A zsiráf valójában nem más, mint egy szánalmas balek, egy lúzer? Távolról valóban annak látszhat, de semmi esetre sem az. Sokkal kevésbé lúzer, mint a sakálok általában. A kettővel ezelőtti posztomhoz írott kommentek jogos kérdéseket feszegetnek:

„Mi a teendő, amikor a másik orcádat is felkínáltad, és megütötték azt? Más szóval, miközben Csaba egy szeretethiányos állapotot nyög, és az eltérő szükségleteitek feszülnek egymásnak, Csaba mégiscsak rabolja a pénzedet, a nyugalmadat, az idődet. Lehet, hogy nem rossz ember, de veled rosszat tesz. Ezt hogyan kell kezelni?” (Fernandel)

Továbbá:

„...vannak emberek, akiket bizony nem akarok megérteni. Mert vannak ugyanis cselekedetek, amelyeknek bárakármi volna is a személyes háttere, akkkor is, úgyis, mindenképp elfogadhatatalanok. Nem érdekel a gyilkos sanyarú gyerekkora [...]. Nem akarok a végtelenségig megértő lenni, és egy bizonyos határon túl toleráns sem. Félek, hogy a végtelenségig toleránsakat megeszik a disznók. Mondom kicsit finomabban: ha liberális-szelíd-megértően megengedjük az erőszakot is, akkor az erőszak előbb-utóbb elpusztítja a szelídeket. Ha viszont szembeszegülünk az erőszakkal (aminek hatékony eszköze sajnos nem a másik orcánk szelíd odatartása, hanem valamely keménység), akkor magunk, önként mondtunk le a saját szelídségünkről.” (Eszter)

A francia mondás szerint tout comprendre, c'est tout pardonner. Remélem, pontosan idéztem, ha mégsem, valaki javítson ki; a jelentése mindenesetre biztos: Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. A magam részéről teljes mértékben egyetértek azzal, amit ez a mondás jelent – annak kihangsúlyozása mellett, hogy mit nem jelent. Ezt a legegyszerűbben úgy tudom bemutatni, hgy néhány fogalmat – némileg ad hoc módon – definiálok.

Szükséglet. A szükséglet azt jelenti, hogy valaki valamiben hiányt szenved. Ez lehet testi, lelki, szellemi, intellektuális – akármilyen hiány; a lényeg, hogy az illető ezt „elszenvedi”, azaz szeretné megváltoztatni a helyzetet. Valaminek a meg nem léte tehát nem jelent hiányt. Nagyon sok ember él a földön, akinek nincs görög konkordanciája, és ezzel a helyzettel nagyon jól ki van békülve. Nekem sem volt, de nekem hiányzott, szükségem lett volna rá. (Ezért örültem szerfelett, amikor aztán lett.) Nagyon sok embernek szükséglete, hogy a Fradi visszakerüljön az NB I-be. Engem speciel hihetetlenül hidegen hagy, hogy mi újság a foci világában.

Frusztráció Ha egy szükségletem tartósan nem elégül ki, akkor frusztrált vagyok, és úgy is viselkedem. Az „úgy” jelen esetben arra a pszichológiai tényre utal, hogy a frusztráció leggyakrabban magával hozza a regressziót (azaz a primitívebb, indulatvezéreltebb, kevésbé megoldásorientált viselkedést), valamint az agressziót. A szomorú a dologban az, hogy ez nemcsak rám nézve igaz, hanem a környezetemre is. És mivel nem szeretek szenvedni mások agressziójától, elemi érdekem arra törekedni, hogy a körülöttem élők szükségletei kieklégüljenek.

A szükséglet kielégítése. Egy szükségletet a legritkább esetben lehet csupán egyféle módon kielégíteni. Ugyanakkor aki éppen hiányt szenved valamiben, nagyon gyakran beszűkül egyetlen lehetséges megoldásra, és alternatív kielégülési formában egyáltalán nem gondolkodik. Nem azért, mert rossz ember vagy bunkó vagy önző – hanem mert az alternatívák egyszerűen a vakfoltjára esnek. Nem tud a létezésükről. Ha azonban valaki ráirányítja a figyelmét egy másik útra, akkor esetleg csodálkozva mondja majd: „Ja, hogy így is lehet?! Akkor legyen így!”

A szükséglet és annak kielégítése közötti különbség. A szükséglet adottság. Akár a sajátom, akár a másé: lehet neki örülni vagy nem örülni: van. Megtehetem persze, hogy hadakozok ellene, de csak olyan hatásfokkal, mint ha a természeti törvények ellen hadakoznék. A legokosabb, amit tehetek, hogy elfogadom és tiszteletben tartom. Minda magamét, mind a másét. Feltétel nélkül. – A szükséglet kielégítése azonban nem adottság, hanem cselekedet: olyasvalami, ami leggyakrabban alá van rendelve (vagy legalábbis alárendelhető) a tudatos kontrollnak. Így e cselekedetet – szemben magával a szükséglettel – lehet elfogadni vagy nem elfogadni, és ha elfogadhatatlan, akkor alternatívákat keresni. A szükséglet feltétel nélküli elfogadása nem jelenti a kielégítés módjának feltétel nélküli elfogadását.

Megérteni. A skizofrének azért ijesztőek, mert kiszámíthatatlanok. Nem úgy reagálnak a dolgokra, ahogy szerintünk kéne. Továbbvíve: a másik ember, mint olyan, szintén azért ijesztő, mert kiszámíthatatlan: nem úgy reagál a dolgokra, ahogy szerintem kéne. Ez félelmetes. Csakhogy valójában még a skizofrének látszólagosan random hülyeségei sem random hülyeségek. Az ember cselekedetei valamilyen módon szerveződnek, valamilyen módon követik egymást. Voltaképpen minden cselekedet egy (vagy több) szükséglet kielégítése. Ha ismerem valakinek a szükségleteit, akkor a a viselkedését, ha előre jelezni nem is tudom feltétlenül, utólag képes vagyok értelmezni. Vagyis nem holmi misztikus, emberfeletti – következésképpen: félelmetes – gonoszsággal állok szembe, csupán egy másik ember másságával. Ráadásul aránylag könnyen belátható, hogy ha mögé nézünk a felszínen nagyon is eltérő, nagyon is egyedi igényeknek, a mélyben voltaképpen nagyon hasonló (mondhatni: pontosan ugyanolyan) szükségletekre bukkanunk: igény a táplálékra, pihenésre, biztonságra, elfogadottságra, gyöngédségre, intimitásra, önkiteljesedésre stb. – A másik megértése annak felismerését jelenti, hogy a másik embernek is (a pszichopata gyilkosnak, a háborús bűnösnek, de még a BKV-ellenőrnek is!) ugyanarra van szüksége, mint nekem. Csak épp máshogy.

Egyetérteni. Az egyetértés ebben az értelemben azt jelenti, hogy az a mód, ahogy a másik ember szeretné a szükségletét kielégíteni, számomra elfogadható. A szükségleteink harmóniában vannak egymással – vagy legalábbis nem ütköznek. A fentiekből következik, hogy a megértés nem jelent feltétlenül egyetértést, vagy másként: az egyetértés hiánya nemjelenti egyúttal a megértés hiányát is. Ez annyit tesz, hogy törekedhetek a másik maximális megértésére, és lehetek teljes mértékben empatikus a szükségletével – viszont emellett markánsan képviselhetem a saját szükségletemet, hangot adva annak, hogy az általa gyakorolt szükségletkielégítési viselkedés számomra adott esetben elfogadhatatlan.

Kommunikáció. Aktuálisan erről van szó. Arról, amikor kommunikálunk egymással. És nem arról, amikor nem. Zsiráfként a döntési lehetőségem arra vonatkozik, hogy kommunikálok-e vagy sem. Ha viszont a kommunikácikót választom, akkor abban (a zsiráfnyelv normái szerint) nem lehet erőszak: vagyis nem lehet benne minősítés, ítélkezés, általánosítás, követelés stb. A zsiráf maximálisan realista: arra reagál, ami van (nota bene: már amennyire ez ismeretelméletileg lehetséges), nem arra, amiről úgy gondolja, hogy van. És a konkrét történésekre vonatkoztatva kifejezi az érzéseit és hangot ad a szükségleteinek, illetve felderíti a kommunikációs partner érzéseit és szükségleteit. Mindezek ismeretében pedig olyan magatartást kínál fel, amely mind önmaga, mind a partnere számára elfogadható, és a partnerétől is ilyen magatartást kér. Vagyis egyaránt tiszteletben tartja mind a saját maga, mind a partnere szükségleteit, a szükséglet kielgítéseként azonban csak olyasmit fogad el, ami valóban elfogadható számára. Elvtelen kompromisszumnak, lesunyt füleknek, konfliktuskerülésből való behódolásnak helye nincs.

Amikor nem lehet erőszakmentesen kommunikálni. Ilyen is van. Többnyire nem „ezzel az emberrel”, hanem „ezzel az emberrel ebben a konkrét helyzetben” nem lehet. Mert nagy a távolság, mert kevés az idő, mert nem értjük egymás nyelvét, mert..., mert..., mert... – A zsiráf, ha ezt felismeri, egyetlen dolgot tehet: odébbáll. Ellép a golyószóró elől, lőtávolságon kívülre helyezkedik. Nem azzal, hogy „kurva anyját, ez egy rohadt, megátalkodott sakál” hanem azzal, hogy „ő és én itt és most a kommunikációt nem tudjuk megvalósítani”. Ez van. Lehet, hogy valaki más az én helyemben képes volna a hatékony, empatiksu kommunikációra, és ők ketten ki tudnák dolgozni azt az elfogadható viselkedést, amit mi ketten nem tudunk kidolgozni. Van ilyen. – Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy amilyen konfliktusokról úgy gondolom (tapasztalom, hiszem, sejtem stb.), hogy megoldásuk meghaladja a képességemet, azokat a konfliktusokat kikerülöm. Ezen az elven nem ugrom be egy külvárosi kocsmába, hogy szomjamat oltsam. Ezen az elven nem (nagyon) bocsátkozom párbeszédbe politikai ellenfelekkel. Ezen az alapon nem megyek többet a szentbékkállai Öreghegy Fogadóba.

Vádolni. Vádolni valakit azt jelenti, hogy valamely megtörtént rosszért felelőssé tesszük az illetőt. Az Elvevő kultúrában, ahol azt hisszük magunkról, hogy jónak és rossznak tudói vagyunk, ez többnyire együtt jár azzal, hogy a felelősön bosszút akarunk állni (akkor is, ha ezt eufemisztikusan igazságszolgáltatásnak nevezzük).

Megbocsátani. Megbocsátani annyit tesz: nem vádolni. A fenti értelemben ez azt is jelenti: lemondani a bosszúról. Hogy miért, az már más kérdés. Akár azért, mert Jézus ezt tanítja. Akár azért, mert felsimerjük, hogy a bossszú valójában semmilyen szükségletet nem elégít ki, vagyis az égvilágon semmire sem jó. Akár más okból: akár csupán egykedvűségből. A megbocsátás tehát nem a megtörtént rossz tényét tagadja el, nem is a megtörtént dolog rosszaságát relativizálja vagy bagatellizálja. Csupán annyit jelent, hogy a problémakezelés protokolljában nem szerepel a történtekért felelős személy megbüntetésének igénye. Hogy az okozott kárt miként kezeljük a továbbiakban, arra világnézettől, vallástól, személyiségtől, vérmérséklettől függően rengeteg paradigma létezhet. Arra is, hogy a jövőben milyen prevencióval próbáljuk elhárítani a hasonló károkat. Ennek azonban primer módon már semmi köze ahhoz, hogy valakit visszavonhatatlanul a „bűnös” jelzővel ruháztunk fel.

Megbocsátani – No.2. A megbocsátásra egy másfajta (az előzővel nem ellentétben álló) értelmezés: elengedni az adósságot. Eddig tartoztál nekem (egy forinttal vagy százmillióval vagy az életeddel), most azonban elengedem, és nem tekintelek többé adósmnak: szabad vagy. Hogy mi okom erre, az rám tartozik, hogy a saját könyvelésemben hogy intézem ezt a továbbiakban, az legyen az én bajom. A továbbiakban nem tartozol nekem. Ugyanakkor: ebből nem következik az, hogy legközelebb adok-e neked kölcsönt. Lehet, hogy adok, lehet, hogy nem adok. Az, hogy most elengedtem a tartozásodat, nem jelent semmit a jövőre nézve. Egyszerűen annyit jelent, hogy részemről szabad vagy. Se többet, se kevesebbet.

A zsiráf (vagy a keresztény) nem azért tartja oda a másik arcát, mert mazochista vagy hülye. Ha már indokolni kell, akkor valahogy úgy indokolnám, hogy – szerintem – az indulat, legyen bármily erős is, alapjában véve mégis roppant felületes dolog. Nem az ember valódi mélységéből fakad. Ha egyszer levezették, akkor az olyan, mint amikor kisül a kondenzátor. Ha pofon vágtak (és a pofon a továbbiakban képletesen értendő) és visszaütök, a levezetett indulat helyén új indulatot gerjesztek, és ez aztán a végtelenségig eszkalálódhat. Ha azonban bennemaradok a helyzetben (vagy visszamegyek), már van esélyem arra, hogy nem a zsigeri indulattal lesz dolgom (hiszen a kondenzátor már kisült), hanem az emberrel. Vagyis a másik orca odatartásával nem az előző szituációt prolongálom, hanem új helyzetet teremtek, amelyben megadatik a lehetőség a konfliktus erőszakmentes (ha tetszik: szelíd) átdolgozására. Ez pedig középtávon nagyon is konkrét haszonnal járhat. Lelki, de akár anyagi téren is. Olyan új, gazdagon gyümölcsöző kompromisszumokhoz vezethet, amely a zsigeri ellenállás paradigmájában fel sem merülhetett volna.

Jézus a nyolc boldogságban nem mondott olyat, hogy „Boldogok a balekok, mert övék lesz a Nagy Mennyei Vállveregetés.” Azt mondta: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” Nem a mennyország (arról máshol van szó), nem egy absztrakt isteni fair play díj, hanem a föld. A maga anyagi valóságában. A nettó haszon. Itt és most.

Nem isteni kinyilatkoztatás volt ez Jézus részéről, hanem nagyon mély emberismeret megnyilvánulása.

Szerintem.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Vallás, Világ+ember

---