Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, március 14, 2007
13:08
 
A buzi anyós esete a vak zsidóval


Az előző post kapcsán kaptam egy privát levelet. A szerzője (ha akarja, majd itt felfedi magát) nem akart nyilvánosan bekommentelni, én a soraiból úgy olvastam ki, hogy az irántam való tapintatból, amit ezúton is köszönök. Ennek ellenére ez megint olyan eset, amikor úgy ítélem meg, hogy a négyszemközti üzenet témájánál fogva megérdemli a nyilvános választ. Remélem, nem sértek határt a nyílt színi töprengéssel.

A kifogás a posztomat záró két viccet érte: egy anyósviccről és egy vakságról szóló viccről van szó. A levélíró véleménye szerint az anyósviccek ugyanolyan méltánytalan sztereotípiákra építenek, mint a buzi-, zsidó- és cigányviccek. A vakról szóló viccről külön indoklás nélkül mondta, hogy a maga részéről kihagyná.

A vaksággal való élcelődés a könnyebbik eset. A gyermekparalízises, két bottal járó anyám beteg lába családon belül standard poénforrásnak számított. Számára is, számunkra is. Amikor együtt néztünk focimeccset, és valaki botrányosan kihagyott egy tuti gólhelyzetet, anyám megjegyezte: „Ezt még én is berűgtam volna!” Apám a Tarisznyában a tenger indiános fejezetében anyámnak simán kiosztotta a Lassú Őz nevet. Amikor ezt először hallottuk, anyám meg én hatfelé dőltünk a röhögéstől.

A fogyatékosság nem vicces. Nagyon is nem az. Kevés olyan dolog van, ami élhetőbbé tud varázsolni egy amúgy nagyon is szenvedésről szóló élethelyzetet. E kevés dolgok egyike a humor. A logoterápia megteremtője, Viktor E. Frankl a saját lágerélményeit feldolgozó ...mégis mondj Igent az Életre! c. könyvében leírja, hogy a humor Auschwitzban is jelen volt: a foglyok életben maradásának egyik eszköze volt, hogy karikírozták önnön sorsukat.

Az inkriminált (egyébként szó-)viccet, amelynek poénja a vak ember kiszolgáltatottságát idézi, nem l'art pour l'art gépeltem be, apropó nélkül. A saját helyzetemből, a saját helyzetemről szóltam: arról, hogy félszemmel meredek a monitorra, arról, hogy az ikszedik fájdalomcsillapítót vettem már be, és arról, hogy kerülhet az ember olyan szituációba – és én most ilyenbe kerültem –, amikor a legelemibb rutinműveletek elvégzése is nehézségbe ütközik. Az, hogy „viccet csinálok” az átmeneti (fél)vakságomból, nem az önmagammal (és a vakokkal) szembeni együtt-nem-érzésem kifejeződése; ellenkezőleg: a helyzet zsigerekig történő átélésére adott önvédelmi reakció.

Ez átvezet a másik témához, az anyósvicchez. Pontosabban előtte meg kell nézni a zsidó-, cigány- és buzivicc műfaját. Úgy gondolom, a bármilyen kisebbséghez való tartozás értékítélet nélkül nevezhető – mutatis mutandis – egyfajta „társadalmi fogyatékosságnak”. Fogyatékosság annyiban, hogy a többségtől való kényszerű, nem választott különbözést jelent, amely adott helyzetekben felhívja magára a többség figyelmét, és gyakran gerjeszt suta, ügyetlen, olykor kifejezetten bántó megnyilvánulásokat. Ilyen értelemben nincs különbség aközött, hogy valaki vak, zsidó, buzi vagy féllábú. Egyik sem az emberséget minősítő kategória, a közgondolkodásban mégis gyakran „külön állatfajként” jelenik meg. Ebből adódik, hogy az önvédelem eszközei is hasonlóak, beleértve a humort, az öngúnyt. A cigánykérdésben nem vagyok otthon, de az, hogy a legjobb zsidóviccek zsidó eredetűek, a legjobb buzivicceket pedig melegektől lehet hallani, egyrészt a fenti összefüggéseket tekintve teljesen indokolt, másrészt (ugyanezért) ordas nagy közhely.

Vannak persze olyan viccek is, amelyek látványosan kívülről származnak: amelyek direkt módon, otrombán bántják a kisebbséget, és kizárólag arról árulkodnak, hogy a vicc szerzőjének és mesélőjének fogalma sincs az adott kisebbséghez való tartozás tényleges élményéről. Ezek tartalma többnyire kimerül a nyers (fizikai vagy szellemi) erőszakban. Ha mégis frappánsak, ha nevetésre ingrelnek, ha (jobb érzésünket félretéve mégis arra kísértenek, hogy továbbadjuk őket), akkor ez nem ezért van, hanem ennek ellenére. Például azért, mert – túl a primer rasszizmuson vagy agresszión – ügyesen csiklandozza az ember igényét az abszurditásra vagy a váratlanságra. Egy példa:

A cigány odamegy a skinheadhez, aki nagy gonddal és nagyon látványosan glancolja az új csodaautója kilincsét. Megszólítja:
– Na mi van, mire vágsz fel, skinhead?! – Amaz válaszol (mutatva):
– Ilyen apró darabokra!


Ez, a látszat ellenére nem csupán egy öncélú cigányellenes vicc, hanem – emellett – egy frappáns szóvicc, amelynek fókuszában nem a cigányság áll, hanem a magyar nyelv felvág igéjének homonim (többjelentésű) mivolta. Ha valami, hát ez tudja megvédeni és a jobb érzésű emberek emlékezetében is életben tartani az ilyen vicceket. Ebbe a kategóriába tartoznak a nőket kipellengérező viccek is: legtöbbjük a szexista, fallokratikus társadalom önigazolásai, amely a nők (mint szociológiai értelemben vett kisebbség) rovására, kívülről poénkodik. Ennek ellenére akadnak köztük valódi nyelvi és logikai lelemények. Ezek ugyan nem közömbösítik a társadalmilag egyébként romboló hatást, mégis – paradox módon – valamilyen jelleggel (teljesen más vonalon) értéket képviselnek. Az ilyen viccek mesélése ellen az énem egyik része bőszen tiltakozik, a másik engedélyezi, de „csak nagykorú felügyelete mellett”.

Azonban az anyós, a szőke nő vagy a rendőr (és egyéb foglalkozások) rovására történő poénkodással szemben nincsenek bennem ellenérzések. Ezeket minőségileg különbözőnek tekintem a kisebbségekről szóló viccektől, a követkzők miatt:

A kisebbségek sérülékenységének fő oka az elszigeteltség, és az ebből adódó információhiány. Az „emberek” nem tudják, hogy mit csinálnak sabbatkor a zsidók, nem tudják, hogyan szeretik egymás a melegek, nem értik, mi működteti a roma közösségeket, nem tudják, hogyan lehetséges a mindennapi életvezetés vakon, süketen vagy lábak nélkül. Ide tartozik: az uralkodó férfiak valójában nem értik meg a férfiakétól többnyire teljesen különböző kognitív módszereket alkalmazó nőket. A nemtudásukat fantáziákkal pótolják, ha szükségét érzik; ezek a fantáziák jobb esetben szar viccekben, rosszabb esetben összeesküvés-elméletekben végződnek.

Az anyós, a szőke nő és a rendőr azonban nem kisebbség. Nincs benne semmi titokzatos. Viccfigurává nem azért váltak, mert létező vagy fantáziált furcsaságokat testesítenek meg. E viccekben ők egyáltalán nem furcsa, hanem nagyon is jól ismert személyiségvonások hordozói. Olyan vonásokról van szó, amelyek mindnnyiunkban jelen vannak, de számunkra (az én-ideálunk számára) elfogadhatatlanok. Ezért kivetítjük őket, pontosan ugyanazzal a karakterképzéssel, ahogy őseink a mítoszok és népmesék sztereotíp (tehát egyáltalán nem életszerű!) karaktereit megformálták. Az agressziónk és rosszindulatunk számára kiváló projekciós felület a mítikus, fellengzősen mondhatni: archetipikus anyósfigura; önnön ostobaságunkat és logikátlanságunkat (amelynek rendszeresen vagyunk kárusultjai) pedig szívesen látjuk (nyilvánvalóan felnagyítva) a szőke nő vagy a rendőr alakjában.

És a lényeges különbség: a viccek által közölt információ a jövőre nézve nem módosítja a valóságészlelésünket és az egyes emberekhez való hozzáállásunkat. A szőke nős viccek miatt nem fogjuk leértékelni a velünk szemben ülő klienst a hajszíne miatt; ha pedig ugyanezen kliensről megtudjuk, hogy a gyermeke házasságban él (vagyis ő maga anyós), nem változtatjuk meg eddigi hozzáállásunkat az anyósviccek miatt. A viccek nem helyettesítik a valóságot, hanem – a meséhez hsonlóan – egyfajta alternatív valóságot kínálnak. Szemben a kisebbségekről szóló viccekkel: ott a viccek által közölt tartalom valóban szolgálhat a hallgató számára elsődleges információforrásként.

A viccbeli anyóst senki nem fogja azonosítani az általa ismert valóságos anyósokkal. A viccbeli buzit azonban (egyéb információ híján) könnyen azonosíthatja az általa ismert valóságos melegekkel.

És mellesleg ezért nem mindegy, hogy milyen közegben hangzik el az adott vicc: az illető kisebbségen belül (ahol épp ezért nem válhat dezinformáció forrásává), avagy kívül, ahol, mint láttuk, szélsőséges következményekre vezethet.

Címkék: , ,


Hozzászólások:


Noha a post lényegi mondanivalóján 'mit sem változtat, de mivel előkerült benne egy vesszőparipám, muszáj reagálnom rá.
Tudom, hogy általánosan elfogadott a nézet, hogy a nők (szociológiai értelemben - ahogy te is írtad) kisebbség, bennem mindig felmerül, nem lehet-e, hogy ez nem egészen stimmel? Hogy a férfi-nő kettős nem hasonlít a "fehér"-cigány vagy a heteró-meleg kettőshöz?
Szerintem az egyik alapvető különbség, hogy női ismerősei mindenkinek közelről vannak, jó eséllyel pozitív élménye is volt mindenkinek nővel. És: a két nem együtt, egymásra építve alkotja a társadalmat.
Míg egy cigánygyűlölő talán azt mondja, akkor lenne a legboldogabb, ha nem lennének romák az országban - és ténylegesen: a nem-cigány többség nem igazán szorul rá a roma kisebbség létére, addig a nőellenes vicceket mesélő férfiak valószínűleg nem szeretnék, ha nem lennének nők körülöttük. Inkább valami feszültséget vezetnek le, ami a nőkkel való viszontagságos kapcsolatukból származik (ahogy a nők is a férfiakról szóló viccekben).
Ezt csak azért írtam ide ilyen hosszan, mert nekem mindig az a benyomásom, hogy van abban valami hamis, mikor a nőket a szegény, elnyomott kisebbség kategóriájába akarják betuszkolni.
És zavar, mert szerintem sok javításra szorulna a társadalom férfi és női részének kommunikációja, de úgy gondolom, ez a kiindulópont (többség-kisebbség) félrevisz.



Kérdés, hogy ez a hitleri attitűd ma érvényes-e. Vannak előítéletek mindkét nemben a másik nemmel szemben, és ezzel összefüggésben bizonyos szerepekben kevésbé szívesen látják a férfiakat vagy a nőket. De eddig nem hallottam meggyőző érvelést, ami igazolná az elnyomó-elnyomott szerepek kiosztásának jogosságát. Nem azt mondom, hogy soha nem kerül senki hátrányos helyzetbe a neme miatt, csak azt, hogy ez nem egyirányú (férfiakat is ér diszkrimináció bőven, ha éppen nem simulnak bele a szerepükbe), és hogy a nőket érintő sztereotípiákat is együtt alakítják a nők és a férfiak, nem pedig a férfiak fondorlatos merénylete a női nem ellen.

Amit a két nem kapcsolatáról és egymásrautaltságáról írtam, azt nem csak arra értettem, hogy az egyik nemnek szüksége van (mondjuk gazdaságilag) a másikra, hanem hogy itt érzelmi, kapcsolati szálakról van szó. Egy férfinek nem úgy van szüksége az anyjára, feleségére, lányára, nőnemű barátjára, mint a rabszolgatartónak a „négerre”. Hanem úgy, mint a nőnek az apjára, férjére, fiára, barátjára – tehát sokkal kölcsönösebb és inkább egyenrangú a dolog. És ha azt elfogadjuk (én legalábbis elfogadom), hogy egy 25 éve rossz házasságban nem tehető fel a kérdés: melyikük rontotta el, mert biztos, hogy együtt alakították ki a helyzetet, úgy amellett vagyok, hogy társadalmi szinten is abból az axiómából induljunk ki, hogy bármi is van, együtt alakítottuk ki (mármint férfi és nő együtt), és közös a felelősség. Ebből kiindulva nincs elnyomott és elnyomó.



Nem akarok okosabbnak látszani, mint vagyok. Nem értek a férfi-nő kérdéshez: melegként evidensen még sajátélmény szinten sem, szociológiailag és társadalomtörténetileg pláne nem. Úgyhogy nem vagyok jó ebben a vitában. A posztban nem bizonyítani akartam, hanem kiinduló tételként fogadtam el, amit olvastam: a társadalomban a nők szociológiai értelemben kisebbséget képeznek, mert -- a számarányukat leszámítva -- mindazon állítások igazak rájuk (általában, nyilván nem egyenként mindenkire), amelyekkel a kisebbségi létet leírni szokás.

Nem akarom ezt az állítást megvádeni, de számomra igaznak hangzik. A "közös felelősségről" írott érveid nem győznek meg igazán. Szerintem történetileg nem lehet a nők számlájára írni, hogy a választójoguk kérdése még száz éve is közröhej tárgyát képezte, hogy ha egy nő élvezte a szexet, az ribancnak számított, hogy a középkorban komoly teológiai viták tárgya volt, hogy van-e a nőnek lelke, hogy Pál azt írja az efezusiaknak: a férfi feje az asszonynak. Nekem nagyon egyoldalúnak tűnik ez a történet a múltat tekintve; ha pedig elhisszük azt az adatot (és nincs okom megkérdőjelezni), hogy a családon belüli erőszak áldozatai az esetek 95%-ában nők (a társadalom minden rétegében), akkor a jelenre nézve is indokoltnak tűnik számomra, hogy ezt a cehhet ne közösen fizesse a két nem.

De ismétlem, ezek részemről csak "felmondott" érvek, nem vagyok jártas a témában. A továbbiakért konzultálj egy profi feministával -- én csak műkedvelő vagyok. ;-)



Inkább konzultálok a Szőke Ciklonnal, aki persze sosem commentel... khm-khm. ;-)



Nos, akkor ejtenék én is egy-két szót, no nem mint szőke, mert ősz vagyok (de sokáig festett szőke :-)) és nem mint feminista, mert az általános eremberi értékeket tartom fontosnak.

Vajon miért van az, hogy egy családban komoly gondot okoz, ha a nő keres többet és teljesen természetes, ha kevesebbet?
Miért van az, hogy a női gondolkodást alacsonyabb rendűnek tartják, csak mert más?
Miért jelent butaságot a matematikához, a geometriához a technikához való általános, de valós kisebb hozzáértés? Miért azonosítják ezt az élet minden más területén is, ahol a nők ugyanolyan,esetenként jobban is ellátnak, de marad a jelző ez előbbi fogyatékosság miatt?
Miért lekicsinylő, ha érzelmek kerülnek szóba, holott a férfi sem érzéketlen?
Miért jelent többet egy család eltartása, fizikai és anyagi védelme a család belső életének összetartásánál?

Egyvalami nagyon igaz: egyenjoguságot nem lehet kapni, azt ki kell vívni.
Ezzel nem háboruságra szólítanék fel bárkit is, hanem azt akarom kifejezni, hogy mindaz a szerepkör, amit a nő önként (!!!) vállal, legyen az családanyaság, vagy karrier, ugyanolyan értékes és tiszteletreméltó, mint egy férfié. Tehát nem versengeni kell a másik "fegyvereivel", hanem a saját eszköznek elismerést kicsikarni.
Amit el kell érni az az, hogy ennek az elismerése egyértelmű legyen. Még azokkal szemben is, akik fizikai/helyzeti (ami pl.a szexuális kiszolgáltatottságnak is alapja) fölényükkel való visszaélés miatt erre önmagutól nem hajlandók.

Kata



Mégvalami a viccekhez.
Nagyra becsülöm az öniróniát, mert önsmeretre vall és önmagunk jobbításához nagy lépés. Az is tény, hogy a szándék és az érintettség sokmindent meghatároz. Te írtad Balázs egyik fórumon: egész mást jelent a zsidó szó Jézus szájából, mint pl. Hitleréből.
Egy vicc megítélésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ki és miért mondja.
Egyébként megfigyeltem, hogy a tényleg szellemes viccek (szójáték, helyzetkomikum, vagy kétértelműség alapján)többnyire bármilyen szereplőkkel felcserélhetők -- mint a skinheadh-es példádánál is.

Egyébként most jut eszembe és elmerengek: tényleg jobbak lennének az apósok, mint az anyósok...? Vagy csak a férfiak gondja van jobban megfogalmazva és kifigurázva...?
Van mit behozni a nőknek!;-)

Kata



"nem versengeni kell a másik "fegyvereivel"..."

Ebben nagyon egyet értek, és furcsálom, mikor a nők egy része azzal akar tenni az egyenjogúságért, hogy a férfiaknál is férfibbnek látszik.
Hogy elismerést lehet-e kicsikarni, nem tudom. Lehet olyan párt választani, aki elismeri az embert.



Én voltam a magánban hozzászóló, nem volt bennem szereplési vágy, meg a Balázs által megköszönt tapintat is játszott. Balázs eljárását nem érzem etikátlannak, de ha már a téma kikerült a blogra, akkor én is itt reagálok.
1) Ami a vakos viccet illeti. Természetesen óriási a különbség aközött és aközött, hogy a vicc kívülről vagy belülről jön. Te, Balázs, édesapáddal együtt megtehetted, hogy bekapcsolódsz édesanyád önnön testi fogyatékosságát elfogadtató öniróniájába. Ha ugyanerről én faragnék viccet, az otromba bunkóság volna. Viszont számomra nem derült ki, hogy az erdőben fának menő vak ember emlegetése is az önirónia, öniróniád kapcsán volt fontos.
2/a) Anyósvicc - zsidóvicc. Szerintem a kisebbségek rovására gyártott viccek is saját, kellemetlen tulajdonságaink proiciálása során keletkeznek. (A zsidók alkudoznak és összetartanak, a skótok fukarok, a cigányok nem szeretnek mosakodni.) Ebben az értelemben nincs különbség kisebbségi és szimplán sztereotípiákra épülő viccek között.
2/b) Az anyós és a rendőr valóban nem kisebbség, de a róluk szóló viccek arctalan masszának feltételezik őket, ahol minden egyed egyforma. Ez számomra elfogadhatatlan.



Ad 1.) "Viszont számomra nem derült ki, hogy az erdőben fának menő vak ember emlegetése is az önirónia, öniróniád kapcsán volt fontos." -- Hanem? Mire gondoltál, egy szemműtét utáni állapotot taglaló poszt végén vajon mi az ördögöt keres pont ez a vicc? Tényleg érdekelne, mire tippeltél, ha nem arra, hogy önirónia.

Ad 2/A) Ez mennyiben mond ellent az általam írottaknak?

Ad 2/B) Ez egy egymondatos, érvek nélküli állítás, amit szembehelyezel az általam felhozott érvekkel. Olvasd vissza, amit írtál: voltaképpen csak a "Márpedig de!" formula hiányzik belőle. ;-)



Talán ismered Hofi gegjét a "Viccőlünk? Értem én a viccöt" tartalmút :) (lehet, hogy "e"-s)



Balázsnak,
Ad Ad 1) Értelmetlen a "hanem" kérdésként való föltevése, mert nem volt tippem. Egyszerűen nem értettem, mit keres a posztban egy ilyen vicc. Öniróniának annál is kevésbé véltem, mert - hála Istennek - nem vagy valódi vaksággal megverve. Ráadásul, a vicc még szóviccnek is gyenge, hiszen figyelmen kívül hagyja a(z értelemesen) kétféle toldalékolást (erdőbe-erdőben).
Ad Ad 2/a) Nem mond ellent. Szívesen megerősítem azon gondolataidat, amelyekkel egyetértek. :-)
Ad Ad 2/b) Nem éreztem, hogy az általánosításokra épülő viccek nem szeretését érvekkel is meg kell támasztanom. Gondolkodási időt kérek.



Én megerősíteném... Még ha ilyen régi bejegyzésről is van szó, és talán már többé senki se látja.

Láttam már házasságot tönkremenni a viccek miatt. A férj nagy viccfogyasztó volt. És az esküvő után egyszer csak elkezdett úgy viselkedni, hogy neki most lett egy "asszonya" (tudod, aki puskával várja haza a részeges férjet), meg egy "anyósa" (a kettes számú házisárkány). Pedig korábban nem ilyen volt.

Szóval bizonyos szempontból a vicceket még károsabbnak érzem, ha a sztereotípiákat használják. Mert a viccességnek köszönhetően legalizálják, elmélyítik, megszilárdítják a sztereotip gondolkozást. Megszűnik a súlya, nem is kell rajta gondolkozni, természetessé válik...

Nem szeretnék az általánosítás hibájába esni, nem hinném, hogy mindenkire igaz. De van, akire igen, erről már meggyőződhettem...



Köszönöm a konkrét élmény megosztását. Valóban, lehet a dolognak ilyen aspektusa is. Nyilván részint IQ-függő is a kimenetel.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta