Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

csütörtök, szeptember 27, 2007
11:30
 


Egyébként meg az is van, az előzőtől függetlenül, hogy nyűgös vagyok. Rosszkedvűen feküdtem le, nem jól aludtam, rosszkedvűen ébredtem, fáj a gyomrom (valszeg a nyelőcsőfekélyem), fáj a fejem, morcos vagyok, még Harry Potterhez se nagyon van kedvem (ez már a vég!), dolgozni meg végképp nincs. Úgyhogy aktuálisan a mindenkihagyjonnekembékétmindennel-állapotban vagyok.

Címkék: , ,


 
Apák, figyelem!


Ismét megjelent egy könyv, amelyből megtudjuk az élet egyetlen helyes útját. Nem volt még a kezemben, csak az addiktológiai szakpszichológus által írott ajánlóját olvastam: kiderül belőle, hogy azért vagyok buzi, mert egyrészt nem volt apám, másrészt azt is rosszul csinálta.

A szöveget betű szerint másolom ide (ahogy máskor is szoktam) a Parókia – a református portál c. oldalról. Ha valamelyik mondat szintaktikailag nehezen megfejthető, azért ne nálam tessék reklamálni.

Don Schmierer:
MEGELŐZÉS! MEGELŐZÉS! MEGELŐZÉS!
- A homoszexualitás megelőzése fiatalkorban


Egy homofób könyv"Nem érdekel engem ez a téma" - gondoltam, de a könyvet olvasva sorban ért a meglepetés. Hogy?! Ez családi ügy, nem biológiai kérdés, vagy egyéni izés dolga? Hogy a gyerekek "apa majd megmondja" tipusú családban szeretnének felnőni? Hogy a homoszexualitás választásában (mert ez döntés kérdése –hm?) az apáknak is jelentős szerepe van? Na ne...!

Nem tudtam letenni a könyvet, a gyakorlatból vett párbeszédek izgalmas drámává is teszik, miközben tudományos munkának is kiváló. Hálás vagyok a szerzőnek, sokat tanultam tőle nemcsak a témáról. Mint minden jó prevenciós munkában, itt is sokkal többről van szó. A jóllétünk, még meg az isteni terv szerinti legmagasabb szintű jóllétünk gyakorlati útmutatóját is a kezében tartja az olvasó (pl: megismerhetjük a megbocsátás szerepét testi-lelki egészségünk védelmében, s a megvalósítás hogyanjában is segít a szerző).

Nos apatársaim, férfiak! Hol vagytok? Világszerte gyermekek milliói szenvednek a férfiak, az apák hiánya miatt, és menekülnek drogba, alkoholba, játékba, homoszexualitásba, mindenféle devianciába. Ne döljünk be a hazugságnak, hogy nincsen ránk szükség. A világ mást akar elhitetni velünk, de anyák egyedül nem tudják mindazt megadni gyermekeiknek, amit csak mi tudunk férfiak, és amit csak együtt tudunk szülőként, ráadásul egymást szerető házaspárként. Nagy kihívás elé állít az élet bennünket, s ez a könyv segítséget ad ahhoz, hogy helyesen töltsük be legnagyszerűbb hivatásunkat, az apaságot. Isten segítsen ebben mindannyiónkat!

Mind szakembereknek, mind pedagógusoknak, szülőknek útmutatóként szolgálhat ez a könyv. Forgassuk, használjuk Isten áldásával, vezetésével!

Kovács Károly addiktológiai szakpszichológus


(Megjelenik augusztus elején a MABAVIT-on (Magyarországi Baptisták Világtalálkozóján), terjeszti a Harmat Kiadó, a helyi keresztyén könyvesboltok és az Új Remény Alapítvány.)

A fenti alapmű megrendelhető az Új Remény Alapítványnál, a 4001 Debrecen, Pf. 281. postacímen, telefonon vagy faxon az 52/424-036 számon, illetve a Newhope.debrecen@axelero.hu e-mail címen. (Hogy miért nagy N-nel kezdődik az e-mail cím, fogalmam sincs.)

Jó szórakozást és kellemes megvilágosodást mindenkinek.

Amúgy lenne egy kevesebb pszichológiai macerával járó alternatíva is: sokkal gyorsabb és hatékonyabb megelőzés a homoszexualitás problémájára (mondhatnám: végső megoldás) – és pontosan ugyanilyen emberséges. A homoszexuális hajlam megjelenését valószínűsítő gént az anya örökíti át az X kromoszómával. Tessék kötelező kromoszómavizsgálatot csinálni minden egyes magzaton. És ha a kérdéses gén kimutatható: tessék egyszerűen hasba lőni az anyát.

Címkék: , ,


szerda, szeptember 26, 2007
12:14
 
Mit is kell valójában megmenteni?


Stent a következőt veti fel egy kommentben: „...ha minden környezetszennyezés leállna ebben a pillanatban, a változásokkal már akkor is számolni kellene, mert egy folyamatot beindítottunk. De ha ez megnyugtat egy felmérés szerint, ha az emberiség tudatosan törekedne a Földön lévő élet elpusztítására, nem tudná megtenni, mert előbb pusztulna ki saját maga. Szóval többek közt mi húzzuk majd a rövidebbet. Meg a gyerekeink, akiknek egy szemétdombot hagyunk örökül.”

Asszem, hogy ebben maximálisan egyetértünk (még ha a látszat esetleg mást is mutat). Ezen egyetértés bizonyságául hadd másoljak ide egy rövid fejezetet (saját fordításban) Daniel Quinn A civilizáción túl c. könyvéből, amely pont ezzel a kérdéssel foglalkozik.

Mit jelent az, hogy „megmenteni a világot”?

Amikor a világ megmentésének kérdését taglaljuk, milyen világról beszélünk tulajdonképpen? Nyilvánvaló, hogy nem magáról a földkerekségről. De nem is a biológiai értelemben vett világról, vagyis az élővilágról. Az élővilág, bármily meglepő, nincs veszélyben (szemben fajok ezreivel, sőt talán millióival). A legrosszabb indulatunkat és a legpusztítóbb képességeinket latba vetve sem lennénk képesek élettelenné tenni ezt a bolygót. Jelenleg a becslések szerint naponta kétszáz faj pusztul ki, hála nekünk. Ha ilyen tempóban irtjuk tovább a szomszédainkat, szükségszerűen eljön a nap, amikor abból a kétszázból az egyik a saját fajunk lesz.

A világ megmentése ugyancsak nem jelentheti azt, hogy a világot megőrizzük úgy, ahogy most van. Ez ugyan jó ötletnek tűnne, de kívül esik a lehetőségeken. Ha holnapra az egész emberiség köddé válna, a világ akkor sem maradna olyan, amilyen ma. Soha, semmi szín alatt nem leszünk képesek arra, hogy megállítsuk a változásokat ezen a bolygón.

De ha a világ megmentése nem jelenti sem az élővilág megmentését, sem a változatlanul való megőrzését, akkor miről beszélünk egyáltalán? A világ megmentése egyetlen dolgot jelenthet: megmenteni a világot mint emberi lakóhelyet. Ha ezt megtettük, az egyet jelent (egyet kell jelentsen) azzal, hogy a világot megmentettük úgy is, mint a lehető legtöbb faj lakóhelyét. Csakis úgy menthetjük meg a világot mint emberi lakóhelyet, ha véget vetünk az életközösség elleni katasztrofális támadásnak, mivel a puszta életünk az életközösségtől függ.


Hogy a világ ilyen értelemben vett megmentése milyen programmal valósítható meg: erről szól a könyv.

(A megelőlegezett válasz: a világ semmilyen programmal nem menthető meg. Megmenthető ugyan, de nem programokkal.)

Címkék: , , ,


kedd, szeptember 25, 2007
15:21
 
Rákos zsiráf?


Cigarettázik a rák a folyóparton. Odamegy hozzá a másik:
   – Te, nem félsz, hogy embert kapsz?


A fenti vicc – megengedem, elég illetlen és inadekvát módon – Endogén ópiát vasárnap írt posztját olvasva jutott eszembe, amelyben komoly zsiráfügyi problémát vet fel.

„[...] A problémám tömören ez: a zsiráfunk nem fog max. 40 évesen rákban megbetegedni? (Jó, aki nagyon sakál, az meg lehet, hogy infarktust kap, az se jobb.) [...] Lehetséges az, az egészségünk megőrzésével, hogy soha nem mondjuk ki az indulatainkat, és ez nem tesz kárt bennünk? [...] Én tényleg félek ettől. Szeretném azt hinni, hogy van megnyugtató, hiteles válasz erre, olyan, ami összebékíthető a bennem lévő agresszióval. Igen, ez a kulcs: lehetek-e nem agresszív, miközben igenis van bennem agresszió? (És lesz is - ha már nem, az azt jelenti, meghaltam.) És azt is gondolom, hiába nem zsiráf fogalom az egyenlőség, igazságosság, mégis úgy tűnik, alapvető emberi igény azt megélni, mások nagyjából ugyanannyit fektetnek be a velünk való kapcsolatba, mint mi. És ha a zsiráf töretlenül járja a zsiráftáncot a sakálok közt, akkor nagyon felborul ez az egyensúly, amit egy ideig bír (hiszen tényleg hatékonyabb, mint a korábbi működésmódja), de vajon nem lesz egyszer csak elege ebből az aránytalanságból? [...]”

Semmi alapom nincs arra, hogy eljátsszam a zsiráfügyi szakértőt, úgyhogy a jelen poszt célja nem az, hogy kiosszam az észt meg a „megnyugtató, hiteles választ”. Viszont a kérdést fontosnak tartom a magam számára is, mi több, még gondolataim is vannak ezzel kapcsolatban.

Először is egy pontosítás: aki 40 éves korában meghal rákban, az nem a zsiráf. Valóban létezik olyan, hogy „rákos személyiség”: azt nevezik így, ha valaki mindig háttérbe szorítja a saját szükségleteit, állandóan a környezetéért él (és hal), mindenkit kiszolgál, mindenkinek a kedvét keresi, mindenki fontosabb nála stb. Ez az önfeláldozó attitűd, ahogy én tanultam, valóban erős korrelációt mutat a rákkal. Csakhogy ennek az attitűdnek semmi köze a zsiráfhoz, az erőszakmentes kommunikációhoz. Ez par excellence a befelé fordított fülű sakál attitűdje.

Ha „soha nem mondjuk ki az indulatainkat”, az valóban kárt tesz bennünk: az agresszió bennünk marad és minket zabál fel. A zsiráf azonban nagyon is kimondja az indulatát! Ha épp nagyon fáj neki valami, annyira, hogy ordítani tudna, akkor alkalmasint ordít. Csak éppen nem azt ordítja, hogy „Baszd meg az anyádat, te rohadék!”, hanem azt, amit József Attila: hogy „Nagyon fáj!” (Megjegyzendő, hogy J.A. sorsa ebből a szempontból nem példaértékű, de hát nem is az életét hoztam most példának, hanem csak egyetlen versének bizonyos részleteit.)

Tehát szó sincs arról, hogy az erőszakmentes kommunikációban ne volna helye az indulatok megélésének. Egyszer már írtam itt: „a dühöt (mérget, haragot stb.) az EMK nagyon fontos dolognak tartja – de nem tekinti önálló érzésnek, hanem oylasvalaminek, ami nagyon élesen jelzi egy súlyos érzés, egy ki nem elégített szükséglet jelenlétét.–

Lehet talán, hogy ez nem egyértelmű: az, hogy „nem tekinti önálló érzésnek”, nem azt jelenti, hogy nem is szabad megélni. Ellenkezőleg: Marshall Rosenberg épp hogy a düh teljes megéléséről beszél. Teljesebb megélésről, mint ahogy a hörgő-morgó-ordító sakál megéli. Az ordítás ugyanis önmagában kevés a düh feldolgozásához. Fontos része a folyamatnak, de kevés. A düh mélyére hatolni (és ily módon feldolgozva teljesen megszabadulni tőle) úgy lehet, ha az ember meg is érti a dühét: ez pedig azt jelenti, hogy elhelyezi az érzések és szükségletek kontextusába. A kontextus ez esetben jelenti mind önmaga, mind a másik ember érzéseit és szükségleteit.

Kérdés persze, hogy amennyiben az indulatot nem „csak úgy” éljük meg, hanem „valahogyan” (vagyis valamilyen kontroll, norma, szabályrendszer alapján), akkor azzal nem vagyunk-e ismét a ráknál. Én nem hinném. Az igazság az, hogy csaknem valamennyi indulatunkat valamilyen módon szocializálva éljük meg. Az utca közepén jön ránk a szarhatnék, mégsem szarunk az utca közepére. Azt éljük át, hogy legszívesebben megölnénk a másikat, mégsem öljük meg. És a legtöbb esetben ezt különösebb egészségkárosodás nélkül elviseljük. A baj akkor van, ha az indulatot nemcsak a maga zsigeri módján nem éljük meg, hanem ha sehogy se. Másként szólva: nem az a baj, ha az indulatot tudatosan átdolgozzuk, hanem ha azt hitetjük el magunkkal, hogy az indulatot átdolgoztuk, holott az átdolgozás, az átalakítás valójában nem történt meg.

Nem öljük meg a másikat, mert megtanultuk szépen, hogy nem megölni kell (mert azt a régi, elavult, 1.0-s sakál csinálta), hanem (modern sakálhoz méltóan) lekurvaanyázni. Ebből a lényeg: azok a módok, ahogy az egyébként egészséges ember általában – épp sakálfüleit viselve – megéli az agressziót, egytől-egyig tanult dolgok. Ténylegesen natív módon megélt agresszióval (vagyis artikulálatlan bömböléssel, a környezetben levők rúgásával, harapásával) egy bizonyos életkor fölött csak a pszichiátrián találkozunk. A tanult dolgokkal kapcsolatban pedig az a nagy helyzet, hogy újratanulhatóak. Újra, másképp. Hatékonyabb, adaptívabb módon. Ahogy megtanultuk, hogy ne öljünk, hanem kiabáljunk (anyázást), ugyanúgy megtanulható, hogy kiabáljunk (valami mást), vagy kiépítsünk bármilyen egyéb kijáratot az indulatnak. Nem szükséges az sem, hogy verbális legyen; egy dolog szükséges: hogy ténylegesen kijárat legyen. Nem mások szerint, az okosok, a tekintélyek szerint: hanem szerintünk. És hogy ezt a kijáratot ne torlaszoljuk el mindenféle szólamokkal. A magam részéről úgy gondolom: ha a jól bevált „dühös vagyok rád, mert te...” fordulat helyett például készségszinten elsajátítjuk a „dühös vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy...” formulát – azzal a kijárat még nincs eltorlaszolva. Az indulat képes ilyen feltételek mellett is megtalálni a maga útját.

Ami meg az állandó zsiráftáncot illeti, és az amiatti frusztrációt, hogy ezt egyedül kell ropnunk, mert a környezetünk nem partner hozzá... Már ebben a mondatban is van egy nem zsiráfkonform szó: a kell. Nem kell. Senki sem kötelez zsiráfozásra. Az erőszakmentes kommunikáció nem azt jelenti, hogy a régi szuperegónkat lecseréljük egy újabbra, amely szerint „az az élet egyetlen helyes útja, ha zsiráftáncot lejtesz, és ha nem ezt teszed, akkor rossz ember vagy.” Marsall arra a kérdésre, hogy szabad-e egy zsiráfnak időnként sakálkodnia, azt felelte, hogy persze, szabad – de miért tenné?

A zsiráfozás – aki próbálta, tapasztalhatta – hatékony. Emellett kimerítő. A sakálkodás – mindannyian tapasztalhatjuk egy-egy veszekedés után – ugyancsak kimerítő. Emellett viszont nem hatékony. Következtetés: az emberekkel való kommunikáció (legyen az erőszakos vagy erőszakmentes) fárasztó dolog. Hát ja. A zsiráfnak annyi helyzeti előnye van legalább, hogy amikor belefáradt a zsiráftáncba, amikor egyedül érzi magát, amikor unja az egészet, amikor fásult – akkor képes megfogalmazni, hogy fáradtságot, magányt, unalmat, fásultságot érez; képes felismerni, hogy mire volna szüksége az adott helyzetben (elfogadásra? biztatásra? félrevonulásra?), és e képességeit kiaknázva talán még változtatni is képes a helyzeten.

Szemben mondjuk egy fáradt, magányos, unott és fásult sakállal.

Címkék: , , ,


hétfő, szeptember 24, 2007
16:53
 
Arról, hogy mit vesznek el az Elvevők


Még egy mai hír (aztán most már abbahagyom magam), ez azonban csak kopipészt egy Index-cikkből. Nem tudok mit hozzáfűzni. Legfeljebb az alábbi képet.

Véget ért a nyár az északi sarkvidéken. A hőmérséklet drasztikusan csökken, és a jégtakaró nyáron felolvadt része újra szilárd jégpáncéllá válik, ahogyan minden évben. 1979 óta vizsgálják a tudósok műholdas felvételek alapján a Jeges-tenger jégtakaróját, és az idei nyári olvadás minden rekordot megdöntött – még az évszázadok óta keresett Északnyugati Átjáró is kiolvadt.

Az idei nyár végén a Föld északi jégsapkája 4,12 millió négyzetkilométeresre zsugorodott; az eddig mért legkisebb 5,31 millió volt a 2005-ös nyár végén. Tizenkét magyarországnyi területű jég tűnt el két év alatt. A jövő évi előrejelzések újabb csökkenést vetítenek előre, mivel az egyre nagyobb felületű víz egyre több hőt nyel el a napsugárzásból (ahelyett hogy jég formájában visszatükrözné), és így a melegedő légkörrel együtt két irányból olvasztja a jeget.

KnutA német Polarstern jégtörő expedíciója azt is megmutatta, hogy a jégtakarónak nemcsak a felülete csökken, de a vastagsága is: a legutóbbi mérések szerint a sarkvidék középpontjában is csupán egyméteres a jég (hat éve még másfél méter volt).

A tudósok szerint az elmúlt hatezer évben sosem volt az északi jégsapka változása ilyen gyors, miközben az Antarktiszt az eltérő földrajzi és légköri adottságok miatt ez a jelenség teljes egészében elkerüli. Az amerikai National Snow and Ice Data Center kutatóinak becslése szerint, ha a trend folytatódik, 2030 körül eljöhet az első olyan nyár, amikor a teljes jégtakaró eltűnik. Ez egyben az északi sarkvidék állatvilágának halálos ítéletét is jelenti.

Címkék: , ,


 
Mária országrésze


Tavalyhoz képest idén negyvenezer fővel többen, összesen 440 ezren rendelkeztek személyi jövedelemadójuk egy százalékáról a Magyar Katolikus Egyház javára

– olvasom a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtóirodájánakközleményében. Szép nagy szám ez a több mint négyszázezer ember, akik a katolikus egyházat anyagilag is támogatják. Mármint akkor szép nagy, ha mondjuk ahhoz viszonyítjuk, hogy az apostolok mindössze tizenketten voltak.

Ha azonban a viszonyítási alap az, hogy az APEH kimutatása szerint idén 4.426.000 adófizető magánszemély bevallását dolgozták fel (és az 1%-ra vonatkozó érvényes nyilatkozatok száma is meghaladta a 2,5 milliót), akkor önként adódik a kérdés: milyen jogon merészeli itt bárki az adófizetők alig több mint 10%-os számaránya alapján „Mária országáról” meg „keresztény Magyarországról” beszélni?! (Az összes egyház együttesen is csupán 720.243 felajánlást kapott: ez a 2,5 millió érvényes rendelkezésnek nem egészen 30%-a; ebből bő tízezer a Krisna-tudatú hívőknek, vagy nyolcezer pedig a különböző buddhista közösségeknek ment, egyebekről nem is szólva.)

Ehhez képest az a nüansz már csak egyszerűen kínos, hogy a püspöki konferencia által „összesen 440 ezer”-nek aposztrofált embermennyiségnek – ugyancsak az APEH kimutatása szerint ezeregyszáztizenhárom fő híja van. Ez a szám persze önmagában nem volna jelentős. Jelentőssé az teszi, hogy a „több mint 400 ezer” vagy „csaknem 440 ezer” kifejezések valamelyike helyett a közleményben „összesen 440 ezer” olvasható.

Ennek is csak egy olyan országban van jelentősége, ahol bő egy éve már, hogy explicit egyházi támogatással igazolják sokan a permanens gyűlölködést a „hazugság” elítélése címén.

Címkék: ,


 
Az idő soha, soha meg nem áll


Befejeztem angolul a Harry Potter 2. kötetét és elkezdtem a 3.-at. A hétvégén azonban enyhén szólva is belassultam, ugyanis fanatikus olvasás helyett találtam magamnak más fanatikus programot. Tomi pénteken és szombaton csapatépített a kollegáival (grillezés, pálinkázás, ilyesmik), én meg belekattintottam a Port.hu-ba, hogy ugyan, van-e valami, amit esetleg muszáj volna megnéznem. A „muszáj” ugyan par excellence sakál kifejezés, de amikor láttam, hogy két nap alatt lezavarják A tavasz tizenhét pillanata c. sorozatnak mind a 12 epizódját, akkor erősen kísértésbe estem, hogy bekvártélyozzam magam egész hétvégére a tévé elé. És mivel – Oscar Wilde-tól idézve – mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek, szombaton és vasárnap 14:20-tól éjszakáig Stirlitzet néztem. 12 rész, á 70 perc, az összesen nettó 14 órányi szovjet kémtörténet. Az egészet szegény Tomi szívta meg, aki a tervezettnél előbb jött haza (konkrétan valamikor az 1. epizód felénél), és így, hiába volt itthon, gyakorlatilag nélkülem telt a hétvégéje. (De becsületére legyen mondva: nagyon jól viselte, hálás is voltam-vagyok neki.)

StirlitzÉrdekes volt így egyhuzamban megnézni azt a történetet, amelyet először és (eleddig) utoljára úgy huszonöt évvel ezelőtt láttam: akkor vasárnap délutánonként, három hónapon keresztül. Bizonyos képekre, mondatokra, hanglejtésekre azóta is emlékeztem: érdekes volt most ezeket fölfedezni. Azon is eltűnödtem: vajon mi a fenét értethettem mindebből 12 éves gyerekként, a kádárizmus utolsó évtizedében? Valószínűleg semmit – valamiért mégis kedves emlék maradt. Azóta tudom, hogy a sztorit a KGB rendelte meg a 60-as években a szerzőtől, Szemjonovtól, aki vélhetőleg maga is KGB-ügynök volt. A cél nyilvánvalóan egyrészt a szovjet titkosszolgálat dicsőítése volt, másrészt (kevésbé nyilvánvalóan) a hidegháború és az imperializmuasellenesség indoklása. A sztori lényege, hogy 1945 tavaszán, pár héttel a háború vége előtt az amerikaiak tárgyalóasztalhoz ültek Himmler embereivel, az oroszok háta mögött, hogy esetleg különbékét kössenek. Stirlitz SS-Standartenführer (lánykori nevén Maxim Maximovics Iszajev ezredes) ezt a fondorlatos ármányt buktatja le, miközben őt magát is állandóan egy hajszál választja csak el a lebukástól. A történet izgalmas, ügyesen van összerakva, tele egy csomó emberi vonatkozással – és a 60-as évek olvasójának, illetve a 70-es évek tévénézőjének tudattalanjába didaktikus szájbarágás nélkül ivódik be, hogy ezekben a csúnya imperialistákban (ugye, bizony!) nem lehet bízni.

Ez a háttér.

A film emellett tele van aranyos ügyetlenségekkel: olyasmikkel, amiket ma már nemigen lehetne eladni a nézőknek. A legjellegzetesebb ezekből a Both Béla hangján szóló, mindentudó narrátor, aki állandóan elmondja a nézőknek, hogy ki a jó ember és ki a rossz, hogy ki mit gondolt, ki mire emlékezett három évvel korábbról (amikor is valaki más azt gondolta, hogy). Elsősorban ennek a motívumnak a kottájára született az azóta is népszerű, milliónyi Stirlitz-vicc. Egy példa:

Stirlitz éjszaka egy elhagyott parkon át ment haza. A sötétben egyszer csak világító szempárra lett figyelmes.
   – Müller – gondolta Stirlitz.
   – Meg a kurva anyád – gondolta a bagoly.


Hasonlóan bájos, amikor Stirlitz szigorúan bizalmas levelet ír Himmlernek – cirill betűkkel, „Daragoj Rejkszfjúrer!” megszólítással. (Mindenki, aki a film 840 perce során bármit is kézzel ír, az cirill betűkkel teszi; a svájci postahivatal táviratblankettája is cirill betűs.) Egy másik vicc:

Minden év február 23-án (a Vörös Hadsereg napján) Stirlitz harmonikával járta Berlin utcáit és tereit, közben kozák dalokat énekelt. Nem is sejtette, hogy ezekben a napokban milyen közel állt a lebukáshoz.

Mindezek ellenére azt kell mondjam: a film összességében tetszett. A mai filmekben, azt mondják az okosok, 4 másodpercenként kell, hogy valamilyen akció, változás történjék. Ehhez képest A tavasz tizenhét pillanata kifejezetten lassú. Lassú, de – nekem – nem unalmas. Csak ismételni tudom (ezúttal pozitív értelemben): olyan megoldások vannak a filmben, ami egy mai termékben szinte elképzelhetetlen. Ilyen pl. az arcjáték. Nem 3 mp-es snittben (hiszen egy bizonyos arckifejezést ennyi időre beállítani nem nagy kunszt), hanem hosszú percekig tartó premier plánokban, amelyek során az amúgy néma szereplő arcáról komoly érzelmi változások olvashatók le. Kifejezetten élveztem azokat a jeleneteket, amikor valaki úgy tíz percig ül egy asztalnál, áll a kertben, vagy céltalanul tesz-vesz a lakásban – és közben baromira nem történik semmi, csak telik az idő, és a narrátor mesél. Nyugodt, békés az egész – még akkor is, amikor a sztori szintjén a nézőnek komoly izgulnivalói vannak. Semmi kapkodás, semmi trükközés. A filmtörténet e korszakában még számított a színészi tudás, nem kevésbé a vágó és az (analóg!) operatőr szakmai tudása és intuíciója.

Annyira sajnos nem értek a filmművészethez, hogy a részleteket objektíve megszakértsem, de az biztos: szemben egy csomó gyerekkori retróval, amely mára, felnőtt fejjel nézhetetlenné vált, a Stirlitz-film – dacára az eltelt évtizedeknek, a rendszerváltozásnak, a politikai klíma teljes megváltozásának – megőrizte az élvezhetőségét. Úgy látszik, a főcímben megénekelt „soha, soha meg nem álló” idő alkalomadtán mégis képes megpihenni.

Címkék: ,


csütörtök, szeptember 20, 2007
20:41
 
Ami senkinek sem prodest


Odakattintottam a KDNP honlapjára, mert kíváncsi voltam, anyáznak-e már amiatt, hogy az SZDSZ a héten beadja a Parlamentnek azt a törvényjavaslatot, amely arra vonatkozik, hogy Tomi meg én összeházasodhassunk. Erre vonatkozó cirkuszolást nem találtam, ehelyett a következő – mai – hírt olvasom:

„Halálra ítélünk, és az őszi zavargásokat kihasználva az ítéletet végre fogjuk hajtani” – olvasható többek között abban a levélben, amelyet az Országgyűlés Hivatalába címezve kézbesített Semjén Zsoltnak a posta. Az ismeretlen feladó ezt közli a KDNP elnökével: „Egy sorozat elég lesz rád!” A rendőrségre megérkezett a feljelentés, a nyomozás elrendeléséről 3 napon belül döntenek.

Ha hasonló fenyegetést a baloldalon kap valaki, akkor a jobboldal összeesküvés-elmélet gyártói – a cui prodest elvére hivatkozva (és többnyire hibásan, „qui prodest” formában idézve) – automatikusan a baloldalt teszi felelőssé: a kommunisták semmitől nem radnak vissza, a holocaustot meg, mint tudjuk, a zsidók szervezték.

Olcsó lenne hasonló ebben az esetben hasonló módon érvelni. Seggfejnek lenni ugyanis nem jobboldali privilégium. Az a helyzet, hogy teljesen mindegy, honnan származik egy ilyen fenyegetés, mint ahogy teljesen mindegy, ki a címzettje. A feljelentés és a nyomozás nyilvánvalóan szükséges, és – számomra – ugyanilyen nyilvánvalóan teljesen céltévesztett. Megtalálják és bedutyizzák a baloldali terroristát vagy a jobboldali provokátort? Nu, sag schon, akkor mi van?! Nem konkrétan ez a levél a szörnyű, hanem az, hogy olyan a társadalmunk, amelyben egy ilyen levél egyáltalán kitermelődhet. Hogy ilyen indulatok léteznek, és hogy akikben léteznek, azok nem találják meg annak a proszociális megélhetési módját. Nem Semjén Zsoltot féltem (és fordított esetben nem – mondjuk – Gyurcsány Ferencet félteném): nekik valószínűleg kutya bajuk se lesz. De az indulatok megvannak, és levezetésért kiáltanak. EMK-terminológiával: egy ilyen levél (akár „valódi”, akár provokáció) kétségbeesett kiáltás arról, hogy valakinek valamilyen szükséglete kibaszottul nincs kielégítve. (Na jó, e mondatnak nem minden szava volt szoros értelemben vett EMK-szakkifejezés...) Aránylag könnyű elképzelni, hogy ezek az indulatok végül milyen módon fognak levezetődni: autópályán egy agresszív előzésben, egy szándékosan megalázó iskolai feleltetésben, egy műtőasztal melletti oda nem figyelésben... Ez az igazi tragédia. És, mint mondtam, ezen kurvára nem segít, ha a levél íróját megbüntetik.

Az már más kérdés, hogy ha én valaha is arra adnám a fejem (ami soha nem fog előfordulni velem), hogy keresztény színekben villogjak a nagypolitikában, akkor egy ilyen levél esetén hogy reagálnék. Valószínűleg közreadnám a fenyegetést, de semmi esetre sem tennék feljelentést. Ehelyett örömmel megragadnám az alkalmat, hogy nagy nyilvánosság előtt elmondhassam, amit Jézus az ellenséghez való hozzáállásról mondott, és a médián keresztül is biztosítanám az ismeretlen levélírót afelől, hogy kihallom a leveléből a fájdalmát és kétségbeesését, hogy szívesen enyhítenék rajta, ha módomban állna – és hogy fel se merül bennem annak gondolata, hogy a törvény erejénél fogva (vagy bármilyen más módon) keressek vele szemben elégtételt.

Az is más kérdés, hogy hasonló megoldással még soha életemben nem találkoztam a főállásban keresztény politikusok részéről (sem).

Címkék: , , ,


szerda, szeptember 19, 2007
15:54
 
Pszí


Nem tudom, idéztem-e már itt a blogban a két kedvenc pszichoanalitikus viccemet. Ha nem, akkor íme. (Ha igen, akkor is.)

1.
   – Képzeld, tegnap volt egy freudi elszólásom.
   – Na, mi történt?
   – Anyósom nálunk vacsorázott, és azt akartam neki mondani: „Anyuka drága, legyen kedves ideadni a sótartót!”, ehelyett véletlenül ezt mondtam: „Maga hülye kurva, tönkreteszi az életemet meg a családom életét is!”

2.
   – Hány pszichoanalitikus kell egy villanyköre kicseréléséhez?
   – Kettő: az egyik becsavarja az égőt, a másik közben fogja a péniszt... akarom mondani, a létrát.


Mindez onnan jutott eszembe, hogy készítettem ma egy rakás okiratot, írtam egy rakás számlát, ezeket berámoltam egy rakás borítékba, és jojózott a szemem a végén mindezen irományokon fellelhető sok rakás névtől. Aztán némi kapkodászat között rápillantottam az egyik borítékra: basszus, az nem lehet, hogy ilyen hülyeséget írtam ide, ilyen cím nem létezeht! Megnéztem még egyszer, és megnyugodtam: annyira nem vagok hülye, valóban Kossuth Lajos utcát írtam, csak rosszul néztem.

Azért az aggsztó kicsit, hogy elsőre a Kossuth Lajost „Kovács Lenin”-nek olvastam.

Címkék: , , ,


hétfő, szeptember 17, 2007
20:18
 
Zsiráf plusz


A Wikipédián írott EMK-cikkemben leírtam, hogy a zsiráf miért is lett az erőszakmentes kommunikáció szimbólumává:

„A szárazföldi emlősállatok közül a zsiráfnak van a legnagyobb szíve. A zsiráf továbbá nagyon erős állat, ugyanakkor nagyon szelíd: egyetlen rúgásával harcképtelenné tehetné a társát – csak épp nem teszi. [...] Az elnyomó rendszerek nem arra szocializálják az embert, hogy felvállalja az érzéseit; ellenkezőleg: hogy elbújjon az "okos gondolatok" és "szilárd vélemények" fala mögé. A zsiráf – talán a hosszú nyakának köszönhetően – képes belátni e fal mögé.”

Ez utóbbi aspektus a hosszú nyakról történetesen saját találmány, de úgy gondolom, maximálisan belefér a zsiráfanalógiába. (Csak ezt a vallomást meg ne lássa egy wikiszerkesztő, mert azonmód törölni fogja az inkriminált mondatot: a Wikipédián nincs helyük az ún. „saját kutatásoknak”, csakis a Szigorúan Ellenőrzött vona Adatoknak Ebből, hogy fontosabb az igazolhatóság, mint az igazság, már volt konfliktusom a Wikipédián.)

Ma láttam a cikk laptörténetében, hogy a zsiráfanalógia kiegészült egy új motívummal. Mivel a laptörténetet csak a nagyon elvetemült wikizők (és ex-wikizők) nézik, kicsi az esélye, hogy élő ember valaha is megtalálja a cikken belül ezt a bizonyos motívumot. Ezért gondoltam, hogy inkább kiemelem, íme:

„Nyálával képes feloldani a tövist, ami azt a készséget jelképezi, hogy mások "fullánkjait" együttérzéssel és empátiával dolgozhatjuk fel.”

Hogy valójában mire képes a zsiráf nyála azonkívül, amit én leírtam róla, nem tudom, de a hasonlat tetszik.

A nap másik híre: a Lumos.hu szerint a kiadó bejelentette, hogy megvan a HP7 magyar címe: Harry Potter és a Halál ereklyéi.

Címkék: , , ,


vasárnap, szeptember 16, 2007
11:26
 
Kőmíves Kelemenné, kifordítva


Januárban 96 kg-ról (más források szerint 94) indultam, és nyaralás előttre leküzdöttem magam úgy 73–74-re. Igazság szerint a hetvenvalahány már márciusra megvolt, csak aztán lelassult a projekt, és maradt a szinten tartás. (A cél 70 kg. Vagy 69: azt könnyű lenne megjegyezni a születési évemről.)

A nyaralás – amint az kiderülhetett a blogból is – két hét folyamatos zabálást jelentett. Enyhe rettegés vett erőt rajtam, amikor itthon ráálltam a mérlegre, de szerencsére megúsztam 80 alatt. Azóta gyakorlatilag szaladgálok 77 és 80 között. Az elmúlt hét péntek reggeléig legyűrtem magam 76-ig, és örültem meg büszke voltam meg reményteli. Aztán jött a péntek este: itt volt Lina, beszélgettünk, picit ettünk-ittunk is. Tegnap meg Tomi szüleihez mentünk, amitől már eleve pánikban voltam, mert régi tapasztalat, hogy ezt a programot képtelenség megúszni plusz két és fél kiló nélkül – és így is lőn. Megint bejött a papírforma: amit egy hét alatt sikerül lerombolni, az a kétnapos hétvége alatt visszaépül.

És még nem vagyunk a végén. Most indulunk Apához, többek között ebédelni...

Címkék: ,


péntek, szeptember 14, 2007
18:14
 
Anonzsiráf


Nem férek a bőrömbe. A Wikipédián – igaz, belépés nélkül, anonim felhasználóként – írtam egy Erőszakmentes kommunikáció szócikket. Aki végogkövette a zsiráftémát itt a blogomban, az lehet, hogy sok újat nem talál benne – számomra mindenesetre jó érzés, hogy kész vagyok vele, mi több, még büszke is vagyok rá, hogy összehoztam. Most, hogy ránézek az órára, azt látom, hogy bő hat és fél órán keresztül dolgoztam vele.

(Az anonimitásom persze csak részben stimmel: az irodából írtam, ahol fix IP-címünk van, és ezzel az IP-címmel már buktam le egy két öreg wikiróka előtt...)

Címkék: , , , ,


szerda, szeptember 12, 2007
15:18
 
Pár kósza szó a párszaszóról


Megint Harry Potter. Nagyon nehezen tudom kiverekedni magam abból a világból – főleg így nehéz, hogy meg se próbálom, mert eszem ágában sincs. :-)

A poszt címe csupán egy öncélú poén, a párszaszóról nemigen van mondanivalóm. (Bár vicces lenne, ha arra is lefordítanák a HP-sorozatot.) Ellenben ami az angolt illeti, a nyelvtanulásnak egy nagyon hatékony módszerére jöttem rá. Adva van hét kötetnyi olyan szöveg, amelynek a nagy részét kívülről-belülről ismerem, oda-vissza. A három legutóbbit eleve angolul olvastam, merő türelmetlenségből. Miért ne olvasnám el angolul az egészet? Úgyis szívesen szöszölök az apró részletekkel, hogy ki mit miért monott, csinált stb. – lényegesen jobb helyzetbe kerülök, ha az exegetikai tevékenységemet nem a fordítás alapján végzem, még akkor is, ha egyébként minden tiszteletem Tóth Tamás Boldizsáré, mert amit ezekkel a könyvekkel művelt, az tényleg briliáns.

Szóval az történt, hogy péntek délelőtt fogtam magam, felhívtam Tomit az irodából, hogy akkor én most letudnám előre magamnak a szülinapomat meg karácsonyt (mármint ajándékilag), bánná-e. Nem bánta. Úgyhogy munka után bementem egy belvárosi könyvesboltba (ahol egyébként 1989-ben dolgoztam is pár hónapot), és habozás nélkül megvettem a Harry Potter sorozat első négy kötetét. Úgyhogy a jelenlegi projekt az, hogy az elejétől kezdve végigolvasom angolul a hét könyvet, és nem foglalkozom olyasmikkel, hogy szótár. A Bölcsek Kövével ma hajnalban végeztem, és meg kell mondjam: ahhoz képest, hogy kb. egy hónapja olvastam újra magyarul, kifejezetten élveztem. A sztorit is, a stílust is. Azt is, amikor az eredeti jobb, azt is, amikor a fordítás.

[...]

Visszaolvasva a fentieket arra jövök rá frusztráltan, hogy amit valójában meg szeretnék osztani, az elég nehezen olvasható ki belőle. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem akarom elfogadni, hogy vége a történetnek. Mint ahogy nincs is: viszem tovább magamban. Pörgetem, boncolgatom. A történet fő- és mellékszálait, a szereplők jellemfejlődését, a fölvetett erkölcsi, társadalmi, pszichológiai és (tök komolyan:) filozófiai és teológiai kérdéseket, valamint a Rowling által felkínált válaszokat. Ha találok hozzá partnert, meg is beszélem ezeket. Időnként rányúlok egy-egy hibára, pontatlanságra, következetlenségre: ilyenkor elszomorodom, félek is egy kicsit, hogy megrepedezik az illúzió – de nem, szemlátomást erős és strapabíró.

[...]

Hm... Még mindig nem az igazi. Azt próbálom én itt körbejárni egy csomó szóval, hogy nagyon sokat köszönhetek ezeknek a könyveknek, ennek a világnak. Általában örülök annak, hogy van, hogy ismerhetem. Most pedig konkrétan örülök annak, hogy az újraolvasással ismét benne élhetek.

Valami ilyesmit akartam elmondani.

Címkék:


hétfő, szeptember 10, 2007
15:59
 
Nem dobom el az agyam


Ma 6 hónapja operálták a jobb szememet. Reggel voltam kontrollon: a látásom továbbra is teljesen rendben van. A napszemüveggel is lehet lazítani, de mondta a doktor néni, hogy szoláriumba még fél évig ne menjek. Gondolom, ezt majd csak kibírom valahogy: életemben nem láttam még szoláriumot belülről. A következő kontroll 6 hónap múlva lesz, és azzal kész is. Ha aztán majd a bal szemem még romlik annyira, hogy érdemes legyen azt is megbuherálni, akkor sort keríthetünk arra is. Rendületlenül azt mondom, hogy életem egyik legjobb beruházása volt a műtét.

Nézegettem az imént a netet... Olvasom, hogy ezekben az órákban Semjén szokása szerint egyebek közt a melegházasság c. lemezzel basztatja az SZDSZ-t a parlamentben, azzal színesítve ezúttal, hogy a KDNP jajdemilyennagyon szereti a zsidókat ősidőktől fogva, üntyüm-püntyüm, és – írja az Index – „emlékeztetett a 45-ös kereszténydemokrata hagyományokra”. Valamiért a 44-es kereszténydemokrata hagyományokra nem volt érkezése emlékeztetni. Aztán rákattintottam egy hírre: a New Scientist-re hivatkozva számol be egy kísérletről, amely szerint szerkezeti, neurológiailag kimutatható különbség van a konzervatív és a liberális emberek agya között.

„...A teszt során minden alanynak M és W betűket villantottak fel (összesen ötszázszor), és az önkénteseknek a betűkhöz tartozó gombokat kellett megnyomniuk. A válaszra minden esetben csak fél másodperc volt, tehát az alanyoknak gyorsan kellett cselekedniük, és az egyik betű négyszer olyan gyakran villant fel, mint a másik. "Ha az ember ugyanazt a stimulust látja, egy ellentétes inger mindig a meglepetés erejével hat" – magyarázta Amodio az arányokat. A ritkábban felvillanó betű megjelenésekor a magukat konzervatívnak valló emberek az esetek 47 százalékában a "megszokott" másik gombot nyomták meg, természetesen hibásan. A liberálisok jobban tudtak reagálni a váltásra, és csak az esetek 37 százalékában hibáztak. Az EEG-s felvételek ezzel együtt azt mutatták, hogy az anterior cinguláris kéreg (ACC) néven ismert, az elülső homloklebeny közelében található agyterület kétszer olyan aktív volt a liberálisok vizsgálatakor, mint a konzervatívok tesztjein. Az ACC az agy vészjelző rendszere, amely segít felismerni és elkerülni a rizikós helyzeteket.”

Nem akarom megszakérteni azt, amihez nem értek, de elgondolkodtam: azt talán szabad. Ha az evolúció mind a mai napig folyamatban van (márpedig abban van), akkor semmi nem zárja ki, hogy a fajokra tagozódás folytatódjon a ma egységes homo sapiens fajon belül is. Az evolúció jelenségét többnyire úgy szokták bemutatni a tankönyvekben, hogy egy fajon belül kialakul valamilyen változás, és lesz két csoport: e kettő vetélkedik a továbbiakban az erőforrásokért. Amelyik csoport adaptívabb (azaz amelyik hatékonyabban képes alkalmazkodni a környezet változásaihoz – írják a tankönyvek), az lesz életképesebb, az szerzi meg az erőforrásokat – úgyhogy végeredményben az marad fenn.

Mi következik ebből...? Semmi a világon. De allegóriának számomra mindenesetre hasznos. Időnként hosszan-hosszan tudok frusztrálódni, hogy egy konzervatív és liberális, akármilyen hosszú párbeszédet folytassanak is, nem képesek összehozni egy mindkettejük számára elfogadható álláspontot. Ha viszont ahhoz hasonlítom a jelenséget, hogy az egérke és az elefánt, dugjanak bár napestig, nem képesek összehozni egy utódot, akkor nem is olyan elkeserítő a dolog.

Címkék: , , , ,


vasárnap, szeptember 09, 2007
12:33
 
Lopok, íme:


Lopok, méghozzá Sztefanó blogjából egy részletet. Remélem, nem haragszik meg miatta. (Az illusztáció saját kreálmány az általa belinkelt képről.)

Két egészen fontos tanulsága van a Forralt békának. Tudniillik, az egyébként is világos és konkrét tartalmi mondanivalón túlmenően. [...]

A másik tanulságról azt hittem, hogy régen tisztában vagyok vele. Ám egy egészen hétköznapi élmény során döbbentem csak egész horderejére. Történt ugyanis, hogy egyik ügyfelem tárgyalásra hívott. Maga a tárgyalás nem említésre méltó, leszámítva a furcsa képet a falon. Ahogy beléptünk a terem ajtaján, egészen rám nehezedett. Talán az elhelyezése és hatalmas mérete miatt? Egy mozaikokból álló absztrakt modern művészi alkotáshoz volt hasonlatos.



Sejtettem, hogy egy túlnagyított digitális képről lehet szó, ám kivehetetlen volt, hogy kit vagy mit ábrázol. Így közelről szemlélve, a szürkés négyszögletű mozaikok összhatása némi szomorkás hangulatot keltett. Meg kell adni, így is érdekes, majdnem azt is mondhatnám, hogy szép volt. Meg nem állhattam, hogy az illem adta legelső alkalommal a terem túlsó végébe ne menjek, hogy távolról is szemügyre vehessem az alkotást, és akkor hirtelen valóban összeállt a kép. Egy futó, illetve atléta, talán egy olimpiai küzdelem, Emil Zátopek, kiáltottam fel, a legendás cseh bajnok az. Egy stadion futópályáján. Emil ZátopekA pálya mentén jól ki lehetett venni a fényképezőgépekkel és mikrofonokkal felszerelt riporterek hadát, a lelátókon a nézőket és Zátopek eltorzult arcán a kínnal határos, győzelemre sarkalló erőfeszítés jeleit. Majd ismét átsétáltam a kép tőszomszédságába, ahonnan a jelenetből immár csak a különféle árnyalatú kockák színfoltja maradt. Csak sejteni lehetett, hol van a pálya vonala, a futó arca és az előbb még világosan látható kulissza is szertefoszlott. Sem verseny, sem futópálya, sem stadion, sem semmi, csak kockák művészi összevisszasága. Hát ez a tanulság. Nap mint nap majd megvakulunk a világ dolgainak közelségétől. Figyeljük az esőt, az összegyülemlő tócsákat, egy szirénázó autót, látjuk az újságot az asztalon, halljuk a híreket a rádióból, beszámolókat terrorról, háborúkról, gyilkosságokról, üvegházhatásról. Ezek mind-mind megannyi szürke, fehér meg fekete kockái a valós életnek. Ezekből a mozaikdarabokból áll össze a kép, de csak az látja, aki képes eltávolodni és felülről nyugodtan áttekinteni az egész bizarr jövés-menést. Nem könnyű, mert nem elég felmenni Galyatetőre vagy a Mátrába, de az Eiffel-toronyba mászni sem segít. Itt az eltávolodás más módjait, formáit kell megválasztani. Jó, hogy mások, mint például Daniel Quinn, ezt már megtették előttünk és beszámoltak élményükről. A mi dolgunk már nem olyan nehéz, csak kicsit oda kell figyelnünk és minden pompájában összeáll majd a futó képe vagy a világ nyomorúságos sorsa. Attól függ merre és hova nézel majd az óriási terítőn.

Címkék: ,


péntek, szeptember 07, 2007
14:57
 
A megfigyelés és az ún. „oltalmazó erő”



A kettővel ezelőtti poszthoz írott kommentjében Eszter egy ismételt családon belüli erőszak képét vázolta fel. A konklúziója ez volt:

„...az áldozat akkor menekülhet meg, ha a bántalmazás tényét és jogtalanságát, és azt, hogy azért a másik a felelős – legalább saját magának – leszögezi. Ez – sajnos – annak leszögezésével (nem feltétlen kimondásával) is kell járjon, hogy a férj bántalmazó.” – (Kiemelés tőlem.)

Véleményem szerint nem szükséges, hogy ezzel járjon. A kulcs ehhez a zsiráftánc 1. lépése: a megfigyelés. A megfigyelés azt jelenti, hogy arra reagálok, amit ténylegesen tapasztalok, nem a tapasztalatom saját kognitív kiértékelésére.

Bántalmazott feleségként amit tapasztalok, az olyasmi lehet pl., hogy „a férjem az utóbbi három évben minden nap megvert, hetente átlag kétszer megerőszakol”.1 Ezek a tények arról, hogy a másik mit csinál. Az viszont, hogy a másik milyen, már nem tény, hanem a tényekből levont következtetés, interpretáció, minősítés. Tiszta sor, hogy ebből a helyzetből nekem (mint feleségnek) el kell menekülnöm: ha megvernek, az fáj; békére és biztonságra van szükségem.

A fenti utolsó mondatból kiemelem ezt: „ha megvernek, az fáj”. Tehát mi fáj? Mi miatt nem elégülnek ki a szükségleteim? Amiatt, hogy megvernek. Nem pedig amiatt, hogy a férjem „bántalmazó” vagy „alkoholista” vagy „hímsoviniszta” vagy „briganti” vagy „komplexusos” vagy bármi egyéb. A helyzet minden aspektusát (amelyek között ott vannak a saját képességeim is) mérlegelve a szükségletemet úgy tudom kielégíteni, ha kilépek a helyzetből. Ehhez azonban bőségesen elegendő az objektív tények megfigyelése és felismerése. Ha egyúttal minősítek is, az semmi plusszal nem járul hozzá a fent nevezett szükségleteim (béke, biztonság) kielégítéséhez.

Tegyük fel azonban azt is, hogy a sok verést követően sikeresen „nem vagyok OK” életpozícióba helyezkedtem, és a fentiek mellett van egy olyan szükségletem is, hogy „OK vagyok” pozícióba kerüljek. Ehhez vajon szükség van-e arra, hogy a másik felet „nem vagy OK”" pozícióba rakjam (akár csak magamban, kimondatlanul)?

Szerintem nem szükséges. Illetve csak akkor, ha elfogadom azt a hiedelmet, amely szerint az emberi konfliktusok zéró összegű játszmák, vagyis nyerni csak úgy és annyit tudok (pl. egy „OK vagyok” pozíciót), ha – és amennyit – a másik veszít. Szabad ebben hinni, természetesen. Én azonban nem ebben hiszek. Én abban hiszek, hogy egy számomra borzasztó helyzetben akkor is érezhetem magam jónak, tisztának, ártatlannak, ha eközben senkire nem aggatom rá a „rossz”, „bűnös”, „hibás” címkét.

Teljesen más téma, bár továbbra is EMK.

Nem írtam eleddig arról, hogy a teljesen formális zsiráf is folyamodhat adott esetben erőhöz. Nem azért nem írtam, mert kínos, hanem azért, mert nem terveztem, hogy apránként az egész EMK-t le fogom blogolni. Úgy látom azonban, hogy ez a sors vár rám. ;-)

Szóval van olyan, hogy a per definitionem erőszakmentes zsiráf erőszakot alkalmaz. Marshall Rosenberg ezt úgy nevezi: oltalmazó erő. Ha egy gyerek épp le akar lépni a járdáról a kocsi elé, akkor a zsiráf nem kezdi el feltárni az érzéseit és a szükséágleteit, hanem simán félrelöki a gyereket. Ha ketten elkezdenek őrjöngve verekedni a zsiráf jelenlétében, és félő, hogy komolyan kárt tesznek egymásban, akkor a zsiráf, ha elég képes rá fizikailag, erővel is szétválaszthatja őket. Ha (ez klasszikus morálteológiai kázus lesz) a háztetőről egy ámokfutó golyószórózza a járókelőket, és a zsiráfnál történetesen van egy pisztoly, akkor alkalmasint lelövi az illetőt.

Ezekben a helyzetekben az oltalmazó erő nyilvánult meg, amely viselkedéses szinten nem, lényegét (forrását és célját) tekintve azonban nagyon is különbözik a megtorló erőtől. Nem azért lököm fel a gyereket, mert haragszom rá, mert megérdemli, mert büdös kölke, a frászt hozza rám. Nem azért pofozom le a kocsmai verekedőket, hogy megtudják, hogy nem ők a janik. Nem azért lövöm le a terroristát, mert megérdemli a rohadék. Hanem egyedül azért, hogy kielégüljön azon szükségletem, hogy X-et vagy Y-t (adott esetben önmagamat) biztonságban tudjam. Tehát ezekben a szélsőséges helyzetekben a zsiráf nem „igazságot szolgáltat”, nem „jogos büntetéssel sújt” valakit, hanem a kiélezett helyzetben rendelkezésére álló egyetlen eszközzel: erővel akadályozza meg a nagyobb rossz bekövetkeztét, azaz oltalmaz. Ezek kivétel nélkül olyan szituációk, amikor fizikailag nem lehetséges az elmélyült beszélgetés kialakítása: a fenyegető veszély elhárítása érdekében azonnal kell cselekedni.

Az oltalmazó erő használata tehát része az erőszakmentes kommunikációnak, nem pedig szemben áll vele. Bővebb információ e témáról Marshall Rosenberg könyveiben található.



1A családon belüli erőszak ilyen mértékű jelenléte sajnos sokkal több családra igaz (az összes társadalmi osztályban), mint azt a legtöbben magunktól gondolnánk. Magyarországon évente 50–150 halálos áldozata van a családon belüli erőszaknak. Élete során minden ötödik nőt bántalmaz partnere fizikailag. Erről a témáról bővebben ezen az oldalon lehet olvasni.
 
 

Címkék: , , ,


csütörtök, szeptember 06, 2007
14:46
 
B története (részletek)


Legnagyobb örömömre újabb partizánakció történt: Sztefanó jóvoltából lefordult magyarra és kikerült a netre Daniel Quinn B története c. könyvének egy újabb fejezete. A könyv az Izmaellel kezdődő és az Én Izmaelemmel végződő trilógia középső kötete. A könyv két részből áll: a tulajdonképpeni regényből, amelyben utalások hanzanak el a B által tartott előadásokra, illetve ezen előadások szövegéből. Sztefanó – hála legyen neki – eleddig B első két előadásának szövegét fordította le. Az alábbi linkekre kattintva lehet (és érdemes) őket olvasni:

A magam részéről várom a többit is!

Címkék: , ,


 
Mi az EMK voltaképpen – és mi nem?


Kérdések és válaszok. Nem akarok unalmas lenni, de továbbra is hangsúlyozom: a válaszok nem a zsiráfguru, hanem a kereső ember pozíciójából.

„Az amúgy üdvös zsiráfnyelv nem rejt-e egyfajta szolipszista csapdát. A "nem a filmet érzem, hanem magamat" nem vezethet-e (hangsúly a feltételes módon!) oda, hogy "az egész külvilág csak káprázat"?”

Úgy gondolom, hogy ez a veszély nem áll fenn. Az erőszakmentes kommunikáció nem ismeretelméleti kérdésekre ad ismeretelméleti válszokat, hanem egy szebb, élhetőbb, gazdagabb világot szeretne megvalósítani. Eközben nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy pl. „létezik-e a világ?” vagy „eljuthat-e az ember a kétségbevonhatatlanul igaz ismeretre?” Ezek (számomra) fontos filozófiai kérdések, de kívül esnek a nagyon is gyakorlati EMK hatáskörén: még akkor is, ha a szóhasználata látszólag érinti őket.

„...nem lehet-e visszaélni a zsiráfnyelvvel? Hogy nem lehet-e akármekkora cumit lenyomni a torkodon, mondván, ez nem cumi, csak úgy érzed.?”

Ha az EMK csupán egy módszer lenne, egy technika – akkor természetesen lehetne vele visszaélni. Sőt: ha valaki az EMK-ból kipecázza az eszközöket, és azokat használja, de nincs mögötte a tényleges zsiráfszemlélet, akkor nemcsak lehetne, hanem lehet is visszaélni vele. Csak éppen nem hatékonyan. Egy példával: ha valaki utál főzni és nem is tud, akkor beveheti ugyan magát a konyhába, és eljátszhatja a mesterszakács szerepét, fölveheti a szép fehér ruháját, lekoppinthatja az összes gesztusát – az elkészült étel nem lesz igazán finom.

„Nyilvánvalónak látszik számomra, hogy a zsiráfnyelve nem egyszerűen egy nyelv, hanem mögötte egy komplex gondlkdási- vagy attitűd-rendszer húzódik meg.”

Erről van szó. Az erőszakmentesség erőszakmentességet jelent: nem az erőszak látszatától való mentességet. Van egy ismert mondás: „Diplomata az, aki úgy küld el a picsába, hogy te alig várod, hogy végre elindulhass.” Az EMK nem ezt jelenti. Nem azt, hogy a róka hatékonyabban és kevesebb fáradsággal énekli ki a sajtot a holló szájából. Nem azt, hogy a Pásztorok einstand helyett szelíd fellépéssel manipulálják úgy Nemecseket, hogy ő önként odaadja a golyókat.

Az EMK nem a „meggyőzés hatékony eszköze”. Az EMK lényegét tekintve egy markáns ember- és világkép, amelynek gyakorlati kihatása van a kommunikációra.

Az EMK ember- és világképe (mondhatni: axiómája) szerint a világ jó hely, és az emberek képesek arra, hogy még jobbá tegyék. Az EMK szerint az ember nem „embernek farkasa”, hanem az élet gazdagodásának forrása. Minden emberre „OK vagyok, OK vagy” tekint. A konfliktusok okát nem abban keresi, hogy ki cselekedett „jól” vagy „rosszul”, hanem abban, hogy a különböző emberek szükségletei milyen módon nem tudnak harmóniába kerülni egymással. Ha pedig ezt feltárta, akkor valamennyi fél szükségletét igyekszik kielégíteni. Ennek oka azon alapvető szemlélet, amely szerint senki nem lehet boldog valaki más rovására. Zsiráfként egy konfliktusban számomra az és csak az lehet az elfogadható megoldás, amelyben a te érdekeid pontosan ugyanannyira érvényesülnek, mint az enyémek. Ha zsiráfként vagyok veled együtt (és nem „állok veled szemben”), akkor a te érzéseid és szükségleteid épp oly fontosak számomra, mint a sajátjaim. Tehát nem úgy teszek, mintha fontosak lennének, hanem valóban azok. Enélkül a zsiráfozás nem zsiráfozás.

Az Elvevő társadalom – az életközösségben példátlan módon – létrehozta a hierarchiát. Nem mellesleg: ez a lényege. Az ideológiai alapja ennek az a hit, hogy birtokában vagyunk a „jó és rossz tudásának”. Ennek alapján bizonyos emberek „jók„ (ők vezetik a társadalmat, ők határozzák meg annak normáit, hogy mi erkölcsös, mi helytelen, és nem mellesleg: náluk van az élelemraktárak kulcsa), a többiek pedig „rosszak„. Ezt a világrendet olyan kulcsszavak működtetik, mint „kell”, „kénytelen”, „megérdemel”, „méltó”, „dicséret”, „büntetés”, „tilos”, „muszáj” „helyes”, „helytelen”, „jogos”, „igazságtalan” stb.

A zsiráfnyelvben mindez értelmezhetetlen. Az erőszakmentes világban az ember nem azért tesz valamit, mert kell, mert előírták, mert erkölcsös – hanem azért, hogy az nekem is, a világnak is javára váljék.

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni,
gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.”
(Weöres Sándor)

Az erőszakmentességben ismeretlen a „kell” szó (meg az összes többi a fenti gyűjteményből). Ha valamit teszek, akkor azt azért teszem, mert úgy döntöttem. Azért döntöttem úgy, mert valamely szükségletemet ki akarom elégíteni. Ez a tettekért való tökéletes felelősségvállalás világa. Nem kell munkába járnom, hanem azt választom, hogy munkába járjak. Nem tilos 50-nél gyorsabban hajtani, hanem azt választom, hogy max. 50-nel megyek. És ha mégis gyorsabban hajtok, azt is én választom: nem a forgalom „kényszerít” rá, nem a fontos úticélom miatt „vagyok kénytelen” gyorsabban menni. Minden cselekedetem kényszertől mentes, autonóm döntés eredménye (még ha a döntés konkrétan nem is tudatos); a háttérben pedig kivétel nélkül az áll, hogy valamilyen szükségletemet ki akarom elégíteni. Ez persze a sakálokra is igaz: nekik sem „kell” csinálniuk semmit – csak ők ezt nem tudják, mert elfelejtettek szólni nekik.

Az erőszakmentes világban nem lehet „kiérdemelni” a javakat: a zsiráf nem azért akarja gazdagítani a másik embert, mert az jó, mert megérdemli – hanem mert ez a fenti axióma egyenes következménye. És nem olyan alapon kér valamit a másiktól, hogy az „jár neki”: az EMK világában semmi nem jár senkinek, minden ajándék. Nincs követelés, csak kérés van, adás és hálás elfogadás. Ugyanezért hiányzik a zsiráfnyelv szótárából a „büntetés” és a „dicséret” is: mindkettő erőszakot fejez ki. Ezt a büntetésről könnyebb belátni, a dicséretről valószínűleg nehezebb. Ha az EMK a szelíd hasbaakasztás technikája lenne, akkor volna helye benne dicséretnek. Ha megdicsérlek téged, valójában azt közlöm veled: „Ezt jól csináltad, és ezzel kiérdemelted, hogy jó embernek tartsalak.” Ha a másik embert jónak, okosnak, ügyesnek, becsületesnek stb. minősítem, az pontosan ugyanúgy minősítés (tehát erőszak a másik felé), mintha negatív jelzőkkel erőszakolom meg a személyét.

A zsiráf nem dicsér (vagyis nem kinyilatkoztatja, hogy valami jó), hanem az adott dologgal kapcsolatos érzését fejezi ki. Örül valaminek, elégedett valamitől, megnyugtató számára valami stb. Marshall Rosenberg egyik (számomra) legnehezebben emészthető példájában a matektanár nem azt mondja a diáknak egy feladat megoldására, hogy rossz, hanem: „Nekem nem ennyi jött ki. Elmondanád, hogy te hogyan gondolkodtál?” – Egy Elvevő társadalomban edződött sakálfülnek ez botrány vagy ostobaság. Holott a vége ugyanaz lesz: a diák újraszámolja a példát, és vagy az derül ki, hogy valahol pontatlan volt, vagy az, hogy valamit nem ért, és ezzel lehetőséget kap arra, hogy bőívítse a tudását. Ami kimarad ebben a paradigmában: az, hogy a gyerek kénytelen butának érezni magát.

„Ha jól gondolom, akkor a következő kérdésem az, hogy ebbe a gondolkodásrendszerbe belefér-e, és ha igen, milyen módon a szilárd véleményalkotás. Belefér-e, hogy egy filmről azt gondoljam, hogy igénytelenül vágták, rosszul szinkronizálták. Belefér-e, hogy egy fogadóról azt mondjam, hogy ez olyan, mint a szenbékkállai? Belefér-e, hogy egy emberről azt gondoljam, hogy durva és agresszív? Hányszor szabad egy embernek durva és agresszív megnyilvánulásokat mutatnia, hogy a zsiráf még mindig csak azt gondolja róla, hogy ekkor és ekkor és ekkor és ekkor is durva megnyilvánulást tett? Van-e olyan, hogy annyiszr nyilvánul meg valaki durván, hogy már a zsiráf is azt mondja, hogy ez egy durva ember? Vagy kérdezem másképp. Szerinted sakál módra kommunikál-e az, aki egy emberre a fenti körülmények közt azt mondja, hogy durva?”

Marshall azt mondja: nagyon könnyű megtanulni zsiráful beszélni; ami nagyon nehéz: elfelejteni sakálul beszélni és gondolkodni.

Bármilyen minősítés vagy értékelés kívül esik a zsiráfnyelv értelmezési tartományán. Nem azért, mert a zsiráf a minősítést jónak vagy rossznak minősíti (fura is lenne!), hanem mert tapasztalatai szerint az nem hatékony. Persze, szabad egy filmet hosszúnak, egy vágást igénytelennek, egy szinkront rossznak, egy embert durvának mondani. Miért ne lenne szabad? A kérdés az: Mi a célunk ezzel a minősítéssel? Lesz-e ettől szebb és jobb a világ? Gazdagodik-e ettől valaki bárhogyan is? Kielégül-e valamilyen szükségletem? – Szemben az előző kettővel, ez utóbbira feltétlenül igennel válaszolnék: Hogyne: amikor minősítek, kielégülnek azon roppant lényeges szükségleteim, hogy magamat jónak és kompetensnek tartsam, hogy elismerést, vagy legalábbis odafigyelést vívjak ki magamnak. Én ennyi különbséget látok csupán az „Ez a film rossz” és az „Ez a film nekem nem tetszik” között.

Ami az emberek minősítését illeti. Hallott-e valaha valaki olyan történetet, amelyben valakinek beleverték az orrát a saját szarába, teszem azt egy rasszistára ráolvasták, hogy „te rasszista vagy!”– és ettől ő megváltozott? Ugyanez a kérdés feltehető nemcsak rasszistára, hanem fasisztára, kommunistára, homofóbra, tovajra, erőszakosra, gonoszra stb. Fel tud mutatni akárki akár csak egyetlen példát arra, hogy a címkézés pozitív változást eredményezett? Én a magam életéből (de a közéletből sem) nem tudok példát hozni erre – pedig sakálkodtam már eleget életemben. Nincs tapasztalatom arra, hogy a „te egy vad, erőszakos, agresszív állat vagy!” jellegű felkiáltásra bárki is változtatott volna a viselkedésén. Arra viszont bőven van tapasztalatom, hogy a felvállalt érzéseimet (pl. fájdalom, szomorúság stb.) respektálták, és ez a respektus konkrét viselkedésváltozásban nyilvánult meg.

Tehát egy zsiráfnak is szabad sakálként kommunikálnia – de minek? Ez ugyanolyan, mint ha egy tíz ujjal gépelő titkárnő azt kérdezné: szabad-e neki két ujjal pötyögnie. Persze, mért ne lenne szabad...

„Nem lehet, hogy a társadalom csak bizonyos érzések kimutatásáért "büntet"? Éppen a felsorolt cimkék halmaza sugallja, hogy az agresszív indulatokat a társadalom - ebben a kontextusban maradva - "jutalmazza", legalábbis "díjazza".”

Úgy gondolom, hogy az agresszió nem érzés, hanem viselkedés. A társadalom pedig nem „jutalmazza”, hanem nem tud védekezni vele szemben, eszköztelen, és ezért gyakran behódol az agresszornak. Az agresszió mögötti érzésekre azonban a társadalom nincs felkészülve. Az agresszió hátterében többnyire frusztráció, csalódottság, kétségbeesés, félelem húzódik. Mindezek igen könnyen veszik magukra a düh álarcát. A dühöt (mérget, haragot stb.) az EMK nagyon fontos dolognak tartja – de nem tekinti önálló érzésnek, hanem oylasvalaminek, ami nagyon élesen jelzi egy súlyos érzés, egy ki nem elégített szükséglet jelenlétét.

„Kitartóan kérdezlek, a gyakorlatban mennyire hatékony a zsiráfnyelv?”

Hadd kérdezzek vissza: mennyire hatékony egy naplemente, egy zenemű vagy egy rózsa illata? Mennyire hatékony az istenhit vagy az ateizmus? – Ha a zsiráfozást módszernek tekintenénk, akkor értelmezehtő lenne a kérdésed. A fentieket elolvasva talán megérted, miért húzódozom az explicit választól (noha az implicit válasz ott van a szövegben).

Címkék: , ,


szerda, szeptember 05, 2007
18:45
 
A túl hosszúnak érzett film


Még mindig zsiráfozás, azaz Erőszakmentes Kommunikáció. (Érdemes a linkre kattintani: EMK-val kapcsolatos kérdések és válaszokhoz jutunk.)

Fernandel írja egy kommentekben folyt párbeszéd során: „Ugyanazt a mondatot (zeneművet, filmet) hangulatomtól függően egyszer érezhetem hosszúnak, máskor pergőbbnek.”

Ez tökéletesen igaz. A zsiráf ezt nem cáfolja, csak eggyel mélyebbre megy.

Ugyanaz a mondat (film, zene, akármi) természetesen mindig ugyanolyan hosszú. És természetes, hogy ezer tényezőtől függően hol rövidebbnek, hol hosszabbnak „érezzük” (észleljük? gondoljuk? becsüljük?). Arról nem is szólva, hogy egy másik ember teljesen másként érzi (észleli, gondolja, becsüli) hosszúnak vagy rövidnek ugyanazt a filmet. Mi a különbség a két érzés (észlelés, gondolat, becslés stb.) között? Természetesen nem maga a filmhossz. Az annyi, amennyi. A különbség az emberben van. Köztem és a másik ember között, illetve a "tegnapi én" és a "mai én" között.

Tehát a szubjektív érzésnek döntő a szerepe. De ez a szerep valójában nem magára a film hosszára vonatkozik: az ember azonban aránylag ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy meg kelljen becsülnie mondjuk egy látott film hosszát. (Ebben a ritka esetben lenne adekvát mondjuk a „94 percesnek becsülöm” mondat.) Ennél sokkal gyakoribb, hogy az ember pontosan tudja, hány perces a film (vagy még gyakoribb: nem tudja, de ténylegesen nem is érdekli), és ennek tudatában (vagy nem tudatában) „érzi” a filmet rövidnek vagy hosszúnak...

...vagy nem így van?

Voltaképpen nem. Amit télnylegesen érzek, az nem a film hossza, hanem én magam. Nem a filmet „érzem valamilyennek”, hanem magamat érzem valahogy. Pl. a film alatt felszabadult és jókedvű vagyok, a végén viszont bánatos vagy csalódott (mert arra vágyom, hogy bárcsak tartott volna tovább a film). Vagy ellenkezőleg: a film alatt unatkozom, feszült vagyok, nyomott hangulatú, levert, fáradt, türelmetlen, ideges, motiválatlan stb. – a végén viszont megkönnyebülést érzek.

Magamat érzem valahogy – és ez az érzés határozza meg az objektív valóságról (a film hosszáról, a tárgyalópartnerem okosságáról, a nők egyenjogúságáról, a gazdasági és politikai helyzetről stb.) alkotott véleményemet és az egész hozzáállásomat. Csakhogy megint belefutunk a szokott nehézségbe: önmagunk felvállalásába. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy „Ez a film hosszú”, mint azt, hogy „Fáradt, levert és motiválatlan vagyok”.

Kisgyerekkorunktól arra vagyunk idomítva, hogy okosak legyünk: hogy pontos, szabatos, magabiztos véleményt tudjunk kialakítani a világról. Ha így teszünk, a környezet megjutalmaz: elismeréssel, pénzzel, sikerrel stb. Ezzel párhuzamosan azt is belénk nevelték, hogy az érzéseinket ne vállaljuk fel: az érzés az „nem fontos”, „ne légy anyámasszony-katonája”, „mit érzelegsz már megint”, „az érzés magánügy” stb.

Tehát ha azt mondod: „Ez a film hosszú”, akkor jól vagy idomítva, mert egy objektív dologról mondtál ítéletet: még akkor is jó pontot kapsz, ha a másik embernek történetesen homlokegyenest más a véleménye. Véleményekről lehet gondolkodni, eszmét cserélni, érvelni, vitatkozni stb.

Ha viszont azt mondod, hogy „Fáradt, levert és motiválatlan vagyok”, akkor kilépsz a társadalmi közmegegyezéssel normatívvá tett objektivitás kereteiből, felrúgod a játékszabályokat: játékrontó vagy, aki büntetést érdemel.

Egyrészt, és elvileg. Másrészt és gyakorlatilag: a legsakálabb sakál is emberből van legbelül. S mint ilyen, igényli a tényleges emberi kapcsolatot, ha tudattalunl is. Az objektivitás előbb említett normája nagyon hatékony technokrata szemmel, de borzalmasan kimerítő az egyes ember számára. (Ezért olyan magas a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya az ún. „sikeres emberek” körében.) Vagyis lehet, hogy az érzelmeim felvállalása miatt gyakran „megbüntet” a környezet (pl. a „balek”, „érzelgős”, „naiv”, „életképtelen” és egyéb címkék nekem ítélésével) – de összességében és hosszú távon jól jövedelmez. A zsiráfnyelvben olyan kapuk kinyitására is léteznek varázsigék, amelyek a legleleményesebb sakálok előtt is örökre zárva maradnak.

Címkék: , , ,


kedd, szeptember 04, 2007
13:12
 
Zsiráf-káté


További aggályok fogalmazódtak meg a zsiráfnyelv hatékonyságával kapcsolatban. És némileg hülyén érzem magam, mert amikor nekiállok válaszolgatni, úgy festhet, mintha én profi zsiráfnak tartanám magam, és ebből a pozícióból osztanám az észt, holott erről szó sincs. (Ha valaki rendsezresen olvassa a blogomat vagy ismer engem IRL, az nagyon is jól tudja ezt.) Ugyanakkor álszerény sem akarok lenni, és ha úgy gondolom, bizonyos kérdésekre történetesen van válaszom, akkor miért csinálnék úgy, mintha nem lenne? Úgyhogy válaszolgatok, annak hangsúlyozásával, hogy ezek nem megfellebbezhetetlen igazságok, hanem stációk, amelyeknél a saját szubjektív tipródásomban épp tartok.

„...mi van, ha nem tudsz ellépni a golyószóró elől? Amennyire tudom, a zsiráf, ha veszélyben érzi magát, halálos rúgást tud mérni az ellenfelére. Az EMK zsiráfanalógiája erre is kiterjed?”

Az EMK erőszakmentes kommunikációt jelent, és ebből most a kommunikáció szót hangsúlyozom. Szélsőséges eseteket leszámítva az emberek közötti kommunikáció verbális szinten zajlik, metakommunikatív elemekkel tarkítva. Kétségtelen, hogy egy vadnyugati pisztolypárbajt vagy egy kocsmai verekedést is be lehet passzírozni a „kommunikáció” feliratú dobozba – én úgy gonolom azonban, hogy az EMK nem ezekre a helyzetekre vonatkozik. Az EMK elsődleges (mondhatni talán: egyetlen) tényleges eszköze a reflexió. Reflektálunk a történtekre (hogy mi is történt valójában, túl az elsődleges látszaton), az érzéseinkre és szükségleteinkre, a partner érzéseire és szükségleteire – ehhez nyilván idő szükséges: annak a lehetősége, hogy egyáltalán kialakulhasson valamifajta párbeszéd. A zsiráfnyelv nem a párbeszéd hiányát pótolja ki valamilyen csodálatos módon (akkor is, ha a párbeszédnek nincsenek meg a minimális lehetőségi feltételei), hanem a párbeszéd folyamatát, tartalmát alakítja.

Ha valaki rám fogja a pisztolyát (és tudom, hogy nem játszmázik, hanem ténylegesen lőni készül), akkor, úgy vélem, az EMK fogalmai használhatatlanok. Ilyenkor elszaladok vagy kirúgom a kezéből a revolvert. Ha pedig más megoldás nincs, én lövöm le. Ez van.

Ugyanakkor ne keverjük össze a pisztolylövést azzal, hogy éppen a redves kurva anyánkba küld el valaki. Utóbbi esetben is meghiúsulhat a kommunikáció, ez azonban már nem vis maior: ilyenkor nincs kényszer arra, hogy az erőszakot erőszakkal viszonozzam. Ha fizikailag nem is tudok kilépni a szituációból (mondjuk egy járművön utazunk), mentálisan akkor is kitérhetek a támadás elől. Sőt, a helyzetet magamban lefordíthatom zsiráfra: megpróbálhatom beazonosítani, hogy az őrjöngve káromkodó emberben épp milyen érzelmek dominálnak, és vajon milyen szükségletei nem elégülnek ki pillanatnyilag. (Ez a fizikailag jelen nem lévő sakálra is igaz: pl. egy hajdani, rég meghalt tanárra.) Visszajelzés hiányában persze nem fogom megtudni, hogy jól tippeltem-e – magamat azonban ezzel a technikával sikerült megvédenem a sérüléstől. Ha a velem szemben álló, vérszomjas fenevadként viselkedő emberben nem vérszomjas fenevadat látok, hanem valakit, aki épp a teljesen jogos és tiszteletre méltó szükségleteit próbálja kielégíteni (történetesen számomra nem kedvező módon), akkor varázsütésre máris egy békésebb, ártalmatlanabb világban találom magam.

Az EMK egyik alapelve: A sakál valójában egy magát rosszul kifejező zsiráf. Megnyugtaó ezt szem előtt tartani.

„...az aktuális sakál nem értelmezi-e balekságnak, ha vele zsiráful beszélsz? Rá kell-e hagyni, hogy ez az ő baja, vagy nem, mert így az adott helyzetben tényleg balekká válsz?”

Én nem attól válok valamilyenné, hogy te engem valamilyennek tartasz. Én olyan vagyok, amilyen (és ha ezzel nem vagyok kibékülve, ezzel nekem van dolgom), te pedig olyannak tartasz engem, amilyennek (és ha ezzel nem vagy kibékülve, ezzel neked van dolgod). Ha te baleknak gondolsz engem (vagy okosnak vagy gonosznak vagy álnoknak vagy szentnek vagy akárminek), az egyedül rólad mond bármit is. A zsiráfnyelvben nemcsak a másik fél minősítésére nincsenek szavak, hanem az is értelmezhetetlen, ha valaki minket minősít. Értelmezhetővé úgy válik, ha beazonosítjuk, hogy a közlés konkrétan mire vonatkozott, és lefordítjuk azt érzésre szükségletre. Teszem azt:

   – Amikor azt mondod, hogy egy balek vagyok, voltaképpen arra utalsz, hogy az imént nem kizárólag a saját igényemet ismételgettem, hanem rákérdeztem a tiedre is? Abból, amit mondasz, én azt hallom ki, hogy kicsit zavarban vagy: mintha pergőbb, indulatosabb párbeszédre számítottál volna. Megtennéd azt, hogy megerősítesz vagy megcáfolsz, vajon jól értelek-e?
   – Bazmeg, te hülye vagy!
   – Ezzel azt akarod mondani, hogy félreértettelek, és amit érzel, az nem a zavar, hanem valami más?
   – Mi a faszér' lennék zavarban?! Örülök, hogy nem kellett órákig tépnem a pofám!
   – Jól értem, hogy attól tartottál: hosszabb vita lesz ebből, és most örülsz, hogy túl vagy rajta?
   – Persze hogy örülök!


És így tovább...

„A pesszimizmusom erről szól, arról, hogy az erőszakmentes kommunikációhoz a másik embernek partnernek kell lennie. Vagy legalább motiválhatónak kell lennie az együttműködésre. [...] Vagyis félek, hogy gyakran vannak olyan helyzetek, amikor nem lehetséges erőszakmentes kommunikáció.”

Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehetséges (lásd a fent említett verekedős helyzeteket), de úgy gondolom, ez lényegesen ritkább, mint gondolnánk. Marshall Rosenberg az EMK-t nem nyugdíjasotthonok horgolókörében tesztelte, hanem javítóintézeti gyerekeken, börtönökben, elmegyógyintézetekben, háborús konfliktusokban stb. Az EMK egyik legfontosabb aspektusa, hogy a zsiráfnyelv alkalmazásához nincs szükség a partner együttműködésére. Attól, hogy a partner minősít, általánosít, vádol stb., én nem vagyok rákényszerítve, hogy átvegyem ezt a közlési módot. Szabadságomban áll, hogy makacsul kitartsak amellett, hogy rákérdezek a konkrétumokra, hogy tisztázni próbálom mindkettőnk érzéseit, hogy minden megnyilvánulását megpróbáljam szükségletként értelmezni, és erre visszajelzést is kérjek.

Az emberek nemigen szoktak hozzá, hogy figyeljenek rájuk. A párbeszédeink túlnyomó részben párhuzamos monológokból állnak. Azt hiszem, hogy még egy nagyon vérmes sakál is meglepődik azon, ha a vele szemben álló ember ténylegesen próbál reagálni (még ha tévesen is), nem pedig a saját mondandóját hajtogatja – ahogy azt otthon és a munkahelyén a többi sakáltól megszokta. Úgy gondolom, ilyenkor neki elemi érdeke, hogy bekapcsolódjon a párbeszédbe. Nem azéárt, mert elkezdett „jobb emberré” válni, hanem mert senki sem szereti saját magát (inkluzíve a saját kommunikációját) nyilvánvalóan inadekvátnak érezni.

Ehhez persze a zsiráf részéről bátorság kell. Nemigen vagyunk arra szocializálva, hogy amikor valaki épp leordítja a fejünket, hogy milyen utolsó szarháziak vagyunk, akkor védekezés vagy viszonttámadás helyett ezt mondjuk:

   – Ha jól értelek, akkor egyrészt csalódott vagy, mert nagyon számítottál arra, hogy mára kész leszek ezzel a munkával, másrészt aggódsz, mert nem tudod, hogy hogyan is kéne most folytatni... – stb.

„érdekel, hogy a zsiráfnyelv ki tudja-e iktatni a lehiggadási időt? Ha jól emlékszem, Balázs is több poszt megírása után jutott el a megbocsátáshoz.”

Szerintem nem tudja kiiktatni. Az EMK-nak többek között pont azért a zsiráf a szimbóluma, mert túl azon, hogy nagyon nagy szíve van, nagyon hosszú a nyaka is, így a szívében keletkező indulat csak lassan jut el az agyáig. (Ez így persze biológiailag marhaság, de elég plasztikus.) Vagyis kell idő a lehiggadáshoz , és abszolút van helye az elemi erejű indulatnak is. A különbség sakál és zsiráf között nem az, hogy az utóbbi kisebb fordulatszámon pörögve éli meg az érzelmeit. Ellenkezőleg: egy zsiráf megengedheti magának azt a luxust, hogy teljes mértékben átélje a legszélsőségesebb érzelmet is – pontosan azért, mert elvállalja, hogy ez most az ő története. Én vagyok dühös, én vagyok elkeseredett, én érzek át olyan tehetetlenséget, amilyet utoljára óvodában éreztem, én érzem azt, hogy mindjárt megfulladok a torkomban lévő gombóctól...

...Én érzem ezeket – mivel nekem lenne most szükségem arra, hogy...

Ez a lényeg. A legrohadtabb helyzetben sincs másról szó, hogy én érzek valamit, és azt a valamit azért érzem, mert nekem valamilyen szükségletem nem elégült ki. És ha ezt felismerem (alkalmasint már jó előre, még a zsiráfnyelv-órákon, azért, hogy az ilyen szituációkban valamivel jobban fel legyek vértezve), akkor máris összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyok, mint sakálként lennék.

Tegyük fel, hogy dolgozni akarok, de a szobában jelen levő embernek be nem áll a szája, és mondja, csak mondja... A sakál az adott helyzetben ezt éli meg:

   – Agyamra megy ez a barom! Hogy lehet valaki ilyen tapló?!

És teljesen eszköztelen. Nincs tisztában a tényleges szükségletével (mert esze ágában sincs önmagára figyelni), így elvi lehetősége sincs, hogy a helyzetet átalakítsa számára kedvezőbbre: akár a saját szükségletének valamilyen más módon történő kielégítésével, akár egy konkrét, telejsíthető kérés megfogalmazásával. Ha kifelé fordítja a fülét (azaz támad), akkor azt mondja:

   – Nem tudnád végre befogni a pofádat? Hogy lehetsz ilyen tapló?!

Amire a másik elkezdi bizonygatni, hogy nem tapló – és sakálunk továbbra sem tud dolgozni. Ha befelé fordítja a fülét, akkor nem szól be a másiknak. Engedelmesen válaszolgat, időnként odavet egy-egy nahátot – és lassan, de biztosan közelít az agyvérzés felé.

Ugyanebben a helyzetben a zsiráf felismeri:

   – Mindjárt felrobbanok az idegességtől! Nyugalomra van szükségem: legalább öt perc csöndre, amíg senki nem szól hozzám, hogy újra üzemképes legyek...

És e szavakkal fordulhat a másikhoz:

   – Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék dolgozni, és ehhez most csöndre lenne szükségem. Megfelelő megoldás volna számodra, ha ezt a beszélgetést most elhalasztanánk, úgy félórával?

És ha a másik számára ez valamiért nem megfelelő megoldás, akkor egyszerűen kimegy a szobából, mondjuk a mosdóba, és időt hagy magának arra, hogy lehiggadjon. Mert tudja (pontosan azért, mert önző módon saját magára figyelt), hogy nem a természeti törvények átalakítására van szüksége, nem is arra, hogy az összes istenverte barom mielőbb megdögöljön – hanem csak öt perc nyugira. Amit ha nem így, akkor amúgy, de képes biztosítani önmaga számára.

Címkék: ,


hétfő, szeptember 03, 2007
16:15
 
Balek zsiráf? (Avagy: a megbocsátás határai)


A zsiráf valójában nem más, mint egy szánalmas balek, egy lúzer? Távolról valóban annak látszhat, de semmi esetre sem az. Sokkal kevésbé lúzer, mint a sakálok általában. A kettővel ezelőtti posztomhoz írott kommentek jogos kérdéseket feszegetnek:

„Mi a teendő, amikor a másik orcádat is felkínáltad, és megütötték azt? Más szóval, miközben Csaba egy szeretethiányos állapotot nyög, és az eltérő szükségleteitek feszülnek egymásnak, Csaba mégiscsak rabolja a pénzedet, a nyugalmadat, az idődet. Lehet, hogy nem rossz ember, de veled rosszat tesz. Ezt hogyan kell kezelni?” (Fernandel)

Továbbá:

„...vannak emberek, akiket bizony nem akarok megérteni. Mert vannak ugyanis cselekedetek, amelyeknek bárakármi volna is a személyes háttere, akkkor is, úgyis, mindenképp elfogadhatatalanok. Nem érdekel a gyilkos sanyarú gyerekkora [...]. Nem akarok a végtelenségig megértő lenni, és egy bizonyos határon túl toleráns sem. Félek, hogy a végtelenségig toleránsakat megeszik a disznók. Mondom kicsit finomabban: ha liberális-szelíd-megértően megengedjük az erőszakot is, akkor az erőszak előbb-utóbb elpusztítja a szelídeket. Ha viszont szembeszegülünk az erőszakkal (aminek hatékony eszköze sajnos nem a másik orcánk szelíd odatartása, hanem valamely keménység), akkor magunk, önként mondtunk le a saját szelídségünkről.” (Eszter)

A francia mondás szerint tout comprendre, c'est tout pardonner. Remélem, pontosan idéztem, ha mégsem, valaki javítson ki; a jelentése mindenesetre biztos: Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. A magam részéről teljes mértékben egyetértek azzal, amit ez a mondás jelent – annak kihangsúlyozása mellett, hogy mit nem jelent. Ezt a legegyszerűbben úgy tudom bemutatni, hgy néhány fogalmat – némileg ad hoc módon – definiálok.

Szükséglet. A szükséglet azt jelenti, hogy valaki valamiben hiányt szenved. Ez lehet testi, lelki, szellemi, intellektuális – akármilyen hiány; a lényeg, hogy az illető ezt „elszenvedi”, azaz szeretné megváltoztatni a helyzetet. Valaminek a meg nem léte tehát nem jelent hiányt. Nagyon sok ember él a földön, akinek nincs görög konkordanciája, és ezzel a helyzettel nagyon jól ki van békülve. Nekem sem volt, de nekem hiányzott, szükségem lett volna rá. (Ezért örültem szerfelett, amikor aztán lett.) Nagyon sok embernek szükséglete, hogy a Fradi visszakerüljön az NB I-be. Engem speciel hihetetlenül hidegen hagy, hogy mi újság a foci világában.

Frusztráció Ha egy szükségletem tartósan nem elégül ki, akkor frusztrált vagyok, és úgy is viselkedem. Az „úgy” jelen esetben arra a pszichológiai tényre utal, hogy a frusztráció leggyakrabban magával hozza a regressziót (azaz a primitívebb, indulatvezéreltebb, kevésbé megoldásorientált viselkedést), valamint az agressziót. A szomorú a dologban az, hogy ez nemcsak rám nézve igaz, hanem a környezetemre is. És mivel nem szeretek szenvedni mások agressziójától, elemi érdekem arra törekedni, hogy a körülöttem élők szükségletei kieklégüljenek.

A szükséglet kielégítése. Egy szükségletet a legritkább esetben lehet csupán egyféle módon kielégíteni. Ugyanakkor aki éppen hiányt szenved valamiben, nagyon gyakran beszűkül egyetlen lehetséges megoldásra, és alternatív kielégülési formában egyáltalán nem gondolkodik. Nem azért, mert rossz ember vagy bunkó vagy önző – hanem mert az alternatívák egyszerűen a vakfoltjára esnek. Nem tud a létezésükről. Ha azonban valaki ráirányítja a figyelmét egy másik útra, akkor esetleg csodálkozva mondja majd: „Ja, hogy így is lehet?! Akkor legyen így!”

A szükséglet és annak kielégítése közötti különbség. A szükséglet adottság. Akár a sajátom, akár a másé: lehet neki örülni vagy nem örülni: van. Megtehetem persze, hogy hadakozok ellene, de csak olyan hatásfokkal, mint ha a természeti törvények ellen hadakoznék. A legokosabb, amit tehetek, hogy elfogadom és tiszteletben tartom. Minda magamét, mind a másét. Feltétel nélkül. – A szükséglet kielégítése azonban nem adottság, hanem cselekedet: olyasvalami, ami leggyakrabban alá van rendelve (vagy legalábbis alárendelhető) a tudatos kontrollnak. Így e cselekedetet – szemben magával a szükséglettel – lehet elfogadni vagy nem elfogadni, és ha elfogadhatatlan, akkor alternatívákat keresni. A szükséglet feltétel nélküli elfogadása nem jelenti a kielégítés módjának feltétel nélküli elfogadását.

Megérteni. A skizofrének azért ijesztőek, mert kiszámíthatatlanok. Nem úgy reagálnak a dolgokra, ahogy szerintünk kéne. Továbbvíve: a másik ember, mint olyan, szintén azért ijesztő, mert kiszámíthatatlan: nem úgy reagál a dolgokra, ahogy szerintem kéne. Ez félelmetes. Csakhogy valójában még a skizofrének látszólagosan random hülyeségei sem random hülyeségek. Az ember cselekedetei valamilyen módon szerveződnek, valamilyen módon követik egymást. Voltaképpen minden cselekedet egy (vagy több) szükséglet kielégítése. Ha ismerem valakinek a szükségleteit, akkor a a viselkedését, ha előre jelezni nem is tudom feltétlenül, utólag képes vagyok értelmezni. Vagyis nem holmi misztikus, emberfeletti – következésképpen: félelmetes – gonoszsággal állok szembe, csupán egy másik ember másságával. Ráadásul aránylag könnyen belátható, hogy ha mögé nézünk a felszínen nagyon is eltérő, nagyon is egyedi igényeknek, a mélyben voltaképpen nagyon hasonló (mondhatni: pontosan ugyanolyan) szükségletekre bukkanunk: igény a táplálékra, pihenésre, biztonságra, elfogadottságra, gyöngédségre, intimitásra, önkiteljesedésre stb. – A másik megértése annak felismerését jelenti, hogy a másik embernek is (a pszichopata gyilkosnak, a háborús bűnösnek, de még a BKV-ellenőrnek is!) ugyanarra van szüksége, mint nekem. Csak épp máshogy.

Egyetérteni. Az egyetértés ebben az értelemben azt jelenti, hogy az a mód, ahogy a másik ember szeretné a szükségletét kielégíteni, számomra elfogadható. A szükségleteink harmóniában vannak egymással – vagy legalábbis nem ütköznek. A fentiekből következik, hogy a megértés nem jelent feltétlenül egyetértést, vagy másként: az egyetértés hiánya nemjelenti egyúttal a megértés hiányát is. Ez annyit tesz, hogy törekedhetek a másik maximális megértésére, és lehetek teljes mértékben empatikus a szükségletével – viszont emellett markánsan képviselhetem a saját szükségletemet, hangot adva annak, hogy az általa gyakorolt szükségletkielégítési viselkedés számomra adott esetben elfogadhatatlan.

Kommunikáció. Aktuálisan erről van szó. Arról, amikor kommunikálunk egymással. És nem arról, amikor nem. Zsiráfként a döntési lehetőségem arra vonatkozik, hogy kommunikálok-e vagy sem. Ha viszont a kommunikácikót választom, akkor abban (a zsiráfnyelv normái szerint) nem lehet erőszak: vagyis nem lehet benne minősítés, ítélkezés, általánosítás, követelés stb. A zsiráf maximálisan realista: arra reagál, ami van (nota bene: már amennyire ez ismeretelméletileg lehetséges), nem arra, amiről úgy gondolja, hogy van. És a konkrét történésekre vonatkoztatva kifejezi az érzéseit és hangot ad a szükségleteinek, illetve felderíti a kommunikációs partner érzéseit és szükségleteit. Mindezek ismeretében pedig olyan magatartást kínál fel, amely mind önmaga, mind a partnere számára elfogadható, és a partnerétől is ilyen magatartást kér. Vagyis egyaránt tiszteletben tartja mind a saját maga, mind a partnere szükségleteit, a szükséglet kielgítéseként azonban csak olyasmit fogad el, ami valóban elfogadható számára. Elvtelen kompromisszumnak, lesunyt füleknek, konfliktuskerülésből való behódolásnak helye nincs.

Amikor nem lehet erőszakmentesen kommunikálni. Ilyen is van. Többnyire nem „ezzel az emberrel”, hanem „ezzel az emberrel ebben a konkrét helyzetben” nem lehet. Mert nagy a távolság, mert kevés az idő, mert nem értjük egymás nyelvét, mert..., mert..., mert... – A zsiráf, ha ezt felismeri, egyetlen dolgot tehet: odébbáll. Ellép a golyószóró elől, lőtávolságon kívülre helyezkedik. Nem azzal, hogy „kurva anyját, ez egy rohadt, megátalkodott sakál” hanem azzal, hogy „ő és én itt és most a kommunikációt nem tudjuk megvalósítani”. Ez van. Lehet, hogy valaki más az én helyemben képes volna a hatékony, empatiksu kommunikációra, és ők ketten ki tudnák dolgozni azt az elfogadható viselkedést, amit mi ketten nem tudunk kidolgozni. Van ilyen. – Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy amilyen konfliktusokról úgy gondolom (tapasztalom, hiszem, sejtem stb.), hogy megoldásuk meghaladja a képességemet, azokat a konfliktusokat kikerülöm. Ezen az elven nem ugrom be egy külvárosi kocsmába, hogy szomjamat oltsam. Ezen az elven nem (nagyon) bocsátkozom párbeszédbe politikai ellenfelekkel. Ezen az alapon nem megyek többet a szentbékkállai Öreghegy Fogadóba.

Vádolni. Vádolni valakit azt jelenti, hogy valamely megtörtént rosszért felelőssé tesszük az illetőt. Az Elvevő kultúrában, ahol azt hisszük magunkról, hogy jónak és rossznak tudói vagyunk, ez többnyire együtt jár azzal, hogy a felelősön bosszút akarunk állni (akkor is, ha ezt eufemisztikusan igazságszolgáltatásnak nevezzük).

Megbocsátani. Megbocsátani annyit tesz: nem vádolni. A fenti értelemben ez azt is jelenti: lemondani a bosszúról. Hogy miért, az már más kérdés. Akár azért, mert Jézus ezt tanítja. Akár azért, mert felsimerjük, hogy a bossszú valójában semmilyen szükségletet nem elégít ki, vagyis az égvilágon semmire sem jó. Akár más okból: akár csupán egykedvűségből. A megbocsátás tehát nem a megtörtént rossz tényét tagadja el, nem is a megtörtént dolog rosszaságát relativizálja vagy bagatellizálja. Csupán annyit jelent, hogy a problémakezelés protokolljában nem szerepel a történtekért felelős személy megbüntetésének igénye. Hogy az okozott kárt miként kezeljük a továbbiakban, arra világnézettől, vallástól, személyiségtől, vérmérséklettől függően rengeteg paradigma létezhet. Arra is, hogy a jövőben milyen prevencióval próbáljuk elhárítani a hasonló károkat. Ennek azonban primer módon már semmi köze ahhoz, hogy valakit visszavonhatatlanul a „bűnös” jelzővel ruháztunk fel.

Megbocsátani – No.2. A megbocsátásra egy másfajta (az előzővel nem ellentétben álló) értelmezés: elengedni az adósságot. Eddig tartoztál nekem (egy forinttal vagy százmillióval vagy az életeddel), most azonban elengedem, és nem tekintelek többé adósmnak: szabad vagy. Hogy mi okom erre, az rám tartozik, hogy a saját könyvelésemben hogy intézem ezt a továbbiakban, az legyen az én bajom. A továbbiakban nem tartozol nekem. Ugyanakkor: ebből nem következik az, hogy legközelebb adok-e neked kölcsönt. Lehet, hogy adok, lehet, hogy nem adok. Az, hogy most elengedtem a tartozásodat, nem jelent semmit a jövőre nézve. Egyszerűen annyit jelent, hogy részemről szabad vagy. Se többet, se kevesebbet.

A zsiráf (vagy a keresztény) nem azért tartja oda a másik arcát, mert mazochista vagy hülye. Ha már indokolni kell, akkor valahogy úgy indokolnám, hogy – szerintem – az indulat, legyen bármily erős is, alapjában véve mégis roppant felületes dolog. Nem az ember valódi mélységéből fakad. Ha egyszer levezették, akkor az olyan, mint amikor kisül a kondenzátor. Ha pofon vágtak (és a pofon a továbbiakban képletesen értendő) és visszaütök, a levezetett indulat helyén új indulatot gerjesztek, és ez aztán a végtelenségig eszkalálódhat. Ha azonban bennemaradok a helyzetben (vagy visszamegyek), már van esélyem arra, hogy nem a zsigeri indulattal lesz dolgom (hiszen a kondenzátor már kisült), hanem az emberrel. Vagyis a másik orca odatartásával nem az előző szituációt prolongálom, hanem új helyzetet teremtek, amelyben megadatik a lehetőség a konfliktus erőszakmentes (ha tetszik: szelíd) átdolgozására. Ez pedig középtávon nagyon is konkrét haszonnal járhat. Lelki, de akár anyagi téren is. Olyan új, gazdagon gyümölcsöző kompromisszumokhoz vezethet, amely a zsigeri ellenállás paradigmájában fel sem merülhetett volna.

Jézus a nyolc boldogságban nem mondott olyat, hogy „Boldogok a balekok, mert övék lesz a Nagy Mennyei Vállveregetés.” Azt mondta: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” Nem a mennyország (arról máshol van szó), nem egy absztrakt isteni fair play díj, hanem a föld. A maga anyagi valóságában. A nettó haszon. Itt és most.

Nem isteni kinyilatkoztatás volt ez Jézus részéről, hanem nagyon mély emberismeret megnyilvánulása.

Szerintem.

Címkék: , , ,


szombat, szeptember 01, 2007
13:56
 
Itt van újra



Az idei ősz


az idei ősz legyen a tiéd

világosszürke felhők
sötétszürke ég
gigantikus cica
pofozkodik egy gombolyaggal
mások úgy mondanák
a nappal

nézz a köd mögé
fák között őzek
agancsukkal nekifeszülnek az ősznek

hallgasd a szelet
óriáspillangók szárnycsapása
röpködnek szerte a világba
a jövő tavaszt keresik
neked

lesz persze tél is
sötét és hideg
magányos
mert nem sok ember érti meg
szemközt a Sas-hegy
valójában a Caradhras

addig azonban melegben maradhatsz
orrodat ablakhoz nyomva
hallgasd a mesét
nézz a köd mögé
földerül a cirmos ég

őzek
pillangók
hunyd le a szemed

az idei ősz legyen nyár neked

Címkék:




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta