Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

vasárnap, október 21, 2007
17:43
 
Gondolatok egy coming out kapcsán


Tegnap olvastam a tegnapelőtti hírt. J.K. Rowling az amerikai felolvasóturnéja egyik állomásán válaszolt olvasói kérdésekre. Valaki megkérdezte, hogy na és Dumbledore? Ő, aki mindig a szeretet csodálatos erejéről beszélt, megtalálta valaha az igaz szerelmet? Mire Rowling közölte: Dumbledore meleg. Mindig is úgy gondolt rá, mint olyasvalakire, aki a saját neméhez vonzódik. Fiatal korában szerelmes lett Gellert Grindelwaldba, és élete nagy tragédiája volt, amikor rájött, hogy amaz sötét varázslatokban utazik. A bejelentést először dermedt csend fogadta, majd kitört a tapsvihar. Rowling megkönnyebbülve mondta: ha tudta volna, hogy ilyen pozitívan fogadják ezt az információt, évekkel ezelőtt elmondta volna.

Én meg tegnap este óta birkózom ezzel a hírrel. Hát igen: úgy ért, mint ahogy egy coming out általában érni szokta az embert. Váratlanul, felkészületlenül – és azzal a felszólító erővel, hogy ezt az információt integrálja az addigi képbe. A dolog két okból pikáns. Egyfelől magam is buzi volnék vagy mi, úgyhogy most akkor mi a francért kell, hogy megrázkódtatást okozzon, ha ugyanezt megtudom valaki másról? Másfelől pedig: már bocsánat, de azért mégis csak egy kitalált személyről van szó: hát nem tök mindegy, hogy milyen személyiséget talált ki neki egy angol nőszemély?!

Nem ilyen egyszerű a dolog. Az, hogy én meleg vagyok, az egy dolog. Az, hogy történetesen több mint tíz évig melegmozgalmárkodtam is, már egy másik. Életem e másik vonatkozása miatt valószínűleg sokkal több kérdéssel szembesültem a homoszexualitás etiológiai, pszichológiai, szociológiai, teológiai vonatkozásában, mint azok a melegek, akik a homoszexualitás jelenségének csupán (és ez nem elmarasztaló „csupán”) „felhasználói” szinten részesei. E kérdések egy részét én tettem fel önmagamnak, más részét támadólag vagy épp segítséget kérve tették fel nekem. Javarészükre válaszom is volt/van, jóllehet, a válaszaim egy része valószínűleg téves vagy hiányos, vagy éppen kicsit sem korrelál a tíz évvel ezelőtt adott válaszaimmal. Mindazonáltal a kérdések és válaszok dimenziója az értelem felségterülete. A rációé, az intellektusé, ahogy tetszik.

Egy problémakör értelmi átdolgozásával összefüggően, azonban korántsem egyenes arányban dolgozódnak át a hozzá kapcsolódó érzelmek. Az ember többnyire lassabban nő fel emocionálisan, mint intellektuálisan. (Legalábbis a Birtalan Balázs nevű embereknél ez gyakran így van.) Mit jelent ez konkrétan buzológiailag? Azt, hogy az érzelmi reakcióim nem mindig és nem egyértelműen tartanak lépést az értelmileg kész és letisztult válaszaimmal. Például: titkolnivaló-e a homoszexualitás? Az értelmi válaszom kész van: természetesen nem, sőt... – és itt érvek tucatját tudom felsorolni a comin out mellett, mind individuális, pszichológiai előnyöket, mind kollektív, társadalmi előnyöket megnevezve. Csatasorban állnak a lehetséges ellenvetésekre az ellen-ellenvetések: racionális párbeszédben gyakorlatilag bárkit meg tudok győzni arról, hogy a coming out jobb, tisztább, szárazabb, biztonságosabb, mint a titkolózás. Igenám: ebből azonban nem követkzik szükségszerűen az, hogy ezt én magam is elhiszem. Na jó, ez így cinikusan hangzik. Nyilván nem az „elhivésről” van szó, hiszen az még mindig kognitív szint, hanem a megélésről. Emocionálisan gyakran azt élem meg, hogy – teljesen függetlnül minden érvtől vagy ellenérvtől –, hogy a nyilvánosan fölvállalt melegségem diszkomfort érzésekkel jár együtt, hogy bizonyos szituációkban szívesebben választom a rejtettséget, hogy az új és még újabb comig outok előtti időszakokban (legyen szó másodpercekről vagy hónapokról) szorongást élek meg: nem olyan fokút, mint húsz éve – de szorongást.

Egy másik példa a bűn kérdése. Valószínűleg kevés ember van Magyarországon, aki nálam többet foglalkozott azzal a kérdéskörrel, hogy keresztény szempontból bűn-e a homoszexualitás vagy sem. A válaszom egyértelmű (és köztudott is, hiszen ha valamiről, akkor pont erről vagyok ismert): a szexuális orientáció nem erkölcsi kategória, tehát a homoszexualitás nem bűn. Ezt az álláspontot csukott szemmel, hátrakötött kézzel és ellenszélben is meg tudom védeni bármikor, egy csapat minden hájjal megkent, vérszomjas teológussal szemben is. Igen: ez a kognitív szint. Az emocionális szint pedig az, hogy szubjektíve – mindezektől függetlnül – szoktam-e bűntudatot érezni a melegségem kapcsán vagy sem. És hát igen: szoktam. Nem annyira, mint húsz éve, de szoktam.

Annyira egyébként nem paradox a helyzet, mint amilyennek tűnik. Képzeljünk el egy betegséget, amely, ha már elkapta az ember, gyógyíthatatlan. És képzeljünk el egy kutatót, aki részt vesz annak a teamnek a munkájában, amely kifejleszti és fokozatosan tökéletesíti az oltóanyagot. Egész valójával azon fáradozik, hogy az utána következő generáció mentes legyen ettől a bizonyos betegségtől. Amelyet alkalmasint kiskorában ő maga is elkapott és szenved tőle, mindhalálig. Lefordítva: hiába dolgozom kváziértelmiségiként és mozgalmárként a szexuális kisebbségekel szembeni előítéletek fölszámolásán (a jövő szempontjából minden bizonnyal hatékonyan): ettől még azok a sérülések, amelyeket ebben a társadalomban a kérdéses előítéletektől én magam elszenvedtem, még nem szűnnek meg, nem tűnnek el nyomtalanul. Begyúgyulnak ugyan, ez nyilvánvaló, de a kognitív, intellektuális hegek alatt, ha lappangva is, de dolgozik a félelem, fájdalom és szégyen gennyes góca. És amikor érzelmileg involvált helyzetben szaladok bele egy számomra fontos ember váratlan coming outjába, akkor ezek az anakronisztikus és atavisztikus érzések elevenednek meg. Egyrészt. Másrészt persze az énem intellektuális, felvilágosult, liberális része örvend és ujjong: igen, hurrá! Ő is közénk tartozik! De klassz: e pillanatokban egy csomó ember él át kognitív disszonanciát, és kénytelen tudatosan megküzdeni a korábbi előítéleteivel!

És akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől vagyok én érzelmileg involvált egy mesealak coming outjától. Könyörgöm, hát hiszen mese! Ez bonyolult kérdés, kicsit messzebbről indul a válasz.

Kispapként tanultam, hogy a teológusok választ kerestek azokra a csodákra, amelyeket nem Isten, hanem az ördög tesz. Merthogy ezek a jelenségek kétségtelenül léteznek – de hát hogy tehet csodát bárki, aki nem Isten?! – Szent Ágoston válasza erre egy ügyes distinkció. Azt mondja, ezek a csodák csak bizonyos értelemben „igaziak”: van ugyan realitasuk, vagyis valóságuk (és mint ilyenek, igaziak), de nincs veritasuk, azaz igazságuk, és mint ilyenek, nem igaz(i)ak. Tud tehát valami „valós” lenni, miközben nem „igaz”. József Attila is erre utal, amikor azt mondja: „az igazat mondd, ne csak a valódit.”

Egy lépés kell csak ahhoz, hogy eljussunk az inverzéhez: tud valami igaz lenni akkor is, ha épp történetesen nem valós. Az igazság megismerése mentális tevékenység, s mint ilyen nincs közvetlen(!) összefüggésben a valósággal. Tegyük fel, hogy reggel találkozom X-szel a lépcsőházban, és megállapítom magamban, hogy ma szokatlanul rosszul néz ki. És egész nap a fejemben jár, megjelenik előttem az arca, az alakja: foglalkozom vele, hogy vajon mi lehet a baja. Gondolatban megnézem közelebbről, képzelt párbeszédeket folytatok vele stb. Nyilvánvaló, hogy a néhány másodperces valós találkozást követően, a nap további részében az a valami, amivel nekem dolgom van, nem maga X, hanem a róla általam kialakított, bennem őrzött kognitív lenyomat (vagy modell vagy szimbólum – nevezzük akárhogy). Vagyis a mentális tevékenységem elszakad a valóságtól – de nem szakad el az igazságtól. Könnyen lehet, hogy estére megtalálom a választ arra, hogy reggel mi baja volt X-nek.

Hasonló a helyzet a ballagás óta nem látott osztálytársakkal, mi több, halott családtagokkal, rokonokkal, barátokkal. Nincsenek (itt), mégis vannak és jelen vannak. Mindazon élmények, amelyek velük kapcsolatosak, aktívan meghatározzák az életemet: a világlátásomat, a választásaimat, az érzelmeimet. Alkalmasint erőteljesebb hatást gyakorolnak rám, mint egy-egy „valós”, tehát jelenlegi ismerősöm vagy kollegám, akikkel naponta találkozom ugyan, de felszínes és/vagy formális a kapcsolatunk, ezért teljesen irreleváns személyek az életemben.

És itt van a válasz a föltett kérdésre: miért lehet számomra érzelmileg fontos, hogy mi van – teszem azt – Albus Dumbledore-ral. Azért, mert ő történetesen életem egyik meghatározó, igazi alakja. Hogy nem „valós”, hogy csak kitalált? Na és. Hét éve ismerem, hét éve foglalkozom vele, sokat nevettem a poénjain, meghatódtam bizonyos mondataitól vagy gesztusaitól, töprengtem az életén, a titkain, meggyászoltam a halálát – és rengeteget tanultam tőle. Egyszóval annyi energiát fordítottam az ő személyére, amennyit az ember olyasvalakire szokott, akivel közeli kapcsolatban van. És amennyinek a töredékét sem fordítom olyan emberekre, akik a maguk fizikai valóságával naponta szaladgálnak körülöttem. Hát mi a csudától ne lenne számomra igazi ez az ember?! És miért ne lenne számomra megrendítő, ha egyszer csak bepillantást nyerek egy igazán mély, bensőséges titkába?!



A gyengébbek kedvéért hozzáteszem: ilyen meghitt viszonyban nem kizárólag Dumbledore-ral (és Harry Potterrel) vagyok, hanem pl. Zsákos Frodóval, Alan Stranggel, Tom Sawyerrel és Huck Finn-nel, Hercule Poirot-val, Old Shatterhanddel, egy Izmael nevű gorillával, az öreg szűcsmester Gergő fiával – meg még jó néhány mással, köztük végül, de nem utolsó sorban: Bux Barnabás Boldizsárral. Aki hosszú út után végül megérti:

„Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak. Minden igazi történet Végtelen Történet. Egy sereg ajtaja van Fantáziának. Több ilyen varázskönyv létezik még. Sok ember nem vesz tudomást róluk. Azon múlik, kinek a kezébe kerül efféle könyv.”

Aki tudja, miért épp pirossal szedtem a fönti sorokat, az valószínűleg érti mindazt, amit ebben a posztban (legalábbis a második felében) leírtam. Aki nem tudja – hm... Talán az is.

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


Sajnos nem tudom, mi a címe Csányi Vilmos könyvének (elajándékoztam), amely az emberek evolúciójával (is) foglalkozik. De abban van, hogy az állati világban (pl. bonobo majmok) is előfordul a homoszexualitas. Viszont olyat nem olvastam, hogy az állati világban előfordul kölykök "szexuális zaklatása". :o/

Félre ne érts, nem az állatokhoz akarom hasonlítani a melegeket, nem sértésnek szántam! ;o)

Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy mi a természet részei vagyunk, még akkor is, ha a "civilizáció" ránk kényszeríti a meglévő értékítéleteinket és a ruháinkat. :o)

Éppen ezért úgy gondolom, hogy semmi okod nincs bűntudatot érezni a vonzódásaid miatt, mint ahogy azért se szégyenkezik senki, mert szereti pl. a csokit.

A bűn a pedofilia, nem a homoszexualitás.



Én olvastam valahol olyat, hogy az állatvilágban "előfordul kölykök 'szexuális zaklatása'", de ez természetesen nem teszi elfogadhatóvá az abúzust.

Azzal kapcsolatban, hogy "a bűn a pedofília", pontosítanék. A pedofília nem jogi kategória. Ilyet a jog nem ismer, mivel a pedofília egy vonzalom, amely aztán vagy megnyilvánul manifeszt cselekedetben, vagy nem. A jog megtörtént esetekkel foglalkozik, és egy bizonyos X életkor alatti személlyel való szexuális aktust eo ipso kriminalizál. Azt nem vizsgálja, hogy az elkövető vonzalomból (pedofília) vagy más motivációból (teszem azt fogadásból vagy kíváncsiságból) tette, amit tett.

A pedofília tehát nem jelent önmagában szexuális cselekedetet (ahogy semmilyen más szexuális preferencia megléte sem jelenti azt, hogy az illető valóban él tényleges szexuális életet). Ha valakinek a szexuális vágya kizárólag a nemileg éretlen korosztályra irányul, az nagyon súlyos (és nem mellesleg: nagyon szörnyű) betegség. Ezen pedofil emberek között pedig vannak olyanok, akiket a szocializáció (vagy ha így jobban tetszik: az erkölcsi tartás) visszafog mindennemű (számukra kielégülést nyújtó) szexuális érintkezéstől.

Azt hiszem, ezek az embertársaink -- ezek a pedofilok! -- rászolgálnak a maximális tiszteletre.



Szerintem az teljesen természetes, hogy ha az ember körül van egy kultúra, amely szerint szorongást és bűntudatot kell éreznie valami miatt, akkor azután is érzi, ha észérvekkel meggyőzte önmagát, hogy nem bűn az a dolog.
A pedofiloknak egyébként vannak webszájtjaik, ahol igyekeznek bebizonyítani, hogy amit ők csinálnak, az egy természetes dolog, nem árt a gyerekeknek, és nem kellene büntetni. Hangsúlyozzák: a törvények megváltoztatására és nem a törvények megszegésére bíztatnak... Az álláspont elfogadhatatlan ugyan, de az érvek érdekesek...



balázs: ez érdekes, mert nekem már több vitám volt arról, h mit jelent a "homoszexuális", és ezek után egyáltalán nem vok meggyőződve arról, h azt jelenti, "homoszexuális hajlamú". persze, jelentheti azt is, ah jelenthet identitást (homoszexuális az, aki homoszexuálisnak tartja magát), és jelenthet cselekvést, életvitelt (homoszexuális az, aki kizárólag v túlnyomorészt azonos neműekkel szexel). sztem a "homoszexuális" orvosi eredetéből inkább a külső tételezettség következik, vagyis, h az orvosok döntötték el, ki homoszexuális, akár a cselekvéseit, akár a vonzódásait "elemezve"

nyilván ugyanez áll a pedofíliára, és minden más szexualitásra is: nem biztos, h a hajlamot nevezzük meg a szexualitással

más. én nagyon berzenkedek a különféle szexuális vonzódások kapcsán betegséget emlegetni, nyilván a pedofília kárt okoz másoknak, tehát a pedofil cselekedetet tiltani kell, de ebből nem következik, h betegségnek kéne tartani



Szerencsére a DSM-IV-ben a betegségek kritériumai között már csaknem mindig szerepel az arra való utalás, hogy az illető jelenség (tünet) komoly és/vagy tartós diszkomfort érzést jelent az illető számára. Vagyis valaki alapvetően nem azért beteg, mert az okos cihiáterek kikiáltják annak, hanem mert szarul érzi magát.



Hoppá, most, hogy figyelmesen újraolvasom az előző kommentet, kezdek ráismerni a stílusra, hogy ez az "ákos" voltaképpen melyik Ákos. Welcome here (ismét)! :-D



balázs: (lehet, csaktomot kellett volna írnom, de vmelyik jelszókezelőm ezt írja bele, émmeg ráhagyom)

node diszkomfort érzése sok mindentől lehet az embernek, te is éppen arról írtál ebben a posztban, h neked is van egy raklapnyi, mégsem tekinted magad betegnek. szal a diszkomfort érzés (számomra) önmagában kevés, kell az is, h ne a társadalmi környezet okozza. márpedig szexuális vonzódások kapcsán mindig az okozza



Ákos, szerinted te meg én egy blog kommentjeiben meg fogjuk oldani a "betegség-egészség" sok évszázados, komplex problematikáját? ;-) A magam részéről, csak hogy egyetlen szempontot bedobjak, alapvetően mesterkélt és nem valós felosztásnak érzem a "beteg vs. egészséges" dichotómiát. De túl összetettnek tartom ezt a kérdéskört (magamat meg túl felkészületlennek) ahhoz, hogy meg merjek fogalmazni valamilyen frappáns "négy láb jó, két láb rossz" kaliberű Nagy Általános Igazságot. :)



node nem is szólnék hozzá soha semmihez, ha azzal a várakozással közelítenék, h bármit is "meg fogunk oldani". v h meg kéne vmit oldani

hát, ez már sokkal kedvesebb megközelítés a szívemnek, csak még mindig érzek benne egy kis "majd az orvosok / tudósok / szakemberek" eldöntik hozzáállást, tehát, h arról még mindig döntesz, h nem társadalmi, hanem orvosi (szaktudományi) kérdésnek tekinted

és ha valóban így gondolod, akkor az adekvát eljárásnak én azt érezném, h hacsak lehet, elkerülöd az állásfoglalást arról, betegek-e



Annak eldöntését, hogy X jelenség betegség-e vagy nem, az aktuális betegségkritériumok alapján orvosi, szaktudományos kérdésnek tekintem. Az viszont, hogy mik is ezek a betegségkritériumok, már (legalábbis részben) társadalmi kérdésnek gondolnám.

Ugyancsak társadalmi kérdés viszont, hogy hogy tekintünk a betegségre. (Erről a kérdésről már váltottunk szót egyszer.) Ha egy adott társadalomból (írott vagy íratlan konszenzus alapján) a betegség kirekeszt, vagy legalábbis hátrányosan megkülönböztet, akkor abban a társadalomban valódi társadalmi probléma lehet annak a kérdése, hogy ki beteg, ki nem. Egy másik normarendszer alapján szervezett társadalomban ez akérdés föl sem merül, és a "beteg-nem beteg" c. abszolú szaktudományos kérdéskör a legaggályosabb jogvédők érdeklődésén is ugyanúgy kívül esik, mint teszem azt a vércsoport-meghatározásnál használt szérumok megválasztása.

Csak hogy egyértelmű legyek: világos, hogy a mi társadalmunk aktuálisan nem ez utóbbi normarendszer szerint működik. De szeretném, ha aszerint működne.



a homoszexuális emancipáció eddigi története azt mutatja, h míg a kriminalizáció korában előrelépés volt a betegség paradigma érvényesítése, addig ma már, az egyenjogúságról folytatott vitákban teher (a még mindig élő emléke)

ah bonyolult társadalmi kérdés, h pl a transzszexuálisoknak segít-e abban jelenleg a betegség paradigma, h az egészségbiztosítás finanszírozza a nemátalakító műtéteiket, és h ilyen irányú érdekeik mennyire befolyásolják őket abban, h saját maguk is "betegnek" tartsák magukat
ühüm, emlékszem, h beszéltünk erről, és akkor is azt mondtam, h ha betegségről beszélsz, itt és most, ebben a társadalmi környezetben teszed, és ez az, ami befolyásolja a kommunikációd befogadóinak értelmezését, nem pedig az, h te egyébként (kommunikáción kívül) hogyan viszonyulsz a betegként azonosítottakhoz



Valóban ebben a társadalmi közegben kommunikálok. Azt viszont megtehetem (és -- talán nem utolsósorban a hajdani csattanásunknak köszönhetően -- mind gyakrabban meg is teszem), hogy explicite is kritikát mondjak (alkalmasint a betegség-téma kapcsán is) erről a bizonyos társadalmi közegről. Azzal pedig már átkereteztem a mondanivalómat, és ha a közlés befogadója ezek után úgy tesz, mintha ezt a lépést nem tettem volna meg, akkor az a saját döntése: vélhetőleg arra nézve, hogy a kommunikációnál fontosabbnak tartja a játszmázást.

(Ez utóbbi megjegyzés sem dehonesztáló kitételnek van szánva: valós kommunkáció választása helyett a játszmákhoz folyamodást nagyon mélyen gyökerező pszichés szükségletek indukálják.)



elismerem, h ha a kommunikációd részévé teszed a te betegekhez fűződő nem átlagos megközelítési módodat, az bizonyos esetekben megoldás lehet. azokban az esetekben, amikor te irányítod a kommunikáció egészét (pl a blogodban), v biztos lehetsz benne, h vitapartnereid nem "játszmáznak" (személyes ismerőseid)

más esetekben (tipikusan a nyilvános politikai térben, idegenekkel kommunikálva) kevésnek érzem a vállrándításod, h hát legfeljebb játszmázik a vitapartnered. ha okkal feltételezheted a vitapartneredről v a kommunikációt irányító médiumról, h játszmázni fog, tőled is okkal várhatják el mások, h úgy fogalmazz, amit nem lehet rosszindulatúan megvágni, félremagyarázni, eltekinteni bizonyos részeitől



Erre csak két idézettel tudok válaszolni. Egyrészt Fülig Jimmy örökérvényű klasszikusával, miszerint "nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani." Másfelől a drága, megboldogult Strosmajer (vagy hogy írják) doktor szavaival, aki szerint "ha valaki meg akarja verni a kutyáját, az a sivatagban is talál hozzá botot."



persze, de azért fokozatok vannak

ha aszondod, h "ez nem igaz", és ebből kivágják a nemet, az egyértelmű hamisítás

ha aszondod, h ezésezacsoport beteg, majd utólagos magyarázatot fűzöl hozzá, h te h érted a beteget, hogyan viszonyulsz a betegekhez stb, és ez utóbbit kivágják, egyáltalán nem vok róla meggyőződve, h lenne olyan bíró, aki ezt ne fogadná el véleményed rövidítéseként

egy olyan hivatkozás, h véleményed elválaszthatatlan része, h más értelemben v konnotációval használsz szavakat, mint az általában elfogadott jelentésük, hát, erősen kétesélyes

és még egyszer mondom, én érzek az erre vonatkozó vállrándításodban némi cinizmust



Az, hogy egy bíró hogy dönt, csak mérsékelten érdekel. Ahogy attól, hogy pl. a bíró szerint a Károli-ügyben nem történt diszkrimináció, szerintem még történt. Vagy attól, hogy az AB szerint nem diszkriminatív a házasság bekorlátozása a heterókra, attól szerintem még diszkriminatív. És attól, hogy a bíró szerint egy idézés nem hamisítás volt, hanem jogos rövidítés, attól az szerintem még lehetett hamisítás.

"és még egyszer mondom, én érzek az erre vonatkozó vállrándításodban némi cinizmust"

Két megjegyzésem van erre.

1.) A "vállrándítás"-ról én nem beszéltem. Ez a te asszociációd, immár másodízben. A vállrándítás (abban az értelemben, ahogy én ismerem e kifejezés metonímikus használatát) implikálja a közönyt, a nemtörődömséget, azt, hogy a kérdéses dolog hidegen hagyja az embert. Én ehhez még csak hasonlót sem említettem: olvasd csak vissza. Csak megállapítottam mint tényt, hogy van, aki fontosabbnak tartja a játszmázást, mint a tényleges és releváns kommunikációt. Abból, hogy megállapítok egy tényt (pl. ma a BUX így és így zárt), és nem kommentálom, még nem derül ki, hogy örülök-e neki, elszomorít, vagy éppen hidegen hagy. Az, hogy te a magad részéről a nem közölt érzésnek mint változónak épp a "hidegen hagy" értéket adod -- ez semmit nem mond az én tényleges érzésemről.

2.) Akkor (és csak akkor), ha az intuíciód helyes volt, és a változó értéke nálam valóban a "hidegen hagy" -- akkor az, hogy erre a "cinizmus" szót alkalmazod, úgy gondolom, adekvát. Ha a változónak más az értéke, akkor inadekvát.

Javaslat: ha nem tudod egy változó értékét, akkor kérd be a júzertől. ;) Már ha valóban érdekel.



persze, a vállrándítás az én értékelésem, asszem ez nyilvánvaló, úgy vezettem be, h érzem. te ezt úgy fogalmazod meg, h "ez a saját döntése" (tehát neked nincs közöd hozzá), "mérsékelten érdekel" (vagyis nem érdekel). nyugodtan mondhatod, h szted ez nem vállrándítás, de aszondani, h semmilyen alapom nincsen azt gondolni, h ez vállrándítás, sztem nem helytálló
(kis kitérő, károli ügy: sztem logikus volt az indokolás, engem meggyőzött, h nem diszkrimináció. az más kérdés, hha ez a terület már a vallási szabadság felségterülete, akkor nem költségvetési pénzből kéne finanszírozni és a papiros állami elismerése is necces. a teljesség kedvéért hozzáteszem, h vannak olyan ítéletek is, amik nem győznek meg)

itt van egy kis félreértés köztünk, én nem olyan szempontból hivatkoztam a jogi fórumra, h a véleményem ezzel a tekintéllyel támogassam meg, hanem arra hivatkoztam, h ez az a társadalmi környezet, amiben a kommunikációd elhangzik. ha téged nem érdekel, h mit tehetnek meg jogszerűen a véleményed szerkesztésekor a véleményeddel, akkor valójában a véleményed nem érdekel. a véleményed ugyanis a befogadók számára az, ami végül is eljut hozzájuk belőle


de alapvetően megint visszaérkeztünk ahhoz az örök vitánkhoz, h te a szándéketika talajáról értetlenül bámulsz rám, mikor az előre kiszámítható eredményt kérem rajtad számon



"a szándéketika talajáról értetlenül bámulsz rám, mikor az előre kiszámítható eredményt kérem rajtad számon"

Ákos, szeretném, ha tisztában lennél vele: az, hogy meghallgatom a véleményemet és időt szánok arra, hogy megosszam veled a sajátomat, az nem jelenti azt, hogy olyan pozícióban vgy, hogy bármit is számon kérhess rajtam.

Az a tapasztalatom, hogy bármilyen közlés eltorzítható, oly módon is, hogy ott a jogi út teljesen irreleváns. Engem pl. mindn bíróság elhajtott volna anyámba, ha annak idején, amikor nagy nyilvánosság előtt homofóbiával vádoltál, beperellek becsületsértésért. Annak ellenére, hogy jelentős vagyoni és nemvagyoni károm származott az akkori működésed egyenes következményeként, a kommunikáció fő- és mellékútjai olyan szövevényesek voltak, hogy azt élő ember nem fogja kibogozni soha.

Minden kommunikáció félremagyarázható. Csak a példa kedvéért: most épp azt csinálod, hogy kiragadod a ma délután fél 3-kor írt szövegemből a "mérsékelten érdekel" kifejezést, és úgy kezeled, mintha az a tegnap délután fél 4-kor írott kommentemben szerepelne. Holott ha valaki visszaolvassa, láthatja, hogy a két komment témája teljesen más: a tegnapi arról szólt, hogy mi van, ha valaki szándékosan féremagyarázza a kommunikációmat, a mai arról, hogy mi van, ha egy bíró ezt nem ismeri el. A két dolognak semmi köze egymáshoz. Ha viszont te összecsúsztatod őket (amint azt tetted az imént), akkor ezzel engem állítasz be hülyének vagy következetlennek. És én nem várhatom, hogy az emberek visszaolvassák az előzményeket: ott lesz a leírt szavad, amely történetesen nem felel meg a tényeknek.

Pedig, ez a legszebb: meg vagyok győződve, hogy nem szándékosan csúsztattad egybe a két különböző szituációt és a két különböző attitűdöt. Valszeg egyszerűen csak felületes voltál, figyelmetlen, fáradt, esetleg lázas beteg -- nemtom. És az eredmény szempontjából irreleváns is.

Tényleg csak példának hoztam fel, rámutatva arra, amit írtam: minden közlés félremagyarázható. Ez ismeretelméleti és nyelvtudományi kérdés; az előbbihez nem nagyon, az utóbbihoz nagyon nem értek. Azt viszont tudom: univoc közlés az emberi kommunikációban nem létezik. Lehet, hogy ezt nehezen veszi be egy programozó gyomra, hiszen abban a mesterséges világban az egyértelműség (amennyire én tudom) megvalósítandó és meg is valósítható. Az emberek azonban nem számítógépek. Vannak pl. érzéseik, és a döntéseik túlnyomó többségét ezekre alapozva, szélsőségesen irracionálisan hozzák meg. (Lásd a vonatkozó pszichológiai kísérletek eredményeit.)

Én régóta fájlalom a kettőnk kapcsolatában, hogy te az érvelésedből (legyen szó bármilyen emberi vagy társadalmi kérdésről) tökéletes következetességgel hagyod figyelmen kívül az ember érzelmi dimenzióját.

Kicsit ez olyan, mint ha mondjuk valaki készítene egy életrajzot Leonardóról, és tárgyalná benne a tükörírásos naplóját, a találmányait, a homoszexualitását, a politikai pozícióját -- csak épp egy szóval sem említené meg életének azon apró nüanszát, hogy történetesen festegetett is az istenadta.

Egy ilyen életrajz igaz lehetne az utolsó betűjéig -- mégsem mutatna igaz képet Leonaróról. Ezért nem tudok végsősoron mit kezdeni (igazad van: makacsul a szándéketika talaján állva) azzal a szélsőségesen racionális, kiberntikus ember- és világképpel, amelyet te képviselsz. Lehet, hogy minden leírt betűd igaz -- számomra azonban mégsem hordozza az igazságot.

Félre ne érts: eszem ágában sincs elvitatni tőled a jogot attól, hogy ilyen attitűddel élj és mozogj ebben a világban. Azt azonban jól látod, hogy én csak bámulni tudok erre az ember- és világképre.

De nem értetlenül, hanem ijedten és viszolyogva.

Ízlések és pofonok, ugye.



furcsa, mert pont ezt csinálom a (z ettől jobban) nyilvános működésem során is: számon kérek. ezt azért tehetem meg, mert közszereplőkön kérek számon bizonyos dolgokat a nyilvános működésükkel kapcsolatban. ah most köztünk is az volt a téma, h feltételeztük, amint te nyilvánosan kommunikálsz (a másik részét már elismertem), és én ezt a feltételezett nyilvános kommunikációdat kértem rajtad számon (feltételesen)

tehát, ami a félreértést okozza köztünk, h itt és most term nem vok abban a helyzetben, h bármit is számon kérjek rajtad, de elképzelt kommunikációs helyzetünkben nagyon is (csak h ne legyek félrelérthető: elképzelt kommunikáció helyzetünkben te is ugyanígy számon kérhetnéd rajtam a nyilvánosan elhangzott véleményemet)

különbözőképpen látjuk a helyzetet. sztem a tegnapi és a mai kommunikáció ugyanarról szól, ezért mertem kiragadni a mai szövegedből IS, meg a tegnapi szövegedből is idézetet. számomra mindkettő egyformán mutatja azt, amit meg akartam mutatni. szted a tegnapi k arról szólt, mi van, ha valaki szándékosan féremagyarázza a kommunikációdat, a mai pedig arról, h mi van, ha egy bíró ezt nem ismeri el. sőt, talán még beszédesebb, h abban a hsz-odban is közönyt tanúsítasz a k-dra vonatkozó bírói véleménnyel szemben, amelyben arra hívod fel a figyelmemet, h nem tudhatom, közönyös v-e. sztem ez ugyanannak a témának a folytatása. én következetesnek látom a hsz-aidat, hiszen ugyanarra a hozzáállásra próbáltam példát mutatni mindkét hsz-odból

azt, h minden k félremagyarázható, már elismertem akkor, amikor aszondtam, h "persze, de azért fokozatok vannak". ezt most is csak megerősíteni tudom: igen, minden k félremagyarázható, de van egy határ. vannak társadalmilag elfogadott félremagyarázások (amikkel kapcsolatban bíróra hivatkoztam), és vannak nem elfogadottak. én azt mondtam, h ha úgy döntesz, h a társadalmilag elfogadott torzításokkal nem számolsz, akkor ezért a döntésedért felelős v (és ezt nem én mondom, hanem a társadalom, végső soron persze a jog)
a leonardóra vonatkozó életrajz vmiképpen a teljességet igyekszik megragadni, az példád lényege, h ez a teljesség csorbul az érzelmi dimenzió hiányával. csakh sem mostani beszélgetésünknek, sem általában eddigi beszélgetéseinknek (legalábbis részemről) nem volt célja a teljesség megragadása. és ez nem vmiféle ítélet szeretne lenni: egyszerűen nem arról beszélgettünk, és maga a beszélgetés, mint kapcsolat, nem arra irányult

ami viszont indokolatlan feltételezés a részedről, h én "ilyen" attitűddel élek és mozgok a világban. ez rám, mint egészre vonatkozó vélemény, holott erről neked nincsenek információd. az "ember- és világképemről" szót ejtve sem mondhatok mást: term a legkevésbé sem ismered az "ember- és világképemet", a legritkább esetben támaszkodok az "ember- és világképemre" érveléseim során. az, h te az információhiányt "érzelemmentességgel" és más effélével töltöd ki, a te "saját döntésed", h a te szavaiddal éljek. nem tudhatod, h sztem létezik-e "igazság", célom-e, h szavaim az "igazságot hordozzák" a számodra, v az is bőven elég nekem, ha a szavaim igazak



Kedves Ákos!

"sztem a tegnapi és a mai kommunikáció ugyanarról szól"

Azt hiszem, hogy ezen önvallomásod egyrészt magyarázatául szolgálhat az eddigi félreértéseknek, másrészt kijelöli az értelmességi határait a további beszélgetésünknek.

Szokásom szerint példával élve: ha valaki egy irodalmi vita egy pontján kiböki, hogy szerinte Petőfi és Pilinszky stílusa ugyanolyan, akkor ezzel minden motivációmat elveszítem arra nézve, hogy a jövőben vele irodalomról beszélgessek. Lehet az illető jó ember, okos ember, művelt ember stb. -- de számomra irodalmi kérdésekben nem megfelelő vitapartner.

Vagy a régi viccben: "Kérek egy liter bort." -- "Vöröset vagy fehéret?" -- "Mindegy, színvak vagyok."

A poénon túlmenően nem gondolnám, hogy értelmes időtöltés volna a viccbeli figurával borászati kérdéseket megvitatni.

Úgyhogy ezen a ponton (ha már eddigre úgyis teljesen szarrá lett offolva ez az írásom, amelyik alapvetően nem a homoszexualitásról szólt, főleg nem a betegségről, hanem a saját belső világomról és vívódásaimról) szeretném, ha berekeszthetnénk ezt a beszélgetést.

Köszönöm, ha ezt tiszteletben tartod.

Balázs


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta