Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, április 25, 2007
16:03
 
Ha már...


Döng a karrierem nagy léptekkel! Az Ananászmentes ananásztallér története olvasható a Tékozló Homáron.

Azt a vebkettőpontnulláját!

Címkék:


hétfő, április 23, 2007
18:52
 
Minél inkább HAW-azik...


Ezt tkp. az Index Tékozló Homár c. rovatának kéne elküldenem, de inkább leblogolom. Ha valaki tovább akarja küldeni, hozzájárulok a közléshez.

Tegnap Tomival elmentünk tescózni, és a bizbaszok között matatva rátaláltunk az Ananász tallér nevű csodaszerre. Az Ananász tallér (amelynek zacskóján egy csomó ázsiai betű között ott virít nagy betűkkel a Pineapple Slice felirat is, megerősítvén az angolul tudó vásárlót, hogy a csomagban valóban Ananász tallér található, nem úgy, mint egyes mézesbödönök, amelyek valójában sajtot rejtenek) a következőképpen van csomagolva:

Adva van a nagy celofán zacskó, a fent említett feliratokkal, plusz a ráragasztott magyar nyelvű útmutatóval. A nagy zacskóban van 24 db kis celofán csomagocska, mindegyikben egyenként 6 db korongocska, amely méretét tekintve leginkább az Oltáriszentségre, színe szerint mondjuk egy elbaszott farostlemezre emlékeztet.

A nagy zacskón található magyar nyelvű eligazítás a következőképpen igazít el:

ANANÁSZ TALLÉR


Összetevők: ananász, cukor, víz, rost.
Minőségét megőrzi: [...]
Gyártja: [...] (Kína)
Forgalmazza: Oriental herbs Kft., 1174 Budapest, Bél Mátyás u. 61/a.
OÉTI sz.: 207/2004.
Adagolás: naponta fogyasszon el a zacskóból legalább 3 kis csomag Ananász tallért.

Az ananászban lévő fehérje bontó enzimek köztudottan segítenk a fogyásban, a rostok pedig teltség érzetet adnak. Finom csemege, túlsúly nélkül.
Figyelmeztetés: Ananászra érzékenyeknek nem ajánlott! Az étrendkiegészítő nem helyettesíti a kiegyensúlyozott vegyes étrendet.
www.DrChenPatika.com

Nettó tömeg: 200g



Ennyi. Az, hogy az ananászt lebontani nagyobb meló a szervezet számára, mint amennyi kalória az ananásszal bekerül, ergó kiváló fogyókúrás élelmiszer, köztudott. Én is köztudom már régóta. Úgy gondoltam (Tomi meg hagyta magár rádumálni), hogy kivételesen megengedhetjük magunknak ezt a tallércsodát: igaz, hogy alig egy heti adag van benne, igaz, hogy ehhez képest 614,– Ft-ba kerül, de egye fene, belefér. Megvettük.

Otthon kibontottuk. A színéről már beszámoltam fentebb. Csodálkoztam, hogy legalább egy picike sárga árnyalat mért nincs benne, de legyintettem: több dolgok vannak földön és egen és kínai ételgyárakban... Ha nem sárga, hát nem sárga. Aztán megkóstoltuk. Édes, az kétségtelen. De az ismerős ananászízt nem éreztem. Tomi sem – ő azt mondta, meggyre emlékezteti. No jó, ha meggyízű ananász, hát legyen.

Behoztam a csomagot az irodába, és lelkiismeretesen már a harmadik kis csomaggal zabáltam be belőle, amikor is feltűnt, hogy a kis csomagokon sem csupán kínai betűk sorakoznak, hanem ott virít az angol szöveg is, miszerint Haw slice.

Általában nemigen ismerem a Kínában használatos speciális fogyókúrás angol szókincset; történetesen eddigi angol tanulméányaim során a haw szótól is megkímélt az élet. Megnéztem hát egy internetes szótárban, vajha mondják-e valamilyen dialektusban az ananászt haw-nak.

Nem mondják. A haw jelentése: galagonya. Gyorsan rákerestem, mit írnak a galagonya és a fogyókúra összefüggéseiről. Megtudtam, hogy a galagonya (túl azon, hogy őszi éjjel izzik) az egyik legkiválóbb gyógynövény: egyszerűen felülmúlhatatlan a 40 éven fölüliek szív- és érrendszeri panaszainak természetes kezelésében. Fogyókúrás hatása? Az történetesen nulla.

Ja, egyébként pedig nem is ízlik.

Címkék: , ,


szombat, április 21, 2007
12:28
 
Olvasás és gondolatolvasás


The Story of BTegnap reggel óta olvasom a The Story of B-t – gondolom, ezt nagyjából lehetett sejteni az előző posztomból. Eco pihen. Vicces látványt nyújthattam tegnap este, amint a Kosztolányi Dezső térről hazafele sétáltam: vállamon a táskám, a táskámon átvetve (valamint időnként a jobb és bal karomon felváltva-szerencsétlenkedve) a lecsúszni akaró széldzsekim, egyik kezemben a könyv, amit olvasok, másikban az angolszótár, amiben lapzgatok, a harmadikban egy csokifagyi, amit próbálok nem a fülembe kenni. Tominak esti programja volt, utána pedig Lina még elrabolta gyrost enni, úgyhogy volt időm otthon olvasni. Aránylag meg vagyok elégedve a sebességemmel: mire ma reggel beértem az irodába, a 91. oldalig jutottam. Ez az egész, túl azon, hogy nagyon érdekel a könyv, voltaképpen tesztolvasás meg edzés is: pontosan 3 hónap múlva jelenik meg a Harry Potter and the Deathly Hallows, amely viszont cca 700 oldal, és az elolvasására összesen egy hetem lesz. (Írtam már: szabit veszek ki e célból.) Úgy volt eredetileg, hogy 9 nap marad olvasásra, de beszólt a lélektan. A júniusban kezdődő pszichodráma-csoport 2. hétvégéje pont július 28–29-én lesz, úgyhogy kénytelen vagyok két nappal gyorsabb tempóra kapcsolni olvasásilag.

Amúgy nyűgös vagyok és fáradt. Itt ülök a munkahelyemen szombaton, itt ülök még bő egy órát – tök fölöslegesen. Történelmileg úgy alakult, hogy tegnap is, ma is pénteki nyitvatartással dolgozunk, vagyis négyórás munkaidőben. A többiek, akik 1/2 9-re járnak, fél egykor elhúztak a francba. Nekem, mivel 10-re járok, 2-ig tart ilyenkor a munkaidőm. Tegnap azonban a főnököm megkért, hogy maradjak 4 utánig, mert jönnek még ügyfelek. Végülis fél 5-ig voltam bent. Az elvégzendő munka pedig, ami miatt három és fél órát túlóráztam, durván két és fél percig tartott: össze kellett fűznöm egy okiratot meg a róla készült 4 db kiadmányt. Ez hagyján, de előre tudtam, hogy az a munka, ami miatt ma be kéne jönnöm, szintén nincs több negyedóránál. Ezt mondtam is még tegnap távozóban a főnökömnek. Kiegészítve azzal, hogy „...tehát ha ma még rászánnám azt a negyedórát, akkor holnap nem lenne bent semmi dolgom...”. Bólintott, aztán csinálta tovább a dolgát. Ma, amikor visszatértünk a témára, és frusztráltan a szájába rágtam, hogy figyelj, én ezt úgy értettem, hogy ha már ráhúztam tegnap három és fél órát, ma meg amúgy is csak négy óra a munkaidő, különben meg semmi dolgom itt bent – akkor mi a bánatos lófaszért kell bejönnöm?! Aszongya: Jaaa, hogy így értettem?! Hát máskor ne célozgassak, mert ő azt nem érti, mondjam meg, mit akarok... Basszus. Tominak is ez volt az első reakciója tegnap délután, amikor frusztráltan elsírtam neki telefonban a bánatomat (aztán gyorsan vissza is vonta, mondván, hogy nem akar megoldást adni nekem, hiszen nem arra van szükségem – jól látta, tényleg nem arra volt). De az nagyon bosszant, hogy ilyen töketlen vagyok. Pontosan ismerem a főnökömet, immáron kilenc éve: tudom, hogy nem az erőssége a finom célzások és ráutaló mondatok megértése, de ha szájbarágósan elmondom neki, hogy mit akarok, akkor tud rugalmas lenni. Én itt zsiráfozok orrba-szájba, de amikor a konkrét helyzetben tényleg meg kéne fogalmaznom a szükségletemet, akkor bénázok, és nem vagyok képes megmondanom, hogy mit is akarok valójában. Ki a hülye tehát? Az, aki nem lát bele a gondolataimba, holott elvárom tőle – vagy én, mert elvárom valakitől, hogy belelásson a gondolataimba?

A kérdés költői. A válasz prózai.

Címkék: , ,


csütörtök, április 19, 2007
22:02
 
Szerkesztési kulisszatitkok


Apa legújabb kötetén még meg se száradt a festék, de már készülőben a következő. Csaknem száz új versnyi „nyersanyag” van – ebből kell összeszerkeszteni a végleges könyvet, amely jó lenne, ha a téli könyvvásárra megjelenne. Érdekes kihívás. A tizenhúsz év késéssel megjelent Talpig fegyversznetben anyagának túlnyomó részéhez olyasmi a viszonyom, mint a saját testemhez, a bőrömhöz: hozzám tartoznak ezek a versek, a múltam, a gyerekkorom. Számtalanszor gépeltem le és gépeltem újra őket a különböző újságok, folyóiratok számára (hol volt még akkor számítógép és nyomtató?!), úgyhogy kevés kivétellel kívülről tudom őket, alkalmasint jobban és pontosabban, mint a saját verseim nagy részét. Pár éve fölmerült, hogy kéne valamit kezdeni ezekkel a vesekkel. Apa a gondolatát is gyűlölte, hogy hozzájuk nyúljon, úgyhogy evidens volt, hogy én fogok belőle kötetet összerakni, és lőn.

A félnégyes barom az újrakezdés kötete: bő tíz év (csaknem teljes) roppant nyugtalanító passzivitása után Apa végre ismét írni kezdett, szép komótosan – én meg egyenletes, nyugodt tempóban, lihegés nélkül asszisztáltam az új versek születéséhez, örömmel ízlelgetve minden frissen leírt sort. Aztán beindult – ahogy a mondás tartja: elszaladt vele az a ló, amelynek átesett a túloldalára. :-) Mintha egy év alatt akart volna behozni tíz évnyi nemírást. Egyszer aztán, valamikor tavaly, közös erővel vettünk egy mély levegőt, és azt mondtuk: stop! – itten mostan kötet lesz. És ismét lőn – de a „stop” természetesen (és szerencsére) csak a kötet anyagára vonatkozott, nem a versek keletkezésére. Azok gyűltek továbbra is, csak immár az „Új versek” mappában.

Ahogy írtam: ennek az anyagnak a szerkesztése nagy kaland lesz számomra. A versek nem kis hányadával mindössze egyszer-kétszer találkoztam: akkor, amikor Apa átküldte e-mailben. És ha ez épp munka közben volt, akkor volt rá néhány percem, és nemritkán délután vagy este jött a következő vers. Úgyhogy jelen esetben korántsem beszélhetünk olyan mély és intim kapcsolatról, mint amit a Talpig fegyverszünetben-nel kapcsolatban leírtam. Ez a helyzet sokkal inkább emlékeztet a klasszikus szerző–szerkesztő szituációra: utóbbi kézhez kapja előbbitől az anyagot, számára (csaknem) ismeretlenül, aztán kiderül, mit tud vele kezdeni. Az „árnyalatnyi” különbség az, hogy a születendő kötet anyaga lehet számomra akármennyire új – a szerzőjükhöz fűződő kapcsolatom több mint 37 éves, és meglehetősen közeli. És azért ez eléggé sajátságos helyzet.

Más: a minap belepancsoltam a saját honlapomba is. Bővítettem mind az Ez van, mind a Tudatmódosítók oldalt. Akit érdekel, járjon utána.

Még más: komoly dilemmában vagyok. Elkezdtem ugyanis olvasni Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze c. új regényét, és a könyv sajnos jó és érdekes. Azért sajnos, mert ma megjött az értesítés a Bestsellers-től: megérkezett Amerikából és átvehető az Izmael folyatásaként megjelent, általam pár hete megrendelt The Story of B és a My Ishmael. A dilemma abban áll, hogy mit csináljak: gyorsan fejezzem-e be az Eco-könyvet (a gyorsan kb. egy hét, ismerve a lehetőségeimet), vagy tegyem félre, és ugorjak neki az angol könyveknek. A dilemma persze áldilemma: 90%-os bizonyossággal tudom, hogy mit fogok tenni.

Címkék: , ,


kedd, április 17, 2007
13:24
 
Rákmenetben


Ma délelőtt befejeztem Apa új könyvének a html-lé alakítását. Akit érdekel a kortárs költészet annyira, hogy elolvassa, de annyira nem, hogy kifizess érte a bótba' az 1200,– Ft-ot, az elolvashatja a neten.

Tegnap este, szemben a kezdeti tízperces iőkkel, félórát futottam, utána fönt ezt még némi hasizomgyakorlat követte. Januárban, amikor kezdtem, a tíz perctől is fulladtam. Most (és már a megelőző napokban is) a félórát gyakorlatilag megállás nélkül futottam végig (leszámítva az útkereszteződésekben azt a néhány másodpercet, amíg a zöldre vártam). Ezt kifejezett sikerélménynek könyvelem el. Amikor felértem, természetesen a tökömről is szakadt a víz – de nem éreztem magam kimerültnek, és nincs izomlázam. Nem is tudom, mikor volt utoljára. Igaz, ami igaz: januárban bő 16 kilóval nagyobb terhet kellet körbehordoznom...

Tegnap délután megvolt a könyvbemutató az Írók Boltjában. Több mint negyvenen voltak, ami azon az aránylag kis helyen kifejezetten tömegnek tűnt. Szerintem nagyon klasszul sikerült; ezúton köszönöm mindenkinek, a jelenlétével megtisztelte ezt az alkalmat.

Tegnap délelőtt szupervízión voltam, és megbeszéltem, hogy kiknél, mikor és milyen feltételekkel fogom tudni elkezdeni az önismereti pszichodrámát.

Szombat-vasárnap átdolgoztam Apának a Megindul a Medvekopter c. mesekönyvéből általam bő egy éve bábszínpadra írt darabot, amelynek szeptemberben lesz a bemutatója. Kiirtottam belőle másfél családot, némileg egyszerűsítettem, másrészt pedig bonyolítottam a sztorin. Minderre azért volt szükség, mert még a múlt héten, szerdán leültünk Gézával, aki elmondta, hogy itt gagyi, ott hosszú, emitt technikailag nem megy, úgyhogy legyek szíves... Voltam szíves; összességében jó egy napos munka volt.

Pntek-szombat-vasárnap pedig (a munka mellett és ellenére) egy csomót hétvégéztünk Tomival: pihentünk, sétáltunk, veszekedtünk, kibékültünk, kajáltunk, boroztunk, fagyiztunk – szóval jó volt nekünk. És lefoglaltuk a szállást nyárra: augusztusban két hétig Badacsonytomajon leszünk, a Borbarátok c. fenomenális helyen. Alig várom, pedig addig még van jó pár hónap.

Címkék: , , ,


csütörtök, április 12, 2007
12:30
 
Hallottad már? Meghalt Charlie Chaplin!


Már megint a hivatalnak packázásai. Nem közvetlenül velem, de attól még a rohadt életbe. Az ORTT, jobb dolga nem lévén, kitalálta, hogy – másik két adóval egyetemben – immár a Spektrum meg a Filmmúzeum is országos tévéadónak számít, s mint ilyenek, naponta kötelesek hírműsorral basztatni a jobb sorsra érdemes nézőt.

Nem vagyok egy nagy tévés. Általában akkor szoktam nézni, ha az adrenalinszintemet akarom fenntartani választási időszakban, vagy ha épp székházakat gyújtogatnak fel a hős magyar szabadságharcosok. Ezt leszámítva megkímélem magam a hírektől: doszt elég, ami az internetről rám zúdul. Ha leülök tévét nézni, akkor azt azért teszem, mert kikapcsolódásra vágyom. Szirupos filmekre, pamutgombolyaggal játszó, cuki bálnákra, vagy hasznos tippekre a tradicionális albán muflonsütés rejtelmeiről. Irtó frusztráló lesz számomra, ha a sok szar csatorna között kapcsolgatva ezen agylazító, relax műsorok helyén is robbantásokba, korrupciókba és földrengésekbe fogok botlani.

Van annyi enyhítés, hogy a tematikus csatornáknak szabad tematikus hírműsorokat összeállítani. A Filmmúzeum pl. nem kap ki akkor, ha filmekkel kapcsolatos híreket sugároz. Ez tök jó. Ugyanakkor marha kíváncsi vagyok, hogy milyen híreket lehet naponta összeállítani régi (!) filmekről – hiszen a Filmmúzeumnak épp ez a sajátos profilja, szemben mondjuk a zécsbíóval. „Figyelem, brékingnyúz: ma sem támadt föl Chaplin, és az Egri csillagokban továbbra is Sinkovits Imre játssza Dobó szerepét!”?

Továbbmenve: ha majd a TV Paprikát is hírekre kötelezik, akkor vajon honnan a bánatból szereznek be megfelelő mennyiségű gasztronómiai hírt? (Egyáltalán: mi lehet a témája egy gasztronómiai hírnek?!) És még tovább: amennyiben mondjuk a Hustler vagy az XXL is országos sugárzásúvá válnak, ugyan, mi a picsáról közölnek majd rendszeres hírösszeállítást?!

Címkék: , ,


szerda, április 11, 2007
17:51
 
Wikipédia: öröm és bú


Nem szoktam egy nap három posztot írni, még kettőt is ritkán, de azért ezt nem ahgyom említés nélkül. A magyar Wikipédiában jelenleg több mint ötvenötezer cikk van. Ezek közül százegynéhányról a Wikiben írogató emberkék (az ún. szerkesztők) szavazás útján úgy döntöttek, hogy megüti azt a mércét, amely alapján a cikk megérdemli az ún. kiemelt státuszt. Ezt a cikk sarkában elhelyezett kis csillag jelzi. A mai nap örömhíre (a könyv megjelenése mellett) az, hogy az általam írott Szondi-teszt c. szócikk kiemelt lett. Valószínűleg nincs élő ember, aki valaha végigolvasná, de ez nem tesz semmit. Attól még jóleső büszkeséget érzek.

A Wikipédiával kapcsolatban a címben nevezett bú viszont az, hogy kb. egy hónapja gyakorlatilag kiszálltam belőle. Olvasom ugyan, anonim szerkesztőként megejtek egy-egy kisebb javítást, de cikket nem írok. Találkoztam ugyan a szerkesztők között néhány nagyon értékes és szimpatikus emberrel, de sajnos olyannal is, aki bánt és harap. Ezt pedig rosszul viselem. A fórumokról nagyjából kiszoktam, mert a fórumok olyanok, amilyenek. A Wikipédiáról azt reméltem, hogy a közös munka öröme és a közös cél felülírja a személyes ellentéteket, és emiatt a légkör különbözik a fórumok mérgezett levegőjétől. Ez az emberek java részénél így is van. Csakhogy... Hogy mondjam? Az egyik Murphy-törvény jut eszembe a helyzet ábrázolására. Eszerint:

Ha egy hordó szennyvízbe egy pohár bort töltesz, szennyvizet kapsz.
Ha egy hordó borba egy pohár szennyvizet töltesz, szennyvizet kapsz.


Szóval erős a gyanúm, hogy az első kiemelt Wikipédia-cikkem egyben az utolsó is.

Címkék: ,


 
Pszichológiai esettanulmányok


Két pszichológiai tézist szeretnék demonstrálni, egy-egy történettel. Mindkettő előjött már itt a blogomban.

Az egyik tézis: Az embereknek nem megoldásra, hanem együttérzésre van szükségük.

A történet mai. Egy bankos ügyintéző lánnyal váltottam pár e-mailt. Panaszkodott, hogy mennyire szervezetlen körülötte minden, mennyi a meló, és hogy mennyire kivannak az idegei. Én barátilag javasoltam, hogy hazudjon valami meggyőzőt a kollegáinak, és menjen ki sétálni tíz percre: gyönyörű idő van, a tavaszi szellő szinte kifújja az emberből az idegességet.

Pár óra múlva egy másik ügyintézőre rápirítottam, hogy az általa küldött szerződésben valami orbitális marhaság szerepel. Gyorsan válaszolt, és szabadkozott, hogy jaj-jaj... Nem jutott eszembe az előző levélváltás, és neki is azt javasoltam, hogy sétáljon egyet.

Kisvártatva Tomi hívott, és elmondta, hogy (...) – én erre azt mondtam, lépjen le előbb a munkahelyéről, és menjen föl levegőzni a Gellérthegyre.

Nem tudom pontosan, mikor volt az a pillanat, amikor belém hasított (talán épp sóvár szemmel bámultam az utcára): a mai napon három embernek is megoldást kínáltam a panaszára – és valójában (abszolút tudattalanul!) mindhárom esetben a saját problémámat akartam orvosolni!

(Emellett szinte mellékes, hogy mindhárom esetben barátságosan vállon veregettem magam, hogy hű, de okos tanácsokat tudok adni, meg az is, hogy a tanácsadással kibújtam az alól, hogy a másikat elviseljem úgy, ahogy van: a maga türelmetlenségében, nyomorában, szétszórtságában.)

Hát ezért fölösleges, rosszabb esetben pedig káros, ha valakit együttérzés helyett rögtön megoldási ötletekkel támadunk le.

* * *

A másik tézis: Az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Előrebocsátva csak egy dolog, ami nem lesz újság annak, aki már hosszabb ideje olvassa a blogomat: meglehetősen sok feldolgozni valóm van nekem anyámmal és az ő halálával kapcsolatban. Írtam erről eleget; a terápiám nem kis része is erről szólt.

KálváriaA történet dátuma pedig nagypéntek. Egy órával a szertartás előtt már ott voltam Törökbálinton, és ezalatt az idő alatt nemcsak megnéztem a domboldalra épített, nagyon impozáns kálváriát, hanem végig is jártam elmélkedve a keresztutat. (Gondoltam, az utolsó pillanatban behozom, amit lehet, a nagyböjti készületlenségemből.) A stációk cikkcakkban jönnek sorra, én komótosan mentem egyiktől a másikhoz, és szent elmémben szent gondolatokat forgattam a szent események szent jelentéséről. Az elmélkedést segítették a kálvária szépen formázott domborművei, amelyeken jól kivehetően – és meglepő módon aránylag giccsmentesen – látszott az adott jelenet. Ez okból nem is volt zavaró a stációk címét jelölő feliratok hiánya – meg aztán vagyok olyan öreg katolikus róka, hogy kotta nélkül is tudjam a keresztutat.

Amikor a negyedik állomáshoz értem, belemerültem az alakok szemlélésébe. Néztem a domborművet, és hosszasan gondolkodtam Cirenei Simonról, a segítségnyújtásról mint olyanról, arról, hogy vajon szívesen segített-e cipelni a keresztet vagy csak a kényszernek engedett, arról, hogy a fiai később ismert alakjai voltak az őskeresztény gyülekezetnek stb.

Mintegy három perc ácsorgás és elmélkedés után ötlött a szemembe: a dombormű, amit éppen figyelmesen nézek, nem Cirenei Simont ábrázolja. De nagyon nem ám. Nem is tehetné, mondjuk, hiszen Cirenei Simon az ötödik stáció szereplője. Ez pedig itt a negyedik. Amelynek témája tudvalevőleg: Jézus anyjával találkozik.

Ahogy tovább bandukoltam az ötödik állomás felé, meg kell mondjam, roppant hülyén éreztem magam. Ugyanakkor az azzal való kínos szembesülésem, miszerint az „anya + halál” téma még mindig olyan necces számomra, hogy a valóságot is képes vagyok eltorzítani miatta, katartikus is volt egyben. Általában hajlok arra, hogy bámulattal adózzak az emberi psziché bravúrjai előtt. Ez az eset pedig – eltekintve azon nüansztól, hogy én voltam a szereplője – azóta is lenyűgöz, mivel gyönyörű illusztrációja annak, hogy az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Quod erat demonstrandum.

Címkék: ,


 
Költészet napja


Birtalan Ferenc: A félnégyes barom„[...] A körön kívül létező, s ezzel világos fejjel szembenéző költő folyamatosan perli a világot, a világ-nagy metaforaként felfogott Istent; a kicsinyes, bugris környezetet éppúgy, mint önmaga meghaladott, régi lényét. Ez a folyamatos per a forrása annak a furcsa szomorúságnak, amely a búcsú bánatát ugyanúgy hordozza, mint a megújulás szemérmes reményét. Ennek a bonyolult érzés-egyvelegnek a legkézenfekvőbb megjelenési formája az annyiszor lesajnált, annyiszor kárhoztatott dal.

Marad tehát a dal, amelynek Birtalan Ferenc költői indulása óta a nagymestere. Marad a dal, mert egyszerűségében a legbonyolultabbat is kimondhatja, mert tisztasága kiveti magából az évezredes mocskot. Marad a dal, mert kiénekli belőlünk a Sátán salakját, egyesíti bennünk mindazt, ami összetartozik. Persze csak akkor, ha valódi, poklokat-megjárt költő szájából-szívéből bukik ki. Ha a lét ezernyi rezdülése úgy szervesül dallá, hogy kénytelenek vagyunk napestig nyelvünkön-szívünkön dédelgetni szövegét-dallamát. Mint Birtalan Ferenc versei esetében. Hiába hallgat a komp a kocsma zár, ha ezeket a dalokat dúdoljuk-dünnyögjük – akár félálomban is – magunk elé, biztosak lehetünk benne, hogy a komp holnap újra fogadja a zajongó átkelőket, s persze a kocsma is kinyit, feltétlenül.”

(Gyimesi László: Marad a dal... – Utószóféle egy mérföldkőre)


Birtalan Ferenc: A félnégyes barom (versek)
   Budapest, Hungarovox, 2007.
   Szerkesztő: Birtalan Balázs
   Fotók: Lieszkovszky Veronika

 
 

Címkék: , , ,


kedd, április 10, 2007
13:04
 
Ahogy vagyok


Vagy ateista a gyomrom, és ezért tiltakozik bőszen a húsvét ünneplése ellen, vagy épp hogy bigott, moralizáló keresztény, s mint ilyen, nem tűri, hogy a feltámadás ünneplésének fő vonulata az emésztőrendszer letámadása legyen.

Éjszaka alvás helyett leginkább hányással voltam elfoglalva, előtte-utána hasmenés; ma nagyon szurkoltam, hogy elég gyorsan haladjon a metró, és idejében beérjek az irodába. (Sikerült.) Amúgy reggel voltam kontrollon: egy hónapos az operált szemem. A látásom 125%, a szemcseppből mától elég a napi 4 (szemben az eddigi 5-tel).

Fáradt vagyok, enervált; ülök a gép előtt, munkám nem nagyon van, és igyekszem valamivel fenntartani a figyelmemet munkaidő végéig. Este közösségesdi, maj pedig még estébb Tomival megyünk, és elhozzuk Apa új könyvét a kiadótól. A mai napon (azaz holnapra, költészet napjára) jelenik meg ugyanis A félnégyes barom c. verseskötete. Nagyon szeretném már kézbe fogni, úgy is, mint szerkesztő, úgy is, mint olvasó. Azt hiszem, nagyon jól sikerült kötetről van szó. A könyvbemutató egyébként április 16-án (hétfőn) 16 órakor lesz az Írók Boltjában (Bp. VI. ker., Andrássy út 45.) Örülnék, ha minél többen eljönnének. Ez egyúttal meghívó is a blogom olvasói számára...

Címkék: , , , ,


vasárnap, április 08, 2007
19:42
 
Lex orandi lex credendi


A fenti kifejezés fordítása: „az imádság törvénye [ugyanaz, mint] a hit törvénye”. E mondat a keresztény ókorból származik, és az egyház önértelmezésének egyik legfontosabb tézise. Azt jelenti, hogy a liturgiában nem ad hoc módon hordunk össze szentimentális és szubjektív hülyeségeket, hanem amit imádkozunk, az egyenes következménye annak, amit hiszünk. Lehetne úgy is fogalmazni: a liturgia valójában nem más, mint gyakorlatra váltott dogmatika.

Ez a szoftver nálam aránylag ösztönös módon fut, már elég régóta. A szemináriumban a májusi litániák alkalmával pl. demonstratíve összeharapott szájjal kussoltam, amikor a többiek énekelték a rózsaszínű, habos-babos népéneket:

„...Hallja a bűnös és zokog,
Hogy elhagyta a hajlokot,
Melyben a legszentebb ima:
Ó üdvözlégy, Mária!

Ó tudjuk: május estelén
Az égben is több lesz a fény
S zengőbb az angyalok dala:
Ó üdvözlégy, Mária!”


Harciasan érveltem boldoggal-boldogtalannal, hogy – noha én nagyon szeretem a Szűzanyát – a legszentebb ima még véletlenül sem az Üdvözlégy, hanem a Miatyánk; a mennyei liturgia pedig nem függvénye a földinek, úgyhogy májusban az angyalok dala, hiába litániázunk mi gyönyörűségesen idelent, egy kicsivel sem lesz zengőbb odafönt...

Ezt történetesen ma is így gondolom, de már korántsem vagyok ilyen görcsös. A lex orandi lex credendi elvével ma is messzemenőkig egyetértek, de nem érzem katasztrófának, ha történetesen marhaságot kell imádkoznom. Igaz, amikor Öt Kenyérben egy taizéi imaalkalmon valaki olyan (egyházi kiadásban megjelent!) imát olvasott föl áhítattal a lobogó mécsvilágnál, amely Krisztust Isten teremtményének nevezte, akkor némileg kizökkentem az áhítatból és fölment a vérnyomásom, de ez nagyon kirívó.

Tegnap – noha szubjektíve egyáltalán nem volt nagyböjtöm, vagyis jószerével nulla rákészüléssel indultam a templomba – lélekben valahogy mégis sikerült megérkeznem a vigíliára. Nagyon szépen végezték a liturgiát: tűzzel, vízzel, 9 olvasmánnyal stb. Még a prédikáció is teljesen rendben volt – szóval kezdtem igazán otthonosan érezni magamat. Amikor a kánonban „Benedek pápánkért” imádkoztunk, akkor gondolatban gyorsan hozzávettem a többi püspököt, a keleti pátriárkákat stb., és így már sokkal fogyaszthatóbb volt számomra az egész.

A végén azonban csak eljött egy pont, ahol begörcsöltem. Tényleg a végén. Már az áldás után. Elkezdődött a pápai himnusz, és nem tudtam, mitévő legyek. Nem szeretek (most már) tüntetőleg nem imádkozni valamit (na jó: ha véletlenül Szózatot énekelnek körülöttem a templomban, akkor dafke csöndben maradok), de itt tényleg nem tudtam, mi lenne a helyénvaló. Aztán beugrott, hogy elvégre a keresztény norma szerint az ellenségekért nemcsak lehet, de kell is imádkozni. Én ugyan nem tekintem ugyan ellenségemnek Joseph Ratzingert, ő viszont olyan masszív homofóbia-kampányt folytat, hogy kiderül belőle: ő viszont engem mint meleget Isten, az egyház és önmaga ellenségének tekint. Ennek az áldatlan agyrémnek szomorú vonzata, hogy nekem személy szerint jó két éve nincs pápám.

Ezek a gondolatok a bevezető ütemek alatt lefutottak bennem, majd nyeltem egyet, és elkezdtem a többiekkel együtt:

„Hol Szent Péter sírba téve
És Rómának dobog szíve,
Ezrek ajkán ezer nyelven
Hő ima zeng édesdeden:...”


...és itt, becsületszavamra mondom, hogy nem szándékosan, de a torkomon akadt a szó. Nem akartam cirkuszolni, de egyszerűen képtelen voltam folytatni azzal, ami a kettőspont után következik a szövegben. Így csak hallgattam – a húsvéti örömbe lopakodó enyhe keserűséggel, magányosan – a többieket magam körül:

„...Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat,
Krisztusnak helytartóját!”


...Mindazonáltal Krisztus valóban feltámadt (alleluja); a csülök és a sonka nagyon finom: egy nap alatt visszaszedtem vagy három kilót.

Címkék: , , , ,


 
Húsvét




– Gaude et laetare, Virgo Maria, alleluia!
– Quia surrexit Dominus vere, alleluia!

 

Címkék: , ,


péntek, április 06, 2007
10:53
 
Mai termés



Nagypénteki elégia


Ma gyászos verset kéne írni,
szimbólumokban gazdagot,
arról, hogy meghal ember, Isten,
a földre délben éj borul.

Bánatos képek kellenének –
de szívpezsdítőn tűz a nap.
Gyönyörű tavasz! Drága, kék ég!
Ezt a verset is cseszhetem.


Címkék:


csütörtök, április 05, 2007
12:44
 
Míg jelt nem ír hazánkra újból


Ez a poszt tegnap lett volna aktuális, de hát nekem olyan sanyarú a sorsom, hogy a munkahelyemen néha dolgoznom is kell... Szóval:


Délután bejött egy plusz munka, ezért tovább kellett maradnom az irodában. Ez némileg elkeserített, mert mindenképp haza akartam érni, még az elsötétítés és a kijárási tilalom előtt (a papírjaim némi kívánnivalót hagynak maguk után). Így nem tudtam elmenni K-hoz, pedig reggel kaptam egy biztosnak tűnő tippet a házmestertől, hogy tőle lehet lisztet szerezni. Már épp indulni akartam, amikor megszólaltak a szirénák. Mire lefújták a légiriadót, esélyem se volt, hogy odaérjek K-hoz. Aztán újabb öröm: tudtam ugyan, hogy a híd fel van robbantva, ezért kerültem egyet, de kiderült, hogy a villamost is kilőtték. Gyalog vergődtem haza (épp hogy megúsztam az igazoltatást). A kapualjban összefutottam a házmesterrel, aki mondta, hogy nézzek más forrás után, ha lisztet akarok, mert délután K. egész családját elhurcolták. Őt magát lelőtték, mert cirkuszolni próbált...


...Hát, valahogy így blogoltam volna én kb. 62 évvel ezelőtt. Meg kell hagyni, elég izzadságszagú a fenti szöveg. Ha máshol olvasnám, akkor is jó eséllyel rájönnék, hogy a szerzőjének fogalma sincs arról, hogy háború. Olvasott róla, filmeket is látott, de nincs személyes tapasztalata. Ez van. És az is van, hogy én tökéletesen elégedett vagyok e hiányosságommal.

Nem én vagyok az a valaki, akit meg kell győzni arról, hogy az egész civilizációnk gyári hibás, magyarán úgy szar, ahogy van. (Bővebben lásd: Izmael) Továbbá, noha nem éltem át az ötvenes éveket, sem az 56 utáni megtorlásokat, nem kell meggyőzni arról sem, hogy 45 után Magyarországon diktatúra volt (kemény is, puha is). Az utórezgéseit kamaszként még volt szerencsém megtapasztalni. Azt is tudom, hogy idegen hatalom megszállása alatt állt az ország; énekeltem én eleget gimnazistként, berúgva, hogy „Ellopták az oroszok a tyúkot, megbaszták a béna nagymamát...” (Apró megjegyzés: liberálisként számomra minden hatalom eleve idegen). Tudom, hogy a rendszernek nagyon sok halálos, még több mentális áldozata volt; tudom, hogy gazdaságilag tönkrement az ország (ahogy a táborban a többi barakk is). Ezt mind tudom.

A mai rendszer egyik politikai alaptétele, szinte dogmája, hogy 1945-ben nem felszabadulás történt, hanem szovjet megszállás. Ocsmány és/vagy stupid kommunista bérenc, de minimálisan is „politikailag inkorrekt” aki 1945 tavaszával kapcsolatban kiejti a száján a „felszabadulás” szót.

A képből csak az marad ki, hogy 1945 óta (néhány véres napot-hetet leszámítva) Magyarországon gyakorlatilag béke van. Ha máshonnan nem is, a fenti fiktív naplórészletből kiderül: a háborúban is lehet kialakítani modus vivendit. Az ember meglehetősen adaptív állat ahhoz, hogy egészen szélsőséges viszonyok között is képes legyen létezni. Mégis, én nem tudom, nem akarom egy napon említeni a háborút és az – akár erőszakkal is fenntartott – békét.

Igaz, jobb a torta tejszínhabbal, mint anélkül. És jobb az ebéd tortával, mint anélkül. Sőt, jobb a nap étkezéssel, mint anélkül. Lehet lefelé haladni az igények, szükségletek hierarchiájában, egészen a vízig és oxigénig. Ebben a hierarchiában azonban – legalábbis ami az én személyes rendszeremet illeti – a béke mint állapot (ismétlem: az akármilyen béke is, beleértve akár a gondolatrendőrség által fenntartott békét is!) feltétlenül és nagyságrendekkel felülmúlja a háború állapotát.

Nem akarok emellett érvelni. Lehet, hogy másoknak más szükségleteik vannak. Az viszont tény, hogy Magyarországon ma a bukott forradalmaknak (egyúttal össznemzeti vérfürdőkenk), a tartalmilag nehezen definiálható „magyarnak-lenni”-ségnek van ünnepe – annak a nagyon konkrét, kézzel fogható dolognak viszont, hogy ezen a földön évtizedek óta, tartósan békében élünk – annak nincsen. Pedig nemrég még volt.

Hülyén érzem magam évek óta, minden április 4-én. Pontosabban hiányérzetem van. Nem a piros zászlókat hiányolom, nem a „felszaba-dítónk-hősine-vééét” dicsőítő énekeket és a díszszemléket. De úgy gondolom, nagyon nagy baj van abban az országban, amelyben politikai okokból nem lehet ünnepelni azon egyszerű tényeket, hogy nem kell hozzászoktatnunk magunkat az ellőtt lábú, kilőtt szemű stb. veteránok látványához; hogy az „elesett a fronton” kifejezés lassan ugyanolyan idegen és avítt már, mint pl. a „hűbéreskü” hogy nem fognak az utcán legéppisztolyozni sem engem, sem a családomat; hogy nem kell félni attól, hogy hazaérve a házunk helyén csak egy bombatölcsért találok; hogy nem fenyeget a gázkamra ... – egyszóval nem lehet nyilvánosan, teljes társadalmi konszenzussal ünnepelni és örülni a békének.

Itt a blogomban, nagy titokban, pironkodva bevallom: én azért magamban ünneplem ezt, és örülök neki. És most lehet elmagyarázni a kommentekben, hogy miért hibásak az érzéseim, és miért hagyjam abba az örülést.

Címkék: ,


kedd, április 03, 2007
10:39
 
Nem megosztani a megoszthatót


Megint önálló posztban reagálok egy kommentre, fontosnak tartom ugyanis a benne fölvetett gondolatot. Fernandeltől idézek, kiemelés tőlem.

Ahogy elnézem, a kommentezés kapcsán három réteggel van dolgod.
1) Az empatikusan melletted álló, téged dicsérő és biztató barátok. Ez jó, az ilyen barátoknak mindenki örül.
2) Habzó szájú mocskolódók, ezeket magas intelligenciával, elegánsan helyre rakod.
3) Téged szerető, ugyanakkor (jóindulattal) bírálók. Úgy tetszik, ezekkel nem tudsz mit kezdeni. Ilyenkor beszélsz projekcióról meg gyalázod magad a másik szavaival.
Én pedig úgy képzelem, az, aki nem mondhatja meg bármilyen előjelű véleményét valamely (kommentezhetően posztolt) dolgodról, az nem barát, legföljebb hódoló, jobb esetben tanítvány.
Még egy gondolat: az okos megjegyzések természetesen nem a múltbeli ügyre vonatkoznak, mintegy visszamenőleges hatállyal, hanem egy - belátom, vélelmezett - hiba megismétlése elleni prevencióul szándékoznak szolgálni.


A fenti hármas felosztással van egy elvi problémám. A megfogalmazás pozitív korrelációt sugall az empátia, ill. a dicséret és biztatás között. Mintha ezek szükségszerűen együtt járnának. Természetesen szabad így gondolni, de én történetesen másként gondolom.

Az én szótáramban az empátia nem babusgatást, ajnározást jelent, hanem elsősorban jelenlétet. A másik ember valahogyan van: az érzelmeivel, testi érzéseivel, fogalmaival, emlékeivel, fantáziáival, téveseszméivel egyetemben. Én akkor vagyok empatikus vele, ha én is vagyok, méghozzá ott, vele, benne, ebben az egész kulimászban. Ez nem jelenti azt, hogy igaznak tételezem fel a téveseszméit, nem jelenti azt, hogy az öngyilkossági gondolatait átvéve én is öngyilkos akarok lenni. Nem jelenti azt, hogy egyetértek, csupán azt, hogy együtt vagyok vele. Emellett simán fölismerhetem, hogy pl. az illető viselkedése maladaptív, hogy a kommunikációja kontraproduktív, vagy hogy egyszerűen kognitív tévedésben van. DE: ha empatikusan állok mellette, akkor képes vagyok azt is felismerni, hogy mikor alkalmas és mikor alkalmatlan, hogy mindezeket közöljem vele. „Ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak” – áll az ókori zsidó egzisztencialista, a Prédikátor könyvében. És ennek semmi köze a valláshoz: ez pszichológia.

Úgyhogy visszatérve a felosztáshoz: számomra többet mond az a leírás, hogy

1.) van, aki empátiával próbál közeledni a másikhoz (és a körülmények függvényében vagy megosztja az ellenvéleményét vagy félreteszi akkorra, amikor megoszthatóvá válik);
2.) van, aki jóindulattal próbál közeledni a másikhoz, de nem empátikusan (ezer és egy okból);
3.) van, aki nem is próbál közeledni a másikhoz, csak mondja a magáét, véletlenül épp a másik jelenlétében.

A harmadik kategóriába tartozik az is, aki Fernandel felosztásában "habzó szájú mocskolódó"-ként szerepel. De az is, aki magabiztos igazságokat nyilatkoztat ki, függetlenül attól, hogy van-e rá befogadó. A kettő között nem attitűdben van különbség, hanem vérmérsékletben és/vagy intelligenciában.

E harmadikkal valóban nem tudok mit kezdeni. Pontosabban tudok, és azt is csinálom vele: lehetőség szerint ignorálom.

A második eset nehezebb. Ez az, amikor a kis úttörő átkíséri az öreg nénit a zebrán, holott az nem is akart átmenni. A jóindulat vitathatatlan. Ha arra kaptam volna égi megbízást, hogy morálisan minősítsem az így cselekvőt, ugyanannyi piros pontot adnék neki, mint annak, aki empatikusan van jelen. De nem vagyok moralista. Ez színtiszta utilitarizmus: a nyújtott segítség vagy hatékony, vagy nem hatékony. Ha a néni a forgalmas úttest túloldalán találja magát, akkor a könynekig meghatódhat ugyan a kis úttörő segítő szándékán, ugyanakkor frusztrált lesz, mert az eredményt tekintve rosszabb helyzetben van, mint korábban volt.

Számomra közhely, hogy „a Birtalan nem bírja a kritikát, vele nem lehet vitatkozni”. Közhely, s mint ilyen, unalmas is. Milliószor vágták a fejemhez. Emellett pedig tárgyszerűen téves. Életem során rengetegszer és rengeteg módon változtattam véleményt, nyilvánvalóan külső behatásokra. Ez azt jelenti, hogy kifejezetten nyitott vagyok a bírálatra – akkor, ha az bizonyos paramétereknek megfelel. Egyrészt lehetőség szerint legyen igaz. :) Másrészt tudjak is meggyőződni a bírálat igazságáról, különben megette a fene. (Az kétségtelen, hogy hangoskodással és arroganciával még senki nem győzött meg; nekem ehhez érvek kellenek.) A harmadik, hogy a bírálat legyen megfelelően csomagolva, különben nem lehet befogadni. Síkosító nem csak a dugáshoz szükséges.

Ami az okos megjegyzések témát illeti („nem a múltbeli ügyre vonatkoznak, mintegy visszamenőleges hatállyal, hanem egy hiba megismétlése elleni prevencióul szándékoznak szolgálni”), ez szerintem féligazság. Pontosabban: racionalizálás. (Gyk.: racionalizálás: tudattalan elhárító mechanizmus, amelynek során az ösztön- vagy érzelemvezérelt cselekedeteinket utólag magasabb rendű, „értelmes” okoknak igyekszünk tulajdonítani.)

Csak egy tesztkérdés: vajon milyen eséllyel fog még egyszer az életben előfordulni velem az az abszurd történet, hogy az interneten valahol rábukkanok egy versemre, amely fölött – nyilvánvaló tévedésből – egy másik költő neve szerepel? Ki mekkora összegben fogadna erre, hogy megismétlődik ez az eset?

Szóval nem. Az okos megoldások adása nem prevenció. Hogy is néz ki a paradigma?

A: – Borzasztóan érzem magam, mert...
B: – Azt kellene csinálnod, hogy...


A lényeg, hogy a pontok helyére bármi behelyettesíthető. A megoszt B-vel egy érzést. A-n ak arra lenne szüksége, hogy B empatikusan elfogadja azt, hogy márpedig ő most borzasztóan érzi magát. B számára azonban kényelmetlen ez a helyzet: megijed tőle, nyomasztja, esetleg magára vonatkoztatja: úristen, mi lenne, ha velem történne ez... És a diszkomfort érzésétől úgy próbál szabadulni, hogy ignorálja a borzasztóságot. Ennek legegyszerűbb módja, ha gyorsan felsorol tizenhat megoldási javaslatot (még abban a végletesen abszurd esetben is, ha A mondatában a „mert” után múlt idejű, lezárt történet szerepel), hogy mit is kellett volna vagy kéne csinálnia A-nak: tulajdonképpen mindegy is, csak strukturálódjon át a szituáció. Azzal, hogy „borzasztó”, nem tud mit kezdeni. Ahhoz empátia kéne, és az nem szerepelt a tananyagban. A tananyagban az szerepelt, hogy helyzetek megoldása, hibák fölismerése, felelősök keresése stb. Ha sikerül erre evezni, akkor B máris hazai pályán találja magát. És boldog lehet: egyrészt hatékonyan sikerült elkerülnie, hogy bevonódjon a borzasztóság érzésébe (holott A-nak erre és csk erre volt szüksége az adott szituációban). Másrészt a megoldás megfogalmazásával – amely adott esetben lehet, hogy valóban okos és hatékony! – saját magának narcisztikus kielégülést okoz, és bezsebelhet saját magától egy jutalompontot.

De ismétlem: a kis úttörő eredendő jó szándéka felől kétség sem merülhet fel.

Címkék: , , , ,


hétfő, április 02, 2007
15:34
 
Telezsiráf


A hétvégém azzal telt, hogy két napon keresztül hallgattam az előadásokat az Integratív Pszichoterápiás Egyesület kongresszusán. Egy csomó érdekességet hallottam, sajnos egy csomó unalmassággal körítve. Az, hogy valaki brilliáns terapeuta, sajnos nem vonja magával következményként azt, hogy akár csak elégséges szintű előadó is legyen.

Tegnap este aztán ad hoc zsiráfoztam egyet. (Aki nem tudja, mi az, elolvashatja a tavaly októberi posztomat írtam az Erőszakmentes Kommunikációról.) Úgy történt, hogy felhívott a nagyobbik keresztlányom (a kisebbiknek, lévén nem egészen két éves, nem szokása), és miután tisztáztuk, hogy nem zavar, meglehetősen zaklatott hangon közölte velem, hogy most olvasta a blogomat, és csak azt szeretné mondani, hogy... Itt egy tőmondat következett, aminek az alanya a kettővel ezelőtti posztom főszereplőjévé avanzsált főszerkesztő neve volt, az állítmánya pedig egy kétszótagú összetett szó (nem az, hogy „jófej”, és nem is valamilyen szinonimája).

Ez nem sokkal azután történt, hogy elolvastam a beírt kommenteket. Mindez arra késztetett, hogy teljesen spontán valami ilyesmit mondjak neki:

– Amikor írok egy olyan posztot, amelyből egy közepesen jóérzésű ember is le tudja venni, hogy nagyon erős érzelmi viharzás áll mögötte, akkor nagyon jólesik, ha azt tapasztalom, hogy valaki, akit a barátomnak tudok, olyasmit mond, amiből én azt hallom ki, hogy mellettem áll és támogat. Szükségem van ugyanis arra, hogy a barátaim együttérzőek legyenek velem. Ugyanezért csalódott és szomorú vagyok, amikor azt tapasztalom, hogy mások, akiket szintén a barátaimnak tudok, empatikus felém fordulás helyett ugyanebben a helyzetben véleményezik a magatartásomat, illetve okos megoldási javaslatokkal látnak el egy múltbeli(!) eseményre vonatkozóan.

Címkék: , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta