Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

csütörtök, október 26, 2006
16:09
 
Az igazság szabaddá tesz


Írtam egy cikket másfél hete, és frusztrált vagyok, mert sem a Népszabadság, sem a Magyar Narancs nem óhajtotta lehozni. Marginális témának tartják. Ez szívük joga. Az én szívem joga pedig az, hogy azon a véleményen legyek: a hazai közéletnek másfél évtizede egyik legveszélyesebb csúsztatása, amikor „kereszténység” címen akarnak eladni valamit, ami történetesen minden, csak épp nem kereszténység.


Mi az igazság?

A Magyar Nemzet 2006. október 14-i számában Orbán Viktor Az igazság szabaddá tesz című írásában elemezte hosszan a belpolitikai helyzetet. A cikk tartalmával nem kívánok foglalkozni (röviden: az MSZP rossz – nem kicsit, nagyon –, a Fidesz pedig jó), annál inkább a címével.

A cím egy idézet, méghozzá János evangéliumának 8. fejezetéből, a 32. versből (János 8,32). Tekintsünk el annak taglalásától, hogy olyan szövegrészt, amely – mondjuk – a talpramagyarnál kisebb ismertséggel bír a közbeszédben, etikus-e a forrás megjelölése nélkül idézni. Ennél lényegesebb, hogy mennyire helyénvaló egy szövegrészt kontextusából kiragadni. A módszer hatékonysága nem kérdéses, ezt országos szinten legutóbb épp az őszödi beszéd esetén tapasztalhattuk. Azonban amennyire hatékony a módszer, annyira régi is. Ami konkrétan a bibliai textusok ad hoc idézgetését és az idézetek saját célra való felhasználását illeti, noha ez az iparág nem tekinthető épp a „legősibb mesterségnek”, vitathatatlanul mutat azzal rokon vonásokat.

Vizsgált idézetünk szűkebb szövegkörnyezete a megelőző vers: „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: »Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket«” (János 8,31–32). A téma tehát az igazság megismerése, amelyet Jézus az ő tanításában való kitartásához köt. Ez kiindulásnak jó, de a továbbgondoláshoz ismernünk kell az „igazság” szó szerepét az Újszövetségben, közelebbről a János-evangéliumban. Az eredeti görögben található alétheia szó alapjelentése egyszerűen: igazmondás, egyenes beszéd. A szótár szerinti másik jelentése azonban: valóság, a való. És aki egy kicsit is foglalkozott a jánosi teológiával, az pontosan tudja, hogy János az „igazság” szót pontosan ebben az absztrakt, lételméleti értelemben használja. Az általa írott mondatoknak az „igazmondás–hazugság” ellentétpárra való redukálása ugyanolyan felszínesség (vagy manipuláció), mintha a hasonló gyakorisággal felbukkanó „világosság–sötétség” gondolatkört optikai traktátusként kívánnánk eladni.

– Mi az igazság? – teszi fel a szkeptikus költői kérdést Pilátus annak a Jézusnak, akit perceken belül a vesztőhelyre küld (János 18,38). A klasszikus filozófián edzett helytartó bölcselkedik egy jót a levegőbe – és nem ismeri föl, ki áll előtte. Ez kétség kívül az evangélium egyik leggroteszkebb, legkínosabb mondata – noha groteszk mivoltát csak a keresztény olvasó ismeri fel. Túl vagyunk az utolsó vacsorán, túl Jézus búcsúbeszédén. És elhangzott a nagy kinyilatkoztatás: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (János 14,6). Nem igazmondásról vagy hazugságról van tehát szó: Jézus úgy határozza meg önmagát, mint a világmindenség alapját, értelmét és célját. Ezt az igazságot kell megismerniük követőinek, és ez az igazság tesz szabaddá.

Hallottuk többször: „az emberek” az önkormányzati választásokon nemet mondtak a hazugságra és igent az igazságra. Eddig a „nem-emberek” csak arra próbáltak tanácstalanul visszaemlékezni, hogy vajon hol a csudában szerepelt a szavazólapon Gyurcsány Ferenc neve. Az Orbán Viktor által idézett mondat fényében azonban már az után kell kutatnunk emlékezetünkben: ugyan, melyik településen és melyik párt színeiben indult Jézus Krisztus?

Ha ezen a kérdésen sikerült felülemelkednünk, marad még egy probléma. Vizsgált mondatunknak eddig csak az alanyával foglalkoztunk („az igazság”). Nézzük meg az állítmányi részt is! „Szabaddá tesz” – de mitől? Vagy éppen: mire? A válaszért ugyancsak az evangéliumokhoz kell fordulnunk. Ott pedig azt látjuk, hogy Jézust abszolút hidegen hagyták a politikai kérdések. Nem foglalkozott személyi kérdésekkel, sem azzal, hogy az adófizetés helyénvaló-e, és esze ágában sem volt Izraelt felszabadítani a római diktatúra alól. Sokak számára ezzel persze mérhetetlen frusztrációt okozott (és okoz ma is), de ennek ellenére tanításán nem változtatott. Szabadságról beszélt – de ezalatt nem szabadságjogokat értett, azaz nem a szabadság külső feltételeit, hanem az ember belső felszabadulását. Felszabadulást az ószövetségi Törvény köteléke alól, és szabadságot az új paradigma alkalmazására. Mit jelent ez? Olyasmiket, amiket sajnos nemigen idézgetnek a Kossuth téren: sem házon belül, sem azon kívül.

„Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. (...) Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! (...) Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Máté 5,21–22a; 38–40; 43–45)

Ahhoz, hogy ütésre ütés legyen a válasz, semmi szükség „az igazság”-ra: elég hozzá az „igazságosság” jogi fogalma. Ez szabatosan definiálható, törvényileg szabályozható, és különösebb erőfeszítés nélkül mozgósítható rá bármikor sok tízezer ember. Az ontológiai értelemben vett igazság megismerése pontosan ahhoz kell, hogy felszabaduljunk a visszaütés zsigeri kényszere alól.

Ennek természetesen előfeltétele, hogy a Bibliát ne csupán díszletként használjuk rendezvényeinken, hanem időnként olvassuk is.

Címkék: ,


kedd, október 24, 2006
16:34
 
Kitartás és szabadságjog


– Köszönet a kitartásért! – mondta volt tegnap valaki az általa „ünneplő gyülekezet”-nek szólított, a hősök emléke előtt méltóságteljes csendben fejet hajtó tömeg előtt.



Reggel, ahogy jöttem be dolgozni, a villamosból annak nyomait láttam, hogy előző nap a környékünkön békés demonstrálók éltek alkotmányos szabadságjogukkal, és fejezték ki elégedetlenségüket a megszorító intézkedések miatt. Dél-budai lakásom környékén három utcasarkon is elhelyezték gazdasági-politikai intézkedéstervezetüknek a társadalmi megbékélést és az ország fölemelkedését szolgáló foglalatát.

A petíció festékszóróval készült; íme az általam emlékezetből készített, mindazonáltal pontos rekonstrukció:


Akasztott Dávid-csillag

Címkék:


hétfő, október 23, 2006
22:29
 
Zsiráf, tánc, zsiráftánc


ZSIRÁF

Szombaton elvittük Orsit és Jankát állatkertbe. Janka, a keresztlányom nagyon aranyos, mind a majdnem másfél évével. Az aranyossága mellett pedig roppant aktív: elszalad az egyik irányba, ha a másikba akarunk menni, leáll vadkacsákat nézni, amikor ebédelni indulunk, és rosszul viseli, amikor az orángutánok elunják a látogatókat és bemennek a házukba: Janka ilyenkor pontosan ugyanolyan kétségbeesetten ordít, mint akkor, amikor a pónifogat már harmadszor megy el mellette, és ő még mindig nem ül rajta.

Santana immár harmadszor adatik nekem örökbe születésnapom alkalmából, ismét egy évre (mert hogy ennyi időre lehet „örökbe” fogadni). Ő is, Jonas is szemlátomást jól vannak. Volt pár boldog perc (amikor már nem a kifutóban voltak, hanem a zsiráfházban), amikor megadatott, hogy leüljek, és – nem figyelve a többi látogató visongására – némán csodáljam őket. Ez a néhány pillanat megint olyan volt, hogy úgy gondoltam: szép a világ és érdemes élni.


TÁNC

Este Tomival meg Gáborral világbajnokságon voltunk: konkrétan az azonos nemű párok tánc világbajnokságán a Körcsarnokban. Meghívásra mentünk, és mivel alig álltunk már a lábunkon, elég vegyes motivációval. Tomi sem egy nagy táncos, én meg végképp nem. Ezzel együtt nagyon nagy élmény volt az egész. Rutinos buziként is meg kellett szokni annak a látványát, hogy két frakkos úr jár egymással bécsi keringőt vagy palotást, vagy hogy két lány rumbázik, mindkettő flitteres kék ruhácskában. Azonban a tánc, a mozgás látványa, annak megtapasztalása, hogy az emberi test milyen kifejező tud lenni, ha tudatosan használják, nagyon gyorsan feledtette és megszokottá tette a kezdeti furcsaságot. A férfi standard kategóriában egy magyar pár győzött. Ugyanezen pár egyik tagja a latin tánc kategória elején lesérült, és úgy nézett ki, föl kell adniuk a versenyt. Az a kép, amikor az egyik fiú barátok és orvosok gyűrűjében hanyatt fekszik a parkett mellett, a partnere pedig sír a tehetetlenségtől, hogy ebben a pillanatban illan el a diadal esélye – az a kép nagyon megrázott. És noha igyekszem elég autonóm módon szervezni az életemet, lehetőség szerint nem „csatlakozva a hadhoz”, amikor a sérült fiú föltápászkodott a földről, és a következő táncra mégis visszament a parkettra, a többiekkel együtt vörösre tapsoltam a tenyeremet.

Az este egyik legátütőbb élménye az volt számomra, amikor úgy a program félidejében rádöbbentem: itt vagyok egy melegrendezvényen, amely táncos jellegéből adódóan (hasonlóan minden táncso rendezvényhez) át van fűtve erotikával – és ezzel együtt sem a programban, sem a kionferanszban vagy bármilyen akcidensben nincsenek ott a megszokott „buzeranciák”: az obligát kétértelmű, fülledt poénok, amelyek oly belterjessé tudják tenni a melegprogramok többségét. Méltósággal zajlott az egész esemény, és apránként feledtem azt, hogy melegprogramon ülök, és egyre inkább azt éreztem: egy világbajnokság részese vagyok, ahol egyetlen dolog számít: a tánc.


ZSIRÁFTÁNC

Vasárnap az új kisközösség teljes létszámmal (7 fő) részt vett egy EMK-tréningen. Az EMK az Erőszakmentes Kommunikáció kifejezés rövidítése, amely egy módszer elnevezése. Ebbe a módszerbe nyáron futottam bele, amikor elolvastam Marshall B. Rosenberg A szavak ablakok vagy falak c. könyvét. A magam részéről ahogy öregszem, úgy viseltetek mind nagyobb fenntartásokkal minden „tuti módszerrel” szemben, főleg ha az arról beszél, hogy „szeressük egymást, mosolyogjunk és éljük át együtt az univerzum harmóniáját”. Az EMK-ban az fogott meg, hogy gyakorlatilag mellőz mindenfajta spirituális hablatyot. Kommunikációról beszél, annak csapdáiról, mindennapi kisiklásairól, a kisiklások életveszélyes voltáról – és egy olyan modellt kínál alternatívaként, amely nem aszkézisre vagy megvilágosodásra alapoz, nem is a világegyetem titokzatos összefüggéseire, hanem egyszerűen a tudatosságra, önismeretre, reflektáltságra. Az EMK honlapján idézik a szerzőtől:

Miközben együttérzésünk fenntartásának tényezőit vizsgáltam, meglepett, hogy mekkora szerepe van a nyelvezetnek és a szóhasználatnak. Kidolgoztam a kommunikációnak – a beszédnek és a figyelésnek – egy olyan módját, amely lehetővé teszi, hogy valódi kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal és másokkal, és természetes együttérzésünk tág teret kapjon. A kapcsolatteremtésnek ezt a modelljét Erőszakmentes kommunikációnak neveztem el. Az erőszakmentes szót Gandhi értelmezésében használom, tehát a természetes együttérzésünk kifejezésére – arra az állapotra, amikor az erőszak elhagyja a szívet. Ha nem is tartjuk beszédmódunkat "erőszakosnak", szavaink akkor is gyakran fájdalmat és bánatot okoznak, saját magunknak vagy másoknak. Az általam javasolt folyamatot együtt-érző kommunikációnak is nevezhetjük.”

A hagyományos kommunikáció és az EMK összehasonlítására a módszer egy metafórát használ: a sakál viselkedése áll szemben zsiráféval. Az EMK-t szokás egyszerűen „zsiráfnyelvnek” is nevezni. A zsiráf azért lett a módszer jelképe, mert a szárazföldi állatok közül neki van a legnagyobb szíve (állítólag 13 kg); mert iszonyú erős (egy rúgással képes megölni egy oroszlánt), de nagyon szelíd; és talán azért is, mert olyan hosszú a nyaka, hogy hogy van ideje gondolkodni, amíg az érzései felérnek a szívéből a fejébe.

A sakál ordít. Azért, mert dühös, azért, mert akar valamit, azért, mert fáj valamije vgy fél valamitől, vagy csupán azért, mert egyedül van. Ha nem ordít, akkor behúzza fülét-farkát és elsunnyog. A zsiráf nem ordít, de nem is húzza be semmijét, hanem öntudatosan, de szelíden táncol. Egy lassú, négyütemű táncot jár. A négy ütem a következő:

  1.) Megfigyelés
  2.) Érzés
  3.) Szükséglet
  4.) Kérés

A megfigyelés arra vonatkozik, hogy mi történt. Az, hogy a másik ember egy „seggfej”, az nem megfigyelés. Az, hogy „szemétkedik velem”, hogy „nem figyel rám” vagy hogy „állandóan azt csinálja, hogy...”, ugyancsak nem megfigyelés. Megfigyelés az, hogy „az elmúlt öt percben csak kétszer néztél a szemembe”, vagy hogy „seggfejnek neveztél”. – Erre lehet reagálni érdemben, mert ebben nincs értékítélet: nem általánosságot mond, hanem azt és nem mást, ami történt. Ebből adódóan a vitapartnert nem kényszeríti rögtön védekező pozícióba, hanem megnyitja az utat a kommunikáció felé.

Az érzés érzést jelent, nem pedig gondolkodást. Olyan nincs, hogy „úgy érzem, hogy nem értesz meg”. Az lehet, hogy úgy gondolom, de az érzésem ebben az esetben pl. a félelem vagy a magány. Olyan sincs, hogy „megalázottnak érzem magam”, mert valójában ez sem érzés, nem rólam szól, hanem a másikról: felette mondok ítéletet: „te megaláztál”. Érzés pl. az, hogy „tehetetlen vagyok”, „kicsi vagyok”.

A szükséglet az a valami, ami az emberben kielégül vagy nem elégül ki. Szükségünk van ételre, italra, pihenésre és ölelésre, de szükségünk van tiszteletre, elismerésre, békére; szükségünk van humorra, szépségre, harmóniára stb. MIndennapi életünkben – „sakálként” – nem szoktuk meg, hogy fel- és elismerjük a szükségleteinket, mert arra vagyunk szocializálva, hogy „jó keresztényként” vagy éppen „fasza csávóként” csináljunk úgy, mintha semmi igényünk nem volna. Zsiráfnyelven felelősséget vállalunk a szükségleteinkért, és nem próbáljuk azt a másikra hárítani, teszem azt erkölcsi ítélet formájában. Pl. nem azt mondjuk, hogy „lesheted, hogy én még egyszer vacsorával várjalak”, hanem azt, hogy „amikor egy szót se szóltál a vacsorához, szomorú voltam és csalódott, mert azt szerettem volna, ha örülsz ma este, és mert igénylem tőled a munkám elismerését”. – Ezzel egyetlen dehonesztáló szót sem szóltunk a másikról: egy tényt neveztünk meg, valamint a saját érzésünket, amelynek az oka nem a másik ember, hanem a saját szükségletünk. Az érzések felismerése és a mögöttük húzódó szükségletek nyakon csípése az egyik legnehezebb feladat: az ezek közötti ismételt ide-oda lépegetés teszi ki a zsiráftánc legjelentősebb részét.

A kérés az, ami ebből a belső utazásból visszafordít a világ felé. Azt mondom el, hogy ebben a helyzetben konkrétan mit kérek tőled. Nem azt, hogy „foglalkozz velem többet”, mert ez általánosság. Azt sem, hogy „többet ne csináld azt, hogy...”, mert olyat kérni, hogy valaki mit ne csináljon, értelmetlen. Nem lehet „valamit nem csinálni”, csak „valamit csinálni”.

Ez a négy lépés az EMK alapelve. De ez nem csupán egy technika, egy szóhasználati agyafúrmány, hanem az ember egész életét (mindinkább) átható attitűd. Ugyanezek a lépések segíthetnek a másik fél megértésében, és így a hozzá való közelebb kerülésben. Az alapelv, a szemlélet azt mondja, hogy minden ember (beleértve a legcinikusabb gazembereket is) eredendően , és akármit is csinál a másik, amögött valós emberi érzések húzódnak, amelyek valós emberi szükségletekből erednek. Olyan szükségletekből (ételre, italra, pihenésre, ölelésre, tiszteletre, elismerésre, békére, humorra, szépségre, harmóniára stb.), amelyek semmivel sem kevésbé tiszteletre méltóak, mint a mi saját szükségleteink. Az EMK az emberre nem úgy tekint, mint a másik ember potenciális legyőzőjére vagy áldozatára, hanem mint a másik ember gazdagításának forrására.

Ez a zsiráfnyelv dióhéjban. Ennek én 1 db tankönyvét olvastam el, és vasárnap vettem belőle 1 db órát. Tanulója vagyok csupán: ezt tudom anélkül is, hogy emlékeztetnének rá. De a tananyag tetszik, fontosnak tartom, és remélem, ha apránként is, de sikerül mind jobban elsajátítanom.

Címkék: , , ,


péntek, október 13, 2006
22:44
 
Kérdések kérdése


Semmi „tudott” apropója nincs – csupán annyi, hogy két napja ez járt a fejemben. Utassy József verse.


Kérdések kérdése

és a többi és a többi
vajon tudnál-e embert ölni
tudnál-e vajon embert ölni
és a többi és a többi


Részemről válasz nincs. A kérdés azonban itt van.

Címkék:


 
37


  • A 37 a tizenkettedik prímszám.
  • A 37 bináris alakja: 100101.
  • A 37 hexadecimális alakja: 25.
  • A 37. elem a rubídium (Rb) nevű ezüstfehér alkálifém.
  • Az ember testhőmérséklete esetében 37 Celsius foktól beszélünk hőemelkedésről.
  • Kr. e. 37-ben Heródes elfoglalja Jeruzsálemet.
  • Kr. u. 37-ben trónra lép Caligula, ugyanebben az évben megszületik Josephus Flavius.
  • 337-ben megkeresztelkedik, majd gyorsan meg is hal Nagy Konstantin császár.
  • 1037-ben meghal Avicenna.
  • 1237-ben hazatér Juliánusz barát a tatár veszedelem hírével.
  • 1337-ben kezdetét veszi a 116 évig tartó százéves háború.
  • 1437-ben Magyarországon parasztfelkelés tör ki, Angliában megalapítják az Oxfordi Egyetemet.
  • 1637-ben meghal Pázmány Péter.
  • 1737-ben meghal Stradivari.
  • 1837-ben trónra lép Viktória királynő, megnyílik a Pesti Magyar Színház, elindul az Athaeneum c. folyóirat és párbajban meghal Puskin.
  • 1937-ben megjelenik A hobbit, Szent-Györgyi Albert és Roger Martin du Gard Nobel-díjat kap, XI. Pius pápa a Mit brennender Sorge kezdetű enciklikájában elítéli a faji törvényt, megszületik Wittner Mária, Juhász Gyula és József Attila pedig öngyilkos lesz.

[Szpesölszenx: Wikipédia.]


Ezúton is is köszönöm mindenkinek, aki tegnap (vagy előtte) élőben vagy virtuálisan meghúzta a fülemet 37. születésnapom alkalmából. Minden külön értesítés helyett jelzem: nem tudom,hogy sokáig-e, de egyelőre Isten éltet.

Címkék:


kedd, október 10, 2006
16:18
 
„...Nincs irgalom...”


A Parnasszus őszi számában megjelent apámnak egy írása. Jó pár évvel ezelőttről származik, a benne foglalt vers pedig nagyjából velem egyidős. Nem teljesen apropó nélküli, hogy épp most jelent meg, és az sem teljesen apropó nélküli, hogy bemásolom ide. Hátha egy kicsit összezavar néhány embert.


Szonettballada



– Meglőtték, a Keletinél... Géppisztollyal! A Tibit, tudja, hát a Tibit...


Kert. Halottal sírhalom.
November éj. Nincs irgalom.

   Húzzuk, vonjuk a kézikocsit, rajta a semmi, a senki-se már. Véres a lába, véres az inge, ez a világ már semmije, mindje. Húsz tavasz, húsz tél, csóktalan álmok, így viszem én őt, így leszek áldott...

Én vacogok csak, teste hűl,
húsa húsomon feketül.

   – Az oroszok... Egy egész tárral. Azt mondta, magyar. Húsz... igen, most lett volna. Tizenhét lövést kapott... Ahogy leszállt. Moszkvából, igen... Azt mondta, magyar. Karabélyt nyomtak a kezébe: Hát magyar vagy te? Igen... és akkor jöttek a ruszkik a davajgitárral...

Tizenhét szájú borzalom
szomját kell vérrel oltanom.

   – Moszkvában tanult... na persze, az anyja, az apja... Ott kapta a puskát a Keletiben, ahogy leszállt... Jöttek az oroszok, kérdezte őket – oroszul, persze –: mi van itt, kezében a karabéllyal, azok meg mongolok voltak, vagy a fene tudja, csak a puskát látták és fröccsent a falra a vér, a húsz tavasz, a húsz tél...

Lyukas kabátja rámfeszül,
tizenhét kútból felmerül.

   Húzzuk, vonjuk a kézikocsit, rajta a semmi, a senki-se már. Hogy szabaduljunk, hogy lehet innen? A vér a kezünkre, szívünkre tapad... hova húzzuk, rejtsük a semmit, azt ami nincs, ami belőle maradt...

Ma senkinek sincs irgalom.
Szűköl a kert, a sírhalom.
Didergek temetetlenül

   Igen! Az volt a Forradalom, a rohadt Szabadságharc, a vérbeboruló, a tankbaégető, a szíveket-rettentően csodálatos, a hihetetlen.
   Tibi! Te ki voltál? Forradalmár? Oroszbérenc? Áruló?
   Ott a gyalulatlan láda, a deszkakoporsó! Hiába vitték el, hiába dőltek rád az évtizedek. A Halott Te vagy! A soha-újra húsz tavasz, húsz tél. Mi, már csak magyarázzuk az akkort, reménytelenül, s megyünk, ki innen, ki onnan utánad, a golyószaggatta, holdas-csillagos végtelenbe, mindörökké...

Gyantát virágzó pamlagon,
mellemben szívét altatom.
Ránk néz a Hold és menekül.

Címkék: , ,


vasárnap, október 08, 2006
20:45
 
Trágárság, vezetéknév


Kommentek szintjén futottunk pár kört a címben jelzett fogalmakról. Arról, hogy az obszcenitás adhat-e tartalmi többletet a kommunikációhoz, meg arról is, hogy a vezetéknéven való szólítás vajon szükségszerűen távolságtartást és ridegséget közöl-e. Az érveim egy részét már leírtam; most további elemzés és érvek sorakoztatása helyett kommentár nélkül szeretnék itt idézni egy verset Kosztolányi Dezső tollából.

Nyár, nyár, nyár

     Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,
     de kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az
     instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves
               poémát, minden irányban.


Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.

Kár
Ígygy késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.

Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.

Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.

Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

(1926)

Címkék: ,


 
Mus musculus


Tegnap hó eleji bevásárlást tartottunk az Auchanban. Ketten kettőt fordultunk, amíg mindent felrángattunk a kocsiból a harmadikra. Épp rámoltuk el a cuccot, amikor Tomi közölte, hogy nicsak. Én is odanéztem: hát tényleg nicsak. Valahogy nem rémlett egyikőnknek sem, hogy kifejezetten egérszarral raktuk volna körbe a konyhapultot. Hangulatos félóra következett, mert kb. 1/2 7-re járt az idő, 7-re vendégeket vártunk, a cuccokat el kellett rámolni, és közben ki kellett alakítani az egérügyi koncepciót. Nyáron már találtunk néhányszor egérszart az erkélyen (a gondnoknak mondtam; állítólag a tető alatt tanyáznak, tehát nem fel-, hanem lemásznak a lakásba), és akkor be is szereztünk egérfogót. Az egérke vélhetőleg jót mulatott a próbálkozáson, mindenesetre az augusztus 20-i felhőszakadás óta nem találkoztunk többé a nyomaival.

Szóval az egérfogót kitettük a konyhapultra (máshova nem nagyon lehet), és gondolatban már szoktattam hablelkemet a látványhoz, hogy milyen megnyerő is lesz majd a csendélet, amint a csempe, a szárítóban lévő tányérok és poharak mind tocsognak a felfröccsenő egérvérben.

Az egérnek több esze volt: közelébe se ment a fogónak, pedig rendkívül finom szalonnát helyeztünk el benne. Aztán megjöttek a fiúk, dumáltunk, ettünk, ittunk; térültünk-fordultunk a konyha és a szoba között számtalanszor, míg nem egyszer Tomi hallja ám, hogy a sütő alatti tepsitartóban valami motozás van. Kihúzta: hát ott van benne az egér, néz ártatlanul. Tomiból előjött az ősi macskaösztön, és az első keze ügyébe eső serpenyővel rávetette magát az egérre, aki persze nem volt hülye: fogta magát és pánikszerűen eliszkolt, be a beépített konyhabútor mögé. A csörömpölésre mi is kimentünk, és nekem is volt szerencsém egy futó pillantás erejéig meggyőződnöm arról, hogy igen, ez tényleg egy egér. A zakynthoszi patkányélmények után (heveny pánikrohamok estéről estére) nem volt túl szívderítő ez a tudás. Elemi erővel árasztott el valamilyen atavisztikus, territórium-féltő érzés. Áthelyeztük az egérfogót, ezúttal a sütő alá; a fiúk 3-kor elmentek, én pedig álmom nagy részében egerésztem; mondhatom, pihentető volt.

Mus musculusReggel láttam: szalonna van, egérszar és -tetem nincs. Kávé után esedékessé vált tehát a Tom és Jerry következő epizódja: Tomi nekiállt feltúrni a konyhaszekrény alját. Sehol semmi nyom, én azonban fölvetettem: nem lehet, hogy a kis édes bevette magát a felgyűlt hatszáz nejlonszatyor közé? Á, dehogy, mondta Tomi, de azért elkezdte átnézni, és hopp: az egyik nagy szatyortartó szatyorban rágott zacskó! Az erkélyen folytattuk a felderítő hadműveletet, a nagy szatyorból apránként minden kisebbet kirámoltunk – és az alján ott volt a vérszomjas fenevad. Gyönyörködtünk benne egy darabig: annyira aranyos volt a kis gombszemeivel, hogy teljes érzelmi ambivalenciába kerültünk egy pillanat alatt: simogassuk meg és adjunk puszit az orrára a kis drágának – avagy csapjuk agyon lapáttal a rohadékot. Végül átmeneti megoldás mellett döntöttünk: nyakon öntöttük vízzel az egeret: gondoltuk, ha a zacskó valamelyest megtelik vízzel, akkor várhatóan megfullad, ami lényegesen klasszicistább megoldás, mint ha Grand Guignol-t rendezünk az erkélyen. Az egérnek viszont esze ágában sem volt megfulladni. Némileg megfáradt a pancsolásban, relaxált kicsit – aztán Tomi egy jól irányzott mozdulattal (és gondolom, egy ki nem mondott, tudattalan, de annál vérfagyasztóbb nyávogás kíséretében) elkapta a farkát, és az egeret lágyan kibaszta a ház előtti füves részre. Oda is szaladt egy macska, és vártuk a végkifejletet, az azonban megállt úgy fél méterre a minden bizonnyal életben maradt, ám vélhetőleg kótyagos egértől, és nézett föl bután az erkélyre.

Tán máig is ott ül és néz, ha azóta az erőre kapott egér föl nem falta.

Címkék:


péntek, október 06, 2006
20:47
 
Tokaj szőlővesszein


Komor, mogorva férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz mogorva ép azért
Volt Orbán,
Mert oly vidám hajnal pirult
Az orrán.

Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért pirult
Az orrán.

Petőfi Sándor: Orbán

Címkék: ,


csütörtök, október 05, 2006
15:31
 
Vekkernek látszó tárgyak


Lejárt a 72 óra, Gyurcsány nem mondott le. Orbán pedig (aki soha nem hazudott) beváltotta fenyegetését: holnap a Kossuth téren két és fél millió vekkeróra fog megszólalni, közjogilag relevánsan.

Úristen, most mi lesz?!

Címkék:


 
A hülye fasz válaszol


Kettővel korábbi posztomra sok más (pl. a nyilas jelképek társadalmi politikai szalonképességét igazolni próbáló) komment mellett az alábbi hermeneutikai fejtörő is érkezett válaszként, bizonyos Steve tollából (billentyűzetéből):

Birtalan te hülye fasz. Ez nagyon is heves, pozitív érzelmekről árulkodik, és végtelen keserűségről amiatt, hogy nem érted a lényeget, vagy sértő? Erről van szó.


Kedves Steve!

Kérdésedre nagy hirtelen a következő válasszal tudok szolgálni. A „Birtalan, te hülye fasz” (sic! – megszólítás után vesszőt teszünk, mi, magyarok legalábbis) kifejezés használata számos különböző emócióból és motivációból eredhet. A tőlem idézett, általad felsoroltak (a közelebbről meg nem határozott „pozitív érzelmek”, a „keserűség” és a „sértő szándék” korántsem merítik ki a lehetőségeket.

Az ítéletalkotáshoz önmagában ez a karaktersorozat kevés. A kommunikáció komplex folyamat; az elhangzott (vagy leírt) tényleges szöveg ennek csak elenyésző részét határozza meg. Hogy mi is a tényleges üzenet, annak megértéséhez számos ismeretlen tényező ismertté válása szükséges. A teljesség igénye nélkül:

1.) Írott vagy mondott szövegről van szó?
Írott szöveg esetén a kommunikátornak többnyire több lehetősége van mondanivalója mélyebb átgondolására, meg- és újrafogalmazására. Így nagyobb a valószínűsége, hogy a közlés során valóban azt a kifejezést találta meg, amely a leginkább képes szöveggé kódolni gondolatait, érzéseit. Ugyanakkor az írás körülménye sem mellékes: az internet világában, ahol gyakori a valós (vagy majdnem valós) idejű kommunikáció, a fenti megállapítás (csaknem) értelmezhetetlenné válik.

2.) Mondott szöveg esetén további kérdés: spontán megszólalásról vagy előre elkészített szövegről van-e szó?
Rutinos szónok az előre elkészített szöveget is elő tudja adni úgy, hogy az a spontaneitás látszatát keltse. Ugyanakkor fontos látni, hogy a megírt szövegre – mutatis mutandis – az írott szövegről elmondottak igazak. A spontán megszólalás, valamint az előre megírt vázlat alapján történő szabad beszéd esetén a kódolás nem lehet olyan precíz, mint ha van idő a lehetséges kifejezések közötti gondos szelekcióra.

OFF
Az ál-spontán megnyilvánulásra kiváló példa az, amikor Hruscsov olyan indulatba jött az ENSZ-ben, hogy a cipőjével verte az asztalt. Az egész világ erről beszélt. Nem tudom, igaz-e vagy csak urban legend, de állítólag létezik olyan fénykép, amelyen Hruscsovot nem szemből, hanem oldalról mutatják ebben a szituációban – mindkét lábán cipővel. Vagyis az a cipő, amellyel állítólagos spontán indulatában az asztalt verte, gondosan be volt készítve neki.
ON

3.) Milyen reláció van a kommunikátor és a címzett között?
Egészen más az üzenet jelentése, ha alapvetően pozitív, semlges vagy negatív viszonyt tételezünk fel.

4.) Milyen élethelyzetből származik a szöveg?
A közlés életbe ágyazódása itt a vizsgálat tárgya, a biblikus teológiából is ismert Sitz im Leben. Ugyanazon mondat elhangozhat a televízió nyilvánossága előtt egy vitaműsorban, elhangozhat szószékről, vagy négyszemközt, pl. sörözés közben vagy közös munkavégzés során.

5.) Egy- vagy kétoldalú a kommunikációs helyzet?
Van-e lehetősége a megszólítottnak a válaszadásra? Egyáltalán: ismerik-e egymást a kommunikáló felek, vagy csak az egyik tud a másikról? Teljesen más pozícióból közölheti valaki a címzettel, hogy „hülye fasz” akkor, ha ezt arccal és névvel teszi, és más a helyzet, ha nem kell felelősséget vállalnia szavaiért, mert elbújhat az anonimitás falai mögé.

6.) Ha beszédről van szó, milyen a hanghordozás?
A hangsúly, hangszín, hangerő (vagyis a kommunikáció nemverbális, de akusztikus elemei) döntően befolyásolhatják a közlés jelentését. A „Birtalan, te hülye fasz” mondatot pozícionálhatják a mély, kipróbált barátság dimenziójába, de árulkodhatnak beletörődő megvetésről, vagy pl. engesztelhetetlen gyűlölködésről, esetleg szerelmes gyöngédségről.

7.) Társul-e vizuális információ is a szöveghez?
Látszik-e a kommunikátor mimikája, gesztikulációja? A népszerűen „testbeszédnek” nevezett elemek nemcsak árnyalhatják, de akár teljesen az ellenkezőjébe fordíthatják a közlés tulajdonképpeni, betű szerinti jelentését.

8.) A vizsgált szöveg a közlés része vagy egésze?
Másként kell kezelni egy szöveget, ha azt egésznek tudjuk (hisszük), és megint másként, ha nyilvánvalóan kiemelték a szövegösszefüggés egészéből. Ez utóbbi esetben ugyancsak nem mindegy, hogy illusztratív vagy manipulatív célzattal történt a kiemelés. Nem mindegy, hogy a kiemelt rész a mondanivaló érdemi része volt vagy marginális eleme, tartalmilag új közlés volt vagy visszatérő elem újrafogalmazása stb.

9.) A használt stíluselemek mennyire megszokottak a közlés miliőjében?
A mondandó egészét befolyásolhatja, hogy a befogadó közegben a közlés alkalmazott stíluselemei (esetünkben a trágárság, más esetben lehet pl. szándékos cizelláltság vagy nem vulgáris, csupán hányaveti szóhasználat stb.) megszokottnak számítanak-e, vagy ellenkezőleg: megütközést keltenek a hallgatóságban, megrázzák őket? Ugyancsak nem mellékes, hogy a kommunikátor tisztában volt-e az adott közeg standard nyelvhasználatával, vagyis ha megütközést keltett, ezt tudatosan tette-e.

10.) A használt stíluselemek mennyire megszokottak a kommunikátortól?
Döntő, hogy a konkrét szituációban alkalmazott stílus az üzenet közlője részéről szokatlan, egyedi megnyilvánulás-e, avagy olyan elemeket használ, amelyek élesen szembenállnak a tőle megszokott közlési formákkal.

Mint említettem, a lista a teljesség igénye nélkül készült. Egy nyelvész vagy kommunikációs szakember ennél nyilván precízebben és tételesebben tudná megvilágítani ugyanezt a kérdést, részemről (képességeimből, tudásomból, hangulatomból stb.) most ennyire futja. De talán ennyiből is kitűnik, hogy aki egy rövid közlésnek (legyen szó akár a „Birtalan, te hülye fasz”, akár a „kurva ország” mondatokról vagy bármi másról) minden további nélkül egyértelmű jelentést tulajdonít, az egyszerűen hazudik. Vagy seggfej. Vagy... Vagy...

Üdv:

                         Birtalan, a hülye fasz

Címkék:


szerda, október 04, 2006
17:23
 
Egy betűnyi update-elés...


...a többi stimmel.



Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

           [...]

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson Orbán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.



Berzsenyi: A Magyarokhoz

(részlet, kicsavarva)

Címkék: ,


kedd, október 03, 2006
16:55
 
Összemosás és bocsánatkérés


Megesett már velem, hogy egy korábbi bejegyzésemre írt kommentre önálló posztban válaszoltam. Most is ezt teszem, mert elég fongosnak érzem a témát. Előző posztom után az általam (tudtommal) nem ismert Péter egy személyes élményét fölelevenítve (amely oda konkludált, hogy a nagyon súlyos sértettség után is adekvát eszköze lehet a továbblépésnek egy megüzent „tudom, hogy szemét voltam veled” és egy „kérlek, ne haragudj”) ezt írta a miniszterelnökről:

„[...] Elismerem, hogy a "tudom, hogy szemet voltam" analogiaja elhangzott. (Nem kis teljesitmeny, legfobb vetelytarsa meg erre sem kepes). A "kerlek, ne haragudj" viszont meg nekem meg hianyzik. Akarcsak a koztarsasagi elnoknek. Szamomra ez Solyom Laszlo beszedenek uzenete.

Peter (bekes tunteto, aki kimondottan utalja, ha osszemossak a zsidozo, handabandazo, idiota szelsojobbal).”


Kedves Péter!

Hogy a végén, az aláírásodnál kezdjem: az érzelmeidet értem, mert nem ismeretlen előttem az általad vázolt helyzet. Bárkivel megeshet, hogy rossz helyen van rossz időben. Ha ez velem történik és fölismerem, igyekszem mielőbb odébbállni – pont azért, mert utálom az összemosósdit. Ha ezt objektív (vagy akár belső, lelkiismereti) okok miatt nem tudom megtenni, akkor viszont nem lankadva, számos gesztussal és érvvel igyekszem világossá tenni a megfigyelők számára a számomra releváns különbségeket köztem és a (számomra egyébként kompromittáló) környezet között.

Egy konkrét példa: ismervén az egyház múltját és jelenét, én másfél évtizede győzködöm a környezetemet, főként a melegeket, hogy attól, hogy keresztény vagyok, még nem vagyok se primitív és hiszékeny, sem pedig holmi vad, erőszakos, agresszív állat. Ha viszont ezt elmulasztom, akkor semmi alapom rossz néven venni, ha a külső szemlélők (azaz mindenki, aki nem én vagyok) összemosnak az inkvizítorokkal, a könyv- és eretnekégetőkkel vagy az egyházi megnyilatkozásokban felülreprezentált szélsőjobbal.

Egy példa a példához: a magam részéről rühellem a kereskedelmi karácsonyt. Jó és hasznos kezdeményezésnek gondolom, ha szimbolikus aktusokkal ráirányítják a figyelmet a karácsony valós tartalmára. Mély teológiai fölismerés, hogy karácsony és húsvét misztériuma egymástól elválaszthatatlan, ezért nagyon is találó ötletnek érzem, hogy adventben kereszteket állítsanak országszerte. Viszont a körülmények miatt ezekben az akciókban eszem ágában sincs részt venni: a preferenciáimat mérlegre téve ugyanis fontosabbnak érzem, hogy semmi közösséget ne vállaljak a keresztállításokat szervező fasiszta párttal. Inkább lemondok erről a vallásos megnyilvánulásról, és ha fontos számomra, hogy kifejezzem, mit jelent számomra a karácsony, keresek erre más eszközt.

Ami a bocsánatkérést illeti, ott sem idegen előttem az, amit fölvetettél. Jézustól nem kértek bocsánatot, akik éppen a megfeszítésével foglalatoskodtak, ő mégis megbocsátott nekik. Számomra ez normatív viselkedésnek számít, azonban én magam messze vagyok attól, hogy követni tudjam. Az esetek túlnyomó többségében igenis igénylem, hogy aki (akár szándéka ellenére) belém tapos, az ezt fel- és elismerje, és bocsánatot kérjen. Többnyire ezzel az igényemmel magamat frusztrálom, mert az emberek nem nagyon tanulták meg kiskorukban, hogyan kell a másiktól bocsánatot kérni (sem azt, hogy mit jelent és hogyan kell megbocsátani). Ellenkezőleg: egész környezetünk azt sugallja, a fogyasztói társadalom, az evolucionista világszemléletünk, hogy ha életben akarsz maradni, akkor erősnek kell lenned, hogy nem szabad a gyöngeség legkisebb jelét sem mutatnod, mert az ellenlábasaid azonnal a torkodnak ugranak, ha csak egy pillanatra is meginogni látszol.

Én a magam életében eljutottam oda, hogy ne legyen vesztenivalóm. Annyiszor leírtam már magam és annyi szinten (kezdve a bebukott papi hivatásommal egészen a le nem blogolható bukásaimig), hogy számomra nagyjából érdektelennek mondható minden ún. „társadalmi megbecsültség”. Ha épp akad, aki körbenyalogat valamiért, az persze jólesik, de egyre jobban kezdem megszokni, hogy akkor sincs semmi, ha épp nekem támad valaki. Ebből kifolyólag mind könnyebben, mind lazábban tudom kívülről, mintegy madártávlatból szemlélni a saját cselekedeteimet, és egyre könnyebb bizonyos helyzetekben azt mondanom: „igazságtalan voltam veled, nincs mentségem – kérlek, bocsáss meg.” Nem egyszer kértem bocsánatot olyan helyzetben is, amikor pontosan tudtam, hogy vétlen vagyok, de úgy gondoltam, a békesség kedvéért, a jövő érdekében ez hasznos és emberséges lépés az adott helyzetben.

Vannak erről nagyon lélekemelő tapasztalataim. De volt olyan nem egyszer, hogy a (belülről megharcolt) másik fél a bocsánatkérésemet arrogáns fölénnyel visszautasította, és a felvállalt gyengeségemből adódó helyzeti előnyével agresszív módon visszaélt. Nagyon rossz volt, borzalmas volt – de a bocsánatkéréssel ezt bevállaltam és később kihevertem (annyira, amennyire; a sebek persze lassan gyúgyulnak).

Na. Ez vagyok én.

De, mint írtam, nekem személy szerint nincs sok vesztenivalóm, és én nem felelek tízmillió emberért.

Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban két kérdést kell föltenni.

1.) Megsértette-e Magyarország polgárait?
2.) Akár igen, akár nem: szükséges-e és/vagy hasznos-e ezért bocsánatot kérnie?


Ad 1.: Engem speciel nem sértett meg – Isten látja lelkemet, nem gondolom úgy, hogy a „kurva ország” szókapcsolat sértő volna rám vagy az országra. Sőt, úgy vélem, hogy éppen ellenkezőleg: nagyon is heves, pozitív érzelmekről árulkodik, és végtelen keserűségről amiatt, hogy az ország – elsősorban emberileg – olyan helyzetben van, amilyenben. Nem másfél vagy négy, de nem is tizenhat éve, hanem legalábbis a két világháború időszakától kezdve (beleértve a zsidótörvények megszavazását, 1944-et, az ötvenes éveket, az '56 utáni megtorlásokat, a „puha diktatúrát”). Tudom, hogy ezzel az interpretációval még Gyurcsány saját értelmezésén is túlmegyek. Nem baj: én kifejezetten úgy gondolom, hogy nem szüzen és ártatlanul mentünk bele 1989-ben a rendszerváltásba, hanem nagyon is súlyos terhekkel: élethazugságok sokaságával, amelyekkel azóta sem sikerült leszámolnunk.

Nem: engem nem sértett meg Gyurcsány, és, noha elég elemi ismereteim vannak csak arról, hogy állam meg gazdaság, áprilisben, amikor a koalícióra ikszeltem, pontosan tudtam, hogy nem mézeskalácsokra szavazok, hanem megszorításokra. Érdekes: laikusként én vajon honnan tudtam azt, amiről szegény Orbán hírből sem hallott...?

Ad 2.: A fenti eszmefuttatás csak egy példa volt arra, hogy nagyon sok olvasata van az őszödi beszédnek, és sem Orbán, sem Sólyom, sem senki nem vindikálhatja magának a tévedhetetlen értelmezés jogát. Ebből pedig adódik a következtetés, hogy Gyurcsánynak nem szükséges bocsánatot kérnie az országtól mint olyantól, merthogy „az ország mint olyan”, mint homogén entitás nem létezik a tekintetben, hogy miként is kell értelmezni az inkriminált beszédet.

Hogy ennek dacára hasznos volna-e a bocsánatkérés, az más téma. Egyfelől talán igen. Másfelől azonban ebben a kibaszottul keresztény országban az elmúlt 16 év során a főállású keresztényektől egyetlen egy ízben sem tapasztaltanm, hogy megbocsássanak bárkinek is – az ellenségszeretet jézusi normájáról nem is beszélve.

Itt jön be a különbség köztem és a miniszterelnök között: ha én bocsánatot kérek akármilyen helyzetben, nem más faszával verem a csalánt; ha kihasználják a gyöngeségemet és agyonütnek, hát engem ütöttek agyon. A miniszterelnök azonban egy egész országért felel, és felel a programjáért. Ő vajon bazírozhat-e ellenfelei (ellenségei) keresztényi jóindulatára? A bocsánatkérés gesztusa – mert ha megtenné, ez a gesztuspolitika egy eleme volna – nem fordulna-e ellene abban a minutumban? Vajon helyreállna-e a bizalom, ha vezeklőövvel, mezítláb és a fejére hamut szórva kimenne a tüntetők közé? Életszerű-e, hogy azok, akik tíz évre börtönbe akarták záratni, azt mondják erre: Jól van, Fletó, megbocsátunk, spongyát rá; vidd végig a programodat, és szólj, mit tudunk segíteni benne!?

Lehet, hogy életszerű. Lehet, hogy csak az én fantáziám szegényes. Én azonban azt tartom valószínűnek, hogy Orbán a bocsánatkérést is „hazug, ócska trükknek” minősítetné, és a pribékjeivel ízekre szaggatná Gyurcsányt.

Orbán Viktor szemében Magyarország jövőjét tekintve egyetlen verzió fogadható el: ha Magyarország miniszterelnökét (vagy királyát, mindegy, elvégre „a köztársaság csak ruha a nemzet testén”) Orbán Viktornak hívják. Minden más illegitim.

Címkék: ,


 
Szépirodalmi olvasókönyv


Vannak egyszerű dolgok. Vannak összetett dolgok. És van, hogy jövedelmezőbb, ha egy összetett dolgot a végletekig leegyszerűsítünk, és a rendelkezésünkre álló minden eszközzel megpróbáljuk megakadályozni, hogy valaki megpróbáljon túllépni a mi leegyszerűsítő paradigmánkon.

[...] Elfogadottá vált, hogy a gazdaság vezetésének minden kérdésében a disznóknak kell határozniuk, hiszen nyilvánvalóan okosabbak a többi állatnál, de határozataikat azért szótöbbséggel jóvá kell hagyni. Ez az elrendezés elég jól működött volna, ha Hógolyó és Napóleon között nem dúlnak állandó viták. Mindenben különbözött a véleményük, amiben csak véleménykülönbség merülhetett fel. Ha az egyik azt javasolta, hogy vessenek be nagyobb területet árpával, a másik holtbiztosan azt követelte, hogy vessenek több zabot; ha az egyik azt állította, hogy ez meg az a tábla éppen káposztának való, a másik tüstént kijelentette, hogy az a tábla semmi másra nem használható, csak répatermesztésre. Mindkettőjüknek megvoltak a maguk követői, és néha heves vitákra került sor. A Nagygyűléseken Hógolyó gyakran megnyerte a többséget ragyogó szónoklataival, de Napóleon a köztes időben ügyesebben agitált, hogy őt támogassák. Különösen a birkák között aratott sikert. Az utóbbi időben a birkák ha kellett, ha nem, elkezdték bégetni, hogy „Négy láb jó, két láb rossz!”, és ezzel gyakran megzavarták a Nagygyűlést. Azt is észre lehetett venni, hogy különösen Hógolyó szónoklatainak döntő pillanataiban kezdték el harsogni, hogy „Négy láb jó, két láb rossz!”. Hógolyó buzgón végigtanulmányozta a Földműves és Állattenyésztő néhány régebbi számát, amelyet a tanyaházban talált, s tele volt újítási és fejlesztési tervekkel. Szaktudós módjára beszélt az alagcsövezésről, a siklózásról és a talajjavításról, és kidolgozott egy bonyolult rendszert, melynek keretében valamennyi állat rögtön a mezőn pottyantotta volna el a trágyáját, mindennap más helyen, hogy ezáltal megtakarítsák a trágyahordás munkáját. Napóleon nem állt elő saját tervekkel, csak csöndesen kijelentette, hogy Hógolyó terveiből semmi sem lesz, és mintha a kivárás taktikáját választotta volna.

          [...]

Eljött a november, és dühöngő délnyugati szeleket hozott. Az építkezést abba kellett hagyni, mert a betonkeveréshez túlságosan esős lett az idő. Aztán egyik éjszaka olyan heves szélvihar jött, hogy a tanyaépületek alapjaikig megremegtek, és a pajta tetejéről repültek a cserepek. A tyúkok felébredtek, és rikácsoltak félelmükben, mert mindnyájan azt álmodták, hogy puskalövést hallottak a távolból. Reggel, amikor az állatok kijöttek az istállókból, látták, hogy a zászlórúd kidőlt, s a gyümölcsös végében úgy kitépett a vihar a földből egy szilfát, mint valami retket. Alighogy ezt észrevették, máris rémült kiáltás tört fel valamennyi állat torkából. Borzalmas látvány tárult a szemük elé. A szélmalom romokban hevert.

Egyszerre mind odarohantak. Napóleon, aki különben ritkán sietett, legelöl rohant. Igen, ott hevert sok-sok küszködésük eredménye, az alapjáig lerombolva. A kövek, amelyeket olyan fáradságosan törtek és cipeltek oda, szanaszét szóródtak. Először meg se tudtak szólalni, csak álltak, és szomorúan bámulták a széthullt malmot. Napóleon szótlanul járt le-föl, néha meg-megszaglászta a földet. A farka megmerevedett és hevesen rángatózott, ami nála az elmélyült szellemi tevékenység jele volt. Aztán hirtelen megállt, mint aki elhatározásra jutott.

– Elvtársak – mondta csöndesen –, tudjátok, ki a felelős ezért? Ismeritek az ellenséget, aki az éjszaka idejött és lerombolta a szélmalmunkat? HÓGOLYÓ! – ordította váratlanul, mennydörgő hangon. – Ez Hógolyó műve! Merő rosszindulatból, arra számítva, hogy meghiúsítja terveinket, és megbosszulja szégyenletes elűzését, az áruló az éjszaka leple alatt idesettenkedett, és lerombolta majd egyesztendei munkánk eredményét. Elvtársak, itt és most kihirdetem Hógolyó halálos ítéletét. Az „Állatok Hőse” kitüntetés második fokozatát és fél véka almát kap az az állat, aki végrehajtja! Egy teljes vékát kap, aki élve elfogja! [...]

(George Orwell: Állatfarm)

Címkék: ,


hétfő, október 02, 2006
12:51
 
Hess, madár!


„Est modus in rebus” – szól a latin közmondás, amelyet Lacitól tanultam évekkel ezelőtt. Szó szerint annyit tesz: „van mód a dolgokban”. Szabványos magyar megfelelője talán a „mindennek van határa” mondás. Kevésbé szabványos, ám egy fokkal trendibb fordítása ez lehetne: „Basszus, nehogy má' a nyúl vigye a puskát!”

Ilyen szavak kavarognak bennem a tegnapi napra visszagondolva.

Nem, nem a választási eredményre – azon nincs (túl) sok gondolkodnivaló. A koalíció elbukta, ezen nemigen lehet csodálkozni. Magyarországon véleményem szerint 1990 óta soha senki nem nyert választást: mindig csak az aktuális másik fél veszített. Ez így történt most is: nem a Fidesz győzött, hanem az MSZP-SZDSZ szívott, tiszta sor. Csoda, hogy Budapest úgy-ahogy talpon maradt, ami persze megint csak nem Demszky diadala, hanem a jobboldal bénázása. Ha a Fidesz-Jobbik nem pont a sváb gyereket indítja el ún. „független” jelöltként; ha Orbán nem küldi ki az embereit az utcára, hogy két éjszaka alatt átrendezzék a közterületet; ha Áder nem adja elő az ország nyilvánossága előtt a maga paranoid tévképzeteit stb. – akkor valószínűleg Budapesten is szarrá nyerhették volna magukat. Nem kell hozzá sok ész: a Fidesz nyalókát ígér az embereknek, a koalíció (pár évre) szopókát. Reflexióra mérsékelten hajlamos állampolgárként az utóbbit nem szeressük, előbbit szeressük.

De mint említettem, az idézett latin és magyar mondatokat (és egyéb, kevéssé szalonképes cifraságokat) nem a választási eredmények juttatták eszembe, hanem Sólyom László köztársasági álnok úrnak az esti beszéde.

Nem vagyok az a kifejezett alkotmányjogász, de azért némi elképzelésem van a dolgokról. A köztársasági elnök a Magyar Köztársaságban a legfőbb közjogi méltóság – de nem az Úristen, nem a két lábon járó kategorikus imperatívusz, és nem a lelkiismeretet jelképező Szóló Tücsök a Pinokkióból. Van hatásköre (ha tetszik: munkaköri leírása), és ebbe bizonyos dolgok beleférnek, más dolgok nem férnek bele. Belefér az, hogy az ország egésze előtt szimbolizálja az alkotmányos rendet. A jogbiztonságot, a nyugalmat, a stabilitást. Belefér, hogy súlyos konfliktusok esetén a megbékélés gesztusait szorgalmazza a szemben álló felek irányában.

De a rohadt kurva életbe! Az nem fér bele (mondhatnám: „Nem! Nem! Soha!”), hogy a kötelező semlegesség minimális látszatát is félretéve állást foglaljon pártpolitikai kérdésekben! Ki hatalmazta fel (és nem mellesleg: milyen körülmények között...) ezt az embert arra, hogy a Köztársaság nevében (az én nevemben!) adja elő a maga privát szövegértelmezését egy sokak által szimplifikálni akart, de valójában nagyon is összetett kérdésben? Ki osztott neki lapot, hogy felszólítsa a törvényhozást arra, hogy mesterségesen kormányválságot generáljon?!

Különbséget tetszik tenni randalírozó tüntetők és békés tüntetők között? Naccerű! De arról miért tetszik elfelejtkezni a megszólalásban, hogy ez utóbbi, roppant békés emberek, akik – ugyebár és állítólag – az ország (mint olyan) véleményét és erkölcsiségét jelenítik meg (kvázi kényszerítő erővel a kormányzó pártokra), szóval hogy ezek a jámbor lelkek

- alkotmányellenes „megoldásokat” követelnek,
- irredenta kövételéseket hangoztatnak,
- állítólagos zsidó politikusok neveit szedik listába és olvassák föl,
- magukra vállalják az MTV-székház ostromát,
- megtapsolnak és bujtatnak körözött bűnöző(ke)t,
- a Szabadság téri eseményeket továbbra is „forradalomnak”, a letartóztatott garázdákat és rablókat „politikai foglyoknak” minősítik?

Ezek a nüanszok vajon miért felejtődnek ki az elnöki értékelésből? És az miért, hogy ezen békés tüntetőkkel a Fidesz ezernyi gesztussal (mást nem említve: alelnökük megjelenésével és felszólalásával) vállal közösséget?

Semmi baj nem lenne egy ilyen kampányszöveggel, mert Magyarországon véleményszabadság van. Semmi baj – de akkor ne a nemzeti lobogó legyen a beszéd háttérdíszlete, hanem a Fidesz vagy a Jobbik logója. És a szónok ne a köztársaság elnökének pozíciójában tetszelegjen, ha egyszer a megnyilvánulásaival Szíjjártó Péter posztját és nívóját súrolja (alulról).

Lehet, hogy az aktuális miniszterelnök erkölcsisége vitatható. De az aktuális köztársasági elnöké vitathatatlan. Tegnap este egyenes adásban állította ki magáról az elégtelen bizonyítványt.

Monnyon le. Lécci-lécci.

Címkék:




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta