K.

Hülye egy helyzet, amikor az ember este 11-kor épp nekiállni szeretkezni a párjával, és csöngetnek. Az éjszakai csöngetés már önmagában stresszfaktor, annak is, aki csak hírből ismeri az ötvenes éveket és a csengőfrászt, de mindez szexszel kombinálva, főleg, hogy még buzi is az ember, azért sok a jóból.

Gatya-póló föl, rohanás ajtót nyitni, ég a ház vagy miafaszvanmá. Az ajtóban K-né állt, a fölöttünk lakó öregasszony, pongyolában. Hogy ez már aztán végképp fölháborító: Azonnal (de azonnal!) tessék abbahagyni a gitározást; éjszaka van, itt a házbanöreg és beteg emberek laknak, hogy képzelem azt, hogy... És mondta, mondta... Amikor levegőt vett, felhívtam a figyelmét arra, hogy a gitárom ott áll a tokjában a sarokban, és történetesen bő két hete a kezemben sem volt. Ő azonban nem foglalkozott olyan bagatell dolgokkal, mint tények: márpedig ő hallotta, hogy gitározom, és azonnal hagyjam abba...

A történet nem friss: mintegy 13 évvel ezelőtti. De sztorinak utólag nem rossz: máig elevenen él bennem az emlék. Így kezdődött az ismeretségem a K. házáspárral. Az asszonnyal aztán nagyjából ennyiben is maradt, de az öreg K. rendszeres látogató volt az emeletünkön. Ha éjjel nem tudott aludni, mert a szomszéd lakásból fölhallatszott a fiatalok dáridója, lejött hálóköntösben, és megveszekedett barom módjára nekiállt ököllel verni az ajtót, hogy csend legyen. Erre persze mindenki más is felriadt, az is, akit a zene amúgy nem zavart volna.

Időnként nekiállt beleütni az orrát a magánéletünkbe, de oly módon, hogy konkrét pletykákat indított útjára arról a szomszédok között, hogy a mi lakásunkba beköltözött egy fiatal házaspár, és ők is fogyasztják a vizet, a többi becsületes lakó kontójára... Máskor a Lacihoz jövő tanítványt kapta el a lépcsőházban, és zaklatta, hogy ki ős és mit akar.

Rendszeresek voltak a csattanások. Néha hangosan ordítottunk egymással a lépcsőházban, bizonnyal nagy gyönyörűségére a többi lakónak. Egyszer írásos útra is terelődött a konfliktus: valamilyen ordas nagy bunkóság után beolvastam neki egy hosszú levélben. Erre ő válaszolt: a válaszában elsősorban arra fókuszált, hogy milyen alapon jövök én ahhoz, hogy kioktassam, hogy ki vagyok én egyáltalán, szemben vele, aki (ezt hosszan ecsetelte) mennyire tanult ember, micsoda fokozattal szerezte meg a nemtommilyen diplomáját, hány egyetemen tanított, és mennyi mindent tett le az asztalra, közös képviselőként is meg amúgy is. Erre én fogtam egy piros tollat, és a levelében kijavítottam a helyesírási hibák tömkelegét – gondoltam, válaszként ennyit küldök vissza. Szerencsére Laci lebeszélt róla.

Ennek is már sok éve. A legutóbbi összecsapás után megfogadtam, hogy többet nem állok vele szóba. Valószínűleg ő is ilyesmi konklúzióra juthatott, mert valahogy mind ritkábban futottunk össze a lépcsőházban: megvártuk, amíg a másik tisztes távolba kerül, hogy lehetőleg köszönni se kelljen.

Mindazonáltal megszoktam. Hozzátartozott a környezethez. Nem tette kellemesebbé, de hozzátartozott. Mumussá vált, akivel lehet jól riogatni egymást, jókat lehet röhögni éjszaka azon, hogy cssss!, halkabban, mert lejön K., és szólni fog, hogy ne énekelj...

Szerdán kikerült a ház homlokzatára a fekete zászló. Ma este belefutottam a gondnok feleségébe, megkérdeztem, ki halt meg. Azt felelte, hogy K. 84 éves volt, beteg volt a gerince, meg kiderült, hogy áttétes rákja is volt.

Furcsa érzés. Valami űr van most bennem, és némi bűntudat.

Sic transit furia mundi.

Cseppet sem fog hiányozni – ugyanakkor nagyon hiányozni fog.

Címkék: Emlék, Halál, Sztori

---