Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, április 11, 2007
14:52
 
Pszichológiai esettanulmányok


Két pszichológiai tézist szeretnék demonstrálni, egy-egy történettel. Mindkettő előjött már itt a blogomban.

Az egyik tézis: Az embereknek nem megoldásra, hanem együttérzésre van szükségük.

A történet mai. Egy bankos ügyintéző lánnyal váltottam pár e-mailt. Panaszkodott, hogy mennyire szervezetlen körülötte minden, mennyi a meló, és hogy mennyire kivannak az idegei. Én barátilag javasoltam, hogy hazudjon valami meggyőzőt a kollegáinak, és menjen ki sétálni tíz percre: gyönyörű idő van, a tavaszi szellő szinte kifújja az emberből az idegességet.

Pár óra múlva egy másik ügyintézőre rápirítottam, hogy az általa küldött szerződésben valami orbitális marhaság szerepel. Gyorsan válaszolt, és szabadkozott, hogy jaj-jaj... Nem jutott eszembe az előző levélváltás, és neki is azt javasoltam, hogy sétáljon egyet.

Kisvártatva Tomi hívott, és elmondta, hogy (...) – én erre azt mondtam, lépjen le előbb a munkahelyéről, és menjen föl levegőzni a Gellérthegyre.

Nem tudom pontosan, mikor volt az a pillanat, amikor belém hasított (talán épp sóvár szemmel bámultam az utcára): a mai napon három embernek is megoldást kínáltam a panaszára – és valójában (abszolút tudattalanul!) mindhárom esetben a saját problémámat akartam orvosolni!

(Emellett szinte mellékes, hogy mindhárom esetben barátságosan vállon veregettem magam, hogy hű, de okos tanácsokat tudok adni, meg az is, hogy a tanácsadással kibújtam az alól, hogy a másikat elviseljem úgy, ahogy van: a maga türelmetlenségében, nyomorában, szétszórtságában.)

Hát ezért fölösleges, rosszabb esetben pedig káros, ha valakit együttérzés helyett rögtön megoldási ötletekkel támadunk le.

* * *

A másik tézis: Az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Előrebocsátva csak egy dolog, ami nem lesz újság annak, aki már hosszabb ideje olvassa a blogomat: meglehetősen sok feldolgozni valóm van nekem anyámmal és az ő halálával kapcsolatban. Írtam erről eleget; a terápiám nem kis része is erről szólt.

KálváriaA történet dátuma pedig nagypéntek. Egy órával a szertartás előtt már ott voltam Törökbálinton, és ezalatt az idő alatt nemcsak megnéztem a domboldalra épített, nagyon impozáns kálváriát, hanem végig is jártam elmélkedve a keresztutat. (Gondoltam, az utolsó pillanatban behozom, amit lehet, a nagyböjti készületlenségemből.) A stációk cikkcakkban jönnek sorra, én komótosan mentem egyiktől a másikhoz, és szent elmémben szent gondolatokat forgattam a szent események szent jelentéséről. Az elmélkedést segítették a kálvária szépen formázott domborművei, amelyeken jól kivehetően – és meglepő módon aránylag giccsmentesen – látszott az adott jelenet. Ez okból nem is volt zavaró a stációk címét jelölő feliratok hiánya – meg aztán vagyok olyan öreg katolikus róka, hogy kotta nélkül is tudjam a keresztutat.

Amikor a negyedik állomáshoz értem, belemerültem az alakok szemlélésébe. Néztem a domborművet, és hosszasan gondolkodtam Cirenei Simonról, a segítségnyújtásról mint olyanról, arról, hogy vajon szívesen segített-e cipelni a keresztet vagy csak a kényszernek engedett, arról, hogy a fiai később ismert alakjai voltak az őskeresztény gyülekezetnek stb.

Mintegy három perc ácsorgás és elmélkedés után ötlött a szemembe: a dombormű, amit éppen figyelmesen nézek, nem Cirenei Simont ábrázolja. De nagyon nem ám. Nem is tehetné, mondjuk, hiszen Cirenei Simon az ötödik stáció szereplője. Ez pedig itt a negyedik. Amelynek témája tudvalevőleg: Jézus anyjával találkozik.

Ahogy tovább bandukoltam az ötödik állomás felé, meg kell mondjam, roppant hülyén éreztem magam. Ugyanakkor az azzal való kínos szembesülésem, miszerint az „anya + halál” téma még mindig olyan necces számomra, hogy a valóságot is képes vagyok eltorzítani miatta, katartikus is volt egyben. Általában hajlok arra, hogy bámulattal adózzak az emberi psziché bravúrjai előtt. Ez az eset pedig – eltekintve azon nüansztól, hogy én voltam a szereplője – azóta is lenyűgöz, mivel gyönyörű illusztrációja annak, hogy az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Quod erat demonstrandum.

Címkék: ,


Hozzászólások:


Az embereknek nem megoldásra, hanem együttérzésre van szükségük.

Lassan meggyőződésemmé válik, hogy a fenti tézis ars poeticád. Én annyival árnyalnám a képet, hogy ezt embere és esete válogatja. Így, ha megírsz valamit a blogodban, az olvasó - talán helyesen, talán tévesen - kihallja a "te mit tennél a helyemben" kérdést is. Nézd el neki, ha e szerint reagál.

Nem tudom pontosan, mikor volt az a pillanat, amikor belém hasított (talán épp sóvár szemmel bámultam az utcára): a mai napon három embernek is megoldást kínáltam a panaszára – és valójában (abszolút tudattalanul!) mindhárom esetben a saját problémámat akartam orvosolni!

Könnyen lehet, hogy így volt, ezt én nem tudhatom. Arra viszont felfigyeltem, hogy embertársaimnak azok a hibái zavarnak a legjobban, amelyeket - utóbb - magamban is felismerek.



Ars poeticáról szó sincs, elvégre sok köze nincs a költészethez vagy bármilyen művészethez. Dogmának sem tekintem, még önmagam számára sem, legfeljebb iránymutatásnak, emlékeztetőnek. Amire rászorulok, hiszen nagyon is jól tudom magamról: hajlok arra, hogy könnyen és gyorsan osztogassak tanácsokat, ez zsigerből megy, és nagyon kedvez a narcizmusomnak. Ami nem megy zsigerből, az a tényleges jelenlét; amikor is valóban a másik a fontos, az ő aktuális állapota, érzése, helyzete stb.; az empátia. Tanácsot adni nagyon gyorsan lehet: ez esetenként kb. 28 másodpercet vesz el az életemből. A másikra való valódi, érző odafigyelés időminimuma 1,5 perc, de ritkán lehet megúszni negyedóra alatt. Szóval elkél a figyelmeztetés, legalábbis nekem.

És nagyon szeretném, ha ebből nem azt hallaná ki bárki is, hogy én ellene vagyok a konkrét, tényleges segítségnyújtásnak.

Amit a projekcióról írsz, azzal majdnem teljes mértékben egyetértek. Azért "majdnem", mert véleményem szerint másodsorban valóban azok a hibák zavarnak legjobban a többi emberben, amelyeket utóbb magamban felismerek. Elsősorban azonban azok, amelyeket utóbb sem ismerek fel magamban.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta