Az „egy sima” az Izmael, amit annak idején simán elolvastam, magyarul. A „két nemtommi” a My Ishmael (Az én Izmaelem) és a The Story of B (B története) – ezeket angolul olvastam, meg szótárral meg másik szótárral meg kézzel meg lábbal.

Az „egy fordított” pedig a Beyond Civilization (A civilizáción túl), amelyet ugyancsak angolul (stb.) olvastam, de úgy döntöttem, túlteszem magamat azon a hisztérián, miszerint „én nem is tudok angolul”, és csak azért is lefordítom magyarra. Ha egyszer véletlenül az én fordításomban jelenik meg, jó, ha más fordításában vagy sehogy, úgy is jó. Nekiálltam, csinálom és élvezem. A magam mulatságára, és a saját, valamint az esetlegesen érdeklődő barátaim és egyebeim tanulságára.

Megkönnyíti a dolgomat, hogy a könyv aránylag rövid (bruttó 202 oldal), a fejezetek ugyancsak aránylag rövidek (átlag féloldalasak, de a leghosszabb is belefér egy oldalba). Így a munka belátható terjedelmű, és ha épp keveset is tudok fordítani egyszerre, akkor is azzal a kellemes tudattal függeszthetem fel, hogy egy kerek egésszel végeztem. A könyv hét részből áll, ebből kettővel vagyok kész, az 56. oldalnál tartok. Van, amikor szinte folyamatosan tudok gépelni, és akad, amikor félórán keresztül is keresgélem egy kifejezés jelentését, vagy bogozok ki, össze, szét és szana egy-egy szintaktikai Laokoón-csoportot. És nyilván telerámolom a szöveget pár félrefordítással meg ügyetlenséggel – de hát most csinálok ilyet először, és mint említettem: élvezem. Időközben meg azon tűnődöm, hogy egykori (szerénytelenül mondva) elődeim hogy a fenébe' voltak képesek szövegszerkesztő, Sztaki, Morphologic, Google és Wikipédia nélkül fordítani. Minden tiszteletem az övék.

És azért álljon itt egy kis ízelítő a szövegből:

A szereplők nyomában

E történelmi összefoglalók írása során a hasonló beszámolók népszerű modelljét vettem alapul, cselekvő szerkezettel kezdtem, emberekkel, akik csináltak ezt-azt, és szenvedő szerkezettel fejeztem be, dolgokkal, amelyek megtörténtek – „területekkel” vagy „városokkal” vagy „civilizációkkal”. A vége mindig az, hogy a területeket „elhagyták”, „lerombolták”, „elsatnyultak”, „leégtek” vagy „megszentségtelenítették” őket – de hogy kik tették mindezt, az soha nem derül ki. Az emberben az a ködös benyomás alakulhat ki, hogy ezek a rejtélyes dolgok a Bermuda-háromszögben vagy az Alkonyzónában estek meg.

E beszámolók szerzői láthatóan kínban vannak az igazságot illetően, nevezetesen, hogy e civilizációk mindegyikét bizony ugyanazok az emberek rombolták le és hagyták el, akik építették. A maják saját erejükből álltak tovább a városaiktól – nem a repülő csészealjak hessentették el őket. Az olmékek saját maguk hagyták sorsára San Lorenzót és La Ventát, Teotihuacánt pedig saját polgárai gyújtották fel. Dél-Arizona csatornaépítői egy szép napon lerakták szerszámaikat és tovasétáltak, egy másik napon Chaco Canyon és Mesa Verde falu- és sziklalakói tették ugyanezt.

Mindezek a népek valami olyan gyalázatosságot követtek el, hogy a hasonló beszámolókban szinte soha nem tesznek róla említést sem. Elég rossz önmagában az is, hogy faképnél hagyták a saját civilizációjukat, de amit ezt követően tettek, az ésszel fel nem érhető: abbahagyták a földművelést. Abbahagyták azt, hogy az összes táplálékukat ők maguk termeljék meg.

Abbahagyták azt, ami a lehető legjobb élet.


„Akik eltűntek”

Nagyon is valós értelemben valamennyiüket hívhatnánk hohokamoknak, mindezeket a különös népeket, akik kibújtak pompás palástjaikból, félretették szerszámaikat, amelyekkel korábban halhatatlan műalkotásokat teremtettek, szemétre vetették a templomok és piramisok tervrajzát, veszni hagyták műveltségüket, matematikájukat és a világ legfejlettebb naptárait, gondosan kidolgozott államvallásaikat és egész politikai rendszerüket átengedték a feledésnek... és beolvadtak abba a tájba, ami épp kéznél volt – trópusi őserdőkbe, buja síkságokba vagy magasan fekvő sivatagokba. Persze valójában egyikük sem tűnt el. Csupán egy kevésbé szembeötlő módját választották a megélhetésnek: vagy a zsákmányolást, vagy a zsákmányolás és a földművelés valamifajta keverékét.

Akárhogy is nézzük, mindenképpen akaratlagosan dobták el és cserélték le valami alantasabbra azt, amit mi a lehető legjobb életmódnak tartunk a világon. Tudták, mit tesznek, mégis megtették... újra és újra és újra. Természetesen léteznek magyarázatok. A megmagyarázhatatlan magatartás nem szabad, hogy megmagyarázhatatlan maradjon. Jeremy A. Sabloff antropológus megjegyzi, hogy hipotézisek tucatjaival próbálták már megmagyarázni a maják bukását, „beleértve a talaj elhasználódását, a földrengéseket, hurrikánokat, éghajlatváltozásokat, betegségeket, kártevő rovarokat, parasztfelkeléseket és megszállásokat”, és nem csak a majákét. Ugyanezen hipotéziseket – meg még másokat is – terjesztették elő az összes többi bukás magyarázataképpen. Egyvalamiben, amint azt Sabloff professzor találóan összefoglalta, valamennyi megegyezik: „Egyik magyarázat sem bizonyult teljesen kielégítőnek.”


Hogy miért nem lesz SOHA kielégítő

Egyetlen hasonló magyarázat sem lesz soha kielégítő, ugyanis valamennyein tisztában vagyunk a következőkkel:

– A talaj kimerülhetett itt, de nem merülhetett ki mindenhol.
– A földrengések és hurrikánok nem tartanak örökké.
– Az éghajlatváltozásokat át lehet vészelni.
– A betegségeknek megvan a maguk lefolyása.
– A kártevő rovarok jönnek és mennek.
– A parasztfelkeléseket le lehet verni – vagy túl lehet élni.
– A megszállókat vissza lehet szorítani – vagy be lehet olvasztani.

Ilyen dolgok nem futamíthatták volna meg ezeket az embereket, ugyanis nézzük meg magunkat. A fentiek enyhe kellemetlenségek ahhoz képest, amivel mi szembenéztünk – a felsoroltak kivétel nélkül, továbbá mindaz, ami ezeknél is rosszabb: éhínség, mindenféle háború, inkvizíció, kínzással és merényletekkel történő kormányzás, vég nélkül emelkedő bűnözési hullám, korrupció, zsarnokság, elmebetegség, forradalom, népirtás, rasszizmus, társadalmi igazságtalanság, tömeges nyomor, mérgezett ivóvíz, szennyezett levegő, két pusztító világháború, valamint a nukleáris holokausztnak, a biológiai hadviselésnek és a kihalásnak a lehetősége. Mi mindezzel szembenéztünk és még többel is – és soha még kísértésbe sem estünk, hogy magunk mögött hagyjuk a civilizációnkat.

Muszáj, hogy valami más is működött – vagy épp hiányzott – légyen ezek között a népek között. És valóban volt is valami más.


Micsoda különbségre képes egy ............ !

Két ember a repülőgépen. Az egyik kizuhan, rá egy pillanatra a másik is. Az első szétplaccsan a földön, mint az érett paradicsom. A második saját lábán ér földet, majd elsétál. Nyilvánvaló, hogy a másodiknak volt valamije, ami az elsőnek nem, és az is nyilvánvaló, hogy mije volt: ejtőernyője.

Két ember, szemben egy banditával. Az egyik golyót kap a mellkasába és holtan esik össze. A másik golyót kap a mellkasába, aztán hidegvérrel tüzel, és agyonlövi a banditát. Ismét nyilvánvaló, hogy a másodiknak volt valamije, ami az elsőnek nem, és az is nyilvánvaló, hogy mije volt: páncélja.

Két civilizáció. Az egyik halad egy darabig a maga útján, aztán esetleg történik valami rossz (esetleg nem), és hirtelen mindenki egyszerűen elmegy onnan. A másik civilizáció sokkal hosszabb ideig halad a maga útján, állandóan szenved minden elképzelhető katasztrófától – de senki nem is álmodik arról, hogy elmenjen onnan akár egy másodpercre is.

Ismét nyilvánvaló, hogy a második civilizációnak volt valamije, ami az elsőnek nem – de hogy pontosan mije volt, már kevésbé nyilvánvaló.

Egy mémje volt.

Egyelőre ennyi, az elkészül szöveg közepéből. A többit majd... valamilyen formában... valahol...

Címkék: Felmutatható, Könyv, Világ+ember, Virtuál

---