Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

kedd, október 30, 2007
12:46
 
Ami a mocskos buzikat illeti


Tegnap a Parlament elfogadta a Ptk. módosítását az ún. gyűlöletbeszéd témájában, az alábbiak szerint:

76/A. § (1) A személyhez fűződő jog sérelmét jelenti különösen az a sértő megnyilvánulás, amely faji hovatartozásra, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozásra, vallási vagy világnézeti meggyőződésre, szexuális irányultságra, nemi identitásra vagy a személyiség más lényegi vonására irányul, és személyek e vonással rendelkező, a társadalmon belül kisebbségben lévő körére vonatkozik. (Kiemelés tőlem.)

A dologgal kapcsolatban két megjegyzésem van, egy rövid és egy hosszabb.

A rövid megjegyzés az, hogy természetesen nagyon örülök minden olyan lépésnek, amely a melegek (jog)egyenlőségét mozdítja elő a társadalomban. Nagyon helyénvalónak tartom, hogy a törvény ugyanúgy rossz néven veszi ezentúl a „
mocskos buzi” szintagma nyilvános használatát, mint a „
mocskos zsidó”-ét. Tényleg örülök neki.

A hosszabb megjegyzés idézet lesz (a saját, készülő fordításomban) Daniel Quinn A civilizáción túl c. könyvének első, A probléma megközelítése c. részéből.


Régi gondolkodásmód, új programok

A B története című regényemben, az Izmaellel kezdődő és Az én Izmaelemmel végződő trilógia középső kötetében a következőket írtam: „Ha a világ megmenekül, az nem a régi gondolkodásmód műve lesz, új programok révén, hanem egy új gondolkodásmód műve – bármiféle program nélkül.” Attól tartok, ez egy olyan eset, amikor minden szó jelentése tiszta és világos, de maga a gondolat nehezen érthető. Megpróbálom hát újrafogalmazni. Ha azon az úton menetelünk tovább, amelyiken most haladunk, nem fogunk sokáig menetelni – néhány évtizedig talán, legfeljebb egy évszázadig. Amennyiben ezer esztendő múlva még mindig itt leszünk, az azért lesz, mert megálltunk ezen az úton.

Hogy történhet ez? Hogy állhatunk meg ezen az úton?

Íme, így akarnak megállítani minket a régimódi gondolkodású emberek. Úgy akarnak megállítani minket, ahogy megállították a nyomort, ahogy megállították a kábítószerezést, ahogy megállították a bűnözést. Programokkal. A programok karók, amelyeket azért ágyaztak a folyó iszapjába, hogy feltartóztassák annak áramlását. A karók valóban feltartóztatják az áramlást. Valamelyest. De soha nem állítják meg az áramlást, és soha nem terelik más mederbe a folyót.

Ez az, amiért magabiztosan merem jósolni: ha a világ megmenekül, az nem azért lesz, mert néhány régi gondolkodású ember előállt néhány új programmal. A programok soha nem állítják meg azokat a dolgokat, amelyeket meg kéne állítaniuk. Egyetlen program sem állította meg a nyomort, a kábítószerezést vagy a bűnözést, és egyetlen program sem fogja megállítani.

És egyetlen program sem fog minket megállítani abban, hogy tovább pusztítsuk a világot.


Új gondolkodásmód, programok nélkül

Ha a világ megmenekül, az nem a régi gondolkodásmód műve lesz új programok révén, hanem egy új gondolkodásmód műve – bármiféle program nélkül.

Miért nem egy új gondolkodásmód műve új programokkal? Azért, mert ott, ahol emberek programokon dolgoznak, nem találni új gondolkodásmódot, csak régit. A programok és a régi gondolkodásmód úgy tartoznak össze, mint az ostor és a szekér.

A folyó, amelyet korábban említettem, a vízió folyója. A mi kultúránk víziójának folyója a katasztrófa felé sodor minket. A folyó iszapjába ágyazott karók feltartóztathatják ugyan a folyó áramlását, de amire szükségünk van, az nem az áramlás feltartóztatása, hanem a víznek egy teljesen új mederbe való terelése. Ha kultúránk víziójának folyója valaha is elkanyarodik a katasztrófa felől, és egy elviselhető jövő felé sodor minket, a programok feleslegessé válnak. Amikor a folyó arra folyik, amerre az ember akarja, nem ágyaz karókat az iszapba, hogy feltartóztassa a folyást.

A régi módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Miként akadályozzuk meg, hogy ezek a rossz dolgok megtörténjenek?

Az új módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Miként érjük el, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy mi akarjuk?



Bármiféle program nélkül?

A programok azért jók, mert képesek hatékonynak és jelentőségteljesnek tűnni, miközben épp megbuknak. Ha a programok valóban azt tennék, amit az emberek elvárnak tőlük, akkor az emberi társadalom maga volna a mennyország: a kormányaink működnének, az iskoláink működnének, a jogalkalmazásunk működne, az igazságszolgáltatásunk működne, a büntető intézményrendszerünk működne stb.

Ha egy program megbukik (márpedig óhatatlanul megbukik), akkor olyasmiket okolunk, mint az igénytelen arculattervezés, a pénz- és emberhiány, a rossz szervezés, az elégtelen felkészülés. Ha egy program megbukik, ezeket pécézzük ki, hogy aztán igényesebb arculattal, több pénzzel, több emberrel, jobb szervezéssel és hatékonyabb felkészüléssel próbálkozzunk. Majd ha ezek az új programok is megbuknak (márpedig óhatatlanul megbuknak), akkor ezért az igénytelen arculattervezést okoljuk, a pénz- és emberhiányt, a rossz szervezést, a hiányos felkészülést.

Ezért költünk évről évre mind többet és többet a bukásainkra. A legtöbben ezt aránylag könnyen belátják, hiszen tudják, hogy minden évben többet kapnak: magasabb költségvetést, több jogszabályt, nagyobb rendőrséget, több börtönt – többet mindabból, ami nem működött tavaly vagy tavalyelőtt vagy azelőtt.

A régi módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Ha nem működött tavaly,
idén csináljunk ugyanabból TÖBBET.

Az új módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Ha nem működött tavaly,
idén csináljunk valami MÁST.


[...]


A vízió olyan, mint a gravitáció

A vízió ugyanaz a kultúrának, mint a gravitáció az anyagnak. Ha látunk egy golyót, amely legurul az asztalról és a földre pottyan, megállapíthatjuk: „Ez a gravitáció hatása. ” Ha látunk egy kultúrát, amely előbukkan és mindaddig terjed minden irányban, amíg meg nem hódítja az egész világot, megállapíthatjuk: „Ez egy vízió hatása. ”

Ha azt látjuk, hogy egy maroknyi ember újszerűen kezd viselkedni, majd e viselkedés elterjed egy egész kontinensen, megállapíthatjuk: „Ez egy vízió hatása. ” Ha aztán elárulja valaki, hogy azokra az emberekre gondolt, akik egy első századi, Pál nevű prédikátornak voltak a követői, továbbá a kérdéses kontinens Európa, akkor tudni fogjuk, hogy az a bizonyos vízió a kereszténység.

Könyvek tucatjai, ha ugyan nem százai vizsgálják a kereszténység sikerének okait, de ezek közül egyet sem írtak a XIX. század előtt. A XIX. század előtt a kereszténység sikere senki számára nem szorul alaposabb indoklásra, mint a gravitációé. A sikeressége elkerülhetetlen volt. A sors tette sikeressé.

Pontosan ugyanezért nem vizsgálta soha senki egyetlen könyvben sem az ipari forradalom sikerességét. Tökéletesen nyilvánvaló számunkra, hogy az ipari forradalom sikeressége elkerülhetetlen volt. Ugyanakkora esélye volt, hogy kudarcot valljon, amekkora az asztalról leguruló golyónak van arra, hogy a plafonra pottyanjon.

Ez a vízió hatalma.

[...]


A vízió: siker programok nélkül

Amikor a vegyész vizet önt a kémcsőbe és sót ad hozzá, akkor jön egy angyal, és töltéssel rendelkező részecskékké – ionokká – oldja. Minekutána a világmindenséget belsőleg összefüggő és értelmes princípiumokra épülőnek, s mint ilyet, önirányítónak tartjuk, a fenti történetben az angyal szerepeltetését tökéletesen fölöslegesnek érezzük. Épp ezért Occam borotvájával meg is szabadulunk tőle.

Noha a mai történészek már keresik a kereszténység sikere mögötti okokat, programok után nem kutatnak. A kereszténység azért volt életképes a római világban, mert a korabeli emberek készen álltak rá. A történészben pontosan ugyanakkora elvárás él arra nézve, hogy az ókorban a kereszténység promócióját menedzselő programokat fedezzen fel, mint amekkora a vegyészben arra nézve, hogy angyalokat fedezzen fel a kémcsöveiben. (Lehetne azzal érvelni, hogy Nagy Konstantinnak a keresztények számára vallásszabadságot engedő milánói ediktuma voltaképpen egy támogató program, de ténylegesen csupán engedélyezte azt, aminek két és fél évszázadnyi üldözés nem volt képes véget vetni, amint az Egyesült Államok alkotmányának 21. módosítása csupán engedélyezte azt, aminek a tizennégy éves szesztilalom nem volt képes véget vetni.)

Ugyanígy, a kultúránk terjedésének sem volt szüksége soha semmilyen program támogatására. Soha senki nem tűzte egyetlen pillanatra sem a zászlajára, és ugyanez elmondható az ipari forradalomról is.


Amikor a vízió elcsúful

Amikor a vízió folyója olyan irányba kezdi sodorni az embereket, amely nem tetszik nekik, nekiállnak karókat ágyazni az iszapba, hogy feltartóztassák az áramlatot. Ilyen karóknak hívom én a programokat.

A legtöbb program a következő formulát követi: Helyezd törvényen kívül a téged a zavaró dolgot, kapd el, akik megteszik, és vágd őket sittre.

A régi módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Szigorúbb és aprólékosabb törvényeket kell írnunk.

Az új módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Egyetlen nemkívánatos magatartásformát sem sikerült még senkinek kiküszöbölni azzal, hogy törvényt hozott ellene.


A legtöbb ember azonban nem zavartatja magát azon ténytől, hogy az ilyen jellegű programok szükségképpen meg fognak bukni.

A régi módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Ha nem működött tavaly,
idén csináljunk ugyanabból TÖBBET.

Az új módon gondolkodó ember
ezt mondja:

Ha nem működött tavaly,
idén csináljunk valami MÁST.


Évről-évre mind több dolgot helyezünk törvényen kívül, mind több, azokat megtevő embert kapunk el és vágunk sittre. A törvényen kívül helyezett magatartásforma pedig soha nem tűnik el, mivel közvetlenül vagy közvetve, de az az erős, láthatatlan és kérlelhetetlen erő támogatja, amelyet víziónak hívnak. Ez magyarázza meg, miért válik nagyobb eséllyel betyárrá a pandúr, mint pandúrrá a betyár. Ezt nevezik úgy, hogy „sodródni az árral”.


Nincs baj a programokkal, csak épp nem jelentenek megoldást

Ha valaki életveszélyesen megsérül egy autóbalesetben, a mentőorvos minden tőle telhetőt megtesz, hogy életben tartsa, amíg beérnek a kórházba. Az elsősegély nélkülözhetetlen ugyan, de vitathatatlanul, hogy végső soron nem jelent megoldást. Amennyiben az út végén nem található kórház, a beteg meghal, mivel a mentő nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel a kórház.

Ugyanez igaz a programokra is. Nagyon sok program létezik manapság, amelyek késleltetik a halált – programok, amelyek a környezetet óvják a további pusztulástól. Amint az elsősegély a mentőautóban, úgy e programok is nélkülözhetetlenek ugyan, de végső soron nem jelentenek megoldást. Azért nem jelentenek megoldást végső soron, mert szükségszerűen reaktívak. A mentőorvosokhoz hasonlóan képtelenek jó dolgokat előidézni, legfeljebb annyit tudnak elérni, hogy a rossz dolgok kevésbé legyenek rosszak. Nem hoznak létre semmiféle jót, csupán keresztbe fekszenek valamiféle rossznak.

Amennyiben az út végén nem található kórház, a beteg meghal a mentőautóban, mert az elsősegélynek – bármily hasznos is önmagában – nincs meg a képessége, hogy korlátlan ideig életben tartsa. Amennyiben az út végén nem található új vízió, mi is meghalunk, mert a programoknak – bármily hasznosak is önmagukban – nincs meg a képességük, hogy korlátlan ideig életben tartsanak.

Címkék: , , ,


hétfő, október 29, 2007
15:49
 
Mai termés



Koroló


noha kívül már ősz szakáll
bent nem nyugszik az őssakál
sértődötten faggatom az istent
hová tűnik hajamból a pigment
nyavalygok csak: a halánték deres immár
ahelyett hogy megbölcsülten serem innám

Címkék:


szombat, október 27, 2007
13:09
 
Illusztráció egy közhelyre


A közhely:
„Az emberek nem a valóságra reagálnak, hanem a valóságról kialakított képükre.”

Az illusztráció:
Tegnap is, mint gyakorlatilag mindig, olvastam a buszon. Olvastam, amikor fölszálltam, olvastam utazás közben, és olvastam akkor is, amikor fölálltam a leszálláshoz. Elég rutinos versenyző vagyok a bárhol-olvasás sportágban. Egyszer, kb. nyolcéves koromban olvasás közben nekimentem az utcán egy villanyoszlopnak – azóta kifejlesztettem magamban a képességet, hogy párhuzamosan (egzaktabb módon megfogalmazva: nagyon gyorsan váltogatva) figyeljek mind az olvasott szövegre, mind a környezetemre.

Ez utóbbinak köszönhetően vettem észre a regény olvasása közben, hogy miközben igyekszem az ajtó közelébe férkőzni, a mellettem lévő ülésen egy ősz hajú, hatvan körüli úr stíröli a kezemben tartott könyv borítóját. Járművön beleolvasni más könyvébe vagy újságjába – ez magától értetődően ordas nagy bunkóság, amelyet viszont (ugyancsak magától értetődően) csaknem mindenki rendsezresen elkövet (én is). Korábban, ha észrefettem, hogy valaki az általam olvasott könyvet bámulja, zavarba jöttem. Egy ideje azonban stratégiát váltottam: ilyen esetekben ránézek az illetőre, és látványosan-segítőkészen úgy igazítom a könyv borítóját, hogy nyaktörés nélkül meg tudja nézni. A reakció többnyire az, amit várok: a kukkoló ilyenkor zavarba jön.

Az ősz hajú úr nem jött zavarba. Elolvasta nagybetűs nevet a könyvborítón, felismerés fénye csillant a szemében, és megszólításával tüntetett ki:

– Hát igen, mi csk úgy hívtuk őt, hogy... – A busz zajában pont a kulcsszót nem értettem, mintha azt mondta volna: „strucc”, de ezt nem tudtam értelmezni. De aztán folytatta: – Maga nem ismerte Hitlert, igaz?

Ezt már értettem, csak értelmezni nem tudtam. OK, hogy őszülök az utóbbi időben, meg lehet, hogy így hétvége felé szarul nézek ki, de azért annyira talán nem, hogy valakiben reális kérdésként fölvetődjön: vajon ismertem-e Hitlert. Szerencsére a hatvan körüli úr (akinek akkor is minimális sajátélménye lehetett Hitlerről, ha egy tizessel elnéztem az életkorát) nem várt választ a kérdésre, hanem folytatta:

– Majd figyelje meg Gyurcsányt! Figyelje csak meg, hogy pontosan ugyanúgy remeg a keze, mint Hitlernek! Csak Gyurcsány arca sokkal merevebb, mint Hitleré volt... – Ostoba arcot vághattam, mert győzködve tette hozzá: – Majd figyelje csak meg!

– Jó, majd megfigyelem – mondtam, és leszálltam a buszról.Eltöprengtem ezen az ismeretlen úriemberen, akinek annyira tele van a feje Gyurcsánnyal, Hitlerrel, meg úgy általában: a saját gondolataival, hogy arcpirulás nélkül képes mindezt ráoktrojálni egy vadidegenre a villamospótlón.

A kezemben tartott, kifejezetten nagyalakú könyvön kb. 12 centis, vastag, sötétkék betűkkel állt a szerző neve, és alatta jól kivehető, vastag piros betűkkel a világhírű cím:

Heller: A 22-es csapdája

 

Címkék: , , ,


vasárnap, október 21, 2007
17:43
 
Gondolatok egy coming out kapcsán


Tegnap olvastam a tegnapelőtti hírt. J.K. Rowling az amerikai felolvasóturnéja egyik állomásán válaszolt olvasói kérdésekre. Valaki megkérdezte, hogy na és Dumbledore? Ő, aki mindig a szeretet csodálatos erejéről beszélt, megtalálta valaha az igaz szerelmet? Mire Rowling közölte: Dumbledore meleg. Mindig is úgy gondolt rá, mint olyasvalakire, aki a saját neméhez vonzódik. Fiatal korában szerelmes lett Gellert Grindelwaldba, és élete nagy tragédiája volt, amikor rájött, hogy amaz sötét varázslatokban utazik. A bejelentést először dermedt csend fogadta, majd kitört a tapsvihar. Rowling megkönnyebbülve mondta: ha tudta volna, hogy ilyen pozitívan fogadják ezt az információt, évekkel ezelőtt elmondta volna.

Én meg tegnap este óta birkózom ezzel a hírrel. Hát igen: úgy ért, mint ahogy egy coming out általában érni szokta az embert. Váratlanul, felkészületlenül – és azzal a felszólító erővel, hogy ezt az információt integrálja az addigi képbe. A dolog két okból pikáns. Egyfelől magam is buzi volnék vagy mi, úgyhogy most akkor mi a francért kell, hogy megrázkódtatást okozzon, ha ugyanezt megtudom valaki másról? Másfelől pedig: már bocsánat, de azért mégis csak egy kitalált személyről van szó: hát nem tök mindegy, hogy milyen személyiséget talált ki neki egy angol nőszemély?!

Nem ilyen egyszerű a dolog. Az, hogy én meleg vagyok, az egy dolog. Az, hogy történetesen több mint tíz évig melegmozgalmárkodtam is, már egy másik. Életem e másik vonatkozása miatt valószínűleg sokkal több kérdéssel szembesültem a homoszexualitás etiológiai, pszichológiai, szociológiai, teológiai vonatkozásában, mint azok a melegek, akik a homoszexualitás jelenségének csupán (és ez nem elmarasztaló „csupán”) „felhasználói” szinten részesei. E kérdések egy részét én tettem fel önmagamnak, más részét támadólag vagy épp segítséget kérve tették fel nekem. Javarészükre válaszom is volt/van, jóllehet, a válaszaim egy része valószínűleg téves vagy hiányos, vagy éppen kicsit sem korrelál a tíz évvel ezelőtt adott válaszaimmal. Mindazonáltal a kérdések és válaszok dimenziója az értelem felségterülete. A rációé, az intellektusé, ahogy tetszik.

Egy problémakör értelmi átdolgozásával összefüggően, azonban korántsem egyenes arányban dolgozódnak át a hozzá kapcsolódó érzelmek. Az ember többnyire lassabban nő fel emocionálisan, mint intellektuálisan. (Legalábbis a Birtalan Balázs nevű embereknél ez gyakran így van.) Mit jelent ez konkrétan buzológiailag? Azt, hogy az érzelmi reakcióim nem mindig és nem egyértelműen tartanak lépést az értelmileg kész és letisztult válaszaimmal. Például: titkolnivaló-e a homoszexualitás? Az értelmi válaszom kész van: természetesen nem, sőt... – és itt érvek tucatját tudom felsorolni a comin out mellett, mind individuális, pszichológiai előnyöket, mind kollektív, társadalmi előnyöket megnevezve. Csatasorban állnak a lehetséges ellenvetésekre az ellen-ellenvetések: racionális párbeszédben gyakorlatilag bárkit meg tudok győzni arról, hogy a coming out jobb, tisztább, szárazabb, biztonságosabb, mint a titkolózás. Igenám: ebből azonban nem követkzik szükségszerűen az, hogy ezt én magam is elhiszem. Na jó, ez így cinikusan hangzik. Nyilván nem az „elhivésről” van szó, hiszen az még mindig kognitív szint, hanem a megélésről. Emocionálisan gyakran azt élem meg, hogy – teljesen függetlnül minden érvtől vagy ellenérvtől –, hogy a nyilvánosan fölvállalt melegségem diszkomfort érzésekkel jár együtt, hogy bizonyos szituációkban szívesebben választom a rejtettséget, hogy az új és még újabb comig outok előtti időszakokban (legyen szó másodpercekről vagy hónapokról) szorongást élek meg: nem olyan fokút, mint húsz éve – de szorongást.

Egy másik példa a bűn kérdése. Valószínűleg kevés ember van Magyarországon, aki nálam többet foglalkozott azzal a kérdéskörrel, hogy keresztény szempontból bűn-e a homoszexualitás vagy sem. A válaszom egyértelmű (és köztudott is, hiszen ha valamiről, akkor pont erről vagyok ismert): a szexuális orientáció nem erkölcsi kategória, tehát a homoszexualitás nem bűn. Ezt az álláspontot csukott szemmel, hátrakötött kézzel és ellenszélben is meg tudom védeni bármikor, egy csapat minden hájjal megkent, vérszomjas teológussal szemben is. Igen: ez a kognitív szint. Az emocionális szint pedig az, hogy szubjektíve – mindezektől függetlnül – szoktam-e bűntudatot érezni a melegségem kapcsán vagy sem. És hát igen: szoktam. Nem annyira, mint húsz éve, de szoktam.

Annyira egyébként nem paradox a helyzet, mint amilyennek tűnik. Képzeljünk el egy betegséget, amely, ha már elkapta az ember, gyógyíthatatlan. És képzeljünk el egy kutatót, aki részt vesz annak a teamnek a munkájában, amely kifejleszti és fokozatosan tökéletesíti az oltóanyagot. Egész valójával azon fáradozik, hogy az utána következő generáció mentes legyen ettől a bizonyos betegségtől. Amelyet alkalmasint kiskorában ő maga is elkapott és szenved tőle, mindhalálig. Lefordítva: hiába dolgozom kváziértelmiségiként és mozgalmárként a szexuális kisebbségekel szembeni előítéletek fölszámolásán (a jövő szempontjából minden bizonnyal hatékonyan): ettől még azok a sérülések, amelyeket ebben a társadalomban a kérdéses előítéletektől én magam elszenvedtem, még nem szűnnek meg, nem tűnnek el nyomtalanul. Begyúgyulnak ugyan, ez nyilvánvaló, de a kognitív, intellektuális hegek alatt, ha lappangva is, de dolgozik a félelem, fájdalom és szégyen gennyes góca. És amikor érzelmileg involvált helyzetben szaladok bele egy számomra fontos ember váratlan coming outjába, akkor ezek az anakronisztikus és atavisztikus érzések elevenednek meg. Egyrészt. Másrészt persze az énem intellektuális, felvilágosult, liberális része örvend és ujjong: igen, hurrá! Ő is közénk tartozik! De klassz: e pillanatokban egy csomó ember él át kognitív disszonanciát, és kénytelen tudatosan megküzdeni a korábbi előítéleteivel!

És akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől vagyok én érzelmileg involvált egy mesealak coming outjától. Könyörgöm, hát hiszen mese! Ez bonyolult kérdés, kicsit messzebbről indul a válasz.

Kispapként tanultam, hogy a teológusok választ kerestek azokra a csodákra, amelyeket nem Isten, hanem az ördög tesz. Merthogy ezek a jelenségek kétségtelenül léteznek – de hát hogy tehet csodát bárki, aki nem Isten?! – Szent Ágoston válasza erre egy ügyes distinkció. Azt mondja, ezek a csodák csak bizonyos értelemben „igaziak”: van ugyan realitasuk, vagyis valóságuk (és mint ilyenek, igaziak), de nincs veritasuk, azaz igazságuk, és mint ilyenek, nem igaz(i)ak. Tud tehát valami „valós” lenni, miközben nem „igaz”. József Attila is erre utal, amikor azt mondja: „az igazat mondd, ne csak a valódit.”

Egy lépés kell csak ahhoz, hogy eljussunk az inverzéhez: tud valami igaz lenni akkor is, ha épp történetesen nem valós. Az igazság megismerése mentális tevékenység, s mint ilyen nincs közvetlen(!) összefüggésben a valósággal. Tegyük fel, hogy reggel találkozom X-szel a lépcsőházban, és megállapítom magamban, hogy ma szokatlanul rosszul néz ki. És egész nap a fejemben jár, megjelenik előttem az arca, az alakja: foglalkozom vele, hogy vajon mi lehet a baja. Gondolatban megnézem közelebbről, képzelt párbeszédeket folytatok vele stb. Nyilvánvaló, hogy a néhány másodperces valós találkozást követően, a nap további részében az a valami, amivel nekem dolgom van, nem maga X, hanem a róla általam kialakított, bennem őrzött kognitív lenyomat (vagy modell vagy szimbólum – nevezzük akárhogy). Vagyis a mentális tevékenységem elszakad a valóságtól – de nem szakad el az igazságtól. Könnyen lehet, hogy estére megtalálom a választ arra, hogy reggel mi baja volt X-nek.

Hasonló a helyzet a ballagás óta nem látott osztálytársakkal, mi több, halott családtagokkal, rokonokkal, barátokkal. Nincsenek (itt), mégis vannak és jelen vannak. Mindazon élmények, amelyek velük kapcsolatosak, aktívan meghatározzák az életemet: a világlátásomat, a választásaimat, az érzelmeimet. Alkalmasint erőteljesebb hatást gyakorolnak rám, mint egy-egy „valós”, tehát jelenlegi ismerősöm vagy kollegám, akikkel naponta találkozom ugyan, de felszínes és/vagy formális a kapcsolatunk, ezért teljesen irreleváns személyek az életemben.

És itt van a válasz a föltett kérdésre: miért lehet számomra érzelmileg fontos, hogy mi van – teszem azt – Albus Dumbledore-ral. Azért, mert ő történetesen életem egyik meghatározó, igazi alakja. Hogy nem „valós”, hogy csak kitalált? Na és. Hét éve ismerem, hét éve foglalkozom vele, sokat nevettem a poénjain, meghatódtam bizonyos mondataitól vagy gesztusaitól, töprengtem az életén, a titkain, meggyászoltam a halálát – és rengeteget tanultam tőle. Egyszóval annyi energiát fordítottam az ő személyére, amennyit az ember olyasvalakire szokott, akivel közeli kapcsolatban van. És amennyinek a töredékét sem fordítom olyan emberekre, akik a maguk fizikai valóságával naponta szaladgálnak körülöttem. Hát mi a csudától ne lenne számomra igazi ez az ember?! És miért ne lenne számomra megrendítő, ha egyszer csak bepillantást nyerek egy igazán mély, bensőséges titkába?!



A gyengébbek kedvéért hozzáteszem: ilyen meghitt viszonyban nem kizárólag Dumbledore-ral (és Harry Potterrel) vagyok, hanem pl. Zsákos Frodóval, Alan Stranggel, Tom Sawyerrel és Huck Finn-nel, Hercule Poirot-val, Old Shatterhanddel, egy Izmael nevű gorillával, az öreg szűcsmester Gergő fiával – meg még jó néhány mással, köztük végül, de nem utolsó sorban: Bux Barnabás Boldizsárral. Aki hosszú út után végül megérti:

„Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak. Minden igazi történet Végtelen Történet. Egy sereg ajtaja van Fantáziának. Több ilyen varázskönyv létezik még. Sok ember nem vesz tudomást róluk. Azon múlik, kinek a kezébe kerül efféle könyv.”

Aki tudja, miért épp pirossal szedtem a fönti sorokat, az valószínűleg érti mindazt, amit ebben a posztban (legalábbis a második felében) leírtam. Aki nem tudja – hm... Talán az is.

Címkék: , , ,


csütörtök, október 18, 2007
17:16
 
Ez vagyok én


Egyszer már csináltam ilyet: Keressetek és találtok címen másfél éve összegyűjtöttem, hogy a statisztika szerint milyen keresőkifejezésekkel találtak rá a blogomra. A mintavétel nem reprezentatív, mert a statisztikában csupán a legutóbbi 100 találat látszik, ezeket néztem végig, és belőlük bogarásztam ki azokat, amelyek valamely keresőn át juttattak el valakit a blogomhoz.

Íme a lista, ábécé-sorrendben; alkalamsint érdekes lehet összevetni a 2006. májusival:

6020
apa egysoros vers
apró müalkotás
Barsi Balázs
birtalan
Brezsnyev
Dávid
egysoros vers
egysoros versike
ens et pulchrum convertuntur
erdei
etnopszichológia
fogcsikorgats
gay képek
hipnoterápia reflux
katathym imaginációs terápia
kisjézus
ókeresztény sírkamrák 2007-ben
Öreghegy fogadó
pleonazmus
reflux pszichoterápia
rekeszsérv
sim kártya regisztrációja sikertelen
szentbékkálla
szméagol
Szondi teszt
vendéglátásal való képek
verbőczy antal


Ha a listának van tanulsága, akkor az ugyanaz, mint másfél éve volt.

(A „vendéglátásal” szót nem én írtam egy s-sel, hanem dr. Sárvári Csaba ügyvéd úr az egyik kommentjében.)

Címkék:


 
A beteg, de erős kutya


Az Izmael-féle világmagyarázatnak van egy látszólag gyönge, ellentmondásos pontja. Valójában semmi gond vele, de elsőre másnak is megtévesztő lehet, mint ahogy elsőre számomra is megtévesztő volt.

Ismétlésképpen a lényeg: az emberiség története nem tízezer éve kezdődött, amikor nekiálltunk lerakni a mostani civilizációnk alapjait, hanem kb. hárommillió éve. E hárommillió év alatt az ember ugyanolyan integráns részét alkotta az élő környezetnek, mint a zuzmók, a cédrusok és az elefántok: a természeti törvénnyel összhangban volt képes a homo habilis homo erectus-szá, majd homo sapiens-szé fejlődni. Ezt nevezzük Meghagyó paradigmának, mivel az ember élete irányítását meghagyta ott, ahová az való, mítikusan fogalmazva: az „istenek kezében”. Ami tízezer éve kezdetét vette, az nem az emberiségnek, hanem a mi kultúránknak a története, amelynek során az ember elvette az istenektől sorsa irányítását. Az Elvevő kultúra alapját az alábbi megkérdőjelezhetetlen dogmák alkották akkor és alkotják mindmáig:

  • a teremtés/evolúció végső célja az ember;
  • a világ jogos tulajdonosa az ember;
  • az élet egyetlen helyes útja az, hogy az amber minden táplálékát maga temeli meg (totalitárius mezőgazdaság);
  • a civilizáció az emberiség végső és legfejlettebb együttélési formája, amelyet mindenáron fent kell tartani, és semmilyen körülmények között sem szabad elhagyni.


E dogmák alkalmazása a homo hárommillió éves fejlődési trendjét tízezer év (evolúciós mérték szerint: egy pillanat) alatt megtörte, és kilátásba helyezte, hogy a rémálom valósággá váljon: hogy az evolúció tényleg véget érjen az emberrel. Hogy az ember után semmi más ne legyen. Hogy az ember után a semmi legyen.

A látszólagos ellentmondás pedig a követkző: Ha az Elvevő paradigma valóban ennyire életképtelen, akkor hogy lehetséges az, hogy szinte száz százalékosan képes volt bedarálni, maga alá gyűrni az egyébként életképes Meghagyó kultúrákat? Hát nem pont az az evolúció lényege, hogy az életért folyó harcban (struggle for life) erősebb legyőzi a gyengét? Másként szólva: ha azon tapasztalati tényből indulunk ki, hogy az Elvevők mindig és mindenhol legyőzték a Meghagyókat, akkor vajon ez a tény nem éppen hogy azt igazolja, hogy a Meghagyók feje fölött eljárt az ökológiai idő, és az Elvevőké a jövő? Kedvesek és aranyosak voltak a kis Meghagyók, bájosan színesítették a természetet, kár értük – de végeredményben múzeumban a helyük (vagy legalábbis: rezervátumban)?

Úgy gondolom, hogy ennek a lehetséges ellenvetésnek van egy komoly hiányossága. Nevezetesen az, hogy az életképesség fogalmát egydimenziós jelenségként kezeli. Ha valakinek az életképességi skálán 8 pontja van, az megelőzi (és legyőzi) azt, akinek csak 6 pontja van.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Az életképességnek több vonása, ha tetszik: több faktora van. Ezek közül az egyik kétségtelenül az, hogy az adott populáció mennyire képes szaporodni, ez által pedig elterjedni a környezetében. Egy másik faktora az, hogy ha már egyszer elterjedt, akkor mi történik vele. Egy harmadik pedig, hogy eközben mi történik a környezettel, amelyikben elterjedt. E harmadik faktor pedig visszahat a másodikra. A tűz példának okáért nagy hatékonysággal terjed el egy erdőben (1.), eközben el is pusztítja a helyet, ahol elterjed (3.), és ez visszahat a saját sorsára: önmaga sem maradhat „életben” (2.), mert nincs, ami táplálja.

Az emberi szervezetben a rákos sejtek nagy hatékonysággal terjednek szét, vagyis fölöttébb életképesek, már mint az 1. faktor szempontjából. Mivel azonban terjedésük útja az, hogy felzabálják az egészséges gazdaszervezetet (3.), saját pusztulásukat is bizonyossá teszik (2.), hiszen ha meghalt az ember rákban, akkor a holtteste már nem lesz megfelelő környezet a rákos sejtek továbbéléséhez.

Az evolúcióra igaz a mondás: erősebb kutya baszik. Ha pedig erős és baszik, akkor szaporodik. Ebből azonban semmi nem következik arra, nézve, hogy milyen az a kutya egyébként. Hogy ért-e valami máshoz is a baszáson kívül. És hogy nem hordoz-e valamilyen halálos betegséget. Mert ebben az esetben az illető kutya viharsebesen elszaporodik a környezetében, széttépi az összes nyulat, macskát, madarat (a gyengébb kutyákról nem is szólva) stb. – aztán elkapja az ifjúkori kórság, és megdöglik. Az ifjúkori kórság génjét persze már akkor hordozta, amikor épp szaporodott, mi több, már a fogantatása pillanatában benne volt a halálos gén. De mivel a betegsége olyan természetű, hogy a tünetei az ivarérés kora után jelennek meg, az erős kutya kiválóan alkalmas arra, hogy halálos génjét elterjessze egész környezetében.

Az Elvevő kultúra mindig és mindenhol maga alá gyűrte a Meghagyó kultúrákat. Az Elvevő kultúra egy roppant erős kutya (1. faktor). Ez azonban a világon semmit nem mond arról, hogy az életképesség többi faktorát tekintve milyen tulajdonságai vannak. Semmit! Ha meg akarjuk tudni, hogy a 2. faktor szempontjából életképes-e az Elvevő kultúra, nézzük meg a 3. faktort, hogy terjedése közben(és következtében) mit tesz a környezetével. És amennyiben azt találjuk (márpedig bajosan találunk mást), hogy a civilizációnk terjedésének útja a környezet fölélése (más fajok, ill. az emberi faj más kultúráinak kipusztítása), akkor megvan a válaszunk arra is, hogy mi vár a (ma már csaknem száz százalékig Elvevőkből álló) emberiségre. Pusztulás vár rá a pusztuló környezetben, mert az Elvevő kutya nagyon erős ugyan, de halálos gént hordoz, ezért életképtelen.

Az volt már születése pillanatában.

Címkék:


szombat, október 13, 2007
13:42
 
Betörésvédelem


Ami a sorsból elkerülhetetlen, az elkerülhetetlen, ami elkerülhető, az elkrülhető. (Ezt a tök jó mondást én találtam ki.)

Becsöngetett ma egy fickó, hogy kúúúúrvajó hevederzárat adjon el nekünk huszonkettő-ötért, amit egy óra alatt fölszerelnek majd egy hét múlva, és most csupán 4.500,– Ft-ot kér előlegbe. Bánatosan vette tudomásul, amikor mondtuk, hogy még gondolkodunk, mert még azt is megállpította, hogy mennyire tök alkalmas az ajtó melletti fal arra, hogy ott rögzítsék, amit ott rögzíteni kell. Amikor elment, akkor Tomival összenéztünk, és megállapítottuk, hogy nabazmeg, ez is pontosan tisztában van az ajtónk állapotával. Aztán vállat vontunk: ha betörnek, hát így jártunk.

De azért lehet elővigyázatosnak is lenni, ezért az előszobában a következő szöveget ragasztjuk ki:



TISZTELT BETÖRŐ!


Üdvözöljük otthonunkban, annak alkalmából, hogy épp minket választott. Engedje meg, hogy röviden bemutatkozzunk.

A lakás tulajdonosa, Balázs (1969) félrecsúszott értelmiségi – leginkább költő –, egyébként adminisztrátorként dolgozik egy jogi irodában. Tamás (1982) közgazdászként egy nemrég alakult kis kft. alkalmazottja, emellett levelező képzésen bölcsészdiplomát készül szerezni.

Tudjuk, hogy Ön nem azért keresett fel minket, mert rosszat akarna nekünk – elvégre nem is ismer –, hanem mert történetesen a megélhetés ezen módját választotta. Ennek értelmében tisztelettel kérjük, hogy a betörés során az alábbiak szerint szíveskedjék együttműködni velünk:

1. A készpénzünket (mikor mennyi van) egy borítékban tartjuk, nem eldugva, hanem könnyen elérhető helyen. (Pontos helyét azért nem írjuk le, mert ezt a szöveget adott esetben szomszédaink és ismerőseink is olvashatják, és nem mindegyikükben bízunk meg teljesen.) Ha keresi, anélkül is könnyűszerrel megtalálja, hogy eközben rendetlenséget kéne csinálnia.

2. A televízió 1998-as, tűrhető állapotban van. A DVD/videó-lejátszó aránylag újnak mondható; nem kiugró értékű, de élvezhető a képminőség. A nyomtató olcsó tintasugaras, valószínűtlennek tartjuk, hogy további értékesítésre alkalmas. Ha a kis hifitornyot elviszi, azt szinte meg is köszönjük, mert több a baj van vele, mint amennyi a haszna, de kérjük, az esetleg benne található CD-t vagy kazettát előtte vegye ki.

3. A lakásban két számítógépet talál, mindkettő jó állapotban van, de egyik sem csúcstechnológia. Kérjük, ha valamelyiket mindenképpen el szeretné vinni, akkor a bejárathoz közelebbit válassza, mert a munkánk szempontjából pótolhatatlan adatok (versek, egyetemi jegyzetek stb.) a másikon vannak, és nagyon bánatosak lennénk, ha ezek elvesznének.

4. Az italkészlettől fájó szívvel válnánk meg, de ha mégis mellettük dönt, nincs beleszólásunk. Kérjük, hogy a mélyhűtőben található Unicumot ne vigye el, mert azt gyógyászati célból is fogyasztjuk. Ha a badacsonyi Ürmös bort választja, akkor javasoljuk, hogy majd kifejezetten hidegen fogyassza.

5. A polcokon látható apró dísztárgyak anyagi szempontból értéktelenek, személyesen azonban fontosak számunkra. Ha ezekből kíván választani, azt szomorúan vesszük tudomásul, de kérjük, hogy az itt-ott fellelhető plüss- és egyéb állatfigurákat, valamint a fényképeket mindenképpen hagyja meg.

6. A lakásban található legnagyobb érték kétségtelenül a könyvtár, bár komolyabb piaci értéke valószínűleg egyik kötetnek sincs. Számunkra azonban további életünk során roppant fontos lehet bármelyik könyv, amelyért Ön minden bizonnyal csak filléreket kapna. Nagyon kérjük, hogy munkája során feltétlenül vigyázzon a könyvek épségére.

7. Kérjük, távozáskor kapcsolja le a villanyt, és tegye be az ajtót, mert a szobanövényeknek ártana, ha huzatot kapnának – ezt nyilván Ön sem szeretné.

Köszönjük, hogy megtisztel együttműködő bizalmával.

Üdvözlettel:

                    Balázs és Tamás

 
 

Címkék: , ,


péntek, október 12, 2007
11:15
 
Köszönöm...


...mindenkinek, egyénileg is, külön is! Szülinapilag is, jobbulásilag is. Az elsőről még nem tudok nyilatkozni, mert az éjfélig eltart, dicsérni pedig, ugye, nyugtával... a második vonatkozásában annyi, hogy lázam már nincs, ellenben gyönge vagyok, mint a német kávé.

Ennek értelmében megyek is vissza az ágyba; már ennyiért is ki fogok kapni!

És még egyszer: köszönöm szépen! :,-)




PS.: Napok óta próbálok valami frappáns asszociációt összeszedni ahhoz, hogy „38” – de soha nem jutok tovább a Smith and Wesson revolvernél. Ennél csak az gázabb, amikor a születélsi évemre (69) próbálok asszociálni...

 

Címkék: , , ,


szerda, október 10, 2007
14:05
 
Fokoló


Úgy terveztem, hogy a héten csupán a 38-at fogom elérni – azt is csak holnapután.

Ehhez képest ma délelőtt már a 39-et is elértem.

Továbbá fejfájás, hányás, hidegrázás.

Ez van. Én meg itthon, a héten. Jobbára paplan alatt vacogva.

Címkék: ,


kedd, október 09, 2007
11:08
 
Patás angyal


A kommentek alapján tartok tőle, hogy az előző bejegyzésben nem sikerült teljesen érthetően megfogalmaznom a mondanivalómat. Megpróbálom még egyszer, hátha így világosabb lesz, mire is gondoltam.

1.) Az EMK hatóköre a személyesség világa. Ezért lehet empatikusnak lenni Hitlerrel, de nem lehet a Mein Kampf-fal. Lehet empatikusnak lenni Kovács János nagypapával, de nem lehet empatikusnak lenni egy szöveggel, amelynek szerzője teljesen ismeretlen, teljesen arctalan, és amelyről egyértelmű, hogy nem spontán megnyilatkozás, hanem tudatosan és célzatosan szerkesztett iromány. E tulajdonságaival (tudatos szerkesztés, arctalanság, célzatosság) a szöveg elhagyja személyesség szféráját. Ugyanúgy nem lehet vele zsiráfozni, mint ahogy nem lehet egy párttal, egy intézménnyel, egy ideológiával (noha természetesen lehet zsiráfozni az adott párt tagjával, az intézmény dolgozójával, az ideológia hívőjével).

2.) A blogomban viszont rendszeresen visszatérő téma az ember és a világ sorsa, a civilizáció és a kultúra fejlődésének iránya. Igaz, többnyire nem néhány évtizedes vagy évszázados, hanem tíz- és százezer éves nagyságrendben. És kifejezetten szeretnék rámutatni annak az állításnak hazug/téves voltára, amely a nagypapa-szövegben (és Kultúra Anya millió más megnyilatkozásában) van: miszerint a jelen kor hidegsége, embertelensége, személytelensége, elviselhetetlensége az elmúlt néhány évtizedben történt változások következménye volna. Határozott véleményem, hogy ez nem igaz: a jelen társadalmi válság gyökerei nem a technikai fejlődésben vannak, nem a szexuális forradalomban vannak, nem „évszázados értékek elhagyásában” vannak. Aki ezt erősítgeti (pl. a nagypapa), az – meglehet, bona fide – semmi mást nem tesz, mint egy tízezer évvel ezelőtt elkezdett történelemhamisítás trágyadombjához adja hozzá a maga gőzölgő kupacát. És minél csábítóbban fogalmazza meg a mondanivalóját, annál inkább hátráltatja azt, hogy az emberek lemeneküljenek a szakadék felé száguldó, mozdonyvezető nélkül maradt gyorsvonatról. Mindehhez lásd Daniel Quinnél a forralt béka történetét.

3.) Ha egy csodálatosan gyönyörű szép kastély a maga csodálatosangyönyörűszépségével szinte csalogatja az arra járókat, hogy lépjenek be, én azonban a kastély szerkezetének belső vizsgálata alapján tudom, hogy statikailag életveszélyesen van megépítve, és bármikor összedőlhet, akkor úgy gondolom, nem egyoldalú tájékoztatás, ha egy hatalmas figyelmeztető táblára csak annyit írok ki: VIGYÁZAT, ÉLETVESZÉLY! – és a táblán egy árva szóval sem említem, hogy milyen lenyűgözően szép orchideák nyílnak a kastély télikertjében.

Ha egy csillogó kristálypohárban kellemes, édes illatú, tündöklően tiszta folyadék van, én azonban történetesen tudom róla, hogy az ital tíz (mit tíz: egyetlen!) százalékban halálos mérget tartalmaz, akkor egyoldalú-e a tájékoztatásom, ha csupán annyit közlök azzal, aki épp belekortyolna, hogy Vigyázz, méreg! – és emellett szót sem ejtek a pohár szépségéről, az ital megnyerő tulajdonságairól?

Ez nemcsak a nagypapás szövegre igaz, hanem minden más, a féligazságokkal operáló traktátusra. Az ördög nem akkor veszélyes, amikor patával és vasvillával jelenik meg, hiszen akkor mindenki fölismeri és nagyvben elkerüli, hanem amikor – Szent Pál szavaival élve – „a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

Néhány variáció a „pata+vasvilla versus világosság angyala” témájára:

Pata+vasvilla: Pár éve Fradi-drukkerek azt skandálták kórusban az (állítólag zsidó) MTK-soknak a futballpályán, hogy „Indul a vonat Auschwitzba!” – A magyar társadalom nagy része azonmód fölismerte, mivel áll szemben; a marginalitásokat leszámítva egyöntetű volt a felháborodás: a történteknek gyakorlatilag semmilyen kéáros következménye nem lett.
Világosság angyala: A fenti eseményekkel kapcsolatban kikérték az akkori igazságügy-miniszter, a deklaráltan keresztény, fő állásban tiszta kezű (a saját férjét 2001-ben közjegyzőnek kinevező) Dávid Ibolya véleményét. Neki mindehhez az volt a hozzáfűznivalója: „Nem értek a focihoz.”

Másik, egy régi példám:

Pata+vasvilla: A néhány százezer SS-katona szerepe 6 millió zsidó meggyilkolásában. – A marginalitásokat (pl. neonácik) leszámítva az SS tevékenységét mindenki pusztítónak tartja.
Világosság angyala: Sok tízmillió európai ember szerepe 6 millió zsidó meggyilkolásában. – Tisztelet a kivételnek, nagyon kevesen ejtenek szót arról, hogy a tömegek közömbössége, hallgatása (és elhallgatása), az „ártalmatlan”, olykor „jópofa” szalon-antiszemitizmus lehetőségi feltétele volt a holokausztnak.

Még egy pár példa:

Pata+vasvilla:


Világosság angyala: A drága jó nagypapa immáron sokat citált-cincált nosztalgiázása.

Címkék: , , , ,


hétfő, október 08, 2007
18:11
 
Nagypapa upgrade


A Nagyapa, hány éves vagy? c. posztom kapcsán egy névtelen hozzászóló hosszasan és érdemben küldött el a halál faszára, én pedig az illetővel aránylag kurtán közöltem, hogy figyelmetlenül olvasott. Erre fel Ádám a következőt írta:

Egyébként egyetértek anonimmal. Lehet, hogy nem olvasta elég figyelmesen a szöveget vagy a te reakciódat, de jogos kérdéseket vetett fel, létező szükségletekről beszélt, amelyek a mai idősek számára nincsenek kielégítve, pl. hogy a technika néha több bonyodalmat okoz, mint amennyi hasznot hoz, és nemritkán elidegeníti egymástól az embereket. Röviden: ahogy halad előre az idő, a civilizáció nem minden téren egyértelműen előrefelé halad, sajnos. Szerintem ennyi lett volna az üzenete. Ha megnyitod a zsiráffüleidet, ezt is meghallhatod.

Ezzel kapcsolatban van egy-két megjegyzésem.

Ádámnak igaza van abban, hogy az anonim kommentező, ezt kár tagadni, valóban kihozta belőlem a sakált. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy magánlevélből tudom: az illető azonos azzal a valakivel, aki másfél hete folyamatosan áraszt el rengeteg hosszú, kéretlen e-maillel, föltéve egy csomó olyan kérdést, amire se kedvem, se időm nincs válaszolni. E kedvetlenségem kapcsán válogatott jelzőkkel („aljas”, „gusztustalan”, „gyáva”, „rosszindulatú” stb.) halmoz el hol engem, hol általában a keresztény melegeket.

Mindebből én persze kihallom azt, hogy nagyon egyedül érzi magát, és arra lenne szüksége, hogy valaki beszélgessen már vele, én azonban úgy döntöttem, hogy nem szeretnék az a személy lenni, aki kielégíti ezt a szükségletét. Ennyit a kommentről és írójáról.

Ami a nagypapás szöveggel való zsiráfozást illeti, ez szerintem megint (sokadszor) az EMK kompetenciájának határterülete. Azért nehéz dolog ez (számomra legalábbis), mert empatikusan, együttértző módon kommunikálni tapasztalataim szerint csak valakivel lehet. Ez a szöveg pedig nem egy érző és szükségleteket megélő ember, hanem – egy szöveg. Konkrétan: egy pamflet, egy traktátus. És egy pamflettel, úgy gondolom, nincs mit együttérezni.

Szeretném, ha érthető lenne, hogy is gondolom ezt. Szélsőséges példát hozok: úgy gondolom, hogy lehet és kell empatikusnak lenni azzal a rideg családi légkörben felnövő, művészi ambíciói során kudarcot kudarcra halmozó, végtelenül frusztrált és őszinteségre, gyengédségre, szeretetre szomjazó emberrel, akit Adolf Hitlernek hívtak. Ezt teljesen komolyan mondom. Ha az ember kézbe vesz egy két világháború között publikált antiszemita röpiratot, akkor meg lehet hallani a leírt szavakból a vesztes háború utáni német emberek csalódottságát, elkeseredését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy e röpirat értékelésének/értelmezésének ez volna az elsődleges és legadekvátabb módja. Az értékelés elsődleges és legadekvátabb módjának azt tartom, ha felismerem a szöveg veszélyeit, és megpróbálom a kárt elhárítani vagy enyhíteni.

A nagypapás szöveg jóindulatú, ostoba, szűklátókörű – és jóindulatú ostobaságában akaratán kívül is rasszista, gyűlöletkeltő, homofób és hímsoviniszta tendenciákat erősít. Igen, hímsoviniszta is, mert – dacára a nőkkel szembeni lovagias gesztusok emlegetésének –, egy olyan korszak mentalitását dicsőíti, amelyben a nők testi-lelki elnyomása társadalmilag legitimálva volt.

Ami pedig a szövegben fölvetett problémákat illeti: igen, ezekkel foglalkozni kell. Egy pillanatig sem tagadom, hogy ezek valós problémák. És úgy gondolom, itt a blogombnan aránylag rendszeresen keresem is a választ ezekre a kérdésekre: pl. arra, hogy merre halad a civilizációnk, hogyan értékelendőek a társadalmi és kulturális változások, milyen szerepe van az embernek a világban, hogy alakulnak az emberi kapcwsolatok stb. Ha valaki tőlem csupán egyeteln írást olvasott, mégpedig az inkriminált nagypapás posztot, akkor érthető, ha azzal vádol, hogy ignorálom a lényegi kérdéseket.

Ugyanakkor elítélésem vagy felmentésem tárgyában talán nem elhanyagolható, hogy a kérdéses poszton tűlmenően a (több mint két és fél esztendeje vezetett) blogom tartalmaz további 447 bejegyzést.

Címkék: , , ,


 
Szent Pál Szeretet-himnusza


Ezt néhány éve írtam, és most jövök rá, hogy bár a honlapomon kint van a Kegyes zengzetek eszperente nyelven oldalon, eleddig nem blogoltam le. Pótolom a mulasztást, minden apropó nélkül, tessék:

Szeretet-egyveleg

Fecseghetek ember-, esetleg szellemnyelveken – szeretettelen legfeljebb zengzetes elem, pengetett zeneszerkezet lehetek.

Felfedhetek jeleneteket, melyek nem jelenben esnek meg, lehetnek fejemben rejtelmek s rengeteg megjegyzett eset, egekre emelt szemekkel hegyeket hengergethetek el – szeretettelen cseppet sem jelentek.

Teljes lelkem s egyebem elesett embereknek vethetem, testemet Szent Szellemnek szentelhetem – szeretettelen ezek feleslegesek.

Szeretet nem heves, szeretet kedves, szeretet nem retteg, nem rendez jeleneteket, nem ver mellet.

Nem les meg szexjeleneteket, nem keres kellemeset, nem perel, nem emleget fel kellemetlen helyzeteket.

Nem retteneteknek repes, de becses tetteknek helyesel.

Teljesen elszenved, teljesen meg lehet vezetve, teljesen elmereng, ezer meg ezer kegyetlen tettet szenved el.

Szeretet nem lesz egyre kevesebb. Meg nem lett jelenetek egyszer nem lesznek felfedve, nyelvek nem fecsegnek, megjegyzett esetek elfelejtetnek.

Jelenleg repedezetten lesek jelenbe, s repedezetten lesek messze, meg nem esett jelenetekre.

De egyszer ezek perfektek lesznek, s repedezettek elszelelnek.

Rengeteg esztendeje gyermeknyelven fecsegtem, gyermekfejjel merengtem, gyermekdeden cselekedtem. De felcseperedtem, s gyermektetteket elfeledtem.

Jelenleg cseles lemezben, elkenve leshetem fejemet, de lesznek ezek egyszer beteljesedettek! Jelenleg repedezetten jegyzek meg eseteket, de egyszer meglesek s felfedezek rengeteg rejtett cselekedetet, mert lelkem jelenleg meglesett s felfedezett.

Jelenleg ezek szerepelnek: kezembe nem vett elemek fejemben, be nem teljesedett cselekedetek lelkembe rejtve, meg szeretet; ezek ketten meg egyen; de legjelesebb: szeretet.

Legyetek szeretetteljesek!

Címkék: , ,


 
Disztímia


Ezt most lopom (mint Hóborc az ormányt), mégpedig Endogén ópiáttól, hogy az se maradjon ki belőle, aki véletlenül nem ovlassa (eléggé el nem ítélhető módon) az ő blogját. Szerintem tízpontos a történet.

A kontextus: pszichológiaokítás, egyetemi keretek között.

„A disztímiáról volt szó, ami a depresszió enyhébb, de hosszabban tartó változata. A tanár éppen arról beszélt, ez akár egész életen át is jellemezheti a személyt.

– Biztos van is egy-két ilyen ismerősötök, ha belegondoltok. Úgy kell elképzelni, hogy mindig rossz a közérzete, általában kicsit nyomott a hangulata. Nem nagyon látja értelmét semminek, a világot ellenségesnek tartja, valahogy azt hiszi, minden szar, magával sem elégedett. Nem ismertek ilyet?

Az egyik fiú:

– De, igen, ismerek egy ilyen országot.”


No comment, azonkívül, hogy zseniális.

Címkék: , ,


szombat, október 06, 2007
10:15
 
Szóelemzés


A minap kaptam egy levelet egy régi barátomtól, Attilától; válaszoltam rá, és ő a válaszában többek között ezt írta:

Majdnem minden tetszett, amit most olvastam Tőled, csak az a formula nem, ahogy leveled zártad („Üdv:”). Ez eddig mindig zavart, de sosem tettem szóvá senkinek (emlékezetem szerint). Hát mit jelent ez? Azt üzened, hogy üdvözüljek, vagy hogy Te magad vagy az üdvösség? (Metonímikusan az, hogy írtál nekem?)

Ez nyilvánvalóan költői kérdés volt (nem is csoda: Attila költő), engem azonban elragadott a grafománia, és írtam rá egy kevéssé költői választ. Aminek elküldése után folytatódott a levelezés – ebben az első agymenésben azonban összeszedtem egy pár számomra fontos gondolatot, és az egészt így utólag blogkompatibilisnek tartom. Magyarán: talán érdekelhet mást is. Úgyhogy kopipészt jön: ezúttal magamtól.

Szia Attila!

Köszi a blogomra való visszajelzést.

Ami az „üdv”-öt illeti, egy régi játékom jutott eszembe arról, amit írtál, még óvodás koromban találtam ki. Elkezdek mondogatni magamban egy teljesen semleges szót, sokszor egymás után, mondjuk „asztal, asztal, asztal, asztal, asztal, asztal...” – és egyszer csak azt veszem észre, hogy a szó elveszíti a jelentését, csak a hangalakja marad, de az is idegen: mintha egy fal emelkedne köztem és a szó alakja között; metafizikai borzongás, amit ilyenkor átélek, az űrnek, a mindennek, a semminek a megtapasztalása – olyan, mint egy verbális zsibbadás. Aztán valami másra gondolok, csinálok az agyammal néhány gimnasztikai gyakorlatot, nyújtózkodást – és az asztal megint asztal lett, semmi több (vagy kevesebb).

Azt mondják a nálam okosabbak (nyelvészek, filozófusok), hogy „a szavaknak nincs jelentésük, csak használatuk”. Ezt szívesen elhiszem nekik, annál is inkább, mert magam is lépten-nyomon ezt tapasztalom. Van egy barátom, aki autisztikusan-kényszeresen jó helyesíró. Korrektorkodik is. Egyik e-mailjében aztán le talált írni egy mondatot, valami olyasmit, hogy „asszem rendben van”. Nem kötekedésből, hanem tiszta kíváncsiságból kérdeztem: miért nem tett vesszőt az „asszem” után. Nagyon érdekes volt a magyarázata. Azt írta: így, ebben a formájában az „asszem”, noha eredetileg az „azt hiszem” szlengesen rövidített formája, az ő személyes szótárában nem igei, nem állítmányi minőségben szerepel, hanem határozó(szó)ként. Tehát az „asszem rendben van” – minden látszat ellenére – nem az „azt hiszem, rendben van” megfelelője (számára, az ő használatában), hanem inkább a „szerintem rendben van” vagy „valószínűleg rendben van” kifejezéseké. Emiatt aztán nem is használ vesszőt az „asszem” után. Nagyon érdekes volt, mint mondtam, nagyon meggyőző. És én ennek dacára továbbra is vesszőt használok az „asszem” után. Az én szótáramban (szemben az övével) ez a szó mást „jelent”.

Nézzük a megszólításban a „szia” szót. Amikor elkezdtem virtuális életemet, akkor találkoztam először azzal, hogy valaki vessző nélkül írta egy e-mailben: „Szia Balázs!” Rá is kérdeztem nála, hogy ugyan, hova spórolta el a vesszőt a megszólításból. Nem is értette a kérdésemet. Ezt így írják – mondta. Nem győzött meg. Aztán telt-múlt az idő, ezerszámra (szó szerint!) kaptam és küldtem az e-maileket, és azt tapasztaltam, hogy a „szia” szó használata pontosan megfelel annak, ahogy tíz-húsz éve a „kedves” szót használtuk. A használatban a hangsúly áttevődött a megszólításról a... mire is...? Azt mondanám (tapasztalataim alapján), hogy egyfajta érzelemmegnyilvánulás, a pozitív attitűd kifejezése a formális használaton túl, a meghitt használaton innen. Töltelékszó, mint annak idején, a tinta-papír korszakban a „kedves” volt: amely szónak természetesen semmi köze nem volt ahhoz a „kedves”-hez, aki pl. átment „az uccán”, vagy aki „betegen fekszik” stb. Gondolom, a homonímia a legmegfelelőbb leírása e jelenségnek. Ugyanez a helyzet a vesszőtlen „szia” levélkezdettel: a fenti „Szia Attila!” nem a „Szervusz, Attila!”, hanem a „Kedves Attila!” megfelelője – még akkor is, ha szófajilag ez nem bizonyítható. És magától értetődően a „szia” egyik használatának (tehát vesszős vagy vesszőtlen) sincs köze ahhoz, amiből (tudtommal) átszármazott a magyar nyelvbe: „Sia lodato Gesu Cristo!” A „szia” kifejezetten profán megnyilvánulás, szemben a par excellence vallásos „Dicsértessék!”-kel.

Ugyanez a helyzet az „Üdv: [Név]” vagy „Üdv, [Név]” formulával is. Az „üdv” szó jelen helyzetében nyilvánvalóan a formális „üdvözöllek” vagy „üdvözletem” informális rövidülése, és tartalmát tekintve semmi köze az üdvösség teológiai fogalmához. Persze („per se:” önmaga által) az „üdvözöllek” kifejezés eredetileg arra vonatkozott, hogy „üdvösséget kívánok számodra”. Amiből még mindig nem derül ki, hogy aki ezt kívánja, az mire is gondol: az ószövetségi üdvösség-felfogásra (egészség, anyagi jólét, társadalmi megbecsültség), avagy a Szentháromság boldogító színe látására. Talán mindegy is. Úgy gondolom, egy standard levélzárási formula nem a világnézeti disputák és hitvallások adekvát fóruma. A levélvégi „üdv” jelentése (azaz mit beszélek: használata!) nagyjából így írható körül: „Zárom soraimat, válaszod várom, s addig is minden jót kívánok neked.” Az, hogy az „üdv” többnyire ezt a jelentést hordozza, egyebek közt onnan sejthető, hogy a levélbefejezés három fent említett, klasszikus kelléke (tartalmi lezárás, a válaszra való igény, jó kívánság) általában el szokott maradni akkor, amikor valaki az „üdv” formulát alkalmazza. Az a tapasztalatom, hogy ha e háromból valamelyik is megjelenik a levélben, akkor az aláírást megelőző szó nagyon nagy valószínűséggel nem „üdv” lesz, hanem valami más. Másként fogalmazva: e-mailben való használatát tekintve az „üdv” a fenti három levélzáró kellék informálisan sűrített megfelelője. Ilyenformán itt is a homonímia esete forog fenn: a levélzáró (nemtommilyen szófajú) „üdv” és az „üdv” főnév két különböző szó. Következésképpen az egyik tartalmával érvelni a másik használata ellen: formállogikai (sejtésem szerint szillogisztikai) hiba.

Hát, röviden ennyi...

Üdv:

     Balázs

Címkék: , , ,


péntek, október 05, 2007
14:08
 
Sálá-lálá-lá


Reggel van (nekem legalábbis): fél 10, és én 10-re járok dolgozni a város túlfelére. Kellett nekem még hajat is mosnom! – dühöngök magamban, ahogy lihegve rohanok a villamosmegálló felé. A villamospótló busz ott áll benn, látom a kapuból. Nincs száz méter, de van közben három úttest, a rohadt életbe, szentségelek tovább, az orrom előtt fogja becsukni az ajtót és indul majd el...

Odaérek a megállóba, térdig lóg a nyelvem – és a busz az orrom előtt csukja be az ajtót és indul el. Lassan indul: még meg is rugdoshatnám, ha nagyon akarnám. Ehelyett frusztráltan-szomorúan-kétségbeesve nézek a busz eleje felé (a középső ajtónál állok): a sofőrt én nem láthatom, de ő láthat engem a visszapillantóban, ha akar. Vajon akar?

A busz továbbra is az indulás állapotában van, azaz gurul (hülye egy megfogalmazás, tudom, de amiről ez a poszt szól, az kb. 8 másodperc története). Elhatalmasodik rajtam a bánat.

És ekkor a busz megáll, és kinyílik az ajtó, és én felszállok, miközben nem akarok hinni a szememnek. Félszegen felemelt karral intek köszönömöt a visszapillantó felé, de ezt valahogy kevésnek érzem: ebben a formális intésben nincs benne, amit átélek: hogy hirtelen megszépült a világ, kisütött a nap, ismét van értelme az életnek és van jövője az emberiségnek...

Ezen töprengek nemtomhány megállón keresztül. Leszálláskor aztán előremegyek, és beszólok a sofőrfülkébe a (szerintem nálam fiatalabb) vezetőnek: – Köszönöm, hogy megvárt. Több ilyen ember kéne, mint ön...

Biccentett, leszálltam, és mentünk tovább: a busz is, én is.

Címkék:


csütörtök, október 04, 2007
12:59
 
RE: Nagyapa, hány éves vagy? – Tartalomelemzés


Tartalomelemzés címmel már volt posztom korábban, de most ismételten ilyesmire vetemedek. Kaptam egy kör-mailt, jelen kontextusban mindegy, kitől. Idemásolom a szövegét, aztán leírom, mit gondolok róla.

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett. Egyszer csak hirtelen megkérdezte:
- Nagyapa, hány éves is vagy? - A nagyapa így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit. A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya. Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre). Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek. Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka. A "gay" tisztességes angol szó volt, amely elégedett, vidám és jókedvű embert jelentett, nem pedig homoszexuálist. Leszbikusokról sosem hallottunk, a fiúknak pedig nem volt fülbevalójuk. Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket. 25 éves koromig minden rendőrt és férfit "uram"-nak szólítottam, minden nőt pedig "asszonyom"-nak vagy "kisasszony"-nak. Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek. Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha terhes volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki. A férfiak a járdaszegély, a nők a házfal mentén mentek, a lépcsőn a nőé volt a korlát melletti oldal, elsőként lépett be a liftbe és onnan ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, amit akkor is megtett, ha a nő állt fel - hacsak egy pillanatra is - az asztaltól, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját. Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta, később teremtő együttélésben és felelős szabadságban telt. Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért. A fast foodról azt hittük, azt akkor eszik az emberek, amikor sietnek. A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal. A time sharing azt jelentette, hogy a család másokkal együtt nyaralt, nem pedig idegenekkel közös nyaralót. Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve. Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A "notebook" jegyzetfüzet volt. Az órákat naponta felhúzták. Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken. Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk. Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek. Ha valamin a Made in Japan szöveg volt, az rossz minőséget jelentett, és nem létezett Made in Korea, se Made in Taiwan, se Made in Thailand, még kevésbé Made in China. Sosem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald'sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről. Olyan üzletek voltak, ahol 5-10 centavóért lehetett vásárolni. A fagylalt, a buszjegy, az üdítő: mind 10 centavóba került. Új autót 1000 dollárnál olcsóbban lehetett venni. de kinek volt annyi pénze? Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. A chip szilánkot, szálkát jelentett, a hardware vasárut, software pedig nem létezett. Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen. És most mondd, szerinted hány éves vagyok?
- Hát, nagyapó. több mint 200! - felelt az unoka.
- Nem, kedvesem, csak 60!


Eddig a szöveg.

Eredetileg úgy terveztem, hogy válaszlevélben írom meg azt a pár gondolatot, ami eszembe jutott. Aztán továbbgondolva mégis a blog mellett döntöttem. Mégpedig azért, mert ezt a szöveget nem először kapom meg. Úgy 2-3 évvel ezelőtt már megküldte valaki más (a nagypapa már akkor is 60 éves volt), és a feladó mindkét esetben olyan ember volt, akikről történetesen tudom, hogy szilárdan liberálisok. Ami pedig megijesztett – akkor is, most is –, az a reflexió hiánya: éppen az a tény, hogy ezt a szöveget liberális emberek küldik tovább. Erről az írásról ugyanis már először is úgy gondoltam, hogy minden frappánssága ellenére vérkonzervatív szellemiség szülötte. És ez a szellemiség bennem nem nosztalgiát ébreszt egy szebb és tisztább kor után, hanem ijedtséget, félelmet.

A kis tanmese eredetileg minden bizonnyal Dél-Amerikából származik: erre közvetett bizonyíték a „centavo” szó használata, amely dél-amerikai országok váltópénze. Elgondolkodtat és megijeszt a felszínesség: az a tény, hogy valaki, aki veszi a fáradságot ahhoz, hogy ezt a szöveget spanyolról vagy portugálról (esetleg angolról) lefordítsa magyarra, annak az már nem volt fontos, hogy át is helyezze a magyar valóságba: elvégre fagylalt, buszjegy és üdítő nálunk is kapható volt, valahány forintért vagy fillérért.

Megriaszt az a moralizálás, amely a szövegből árad. A nagypapa a saját koráról úgy mesél, mintha az maga lett volna az erkölcsi paradicsom – holott a dél-amerikai nagypapa európai kortársai (illetve inkább 15 évvel idősebb testvérei) tették lehetővé, szervezték meg, bonyolították le és – ami a többséget illeti: – asszisztálták végig néma tűréssel a nemzeti szocializmust (inkluzíve a holokausztot) és a sztálinizmust (inkluzíve a Gulagot). Az amerikai kortársak egyfelől atombombát dobtak Japánra, másfelől kivégzésekbe torkolló antikommunista Big Brother-rendszert vezettek be és tartottak fenn, emellett, hogy ne unatkozzanak, elszórakoztatták magukat és a világot a vietnami háborúval. A bárkinek bármilyen jellegű felelősségre vonása után a visszatérő védekező fordulat ez volt: „Parancsra tettem.” A nagypapának erről a korszakról a modnanivalója: „A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta... Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.”

Hát igen, erről beszélek: az „érvényes törvények” Európa számos országában a zsidótörvényeket jelentette, amelyeket többek között keresztény papok és püspökök szavaztak meg. Nagypapát valószínűleg nem zsenírozza a múltnak ezen aspektusa, hiszen rasszizmusának és idegengyűlöletének explicite is hangot ad: „Ha valamin a Made in Japan szöveg volt, az rossz minőséget jelentett, és nem létezett Made in Korea, se Made in Taiwan, se Made in Thailand, még kevésbé Made in China.” – Ne felejtsük el ezenközben, hogy a nagypapa dél-amerikai hazájában jó eséllyel lelt politikai menedékre akkoriban a szegény üldözött Josef Mengele, Adolf Eichmann – és sok-sok további SS-tiszt.

Ebben az édeni állapotban nem volt még gyermekbénulás elleni védőoltás és nem terjedt el a pszichoterápia. Ez így igaz: utóbbira az infarktusát lábon kihordó apám az élő, előbbire a gyermekparalízises anyám a már nem élő példa. Ideális világ volt, minden tekintetben.

E morálisan ideális, a szexuális forradalom előtti világot nagypapa e szavakkal idézi fel: „Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.” – E kor (és az ezt megelőző évszázadok) jellemzője, hogy a nő, ha élvezte a szexet, egyszerűen kurvának számított; az angol családanya szexuális életének normája pedig az volt, hogy „Lie back, close your eyes and think of England” (dőlj hanyatt, csukd be a szemed, oszt' gondolj Angliára).

A homoszexualitás jelensége valóban ismeretlen volt a szélesebb társadalom előtt – ez a rejtettség, tudjuk jól, egyúttal számkivetettséget is jelentett, és igen gyakran vezetett egyéni és családi sorstragédiákhoz. – „A 'gay' tisztességes angol szó volt, amely elégedett, vidám és jókedvű embert jelentett” – ábrándozik nagypapa a tiszta múltról. Hát igen: napjainkban a gay szó nem az „elégedett, vidám, jókedvű” és „tisztességes” embereket jelöli – hanem példának okáért engem, és a hozzám hasonló tisztességtelen embereket, akiknek – nagypapa értékrendje szerint – jogos osztályrésze csupán az elégedetlenség, búskomorság és depresszió lehet.

Mindent egybevetve nagyon riasztó számomra az a világ, amelyet nagpapa felvázol. Nagypapa nyilván visszavágyik, hiszen ez volt a múltja, ez volt a fiatalsága, a gyerekkora. Számtalan emlék él nagypapa öreg szívében, szépek és szomorúak egyaránt –, de kérdem én, minek komplett ideológiát csinálni ebből, ahelyett, hogy őszintén és kertelés nélkül azt mondaná:

– Igen, kisunokám, számomra sokkal szebb volt az élet akkor, amikor még volt kivel és volt mivel...!

Címkék: , , , ,


kedd, október 02, 2007
12:14
 
Privatizáció


Egyszer már leírtam, de most megint majd felrobbanok, úgyhogy leírom még egyszer: Privatizálni az egészségügyet, amilyen gyorsan csak lehet!

Ahhoz, hogy megkapjam a kibaszott Nexiumomat, ami ahhoz kell, hogy normálisan létezni tudjak (rekeszsérv-, reflux-, nyelőcsőfekély-téma), félévente meg kell jelennem a szakorvosi ellátáson. Így tudok 90%-os támogatással hozzájutni a gyógyszerhez. A féléves kontroll arra való, hogy meggyőződjenek, nem vagyok-e TB-csaló: elvégre ha az eltelt 6 hónap során meggyógyulok mondjuk Lourdes-ban, Medjugorjéban vagy a Hit Csarnokában, és a rekeszizmom elkezd normálisan záródni – akkor simán megtehetem, hogy a kedvezményesen megvásárolt gyógyszerrel üzérkedek az aluljáróban, hát nem logikus? Maga a kontroll abból áll, hogy a tanár úr megkérdezi, hogy jól-e vagyok („Hát, mikor hogy...”), letaperolja a hasamat, hogy nem-e fáj-e („Ott nem... ott igen...”), aztán „várjak egy kicsit”, amíg a Margó megírja a vizsgálati lapot. A Margó ötven körüli nő, telezsúfolt asztal előtt ül, állandóan ügyintéz telefonon, a szótárából a köszönésre vonatkozó kifejezések hiányoznak, és rendszeresen lebassza a beteget azért, hogy azok a világon vannak, miközben neki milyen sok dolga van.

Ezek a találkozások időre vannak megbeszélve: múlt kedden reggel 9-re mentem, és valamikor 11 után jöttem el. És ez mindig így van; félévvel ezelőtt felturbózva azzal is, hogy akkor volt egy laborvizsgálat, amihez természetesen éhgyomorra kellett mennem. Akkor is 9 órára voltam hivatalos, és 12 előtt nem sokkal vették le a vért.

Múlt héten, minekutána panaszkodtam egy más jellegű nyavalyámra is, a tanár úr azonmód egyeztetett nekem egy időpontot egy kollegájával ma reggel 8 órára, egy gyors vizsgálatra. Tegnap este, amikor a beutalót kézbe vettem, láttam, hogy azon 8:30 szerepel: a Margó nyilván elírta – vagy nem, úgyhogy most mikorra menjek?! Biztos ami biztos, odamentem 8-ra. A portán kérdeztem, hogy merre van az arra, mutatták, hogy merre. Bementem: se ablak, se pult, se semmi: ilyenkor mi van? A folyosó úgy 30 méter hosszú, ajtók mindenhol vannak, de a főorvos úr nevét nem látom sehol kiírva. Szaladgálok hát össze-vissza, hogy elkapjak egy fehérköpenyest, ha véletlenül kilép a folyosó valamelyik végén, valamelyik ajtón. Nagy nehezen ez sikerült is: mondtam, hogy kihez és miért, mondta, hogy hol várjak. Engedelmesen leültem és vártam, mígnem a másik várakozó mondta, hogy a kérdéses ajtó mögött kurvára nem az az orvos van, akihez be vagyok utalva. Újra szaladgálás, fejforgatás, téblábolás: megint mutatták, hogy hol, merre... Be akarok kopogni, erre vagy nyolc várakozó nekem támad, hogy ők is időre jöttek. Várakozok hát, közben (műsoron kívül) elkap egy közepes epegörcs, leülnék, de a váróban minden szék foglalt. (Némelyik előtt bőrönd is áll, ezt nem értem.) Közben fél 9-re jár az idő... Ismét felbukkan egy fehér köpeny, és amikor mutatom a beutalómat, kérdezi, hogy befekszem-e. Isten őrizz, felelem, és közben megértem a bőröndöket. Úgyhogy a beutalómat nem veszi el, most akkor mi van, kérdem, nem tudja, várjak. Várok. Elmegy, bemegy, semmi, semmi, semmi, kijön, most akkor mit csináljak, várjak, várok, elmegy, bemegy, semmi, semmi... 3/4 9 van. Megint elkapok egy fehérköpenyt, kezdeném, hogy a beutaló... hogy a főorvos úr... Aszongya, a főorvos úrhoz ő most csak időpontot tud adni. Ezen a ponton azt a szükségletet fedezem fel magamban, hogy valakit nagyon megüssek, csak nem tudom, ki az alkalmas célszemély. Ám mielőtt ezt hosszabban mérlegelni tudnám, már meg is oldódik a helyzet (olajozottan mennek itt a dolgok): kegyesen közlik velem, hogy a főorvos úr a járóbeteg szakrendelésen található, ugyanez az épület, csak menjek ki és újra jöjjek be, mert oda oldalról van a bejárat. Kimegyek, bemegyek: ember sehol, csak betegek (akik a jelek szerint nem emberek). Itt nem 30 méteres folyosón, hanem nagyjából kocka alakú térben kell ajtótól ajtóig szaladgálni; nagy nehezen felbukkan egy néni, mondja, hogy jó helyen vagyok (igen, ezt szinte érzem is, gondolom magamban), aztán bemegy, és a beutalómat még mindig nem veszik el a kezemből. Azt, hogy melyik ajtó előtt dekkoljak, továbbra sem tudom, úgyhogy fel-alá járok továbbra is, mint az ordító oroszlán az 1. Péter-levélben, csak éppen én befelé ordítok.

Aztán végre 10 óra előtt két perccel behívnak, 10 óra után 6 perccel kint is vagyok. A gyógyszertárban kifizetek durván négyezer forintot, abban a boldog tudatban, hogy két hét múlva mehetek kontrollra, és kezdődik az egész processzus elölről.

Csapó. Snitt.

Amikor az Optik-Med klinikára megyek a szemműtétem utáni kontrollra (nota bene: a műtét ára magában foglalta az összes majdani kontroll díját is), akkor az van, hogy 9-re odaérek (ahogy azt hónapokkal azelőtt fixáltuk), és 9 óra 10-kor már az utcán vagyok (ha a két-három perces várakozást hosszúnak találom a váróterem párnázott ülésein, addig is elfoglalhatom magam az internetsarokban), kezemben a vizsgálati lappal, rajta a fél évvel későbbi kontroll negyedórára pontosan egyeztetett időpontjával – úgy, hogy közben még egy (kifejezetten finom) kávét is ittam az ingyenes automatából.

Tehát: Privatizálni az egészségügyet, amilyen gyorsan csak lehet!

Q.E.D.

Címkék: , , ,


hétfő, október 01, 2007
22:57
 
Annyira már nem bú


Mondjuk más se nagyon – ezért nem írtam eddig. De a dementorok mindenesetre arrébb mentek valamivel.

Kéne valami okosat írni, csak nem jut semmi az eszembe. Mondjuk ez is jó iskola: elfogadni önmagamat úgy, mint aki nem feltétlenül okos állandóan, ha kell, ha nem...

Ja, és köszönöm mindenkinek az aggódásokat meg a biztatásokat: jól estek; beépítem őket a tartalékaimba, máskor, ha újra harapdálnak a szörnyek belülről, még jól jöhetnek. (Az NLP-ben az ilyet resource-nak.)

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta