     – Úgy van. Még ha valaki úgy is gondolta, hogy az egész őrültség, játszania kellett a szerepét, el kellett foglalnia a helyét a történetben. Az egyet-len mód ennek elkerülésére az volt, ha elmenekült Németországból.
     – Így igaz.
     – Érted, hogy miért mondom ezt neked?
     – Azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos.
     – Azért mondom ezt neked, mert a ti kultúrátokban élő emberek nagyrészt ugyanebben a helyzetben vannak. Miként a náci Németország népe, ők is egy történet rabjai.
     Egy darabig pislogva ültem.
     – Nem tudok ilyen történetről – mondtam végül.
     – Úgy érted, hogy soha nem hallottál róla?
     – Úgy van.
     Izmael bólintott. – Ez azért van, mert nem szükséges hallani róla. Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára. Fekete és fehér, férfi és nő, gazdag és szegény, keresztény és zsidó, amerikai és orosz, norvég és kínai, mindnyájan ezt halljátok. És szüntelenül ezt halljátok, mert a propaganda minden eszköze, az oktatás minden eszköze szüntelen ontja. És minthogy szüntelen halljátok, nem figyeltek rá. Nem szükséges figyelni rá. Mindig jelen van, zümmögve a háttérben, tehát egyáltalán nem szükséges foglalkozni vele. Valójában azt fogod észrevenni – legalábbis kezdetben –, hogy nehéz foglalkozni vele. Olyan ez, mint egy soha le nem álló távoli motor zümmögése; olyan hanggá válik, melyet végül már nem is hallani többé.
     – Nagyon érdekes – mondtam. – De kissé nehezen hihető.
     Izmael elnéző mosollyal hunyta le a szemeit. – Nem kell elhinni. Amint megismered ezt a történetet, a kultúrátokban mindenhol ezt fogod hallani, és meg leszel döbbenve, hogy az emberek körülötted nem hallják ugyanúgy, mint te, hanem minden további nélkül elfogadják.

(Daniel Quinn: Izmael, ford.: Trombitás Gábor,
Budapest, Föld Napja Alapítvány, 1999.)

Címkék: , ,


hétfő, február 20, 2006
15:19
 
Ápdét


Most látom, hogy végre-végre az IZMAEL nemcsak .doc formátumban van, hanem elkészült az online olvasható html-változat.

Aki még nem nem olvasta, az sürgősen pótolja a mulasztást.
Ja, és vigyen magával még egy embert!

Címkék: ,


 
Tavasz


Rég vártam ennyire a tavaszt. Utoljára talán egy éve (hehe), de szerintem régebben. Borzasztó banális, de nagyon örülök a napocskának, a szellőcskének, a jó levegőcskének. :-) Hihetetlenül hiányzott. És nagyon furcsa asszociációi támadhatnak annak, aki végiggondolja, hogy a XXI. században, az (éppen összeomlani készülő) hiper-szuper civilizáció (űrkorszak, atomkorszak, mifene) csúcsán ücsörgő ember is pontosan ugyanolyan mértékben van kiszolgáltatva a Föld forgásának, az „elemeknek”, a napsütésnek, mint sok millió évvel ezelőtt az ősei, és sok milliárd évvel ezelőtt az ősök – alkalmasint puhatestű – ősei. A jó idő és a fenti képzáttársítás szükségszerű folyománya, hogy ismét (kb. 15. alkalommal) nekiugrottam az Izmael elolvasásának.

Tavaszköszöntő vers írására eddig nem volt időm, úgyhogy beírok ide egy a szívemnek nagyon kedves verset, az egyik kedvenc szerzőmtől.


Neszek

Írta: Micimackó


A Pillangó csak röpdös és dalol,
s a kegyetlen Tél is haldokol.
A Kökörcsin bujkál valahol
           a Földből.

A Báránykák is oly búsan bégenek,
a Végek is zörögve végenek,
s az Ibolyák epedve kéklenek
           a Zöldből.

A sok Méhecske zümmög és dönög,
szárnyait zizegve láthatják Önök.
A Nyárról sok dalt cincog és pönög
           a lantom.

Tehénszívek közt bőgés a kapocs,
Gerlice búg, szürcsög, csobog a locs.
Zümmögve verset költ a Medvebocs
           Galambom.

Bizony Tavasz lesz, hirdetik a fák,
saját szagától mámoros a Mák,
és egyre csenget a Harangvirág,
           és énekel.

Haris harsog, és hangja csupa báj,
papás hangon dörmög a Papagáj,
Mackó kicsiny szíve repesve fáj,
           És szárnyra kel.

Címkék: , ,


vasárnap, február 19, 2006
20:55
 
Tizenhét


Péteken Dávidoztam, aztán végre majd' egy hét után találkoztam Tomival, aki, ha jól nem is, de legalábbis jobban van. Vásároltunk, aztán hirtelen felindulásból csináltunk közösen gyümölcsrizst.

Tegnap, február 18-án volt a keresztségem 17. évfordulója. Ennek örömére beköszöntött a tavasz (legalábbis futtában bekiáltott az ablakon egy felületes „helló”-t). Tomival sétáltunk egy aránylag nagyot; jólesett, nagyon rég csináltunk ilyet. Ebédeltünk is, én meglepő módon halászlét. A szakács nagyon konzekvens volt, mert az összes lehetséges ételből kifelejtette a sót. Aztán továbbmentünk a Mammutba, és ha már ott jártunk, uccu, vettünk egy monitort. – Na jó, azért ez így nem pontos. Régóta le kellett volna már cserélni az itthoni monitort, mert nagyon besötétedett. Tegnap jó sok órán keresztül nézegettük a neten, hogy mit, hol és mennyiért lehet kapni, és ilyen előzmények után ejtettük meg a beruházást. Nagyon örülünk neki mindketten. Este még filmet is néztünk rajta, ágyból, amúgy urasan.

Aztán Tomi kidőlt, én meg mégy egy kicsit fennmaradtam: bütyköltem Apa honlapját. A „kicsit fennmaradtam” gyakorlatilag annyit tesz, hogy reggel 7-kor feküdtem le, s ennek megfelelően du. 2-kor ébredtem. Ez hagyján, de Tomi is akkor ébredt, aki azért jóval korábban aludt el. Következésképpen meglehetősen fejre állt a napunk. Tomi holnap korán kel, az egy hét betegállomány után megy dolgozni, és nem túl vidám a dologtól. Este viszont megyünk színházba: ezt kaptam tőle a névnapomra. :-)

Címkék: ,


péntek, február 17, 2006
14:49
 
Yes comment


Basszus.
Persze, hogy volt egy csomó komment, csak – amint Gábor is jelezte itten jobbra, a sáutbokszban – bekapcsolva hagytam véletlenül valami miafrancot, és engedélyezni kellett egyenként a hozzászólásokat. Most már rendben van.

Bocsánat mindenkitől, aki kommentelni próbált, sikertelenül. A duplikált kommenteket meghagyom, hogy a saját hülyeségem mementójául szolgáljanak.

Ááá.

Címkék: ,


 
No comment


Visszanéztem a posztjaimat.
Az utolsót, amelyhez valaki hozzászólt, január 27-én írtam, pontoan három hete.
Úgy fest, tömény érdektelenségbe süppedek. Amíg aztán belém süpped az érdektelenség. Vagy legalábbis a tömény. :-/

Egyébként a blogom látogatottsága az elmúlt évben a következőképpen alakult:

Címkék:


csütörtök, február 16, 2006
00:10
 
Az imént olvastam


Elektronikusan nem találtam meg, hát begépeltem.

„Ferenc megtéréséig a bőre felületén élt csupán. A felületesség a léthez való legveszélyesebb alapvető hozzáállás, mert a létezés, az élet lényege a mélyben van: személyiségünk mélyén, a Biblia kifejezésével a szívünkben. Ferencet a Lélek az Assisi környéki barlangokba vonzza. Aki képes leszállni a barlangok mélyébe, saját lelke barlangjába, az mintegy eltemetve léte legtitkosabb forrásához jut közel. S ha az Evangélium egy-egy szava megsebzi és ezzel a szóval ereszkedik a mélybe napokra, hetekre, hónapokra, az megtalálja az élethez, a végtelen Élethez vezető utat.

Napjainkban nem az ateizmus az ember legsúlyosabb betegsége, mely halálba dönti. Mert amikor sok ateista visszautasítja az Istenről alkotott karikatúraszerű képeket, nyitott marad az univerzum és az ember egy másfajta távlatára. A közömbösség betegsége azonban, amely sok kortársunkat eléri (és amely a felületességből ered), az emberből egy saját mélységeit nem sejtő, tudatlan lényt csinál. Száműzve saját perifériájára, elveszti a belső barlanghoz vezető utat, ahol Isten suttogása hallatszik. Többé már nem tudja, hogy megvan az a belső képessége, amely által kapcsolatba léphet Istennel. Belső világától elidegenedve csupán tökéletesített állatfajta lesz, aki születik, eszik, szaporodik, meghal és nincs tovább. Az érteni nem akaró és elhomályosult emberi szív lassan elalszik, ahogy ezt már Szent Pál is megírta (vö. Róm 1,20–25).

Az emberek egyre kevésbé képesek leszállni szívük mélyébe. Megriadnak ettől. És ez a félelmetes menekülés azonos eredetű Ádám bujkálásával. Sötét, istentelen védekezés Isten ellen. Ugyanakkor a mélyen meghúzódik az Isten utáni vágakozás. Ez korunk egyre növekvő, az embert csaknem szétfeszítő, alapvető szenvedése.

[...]

Van egyfajta természetes leszállás is, amely általában a felnőttség jele. Infantilis, félig hülye személyiség marad az, aki nem húzódik vissza lelke mélyébe, aki képtelen meghatódni, hosszú perceken át nézni egy naplementét vagy egy kisgyermeknek az arcát, vagy a tabernákulumra rávetődő hajnali vagy esti fényeket.

Egyre jobban igazolva látom egyének, néprétegek, korosztályok életében a felismert igazságot, hogy a XXI. század embere vagy szemlélődő lesz, vagy megőrül és öngyilkosságát készíti elő.”


(fr. Dr. Barsi Balázs OFM: A megkísértés misztériuma, Budapest, Máron Áron Kiadó, 1992.)

Címkék: ,


szerda, február 15, 2006
19:03
 
Legújabb irrelevanciáim


A péntek jó rohanósra sikerült. Elvileg aznap hozta volna ki a Bookline az új Harry Pottert (a munkahelyemre), két példányban. Azért kettőben mert Miki ezt kapta tőlünk a szülinapjára. Csakhogy amikor felhívtam az ügyfélszolgálat (bocsánat, de gyógyíthatatlan vonzalmaim vannak az automatikus accusativus irányában...), akkor közölték, hogy a harmadik könyvként megrendelt Narnia 4 épp kifogyott a raktárból, úgyhogy igaz, hogy azóta már beszerezték, de csak hétfőn tudják szállítani... Na, erre futás az Ecseri útra (ott a Bookline központja, jó messze a metró-megállótól). Aztán futás a Naphegyre (ott rendel Dávid). Négy alkalom után úgy fest, hogy talán működni fog a terápia.

Nokia 6020Dávid után rohanás a Westendbe, ahol Joe-tól vettem egy új telefont. Ez a mondat kicsit úgy hat, mintha én orrba-szájba venném az új telefonokat, pedig nem. Csak sajnos az előző fogta magát, és elkezdett annyira tönkremenni, hogy már-már kiérdemelte a "használhatatlan" jelzőt. Semmi baja nem volt különben, csak időnként minden átmenet nélkül kikapcsolt, teljes töltöttség meleltt is. Naponta többször, és emiatt nem egy hívást elpasszoltam. Meg volt, hogy veszem ki a szebemből a (tudtommal működő, bekapcsolt) telefont, és azt látom, hogy „SIM-kártya regisztrációja sikertelen”. És valószínűleg a Nokia újabban valami Microsoft-szoftvert használhat, mert csak újraindítani lehetett. Vagy lecserélni az egészet – én pár hónap küzdés után ezt választottam.

Westendből haza; kiderült, hogy Tomi beteg. (Ez péntek volt, és azóta is beteg; most már tudjuk, hogy vírusos akármi, nem pedig vakbél, ahogy a doktornénije gyanítja. A doktornénije egyébként valszeg jutalékot kap valahonnan a vakbél-gyanús páciesenke után, mert a beteg tüneteitől függetlenül mindenkinél mindig vakbélgyulladást állapít meg. Tán még annál is, akinek már kivették.)

Éjjel akárhánykor megjöttek V/Mikiék, átadtam a könyvet. Közben pedig megjött Joe is, és az egész napos munkája után vagy másfél órán keresztül mentegette át nekem a régi készülékről az újra az adatokat; egy darabig figyeltem, mit művel, de nemigen tudtam követni. Nemtom, hogy azok, akik nem rendelkeznek saját Joe-val, azok hogy élnek túl egy készülékcserét. – Az új telefon mindenesetre nagyon szimpatikus, és lényegesen többet tud, mint az elődje. Ráadásul a telefonárakhoz képest nem is volt drága. (Kb. 14 ezer.)

Tominak arra jó volt a betegség (bár nem helyénvaló, hogy helyette minősítsem...), hogy nyugodtan el tudta olvasni a HP-t, én pedig a könyvre várva újraolvastam a Tündér Lalát (Szabó Magda). Továbbra is tetszik. Aztán (még mindig HP-re várva) pótoltam egy negyedszázados mulasztásomat, és elolvastam a M/Vikitől névnapra kapott Barátom, Bonca, ill. Legyél te is Bonca! c. könyveket. Majd, miután Tomi végzett vele, végre jött a Harry Potter és a Félvér Herceg. A sztori nem jelentett nagy újdonságot – meglepő módon ugyanarról szól, mint a Harry Potter and the Half-Blood Prince. De a TTB-féle fordításban nem kellett csalódnom. És persze ismét kattognak a fogaskerek, hogy vajon ki, miért, hová, kivel és ki ellen, mikor és miért. Dávid különben jól lefikázta a Harry Pottert (nem olvasta), én azonban minden hibája ellenére nem tudom nem szeretni.

Hétfőn Tomi hazament a szüleihez, hogy legyen, aki ápolja, amíg én dolgozom, úgyhogy most tomitlanul búsulok bele a világba. Én balga, úgy gondoltam, hogy – örömként az ürömben – legalább lesz egy-két csöndes, nyugodt estém, és kipihenhetem magam. (Elég sok munka van idebent az utóbbi időben.) Na persze... Hétfőn Linánál voltam, aztán hajnalig olvastam. Kedden tanácsadói összejövetel volt az Öt Kenyérben, aztán otthon Lacival hajnalig beszélgettem. Ma pedig – szemfülesebbek a fenti „idebent”-ből már összerakhatták – este 8-kor még itt ülök az irodában, ahelyett, hogy 6-kor eltakarodtam volna a fenébe. Vagy legalábbis haza. Nem vagyok normális.

Igaz, senki nem is gyanúsított ilyesmivel.

Címkék: , ,


péntek, február 10, 2006
13:14
 
Meta-poszt, avagy a címke ereje


BlogAzért meta, mert a blogomról szól. Azért szól a blogomról, mert tegnap valakivel érdekes beszélgetést folytattam, ha röviden is. Az illető jó barátom, szerintem benne van abban a tíz emberben, aki a legjobban ismer, és emellett rendszeres olvasója a naplómnak. Ezt tudtam is róla. Egyrészt többször mondta, hogy olvassa a posztjaimat, másrészt én magam küldtem el a blogom indulásakor neki (is) egy levelet. A levélben valami olyasmit írtam, hogy engem is utolért a trendy végzet, és ezennel én is elkezdem közreadni az életem irreleváns eseményeit. Szóval kellőképpen elbagatellizáltam a dolgot. Egyrészt mert magam sem tudtam, hogy mi mindent fogok majd leblogolni, másrészt időnként erőt vesz rajtam egy rossz szokásom, amely szerint ha valami nagyon fontos is a számomra, arról is bagatellizálva beszélek. Ez valami idióta álszerénység, ami – gondolom – elég tenyérbe mászó tulajdonságom/gyakorlatom.

A számomra megdöbbentő azonban az volt, hogy ez a barátom a több mint egy évvel ezelőtti bejegyzésemet komolyan vette. Így, szó szerint. Ez úgy derült ki, hogy megkérdeztem tőle, mint amúgy nagyon is irodalomszerető, mi a véleménye a Jönnek c. versemről. Visszakérdezett, hogy melyik is az, mert nem emlékszik rá, de majd megnézi újra... Így kezdtünk beszélgetni. És elmondta, mint teljesen evidens dolgot, hogy ő a hajdani felkonferálásom óta a blogomat úgy olvassa, mint amiben „az életem irreleváns eseményeit” osztom meg; így olvassa, és ilyen szinten is kezeli. Ha történetesen egy vers van benne, azt is úgy kezeli, hogy az amolyan blog-vers; nyilván leültem blogolni, és közben csak úgy odapötyögtem. Ha én egyszer azt írtam kezdetben (tartalmilag), hogy a blogomban csak lényegtelen marhaságokról firkálok, akkor nyilván mindaz, ami itt van, csak lényegtelen marhaság.

A megdöbbentő számomra az, hogy ez a barátom nem hülye. Nagyon is nem. Tegnap ugyan arra jutottunk, hogy nyilván benne van valami félrekapcsolva, de ezt nem hiszem. A blogomban írtam már üdvösségről és kárhozatról, életről és halálról, szeretről, gyűlöletről, sírásról és nevetésről, szorongásról és felszabadultságról – becsületes exhibicionistaként tényleg majd' mindent kiadok itt magamból, már ami egyáltalán verbalizálható, és ami nem sérti mások magánszféráját. (A szexualitásomról elsősorban azért nem írok, mert az esetek jelentős részében az nem olyan sztori, amelynek egyedüli szereplője vagyok. :-/ ) És ha ebben a barátomban, aki tényleg ismer engem, egy felületesen a dobozra nyomott matrica ennyire felül tudja írni a doboz tényleges tartalmát, akkor bárki másban bármilyen más cimke ugyanúgy felülírhat bármilyen más tartalmat. És ez nagyon ijesztő számomra, végsősoron elkeserítő. Nem a barátommal kapcsolatban, hanem általában. Azzal kapcsolatban, hogy az emberi kommunikáció, a nem harsogó, de annál mélyebb emberi közlés, feltárulkozás milyen hatásfokú lehet ma, az információs/fogyasztói társadalomban; hogy van-e lehetőség az előítéletek eloszlatására, hogy érdemes-e még odatartani adott esetben a másik arcot; hogy tehető-e még emberivé ez a világ – vagy orvosolhatatlanul el van baszva, végérvényesen.

Persze, tudom, hogy meg van váltva a világ. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Címkék: , , ,


csütörtök, február 09, 2006
12:59
 
Viva la musica


Némmá, nekem van egy blogom is... Akár írhatnék is bele néha... :-/

Kaptam sok-sok köszöntést névnapilag; örültem nekik. A nagy többség SMS-ben érkezett, én meg illendően mindegyikre válaszoltam; kész anyagi csőd tud lenni, ha sokan szeretik az embert. :-D Tomitól többek között színházjegyet kaptam: 20-án a Vígszínházban nézzük meg A kék madár c. darabot, amely „Tündérjáték felnőtteknek” alcímmel fut. nagyon örültem/örülök/fogok örülni neki.Szeretem a színházat, mégis csak ritkán járok, járunk.

A hangversennyel ugyanez van. Laci koncertjeit leszámítva alig-alig fordulok elő komolyzenei rendezvényen („könnyűzenein” vagy minek hívják pedig gyakorlatilag soha). Kedden azonban egy Virág-féle szervezésben kikötöttünk a Művészetek Palotájában, azon belül is a Nemzeti Hangversenyteremben. Meg kell mondjam, felül kellett vizsgálnom egy előítéletemet. Az épületet ugyanis kívülről már sokszor láttam, és úgy gondoltam (amit fent is tartok), hogy kinézetében méltó párja a mellette álló Nemzeti Színháznak: ronda, ízléstelen, stílustalan – vagy ha van is stílusa, abból nem kérek. A Nemzetiben jártunk múltkoriban (A Mester és Margaritát láttuk; kellemes darab volt, csak ha a sznobériámat átmenetileg szegre akasztom, akkor azt kell mondjam: nem derült ki számomra, miről is szól), és annak a belseje összhangban van a külsejével: eklektikus, összedobált, koncepciótlan, a színházterem ráadásul kicsi is, legalábbis ahhoz képest, hogy elvileg a nemzet (most hagyjuk, hogy 10 vagy 15 millió fő) színházáról van szó. A Művészetek Palotája azonban belülről nagyon kellemes csalódás volt. Modern, de ízléses, praktikus az elrendezése, kellemes a szemnek, a hangversenyterem pedig eszméletlenül nagy. Emellett (szerintem) még szép és kényelmes is. Mivel nem vagyok az a kimondott „fülész” az akusztikájáról nem tudok okosan nyilatkozni; én speciel hallottam a zenét.

A Zuglói Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Énekkar műsora a következő volt: Mendelssohn: Szentivánéji álom - nyitány; Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77; Csajkovszki: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia és Kodály: Kállai kettős. Ez utóbbit 300 fős kórus énekelte. A karmester Záborszky Kálmán volt. Igazán kellemesen éreztem magam, és meg is beszéltük Tomival, hogy gyakrabban fogunk koncertre járni (pl. nem ötévenként kétszer...).

Üröm volt az örömben, hogy konferansz is volt, Zelinka Tamás által prezentálva. Róla azt kell tudni, hogy amikor hangversenyen konferál, akkor egyrészt hülyeségeket beszél, de azt legalább hosszan teszi. A Kállai kettős játékideje 6 perc volt; Zelinka felvezető konferansza csaknem negyedóra. Nagyon kínos volt, és szemlátomást az egész közönség vakarózott már...

Ma este Öt Kenyér; Mikinek lesz a Rivaldája. Utána, ha a tervek szerint alakul minden, teázunk egyet nálunk, négyesben.

Holnap pedig megjelenik magyarul a Harry Potter és a Félvér Herceg. Ha valaki még nem tudná, pl. a Népszabadság címlapjáról.

Címkék: , ,


hétfő, február 06, 2006
01:53
 
Poszt helyett ingyenreklám


Momentán nem vagyok ihlődve, úgyhogy önálló poszt helyett önálló posztként belinekelek (íme!) egy számomra nagyon kedves blogot. A számomra-kedvesség részint a tartalommal, részint a szerzővel van összefüggésben. A szerzővel, aki olyan, mint.


Olyan vagyok, mint...


Ajánlom mindenkinek további szíves hiperhivatkozásra.

Címkék: , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta