Tegnap hó eleji bevásárlást tartottunk az Auchanban. Ketten kettőt fordultunk, amíg mindent felrángattunk a kocsiból a harmadikra. Épp rámoltuk el a cuccot, amikor Tomi közölte, hogy nicsak. Én is odanéztem: hát tényleg nicsak. Valahogy nem rémlett egyikőnknek sem, hogy kifejezetten egérszarral raktuk volna körbe a konyhapultot. Hangulatos félóra következett, mert kb. 1/2 7-re járt az idő, 7-re vendégeket vártunk, a cuccokat el kellett rámolni, és közben ki kellett alakítani az egérügyi koncepciót. Nyáron már találtunk néhányszor egérszart az erkélyen (a gondnoknak mondtam; állítólag a tető alatt tanyáznak, tehát nem fel-, hanem lemásznak a lakásba), és akkor be is szereztünk egérfogót. Az egérke vélhetőleg jót mulatott a próbálkozáson, mindenesetre az augusztus 20-i felhőszakadás óta nem találkoztunk többé a nyomaival.

Szóval az egérfogót kitettük a konyhapultra (máshova nem nagyon lehet), és gondolatban már szoktattam hablelkemet a látványhoz, hogy milyen megnyerő is lesz majd a csendélet, amint a csempe, a szárítóban lévő tányérok és poharak mind tocsognak a felfröccsenő egérvérben.

Az egérnek több esze volt: közelébe se ment a fogónak, pedig rendkívül finom szalonnát helyeztünk el benne. Aztán megjöttek a fiúk, dumáltunk, ettünk, ittunk; térültünk-fordultunk a konyha és a szoba között számtalanszor, míg nem egyszer Tomi hallja ám, hogy a sütő alatti tepsitartóban valami motozás van. Kihúzta: hát ott van benne az egér, néz ártatlanul. Tomiból előjött az ősi macskaösztön, és az első keze ügyébe eső serpenyővel rávetette magát az egérre, aki persze nem volt hülye: fogta magát és pánikszerűen eliszkolt, be a beépített konyhabútor mögé. A csörömpölésre mi is kimentünk, és nekem is volt szerencsém egy futó pillantás erejéig meggyőződnöm arról, hogy igen, ez tényleg egy egér. A zakynthoszi patkányélmények után (heveny pánikrohamok estéről estére) nem volt túl szívderítő ez a tudás. Elemi erővel árasztott el valamilyen atavisztikus, territórium-féltő érzés. Áthelyeztük az egérfogót, ezúttal a sütő alá; a fiúk 3-kor elmentek, én pedig álmom nagy részében egerésztem; mondhatom, pihentető volt.

Reggel láttam: szalonna van, egérszar és -tetem nincs. Kávé után esedékessé vált tehát a Tom és Jerry következő epizódja: Tomi nekiállt feltúrni a konyhaszekrény alját. Sehol semmi nyom, én azonban fölvetettem: nem lehet, hogy a kis édes bevette magát a felgyűlt hatszáz nejlonszatyor közé? Á, dehogy, mondta Tomi, de azért elkezdte átnézni, és hopp: az egyik nagy szatyortartó szatyorban rágott zacskó! Az erkélyen folytattuk a felderítő hadműveletet, a nagy szatyorból apránként minden kisebbet kirámoltunk – és az alján ott volt a vérszomjas fenevad. Gyönyörködtünk benne egy darabig: annyira aranyos volt a kis gombszemeivel, hogy teljes érzelmi ambivalenciába kerültünk egy pillanat alatt: simogassuk meg és adjunk puszit az orrára a kis drágának – avagy csapjuk agyon lapáttal a rohadékot. Végül átmeneti megoldás mellett döntöttünk: nyakon öntöttük vízzel az egeret: gondoltuk, ha a zacskó valamelyest megtelik vízzel, akkor várhatóan megfullad, ami lényegesen klasszicistább megoldás, mint ha Grand Guignol-t rendezünk az erkélyen. Az egérnek viszont esze ágában sem volt megfulladni. Némileg megfáradt a pancsolásban, relaxált kicsit – aztán Tomi egy jól irányzott mozdulattal (és gondolom, egy ki nem mondott, tudattalan, de annál vérfagyasztóbb nyávogás kíséretében) elkapta a farkát, és az egeret lágyan kibaszta a ház előtti füves részre. Oda is szaladt egy macska, és vártuk a végkifejletet, az azonban megállt úgy fél méterre a minden bizonnyal életben maradt, ám vélhetőleg kótyagos egértől, és nézett föl bután az erkélyre.

Tán máig is ott ül és néz, ha azóta az erőre kapott egér föl nem falta.

Címkék: Sztori

---