Cigarettázik a rák a folyóparton. Odamegy hozzá a másik:
   – Te, nem félsz, hogy embert kapsz?

A fenti vicc – megengedem, elég illetlen és inadekvát módon – Endogén ópiát vasárnap írt posztját olvasva jutott eszembe, amelyben komoly zsiráfügyi problémát vet fel.

„[...] A problémám tömören ez: a zsiráfunk nem fog max. 40 évesen rákban megbetegedni? (Jó, aki nagyon sakál, az meg lehet, hogy infarktust kap, az se jobb.) [...] Lehetséges az, az egészségünk megőrzésével, hogy soha nem mondjuk ki az indulatainkat, és ez nem tesz kárt bennünk? [...] Én tényleg félek ettől. Szeretném azt hinni, hogy van megnyugtató, hiteles válasz erre, olyan, ami összebékíthető a bennem lévő agresszióval. Igen, ez a kulcs: lehetek-e nem agresszív, miközben igenis van bennem agresszió? (És lesz is - ha már nem, az azt jelenti, meghaltam.) És azt is gondolom, hiába nem zsiráf fogalom az egyenlőség, igazságosság, mégis úgy tűnik, alapvető emberi igény azt megélni, mások nagyjából ugyanannyit fektetnek be a velünk való kapcsolatba, mint mi. És ha a zsiráf töretlenül járja a zsiráftáncot a sakálok közt, akkor nagyon felborul ez az egyensúly, amit egy ideig bír (hiszen tényleg hatékonyabb, mint a korábbi működésmódja), de vajon nem lesz egyszer csak elege ebből az aránytalanságból? [...]”

Semmi alapom nincs arra, hogy eljátsszam a zsiráfügyi szakértőt, úgyhogy a jelen poszt célja nem az, hogy kiosszam az észt meg a „megnyugtató, hiteles választ”. Viszont a kérdést fontosnak tartom a magam számára is, mi több, még gondolataim is vannak ezzel kapcsolatban.

Először is egy pontosítás: aki 40 éves korában meghal rákban, az nem a zsiráf. Valóban létezik olyan, hogy „rákos személyiség”: azt nevezik így, ha valaki mindig háttérbe szorítja a saját szükségleteit, állandóan a környezetéért él (és hal), mindenkit kiszolgál, mindenkinek a kedvét keresi, mindenki fontosabb nála stb. Ez az önfeláldozó attitűd, ahogy én tanultam, valóban erős korrelációt mutat a rákkal. Csakhogy ennek az attitűdnek semmi köze a zsiráfhoz, az erőszakmentes kommunikációhoz. Ez par excellence a befelé fordított fülű sakál attitűdje.

Ha „soha nem mondjuk ki az indulatainkat”, az valóban kárt tesz bennünk: az agresszió bennünk marad és minket zabál fel. A zsiráf azonban nagyon is kimondja az indulatát! Ha épp nagyon fáj neki valami, annyira, hogy ordítani tudna, akkor alkalmasint ordít. Csak éppen nem azt ordítja, hogy „Baszd meg az anyádat, te rohadék!”, hanem azt, amit József Attila: hogy „Nagyon fáj!” (Megjegyzendő, hogy J.A. sorsa ebből a szempontból nem példaértékű, de hát nem is az életét hoztam most példának, hanem csak egyetlen versének bizonyos részleteit.)

Tehát szó sincs arról, hogy az erőszakmentes kommunikációban ne volna helye az indulatok megélésének. Egyszer már írtam itt: „a dühöt (mérget, haragot stb.) az EMK nagyon fontos dolognak tartja – de nem tekinti önálló érzésnek, hanem oylasvalaminek, ami nagyon élesen jelzi egy súlyos érzés, egy ki nem elégített szükséglet jelenlétét.–

Lehet talán, hogy ez nem egyértelmű: az, hogy „nem tekinti önálló érzésnek”, nem azt jelenti, hogy nem is szabad megélni. Ellenkezőleg: Marshall Rosenberg épp hogy a düh teljes megéléséről beszél. Teljesebb megélésről, mint ahogy a hörgő-morgó-ordító sakál megéli. Az ordítás ugyanis önmagában kevés a düh feldolgozásához. Fontos része a folyamatnak, de kevés. A düh mélyére hatolni (és ily módon feldolgozva teljesen megszabadulni tőle) úgy lehet, ha az ember meg is érti a dühét: ez pedig azt jelenti, hogy elhelyezi az érzések és szükségletek kontextusába. A kontextus ez esetben jelenti mind önmaga, mind a másik ember érzéseit és szükségleteit.

Kérdés persze, hogy amennyiben az indulatot nem „csak úgy” éljük meg, hanem „valahogyan” (vagyis valamilyen kontroll, norma, szabályrendszer alapján), akkor azzal nem vagyunk-e ismét a ráknál. Én nem hinném. Az igazság az, hogy csaknem valamennyi indulatunkat valamilyen módon szocializálva éljük meg. Az utca közepén jön ránk a szarhatnék, mégsem szarunk az utca közepére. Azt éljük át, hogy legszívesebben megölnénk a másikat, mégsem öljük meg. És a legtöbb esetben ezt különösebb egészségkárosodás nélkül elviseljük. A baj akkor van, ha az indulatot nemcsak a maga zsigeri módján nem éljük meg, hanem ha sehogy se. Másként szólva: nem az a baj, ha az indulatot tudatosan átdolgozzuk, hanem ha azt hitetjük el magunkkal, hogy az indulatot átdolgoztuk, holott az átdolgozás, az átalakítás valójában nem történt meg.

Nem öljük meg a másikat, mert megtanultuk szépen, hogy nem megölni kell (mert azt a régi, elavult, 1.0-s sakál csinálta), hanem (modern sakálhoz méltóan) lekurvaanyázni. Ebből a lényeg: azok a módok, ahogy az egyébként egészséges ember általában – épp sakálfüleit viselve – megéli az agressziót, egytől-egyig tanult dolgok. Ténylegesen natív módon megélt agresszióval (vagyis artikulálatlan bömböléssel, a környezetben levők rúgásával, harapásával) egy bizonyos életkor fölött csak a pszichiátrián találkozunk. A tanult dolgokkal kapcsolatban pedig az a nagy helyzet, hogy újratanulhatóak. Újra, másképp. Hatékonyabb, adaptívabb módon. Ahogy megtanultuk, hogy ne öljünk, hanem kiabáljunk (anyázást), ugyanúgy megtanulható, hogy kiabáljunk (valami mást), vagy kiépítsünk bármilyen egyéb kijáratot az indulatnak. Nem szükséges az sem, hogy verbális legyen; egy dolog szükséges: hogy ténylegesen kijárat legyen. Nem mások szerint, az okosok, a tekintélyek szerint: hanem szerintünk. És hogy ezt a kijáratot ne torlaszoljuk el mindenféle szólamokkal. A magam részéről úgy gondolom: ha a jól bevált „dühös vagyok rád, mert te...” fordulat helyett például készségszinten elsajátítjuk a „dühös vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy...” formulát – azzal a kijárat még nincs eltorlaszolva. Az indulat képes ilyen feltételek mellett is megtalálni a maga útját.

Ami meg az állandó zsiráftáncot illeti, és az amiatti frusztrációt, hogy ezt egyedül kell ropnunk, mert a környezetünk nem partner hozzá... Már ebben a mondatban is van egy nem zsiráfkonform szó: a kell. Nem kell. Senki sem kötelez zsiráfozásra. Az erőszakmentes kommunikáció nem azt jelenti, hogy a régi szuperegónkat lecseréljük egy újabbra, amely szerint „az az élet egyetlen helyes útja, ha zsiráftáncot lejtesz, és ha nem ezt teszed, akkor rossz ember vagy.” Marsall arra a kérdésre, hogy szabad-e egy zsiráfnak időnként sakálkodnia, azt felelte, hogy persze, szabad – de miért tenné?

A zsiráfozás – aki próbálta, tapasztalhatta – hatékony. Emellett kimerítő. A sakálkodás – mindannyian tapasztalhatjuk egy-egy veszekedés után – ugyancsak kimerítő. Emellett viszont nem hatékony. Következtetés: az emberekkel való kommunikáció (legyen az erőszakos vagy erőszakmentes) fárasztó dolog. Hát ja. A zsiráfnak annyi helyzeti előnye van legalább, hogy amikor belefáradt a zsiráftáncba, amikor egyedül érzi magát, amikor unja az egészet, amikor fásult – akkor képes megfogalmazni, hogy fáradtságot, magányt, unalmat, fásultságot érez; képes felismerni, hogy mire volna szüksége az adott helyzetben (elfogadásra? biztatásra? félrevonulásra?), és e képességeit kiaknázva talán még változtatni is képes a helyzeten.

Szemben mondjuk egy fáradt, magányos, unott és fásult sakállal.

Címkék: EMK, Humor, Kommunikáció, Világ+ember

---