Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, március 31, 2007
21:23
 
Írtam verset


Valójában holnapra való, de kicsit előre dolgoztam.


Didaktikus parafrázis

a szegregációról:
arról, hogy annak is rossz,
akinek jó


virágvasárnap
száz szomorú fehérrel


Címkék:


péntek, március 30, 2007
20:50
 
Az altesti besorolás nehézségei


Mindenki azzal dicsekszik, amije épp van. Ősrégi vicc, szerintem még apám szülei hozták magukkal Erdélyből:

Jancsi a pajta mögött ülve csillogó szemmel teszi a szépet Juliskának.
– Te Julis!
– Na!
– Látod amott azt a nagy lapittya szart?
– Látom, Jancsi.
– Na! Hát azt én szartam!


Soha az életben nem gondoltam volna, hogy valaha megérem: egy versemről utóbb nekem kell bizonygattanom, hogy tőlem származik. Az 1994-ben írt Prognózis c. versemmel így jártam. Mit ad Isten, eléggé magával rántott tegnap a saját posztom témája, a megoszthatatlanság megosztása, és ezen tűnődvén, hogy s hogy nem, rákerestem önmagamra a Google-ban. (Narcisztikus személyiségekkel előfordul az ilyesmi.) Nem a nevemre, hanem történetesen a Prognózis pár szavára. Életem talán legnehezebb időszakának lezárásaként született ez a vers, alkalmasint az egyik legjobb versemről van szó; egyike annak a négynek, amelyet fontosnak tartottam annyira, hogy saját hangomon is a nagyérdemű elé tárjam, MP3-ként, mi több, az egyetlen megzenésített versem, amelyet 1996-ban egy Apával közös szerzői esten hallhatott a közönség Czipott Géza előadóművésztől (úgy is, mint zeneszerzőtől). Ugyan, mondok, lássuk má', nem idézik-e valahol véletlenül.

Idézik. Több helyen is, de azért annyira nem sok helyen, hogy végig ne tudjam nézni. A mellékelt screenshot az epresso.hu nevű online felsőoktatási hírügynökség oldaláról készült tegnap este. Tessék nyugodtan belekattintani, és a megnyíló új ablakban rácsodálkozni a cím előtt Áprily Lajos nevére!

Én is ezt csináltam tegnap: rácsodálkoztam. És röhögtem egy jót: nahát, valaki nem figyelt; de vicces: Áprilynak tulajdonítják az egyik versemet! Miután kikacagtam magam az alapvetően kifejezetten megtisztelő sajtóhibán, azért gondoltam, csak írok Csík Gergely főszerkesztőnek, ne kompromittálják már Áprily nevét az én versemmel, főleg ne csináljanak hülyét a kelleténél hosszabb ideig saját magukból – és mellesleg számomra sem mellékes, hogy a saját versem mellett a saját nevem szerepeljen. Nem fogok cirkuszolni, tettem hozzá magamban, inkább jófejkedek egyet, nekik is úgy a legkönnyebb kijönni belőle, egy lájtos bocsánatkérés kíséretében. – „Tisztelt Főszerkesztő Úr! – írtam, majd a megfelelő linkekkel megtűzdelve folytattam:– Meglepődve találtam rá oldalukon Áprily Lajos Prognózis c. versére. Noha irodalomtörténetből némileg hiányosak az ismereteim, mégis elcsodálkoztam azon, hogy Áprilynak az oldalukon közölt költeménye betű szerint megegyezik az én Prognózis c. versemmel, amely 1995-ben jelent meg B-változat c. kötetemben. Mi a véleménye e furcsa egybeesésről?”

Aztán vártam a szabadkozást és a hiba javítását, de szinte el is felejtettem a dolgot. Este megjött Csík Gergely válasza („Kedves Balázs!” megszólítással); többek között a következőt bírta írni benne (nem röhög!):

„Áprily Lajos 1887 és 1967 között élt: tehát ha az ő versét idézzük és ez Ön szerint egyezik az Önével akkor valószerűtlen, hogy ő lopta Öntől.” [...] Értetlenül állok továbbá az előtt is, hogy levelének mi volt a célja. Tehetünk Önért esetleg valamit, vagy csak figyelmünket kívánta felhívni arra, hogy Áprily Lajostól van fenn egy vers az epresso.hu-n?”

Nem nagyon akartam elhinni. A Wikipédián ugyan megismerkedtem Hanlon borotvájával, amely szerint „Sose tulajdonítsd rosszindulatnak azt, amire az ostobaság is elégséges magyarázat”. Itt azonban tanácstalanul álltam, és állok most is. Van olyan, hogy a legjobb tanácsot figyelembe véve is nehéz altestileg pontosan besorolni a vitapartnert (értsd: geci vajon, vagy csupán fasz.) Mindenesetre a következő levelemben azzal indítottam, hogy „ha az irónia és a jóindultú figyelmeztetés nem megy, akkor próbálom másként”, és tájékoztattam, hogy a verset nem Áprily írta, hanem én, engem illet a szerzői jog, és szíveskedjék haladéktalanul vagy eltakarítani a versemet az oldalról, vagy kiírni a nevemet, de mindkét esetben bocsánatot kérni. Ez esetben eltekintek attól, hogy jogi útra tereljem a vitát.

Ma reggel megjött a válasz (még mindig kedvesbalázsozással). Bocsánatkérés nem volt benne, kioktatás annál több.

„Természetesen igyekszünk eloszlatni a félreértést, mely nekem is szöget ütött a fejembe. Újságírómmal egyeztettem, aki bár jelenleg külföldről tudósít az epresso.hu-nak, de igyekszik mihamarabb bemutatni, mely internetes oldalon találta a verset Áprily Lajos megnevezéssel. A bocsánatkérésre vonatkozó igényét – amennyiben mégis bebizonyosodna, hogy Ön írta a verset – továbbítani fogom az általunk felhasznált forrásnak. Ilyen értelemben pedig a jogi útra való terelés esélyét is. [...] Nem tartom szerncsésnek, hogy figyelmeztetéssel örvendezteti meg az epresso.hu-t. Egy egyszerű, ám annál világosabb kérés sokkal többet ért volna és talán az epresso.hu is máshogy állna a kérdés rendezéséhez. Levele azon része, hogy bírósági döntés esetén ki kin röhegne, feltételezés, tehát nem kívánok reagálni rá.”

Ezek után csak egyet írhattam neki: „Amennyiben a mai napon (2007. március 30.) 14 órai időponttal bezárólag nem tüntetik fel a kérdéses oldalon a Prognózis c. vers mellett szerzőként a nevemet, az eredeti megjelenés helyét és idejét, valamint a szerkesztőség nevében írt helyreigazításukat, akkor az oldal aktuális állapotáról közjegyzői ténytanúsítványt fogok felvetetni, és szerzői jogomat bírósági úton fogom érvényesíteni. Ez utóbbi esetben igényem nem csupán a névhasználatra fog vonatkozni, hanem a részben kereskedelmi célú (lásd: Médiaajánlat) oldalukon való jogosulatlan közzététel miatti vagyoni és nemvagyoni kártérítésre is.”

Ez nem történt meg. Csík úr mindazonáltal megijedhetett, mert a kérdéses oldalon azóta József Attila Homály borult az erdőre... c. verse olvasható (úgy látszik, ha nincs Birtalan, megteszi József Attila is), azzal a kitétellel, hogy „Utolsó frissítés (2007. március 30.)” És jött egy újabb levél, újabb kioktatással (és újabb kedvesbalázzsal), miszerint:

„Véleményem szerint a személyeskedés talán méltatlan egy elismert költőhöz és egy országos hálózat vezetőjéhez is, ezért mellőzhetnénk. Az – Ön álláspontja szerinti jogsértést – az epresso.hu megszüntette és ha megengedi, még pár szót szólnék a mi további kapcsolatunkról: Nem vitatom sem céljait, sem elhivatottságát, ám azt gondolom, kissé kevesebb hevességgel több sikert érhetne el az életben. Magam is a plágium intézménye ellen vagyok, tehát örömömre szolgállt, hogy ha kis mértékben is, de az Ön közreműködésével, tehettem valamit, annak terjedése ellen. Ha a továbbiakban is szeretne helyreigazítást kérni - nem látom ugyan különösebb értelmét, de ez Önön múlik - kérem, tegye azt hivatalos formában, írásban és amint kézhezkaptam, az epresso.hu jogi képviselője felveszi Önnel a kapcsolatot! Amíg ez nem történik meg, addig egy elektronikus levélben eljuttatot bármilyen felszólítás, pláne követelés jogi értelemben nem minősül másnak, mint kérésnek. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a további lépések nem is szükségesek, mivel az - állítólag Ön által jegyzett - szöveg nem elérhető az epresso.hu-n.”

A részletektől eltekintve szeretném külön felhívni a figyelmet az „állítólag Ön által jegyzett szöveg” kitételre, amely szerintem esélyesen indulhatna a nehézsúlyú pofátlanság világrekordja címért. És természetesen a tárolt változatban továbbra is olvasható a versem Áprily neve alatt. Lehet, hogy menet közben intézkednek, hogy eltávolítsák onnan is, de ez a hajó elment nekik. Ma délután elkészült a jegyzőkönyvi tanúsítvány, beszéltem az Artisjus-szal, konzultáltam egy ügyvédi irodával. Innentől kezdve kizárólag idő kérdése, hogy mikor fogom leblogolni az életem első (és egyben meg is nyert) polgári perében hozott ítélet szövegét.

Címkék: , , , , ,


csütörtök, március 29, 2007
14:06
 
Megosztani a megoszthatatlant


Néhány napja Vas József Pál Egy elmeorvos tévelygései – Gondolatok a pszichoterápiáról c. könyvét olvasom. Nem mindig könnyű, de nagyon izgalmas olvasmány, alkalmasint nemcsak szakembereknek, hanem érdeklődő laikusoknak is (pl. nekem).

Részletes könyvismertetőt nem akarok, nem is tudnék írni, hiszen még csak a felénél vagyok. De egy gondolatról szeretnék említést tenni, amiről egyébként kedd este már beszélgettünk is baráti körben. Ez pedig három témának: a magzati létnek, a pszichózisnak és a hipnózisnak a közös nevezőre hozása. Meghaladja a tudásomat, hogy pontosan reprodukáljam a szerző gondolatmenetét. Ami számomra fontos ebből: a hipnózis jelenségét vizsgálva és megértve közelebb lehet kerülni egyrészt az emberi élet kezdeteihez, másrészt ahhoz, hogy mit jelent „bolondnak lenni”. E témát Freud kezdte megpiszkálni azzal, hogy feltételezte: a neurotikusok (szemben a korabeli orvosi felfogással) nem „szimplán hülyék”, hanem a tüneteik (pl. a kényszeres kézmosás, dadogás, a hisztériás vakság vagy bénaság stb.) igenis konkrét jelentéssel bírnak. Mi több (ó, borzalom), még az álmok – mindaddig tudományosan irrelevánsnak tartott – világát is vizsgálat alá vonta. Igaz, Dávid véleménye szerint az álomfejtéshez speciel kurvára nem értett, de a kezdeményezés vitathatatlanul az övé.

Mára az elfojtás és tudattalan szavak megszűntek szakkifejezések lenni. Az olyan, hajdan nagyon is támadott állítások, hogy ha valaki pl. elfelejti felhívni az anyját a születésnapján, vagy elfelejt válaszolni egy levélre, egyáltalán nem véletlen – pszichológiai közhely. De továbbra is kérdés, hogy a skizofrének pszicotikus tünetei (az üldöztetéses téveszmék, az összefüggéstelen beszéd)„szimplán hülyeségek”, amelyektől elektrosokk, antipszichotikum vagy épp szenteltvíz segítségével simán meg kell szabadítani a pácienst – vagy mindez egy létező, önmagában (tehát a saját vonatkoztatási rendszerében) értelmes belső világ megnyilvánulásai – ugyanolyan szokatlan nyelven elmesélve, amilyen szokatlan tudatos énünk számára az álom nyelve.

A könyv (számomra maximálisan elfogadható) állítása szerint a pszichózis és a hipnózis világa hasonló: mindkettő regresszió, azaz visszalépés az emberi lét egy korábbi, mondhatni: ősibb állapotába. Egy olyan világba, ahol a valóság megragadásával nem szavak és fogalmak közvetítésével próbálkozunk, hanem elemi erővel, csontot-velőt átható módon megtapasztaljuk azt. Ilyen tapasztalatunk pedig valamennyiünknek van, annak is, aki nem élt át pszichózist és nem is hipnotizálták: méhen belüli életünk során szereztük első, alkalmasint egész életünket legintenzívebben meghatározó tapasztalatainkat. Ebből a védett környezetből eredeztethető az ősbizalom átlélése, de innen származhatnak a leküzdhetetlen életfélelmek is. (Kósza gondolat: az emberiség Aranykor utáni vágya vajon nem az egyes embereknek az anyaméh biztonságába való visszavágyódásának kollektív megfogalmazása?)

Ezek a tapasztalatok a végletekig saját tapasztalatok. Saját: azaz elidegeníthetetlen és megoszthatatlan. Ha a magzati lét e világába felnőttként spontán módon találunk vissza, egyúttal el is vágjuk magunkat a szavakra-fogalmakra-logikára épülő élettől, elidegenedünk embertársainktól. Amit átélünk, nem tudjuk érthetően közölni a környezetünkkel, amit mégis közlünk, az érthetetlen, összefüggéstelen, ijesztő. És ugyanígy nem értjük meg mi sem a környezetünk kommunikációját: ebben a regresszióban az emberek viselkedése számunkra az érthetetlen, összefüggéstelen és ijesztő. Ez a pszichózis.

A hipnózis pedig az a helyzet, amikor az egyén egy másik ember értő és érző támogatásával (mondhatni: biztosítókötéllel) ereszkedik bele a képeknek e világába. A hipnotizőr, ahogy mondani szokták, „a realitásban horgonyoz”, de lépésről-lépésre kíséri a hipnotizáltat az irrealitás világában. Így az illető szert tehet az említett elemi erejű tapasztalatokra, de védett helyzetben: úgy, hogy azok őt ne eltemessék, hanem gazdagítsák; a személyiségét ne lebontsák, hanem segítsék a további integrációját.

A pszichoterápia – és ezen belül kifejezetten a hipnózis – az emberi életnek az a kivételes helyzete, amelyben a megoszthatatlan megosztható.

Úgy gondolom, két hasonló helyzet lehetséges még: az egyik az anya-gyerek kapcsolat. A másik a kipróbált, szeretetté beért szerelem.


Titok

Mama soha nem nevet ki engem.
Neki elmondom az álmom.
Ő is elmeséli a titkait,
és nem csodálkozik,
hogy csigabiga-háton
az Óperenciáson
túlra jött velem.

Van, amire emlékszik is...

(Birtalan Ferenc)

Címkék: , , ,


kedd, március 27, 2007
14:22
 
Epésen megjegyezném...


Voltam ma a belgyógyász tanár úrnál, akihez most már évek óta járok refluxból (egy éve pedig már laktózérzékenységből) is kifolyólag. Voltam nála vagy három hete is, kedvesen megtapperolta a hasamat, és amikor elbeszélgettünk a jobb oldali fájdalmakról, meg arról, hogy úgy egy-másfél éve már találtak bennem valami epe-szörnyecskéket, aszonta, hogy na jó, akkor labor és ultrahang. Ma 8:30-ra lettem előjegyezve.

Időben ott voltam, éh- (és szomj-) -gyomorra, a táskámban egy fél tormásüvegnyi pisivel. A titkár és asszisztens néni (akinek meglestem a gépelési stílusát: legalább 8 ujj erejéig vállalhatna szervdonorságot, mert tök feleslegesen van neki) mondta, hogy jóvanna, üjjek má' le kint. Jó. 9 körül kijött a tanár úr, hogy menjek le a földszintre az ultrahang elé. Jó. Valamikor fél tíz után lejött a tanár úr, behívott, megultrahangozott – terhes nem vagyok, ez csaknem biztos. Ezenkívül vesekövet sem talált, de valami eperendellenességet vagy mit igen, tehát ott vagyok, ahol voltam. Mondta, menjek fel, adjam oda az előző leletemet az asszisztensnek. Felmentem, az asszisztens némi 10 óra tájban szemrehányással mondta, hogy ezzel ő most egy órát fog dolgozni, üjjek má' le kint. Jó. Túlteljesítette a saját normáját, mert fél 11 előtt pár perccel kijött, a kezembe adta a papírt, hogy na, ezzel mehetek a laborba, intézzem el, amíg a tanár úr vissza nem jön. Jó. Elindultam lefelé, jön szembe a tanár úr, aszongya, menjek vissza, mert (...erre már nem emlékszem, miért). Visszamentem, még tíz perc, és megkaptam az újabb papírt, amivel menjek mellkas-átvilágításra. Jó. A laborban gyorsan végeztem: a vérvételt nem lassította, hogy miközben bennem volt a tű, a (vissza)köszönésre nem szocializált hölgy épp lebaszta a kolleganőjét, hogy nehogy már ne kapjon tőle Szamos marcipánt; a kolleganő le is rakta, valahova két kémcső közé. Mondtam neki, össze ne keverje a véremmel, mert ha véletlenül a desszertet analizálják, akkor nagy hülyeségek lesznek a leletemben.

Át röntgenre, ez a leletkiadással együtt (negatív lett) alig egy óráig sem tartott. A laboreredményért nem kell mennem: holnap hívom miatta a tanár urat. A fél 9-re előjegyzett vizsgálat végeztével délután 1-re már be is értem az irodába.

A privát Optik-Med Szemklinikán a kontroll úgy zajlik, hogy elő vagyok jegyezve – mondjuk – 9 órára. Odamegyek 9-re – és nagyjából 9 óra 8 körül lelettel a kezemben távozom.

Ha legközelebb szavazni kell arról, hogy privatizálják-e a kórházakat, akkor a válaszom egy meggyőződéses jessssz! lesz.

Ami az epét illeti, kaptam egy hatszázadik fénymásolatban készült diétát: hogy mit javasolnak enni és kerülni. A kerülni való ételek listáját könnyű megjegyezni: gyakorlatilag csaknem minden, amit szeretek. Se fűszer, se húsleves, se kolbász, se szalonna, se ponty, se paradicsom, se rántotta, se alkohol, se friss kenyér, se cseresznye, se őszibarack, se csokoládé, se marcipán. A tej, joghurt, sovány sajt és túró kifejezetten ajánlott – lenne, ha nem volna a laktózérzékenység. Ellenben csaknem korlátlan mennyiségben fogyaszthatok például tökös nyulat, nyers borjúnyelvet mazsolával, bazsalikomos pisztrángot vagy levendulás zabpehelylevest.

Mit tesz Isten (vagy ne kenjem rá?), arról, hogy milyen eséllyel fogom én ezt a diétát betartani, az egyik kedvenc viccem jut eszembe:

Kérdezik az öreg parasztot:
– János bátyám! Igaz, hogy magának beszűkült a szókincse?
– Faszt.

Címkék: , , , ,


hétfő, március 26, 2007
19:19
 
Danone-majom


Haza kéne mennem, mert alig látom már a monitort. Ez persze elsősorban nem a 1 óra 20 perc miatt van, hanem mert a szemem még nem jött rendbe. Egyelőre alig több mint két hét telt el a műtét óta, és volt már ugyan, hogy annyira megsasulva éreztem magam, hogy szinte megkívántam a mezei pockot, de van olyan is, hogy nagyrészt homályosan látok. Ez most egy ilyen nap.

A hétvége kifejezetten jól sikerült. Péntek délután Tomival vettünk végre normális fűszertartókat, utána vagy három órán keresztül rendezkedtünk a konyhában, és felszámoltuk az áttekinthetetlen dzsumbujt. Határozottan felszabídító érzés azóta a konyhában létezni. Ennek örömére szombat este fondüztünk (Lacival hármasban), vasárnap meg marhahúslevest főztünk. Annak rendje s módja szerint: lábszárból, velős csonttal – fantasztikusan jó lett (bár Tomi ne volt teljesen elégedett vele, mondván, hogy a hazai valahogy sötétebb; nem baj: legközelebb öntünk bele egy kis kávét is). Utána fagyizás ürügyén sétáltunk vagy két és fél órát, este pedig felbontottunk (és kiürítettünk) egy üveg ürmös bort, emlékezve a korábbi balatoni nyaralásokat, és tervezgetve az ideit.

A múltkoriban nagyon rámjött megint az izmaelesdi. Kicsit bóklásztam a neten, és a The Ishmael Community oldalán elolvastam a The Story of B és a My Ishmael elérhető részleteit. Mint végre összeraktam magamnak: az Izmael voltaképpen csupán első része egy összefüggő trilógiának. És minekutána angolilag mögöttem van kb. 1500 oldalnyi Harry Potter, előttem meg további 784, rájöttem, hogy korántsem lehetetlen vállalkozás elolvasni ezt a két könyvet sem. És globalizálódó világunknak hála, még hozzájutnom is lehet. Ugyanazon Bestsellers könyvesbolton keresztül tehát, amelynél az angol Harry Pottereket is vásárolom (most már mondhatom, hogy rendszeresen), megrendeltem tehát az Izmael említett folytatásait, és reményeim szerint kb. egy hónapon belül át is vehetem. Meglehetős izgalommal várom már.

Továbbra is Izmael. Sok embernek ajánlottam már figyelmébe, és akik nem voltak elég kitartóak, hogy ellenálljanak az unszolásomnak, el is olvasták. Érdekes és nehezen magyarázható tapasztalatom, hogy ezen olvasók közül a férfiaknak kevés kivétellel bejött, tetszett, fontos mű lett az életükben – a nők unták, fanyalogtak rajta, félbe hagyták. Nem tudom az okát. De a múlt héten ismét szóba jött beszélgetés közben a téma (mármint a világ sorsa), és Viki (aki elolvasta ugyan, de olyannyira irritálta végig a ténylegesen bárgyú sztori a beszélő gorilláról, hogy a voltaképpeni tartalomra nem is tudott odafigyelni) megkért arra, hogy csináljak neki egy easy-to-read változatot. Meg is csináltam: kitörölgettem belőle a kenőanyagot, és maradt a nettó tartalom, vagyis a párbeszédek, amelyekben kibontakozik Izmael tanítása az emberről, a világról, a civilizációról. Ezt a szöveget neveztem el magamban Danone-majomnak, tekintve, hogy a csonkítás ellenére megmaradt benne a gorilla – de most már „könnyű és finom”.

Ha valaki igényt tart rá, szívesen elküldöm neki.

Címkék: , , , ,


hétfő, március 19, 2007
12:27
 
Lótetű


Szombaton megláttam a Tescóban, és gyorsan be is raktam a kocsiba a Le a cipővel! c. gyerekfilmet. Kb. 30 éve láttam, de még mindig a fülemben, ill. szemem előtt vannak a szállóigévé vált mondatok: „Enyim kulup!”, „A követ minden követ követ”, és a talán legnagyobb klasszikus: „Gazsi bácsi lótetű!”

Tegnap megnéztük Tomival a filmet, és tényleg nagyon jókat vihogtunk rajta. A 70-es években tudtak a magyarok jó gyerekfilmeket csinálni. Nem tudott azonban a film kapcsán nem eszembe jutni egy gimnáziumi élményem. Valamikor év közben kaptunk egy új matektanárt, Kovács Csaba volt a neve. Fiatal pasi volt, kicsit őrült, meglehetősen egyedi stílussal. A röpdolgozatokhoz az öt percet egy borzalmas hangú tojásfőző órával mérte; volt, hogy behozta a gitárját órára és A Gyűrűk Ura megzenésített verseit énekelte nekünk; időnként előadott néhány viccet vagy anekdotát, olyan idétlenkedéssel kísérve, hogy szanaszét gurult az egész osztály a röhögéstől. Kétségtelenül jó volt a humorérzéke, de emlékeimben eléggé szangvinikus alakként él: meglehetősen hangulatember volt, és tudott csúnyán hisztizni. Az első óráján úgy mutatkozott be, fülig érő szájjal, hogy „aki még nem ismerne, én vagyok a jóságos Csabi bácsi” (mint említettem, fiatal volt, akkoriban szerintem harmincon innen). Szembe többnyire tanáruraztuk, mint mindenkit, de a háta mögött ezek után szinte egyöntetűen csabibácsiztuk. Volt, hogy szerettük, volt, hogy utáltuk; volt, hogy szeretett engem, volt, hogy utált. Emlékszem, volt, amikor ő volt számomra az első számú közellenség, de összességében szeretettel emlékszem rá. Nem tudom, mi van vele; utoljára 1992-ben találkoztunk, amikor egy karizmatikus misén beugrott gitározni, és én tartottam neki a kottát; akkor már tegeződtünk.

Amiért most eszembe jutott, az egy órai emlék. Volt a termünkben valahol hátul egy faliújság, amolyan dühöngő, szellemes és szellemtelen rajzok és szövegek számára. Valaki egy frusztrált pillanatában kiírta a Le a cipővel! híres mondatának parafrázisát: Csabi bácsi lótetű! Nem túl nagy betűkkel, de ott volt a faliújságon, már mióta. Aki látta, vagy röhögött rajta, vagy megbotránkozott, de nem volt téma; ott volt a mondat, ezer másik társaságában.

Egyik óra közben Csabi bácsi magyarázott, a default jókedvével előadva magát, és közben mászkált fel-alá a teremben. Meg-megállt hol itt, hol ott – és egyszer csak látom, hogy ott áll a faliújság előtt és rámered. Máig meggyőződésem, hogy az osztályból a többiek nem vették észre, mi történt, mert csak egy pillanatra akadt el a beszédben, aztán folytatta, aztán vége lett az órának, aztán jött a következő óra stb. De abban a pillanatban láttam az arcát, és ma is látom. A csalódottság, a döbbenet, a hálátlansággal való szembesülés, az elkeseredettség és a tehetetlenség keveredett a vonásaiban. Mondom, egy pillanat volt az egész, de abban az egy pillanatban borzalmasan éreztem magam: szégyenkeztem, azon ismeretlen valaki helyett, akitől az ominózus graffiti származott, és önmagam „helyett”, hogy nem csináltam vagy csinálok semmit, és úgy egyáltalán. Azóta bennem van ez a rossz érzés, amely messze túlmutat azon közhely megtapasztalásán, hogy „a tanár is ember”.

Csaba, ha véletlenül erre az oldalra tévedsz, szeretném, ha tudnád: akkor, húsz éve, abban a megalázó pillanatban nem voltál teljesen egyedül!

Címkék: ,


csütörtök, március 15, 2007
20:52
 
Összetartozunk


Apa új könyvének április 16-án lesz a bemutatója az Írók Boltjában, ha addig épp le nem ég. Az utolsó hírek szerint épp arrafelé lángol a barikád az Andrássy úton. A szokott live show, tulajdonképpen már meg se döbbenünk – állapítottuk meg Tomival este nyolc előtt pár perccel. Néhány órával korábban azon is csak bosszankodtunk inkább, hogy Orbán formálisan beígérte a polgárháborút arra az esetre, ha a népszavazásos biznisz nem jön be nekik. Mindazonáltal, gondoltuk, azért még megnézzük, mit mond Gyurcsány a Művészetek Palotájában.

„Összetartozunk” – kezdte. És utána olyasmit hallottam, amit nagyon rég nem: ünnepi beszédet. Nem önigazolást, nem kampányt, nem anyázást, hanem ünnepi beszédet, amelyben ott volt ugyan, de minimálisan, az aktuálpolitikai áthallás. Összetartozunk – mondta, és példálózott: fiatalok és öregek, szegények és gazdagok, kormánypártiak és ellenzékiek, a világban bárhol magukat magyarnak érzők, komolyzene-kedvelők és metálrajongók: összetartozunk, és csak ez az összetartozás lehet az alapja bármifajta hazafias érzésnek.

Nem trendi dolog manapság meghatódni, de kifejezetten felemelő volt hallgatni ezeket a szavakat. Majd hirtelen azt hittem, rosszul hallok. Azt mondja (tartalmilag idézve): ha rendíthetetlenül hiszel a hagyományos családi szerepkben, vagy (szó szerint idézve) „ha férfiként férfi, nőként nő szerelmére vágysz: összetartozunk”.

Ilyen nincs. Mondja ezt a Magyar Köztársaság miniszterelnöke! Nem a Szadesz megmondóembere egy uborkaszezonban készült Blikk-interjúban, nem egy buzimozgalmár a felvonulás megnyitóján, hanem a miniszterelnök, március 15-én este 8-kor, az (nem egy, hanem az!) ünnepi beszédében, élő adásban!

Aztán folytatta a példákat, mert nem ez volt a lényeg – mi meg Tomival bámultunk egymásra, tátva maradt szájjal, hogy ez nem igaz, ilyett megérhettünk! És folytatódtak a meglepetések: az „összetartozók” között említette a vallásosokat és vallástalanokat, keresztényeket és zsidókat; nem is ez az érdekes, hanem a kifejezésmód: egy hajdani KISZ-vezető, egy szocialista miniszterelnök kellett ahhoz, hogy végre egy politikus szájából halljam a kereszténység lényegének adekvát megfogalmazását: Jézus és a Szentháromság nevét!

...Aztán folytatódott a műsor, Kodállyal, művészi díjak átadásával, majd (miközben én már leültem blogot írni) következett – a közönséggel együtt énekelve – a Tavaszi szél vizet áraszt. Nem gyászindulóként, hanem vidáman, tavasziasan... Igazi ünnepi hangulatban...

...közben, mert azért mégis csak közszolgálat, a képernyő bal alsó sarkában kis képernyőn az Andrássy út látható: lobognak a lángok, repülnek a kockakövek, spriccel a vízágyú...

Címkék: , ,


szerda, március 14, 2007
13:08
 
A buzi anyós esete a vak zsidóval


Az előző post kapcsán kaptam egy privát levelet. A szerzője (ha akarja, majd itt felfedi magát) nem akart nyilvánosan bekommentelni, én a soraiból úgy olvastam ki, hogy az irántam való tapintatból, amit ezúton is köszönök. Ennek ellenére ez megint olyan eset, amikor úgy ítélem meg, hogy a négyszemközti üzenet témájánál fogva megérdemli a nyilvános választ. Remélem, nem sértek határt a nyílt színi töprengéssel.

A kifogás a posztomat záró két viccet érte: egy anyósviccről és egy vakságról szóló viccről van szó. A levélíró véleménye szerint az anyósviccek ugyanolyan méltánytalan sztereotípiákra építenek, mint a buzi-, zsidó- és cigányviccek. A vakról szóló viccről külön indoklás nélkül mondta, hogy a maga részéről kihagyná.

A vaksággal való élcelődés a könnyebbik eset. A gyermekparalízises, két bottal járó anyám beteg lába családon belül standard poénforrásnak számított. Számára is, számunkra is. Amikor együtt néztünk focimeccset, és valaki botrányosan kihagyott egy tuti gólhelyzetet, anyám megjegyezte: „Ezt még én is berűgtam volna!” Apám a Tarisznyában a tenger indiános fejezetében anyámnak simán kiosztotta a Lassú Őz nevet. Amikor ezt először hallottuk, anyám meg én hatfelé dőltünk a röhögéstől.

A fogyatékosság nem vicces. Nagyon is nem az. Kevés olyan dolog van, ami élhetőbbé tud varázsolni egy amúgy nagyon is szenvedésről szóló élethelyzetet. E kevés dolgok egyike a humor. A logoterápia megteremtője, Viktor E. Frankl a saját lágerélményeit feldolgozó ...mégis mondj Igent az Életre! c. könyvében leírja, hogy a humor Auschwitzban is jelen volt: a foglyok életben maradásának egyik eszköze volt, hogy karikírozták önnön sorsukat.

Az inkriminált (egyébként szó-)viccet, amelynek poénja a vak ember kiszolgáltatottságát idézi, nem l'art pour l'art gépeltem be, apropó nélkül. A saját helyzetemből, a saját helyzetemről szóltam: arról, hogy félszemmel meredek a monitorra, arról, hogy az ikszedik fájdalomcsillapítót vettem már be, és arról, hogy kerülhet az ember olyan szituációba – és én most ilyenbe kerültem –, amikor a legelemibb rutinműveletek elvégzése is nehézségbe ütközik. Az, hogy „viccet csinálok” az átmeneti (fél)vakságomból, nem az önmagammal (és a vakokkal) szembeni együtt-nem-érzésem kifejeződése; ellenkezőleg: a helyzet zsigerekig történő átélésére adott önvédelmi reakció.

Ez átvezet a másik témához, az anyósvicchez. Pontosabban előtte meg kell nézni a zsidó-, cigány- és buzivicc műfaját. Úgy gondolom, a bármilyen kisebbséghez való tartozás értékítélet nélkül nevezhető – mutatis mutandis – egyfajta „társadalmi fogyatékosságnak”. Fogyatékosság annyiban, hogy a többségtől való kényszerű, nem választott különbözést jelent, amely adott helyzetekben felhívja magára a többség figyelmét, és gyakran gerjeszt suta, ügyetlen, olykor kifejezetten bántó megnyilvánulásokat. Ilyen értelemben nincs különbség aközött, hogy valaki vak, zsidó, buzi vagy féllábú. Egyik sem az emberséget minősítő kategória, a közgondolkodásban mégis gyakran „külön állatfajként” jelenik meg. Ebből adódik, hogy az önvédelem eszközei is hasonlóak, beleértve a humort, az öngúnyt. A cigánykérdésben nem vagyok otthon, de az, hogy a legjobb zsidóviccek zsidó eredetűek, a legjobb buzivicceket pedig melegektől lehet hallani, egyrészt a fenti összefüggéseket tekintve teljesen indokolt, másrészt (ugyanezért) ordas nagy közhely.

Vannak persze olyan viccek is, amelyek látványosan kívülről származnak: amelyek direkt módon, otrombán bántják a kisebbséget, és kizárólag arról árulkodnak, hogy a vicc szerzőjének és mesélőjének fogalma sincs az adott kisebbséghez való tartozás tényleges élményéről. Ezek tartalma többnyire kimerül a nyers (fizikai vagy szellemi) erőszakban. Ha mégis frappánsak, ha nevetésre ingrelnek, ha (jobb érzésünket félretéve mégis arra kísértenek, hogy továbbadjuk őket), akkor ez nem ezért van, hanem ennek ellenére. Például azért, mert – túl a primer rasszizmuson vagy agresszión – ügyesen csiklandozza az ember igényét az abszurditásra vagy a váratlanságra. Egy példa:

A cigány odamegy a skinheadhez, aki nagy gonddal és nagyon látványosan glancolja az új csodaautója kilincsét. Megszólítja:
– Na mi van, mire vágsz fel, skinhead?! – Amaz válaszol (mutatva):
– Ilyen apró darabokra!


Ez, a látszat ellenére nem csupán egy öncélú cigányellenes vicc, hanem – emellett – egy frappáns szóvicc, amelynek fókuszában nem a cigányság áll, hanem a magyar nyelv felvág igéjének homonim (többjelentésű) mivolta. Ha valami, hát ez tudja megvédeni és a jobb érzésű emberek emlékezetében is életben tartani az ilyen vicceket. Ebbe a kategóriába tartoznak a nőket kipellengérező viccek is: legtöbbjük a szexista, fallokratikus társadalom önigazolásai, amely a nők (mint szociológiai értelemben vett kisebbség) rovására, kívülről poénkodik. Ennek ellenére akadnak köztük valódi nyelvi és logikai lelemények. Ezek ugyan nem közömbösítik a társadalmilag egyébként romboló hatást, mégis – paradox módon – valamilyen jelleggel (teljesen más vonalon) értéket képviselnek. Az ilyen viccek mesélése ellen az énem egyik része bőszen tiltakozik, a másik engedélyezi, de „csak nagykorú felügyelete mellett”.

Azonban az anyós, a szőke nő vagy a rendőr (és egyéb foglalkozások) rovására történő poénkodással szemben nincsenek bennem ellenérzések. Ezeket minőségileg különbözőnek tekintem a kisebbségekről szóló viccektől, a követkzők miatt:

A kisebbségek sérülékenységének fő oka az elszigeteltség, és az ebből adódó információhiány. Az „emberek” nem tudják, hogy mit csinálnak sabbatkor a zsidók, nem tudják, hogyan szeretik egymás a melegek, nem értik, mi működteti a roma közösségeket, nem tudják, hogyan lehetséges a mindennapi életvezetés vakon, süketen vagy lábak nélkül. Ide tartozik: az uralkodó férfiak valójában nem értik meg a férfiakétól többnyire teljesen különböző kognitív módszereket alkalmazó nőket. A nemtudásukat fantáziákkal pótolják, ha szükségét érzik; ezek a fantáziák jobb esetben szar viccekben, rosszabb esetben összeesküvés-elméletekben végződnek.

Az anyós, a szőke nő és a rendőr azonban nem kisebbség. Nincs benne semmi titokzatos. Viccfigurává nem azért váltak, mert létező vagy fantáziált furcsaságokat testesítenek meg. E viccekben ők egyáltalán nem furcsa, hanem nagyon is jól ismert személyiségvonások hordozói. Olyan vonásokról van szó, amelyek mindnnyiunkban jelen vannak, de számunkra (az én-ideálunk számára) elfogadhatatlanok. Ezért kivetítjük őket, pontosan ugyanazzal a karakterképzéssel, ahogy őseink a mítoszok és népmesék sztereotíp (tehát egyáltalán nem életszerű!) karaktereit megformálták. Az agressziónk és rosszindulatunk számára kiváló projekciós felület a mítikus, fellengzősen mondhatni: archetipikus anyósfigura; önnön ostobaságunkat és logikátlanságunkat (amelynek rendszeresen vagyunk kárusultjai) pedig szívesen látjuk (nyilvánvalóan felnagyítva) a szőke nő vagy a rendőr alakjában.

És a lényeges különbség: a viccek által közölt információ a jövőre nézve nem módosítja a valóságészlelésünket és az egyes emberekhez való hozzáállásunkat. A szőke nős viccek miatt nem fogjuk leértékelni a velünk szemben ülő klienst a hajszíne miatt; ha pedig ugyanezen kliensről megtudjuk, hogy a gyermeke házasságban él (vagyis ő maga anyós), nem változtatjuk meg eddigi hozzáállásunkat az anyósviccek miatt. A viccek nem helyettesítik a valóságot, hanem – a meséhez hsonlóan – egyfajta alternatív valóságot kínálnak. Szemben a kisebbségekről szóló viccekkel: ott a viccek által közölt tartalom valóban szolgálhat a hallgató számára elsődleges információforrásként.

A viccbeli anyóst senki nem fogja azonosítani az általa ismert valóságos anyósokkal. A viccbeli buzit azonban (egyéb információ híján) könnyen azonosíthatja az általa ismert valóságos melegekkel.

És mellesleg ezért nem mindegy, hogy milyen közegben hangzik el az adott vicc: az illető kisebbségen belül (ahol épp ezért nem válhat dezinformáció forrásává), avagy kívül, ahol, mint láttuk, szélsőséges következményekre vezethet.

Címkék: , ,


hétfő, március 12, 2007
18:49
 
Több szem többet lát


Kevesebb szem pedig kevesebbet. „Ez is egy nagy igazság” – ahogy a Csodálatos Nalaya mondaná.

Annyira mondták, hogy a műtét utáni napokban fájni fog a szemem, hogy amikor a szombat is, a vasárnap is eltelt különösebb fájdalom nélkül, aggódni kezdtem, hogy tán elbasztak valamit. Ma reggelre aztán megnyugodtam, hogy minden rendben: elkezdett fájni a szemem. Pontosabban égni, de nagyon. És könnyezni: olyan deciliteres nagyságrendű a könnyelválasztásom. És rájöttem arra, hogy fényérzékenység szempontjából az ember két szeme sorosan van kötve: az operált jobb szemem evidens fényérzékenységének – mondhatni szemlátomást – folyománya a bal szemem fényérzékenysége. Ez kevesebb számú elvont fogalommal azt jelenti, hogy a napom nagy részében 1,5 usque 2 csukott szemmel mászkálok a lakásban, és viccesen kalimpálva tapogatózom a szemcsepp és a Cataflam után. Kár, hogy a viccességre nincs közönségem, mert Tomi (aki tegnap, btw., fél év után újra blogolt, és ennek nagyon örültem – ez itt a reklám helye) dolgozik. Következésképp ma Apa vitt kontrollra kocsival. Holnap meg, ha minden igaz, Viki fog elkísérni. Kocsi nélkül ugyan, de attól azért meg tud óvni, hogy elgázoljak valami jobb sorsra érdemes autót.

Gyönyörű márciusi nap volt ma; csicseregtek a madarak; kontrollra menet a napszemüveg mögött is lecsukott szempilláim mögül kilesve láttam, hogy csodálatosan rügyeznek a bokrok, és olyan szépségesen sütött az áldott tavaszi napocska, hogy csaknem ordítottam tőle és a pokolba kívántam. Paradox érzés. Eszembe jut egy régi vicc:

– Mi az abszolút ambivalens érzés?
– Amikor anyósod belehajt a szakadékba a zsír új Merciddel.

Meg egy másik, ami olyan régi, hogy szerintem már apám is unta gyerekkorában:

– Minek megy a vak az erdőbe?
– Fának.

Címkék:


szombat, március 10, 2007
19:48
 
Columblog


A harmadik és negyedik szemcsepp között megkérdeztem a mosolygós nénit, hogy hány műtétet csinálnak egy nap. Azt mondta, ma pl. 39 szemet. (Érdekes ez, hogy szemben mérik a dolgot, nem emberben, de hát a saját munkámban én is szerződésekben gondolkodom, még akkor is, ha egy ember vesz fel több kölcsönt.)

Rövid számolgatás után szöget ütött a fejembe, hogy ezt a 39-et sehogy sem sikerül elosztanom kettővel, így rákérdeztem, hogy ez hány olyan pácienst jelent, akinek csak az egyik szemét műtik. Kiderült, egyedül vagyok így. A mosolygós néni gumisapkát húzott a fejemre, hogy hatalmas loboncom nehogy a szemembe hulljon, és kalucsnit a cipőmre, hogy össze ne dzsuvázzam a műtőasztalt.

Szemműtét előttA doktorbácsi – ránézésre tán egy-két évvel fiatalabb nálam – roppant kedves volt, és nem mellesleg jóképű is. Szóval a klinika megtette a hangulatjavító intézkedéseket. (Bár amikor a műtét előtti utolsó vizsgálat során a egy doktornéni felvetette, hogy amíg én bet vagyok, addig a barátnőm esetleg kiválthatná a szemcseppet, azzal nem tudtam mit kezdeni.) Tehát a doktorbácsi elkezdte buzerálni az elérzéstelenített szememet: kisbaltával vagy valami hasonló célszerszámmal eltakarította az útból a szaruhártyát. Ahogy magyarázta közben: „Fölcsavarjuk a szőnyeget, mint buli előtt a szőnyeget, hogy szabad legyen a táncparkett... Így ni... Most még ki is söprünk, és jöhet a buli...”

Tényleg semmit nem éreztem az egészből. Aztán jött a buli, abból meg pláne nem éreztem semmit. Gyönyörű, színes fényfoltok táncoltak a szemem előtt. Olyan volt az egész, mint egy lézer show. Dehát elvégre jogos, az is volt. Már épp kezdtem élvezni a dolgot, amikor mondták, hogy keljek föl, kész is. Az egész műtét nettó ideje (inkluzíve a szőnyeg fölcsavarását) volt kb. vagy 2 perc. Kaptam egy ideiglenes kontaktlencsét, nem azért, hogy lássak vele, hanem hogy amíg visszahámosodik a szem, addig csökkentse a fájdalmat. Azt mondták, ma este kezd majd fájni, és három napig rossz lesz (szúrás, ilyesmik). Kb. 10 napig még homályos látás, aztán javul, és úgy egy hónap múlva lesz tökéletes.

Úgyhogy most itthon vagyok, többnyire napszemüvegben. Közben idelpoakdotam a géphez, és lehunyt jobb szemmel pötyögöm a jelen posztot, Tomi nem nagy örömére. Aggódik, hogy ne legyen bajom. Kivett mára szabadságot, vitt és hozott Bercikével, aztán csinált finom ebédet, meg holnap is fog. Jó nekem vele. Immár több mint 6 éve. Hétfőn ünnepeltük meg magunkat egy kínai étteremben.

Szép az élet, még akkor is, ha jelenleg csak fél szemmel van rálátásom.

Címkék:


csütörtök, március 01, 2007
11:53
 
Fogy a magyar


Múlt héten folyamatos gondban voltam: szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat. Aztán a gond megoldódott: némi ad hoc sztiptízjelenet után a Mister Minit nevű műintézményben egy bácsi ingyen és bérmentve ütött az övemre még két lyukat. Így egy időre biztonságban vagyok. Ugyanakkor a mind szorosabb öv még nem jelent végérvényes megoldást: lassan kénytelen leszek beruházni egy új nadrágba.

Szilveszter napján véletlenül ráléptem egy mérlegre, és némileg sokkolóan hatott rám, amikor az volt szíves közölni velem, hogy az aktuális vágósúlyom 96 kg. Azzal, hogy ismét megérett a helyzet egy fogyókúrára, már nyár végén tisztában voltam. Csak hát ez nem ilyen egyszerű: ahogy a Prédikátor könyvének egy korai változatában olvasható, ideje van a zabálásnak és ideje a fogyókúrának. Aránylag pontosan fel tudtam térképezni, hogy mi vár rám a következő hónapokban. Októberben jön a születésnapom (több napos zabálás), jön a karácsony (több napos zabálás), januárban Hévízre megyünk (több napos zabálás). Fogyókúrázni akkor lehet, ha az embernek van erre legalább három hónapja. Úgyhogy már ősszel tisztában voltam azzal, hogy ez a projekt január közepén fog beindulni; a szilveszteri eredményhirdetés csak megerősítette elhatározásomat.

Január 11-én visszajöttünk Hévízről, és másnap nekiálltam. A Herbalife már évekkel ezelőtt is bevált, és most is egyértelmű volt számomra, hogy ha nem éhezni és fakírkodni akarok, hanem fogyni, akkor ezt a módszert választom. Kiegészítésképpen azért nekiálltam szaladgálni is, ezt a programot sikerült aránylag rendszeressé tennem, ami – ismerve saját eredendő tunyaságomat – nem kis teljesítmény.

A névnapomra kaptam egy fürdőszobamérleget, amely ugyan bír olyanokat csinálni, hogy 10 másodperc elteltével akár másfél kilóval többet vagy kevesebbet mutat, de azért többszöripróbálkozással aránylag biztosan meg lehet állapítani, hogy mennyit is nyomok a latban. Tehát amikor a mérleget kaptam, 88 kg-ot mutatott. Ma reggel nem egészen 81-et.

Mivel egy adat nem adat, egy szabócentivel a hasamat is mérem rendszeresen: jól behúzva és jól kinyomva. A mért értékeket följegyzem a naptárban. Ma reggel jutottam el oda, hogy a maximálisan kinyomott hasamon mértem akkora értéket, mint a fogyókúra elején a maximálisan behúzotton.

Egyébként ha valaki nem vette volna észre: március van, és időnként nagyon szépen süt a nap.

Címkék:




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta