Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

kedd, július 31, 2007
12:20
 
Továbbgondol(kod)ásra


Noha Tóta W. Árpád blogját nagyságrendekkel többen olvassák, mint az enyémet, úgy vélem, a kisebb halmaz nem egyértelműen részhalmaza a nagyobbnak. Úgyhogy jónak látom, hogy ismét kopipészteljek, a szerző szíves engedélyének kikérése nélkül. A bejegyzést múlt hét pénteken olvastam, és azóta is csak azt tudom ismételgetni magamban, hogy... Illetve nem. Nem írom le, hogy mit ismételgetek: nem akarom a blogolvasók véleményét befolyásolni a magaméval.


IGAZ TÖRTÉNET

Elfogyott a tömlőssajt, úgyhogy lefáradtam a boltba, ahol persze került még a kosárkámba néhány apróság. Néha rámtör a háborús romantika, meg a konzervek iránti kíváncsiság, tehát páncélosételből is bevásároltam. No, még a pénztárhoz vezető soron egy jókora marcipánkenyér, hopp, mert azért van az odarakva, hogy a sorban álló ember unalmában beleszeressen.

Háromezer-hétszáznegyvennyolc lett a vége; a pénztáros ezúttal nem kérdezte meg, amit szokott, hogy tudniillik van-e hétszáznegyvennyolc apróban. Nem volt egyébként, adtam egy ötezrest, kaptam ezerkétszázötvenkettőt vissza, és már mentem volna haza.

– Jaj, várjon! – szólt utánam a pénztárosnő. – Ez az ötezres nem jó. Le van szakadva a sarka. Nincs egy másik?
– Nincs másik – mondom neki. – Húszezresem van csak.

A nő – ötvenes, szimpatikus asszonyság – elsápadt. Hibaüzenetek pörögtek a szemgolyóján, aztán megállapodott a kék halálban. Hogy akkor ezt az egyenletet hogyan lehetne feloldani.

– Adja vissza húszból az ötezrest, meg még tizenötöt – mondtam segítőkészen.
– Az nem jó. Várjon. – Számolni kezdett, hogy mi volna a jó. – Ideadja a húszast... mennyit is adtam vissza? ezerkétszázötvenkettőt... akkor az tizennyolcezer...
– Mondom adjon tizenötöt, meg az ötezrest!

De ekkor már nem bízott bennem; képtelen volt kettőbe szedni a két tranzakciót, és arra gyanakodott, hogy össze akarom zavarni, aztán majd levonják a fizetéséből. Nyomott egy F1-et: help.

– Timike!

Jött sietve Timike, huszonéves munkaerő, szintén pénztáros. Gondoltam, ő közelebb van még az érettségihez, hát csak túllendülünk most már ezen, mert közben egyre gyarapodott a sor, és nyilván azt hitték, hogy én direkt tartom fel őket. Az asszonyság előadta a tényállást, hogy volt háromezer-hétszáznegyvennyolc, az úr ötezressel fizetett, és le van szakadva a sarka.

– Mennyit adtál vissza? Aha! Akkor tizenötből... akkor tizenkétezerhétszáz... – Most megpróbálták levonni a visszajárót húszból vagy tizenötből. A sor tovább nőtt.
– Adjon már neki tizenötöt! – javasolta az utánam következő hölgy.
– Ezt mondom, váltsuk fel a húszast és kész – próbálkoztam, de hiába.
– Tizennyolcat kell adni – sütötte ki közben a két szakember, bár csak ötletként, mert számoltak tovább lázasan.

– Szerintem nem fogják megoldani ezt a problémát – rezignáltam oda. De biztosítottak, hogy nem vehetik át a sérült ötezrest semmiképpen, az nem úgy van. Még mindig nem tudták felfogni, hogy a vásárláson túl vagyunk, csak pénzt kéne váltani.
– Beütöm újra és fizessen a húszassal... de akkor előbb ki kell ütni a gépből... – vetette fel a pénztáros bizonytalanul, mert ugye kiütni a gépből, az meg szerelőt igényel.
– Na jó, akkor menjen, majd beváltjuk a bankban! – vágta át végül a gordiuszi csomót Tímea, idegesen és sértődötten, kezembe nyomva a húszezrest. Nem vitatkoztam, örültem, hogy vége.

Pedig egy kérdés bennem szorult, csak a lépcsőházban jutott eszembe, szokás szerint. Meg kellett volna kérdeznem tőlük:

Egyetért-e Ön azzal, hogy a 2002. június 15-i állapot szerint hatályos termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény szerinti családi gazdálkodót első helyen illesse meg elővásárlási jog termőföld vagy tanya vásárlása esetén?

Címkék: ,


vasárnap, július 29, 2007
18:00
 
Eucharisztia


Amikor a Wikipédián a Szondi-teszt c. szócikkem kiemelt lett, már leblogoltam, mi is az a kiemelt szócikk. A lényeg az, hogy a lexikonban van egy csomó (momentán kb. 66 ezer) szócikk, és ezek között van nem csomó (momentán kb. 150) olyan, amely elvileg megfelel a legmagasabb kritériumoknak: szép, hosszú, gazdag, részletes, forrásokkal ellátott, elfogulatlan stb.

Márciusban az Eucharisztia c. szócikk (amelynek úgy a 97%-a az én művem) ún. kiemelt szavazáson volt: ez azt jelenti, hogy mindenki elolvashatja és véleményezheti, hogy támogatja-e vagy ellenzi, hogy megkapja a kiemelt státuszt. A cikk egyértelmű támogatást élvezett. Ez többek között talán annak volt köszönhető, hogy igyekeztem a lehetőségek szerint ökumenikusra venni a figurát. Noha a protestantizmusnak – decentralizáltságából adódóan szükségszerűen – nincs koherens Eucharisztia-tana (csak egymára többé-kevésbé hasonló teológiai és liturgikus irányzatok vannak), a cikket aggályos precizitással igyekeztem úgy írni, hogy az ne sérthesse a nemkatolikus keresztények érzékenységét.

Azonban egy úriember – aki korábban már tanúbizonyságát adta elkötelezett homofóbiájának, és aki tisztában volt azzal, hogy a cikk fő szerzője én vagyok – véresen agresszív módon nekiesett a cikknek, és olyan módon kezdte gyalázni (rosszindulattal vádolva a szerzőt, katolikus elfogultsággal, a protestánsok szándékos gyalázásával stb.), hogy az ennek nyomán kialakult szerkesztési háború két látványos következménnyel is járt. Az egyik az volt, hogy az Eucharisztia szócikket az adminisztrátorok hosszú hónapokra zárolták: ez azt jelenti, hogy az adminokon kívül senki eleven ember nem nyúlhatott hozzá a szöveghez. A másik az, hogy elegem lett a Wikipédiából, és elhúztam onnét a francba. Azóta (többnyire név nélkül) legfeljebb egy-két apróbb hibajavítással járultam hozzá a projekthez. De úgy döntöttem: a megtépázott idegeimnek nem való, hogy ilyen helyeken veressem szét a pofámat.

Telt-múlt az idő: látom ám, amikor inkognitóban arra járok, hogy mocskos szájú homofób barátunk menet közben kikopott a szerkesztésből. És mit tesz Isten, az inkriminált cikket ismét jelölték kiemelt szavazásra. A március óta eltelt időben a (Wordben 12-es Times betűkkel 11 oldalt kitevő) szövegbe összesen talán ha 2–3 mondat került. A szavazási procedúra ismét lezajlott, ezúttal eredményesen. Az Eucharisztia szócikk tegnap megkapta a kiemelt státuszt.

Lassan megtanulhatnám, hogy ne értékeljem túl a minősítéseket, osztályozásokat – ennek ellenére örülök neki és némileg büszke vagyok.

Címkék: , ,


péntek, július 27, 2007
14:41
 
Gumilövedék


A szájpadlásán keresztül műtötték ki arcüregéből a gumilövedéket, bal szemére teljesen megvakult az a szakmunkás, akit a Dob utcában lőttek meg a rendőrök tavaly október 23-án, a Fidesz nagygyűlése után. Azóta a munkahelyét elveszítette, élettársa pedig szakított vele és kitette a lakásából. Nagy László most alkalmi munkákból él és ideiglenesen egy barátjánál húzza meg magát. Az ügyészség nem talált tettest, az áldozat kártérítési pert indít a rendőrség ellen.

Ezt a hírt az előző, Harry Potter-témájú posztomhoz írta be kommentként Micimacsó, azzal a felkiáltással, hogy „Ilyenekre miert nem reagalsz sosem? Miert mindig csak a masik oldalt latod???”. Majd hozzátette: „...kicsit egyoldaluan kezeled a politikat. Arra utaltam egyebkent, ha szerinted a baloldalt, vagy legyen ballib. oldalt eri serelem, akkor termeszetesen kezdesz egy uj blogbejegyzest.”

Mondjuk nem értem azóta sem, hogy ez az egész hogy jön Harry Potterhez; meglehetősen ízléstelennek tartok egy ilyen témájú kommentet egy ilyen témájú poszthoz, de hát nem mindenkinek volt gyerekszobája. Ami a lényeget illeti: kommentben azt válaszoltam Micimacsónak, hogy nem hagyom magam zsarolni: ha tényleg érdekli a véleményem a kérdésről, akkor kérdezze meg úgy, hogy a megfogalmazásában ott legyen a minimális emberi tisztelet. Ezt nem tette, de hát ismétlem: nem mindenkinek volt gyerekszobája. És arra gondoltam: végeredményben miért ne hagyjam magam zsarolni? Megengedhetem magamnak. Hát tessék, a véleményem.



Nagy László szakmunkásról nem tudok semmit. Azt sem, hogy tüntetőként volt-e kint az utcán vagy egyszerű járókelőként. Azt sem, hogy milyen a politikai hovatartozása, miben hisz, miben kételkedik, mi a kedvenc színe, szereti-e a sört és/vagy szereti-e a virágokat. A hírből az sem derül ki(!), hogy munkahelye elvesztése és párkapcsolati krízise következménye-e a történteknek, vagy teljesen független tőle. (Hallottam már ugynais olyan emberről, akinek nem lőtték ki a szemét, és mégis szakítottak vele, mégis utcára került.)

Mindez mindegy is.

Ha valaki elveszíti a szeme világát, az az illető számára tragédia. Ha összeomlik az egzisztenciája, az is tragédia. Ha mindez együtt van, akkor pláne. Ezen nincs mit szépíteni, árnyalni. Ez nem politikai kérdés. Ha azt a bal szemet nem egy eltévedt gumilövedék, hanem egy eltévedt pezsgősdugó lövi ki, Nagy László személyes tragédiája ugyanekkora lenn. Nem kisebb és nem nagyobb. És ismétlem: ebből a szempontból a körülmények irrelevánsak. Ha Nagy László azért ment ki aznap az utcára, hogy szívjon egy kis őszi levegőt vagy vegyen az éjjel-nappaliban fél kiló kenyeret; avagy ha Nagy László (nem-büntethetővé kozmetikázott) nyilaszászlóval a nyakában épp kockaköveket hajigált embertársaira, miközben kukákat meg autókat gyújtott fel – mindegy. Az első esetben sem „súlyosabb”, ami történt vele, és az utóbbi esetben sem lehet azt mondani, hogy „megérdemelte”. „Ha valaki elveszíti a szeme világát, az az illető számára tragédia. Ha összeomlik az egzisztenciája, az is tragédia. Ha mindez együtt van, akkor pláne.” Akkor is, ha a világ legjobb emberéről van szó, akkor is, ha véres kezű gyilkosról. Nincs különbség.

2006 őszén Magyarországon szerintem mindenki félt (leszámítva néhány száz kalandort, aki végre fontosnak érezhette magát). Politikai hovatartozástól függetlnül: bal- és jobboldaliak. Féltünk kimenni az utcára. Hogy mi volt a félelm tárgya? Molotov-koktél? Tűzvész? Lincselés? Akasztás? Gumilövedék? Kockakő? Vízágyú? – Nem lehetett tudni, mi lesz, akár csak másnap, vagy akár félóra múlva. Aki (bármelyik oldalról) azt állítja, hogy ez egy politikailag tiszta és egyértelmű helyzet volt, az végletesen egyoldalú: vagy naiv, vagy fanatikus (szinte mindegy: számomra mindkettő ijesztő).

Nem igaz az a narratíva, amely szerint a gazdasági csúcsokra „döbörgő” diadalmenetben kapaszkodó, békés Magyarországon egyszer csak teljesen váratlanul, minden előzmény (és minden ok) nélkül megjelentek szélsőjobboldali huligánok, és elkezdtek gyújtogatni. Azonban nem igaz az a narratíva sem, amely szerint a békés Magyarországon egyszer csak teljesen váratlanul, minden előzmény (és minden ok) nélkül megjelentek a rendőrök, és elkezdték gumilövedékekkel kilőni a jobboldali szavazók bal szemét.

Voltak előzményei október 23-ának, mint ahogy voltak előzményei szeptember 19-ének. És voltak előzményei az őszödi beszédnek. Volt előzménye annak, hogy Gyurcsány egyáltalán miniszterelnök lett – mint ahogy volt előzménye annak, hogy Orbán az lett. Az, hogy Magyarországon 1994 és 1998 között minden ideális volt, aztán jött a csúnyacsúnya Fidesz, és egyszerre pokol lett minden: baromság. Az, hogy Magyarországon 1998 és 2002 között minden ideális volt, aztán jött a csúnyacsúnya MSZP, és egyszerre pokol lett minden: baromság.

Pontosabban: nem „baromság”, hanem kampányszöveg. Ennek is megvan a létjogosultsága: attól függ, mi a cél. Ha szavazókat akar gyűjteni valaki, akkor az a célja, hogy szavazókat gyűjtsön. Ha meg akarja érteni, hogy mi az igazság, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok – akkor nem elégedhet meg az efféle populista, sommás magyarázatokkal. Az 1994-es választásokat nem lehet megérteni 1944 nélkül, azt pedig nem lehet megérteni a megelőző kétezer év nélkül. Továbbá a kétezer évvel ezelőtti történelmi-politikai-kulturális helyzet sem az égből pottyant, nem „egyszer csak lett”, hanem ugyanúgy előzményei voltak, és ezek az előzmények visszanyúlnak a civilizációnk gyökeréig.

Ha egy szerkezet eleve hibás, akkor hiába várjuk, hogy majd jól fog működni. Nem fog. Ahogy a régi mondás tartja: a szar attól szar, hogy szar. 2006. október 23-ának magyarországi eseményei (és az azt megelőző, ill. követő események) minőségileg nem különböznek azoktól az eseményektől, amelyek a civilizációnk (nem az emberiség!) útját végigkísérték. Nem különböznek, és nem is függetlenk. Tünetek: ahogy az influenzának is van számos tünete. Balga lenne az, aki a végtagnehézségben, a köhögésben és a lázban nem látná meg az összefüggést.

A tünetek nem fognak eltűnni, amíg a kórokozó a szervezetben van. A civilizációs tünetek sem fognak eltűnni, amíg ugyanazt a civilizációs játékot játsszuk, amit tízezer éve elkezdtünk – föladva hirtelen azt a játékot, amit korábban hárommillió évig játszottunk sikeresen. Nem fognak eltűnni, akármelyik párt lesz is hatalmon. És ismétlem: aki nem hajlandó az ilyen szintű összefüggéseket meglátni (aki ezt „fölösleges dumának”, „mellébeszélésnek”, „a dolgok elkenésének” stb. tartja), azt nem az igazság érdekli, hanem a saját pártjának a sikere.

Mi a véleményem a történtekről? Az, hogy olyan környezetben szeretnék élni, ahol nem kell félnem. Sem a származásom, sem a hitem, sem a politikai meggyőződésem, sem a szexuális orientációm miatt. Ahol nem kell félnem sem gumilövedéktől, sem kockakőtől. Továbbbmegyek: olyan környezetben szeretnék élni, ahol ismeretlen fogalom a szorongás, a bizalmatlanság, a korrupció, az elnyomás, a hierarchia, a pénz(!), a kulcs(!!).

Nem a mennyországról beszélek és nem a „lelkek megtisztulásáról”. Az ember évmilliókon keresztül bizonyította, hogy képes ilyen társadalmi formációban élni. Megvalósítható volt régen, és megvalósítható ma is. Nem kell hozzá megvilágosodni, csupán kézbe venni néhány régi fogalmunkat, és használat előtt felrázni őket.

Ami pedig a gumilövedéket és a kockakövet illeti: annak, repüljön bármilyen irányba, soha nincs igaza.

Címkék: , ,


szerda, július 25, 2007
08:36
 
HP 7


Befejeztem a könyvet.
Reggel fél kilenc van: megyek aludni.

Upgrade:

Délután fél hat. Bővítettem a honlapom Tudatmódosítók c. oldalát. E tény egyben arra is válasz, hogy megfelelt-e a befejező kötet a várakozásaimnak.

Címkék:


péntek, július 20, 2007
23:00
 
Hogyan lesz valaki Potter-rajongó?


„Itt MINDENKI DERÜL, mert MINDEN KIDERÜL.”
(Kun Erzsébet: 111 minikrimi – Megfejtések)



Honnan a fenéből tudjam? Csak azt tudhatom, hogy én hogyan lettem az. Az első Harry Potter könyv tíz éve, június 26-án jelent meg, a magyar fordítás két évvel később. Jártamban-keltemben belebotlottam a könyvesboltokban, emlékezetem szerint valamikor 2000 első félévében – akkor már a második kötet is kapható volt. A gyermeteg borító és a lelkendező fülszöveg alapján úgy találtam, hogy übergáz. Varázslóiskola? Jajjnemááár... A „bestseller” szó eleve kihozta belőlem a sznobot. Semmit nem tudtam a történetről – amint akkor még mások se nagyon, mármint itthon. Kisfiú, aki varázsolni tanul... Aha, édes, ja. Biztos marha izgalmas – de nem nekem. Szeretem ugyan a meséket, de nem az ilyen bárgyúságot. Nem tudom, mit talált el bennem a téma (pontosabban a tálalása), amitől ab start irritált, de nagyjából biztos voltam benne, hogy ezt a könyvet nem nekem írták. Amikor belefutottam (tán valamelyik kötet fülszövegében) abba az infóba, hogy 7 (hét!) könyvből fog állni a sorozat, még jól fel is háborodtam: utálom az „egy rókáról nyúzzunk le jó sok bőrt” effektust.

Szóval a történet egy darabig itt pár hónapra nyugvópontra jutott.

Aztán 2000 nyarán egy beszélgetés során Joe, akit nem sokkal korábban ismertem meg, és egyáltalán nem tűnt elszállt figurának, sőt, a földön járása nagyon is imponált, a következő mondatot találta mondani:

–Én egy Harry Potter-fan vagyok.

Akkor jött vissza egy év után Amerikából, és angolul olvasta az első három kötetet. Ez volt az első személyes mondat, amit Harry Potter-ügyben hallottam. Na jó, mondok, egye fene: olvastam már szar könyvet máskor is: megengedhetem magamnak, hogy az elsőt elolvassam, pusztán azért, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem. Úgyhogy megvettem a Harry Potter és a bölcsek köve c. könyvet, már nem tudom, melyik boltban. Az első emlékem az, hogy a Március 15. tértől megyek a Váci utcán a Vörösmarty tér felé (nem emlékszem, honnan, hová), és közben olvasok. (Utcán csaknem mindig olvasok, ha egyedül vagyok.) Az említett emlék a meglepődés érzetét is tartalmazza: füstre meg lángra meg elcseszett mágikus környezetre számítottam, enyhén archaizáló kiszerelésben, valami seholsincs világban: ehelyett a történet napjainkban játszódik, a nyitó helyszín pedig egy angol kisváros, teljesen normális, hétköznapi emberekkel.

Ez a meglepettség konvertálódott aztán annak rendje s módja szerinti tetszéssé – méghozzá teljesen autonóm tetszéssé, mert itthon akkor még nem volt Potter-őrület. A véleményemet, a bevonódásomat maximálisan sajátként éltem meg. Innentől evidens volt, hogy elolvasom a többi könyvet: megvettem a másodikat, és szerencsém volt, mert pont akkor jelent meg a harmadik is.

A harmadik kötettel jártam úgy, hogy pad alatt olvastam, mint hajdan iskolásként: bent az irodában (még a hajdaniban, ahol félnem kellett a főnöktől); előtte ebéd közben természetesen olvastam, de volt még hátra a könyvből százvalahány oldal, és de nem tudtam abbahagyni. Egyszerűen képtelen voltam rá. Csak még egy fejezetet. Csak még pár oldalt... A többiek körülöttem dolgoztak, én meg a billentyűzet, az egér meg a kinyomtatott szerződéstervezetek között dugdostam a könyvet, és lélekben tövig rágtam a körmöm.

A negyedik kötetre már pár hónapot várnom kellett: valamikor december elején jelent meg. Ezen a ponton értem be a sorozatot: a Tűz Serlege 2000-ben jelent meg angolul is, magyarul is. Emlékszem arra, amikor hangosan vihogtam a poénokon, de arra is, amikor hajnali 4-kor az egyébként fűtött konyhában ültem, és remegtem a félelemtől. És azért ez nem gyakran történik meg velem. 2000. december 9-én az Index Fórumában én indítottam el a 4. kötethez kapcsolódóan a Harry Potter – HALADÓKNAK!!! c. topicot, amelyben azóta e pillanatig 36.898 db hozzászólás született.

Aztán eljött a várakozás ideje. Rowlingnak beütött a családi élet, ami miatt a sorozat folytatása nem nagyon akart elkészülni. A Főnix Rendjére három évet kellett volna várnom, ha magyarul akarom olvasni, de nem bírtam cérnával. Amikor két és fél évvel a 4. kötet után megjelent angolul, leküzdöttem a görcseimet, nekifeküdtem, és izzadva, kínlódva, de nagyon lelkesen és összességében nagyon nagy élvezettel (és nem mellesleg: büszkén) olvastam végig.

Megint két év és megjelent a 6. kötet. Aztán megint két év. Közben rengeteg találgatás. Magamban is, fórumokon is, beszélgetésekben is. Ki? Mit? Miért? Miért nem? Hol, hogyan, mennyi...? – Ahogy gördült előre a történet, a kedves, humoros mesekönyv úgy alakult át komoly, (számomra legalábbis) nagyon mély kérdéseket felvető rejtéllyé. Tudom, hogy sokan nem szerették az 5. kötetet: kevésnek találták a kalandot. Engem azonban lenyűgözött, pontosan azér, mert a kalandok nem csapták agyon a történetet, hanem bőségesen jutott idő a személyiségfejlődések, teljes mértékben emberi konfliktusok bemutatására.

Ettől azonban a fő hangsúly azon van, hogy mi a megfejtés. Az, hogy összesen 7 kötet lesz, több nem, kezdettől tudható. Rowling rengeteg szálat hagyott a levegőben, és a Harry Potter and the Deathly Hallows utolsó oldaláig ezeket mind el kell varrnia. Meg is ígérte, hogy ezt megteszi, hogy minden kérdésre választ, minden látszólagos ellentmondásra magyarázatot kapunk.

A 6. kötet óta két év telt el. A kérdések azonban 2000-ben fogalmazódtak meg bennem (és még sok más emberben). Úgyhogy összességében azt lehet mondani: 7 éve várok a mai éjszakára. Úgyhogy hihetetlenül jó érzés a következő feliratot látnom a Lumos honlapján:

Címkék: ,


csütörtök, július 19, 2007
13:42
 
Szövegelemzés, matematika és HIV/AIDS-felvilágosítás


"Szaros faszomat az összes meleg picsájába! Összefosom magam az undortol hgy itt a dögmelegben megint meleg csávók basznak szopnak kúrnak és nyalnak. o "

– védte meg hősiesen, szittya vehemenciával a hagyományos családmodellt, az ősi magyar kultúrát és a keresztény értékrendet Anonymous az előző posztomhoz írott kommentjében, szorosan kapcsolódva annak témáihoz (Harry Potter, nyelvtudás stb.).

Megnyerő Anonymous barátunknak ez az empatikus hozzáállása. Miközben saját bevallása szerint undorodik a homoszexuális aktustól, kommentjének első mondatában mégis azon vágyának ad hangot, hogy megismerje a coitus per anum élményét férfi partnerrel, sőt, nem is eggyel, hanem a világ összes homoszexuálisával.

Namármost. Vagyunk e bolygón hat és félmilliárdan. Vegyük úgy, hogy ebből mondjuk 4 milliárd a szexuálisan aktív korú ember (minden bizonnyal a valóságban több), ennek a fele férfi: 2 milliárd. Ha a társadalomtudományokban általában elfogadott 5%-os aránnyal számolunk, a Föld lakosai között mintegy százmillió homoszexuális férfi található: Anonymous barátunknak ennyit kellene végigdugnia, hogy vágya teljesüljön. Tegyük fel, hogy egy aktus lebonyolítására nem fordít többet 6 percnél: akkor egy óra alatt 5 partnerrel végezhet, 24 óra alatt 240-nel. A százmillió melegnek – ha nem pihen közben – ilyen tempóban 1142 év alatt juthat így a végére. Vagyis ha 30 évvel a honfoglalás előtt kezdte volna e nemes tevékenységet, akkor mostanában már végezne is vele, és lassan nekiállhatna valami más tevékenységnek: pl. helyesítást tanulni vagy a biztonságos szexről szóló felvilágosító irodalmat tanulmányozni.

A „szaros faszomat” szintagma ugyanis arról árulkodik, hogy barátunk már szerzett tapasztalatokat (vélhetőleg nővel) az anális örömszerzés terén, (hasonlatosan a heteroszexuáls férfiak többségéhez) – más, anatómiailag elképzelhető magyarázata nemigen lenne a minőségjelző alkalmazásának, hacsak nem gondoljuk azt, hogy névtelen ismerősünk koprofíliában szenved. E lehetőséggel nem számolva azonban kiderül, hogy a komment íróját eddigi életében nyilván oly mértékben lefoglalta lelkének nemesítése, hogy nem jutott ideje a testi egészséggel való foglalkozásra.

Ezúton szeretném tehát őt ingyen, karitatív alapon tájékoztatni: Európában a XVI. századtól ismerik és használják az óvszert. Amelynek használatával nemcsak a fent taglalt jelző aktuálissá válásának lehet elejét venni, hanem számos fertőzés is megakadályozható vele, egyebek közt a poszt címében említett HIV-fertőzés – következésképp az AIDS is. Amely világviszonylatban az emberiség fennmaradását az egyik legkomolyabban veszélyeztető tényező. A világ statisztikai adatait tekintve: elsősorban is a heteroszexuális népességben. Főleg azok között, akik nem érzik veszélyeztetve magukat.

Mint például a fentebb taglalt komment szerzője.

Címkék: , , ,


 
Csapba szarni vagy szarba csapni...


..., sír mellett szarni vagy szar mellett sírni, továbbá párbajban vérezni vagy vérbajban pározni – meg még egy csomó más dolog „nem mindegy, hogy.” A legtöbbje nagyon régi, valószínűleg már nagyapáink is unták.

Aktuálisan egy új a listához: nem mindegy, hogy meleg kurva vagy kurva meleg.

Az előbbi a Maslow-piramis egy aránylag magas fokán okozhat diszkomfort érzéseket egyeseknek, míg az utóbbi egészen elemi szinten frusztál csaknem mindenkit. Itt az irodában pl. csúcsra járatjuk a klímát, a hőmérő ennek ellenére 28 fokot mutat. Enyhe émelygést érzek, tompa fejfájást, valamint 0-hoz konvergáló munkakedvet. És jó fáradt vagyok, mert két éjszaka óta a HP7-ről álmodom,méghozzá nagyon mozgalmasan: a könyvről, a könyvhamisítványokról, a spoilerekről, a spoilerek előli menekülésről, a történet elvarratlan szálairól, továbbá a lehetséges és lehetetlen kimeneteleiről.

„Még egyet kell aludni” – ahogy azt kiskoromban a többiek mondták (én valamiért utáltam ezt a kifejezést, utáltam az alvások darabszámával mérni a várakozási időt). Aztán egy hét szabadság, és előre félek, hogy minden napra bejön valami izé meg bigyó, amitől nem fogok tudni nyugodtan olvasni. Illetve most már annyira nem félek tőle, mint tegnap este, mert van összehasonlítási alapom. Két éve leblogoltam, hogy mikor kezdtem és mikor fejeztem be a 6. kötettel, és hát egy hét alatt végeztem ki. Pedig akkor minden volt közben: vidékre mentem közjegyzői okiratot csináltatni a lakásfelújításhoz, megtükrözték a gyomromat altatásban, kötöttem laksbiztosítást, pincepörkölttel ünnepeltük Tomi diplomáját, sőt, ha jól rakom össze az emlékeimet, még maga a diplomaosztó is ekkorra esett. Volt továbbá szülinapi vendéglőzés Apával meg Zselykével, volt egy nap balatonozás is – mindezek dacára sikerült elolvasnom, sűrű szótárazások közepette.

Most is lesznek ide-oda menések, de talán valamivel kevesebb, úgyhogy megvan az esélyem, hogy időben a végére jussak. Lényegesen egyszerűbb lenne a helyzetem, ha Rowling mondjuk magyarul írta volna, de nem tudok arról, hogy ez a lehetőség komolyabban felmerült volna. Úgyhogy egyelőre marad a szótár.

Érdekes különben: most már öt olyan könyvről számolhatok be, amelyet angolul olvastam el (az egyiket, mint írtam, fordítom is, magánszorgalomból), mégis valahogy illegitimnek érzem az egészet: „hogy jövök én ahhoz, hogy angolul olvassak, amikor nem is tudok rendesen angolul?!” Mint a régi viccben, amikor a kígyó biciklizik az erdőben. Nyuszika odaszól neki: – Hé, kígyó! Hogy tudsz te biciklizni?! Nincs is lábad! – Mire a kígyó: – Hú, bazmeg, tényleg! – és eldől a biciklivel.

Címkék: , , , ,


hétfő, július 16, 2007
21:31
 
Uborka


Nem, semmi szex.

Csak épp rájöttem tegnap, mitől hívják az uborkaszezont épp uborkaszezonnak (hommage à Britt G Hallqvist). A hétvégén ugyanis nemcsak meztelen valagú kacsacombot sütöttünk, hanem elkövettük életünk első kovászos uborkáját is. Azt mondták az apák – mindkettőnké – hogy három nap alatt kész, de ebben a harmadfokú kánikulariadóra az uborkák is összekapták magukat, és két nap alatt elkészültek. A vacsorára szánt négy darab épp most mélyhül.

Egyébként Harry Potter-lázban égek. Szombaton éjjel 1 órakor jelenik meg a sorozat 7., utolsó kötete, a Harry Potter and the Deathly Hallows. Úgyhogy éjszaka megyek a könyvért, aztán előttem egy hét szabadság, kifejezetten ezért, hogy nyugodtan végigolvashassam. Gondolom, sokan ezt cikinek tartják – én azonban a személyiségfejlődésem fontos lépcsőjének, hogy megengedem magamnak ezt afajta konformitást, amely látszólag a sznob nonkonformitás elutasításában nyilvánul meg. (Holott nem érdekel sem a trend, sem az ellentrend: a sorozatot nagyon szeretem, teljesen autonóm módon, nagyon sokat kaptam tőle, és borzasztóan várom a folytatását (=befejezését).

Az 5. HP-film (HP és a Főnix Rendje) azonban csak azért nem jelentett keserű csalódást, mert (az eleőző filmekből okulva) nem fogalmaztam meg vele semmilyen elvárást. Mozi után (csütörtök éjszaka) Tomival hosszasan játszottuk a tranzakcióanalízisben „Hát nem borzasztó?!”-nak nevezett időtöltést, és taglaltuk kéjes borzongással, hogy milyen szinten nincs semmi köze a filmnek a könyvhöz. Külön öröm volt utólag fölfedezni a könyv gondolatvilágától teljesen idegen nyálbetéteket. Ez természetes módon vezetett ahhoz, hogy megpróbáljuk megtippelni, hogy is lesz vége a történetnek, és igyekeztünk előállítani a leggázabb befejezéseket. A 10 pontos (a film szellemiségének megfelelő) megoldással Tomi állt elő: eszerint Harry rászegezi a pálcáját Voldemort szíve helyére, és közli:

– Reparo!

Amikor aztán erről beszélgettünk a minap, Laci bemondta a következő mondatot:

– A szeretet az élet.

[...]

Kíváncsi vagyok, hány blogolvasó azonosítja be ezt a mondatot, amely így, kontextusból kiragadva minden bizonnyal ordas nagy giccsnek hat. Pedig eredeti szövegkörnyezetében, amely történetesen egy hajdani kötelező olvasmány utolsó mondata, teljesen rendben van. Az idézet forrása a Kincskereső kisködmön. Felismerésében helyzeti előnyöm van, mert – amint a Tudatmódosítókban írom – „2–3 évente ma is újraolvasom”.

Az említett beszélgetés hatására ma reggel is levettem a polcról, és munkába menet, illetve munkából jövet azt olvastam. Közben pedig rjáöttem, mi is az igazi szuggesztibilitás. Az ember falusi télről olvas: süvítő szélről, fagyott madarakról, a fűtött búboskemence dacára jégvirágos ablakról és a jégbe karcolt betűkről – és borzong, csaknem fázik.

Az utcán sétálva, júliusban, 40 fokban.

Uborkaszezonban.

Címkék: , , ,


szombat, július 14, 2007
22:48
 
Ma is romboltuk a társadalmat


Mivel a mocskos buzeránsok mocskos kapcsolata mocskosan mocskolja mindazt, ami szép és tiszta, ezért mindaz, ami a mocskos bueránsok mocskos kapcsolatát mocskosan építi és fejleszti, az – nyilvánvalóan – hatványozottan mocskolja mindazt, ami szép és tiszta.

Álljon itt három kép annak illusztrálására, hogy a mai napon (a buzeránsok titkos világösszeesküvésének utasításait követve) Tomi és én milyen módon ütöttünk rést a társadalom testén, kvázi (módó), miként aknáztuk alá a család hagyományos értékrendjét és szentségét. Íme tehát, a kirakatba tett szexualitásunk:

Előtte:

Kacsa


Kicsit kevésbé előtte:

Kacsa


Utána:

Kacsa



Tessék, most jöhetnek a buziverők.
De nem kapnak a maradékból, beee!

Címkék: , ,


péntek, július 13, 2007
13:12
 
Zsiráftánc, némileg konkretizálva


"mondjuk azt sem értem, h mi a zavaró a travikban, v bárki másban, mi zavaró abban, h mások mások, más a véleményük, másh öltözködnek, viselkednek stb" – írja Csaktom. És a válaszkommentem olyan hosszúra kezdett nyúlni megint, hogy inkább lesz belőle önálló poszt. Tessék.

Amennyiben számomra zavaró a fenti „nem értem” állapot, akkor e zavar megszüntetésére létezik adekvát eszköz.

Ha valakit zavar az, hogy én – akármiben is – „más” vagyok, akkor több lehetőségem van arra, hogy az ő zavarára reagáljak.

Sakálnyelven (M. B. Rosenber elnevezése a zsiráfnyelv ellentétére) – amely a kultúránkban kevés kivétellel mindannyiunk anyanyelve – ilyesféleképpen reagálhatok:

– Egyéni szoc probl, ha zavar; oldd meg!
– Jellemző a szűklátókörűségedre.
– Engem is zavar benned egy csomó minden.
– Hát, én nem dicsekednék azzal, hogy ilyen inteleráns vagyok...
– Hogy jössz ahhoz, hogy zavarjon?!


Az erőszakmentes kommunikáció más úton jár. Először is fenntartás nélkül elfogadom, hogy a zavartság, amit a másik megél, autonóm érzés. Nem vitatom a jogosságát: ahogy írtam korábban, értelmetlen egy érzés jogos vagy nem jogos voltáról vitát nyitni. Ha zavarja, akkor zavarja, és ez ugyanolyan tiszteletre méltó emberi érzés, mint a szerelem vagy az éhség vagy a rettegés. Ugyanakkor célra vezető lehet tisztázni, hogy vajon biztos, hogy az érzés, amit megél, arra a „zavar” a legjobb szó? Nem lehet, hogy pl. félelmet él meg? Vagy csalódást? Vagy elkeseredést? Vagy fásultságot? Vagy dühöt? Vagy szégyent?

Másodszor megpróbálhatom vele tisztázni azt, hogy amikor azt mondja, hogy „az én másságommal” van baja, akkor konkrétan mire gondol. Az ember soha nem a másik lelkét vagy személyiségét vagy szándékait észleli, főleg nem a puszta létét, hanem egyes megnyilvánulásait vagy megnyilvánulások bizonyos mintázatát. Tisztázó kérdésekkel deríthetem ki, hogy mi is zavarja valójában. A hanghordozásom? A szóhsználatom? Az öltözködésem? Valamely visszatérő gesztusom, amelyről én magam talán nem is tudok (mivel pont a vakfoltomra esik)? – Ez a lépés azért fontos, mert az ember nem azonos egyetlen vislekedésével sem. Tisztázható, hogy részéről a nemtetszés nem a lényem egészének, nem az egzisztenciámnak szól, hanem valamely konkrét megnyilvánulásomnak. És sokkal jobb startpozíció bármely kommunikációs folyamatban, ha a felek tudják, hogy nem egymás megsemmisítése és betonba döngölése a tét.

Ahelyett, hogy – profi sakálként – fixálódnék abban a pozícióban, hogy „márpedig nekem jogom van ehhez a megnyilvánuláshoz, és ha ezt nem fogadod el tőlem, akkor engem nem fogadsz el”, inkább továbblépek. Azt próbálom megérteni, hogy az a bizonyos konkrét viselkedésem benne milyen szükségletet talál el, amely ezáltal nem elégül ki. Ehhez lehet, hogy végig kell tippelni az egész Maslow-piramist, hogy egyáltalán ő maga tisztába jöjjön, mire is van szüksége. Nyugalomra? Biztonságra? Elfogadottságra? Ennivalóra? Önmegvalósításra? Tiszteletre? Pihenésre? – Ezek (és ezer más) mind-mind létező emberi szükségletek, amelyekben csaknem valamennyien osztozunk. Hol él meg vajon az illető hiányt (amelytől aztán úgy érzi magát, ahogy érzi), amikor az én adott viselkedésemet tapasztalja?

ZsiráftáncHa idáig eljutottunk (valószínűleg nem egy körben, hanem ismételt közelítési kísérletekkel), akkor jó eséllyel eltávolodtunk a moralizálás és vádaskodás pozíciójától (amelybe pl. én helyezkedtem a J'accuse...! c. posztommal). Itt már föl lehet tenni azt a kérdést, hogy részemről milyen alternatív megnyilvánulást találna olyannak, amely segítene neki abban, hogy az a bizonyos szükséglete kielégüljön.

Ha erre van valamilyen javaslata, akkor nálam pattog a labda, hogy amit kér, azt én teljesíthetőnek érzem-e. Erre (is) írtam, hogy az EMK nem elvtelen kompromisszumokat követel. A zsiráf nagyon erős állat. Halálosat tud rúgni, ha akar – csak épp nem akar. De nem is oson el behúzott nyakkal, hogy „bocsánat, hogy élek”. Ez sakálmegoldás.

Ha számomra a másik fél által kért megoldás nem elfogadható, akkor megmondom. És megpróbálom feltárni neki, hogy bennem milyen érzések és szükségletek vannak, amelyek kielégítésére az általa kifogásolt viselkedéshez folyamodom. Időnként lehet, hogy megkérem: ismételje meg a saját szavaival, hogy mit is mondtam az imént. Nem azért, hogy szívassam, hanem hogy kiderüljön: valóban ugyanazon a térképen mozgunk. És ha nem azt mondja vissza, elismétlem, esetleg más szavakkal. Ha pedig ő mond valamit érzésekről, szükségletekről, kérésekről, akkor én adok időnként visszajelzést:

– Abból, amit elmondtál, én azt hallottam ki, hogy... Jól értettelek?

És jogom van ahhoz, hogy ne értsem jól: ha nem azt hallja vissza tőlem ilyenkor, amit ő mondani akart, akkor pontosít, újrafogalmaz stb. A kommunikáció már rég nem abban a dimenzióban zajlik, hogy „kinek van igaza” vagy ”jogos-e az az érzés, hogy...” vagy „ normális és tisztességes ember gondolkodhat-e úgy, hogy...” – mert mindezek irreleváns, öncélú, a kettőnk közös céljához közelebb nem vivő kérdések. A dimenzió, amiben jelen vagyunk, az pontosan ez, hogy „a kettőnk közös célja” – hogy ilyen egyáltalán létezhet.

A mindkettőnk által elfogadhatónak tartott megoldás sokféle úton születhet meg. Lehet, hogy amennyiben ő megérti a valódi szükségleteimet, akkor a korábban zavaró viselkedésem már nem fogja zavarni.

Amikor nyolcadikos koromban apám a törött karom miatt kocsival vitt be a kórházba, keresztülment egy záróvonalon, hogy gyorsabban odaérjünk. Nulla másodpercen belül lemeszelték. Apám rám mutatott – én falfehér voltam –: Kórházba viszem a srácot – mondta. – Rendben, menjen – felelte a rendőr.

De az is lehet, hogy amikor szembesülök az ő szükségletével, akkor ahhoz viszonyítva a magamét nem fogom olyan fontosnak tartani, és frusztráció nélkül tudom feladni a problematikus viselkedést. Az is elképzelhető, hogy a szükségletünket ugyanolyan fontosnak fogjuk gondolni a továbbiakban is – de rájövünk arra, hogy a kérdéses viselkedés nem az egyetlen lehetséges útja az adott szükséglet kielégítésének, hanem közös gondolkodással és nyitottsággal találhatunk olyan új, eddig rejtve maradt megoldást, amely ugyanúgy kielégíti az én kérdséses szükségletemet, őt viszont egyáltalán nem zavarja.

A zsiráftánc oda-vissza lépegetésekből áll a megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés mezőkre osztott táncparketten: mind az én térfelemen („Amikor azt tapasztalom, hogy... akkor úgy érzem, hogy... mert arra van szükségem, hogy... ezért meg tudnád-e tenni, hogy...?”), mind a partner térfelén („Amikor azt tapasztalod málam, hogy... akkor vajon úgy érzed, hogy... mert arra lenne szükséged, hogy... Azt szeretnéd-e, hogy én...?”).

Természetesen az EMK sem az élet egyetlen helyes útja. Érdekes módon ugyanez vonatkozik erre, mint a Daniel Quinn által leírt társadalmi szerveződési formákra: nem az a kérdés, hogy egy út helyes-e: az egyetlen releváns kérdés, hogy hatékony-e abban, hogy elvezessen a kívánt célig.

A zsiráftánc hatékonyságát a magam részéről sokszor tapasztaltam az elmúlt egy év során. Beigazolódni látszik (ebben is) az NLP egyik alapgondolata:

– Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál. Ha valami mást akarsz kapni, tegyél valami mást!
 
 

Címkék: ,


csütörtök, július 12, 2007
16:52
 
Hat Gondolkodó Kalap


Az előző posztomban leírtam Edward de Bono Hat Gondolkodó Kalap nevű módszerét, amelynek lényege a párhuzamos gondolkodás. A módszer alkalmazásához egyrészt (meglepő módon) annak ismerete szükséges, másrészt fegyelem, harmadrészt némi (minimális) nyitottság a játékosságra. Aki annyiradeannyira komojjember hogy derogál neki gondolatban színes kalapokat le- és felvenni, az megfosztja önmagát a módszer előnyeitől.

Hat Gondolkodó KalapIsmételten: a Hat Kalap módszer lényege, hogy megbeszélés közben a résztvevők agyának különböző üzemmódjai nem össze-vissza kapcsolódnak ide-oda, vagy – ami talán még rosszabb – egy-egy résztvevő nem fixálódik egyetlen szerepben (pl. ötletelő vagy ördög ügyvédje), hanem a megoldáskeresés különböző fázisaiban mindenki egyszerre vesz részt.

A fehér kalap a tények szimbóluma. Ha fehér kalap van rajtunk, akkor nincs mellébeszélés, nincs értelmezés, nincsenek ötletek vagy aggályok: csak a tiszta tényeket gyűjtjük össze. A „tény” szó persze különböző dolgokat jelenthet. Vannak elsődleges tények, amelyeket bizonyítékok, adatok támasztanak alá (iil. maguk az adatok), és vannak másodlagos tények, hogy X-nek ez és ez a véleménye, pl. „Dezsőke szerint ez a film nézhetetlenül unalmas.” Tehát itt a tény nem arra vonatkozik, hogy a film milyen (ez vita tárgya), hanem arra, hogy Dezsőke mit állít róla – ami viszont objektív valóság.

A piros kalap az érzéseké. E szó itt mást jelent, mint a zsiráfnyelvben: nemcsak a tényleges emóciókat, hanem mindazt, ami nem racionális: a benyomásokat, intuíciókat, sejtéseket. Piros kalapban elmondható, hogy „szerintem az ötlet úgy szar, ahogy van” vagy „ha ez nem válik be, akkor semmi”, nem kell, sőt nem is szabad indokolni.

A fekete kalap nagyon ismerős mindannyiunknak, mert erre alapul az egész nyugati vitakultúránk: ez az ellenvetések kalapja. Amikor a társaság tagjai fölteszik a fekete kalapot, akkor mindenki (a terv legnagyobb támogatója is) elmondhatja, hogy milyen aggályai vannak a jövőre nézve: hogy a tervet miért látja károsnak, veszélyesnek, milyen rejtett buktatói lehetnek stb. A fekete az óvatosság kalapja, a fék az autóban.

A sárga kalap a derűs napsütést hivatott eszünkbe idézni: ez a pozitív gondolatok kalapja. Sárga kalapban azt szedjük össze mindannyian (az ötlet legnagyobb ellenlábasa is), hogy egy ötlet miért jó, milyen előnyei vannak, mitől fog működni, kinek kedvező, mely vonatkozásokban lesz nyereséges stb. A sárga az optimizmus kalapja, de nem a vak hurráoptimizmusé, hanem a tapasztalatokkal megalapozott reményeké, akkor is, ha kicsinyke reményről, apró esélyről van csak szó.

A zöld kalap a kreativitásé. „Egyszerűen figyelmen kívül hagytam egy axiómát” – mondta állítólag Einstein. Amíg sárga kalapban létező megoldások előnyeit keressük, zöld kalapban új utakat keresünk: mindenütt. Ott is, ahol józan ész szerint nem is létezhet út. Zöld kalapban bármilyen ötlet bedobható, a legképtelenebb is. Ha aztán valamelyikkel elkezdünk foglalkozni, fehér kalapban összegyűjtjük a szükséges tényeket, sárgában felkutatjuk a reálisan várható előnyeit, feketében pedig a hátrányait.

A kék kalap biztosítja a kereteket, ez fogja össze az egész folyamatot. Kék kalapban kezdhetjük az egész megbeszélést, és abban is zárhatjuk le, megállapítva, hogy hova sikerült eljutni. A kék kalap biztosítja, hogy amit csinálunk, az ne öncélú szarpofozás legyen, hanem valóban haladás valamilyen irányba.

A kalapokat megbeszélés közben lehet többször is cserélgetni, de nagyon fontos, hogy egyazon pillanatban mindenkin egyforma kalap legyen. Ehhez kell a fegyelem, amit adott esetben a vezetőnek kell kézben tartania. Pl.:

Morgó: Ha kiadjuk ezt a könyvet, teljesen lenullázzuk magunkat anyagilag!
Vidor: A pénz nem minden! Ha az erkölcsi vonatkozásait nézzük, akkor...
Tudor: Vidor, ne haragudj, hogy félbeszakítalak: feltesszük majd a sárga kalapot is, egyelőre azonban fekete kalap van rajtunk. Mi a véleményed így a témáról?

Másik példa:

Hapci: Én prüszkölök az ötlet puszta gondolatától is.
Szende: De miért? Te is láttad, hogy minden felmérés azt igazolja, hogy...
Tudor: A felmérések eredményét valóban megnéztük fehér kalapban. Most viszont vedd vissza piros kalap van rajtunk, úgyhogy ha Hapci prüszköl, akkor nem kell indokolnia. Mi a te piros kalapos véleményed a tervről?
Szende: Szerintem tök jó, én nagyon fogom élvezni, ha nekiállunk.



A melegfelvonulás esetleges travitlanítása azóta vitatéma, amióta van melegfelvonulás. Hihetetlen indulatokat képes elszabadítani ez a kérdés, pedig teljesen egyértelmű (számomra legalábbis), hogy abszolút igazság itt nem létezik, nem létezhet. Tanúja is, résztvevője is voltam olyan vitának, amelyben az volt a téma, hogy a transzvesztiták jelenléte a felvonuláson az jó-e, szerencsés-e, kötelező-e, hasznos-e, ilyen-e vagy olyan-e. Ezek a viták kivétel nélkül egymás kurvaanyázásába torkolltak, legalábbis képletesen. Tudomásom szerint soha nem fordult elő a magyar melegmozgalom történetében, hogy ellentétes véleményen lévő felek akár egy negyed lépéssel is közelebb tudtak kerülni egymás álláspontjához vagy egy új, közös állásponthoz.

Annyira, de annyira szeretném, ha ezt a témát pró és kontra véleményeket általában legmarkánsabban képviselők egy értő moderátor segítségével, a fenti módszerrel (lehetőleg az EMK szempontjaival színezve) tudnák egyszer átbeszélni! Olyan szívesen jelen lennék egy ilyen találkozón, akár csak megfigyelőként is!

Hát... Ez egyelőre vágy csupán...

Címkék: , ,


 
Zsiráfok és kalapok


Érdekes látnom, amint a blogom fórummá alakul, méghozzá olyan fórummá, amelyben én nem is szólalok meg feltétlenül. Nem csak úgy, öncélúan érdekes, hanem kifejezetten tanulságos: megfigyelhetem élőben – és kívülállóként – azokat a kommunikációs jelenségeket, amelyekről az utóbbi időben olvastam/olvasok. Konkrétan: megfigyelhetem, hogy miként is működik a gyakorlatban az, amit nem hatékony kommunikáció néven lehetne nevezni.

A J'accuse...! c. posztomhoz írt kommentekben a felvonulás kapcsán két melegmozgalmár kétféle véleménye feszül egymásnak, a közeledés legkisebb jele nélkül. Ismerem mindkettőjüket évek óta, mindkettővel folytattam vérre menő vitákat, és – lehet ezt nálam pozitívan fejlődésnek, negatívan következetlenségnek tekinteni – különböző helyzetekben mindkettejük álláspontja mellett és ellen is érveltem már.

Két kommunikációs módszer van, amellyel az elmúlt évben ismerkedtem meg. Az egyikről már írtam korábban: ez a Marshall B. Rosenberg által jegyzett EMK (erőszakmentes kommunikáció), más néven zsiráfnyelv. Ezt egy éve gyakorlom is, amikor tudom, és nagyon sok konfliktus kezelésében volt már a segítségemre, amelyeket a korábbi stragéiákat követve bebuktam volna. A másikkal voltaképpen csak most ismerkedem: ez Edward de Bono Hat Gondolkodó Kalap nevű módszere.

Nem tudok itt és ilyen terjedelemben módszerismertetőt tartani, a fent hivatkozott kommentek azonban gyönyörű kincsesstárát képezik azoknak azon – hatékonynak jóindulattal sem nevezhető – kommunikációs formáknak, amelyeket e két módszer valamelyikével, avagy a kettővel együtt ki lehet küszöbölni. Gyorsan szeretném megjegyezni: a két említett kommentelőt eszem ágában sincs kipécézni vagy cikizni (ellenkezőleg: hálás vagyok mindkettejüknek a közreadott szempontjaikért); ha általuk elkövetett kommunikációs hibákról beszélek, akkor azt nem abból a pozícióból teszem, hogy én e hibákat nem szoktam elkövetni. Csak éppen – amint azt már írtam – most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy én magam kívülálló szemtanúként látok egy vitát, amelyben mások követik el ugyanazon hibákat, amelyeket máskor én szoktam (csak akkor, érintett félként, nem veszem észre).

Az EMK egyik alapelve: mindig a tényekre reagálni. Vagyis a kommunikációból eliminálunk minden ítélkezést, minősítést. Lehet, hogy valaki egy önfejű pöcs, de ha azt szeretném, hogy megváltozzon, akkor a legbiztosabb módszer, hogy a változást ne érjem el, ha közlöm vele: „Figyelj, az a baj, hogy te egy önfejű pöcs vagy.” És nagyon fontos: a kommunikáció ugyanolyan erőszakos amrad akkor is, ha a pöcs szót kihagyom. Bárkinek bármilyen minősítése („Te ... vagy”) csak azt éri el, hogy a másik azt érezze: nincs elfogadva. Nem a véleménye, hanem ő maga. Ez akkor is igaz, ha a három pont helyére pozitív jelző (okos, szép, tisztességes, csodálatos stb.) kerül: a másik személyén azzal is erőszakot teszek, ha pozitívan minősítem őt, pusztán a minősítés ténye által. Azzal is azt fejezem ki, hogy a neki szóló elfogadásom nem neki szól, hanem egyes (számomra szimpatikus) tulajdonságoknak, amelyeket valamiért neki tulajdonítok.

Ugyancsak az EMK szempontja, hogy az embereket nem a jóság és rosszaság dimenziójában osztályozza, hanem nem osztályozza őket. Az EMK emberképe szerint minden embernek szükségletei vannak, és ha ezek a szükségletei kielégülnek, pozitív érzelmeket él meg, ha nem, akkor meg negatívakat. A vitapartnerem (aki pávatollal a fenekében vonaglik végig az utcán vagy ellenkezőleg: ragaszkodna az öltöny-nyakkendős melegfelvonuláshoz) az EMK megközelítésében nem egy csökött agyú, agresszív kis geciláda – hanem egy olyan ember, akinek ugyanúgy szükségletei vannak, mint nekem, csak az ő szükségletei épp mások, mint az enyémek. Nem jobbak és nem rosszabbak: mások. Az EMK abban segít, hogy önmagunk és a másik ember valódi szükségleteit megismerjük – enélkül szinte ontológiai lehetetlenség bármilyen eredmény. Ha viszont elfogadjuk axiómaként, hogy a másik ember szükséglete és a hozzá kapcsolódó érzése ugyanolyan „jogos”, mint a sajátom, akkor legalább az elvi lehetőségét biztosítottam annak, hogy közös erőfeszítéssel megtaláljunk egy olyan megoldást, amely mindkettőnk számára elfogadható. Tehát még egyszer: ez nem az elvtelen kompromisszum és önfeladás útja, hanem az igények nagyon is konzekvens érvényesítése – csak épp nem a másik (lelki, intellektuális vagy fizikai) lesöprésével, hanem szem előtt tartva őt is.

Mindebből az is kiderül, hogy az EMK (szemben azzal, ahogy fentebb neveztem) elsősorban nem módszer (bár az is), hanem ember- és világkép.

A Hat Gondolkodó Kalap ezzel szemben csak módszer. Kifejezetten mesterkélt, abszolút (és szándékosan) természetellenes módszer – de nagyon hatékony. A referenciái között ismert világvállalatok szerepelnek, olyan adatokkal, hogy a módszer alkalmazásával a korábbi egésznapos értekezletek helyett negyedórás megbeszélés elég a döntéshozatalhoz stb.

A módszer lényege a párhuzamos gondolkodás – szemben a vitatkozással. Mit is jelent ez?

Nagyon kevés olyan igazsággal van dolgunk vitáink során, mint hogy „2×2=4”. Az esetek többségében különböző érveket, értékrendeket, szempontokat, premisszákat ütköztetünk – többnyire teljes zűrzavarban. A módszer alapja az a korántsem új felismerés, hogy egy seggel egyszerre csak egy lovat lehet megülni. Aki épp lelkesedik egy ötletért, nem nyitott ugyanabban a pillanatban alternatív ötletekre. Akit aggaszt az, hogy egy más által mondott megoldási javaslat szerinte ilyen és ilyen ártalmas hatást fog kifejteni, az ugyanabban a pillanatban nem tud elgondolkodni a kérdéses megoldás esetleges előnyeiről. Aki épp meta-szinten igyekszik eligazodni, hogy most épp hol is tart a vita vagy megbeszélés, az ugyanabban a pillanatban nem tud mit kezdeni a témát érintő új, konkrét információk áradatával.

Edward de Bono a következő képpel mutatja be a problémát: négyen nézik egy ház négy különböző oldalát. Egyszerre mindegyikük csak az egyik oldalt látja, és noha ugyanazon házról beszélnek, mégsem tudnak dűlőre jutni, mert amiről a másik ember beszél, az nincs a figyelmük fókuszában. Ha körbe is járják a házat, az sem változtat a helyzeten, mert mire a vitapartner az én pozíciómból kezdi szemlélni, addigra én már máshonnan nézem. A Hat Kalap módszer pofonegyszerű: mind a négy ember gyűljön össze a ház egyik oldalán, így ugyanabban a pillanatban mind a négyen ugyanazt látják. Aztán közösen együtt sétálják körbe a házat. Így mindegyik szempont érvényesülhet, de egymás mellett elbeszélés helyett hatékonyan.

A hat színes kalap az emberi agy hat tevékenységét szimbolizálja. Azért van szükség a szimbólumok használatára, mert egyszerűbbé teszi az üzemmódok ki- és bekapcsolását. Annak a mondatnak az égvilágon semmi hatékonysága nincs, ha azt mondom valakinek: „Ne legyél már olyan negatív, nézd a dolgok előnyös oldalát!” Ezt egyszerűen nem lehet így megvalósítani. Ha azonban azt mondom: „OK, ezek korrekt fekete kalapos észrevételek voltak. Most azonban vegyük fel egy kicsit a sárga kalapunkat, és nézzük meg úgy a kérdést!” – akkor ezzel már lehet mit kezdeni. Ugye, hogy valóban mesterkélt ez a fogalmazásmód? Pont ez a lényeg! Hogy a spontán közlésfolyam helyett a kommunikációban részt vevő összes félnek az összes szempontja szépen, egyenként rákerülhessen a közös mentális térképre – és ha minden össze lett rakva, akkor közösen lehessen megtalálni az optimális (vagyis a leghetőségek szerinti legjobb – nem feltétlenül az ideális) megoldást. Ugyanis ezzel a módszerrel a kommunikáció már nem vita, hanem a megoldás közös keresése.

A hat kalap pedig a következő:

[...]

Hmm... Azt hiszem, elég hosszú ez a poszt már így is. Le fogom írni a hat kalapot, de egy önálló bejegyzésben.

És még egyszer szeretném hangsúlyozni azt, ami – remélem – kiderült: Ádám és Csaktom vitáját nem öncélúan, nem személyeskedve emeltem ki a kontextusából, hanem illusztráció gyanánt. Számomra roppant tanulságos volt ugyanis.

Címkék: ,


szerda, július 11, 2007
14:53
 
Helyzetgyakorlatok: Fikció és valóság


Szituációs játékra hívom a blogom olvasóit.

Először is: Ki mit szól a következő – fiktív – SMS-hez?

„Szia Józsi, hallom éppen, hogy tegnap amputálták mindkét lábadat, rák vagy mi a rosseb miatt. Ezt igazán nagyon sajnálom, meg azt is, hogy még nem adtad meg azt az ezrest, amivel hónapok óta tartozol; mivel járni nem tudsz, lécci, küldd már el valakivel, szeva: Béla”

Kicsit átfogalmazva a kérdést: ki mit szólna, ha Józsi helyében ő kapna ilyen együttérző üzenetet?
Mit érezne?
Milyen véleményt alakítana ki magában Béláról?
Az intelligenciájáról, az őszinteségéről stb.?
Mit gondolna: mi volt az SMS küldésének tényleges célja?

[...]

Ha ezt sikerült végiggondolni, áttérhetünk a második helyzetre.

Ki mit szól a következő – valós – sajtóközleményhez?

„A Kereszténydemokrata Néppárt elítéli mind a homoszexuálisokat ért atrocitásokat, mind a Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű Fesztiválnak nevezett provokációt. KDNP frakció”

A konkretizáló kérdések – mutatis mutandis – ugyanazok, mint fentebb. Ezek közül talán a legfontosabb: mi volt e sajtóközlemény kiadásának tényleges célja?

Címkék: , , ,


 
Álmok és rémálmok


Nem tudok és nem akarok napirendre térni a hétvége fölött. Iszonyú mennyiségű munkám lenne, de képtelen vagyok összpontosítani. Állandóan klikkelgetek jobbra-balra, hogy lássam, ki mit szól. És kevés kivételtől eltekintve elkeserítő látni, hogy ki mit szól, pláne, hogy ki mit nem szól.

Eddig is gondoltam, hogy az erkölcsös honpolgárok erkölcsjavításának szórásába statisztikai alapon közvetlen barátom vagy ismerősöm is jó eséllyel bekerülhetett – tegnap megtudtam, hogy így is történt. Valakit, akit jól ismerek (mellesleg hívő keresztény ember), Isten, a haza és a család nevében simán fejbekúrtak egy pezsgősüveggel; agyrázkódást kapott.

A mai Népszabadságban van egy olvasói levél, idemásolom.


Volt egy álmom...

... de 2007. július 7-én este 10 óra előtt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy uniós országban, a náci és egyéb katonai diktatúrák, rémuralmi rendszerek bukása után azért fognak megverni egy rendőrök által védett szórakozóhelyről hazafelé tartva, mert meleg vagyok.

Igen, én is részese voltam az „eseményeknek”. Igen, én is halálra rémültem a 30-40, mindenre képes huligánnal körülvéve. Igen, nagyobb testi sérülések nélkül, annál nagyobb lelki traumával én is megérezhettem, milyen az utóbbi időszak „történései” által generált indulattól fűtött polgártársak kezei között. Nem kellemes.

Nem, a személyes és telefonos bejelentés mellett én sem tettem feljelentést. A rendőrségbe vetett bizalmam, a bürokrácia, a sötétben támadó ismeretlen tettes ellen teendő, látlelettel nem alátámasztott feljelentés értelmetlensége és várhatóan eredménytelen kimenetele miatt. Ezek persze eltörpülnek a fő ok mellett: félek.

Félek attól, hogy a szembesítéskor akár csak az őrs folyosóján, vagy onnan távozóban szembetalálkozom eme honpolgárokkal. S ha jogi úton meg is tudom magam védeni, este hazafelé menet egy mellékutcában az engem körülvevő 8-10 bakancsosnak hiába mutogatok alkotmányt, Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát meg Btk.-t.

Azt persze meg se merem kérdezni, hogy a tévészékházat szétverő, márciusban „forradalmat” csináló (?) polgártársak tüntetésének szervezésével gyanúsítottak hogy kaphattak ugyanarra a területre és időre demonstrációjukhoz engedélyt, ahova és amikorra a melegek felvonulását jelentették be. Történt ez mindazok után, hogy a kuruc.info portálon már június 21-én megjelent a nyíltan gyűlöletszító, fasiszta, a felvonulásra ellentüntetőket toborzó felhívás.

Valószínűleg nem engem akartak bántani, bárki járhatott volna akkor ott: buzizás közepette kapott volna éppúgy más is taslit, rúgást, jobbhorgot. Talán rosszkor voltam rossz helyen. Talán rossz országban... Mert szombat este vetődött fel bennem először komolyan, hogy itthagyom ezt az országot. Ami persze leginkább az ő győzelmüket jelentené: mint írják – az Izrael gyarmatává váló Magyarországot próbálják megtisztítani tőlünk.

Utcára menni sötétedés után valószínűleg felnőtt emberként sem merek még jó ideig. A gyomrom is össze fog szorulni elég sokszor akár fényes nappal is – bárki is jön szembe velem. És ami a legszörnyűbb: álmodni sem merek mostanában.

Pedig nekem is, akárcsak Martin Luther Kingnek 1963-ban, valóban volt egy álmom... Sajnálom. Nagyon.

Egy túlélő
(név és cím a szerkesztőségben)

Címkék: , ,


kedd, július 10, 2007
14:33
 
Miért értelmetlenség az istenkáromlás fogalma


Azt találtam írni az előző posztomhoz írt egyik saját kommentemben:

„...aki azt hiszi, hogy Jézus Krisztust bármivel is(!) meg lehet sérteni, annak fogalma sincs a kereszténységről. (Ezt a témát már régóta szeretném megírni részletesen, hogy az "istenkáromlás" mint olyan miért fogalmi paradoxon.) Ez a tudatlanság önmagában persze nem baj (nekem sincs fogalmam sok mindenről); azonban ha az illető nekiáll valami izét képviselni, amit ő kereszténységnek hív, és ennek ürügyén embereket megaláz (hogy a tettlegességről már ne is beszéljünk) -- na, az már gáz.”

Erre fel Kata (gondolom, nem Oncogito, hanem egy másik Kata) azt írja kedvesen:

„Balázs, mindegy úgy csűrsz-csavarsz, hogy abból jól gyere ki... Ha az "árpádsávoszászlós" öltözött volna ebbe a ruhába, rózsaszín bibliával, az tuti szentségtörés lett volna... De ezt már megszoktuk tőled, nem újdonság.”

Tessék, a válaszom. Kommentnek indult, de szokás szerint meggondoltam magam.

Kata,

tévedsz (legalábbis remélem, hogy csak jóhiszeműen tévedsz, és nem szándékosan torzítod el az igazságot).

Szilárd teológiai álláspontom, hogy az istenkáromlás metafizikai lehetetlenség. Mint írtam, ezt már régóta szeretném kifejteni, meg is fogom tenni hamarosan, de ez nem egy kommentet, még csak nem is egy blogbejegyzést kíván, hanem minimum esszét, de inkább tanulmányt. Röviden azért összefoglalom.

A némiképpen kopottság érzetét keltő káromlás szó megfelelője a köznapi szóhasználatban: sértés. (A továbbiakban az érthetőség kedvéért ezt a szót használom, noha használhatnám az eredeti káromlás szót is.)

Isten per definitionem tökéletes. Úgy is szokás mondani: „szent és sérthetetlen”. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad, hanem hogy nem lehet megsérteni. Mégpedig azért nem, mert a sérelem attól sérelem, hogy a sértettben sérülést okoz. Hiányt, kárt, tökéletlenséget, elégtelenséget, deficitet stb. Namármost: az a valami, amiben egyáltalán lehetséges kárt okozni, az eleve nem volt tökéletes. Annak a léte nem „önmagában fennálló lét”, hanem relatív, más létezőtől függő valóság. Isten egyik teodíceai meghatározása az, hogy „ipsum esse subsistens” (vagyis, amint az előbb írtam: önmagában fennálló lét).

A logikai levezetés innentől világos. Megsérteni (káromolni) azt lehet, aki/ami sérthető. Isten sérthetetlen. Tehát Istent nem lehet megsérteni (káromolni).

Természetesen a „káromlás” fogalma ettől még létezik, jogos és értelmezehtő is, csak éppen azt kell tisztázni, hogy ha nem Isten és nem Jézus Krisztus (aki, mint a keresztények hiszik, maga Isten, tehát a fenti levezetés érvényes rá nézve) a káromlás tárgya, akkor vajon kicsoda.

Sok ész nem kell a válaszadáshoz. Isten abszolút, tökéletes valóság – szemben az ember istenképével, amely viszont nagyon is relatív, tökéletlen valóság. (A katolikus egyház dogmaként tanítja, hogy Isten a maga valójában felfoghatatlan és kimondhatatlan.) Az ember istenképe, és így a vallásos érzülete is mind-mind egy merő tökéletlenség. Szent Pál úgy írja: „töredékes a tudásunk... tükör által, homályosan látunk...” (Az ókorban a tükör egy többé-kevésbé elmosódott képet mutató fémlemez volt.)

Az ember mint vallásos lény nagyon is sérülékeny teremtmény. Sérülékeny a hite, a reménye, a szeretete. Sérülékenyek a vallásos tapasztalatai, illetve azok emléke, interpretációja. Istent nem lehet káromolni. A vallásos ember belső világát lehet káromolni.

Természetesen minél közelebb áll valaki Istenhez, annál szilárdabbak, annál sérthetetlenebbek lesznek mind a tapasztalatai, mind a belőlük forrásozó – fent említett – hite, reménye és szeretete. Vagyis annál kevesebb dolog lesz alkalmas arra, hogy csorbát ejtsen hívő, vallásos integritásán. Másképp mondva: annál kevesebb dolgot hall, lát, érez káromlónak. Szemben a neofitákkal és a képmutatókkal, akik viszont kurvára besértődnek és/vagy pánikba esnek bármikor, valahányszor egy vallásos szimbólummal (jellel, képpel, szóval stb.) nem a megszokott, kanonizált keretek közt találkoznak.

Ami pedig a melegfelvonulás rózsaszín bibliát szorongató, harisnyában és papi civilben kamionozó résztvevőjét illeti... Nos, igen: szándékát tekintve nyilvánvalóan provokatív volt a megjelenése. Sokak ízlését ténylegesen sértheti is. (Az enyémet történetesen sértette.) Sokaknak a hitét is sértheti. (Az enyémet történetesen nem sértette.)

De ez hitekről, véleményekről, ízlésekről szól. Nem Istenről.

A legálnokabb dolog az, amikor valaki a saját sérelmét úgy állítja be, mintha az valójában Isten rovására elkövetett sérelem volna. Ezzel a gesztussal gyakorlatilag saját magát teszi Isten helyére.

Mi az, ha valaki saját magát Istennek tekinti? Különböző rendszerekben különböző interpretációk lehetségesek. A pszichiátria rendszerében esélyes a skizofrénia diagnózisa. A szekularizált hétköznapokban szimplán kínos és röhejes az ilyesmi.

A keresztény teológia saját rendszerében viszont ez a bűn. Értsük meg jól: nem „egy bűn”, hanem a bűn.

Amit mindazok elkövetnek, akik saját felháborodásukat vagy szorongásukat, amelyet egy-egy vallásos szimbólum sértő használata láttán éreznek, az „istenkáromlás” címkéjével látják el.

Címkék: , ,


 
J'accuse...!


Tombolnak bennem az indulatok szombat délután óta. Elsősorban – hosszú idő után – ismét félek a melegségem miatt: ha marginális érdeklődésre tart is számot, de ismert a nevem és ismert az arcom – és nem szerretném, ha ez utóbbit bakanccsal rugdosnák véresre.

Emellett dühös vagyok, kimondhatatlan mértékben és elkeseredetten dühös. Keresem magamban a felelőseit a szombat éjszakai pogromnak (ugye ez a helyes kifejezés arra, amikor előre megfontoltan hajtóvadászatot tartanak egy kisebbség tagjai ellen?). Mert nyilvánvaló, hogy egy dominósor utolsó eleménk a felborulásáért nem az utolsó előtti dominó a tényleges felelős. A helyzetre alkalmazva: az a néhányszáz emberszabású, akik a tényleges lincseléseket elkövették, egyszerű kivitelezők voltak. De ki a valódi, az eszmei, az erkölcsi felelős? Némi képzavarral: kinek a lelkén száradnak a megvert melegek véres ruhái?

Tombolok magamban, és Zola híres cikkének a címét ismételgetem magamban tegnap óta, amelyben felelőssé tette Franciaország egész vezetését a Dreyfus-perért és az utána elharapózó antiszemita cunamiért: „J'accuse... j'accuse... j'accuse...” Vádolom... vádolom... vádolom...

...De kit is? Gondolatban ciket írok, nyílt levelet, neveket sorolok, összefüggéseket... Aztán most, reggel belenézek a neten a tegnapi Népszabadságba, és látom, hogy Bugyinszki György megírta csaknem pontosan azt a cikket, amit én szerettem volna. Még a „vádolom” szó is szerepel bene. Egyrészt frusztrált vagyok, hogy megint nem sikerült feltalálnom a spanyolviaszt. Másrészt örülök és ezúton (ismeretlenül) köszönöm neki. Azt hiszem, a Népszabadságot azért még mindig többen olvassák, mint a blogomat.

Tessék, itt a cikk:

Hajtóvadászat

Szombat éjszaka „buziverő csoportok” grasszáltak Budapest utcáin. Rugdostak volna ők már korábban, a szokásos évi melegfelvonuláson is, csak a rendőrök nem hagyták.

Mozgóképen is visszanézhető, ahogyan több újnáci (ahogy ők mondanák, gyermekeink egészséges lelki fejlődését féltő színmagyar) is arra biztatja a rendőröket, hogy álljanak át az ő oldalukra, mert ott van az igazság. „Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána” – győzködték a rend őreit. Aztán amikor ez nem jött be, elterelő hadműveletként szétszéledtek, hogy pár órával később immáron védtelenül hazafelé sétáló „meleggyanús” alakokat kaphassanak el a sötét mellékutcákban. Fiatalt, időset, férfit, nőt, akárkit, ha látták korábban a menetben haladni. Néhányat sikerült is összerugdosni, hivatalosan kettőt őket mentő vitte el. Pontosan nem tudni, hányat.

Élő-érző emberekre vadásztak/vadásznak 2007-ben Budapest belső kerületeiben. A legvisszataszítóbb ráadásul, hogy ezt erkölcsi felsőbbrendűségük hiszemében. Bár mondhatnánk, hogy csupán pár primitív véglény magánakciójáról van szó, meg közbiztonsági kihívásról. De nem mondhatjuk. Mert a hazai közgondolkodást alakító közszereplők egész sora felelős a hétvégén történtekért.

Felelős minden politikai erő, amely az „ez magánügy” sunyi és aljas mottója alatt nem hajlandó elismerni, hogy a melegjogi mozgalom a magyar társadalom 5-10 százalékának emberi méltóságáról szól, s nem holmi ripacskodó provokáció, meg a szabaddemokraták figyelemelterelő gumicsontja.

Felelős minden olyan, magát kereszténykonzervatívnak hazudó közszereplő, aki homo, illetve biszexuális, ám hallgatásával azt a látszatot erősíti, hogy a szexuális másság valamiféle balliberális elhajlás. (Hogy hogy jön ide a politika? Ezt a „Gyurcsány takarodj!” jelszót skandáló homofób csürhétől kellene megkérdezni.)

Felelős minden – zömében katolikus – egyházfi, aki továbbra is középkori fogalmakban, erkölcsi kérdésként beszél a szexuális másságról (egyébként úgy, hogy közben libasorban viszik el a lebukott istenszolgákat világszerte). És azok is, akik az ostoba és hazug megrontáselméletet propagálják a köztérben, alaptalanul összemosva a saját nemük iránt vonzódókat és a pedofilokat.

A hétvégén történtekért felelős továbbá mindenki, aki az elmúlt bő egy évben szerecsenmosdató monológokra ragadtatta magát a politikai töltetű utcai vandalizmussal kapcsolatban, és aki a vélemény szabad kifejezésének egyfajta módozataként beszélt arról, ha az utcai tömegeknek éppen lincselhetnékje volt.

S végül, minden megvetésem azon parlamenti formációké, amelyek nem fejezték ki megvetésüket a homofób csürhével szemben. Vádolom őket, mert érzéketlenségükkel és előítéleteikkel primér életveszélybe sodorták és sodorják honfitársaink ezreit, tízezreit, százezreit, csak azért, mert azok, akik és amik.

Egyetlen pozitívuma volt csupán a szombati eseményeknek. Végre minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált, hogy kiktől is kell valójában féltenünk a felnövekvő nemzedéket.

Címkék: , ,


vasárnap, július 08, 2007
18:21
 
Apró, hétköznapi megkülönböztetések


Elmentünk Tomival ebédelni. Az étel finom volt, a környezet kellemes. Tomi a végén kérte a számlát. A pincér föltette a szokásos kérdést:

– Szabad egybe számolni?

A válasz természetesen igenlő volt, és meg kell mondjam, egyáltalán nem ütött szöget a fejembe a kérdés, teljesen adekvátnak találtam. Tomi volt, aki ráirányította a figyelmemet, amikor rosszkedvűen megjegyezte nekem:

– Ha egyikünk nő lenne, föl se merült volna benne, hogy ezt megkérdezze.

Két dolog miatt érzem magam rosszul a szituáció kapcsán. Egyrészt azért, mert nyilvánvaló, hogy hiába él együtt két azonos nemű évek vagy évtizedek óta, a társadalom (akit aktuálisan egy pincér testesített meg) ezt soha nem lesz hajlandó tudomásul venni. Hasonlóan ahhoz, amikor az éttermekben a virágárus lánynak esze ágában sincs, hogy megálljon a mi asztalunk mellett is. Pedig mi is szeretjük egymást, és a szerelmünket időnként mi is szoktuk virágajándékozással kifejezni.

A másik: ha én, úgy is, mint közbuzi, ennyire agymosott vagyok, hogy a pincér említett kérdése föl sem tűnik, akkor mit várok a környezetemtől? :(

Címkék:


szombat, július 07, 2007
20:51
 
Hirdetik az Evangéliumot


A karácsonykor a kereszténység lényegére rendszeresen keresztállítással rávílágító Jobbik Magyarországért Mozgalom által szervezett mai megmozduláson a következőképpen világítottak rá a kereszténység lényegére:




– Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!


Várakozó állásponton vagyok: vajon akadnak-e Magyarországon olyanok, akik esetleg valami másban látják a kereszténység lényegét, és legalább akkorára nyitják a szájukat a fenti megnyilatkozással kapcsolatban, mint amekkorára nyitották más ügyekben, pl. a melegfelvonulással kapcsolatban – de lehetne említeni az egyházfinanszírozást (mint evangéliumi értéket) is.

Címkék: , , ,


péntek, július 06, 2007
16:09
 
De édes! :-)


Az előbb belepillantottam a blogom statisztikájába, és megnéztem azt is, hogy a legutóbbi egy-két találatnak mi volt a forrása. Sok furcsa keresőkifejezéssel találkoztam már, de a számomra mindeddig legaranyosabbra most bukkantam. Erre a linkre kattintva olvasható.

Címkék:


 
„Magánügy-e a homoszexualitás?”


A poszt címe azért van idézőjelben, mert idézet. Idézet önmagamtól: a tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem Miért kell beszélni róla? c. fejezetének egyik alfejezete. Az előző poszthoz írott egyik kommentben jött elő megint ez a téma. És tíz év óta sem tudok mást mondani, mint amit akkor mondtam:

E fölvetés az utóbbi idők terméke, azé a szkeptikus liberalizmusé, amely azt mondatja a már idézett átlagemberrel: „Azt csinálnak az ágyban, amit akarnak, engem nem érdekel, hagyjanak békén! Minek beszélni róla? Magánügy!”

A magánügy olyasvalami, ami az egyén privát szférájából érdemben nem nyúlik át más emberek életébe, illetve más emberek azt érdemben nem befolyásolják.

A szexualitás ilyen értelemben elvileg valóban magánügy. A homoszexuálisok pedig mit sem szeretnének jobban, mint azt, hogy életük azon területe, amely másoknál, a többségnél ténylegesen, az Alkotmány által védetten privát szféra, náluk se legyen közpréda, gúny, nevetség és a középkort idéző jogszabályok tárgya. Közkeletű megfogalmazással élve: a társadalom ne nyúlkáljon senkinek az alsónadrágjában!

Ez lenne az ideális. De amíg a környezet és az állam támad, a melegek védekezni kényszerülnek. Cikkezni, felszólalni, tüntetni, demonstrálni. És ez – jó-e vagy sem – így logikus: amíg a külvilág nem hagyja, alkalmasint megakadályozza, hogy valakinek a szexuális orientációja magánügy legyen, addig nincs joga elvárni, hogy maguk az érintettek akként kezeljék.

A szexualitás magánügy. Az igazságtalanság közügy.

Más emberek testi–lelki–egzisztenciális megnyomorítása, az ezzel való hallgatólagos egyetértés: igazságtalanság. Ami ellen föl kell szólalni minden jóérzésű embernek, kiváltképp, ha magát Jézus követőjének tartja, függetlenül saját szexuális beállítottságától.


És még valami. A statisztikák szerint tíz férfiból legalább egy nagy valószínűséggel homoszexuális. A legtöbb ember pedig jóval több mint tíz ismerőssel, rokonnal, baráttal rendelkezik. Tudtán kívül körülveszik őt melegek, akikkel naponta találkozik, beszélget, dolgozik, sörözik – vagy éppen imádkozik. Itt nem jelentkezik konfliktus. Ha valaki homoszexuális, és azt kényszerűségből, de gondosan titkolja (ezt képmutatásnak hívják), azt többnyire elfogadja környezete. Ha ugyanő korrekt módon feltárja magát, kilép a rejtőzködésből (ezt nevezik – ma már gyakorlatilag minden nyelven – coming outnak), akkor jó eséllyel megtapasztalja az elutasítást. Pedig ugyanúgy néz ki, mint azelőtt évekig, ugyanúgy végzi a munkáját, éppoly mértékben kötődik vagy nem kötődik társaihoz, mint addig – egyszóval semmi nem változott meg rajta vagy benne –, mégis igen gyakran kiközösítés lesz az osztályrésze.

A társadalom nem az egyes homoszexuális embert veti meg, hanem magának a homoszexualitásnak a gondolatát, valamint egyáltalán a gondolkodást és az őszinteséget. Ezt E.M. Forster Maurice c. regényének zárójegyzetében már 1960-ban megfogalmazta:

...Amit a közvélemény nem visel el, az nem maga a homoszexualitás, hanem a tény, hogy gondolkozni kell róla. Ha észrevétlenül közénk szivároghatna, ha máról holnapra elismerné egy apró betűvel nyomtatott rendelet, nagyon kevesen tiltakoznának.

Ha viszont így áll a helyzet, akkor nem az őszinte – adott esetben homoszexuális – ember a beteg, hanem maga a társadalom, a közgondolkodás. És egy ilyen össztársadalmi betegségbe mindahányan belehalhatunk, függetlenül szexuális hovatartozásunktól. A gyógyítás mindannyiunk közös érdeke és kötelessége. Ennek egyik módja az igazság keresése és kimondása. Többek között ezért érdemes – és kell! – beszélnünk a homoszexualitásról; ez a válasz a fejezet címében feltett kérdésre.


Pár év múlva a közbeszédben már nem „magánügy – nem magánügy” – megfogalmazásban tematizálódott a kérdés, hanem vádként megfogalmazva, ekképpen: „Kirakatba teszik a szexualitásukat!” – Erre is belső kényszerként jelentkezett, hogy reagáljak. A Válaszd az életet! c. könyvben így írtam erről:

Gyakran elhangzik, hogy a melegek és leszbikusok szándékosan provokálnak a viselkedésükkel. Ezzel kapcsolatban észre kell vennünk, hogy a társadalom kettős mércét alkalmaz: bizonyos gesztusok természetes módon tartoznak hozzá egy szeretetkapcsolathoz. E gesztusokat a heteroszexuális pár esetében senki nem tekinti feltűnősködésnek, azonos nemű szerelmesek között azonban sokan provokatívnak ítélik.

  • Ha egy heteroszexuális pár kézen fogva sétál a körúton, az szolid és visszafogott. – Ha egy meleg pár kézen fogva sétál: kiviszik a szexualitásukat az utcára.
  • Ha egy fiú egy szál rózsával várja barátnőjét a pályaudvaron: „milyen kedves, lovagias.” – Ha a barátját várja egy szál rózsával: „a hülye köcsög, szándékosan tüntet a buziságával!”
  • Ha egy férfi kiteszi az irodában íróasztalra a menyasszonya fényképét: mindenki gratulál, milyen csinos. – Ha egy férfi a barátja fényképét teszi ki: dicsekszik a homokosságával.
  • Ha a „Jé, miféle gyűrű van az ujjadon?” kérdésre a válasz: „eljegyeztük egymást a barátnőmmel”, a reakció: „Gratulálok!” – Ha a válasz: „a barátomtól kaptam”, a reakció: „Miért nem maradnak meg ezek a hálószoba falai között?!”
  • Ha a „hogy hívják a kedvesedet?” kérdésre a fiú válasza „Éva”, mindenki ujjong. – Ha „Ádám”: provokáció.


Ez a szöveg is évekkel ezelőtti. Visszakanyarodva a mához: egy Semjén Zsolt által jegyzett mai nyilatkozatban (amelynek a lényege szokás szerint az, hogy az SZDSZ-t keresztényi irgalommal elküldik a halál faszára) ez áll: „A KDNP az emberek szexuális irányultságát magánügynek tekinti, amibe se az állam, se a politika ne szóljon bele.”

A fentiek tükrében talán nem kell túlmagyarázni, hogy ezen állítás első fele miért mocskos, szemforgató hazugság.

Címkék: , , ,


csütörtök, július 05, 2007
21:21
 
Lassan Magyarország is megérkezik a XX. századba


Szetey GáborA XXI.-től még messze vagyunk, de azért biztató jelek vannak. Nem voltam ott ma este az idei melegfesztivál megnyitóján (dolgoztam), de ott volt egy csomó aktív politikus, és ott volt Szetey Gábor államtitkár, aki ünnepélyes megnyitóbeszédében élőben, vágatlanul, nyilvánosság előtt először vállalta fel, hogy meleg. Hogy Berlinnek és Párizsnak évek óta meleg polgármestere van, közismert. Magyarországon azonban még nem nagyon divat, hogy valaki, aki nem „főállású buzi” (mint pl. én), viszont vagy ismert személyiség, vagy fontosch pozícióban van, elismerje homoszexualitását. Aktív politikusok közül Ungár Klára volt az első, és most Szetey Gábor a második. (Van még bőven, mindenütt: a Fideszben is, a püspöki karban is stb., csak valószínűleg róluk fognak legkésőbb kiderülni.) Minden egyes coming out életmentő lehet sok fiatal és nemfiatal számára, akik ezáltal láthatják meg, hogy igenis lehetséges melegként élni: tisztességgel, becsülettel, a társadalom hasznos tagjaként, blablabla... Vagyis pontosan olyan szépen, csúnyán, kerek vagy kockafejjel, mint bárki más.

Nem dicsekvésből írom, aránylag ismert tény rólam: az életrajzomban 3 db öngyilkossági kísérlet szerepel. Ugyanazzal az erővel, amivel túléltem, el is patkolhattam volna. Nekem ez az út vezetett az önelfogadáshoz. Azóta tudom (és nem győzöm róla tépni a pofámat), hogy van más út is. Nekem már nincs, persze, hiszen a múltam nem írható át. De mások jövője még csak most alakul. Van más, simább út – és minden egyes ember minden egyes coming out-ja egy-egy keramitkocka ezen az élhetőbb jövőbe vezető úton.

Ismétlem: ebben a vonatkozásban az én életem már rendben van. Ezzel együtt per pillanat meg vagyok hatva; minden tiszteletem Szetey Gáboré (akinek a nevét ma hallottam először), és mások nevében hálás vagyok neki.

Címkék: ,


szerda, július 04, 2007
13:29
 
Az ártatlanok védelme


Kedvenc társadalomtudósaim egyikétől, Agatha Christie-től idézek alább. Aki érti az apropóját, az érti, aki meg nem, az pusztán a szövegen gondolkodjon el, már ha akar.


– Igen – bólintott Sir Henry –, nagyon sok olyan ember van, aki nem ostoba. Gondolják csak el, hányszor derül fény valamely bűntényre mindössze valami suta baklövés révén, és ilyenkor az embernek óhatatlanulaz a kérdés jut eszébe: ha nincs ez az ügyetlenség, vajon valaha is kitudódik-e az eset?

– De hát ez nagyon súlyos dolog, Clithering – jegyezte meg Bantry ezredes. – Igazán, nagyon súlyos.

– Valóban?

– Ezt most miért kérdezi? Hát hogyne lenne az?! Persze hogy nagyon súlyos.

– Most azt mondja, a bűn büntetlen marad; de vajon tényleg így van-e? A törvényt olykor ki lehet játszani, igaz; ok és okozat azonban nem pusztán a törvény keretein belül érvényesül. A mondás, hogy a bűn elnyeri méltó büntetését, kétségkívül közhely, az én véleményem szerint azonban nagyon is igaz.

– Jó, talán – tűnődött Bantry ezredes. – Ez ugyanakkor nem változtat annak a akomolyságán... shóval, hogy... – Megállt, tanácstalanul körülnézett.

Sir Henry Clithering elmosolyodott.

– Száz közül kilencvenkilencen feltétlenül ugyanúgy gondolkodnak, ahogyan ön, ezredes – mondta. – De, tudja, valójában nem is a bűn a lényeg, hanem az ártatlanság. Ez az, amire nem szoktak gondolni az emberek.

– Ezt én nem értem – sopánkodott Jane Helier.

– Én igen – mondta Miss Marple. – Amikor Mrs. Trent észrevette, hogy hiányzik öt shilling a táskájából, természetesnek tűnt, hogy a bejárónőre, Mrs. Arthurra gyanakodott mindenki. Trenték tehát meg voltak győződve, hogy ő vette el a pénzt, lévén azonban jólelkű emberek, és tudván azt is, hogy az asszonynak nagy családja van, a férje meg iszik, természetesen nem nyúltak, hogy úgy mondjam, a végső eszközökhöz. De már más szemmel néztek rá, és nem hagyták, hogy akkor végezze el a munkáját, amikor ők nincsenek otthon, a helyzete tehát jelentősen megváltozott; lassacskán már a szomszédok is ferde szemmel néztek rá. Aztán egyszer csak kiderült, hogy a nevelőnő volt. Mrs. Trent épp belépni készült a szobába, amikor meglátta a tükörből. Merő véletlenség volt, bár én magam jobb szeretem gondviselésnek nevezni. És azt hiszem, ez az, amire Sir Henry gondol. A legtöbb embert csak az érdekelné, ki vette el a pénzt, és végül kiderül, az, akire senki sem gondolt – pont, mint egy krimiben! De az az ember, akinek az eset ténylegesen élet-halál kérdése volt, szegény jó Mrs. Arthur, nem csinált az égvilágon semmit. Ilyesmire gondolt, ugye, Sir Henry?

– Igen, Miss Marple, pontosan. Ebben a példában a takarítónőnek szerencséje volt. Kiderült az ártatlansága. De néhány mber egész életén át az igaztalan gyanú árnyékában él, méltalanul és megtörten.


(A négy gyanúsított c. elbeszélés a Tizenhárom rejtély c. kötetből)

Címkék: , ,


vasárnap, július 01, 2007
18:16
 
Egy sima, egy fordított, két nemtommi


Az „egy sima” az Izmael, amit annak idején simán elolvastam, magyarul. A „két nemtommi” a My Ishmael (Az én Izmaelem) és a The Story of B (B története) – ezeket angolul olvastam, meg szótárral meg másik szótárral meg kézzel meg lábbal.

Az „egy fordított” pedig a Beyond Civilization (A civilizáción túl), amelyet ugyancsak angolul (stb.) olvastam, de úgy döntöttem, túlteszem magamat azon a hisztérián, miszerint „én nem is tudok angolul”, és csak azért is lefordítom magyarra. Ha egyszer véletlenül az én fordításomban jelenik meg, jó, ha más fordításában vagy sehogy, úgy is jó. Nekiálltam, csinálom és élvezem. A magam mulatságára, és a saját, valamint az esetlegesen érdeklődő barátaim és egyebeim tanulságára.

Megkönnyíti a dolgomat, hogy a könyv aránylag rövid (bruttó 202 oldal), a fejezetek ugyancsak aránylag rövidek (átlag féloldalasak, de a leghosszabb is belefér egy oldalba). Így a munka belátható terjedelmű, és ha épp keveset is tudok fordítani egyszerre, akkor is azzal a kellemes tudattal függeszthetem fel, hogy egy kerek egésszel végeztem. A könyv hét részből áll, ebből kettővel vagyok kész, az 56. oldalnál tartok. Van, amikor szinte folyamatosan tudok gépelni, és akad, amikor félórán keresztül is keresgélem egy kifejezés jelentését, vagy bogozok ki, össze, szét és szana egy-egy szintaktikai Laokoón-csoportot. És nyilván telerámolom a szöveget pár félrefordítással meg ügyetlenséggel – de hát most csinálok ilyet először, és mint említettem: élvezem. Időközben meg azon tűnődöm, hogy egykori (szerénytelenül mondva) elődeim hogy a fenébe' voltak képesek szövegszerkesztő, Sztaki, Morphologic, Google és Wikipédia nélkül fordítani. Minden tiszteletem az övék.

És azért álljon itt egy kis ízelítő a szövegből:



A szereplők nyomában

E történelmi összefoglalók írása során a hasonló beszámolók népszerű modelljét vettem alapul, cselekvő szerkezettel kezdtem, emberekkel, akik csináltak ezt-azt, és szenvedő szerkezettel fejeztem be, dolgokkal, amelyek megtörténtek – „területekkel” vagy „városokkal” vagy „civilizációkkal”. A vége mindig az, hogy a területeket „elhagyták”, „lerombolták”, „elsatnyultak”, „leégtek” vagy „megszentségtelenítették” őket – de hogy kik tették mindezt, az soha nem derül ki. Az emberben az a ködös benyomás alakulhat ki, hogy ezek a rejtélyes dolgok a Bermuda-háromszögben vagy az Alkonyzónában estek meg.

E beszámolók szerzői láthatóan kínban vannak az igazságot illetően, nevezetesen, hogy e civilizációk mindegyikét bizony ugyanazok az emberek rombolták le és hagyták el, akik építették. A maják saját erejükből álltak tovább a városaiktól – nem a repülő csészealjak hessentették el őket. Az olmékek saját maguk hagyták sorsára San Lorenzót és La Ventát, Teotihuacánt pedig saját polgárai gyújtották fel. Dél-Arizona csatornaépítői egy szép napon lerakták szerszámaikat és tovasétáltak, egy másik napon Chaco Canyon és Mesa Verde falu- és sziklalakói tették ugyanezt.

Beyond CivilizationMindezek a népek valami olyan gyalázatosságot követtek el, hogy a hasonló beszámolókban szinte soha nem tesznek róla említést sem. Elég rossz önmagában az is, hogy faképnél hagyták a saját civilizációjukat, de amit ezt követően tettek, az ésszel fel nem érhető: abbahagyták a földművelést. Abbahagyták azt, hogy az összes táplálékukat ők maguk termeljék meg.

Abbahagyták azt, ami a lehető legjobb élet.


„Akik eltűntek”

Nagyon is valós értelemben valamennyiüket hívhatnánk hohokamoknak, mindezeket a különös népeket, akik kibújtak pompás palástjaikból, félretették szerszámaikat, amelyekkel korábban halhatatlan műalkotásokat teremtettek, szemétre vetették a templomok és piramisok tervrajzát, veszni hagyták műveltségüket, matematikájukat és a világ legfejlettebb naptárait, gondosan kidolgozott államvallásaikat és egész politikai rendszerüket átengedték a feledésnek... és beolvadtak abba a tájba, ami épp kéznél volt – trópusi őserdőkbe, buja síkságokba vagy magasan fekvő sivatagokba. Persze valójában egyikük sem tűnt el. Csupán egy kevésbé szembeötlő módját választották a megélhetésnek: vagy a zsákmányolást, vagy a zsákmányolás és a földművelés valamifajta keverékét.

Akárhogy is nézzük, mindenképpen akaratlagosan dobták el és cserélték le valami alantasabbra azt, amit mi a lehető legjobb életmódnak tartunk a világon. Tudták, mit tesznek, mégis megtették... újra és újra és újra. Természetesen léteznek magyarázatok. A megmagyarázhatatlan magatartás nem szabad, hogy megmagyarázhatatlan maradjon. Jeremy A. Sabloff antropológus megjegyzi, hogy hipotézisek tucatjaival próbálták már megmagyarázni a maják bukását, „beleértve a talaj elhasználódását, a földrengéseket, hurrikánokat, éghajlatváltozásokat, betegségeket, kártevő rovarokat, parasztfelkeléseket és megszállásokat”, és nem csak a majákét. Ugyanezen hipotéziseket – meg még másokat is – terjesztették elő az összes többi bukás magyarázataképpen. Egyvalamiben, amint azt Sabloff professzor találóan összefoglalta, valamennyi megegyezik: „Egyik magyarázat sem bizonyult teljesen kielégítőnek.”


Hogy miért nem lesz SOHA kielégítő

Egyetlen hasonló magyarázat sem lesz soha kielégítő, ugyanis valamennyein tisztában vagyunk a következőkkel:

– A talaj kimerülhetett itt, de nem merülhetett ki mindenhol.
– A földrengések és hurrikánok nem tartanak örökké.
– Az éghajlatváltozásokat át lehet vészelni.
– A betegségeknek megvan a maguk lefolyása.
– A kártevő rovarok jönnek és mennek.
– A parasztfelkeléseket le lehet verni – vagy túl lehet élni.
– A megszállókat vissza lehet szorítani – vagy be lehet olvasztani.

Ilyen dolgok nem futamíthatták volna meg ezeket az embereket, ugyanis nézzük meg magunkat. A fentiek enyhe kellemetlenségek ahhoz képest, amivel mi szembenéztünk – a felsoroltak kivétel nélkül, továbbá mindaz, ami ezeknél is rosszabb: éhínség, mindenféle háború, inkvizíció, kínzással és merényletekkel történő kormányzás, vég nélkül emelkedő bűnözési hullám, korrupció, zsarnokság, elmebetegség, forradalom, népirtás, rasszizmus, társadalmi igazságtalanság, tömeges nyomor, mérgezett ivóvíz, szennyezett levegő, két pusztító világháború, valamint a nukleáris holokausztnak, a biológiai hadviselésnek és a kihalásnak a lehetősége. Mi mindezzel szembenéztünk és még többel is – és soha még kísértésbe sem estünk, hogy magunk mögött hagyjuk a civilizációnkat.

Muszáj, hogy valami más is működött – vagy épp hiányzott – légyen ezek között a népek között. És valóban volt is valami más.


Micsoda különbségre képes egy ............ !

Két ember a repülőgépen. Az egyik kizuhan, rá egy pillanatra a másik is. Az első szétplaccsan a földön, mint az érett paradicsom. A második saját lábán ér földet, majd elsétál. Nyilvánvaló, hogy a másodiknak volt valamije, ami az elsőnek nem, és az is nyilvánvaló, hogy mije volt: ejtőernyője.

Két ember, szemben egy banditával. Az egyik golyót kap a mellkasába és holtan esik össze. A másik golyót kap a mellkasába, aztán hidegvérrel tüzel, és agyonlövi a banditát. Ismét nyilvánvaló, hogy a másodiknak volt valamije, ami az elsőnek nem, és az is nyilvánvaló, hogy mije volt: páncélja.

Két civilizáció. Az egyik halad egy darabig a maga útján, aztán esetleg történik valami rossz (esetleg nem), és hirtelen mindenki egyszerűen elmegy onnan. A másik civilizáció sokkal hosszabb ideig halad a maga útján, állandóan szenved minden elképzelhető katasztrófától – de senki nem is álmodik arról, hogy elmenjen onnan akár egy másodpercre is.

Ismét nyilvánvaló, hogy a második civilizációnak volt valamije, ami az elsőnek nem – de hogy pontosan mije volt, már kevésbé nyilvánvaló.

Egy mémje volt.




Egyelőre ennyi, az elkészül szöveg közepéből. A többit majd... valamilyen formában... valahol...

Címkék: , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta