Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

csütörtök, november 29, 2007
17:43
 
Formára vicc, tartalmilag kicsit se


– Hogyan szaporodnak a halottak?
– Nem tudom, de valahogy biztos – nekem is egyre több van belőlük.

(Ma is egy új.)

Címkék: ,


kedd, november 27, 2007
18:01
 
Nyilatkozat: Bejegyzett élettársi kapcsolat


Az alábbi bejegyzést elejétől végig a Pride.hu-ról idézem, egyetértésem jeléül:

Nyilatkozat: Bejegyzett élettársi kapcsolat

A Magyar Köztársaság kormánya 2007. november 16-án benyújtotta az Országgyűlésnek a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényjavaslatot, és ezzel fontos lépést tett az LMBT közösség jogegyenlőségének megvalósítása felé. Az aláíró LMBT szervezetek és szerveződések előremutatónak tartják a kormány javaslatát, amely hozzájárul a hazai leszbikus és meleg párok hátrányos helyzetének javulásához. Bízunk benne, hogy az Országgyűlés tagjai is – az Európai Unió értékrendjével összhangban – igennel szavaznak a törvényjavaslatra.

Fel kell azonban hívnunk a figyelmet, hogy a javaslat örökbefogadásra vonatkozó rendelkezései ellentmondanak mind a diszkrimináció tilalmára vonatkozó emberi jogi elveknek, mind a téma kapcsán kialakult szakmai konszenzusnak, mind az elmúlt évek külföldi jogalkotási trendjének, mind pedig a magyar társadalom jól felfogott érdekének. A törvényjavaslat indokolása semmilyen érvet nem tartalmaz arra vonatkozóan, miért csak a házastársak jogosultak a közös gyermekké fogadásra. Az elmúlt évek nyugat-európai és amerikai tudományos kutatásai bebizonyították, hogy az azonos nemű szülők ugyanannyira alkalmasak a gyermeknevelésre, mint a különnemű párok. Azok a félelmek, amelyek szerint az azonos nemű szülők káros hatással lennének a gyermek személyiségének fejlődésére, az empirikus vizsgálatok fényében egyértelműen alaptalannak bizonyultak. Ezt felismerve a világ számos országában az azonos nemű pároknak is lehetővé tették az örökbefogadást.

Különösen visszás, hogy a javaslat még abban az esetben sem tenné lehetővé a közös gyermekké fogadást, ha a gyermek az egyik partner vérszerinti gyermeke, és a gyermeket mindenképpen az azonos nemű pár neveli. Az örökbefogadásnak a valós élethelyzethez nem igazodó tilalma a rendezett családi kapcsolatok, és így a gyermekek védelmét előíró alkotmányos követelménynek mond ellent. Az azonos nemű párok gyermekvállalásának megnehezítésével ráadásul olyan párok elől vesszük el a gyermeknevelés lehetőségét, akik arra szívesen vállalkoznának. Egy demográfiai kihívásokkal küzdő társadalom esetében indokolatlan tilalmakkal szűkíteni a gyermeknevelésben résztvevő párok körét komoly jogalkotói rövidlátásra vall. Ezért felszólítjuk a parlamenti pártokat, hogy módosító javaslat benyújtásával tegyék lehetővé az örökbefogadást a bejegyzett élettársaknak is.

A törvény elfogadásával azonban a hazai LMBT szervezetek munkája nem ér véget. A bejegyzett élettársi kapcsolatok bevezetése előrelépés ugyan, de teljes jogegyenlőségről csak akkor beszélhetünk, ha az azonos nemű párokat is megilletik mindazok a lehetőségek, amelyek a különböző nemű párok számára rendelkezésre állnak: ha a bejegyzett élettársi kapcsolat házasság helyetti választása önkéntes döntés, és nem pedig a házasság tilalmából fakadó kényszer lesz.

Budapest, 2007. november 23.

Atlasz Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű Sportegyesület
Dél-Alföldi Meleg Baráti Kör
Gay.hu Szerkesztősége
GayRadio.hu Szerkesztősége
Háttér Társaság a Melegekért
Labrisz Leszbikus Egyesület
Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság
Mások Szerkesztősége
Országos Tolerancia Egyesület
Patent Egyesület
Pride.hu Szerkesztősége
Szimpozion Meleg, Leszbikus, Biszexuális és Transznemű Fiatalok Kulturális Oktatási és Szabadidős Egyesülete
Szivárvány Misszió Alapítvány
Tolerancia Magazin Szerkesztősége


MENETREND

Az Országgyűlés decemberben tárgyalja a Bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényjavaslatot. Az általános vitára november 28-án kerül sor, utolsó napirendi pontként. A részletes vitát december első hetében folytatja le a Tisztelt ház. A beérkező módosító javaslatokról egy héttel később döntenek, a zárószavazásra december 17-én kerül sor.

Címkék: , ,


 
Hány hét a világ, bolognai csepp – plusz pár apró kérdés


Azt, hogy hány hét a világ, tudja a jófene. Mármint pontosan. De ebben a könyvismertetőben találni néhány lehetséges forgatókönyvet, közelítő számításokkal. Érdemes beleolvasni.

Bolognai üvegcseppHa a civilizációnkra és annak esélyeire gondolok, az ún. bolognai üvegcsepp jut eszembe. A bolognai üvegcsepp úgy készül, hogy folyékonnyá olvasztott üveget hideg vízbe cseppentünk. A hideg hatására a csepp felszíne azonnal megszilárdul, a belseje lassabban. A cseppben ilyenformán hatalmas feszültség keletkezik. Ha egy jólnevelt söröskorsó pereméből lepattan egy darab, marad egy csorba söröskorsónk. Ezzel szemben ha a bolognai csepp végét pattintjuk le, annak szerkezetéből adódóan az egész konstrukció porrá törik, méghozzá olyan erővel, hogy amennyiben a lepattintásra egy vizes tartályba helyzett pohárban kerül sor, a kis csepp a körülötte levő poharat is szétrobbantja. A bolognai csepp az vagy sértetlenül létezik – vagy nem létezik.

A civilizációnk szerkezete szerintem pontosan ugyanilyen – és mindinkább ugyanilyenné válik: mindent vagy semmit alapon működik. Amíg működik, addig csodálatos. Ha viszont valamelyik lábát egyszer kirúgják, akkor nem inogni fog, nem billegni vagy dőlöngélni – hanem összeroskad, és vége. Az ELMŰ hajdani szlogenje ez volt: Ha áram van, minden van. A legtöbben tapasztalhatuk már otthon is, munkahelyen is: ha nincs áram, akkor semmi sincs. Ugyanez elmondható a civilizáció valamennyi „lábáról” – és ilyen lábból, pont ez a fő gond, nincs olyan iszonyatosan sok. Van az áram, van az olaj, van a termelés, van a gazdaság, van logisztika, van az információ. Kb. ennyi.

Csakhogy.

A gazdaság ma már nem bankjegyekből és aranyrudakból áll, hanem 1-esek és 0-k virtuális sorozatából. Magyarul információból. A termelés és a logisztika nagy része ugyancsak információ – a másik része áram és olaj. Azonban az információ is ki van lőve áram nélkül, és az a helyzet, hogy az áram pedig (gyakorlatilag) ki van lőve olaj nélkül. Tehát: ha olaj van, minden van – ha olaj nincs, akkor nincs áram, nincs infrmáció, nincs termelés, nincs logisztika. Semmi sincs, mármint semmi olyan, ami a civilizációnkat civilizációvá teszi. Ez persze nem szükségszerűen van így, hiszen a civilizáció azelőtt is létezett, hogy a XIX. században először bukkantak olajra. Azóta viszont ez van, és értelmetlen kérdésfeltevés, hogy „mi lett volna, ha...”. Ez van – és az olajüzlet részvényesei kurvára, az utolsó csepp vérükig érdekeltek abban, hogy minél inkább így is legyen, és ennek érdekében per fas et nefas mindent el is követnek.

Az európai-amerikai-keleti civilizáció egy hatalmas, terbélyes fa, amely tízezer év alatt pompázatosan gyönyörűségesre nőtt, és ezerfelé, milliófelé nyúlik szét a koronája. Ami viszont a gyökerét illeti: ez nagyon kevés szálból áll, mind kevesebből, egyre gyöngébbekből – és azokon is titkos féreg foga rág. Ez a féreg pedig nem más, mint maga a civilizáció princípiuma, az ősi és kikezdhetetlen kulturális mítosz: „Az életnek egyeteln helyes útja van”.

Persze ha valaki túltekint e mítosz határain (én pedig a magam részéről már egy jó ideje mást se csinálok, mint túltekinteni igyekszem), akkor láthatja, hogy a civilizáció összeomlása nem jelenti az emberiség pusztulását. Többszázezer éves tudás halmozódott fel arra vonatkozóan a Meghagyók között, hogyan lehet civilizáció nélkül élni. Nem „tengődni”, hanem élni: emberhez méltó, kielégítő és biztonságos életet. Az apró probléma, hogy az Elvevők tűzzel-vassal (szó szerint tűzzel és vassal) semmisítették és semmisítik meg ennek az ősi tudásnak az utolsó foszlányait is, azok hordozóival egyetemben.

Úgyhogy mostanában, ha a nem túl távoli jövőre gondolok, ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatnak:

  • Hogyan lehet élelmiszereket tartósítani? – OK, pl. sóval, de:
  • Hogyan lehet sót előállítani?
  • Hogyan lesz a növényből (és egyébként melyikből) vagy állatból ruha?
  • Iható-e még valamelyest az esővíz és a folyók vize, és ha nem, hogyan lehet házilag vizet tisztítani?
  • Hogy kell két állatot dugásra bírni, hogy előállítsák a harmadikat?
  • Ha adva van több állat: mikor és melyiket kell levágni – és hogyan?
  • Hogy néz ki a vasérc közelről, hol lehet találni olyat, és mit kell vele csinálni, hogy edény vagy kés legyen belőle?
  • Hogyan és miből lehet házilag szappant főzni?
  • Milyen növények mely részeivel kell mit csinálni, ha az embernek fáj a foga, feje, gyomra, háta, torka stb.?
  • Tudom, hogy kovával lehet tüzet gyújtani, de egyrészt hogyan, másrészt mi az a kova, hogy néz ki és hol lehet olyat találni?


Szóval ilyesmik, de hasonló kérdséből van még néhány száz. Azokról nem beszélve, amelyek eszembe se jutnak. Ahogy így összeszedegettem őket, mindinkább azt hiszem, hogy a legtöbb információ (mármint számomra) még mindig a „Hány hét a világ?” megválaszolásához áll rendelkzésemre.

Címkék:


hétfő, november 26, 2007
13:21
 
Drámai fordulat


Méghozzá azért, mert úgy fordult az életem, hogy elkezdtem drámázni. Pszicho. Magyarán: hétvégén végre elindult az a pszichodrámacsoport, amelybe már tavasszal jelentkeztem, ilyenformán a szombatom és vasárnapom intenzív lelkizéssel telt, mindkét nap reggel 9-től este 6-ig. Nem mondom, hogy nem baromi fárasztó, tekintve, hogy baromi fárasztó. A csoportban kilencen vagyunk (plusz a két vezető), és záros időn belül rá kellett jönnöm a döbbenetes tényre, miszerint nemcsak nekem, hanem a csoport minden tagjának van saját élete. Beleértve a saját sorsot, a vidám vagy elbaszott gyerekkort, a sajnos halott (vagy épp sajnos élő) szülőket, a boldog vagy boldogtalan (eggyel tágabban: létező vag ynem létező) párkapcsolatokat...

Mindez nem azért ment újdonságszámba, mert úgy gondoltam, hogy csak nekem van lelki életem. De más valamivel adatszerűen tisztában lenni, és megint más átélni, megtapasztalni, méghozzá úgy, hogy nincs lehetőséged kilépni a szituációból. Más dolog tudni a harmadik világ éhezőiről, és más köztük létezve megélni az éhséget. Más az, ha valaki két mondatban elmondja, hogy az élete ezen és ezen a ponton deficites – és más az, ha ugyanezt a pontot eljátsszuk egy-másfél órán keresztül, újra meg újra, addig nyüstölve az adott élethelyzetet, kapcsolatot, konfliktust stb., hogy az illető már zokog, vagy éppen ordít valamelyik játékostársával (aki az ő instrukciói alapján játssza el X. vagy Y. szerepét).

Más az, ha valakiről tudod azt a (véleményem szerint cseppet sem egyedi) infót, hogy kölyökkorában gyomorgörccsel ment reggelenként iskolába („szegény, hát, igen, nehéz az élet...”) – és más az, ha neked kell eljátszanod a gyomorgörcsöt, és hátulról átölelve szorítanod a gyomrát, miközben olyasmit súgdosol a fülébe (az ő előzetes instrukciója alapján), hogy „itt vagyok veled, nem engedlek el, megkínozlak, csak azért is tönkre teszlek, nem szabadulsz tőlem.” És eközben vagy utána válaszold meg magadnak azt a kérdést is, hogy a csoportból vajon miért épp téged szemelt ki az illető a gyomorgörcs szerepére.

Szóval fárasztó. Tegnap végignéztem nyolc másik ember gyerek- és jelenkorát kb. száz fényképen, részt vettem 9 db, emberekből álló szoborcsoport megalkotásában (a feladat: jelenítsd meg szoborként a saját jelenlegi családodat), és a nap folyamán legalább negyvenszer fordult elő, hogy „hangot adtam” valakinek. Ez azt jelenti, hogy miközben nézem a megjelenített szituációt, önkéntelenül is azonosulok valamelyik szereplővel (aztán egy másikkal, egy harmadikkal, vagy épp megint az elsővel stb.), átérzem azt (vagy legalábbis azt hiszem, hogy azt), amit ő átérez; odalépek az illető szereplő mögé, a vállára teszem a kezem, és kimondom azt a gondolatot/érzést, ami épp a fejemben/szívemben van. A játék főszereplője pedig ezzel vagy tud mit kezdeni („hűha, lehet, hogy a feleségemnek tényleg ilyenek járnak a fejében, amikor...?”) vagy sem.

Fárasztó az önfegyelem is: a pszichodráma szabályai előírják, hogy mikor mit lehet. Van, amikor van helye olyasminek, hogy „nekem is volt olyan esetem, amikor...”, de van, amikor ez tilos. Van, amikor szabad (sőt: elvárt) visszajelezni arra, amit a másik mond (hogy nagyon megérintett, hogy elgondolkodtatott, hogy lepergett rólam), de van, amikor kötelező csöndben maradni, és csak belül szabad forgatni az élményeket.

És természetesen mindaz, ami ott zajlik: csoporttitok. Nem abban az értelemben csoporttitok, ahogy ez a szó bizonyos közegben használatos (vagyis alig várjuk már, hogy a barátoknak jól elújságoljuk, és közösen nagyokat csámcsogjunk rajta), hanem azt jelenti, hogy teljes kuss. A dráma világában minden elképzelhető és elképzelhetetlen megtörténhet: valaki behozhatja, hogy baltával megölte az apját, más valaki azt, hogy szeretné megölni az apját, a harmadik a soha ki nem mondott pedofil vágyait, a negyedik, aki boldog párkapcsolatban él, eljtászhatja az ún. mintha-térben azt, hogy mi lenne, ha mégis szakítana... Mindezen játékokban félelmetes energiák szabadulhatnak fel – illetve félelmetes energiáktól szabadulhat meg a játékos, ami által a valós élete élhetőbbé, kiegyensúlyozottabbá, egészségesebbé (alkalmasint: boldogabbá) válhat. Ennek azonban lehetőségi feltétele, hogy a csoport valóban olyan „fekete zsák” legyen, amiből semmi nem kerül ki. E tudat maximális biztonsága teheti csupán lehetővé azt, hogy a pszichodráma mélyebbre hatolhasson a hétköznapok megszokott lelkizésénél, az ezerszer körüljárt (nem működő) megoldások ezeregyedszerre való újracsócsálásánál.

A mi mostani csoportunk 180 órára szerződött; egy kétnapos hétvége 20 órát jelent. Kéthavonta találkozunk, folytatás januárban.

Várom.

Címkék:


csütörtök, november 22, 2007
11:53
 
Olvasnivaló unalmas őszi estékre


Képzelt riport a magyar szolidaritásról, by Tóta W. Árpád.

Címkék:


 
Reggel, álmosan... Én kérek elnézést...


  • Kicsi tegnapelőtt tegnapelőtt ülab tavalyelőtt.
  • Közepes tegnap tegnap ülab tavaly.
  • Nagymama ül a bidén.

Címkék:


hétfő, november 19, 2007
11:45
 
Sakálkodni drága mulatság


Ez a poszt egy barátom történetéről szól, aki eladta a lakását. Az ő engedélyével írom le a történteket.

A sztori megértéséhez tisztázni kell hozzá a foglaló fogalmát. Ez a jogintézmény már a római jogban létezett, és azt a pénzösszeget jelenti, amelyet a leendő vevő az adásvételi szerződés megkötésekor azért ad az eladónak, hogy az ne adja el másnak az ingatlant (vagy tehenet stb.) addig, ímg ő össze nem kaparja a teljes vételárat. Ha aztán a vevő mégsem akarja megvenni azt, amit lefoglalózott, akkor az nem jár neki vissza: bukta a kérdéses összeget. Ha viszont az eladó áll el a biznisztől, vissza kell adnia a foglalót, plusz még egyszer annyit. Ez a „plusz még egyszer annyi” egyrészt a szopatási pótlék, másrészt a vevő kártalanítása: elvégre ha én meg akarok venni akármit, akkor az egy csomó járulékos kiadással járhat nekem. Következésképpen: akinek komoly a vételi szándéka, az akkora foglalót adjon, amely(nek a duplája) fedezi minden kárát abban az esetben, ha mégsem jön létre a bolt.

Még egy infó: jogszabály alapján az eladónak átadott pénz akkor és csak akkor számít (duplán visszakövetelhető) foglalónak, ha van a történetben adásvételi szerződés. Ennek hiányában legfeljebb gentleman agreementről lehet szó.

Nos, fent említett barátom el akarta adni a lakását, és azt csinálta, amit ilyen esetben az emberek általában szoktak: megbízott egy ingatlanügynökséget az eladással. Ez azt jelenti, hogy az ügynök hozza sorra a vevőjelölteket, aztán ha valamelyikkel végül megköttetik a tényleges adásvételi szerződés, akkor a vételár X százaléka az ügynököt illeti.

Mit ad Isten, barátom lakása körül két ügynök is elkezdett szorgoskodni, némi családi keresztbeszervezés következtében. Ebből lett a gubanc. Az első ügynök ugyanis előállt egy vevővel, aki ajánlott egy elfogadható összeget. A barátom igent mondott. És e ponton történt egy jogilag ezer százalékosan elbaszott aktus: a vevő (egy fiatal csaj) szülei, valamint a barátom ügynöke találkoztak egy plázában, és aláírtak valamit, amit ők „foglalós előszerződésnek” neveztek, azzal, hogy majd valamikor hamarosan megkötik a rendes szerződést. Tehát hogy érthető legyen: sem az eladó, sem a vevő nem írt alá semmit, akik pedig aláírtak bármit is, azoknak kurvára nem volt semmilyen érvényes jogosultságuk(meghatalmazásuk) ehhez. Az ügynök pedig átvett „foglaló” címen 100.000 forintot, amit aznap este át is adott a barátomnak.

100.000.– Ft-os foglaló természetesen viccnek is kevés, amikor az ingatlan értéke 12 millió körül van. Ezzel együtt nem is lett volna semmi baj. Igen ám, de jelentkezett a 2. sz. ügynök, és hozott egy vevőt, aki jóval többet kínált a lakásért. Barátomnak gyors döntést kellett hoznia, és hozott: úgy döntött, hogy a második vevővel fog szerződni. Ez nem szerelem, hanem pénz kérdése. (E barátom egyébként nem ingatlanüzér, hanem egy fiatal srác, akit a családja teljesen elcseszett körülmények között belehajszolt pár éve egy teljesen elcseszett lakásvásárlásba, és most szabadulni akart, hogy végre a saját lábára állhasson. Ehhez pedig pénz kell.) Meg is köttetett a szerződés, a 2. sz. vevő lefoglalózta a lakást, méghozzá úgy, hogy az tényleg foglaló legyen: kb. egymillió forinttal.

Mi a helyzet jogilag egy ilyen esetben?

1.) Adásvételi szerződéstől mindenkinek jogában áll elállni, vállalva a jogkövetkezményeket. Ha van érvényes szerződés, a foglaló duplán visszajár a peches vevőjelöltnek. Ha nincs, akkor annyi jár neki vissza, amennyit kifizetett, egy kanyival se több.

2.) Továbbá a (végül befuccsolt) ingatlanügynök lehet, hogy nagyon számított arra a pár százalékra (néhány százezer forint; állítólag egy ingatlanügynök többet keres egy lakás eladásán, mint az a mérnök, aki megtervezte a lakást), de ha mégis olyan vevő vitte el az ingatlant, akit nem ő szervezett be, akkor megszívta. Ennyi.

Ez a jog.

Barátom azonban úgy volt vele, hogy más a jog és más a becsület. Ezért úgy döntött, hogy

ad 1.) az első vevőnek nemcsak a százezret adja vissza, hanem 200 ezret, mintha a jogszabálynak megfelelő foglaló lett volna (holott kicsit sem volt az);

ad 2.) az első ügynöknek, aki tényleg nagyon lelkiismeretesen dolgozott addig, ad fájdalomdíjként 50 ezer forintot. Csak úgy.

És akkor mi van a jelen poszt fenti címével? A következők történtek:

Az első vevő nekiállt ordítozni, hogy be fogja perelni a barátomat (hogyan? milyen jogcímen? nevetséges: egyértelműen blöffölt), merthogy neki micsoda vesztesége keletkezett, ugyanis felbontotta a lekötött betétjét, hogy kifizethesse a vételárat. (Járulékos infó: ez a vevő, helyesebben az apja, merthogy ő verte a tam-tamot, építési vállalkozó – szóval nem egy szegény, naiv pechvogel.) Az illető folyamatosan zaklatta a barátomat SMS-ben, telefonon, követelőzött, fenyegetőzött; ez így ment napokon keresztül.

Ezenközben az 1. sz. ügynök (akinek jogilag egy fillér nem járt volna), még mielőtt a barátom a fájdalomdíjat megemlíthette volna, elkezdett követelőzni, hogy márpedig a barátom fizessen neki (mire föl?), továbbá erkölcstelennek bélyegezte (milyen alapon?), és ő is napjában százszor zaklatta tlefonon, a végén már olyanokkal, hogy a barátomnak, ha máskor nem, majd a halálakor el kell számolnia ezzel a súlyos, emberileg tisztességtelen tettével (no comment).

Hát így történt. És hogy mennyire drága mulatság a sakálkodás? A barátom úgy döntött, hogy egy nagy faszt fog hülyét csinálni magából.

A fenyegetőző vevő megkapta postán a százezrét (a tervezett kétszázezer helyett).

A moralizáló ügynök (szemben a tervezett ötvenezres fájdalomdíjjal) nem kapott egy fillért sem.

Hát így történt.

Címkék: , , ,


csütörtök, november 15, 2007
13:18
 
A hogyan és a miért


„Szokásom szerint nem fogalmaztam világosan. Nem a Quinn által felvázolt vészkijáratot (vagy helyesebben vészkijáratokat), a jövőt, hanem a múltat firtatom. Vitába szállt-e valaki Quinn-nel a tekintetben, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok?”

– kérdezi Fernandel. Válaszként először is visszakérdezek: Tud említeni bárki akár csak egyetlen olyan állítást is a tudománytörténetben, amellyel valaki valaha ne szállt volna vitába? – Úgyhogy a kérdésre a válaszom biankó igen. Azért biankó, mert egyébként fogalmam sincs. Nem ismerem Daniel Quinn munkásságának a kritikai irodalmát.

Viszont ismét ott tartunk, hogy nem tiszta, valójában mivel is kéne a vitakozónak vitába szállnia. Arra nézve ugyanis, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok, Quinn az égvilágon semmi újat nem mond! Ezt azért érdemes észrevenni. A könyveiben egyetlen új adattal sem állt elő, nem húzott elő a mellényzsebéből korábban ismeretlen leletet vagy dokumentumot. Sem az Izmaelben, sem a folytatásaiban nem találni olyan tényeket, amelyek egy közepesen tájékozott átlagember számára ne volnának közismertek, vagy ha történetesen némelyik állítása mégis újdonságszámba menne nála, akkor ne tudna annak igazságáról könnyedén meggyőződni.

Ahhoz, hogy megválaszoljuk a hogyan lettek ilyenek a dolgok (vagyis hogy miért olyan a körülöttünk levő világ, amilyen) kérdést, nem tényeket kell értelmeznünk, hanem tényeket kell felsorolnunk. Olyan tényeket, amelyek túlnyomó többsége általános iskolás tananyag. (Ezért lehet a trilógia Az én Izmaelem c. kötetében Izmael tanítványa egy 12 éves kislány.)

Persze e tényekkel is lehet vitába szállni: ott van Erich von Däniken fixa ideája a földre szállt ufókról, Heribert Illig összeesküvés-elmélete a kitalált középkorról, vagy épp Nemere István meggyőződése a mi civilizációnk előtti szupercivilizációról. Ezek a tudósok szerzők valóban arra a kérdésre kínálnak alternatív választ, hogy hogyan lettek ilyenek a dolgok.

Daniel Quinn nem tartozik közéjük. Ő a hogyan-t adottnak veszi. Ismétlem: sehol nem rángat elő a cilinderéből egyetlen obskúrus adatot sem. Ami az ő munkásságában egyedi, az nem a hogyan, hanem a miért. Szerinte ugyanis ez a bizonyos hogyan nem véletlenül alakult úgy, ahogy. Annak, hogy az a tízezer év (amit a Nagy Felejtés óta azonosítani szokás „a történelemmel”) miért éhinségek, forradalmak és háborúk története, nem a szerencsétlen csillagzat az oka, nem az állítólag gyarló emberi természet – hanem egyenes következménye a természeti törvények működésének.

Természetesen ezeket a természeti (ökológiai) törvényeket sem Quinn „találta fel”. Ami új, az mindössze az a banális tény, hogy az élővilág homo sapiens nevezetű fajának egyedei ugyanúgy nincsenek kivéve az ökológia törvényeinek hatálya alól, ahogyan nincsenek kivéve a gravitáció törvényének (vagy bármely más természeti törvénynek) hatálya alól.

  • Ha egy cinkének nem jut oxigén az agyába, megdöglik. Ha egy embernek nem jut oxigén az agyába, ugyancsak megdöglik.
  • Ha egy pávián vízbe merül, „a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya (kisangyalom)”. Ha egy ember vízbe merül, ugyanaz történik.
  • Ha egy teve lelép egy szikláról, lezuhan. Ha egy ember lelép egy szikláról, ugyancsak lezuhan.
  • Ha a tevén olyan ejtőernyő van, amely megfelel az aerodinamika törvénye szabta követelményeknek, túléli a zuhanást. Ha nem, nem. Ha az emberen van ejtőernyő, ő is túléli a zuhanást, de ő is csak akkor, ha az ejtőernyője megfelel aerodinamika törvénye szabta követelményeknek.
  • A kecske vérkeringése alá van vetve a hidraulika törvényének. Az ember vérkeringése nem különben.
  • Az ostoros moszatok szaporodását a genetika törvényei irányítják. Az ember szaporodását ugyancsak a genetika törvényei irányítják, ugyanazon(!) genetikai kód alapján.
  • A kék vércse nagymamájának nagymamájának (...) nagymamája az ősóceánban lévő egysejtű volt, és a természetes szelekció törvényének működése következtében lett belőle kék vércse. A ma élő ember nagymamájának nagymamájának (...) nagymamája ugyancsak az ősóceánban lévő egysejtű volt, és ugyancsak a természetes szelekció törvényének működése következtében lett belőle ember.

Ezek evidenciák. (Igaz, az utóbbi tekintetében a fundamentalista keresztények még mindig hősiesen küzdenek.) Azonban mi van akkor, ha a listát kiegészítjük ezzel:

  • Ha akár csak egyegyetlen (ehhez megfelelően intelligens) faj egyetlen csoportja megpróbálná kivonni magát a fajok együttélését szabályozó ökológia törvény alól, akkor felborulna a bioszféra egyensúlya, és ez mind az élő környezet, mind az adott faj pusztulását okozná.

Ezen a ponton kisül a biztosíték. Erre úgy reagálunk, mint a székely bácsi az állatkertben a zsiráfra: „Márpedig ilyen állat nincs.” Pedig van: itt van előttünk tízezer éve. Ezt látjuk, ez történik: egyegyetlen faj egyetlen csoportja megpróbálta kivonni magát a fajok együttélését szabályozó ökológia törvény alól. És a szemük (szemünk) láttára borult fel a bioszféra egyensúlya. Az interneten lassan könnyebb lesz olyan cikket találni, amely az élő környezet jelenlegi (és az emberiség várható) pusztulásával foglalkozik, mint lövöldözős játékot vagy szexképet.

Minden kultúrának megvan a maga mitológiája. A mi kultúránk mitológiája szerint az ember nem a természet része, hanem felette áll annak. És igaz, hogy a természeti törvények többnyire rá is vonatkoznak, de nem az összes: az ökológiai törvények különös kivételt képeznek. Ezek alól föl van mentve. Megszegheti őket.

Lehet hinni ebben a mítoszban. Igaz, hogy semmi empírikus alapja nincs e hitnek, de hát mindenki azt hisz, amit akar. Azonban lényegesen valósíznűbb, hogy az ökológiai törvényeket ugyanúgy nem lehet megszegni, mint a gravitáció törvényét. Ha valaki hősiesen lelép a szikláról, az nem megszegi a gravitáció törvényét, hanem csupán eljátssza, színleli, hogy megszegi. Attól függetlenül, hogy mit tart e törvény hatályáról, hogy vonatkozik-e rá vagy sem – a törvény hatása irgalom nélkül érvényesülni fog rajta.

Nincs több játék, nincs több színlelés: szétplaccsan, nem kicsit: nagyon. „S ezzel vége a komédiának.”

Címkék:


 
Matek és logika


Azt írja Fernandel levélben (engedélyével idézem): „Ahogy nézem a bejegyzéseidet, egy idő óta ezek zöme Quinnről és a zsiráfnyelvről szól. Méghozzá olyan lelkesedéssel (vagy csak én látom bele?), ami számomra azt sugallja, hogy rátaláltál valami egyedül üdvözítőre. (...) Van-e Quinn-nek, ill. Marshallnak vitapartnere? Próbált-e valaki (persze, komoly valaki) rámutatni Quinn okoskodásának esetleges hibás pontjaira? (...) Szóval, nekem az a benyomásom, hogy Quinn tanítása egy a tanítások közül.”

Lehet, hogy félreértelmezem a kérdést, de számomra ez azt jelenti, hogy ismét (sokadszor és nemutoljára) belefutottunk a kizárólagosság problémájába. Nincs új a nap alatt: az „élet egyetlen helyes útja” kérdéskörénél vagyunk. MIközben Quinn azt mondja, az életnek nincs egyetlen helyes útja (és főleg nem a civilizáció az), akkor ezzel nem jelöli-e ki egyúttal az általa egyetlen helyesnek tartott utat (nevezetesen a törzsi szerveződést)? – Jogos kérdés; maga Quinn is fölteszi, megelzőzve az olvasóit.

Cáfolja-e valaki Quinnt – kérdezi Fernandel. A válaszhoz azonban azzal kell tisztában lenni, valójában mi is a cáfolandó állítás. Merthogy Quinn-nek sok olyan dolgot adnak a szájába, amit nem mond (pl. hogy „helyesnek” vagy idillinek tekinti a törzsi életet), és ilyenekre aztán bőven van cáfolat.

Nos. Próbáljuk meg egy példával. Nevezetesen egy matekpéldával.


X + Y = 7


Ez egy kétsimeretlenes egyenlet. A kérdésünk jelen esetben nem az, hogy X mennyi és Y mennyi, hanem hogy miként vélekedhetünk logikailag az alábbi állítások igazságértékéről:

(a) X=4 és Y=5 – ez az egyetlen helyes megoldás.
(b) X=4 és Y=5 – ez az egyik helyes megoldása.
(c) X=4 és Y=5 – ez a megoldás biztosan helytelen.
(d) X=4 és Y=3 – ez az egyetlen helyes megoldás.
(e) X=4 és Y=3 – ez az egyik helyes megoldása.

Túl sok logika nem kell hozzá. Világos, hogy

  • (a) állítás hamis,
  • (b) állítás hamis,
  • (c) állítás igaz,
  • (d) állítás hamis,
  • (e) állítás igaz.

Helyettesítsük be az egyenletbe a kérédses fogalmakat, s nézzük meg így a fenti öt állítást.

(a) Az ember számára a civilizáció az egyetlen helyes út. – Ezt állítják általában a civilizált emberek. Quinn ezt nem állítja, ellenkezőleg: szerinte egyáltalán nem létezik egyetlen helyes út. Szerinte ez az állítás hamis. Aki ezzel vitába kíván szánni, annak elsőként azt kell bizonyítani, hogy létezik egyetlen helyes út (és a következő lépés, hogy mi légyen az). A továbbiakban pedig az egyszerűség kedvéért kikapcsoljuk a „helyesség” erkölcsi (evolúciósan értelmezhetetlen) fogalmát és helyette a működőképesség fogalmat használjuk, amely evolúciósan nagyon is értelmezhető.

(b) Az ember számára a civilizáció az egyik működőképes út. – Quinn ezt sem állítja, ellenkezőleg: szerinte a civilizáció nem működőképes út az ember számára. Szerinte ez az állítás hamis. De ez nem Quinn sajátos meglátása: az, hogy a magunk (egyébiránt civilizált) életmódjával felzabáljuk magunk körül a világot, az élő környezetet, és kihalásra ítéljük saját fajunkat (is): ez ökológiai közhely. Azzal, hogy Quinn a civilizált életmódunkat működésképtelennek tartja, semmi újat nem mond.

(c) Az ember számára a civilizáció biztosan működésképtelen út. – Ezt valóban állítja Quinn. Ez a fenti (b) állítás inverze, következésképpen, ha amazt már hamisnak mondtuk, logikailag következik, hogy ez igaz. Ez az állítás azonban egy szót sem szól arról, hogy hányféle út lehetséges egyáltalán, és azokból hány működőképes és hány működésképtelen (és milyen arányokban). Vagyis aki Quinnek ezt az állítását akarja cáfolni, annak azt kell (empirikusan) igazolni, hogy a civilizáció működőképes szerveződési forma az ember – mint faj – számára. És aki erre vállalkozik, annak manapság bitang nehéz dolga lesz.

(d) Az ember számára a törzsi szerveződés az egyetlen működőképes út. – Ez az állítás is hamis, de bárki bármit gondol, Quinn ezt sem állítja. És aki azzal fárasztja magát, hogy ezt az állítást akarja cáfolni, az önmagával vitatkozik, nem Quinn-nel (és nem velem).

(e) Az ember számára a törzsi szerveződés az egyik működőképes út. – Igen, Quinn ezt is állítja. Ez az állítás igaz, legalábbis van rá több százezer évnyi bizonyíték.

Összefoglalva: mit állít Daniel Quinn (és mit nem)?

Azt állítja, hogy az ember számára a civilizáció nem hogy nem az egyetlen működőképes társadalmi szerveződési forma, hanem – mind a múltba tekintve, mind jelen idejű tapasztalataink alapján – egyáltalán nem működőképes. Továbbá at állítja, hogy egyetlen működőképes út nem létezik, elenben tapasztalati tény, hogy van működőképes út: a törzs mint társadalmi szerveződési forma pl. ilyen. Tehát amikor saját emberi életünk működésképtelenségét tapasztaljuk, akkor ennek gyökere nem az „emberi természetben” van (hiszen ha így lenne, akkor egyáltalán nem létezhetne semmilyen működőképes társadalmi szerveződési forma), hanem abban a konkrét társadalmi szerveződési formában (a civilizáció nevűben), amelyben mi élünk.

Tehát lehetséges érdemi vitába szállni azzal, amit Daniel Quinn mond. Ehhez alapvetően két dolgot kellen bizonyítani:

(1) A civilizáció (evolúciós léptékben mérve) az ember számára működőképes.
(2) A törzs (evolúciós léptékben mérve) az ember számára működésképtelen.

Az (1) állításra tízezer év tapasztalata áll rendelkezésünkre. És ahogy haladunk előre a történelemben, egyre neccesebb a dolog.

A (2) állításnak (azaz tagadásnak) hárommillió év tapasztalatával kell elszámolnai. A homo habilis törzsi formában élve volt képes fennmaradni és homo erectus-szá fejlődni. A homo erectus törzsi formában élve volt képes fennmaradni és homo sapiens-szé fejlődni. A homo sapiens törzsi formában élve volt képes fennmaradni és homo sapiens sapiens-szé fejlődni. A homo sapiens sapiens pedig, ahol még napjainkban is törzsi formában él, szemlátomást nem tesz semmit a fennmaradása ellen: nem teszi lakhatatlanná a környezetét, nem irtja ki az ökológiai vetélytársait, és (ha nem pusztítják el a civilizált fajtársai) a törzsi életformában élve továbbra is fejlődésképesen áll az evolúció sodrában.

Az a helyzet, hogy aki a (2) állítást mellett akar érvelni, nagy fába vágja a fejszéjét. Lehet ugyan utálkozni a törzsi szerveződés puszta gondolatától, de a jelek nagyon arra mutatnak, hogy (legyen bár emellett százmillió más használható lehetőség) a törzs (evolúciós léptékben mérve) az ember számára működőképes.

Nem erkölcsös, nem helyes, nem idilli – csak éppen működőképes.

Szemben az erkölcsös, helyes és idilli – csak éppen látványosan a csőd felé rohanó – civilizációval.

Címkék:


szerda, november 14, 2007
10:12
 
Széljegyzetek Dumbledore-hoz


[SPOILER!]

Olvasgatom az egyik magyar Harry Potter-oldal, a Lumos.hu fórumát, amely külön topicban foglalkozik Dumbledore-ral. Mind a hozzászólók, mind a hozzászólások nagyon vegyesek. Félanalfabéta tinilányok és -fiúk, harcedzett bölcsészek, kereszténygyanús konzervatívok, fásult hedonisták írnak; megtalálhatóak az unalmas sztereotípiák, az egypontnullás buzizás, a szabad szerelem dicsőítése, a viktoriánus elpirulás és megbotránkozás – szóval elég nagy a merítés.

Érdekes, hogy – noha Dumbledore az első pillanattól főszereplője a Harry Potter-sorozatnak – az ő személyét taglaló topic nem évekkel ezelőtt jött létre, még csak nem is hónapokkal ezelőtt (mondjuk a 7. kötet megjelenése után, mint a Piton-topic), hanem csak a legutóbbi időben, amikor Rowling bejelentette, hogy Dumbledore meleg. Eddig is sok kérdés fölmerült-fölmerülhetett vele kapcsolatban, de most (most!) hirtelen az érdeklődés fókuszába került.

Ha keresem, hogy van-e valamilyen eredője vagy közös nevezője a sok és sokféle hozzászólásnak, akkor azt találom, hogy van, ez pedig a zavar. És sietek hozzátenni, hogy ez a zavar szerintem elsősorban nem a homoszexualitásnak szól, hanem mélyebb, általánosabb.

Lehet, hogy túldimenzionálom a dolgot, de én a következőre gondolok. Ahogy Dumbledore az első kötet első lapjain megjelenik a semmiből éjnek idején egy elhagyott utcán, talárban és süvegben, a hosszú, ősz hajával és szakállával – ezzel a klasszikus varázslófigura lép elénk. Az, akit gyerekkorunk óta ismerünk a tündérmesékből, rajzfilmekből – és nem mellesleg az álmainkból. Aztán találkozunk még egy rakás más varázslóval és boszorkánnyal (nyilván: hiszen róluk szól a sorozat), meg is szokjuk gyorsan a (jelen)létüket, és megszokjuk a gyarlóságaikat is. Kiderül, hogy pontosan ugyanolyan fafejűek, esendők, szűkkeblűek, mint a muglik: mint mi magunk. Többek között ezzel magyarázható az egész Harry Potter-sorozat sikere: hiába van áthelyezve a varázsvilágba: attól még rólunk szól. A mi személyünkről, a mi világunkról. Van benne szerelem és halál, intrika és csalódás, örök harag és kibékülés, betegség és háború – vagyis mindaz, ami úgy általában témája az életnek és irodalomnak, a „magas” irodalomtól egészen a szappanoperákig.

Dumbledore azonban mindebből kimarad. Kezdettől fogva úgy jelenik meg, mint aki fölötte van mindezen emberi (ami az Elvevő-mitológiában egyenlő azzal, hogy gyarló) történéseknek. A könyvek utolsó húsz-harminc oldalán mindent elmagyaráz és mindent megold, ahogy az a klasszikus krimikben szokás; deus ex machina módjára jelenik meg, és állítja vissza a békét, a derűt: a kozmosz megroppant harmóniáját.

Belekapaszkodva a fenti kifejezésbe: az „ex machina” üzemmód talán másodlagos is: egyszerű mesekellék, mint a varázspálca meg a sárkány. Ennél sokkal fontosabb a „deus” kitétel. Dumbledore alakja iszonyatos erővel szólítja meg az olvasó tudattalanjában azt az archetípust, amelyet Jung úgy nevez: a bölcs öreg, és aki/amely részben – a fehér szakállával, az állandó, láthatatlan jelenlétével – az Atyaisten archetipikus szimbóluma is.

Fogalomtisztázás: az archetípus (magyarul őskép a kollektív tudattalan része, következésképpen ami az Isten archetípusát illeti, teljesen irreleváns, hogy az egyénnek (az egyszeri olvasónak) mi a személyes állásfoglalása abban a kérdésben, hogy Isten létezik-e vagy sem, és ha történetesen létezik, akkor épp milyennek gondolja/hiszi.

Kezdettől így jelenik meg Dumbledore: bölcs, mindentudó és mindenható (és nem lehet elégszer hangsúlyozni: hosszú, fehér szakálla van). Kezdettől – de nem mindvégig. A sorozatból az első három kötet klasszikus meseregény. A végén, ahogy írtam, a Nagy Megmagyarázással. Nagy Megmagyarázás a negyedik és ötödik kötet végén is van. Azonban a negyedik rész végén, ha egy pillanatra hátralépünk a sztori sodró lendületétől, felfigyelhetünk valamire. Az, hogy Voldemort visszatér, dramaturgiailag még nem lenne tragédia: csupán bevezetés a következő kötetekhez. Azonban történik egy jóvátehetetlen kár: a kedves, barátságos, rokonszenves, minden szempontból vétlen és kívülálló fiú, Cedric Diggory meghal, fölöslegesen és visszafordíthatatlanul.

És ez dermesztő. Ilyesmihez nem szoktunk hozzá a tündérmesékben. Kulcsfigurák szükségszerű halála természetesen előfordul, de a második vonalbeli szereplők teljesen céltalan, funkciótlan pusztulása – ez már nem a mese műfaja. Ez realizmus. És Dumbledore-nak, bármennyire átlátja a helyzetet a maga komplexitásában, nincs hatalma ahhoz, hogy a realitást visszaterelje a mesevilágba. Nincs isteni apokatasztaszisz (végidős helyreállítás). A megszokott katarzis elmarad, vagy legalábbis beszennyeződik.

Persze mindezt elfedik az izgalmak, és a híres, titokzatos „diadalmas villanás̶ Dumbledore szemében azt sejteti, hogy lesz itt még magyarázat, össze fognak állni a dolgok. Meg is kapjuk a magyarázatot hetedik rész végén annak rendje s módja szerint, addig azonban sok mindent el kell viselnünk.

Az ötödik kötetet záró Nagy Megmagyarázásban is megértünk egy csomó mindent, azonban ez már végképp nem tekinthető Dumbledore diadalmenetének. Sirius meghal, és Dumbledore magát vádolja. Saját tévedéséről beszél, emberi gyöngeségeiről... És ez nagyon-nagyon nem illik egy isteni archetípushoz! Az olvasó persze küzd, és bízik a végső magyarázatban. Majd csak kiderül a végén – gondolja-reméli –, hogy Dumbledore mégis mindent tudott, hogy jól tette, amit tett...

...De a hatodik rész elején Dumbledore elhalt, elszenesedett kézzel jelenik meg; nem átmeneti gyengélkedés, nincs ellenbűbáj, nincs orvosság: maradandó a károsulás, mint egy teljesen közönséges halandónál. Mi több, kiderül, hogy tényleg halandó: kínhalált szenved, meghal, eltemetik – és nem támad fel. Az olvasók ismét küzdöttek, töprengtek, bíztak, kombináltak: hogy biztos nem halt meg igazán, hogy nem is ő volt, aki meghalt, hogy majd visszatér valahogy – de nem. Dumbledore ugyanolyan szánalmas és tehetetlen (és végérvényes) halált halt, mint bárki más.

És a befejezésből azt is megtudjuk, hogy nem a kozmikus végzet okozta a vesztét, hanem a saját szánalmasan emberi (megint ez a jelző!) érzései, vágyai. Kiderül, hogy nem öregemberként született, nem teljes fegyverzetben pattant elő valahonnan, mint Pallasz Athéné, hanem múltja van, sorsa, gyerekkora. Titkokkal, konfliktusokkal, szégyenekkel. A kedves, szeretett görbe orról megtudjuk, hogy azért görbe, mert betörték. Döbbenetes. Hol van már a mindentudó, mindenható bölcs?! Hol a joviális Atyaisten-figura?! Albus Dumbledore-ról tagadhatatlanul kiderül az elképzelhető legnagyobb, legotrombább csúfság: ember.

Mindezek után már alig van jelentősége annak, hogy még szexuális vágy is él benne, és az történetesen a saját nemére irányul. Na és? A tragédia így is, úgy is megtörtént: üres az ég, az Isten trónja üresen áll, nincs varázslatos segítség: egyedül kell boldogulni.

Nem tudom, kinek tűnt fel, de Harry végső győzelmében a mágia szerepe minimális. A csodafegyver, amellyel Harry képes volt győzelmet aratni, az a saját személyiségfejlődése, önmaga elfogadása, beleértve saját halálának elfogadását. A Halál ereklyéi ehhez puszta kellékek voltak; szükséges, de nem döntő jelentőségű kellékek.

Harry felnőtt lett. Erről szól az egész sorozat. Ettől nem pikareszk-regény.

Felnőtt lett, és hiába volt árva, hiába nem voltak mellette a szülei: ő sem spórolhatta meg magának a „tökéletes és mindenható szülő” illúziójával való leszámolás fájdalmát. Ennek csak egyik eleme az ötödik rész merengőbeli jelenete. A tényleges apaszerepet Harry életében Dumbledore töltötte be, és – éppen ezért – a felnőtté váláshoz tőle, pontosabban az ő tökéletességétől és sérthetetlenségétől kellett megszabadulnia.

És nemcsak Harrynek, hanem a felnövő (felnőni akaró) olvasónak is.

Címkék: ,


hétfő, november 12, 2007
17:27
 
A napfény utóíze


Az ősi napfény utolsó óráiAzt írtam a minap Az ősi napfény utolsó órái c. könyvről szóló posztom végén:

„Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Thom Hartmann által mutatott konkrét út mennyiben hasonlít (és mennyiben különbözik) ahhoz/attól, amit Daniel Quinn A civilizáción túl – Az emberiség következő nagy kalandja c. könyvében felvázol. Majd beszámolok róla.”

Jelentem: befejeztem a könyvet. Összegzésként elmondható: a Hartmann-féle út lényegében nem különbözik a Quinn-félétől, már csak azért sem, mert Quinn az egyik fő forrása. Úgyhogy Izmael-fanoknak bízvást tudom ajánlani a könyvet, azzal a megjegyzéssel, hogy a stílusa érezhetően más. Quinn könyvei szerintem higgadtabbak, elmélkedőbbek, nagyobb hullámokban hömpölyögnek, a fő hajtóerejük a gondolat. Az Ősi napfény lényegesen több adatot tartalmaz, ugyanakkor az az érzésem, Hartmann valamivel bulvárosbban bánik az anyaggal, az egész valahogy amerikaibb. Ez alatt nem azt értem, hogy híg, súlytalan és szirupos – csak talán valamivel több benne az érzelmi bevonódás, legyen szó kétségbe ejtő vagy épp lelkesítő gondolatokról. Több benne a felszólító mondat, s ettől egyfelől konkrétabb, fogyaszthatóbb, földön járóbb, mint Quinn könyvei, valószínűleg több ember tud vele mit kezdeni (talán olyanok is, akiknek nem az absztakció a legerősebb oldaluk) – másfelől... ugyanez, csak negatív előjellel.

Másképp fogalmazok: aki az Izmaelt (és folytatásait) éppen azért szerette, mert a „Hogyan lettek ilyenek a dolgok?” kérdésre olyan (filozófiai igényű, mégis konkrét) választ kapott, amely teljesen le van választva az aktuálpolitikától (és általában: érvényességének hatóköre nem egy-két évtized, hanem a földi élet történetének egésze) – az, ha nem is fog csalódni a Hartmann-könyvben, valószínűleg hiányolni fogja ezt az érezhetően kiérlelt emelkedettséget. Akit azonban éppen hogy idegesített Quinn könyveiben (és főleg a magyarul hozzáférhető Izmaelben) ez a fajta absztrakció, az, hogy nem kap kézzel fogható, pragmatikus válszt arra a teljesen jogos kérdésére, hogy „Ez mind szép, de akkor én mi a faszt csináljak holnaptól?” – az jó eséllyel fogja úgy érezni, hogy az Ősi napfény által felkínált út számára járhatóbb.

Holott ezek szubjektív szempontok, mondhatnám: érzékcsalódások. Hiszen mind Quinn, mind Hartmann tisztán rámutat arra, hogy az életnek nincs egyetlen helyes útja. Nincsen kizárólagos érvényességű válasz arra a kérdésre, hogy „Hogyan kell élnie az embernek”. Nincs. És ha valaki ezt az egy dolgot megérti, hogy a pontosan azért lettek ilyenek a dolgok, mert tízezer éve, az akkor élt száz meg ezer törzs egyikében felbukkant egy olyan (mindaddig ismeretlen) mém, amely azt mondja, hogy az életnek igenis van egyetlen helyes útja – ha valaki ezt egyszer valóban megérti, az többé nem fog vágyni egyetemes érvényű kinyilatkoztatásra arról, hogy mi is a „helyes” életforma a homo sapiens számára.

Maga az a fogalom, hogy „helyes” – röhejes. (Bocsánat...) Szóval nem röhejes ugyan, csak épp értelmezehtetlen. Nemcsak az Erőszakmentes kommunikáció, hanem az evolúció szókincsében sem szerepel ilyen szó. (Érdekes egybeesése ez az érdeklődési területeimnek!)

Az evolúció (értsd: a természetes szelekció) nem a „jó”-t választja el a „rossz”-tól, nem a „tökéletes”-t a „tökéletlen”-től, hanem a működőképest a működésképtelentől. Azt, hogy egy adott faj számára egy adott létforma (egy adott ökológiai korszakban) működésképtelen volt, onnan tudjuk, hogy az illető faj ma egyszerűen nincs itt. Ha az illető faj az adott létformában itt van (százezer, alkalmasint millió évek óta), akkor azt ugyan nem tudjuk meg e tényből, hogy ez a létforma „helyes”-e – azt azonban világosan megtudjuk, hogy működőképes. Ha pedig egy faj egy adott létformában élve nagy léptekkel halad azon az úton, amelynek közeli végén saját létfeltételeinek megszüntetésével (és így önmaga pusztulásával) találkozik, az megint nem árul el semmit e létforma helyességéről vagy helytelenségéről, ugyanakkor erősen valószínűsíti, hogy e létforma (az adott faj számára, az adott környezeti feltételek mellett) működésképtelen.

Az emberiség történelmének hárommillió (ebből a homo sapiens kb. kétszázezer) esztendeje arról tanúskodik, hogy az emberek alapvetően kétféle létformát próbáltak ki: az egyik az, amit törzs névvel illethetünk, a másik az, amit Quinn civilizáció, Hartmann városállam néven nevez. Utóbbi elnevezésben a „város” kitétel nem a méretet határozza meg, hanem az alapvető struktúrát, s ilyen speciális értelemben tekinthető „városállamnak” pl. az Amerikai Egyesült Államok. Quinn – amint ezt már sokszor írtam – e két különböző létformára a Meghagyó és az Elvevő kifejezéseket használja, utalva arra, hogy az emberi élet irányítása „meg van hagyva” a természet vagy Isten vagy az istenek kezében, vagy „el van véve” onnan. Mi a köznapi szóhasználatban, ahogy erre Quinn alábbi idézete rámutat, ugyancsak megtesszük ezt a különbséget:

„– Tehát a továbbiakban a ti kultúrátok embereit Elvevőknek, minden más kultúra embereit pedig Meghagyóknak fogom nevezni.
Hümmögtem. – Van egy kis gondom.
– Mondd.
– Nem értem, hogyan foglalhatod az összes többi embert egyetlen ilyen kategóriába.
– Ti is ugyanezt teszitek, azzal a különbséggel, hogy ti két súlyosan terhelt meghatározást használtok ezek helyett a viszonylag semlegesek helyett. Ti önmagatokat civilizáltnak hívjátok, mindenki mást pedig primitívnek. Egyetemesen megegyeztek ezekben a meghatározásokban, olyan értelemben, hogy a londoni, párizsi, bagdadi, szöuli, detroiti, Buenos Aires-i, torontói emberek mind tudják azt, hogy – bármi más válassza is el őket – egységesek abban, hogy civilizáltak, és különböznek az egész világban elszórt kőkorszaki népektől; elgondolkodhatsz rajta, és felismerheted, hogy bármi legyen is a különbség közöttük, ezek a kőkorszaki népek hasonló módon egységesek abban, hogy primitívek.”


Thom Hartmann a költői és a minősítő elnevezések helyett egyszerű leíró szavakat használ, s ilyen értelemben beszél idősebb típusú és fiatalabb típusú kultúrákról. Az elnevezés azonban nem érinti a lényeget. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, akkor is világosak az arányok. Tegyünk magunk elé egy 1 méteres mérőszalagot, satírozzunk be rajta 5 centit a végén: ezek vagyunk mi, „civilizáltak”. A többi 95 (valamint ugyanezen 5 cm is!) a „primitívek”

Meghagyók és Elvevők a történelemben

Két dolgot érdemes észrevenni; ezeket már (reményeim szerint sokszor, aggodalmam szerint nem elégszer) írtam:

1.) Az, hogy „törzsben élni”, nem „az élet egyetlen helyes útja”. Arra, hogy a törzs működőképes szerveződési forma a homo sapiens számára, 200 ezer évnyi adat áll rendelkezésünkre. Azonban ezek egyike sem utal „egyetlen helyes útra”. A törzs fogalmának kiterjedési köre sok ezer (alkalmasint sok tíz- vagy százezer) különböző kultúrát, életmódot, vallást, értékrendet lefed. A definíciójához (ha tetszik: tartalmi körének meghatározásához) pedig elég néhány egyszerű állítás ember- és világképről. Ugyanakkor határozottan rá lehet mutatni arra, ha egy konrét szerveződési forma kilót ebből a (nagyon is szellősen fogalmazott) definícióból. (Ugyanúgy, mint mondjuk a „jármű”fogalmánál: világos, hogy definíció szerint adott kontextusban beleférhet a jármű kategóriájába az „elefánt”, a ”Trabant” meg az „űrhajó” is, de egyértelmű, hogy a szokásos definíció alapján a „mateklecke” vagy az „állatkert” nem jármű.)

A második szempont, amit nem lehét elégszer ismételni:

2.) A törzs definíciójában nem szerepel utalás a következő lista elemeire:

  • barlang
  • dárda/lándzsa/nyíl...
  • fűszoknya/tolldísz/átfúrt fülek és ajkak
  • sámán/táltos/varázsló/...
  • vadászás-gyűjtögetés
  • tűz körüli ugrálás
  • éhezés
  • emberevés
  • írástudatlanság
  • ...meg még egy csomó más sem.


Hogy mégis melyek azok a tulajdonságok, amelyek definiálják a törzset, mint a (tapasztalatok szerint) homo sapiens számára működőképes létformát – erről majd legközelebb, mert Tominak egy órája mondtam azt, hogy tíz perc múlva indulok haza, úgyhogy lassan aktuális...

Címkék: ,


csütörtök, november 08, 2007
22:31
 
Csókold meg Hank seggét


Ismertem már régről, de nem emlékeztem rá, azonban Brúnó a minap eszembe juttatta. Neten lőttem, kopipészt: tessék.


Ma reggel kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és egy szépen öltözött, ápolt párossal találtam szemben magam. A férfi szólalt meg először:


John:  Hello! John vagyok, ő Mary.

Mary:  Szia! Azért vagyunk itt, hogy meghívjunk, gyere, és csókold velünk együtt Hank seggét.

Én:  Bocsika?! Hogy mit? Ki az a Hank, és miért akarnám megcsókolni a seggét?

John:  Ha megcsókolod Hank seggét, kapsz tőle egymillió dollárt. De ha nem, kiveri a szart is belőled.

Én:  Hogyan? Ez valami bizarr maffia-zsarolás?

John:  Hank egy milliárdos jótevő. Hank építette ezt a várost. Hank tulajdona ez a város. Ő bármit megtehet, amit csak akar, és amit Ő akar, az, hogy adjon neked egy millió dollárt, de csak akkor teheti, ha megcsókolod a seggét.

Én:  Ennek semmi értelme. Miért?...

Mary:  Hogy jössz te ahhoz, hogy megkérdőjelezd Hank ajándékát? Nem kell egymillió dollár? Nem ér ez egy apró puszit Hank hátsóján?

Én:  Hát talán, ha frankó, de...

John:  Akkor gyere, és csókold Hank seggét velünk.

Én:  Gyakran csókoljátok Hank seggét?

Mary:  Ó, igen, mindig...

Én:  És megkaptátok már a millió dollárt?

John:  Hát... nem. Tulajdonképpen nem kapod meg a pénzt, amíg el nem hagyod a várost.

Én:  Akkor hát miért nem hagyjátok el a várost?

Mary:  Nem mehetsz el, míg Hank azt nem mondja, vagy ha megteszed, nem kapod meg a pénzt, és ráadásul Ő kiveri a szart is belőled.

Én:  Tudtok olyanról, aki megcsókolta Hank seggét, elhagyta a várost, és megkapta a millió dollárt?

John:  Anyám évekig csókolta Hank seggét. Tavaly hagyta el a várost, és biztos vagyok benne, hogy megkapta a pénzt.

Én:  Nem beszéltél vele azóta?

John:  Persze, hogy nem, Hank nem engedi meg.

Én:  Akkor hát miből gondoljátok, hogy megkapjátok Tőle a pénzt, ha soha nem beszéltetek olyannal, aki megkapta?

Mary:  Nos, kapsz tőle egy keveset, mielőtt elindulnál. Talán egy fizetésemelés, egy kis lottónyeremény, vagy esetleg találsz egy húszdollárost az utcán.

Én:  Mi köze ennek Hankhez?

John:  Hanknek vannak bizonyos kapcsolatai.

Én:  Sajnálom, de ennek elég átverés szaga van.

John:  De hát egymillió dollárról van szó, nem tudsz ennyi kockázatot vállalni? És ne feledd, ha nem csókolod meg Hank seggét, kiveri a szart is belőled.

Én:  Talán ha találkoznék Hankkel, beszélnék vele, megtudnám a részleteket közvetlenül Tőle...

Mary:  Senki nem láthatja Hanket, senki nem beszélhet Vele.

Én:  Akkor ti hogyan csókoljátok Hank seggét?

John:  Gyakran csak egyszerűen küldünk neki egy csókot, és elképzeljük a seggét. Másszor Karl seggét csókoljuk, és ő továbbítja majd.

Én:  Ki az a Karl?

Mary:  Egy barátunk. Ő tanított minket mindenre, amit Hank seggének csókolásáról tudunk. Minden, amit cserébe tennünk kellett, hogy néha el kellett vinnünk ebédre.

Én:  És csak egyszerűen elhittétek, amit mondott, hogy van egy Hank, hogy Hank azt akarja, hogy megcsókoljátok a seggét és, hogy Hank megjutalmaz?

John:  Á, dehogy! Karlnak van egy levele, amit Hanktől kapott évekkel ezelőtt, amiben mindent elmagyaráz. Itt van egy másolat róla, nézd.


Karl íróasztaláról

1. Csókold meg Hank seggét, és kapsz tőle egymillió dollárt, amikor elhagyod a várost.
2. Alkoholt csak mértékkel fogyassz.
3. Verd ki a szart is azokból, akik nem olyanok, mint te.
4. Táplálkozz helyesen.
5. Hank maga mondta tollba ezt a listát.
6. A hold sajtból van.
7. Mindaz, amit Hank mond, az igaz.
8. Mindig moss kezet vécézés után.
9. Ne használj alkoholt.
10. Edd a virslit egyszerű zsemlével, bármilyen fűszer nélkül.
11. Csókold meg Hank seggét, vagy kiveri a szart is belőled.



Én:  De hát ez Karl fejléces papírja.

Mary:  Hanknek nem volt mire írjon.

Én:  Van egy tippem. Ha leellenőriznénk, kiderülne, hogy ez Karl kézírása.

John:  Hát persze, Hank mondta tollba neki.

Én:  Azt hittem senki sem láthatja Hanket.

Mary:  Most már nem, de évekkel ezelőtt Hank beszélt néhány emberhez.

Én:  Azt mondtátok, hogy ő egy jótevő. Milyen jótevő az, aki kiveri a szart is az emberekből, csak azért, mert másmilyenek?

Mary:  Ezt így akarja Hank, és Hanknek mindig igaza van.

Én:  Erre hogyan jöttél rá?

Mary:  A hetedik pont kimondja: „Mindaz, amit Hank mond, az igaz.” Ez nekem elég!

Én:  Azt hiszem, ezt az egészet a Karl barátotok találta ki.

John:  Az nem lehet! Az ötödik pont szerint „Hank maga mondta tollba ezt a listát.” Sőt, a második pont kimondja: „Alkoholt csak mértékkel fogyassz”, a negyedik pont pedig: „Táplálkozz helyesen”, és a nyolcadik szerint: „Mindig moss kezet vécézés után.” Mindenki tudja, hogy ez mind igaz, így a többinek is igaznak kell lennie.

Én:  De a kilencedik szerint „Ne használj alkoholt”, ami nem talál a kettessel, a hatos szerint pedig „A hold sajtból van”, ami teljes tévedés.

John:  Nincs ellentmondás a kilences és a kettes között, a kilences érthetővé teszi a kettest. Ami pedig a hatost illeti, még soha nem voltál a holdon, így nem tudhatod biztosan.

Én:  A tudósok világosan meghatározták, hogy a hold kőzetekből áll...

Mary:  De azt nem tudják, hogy a kőzet a Földről vagy az űrből származik, így hát könnyen lehet sajt.

Én:  Én nem vagyok szakértő, de azt hiszem, az elmélet miszerint a Holdat a Föld valahogy „csapdába” ejtette, megdőlt. Sőt, nem tudva azt, hogy honnan van a kőzet, még nem jelenti azt, hogy sajtból van.

John:  Ha! Épp most ismerted el, hogy a tudósok tévedhetnek, de mi tudjuk, hogy Hanknek mindig igaza van!

Én:  Mi tudjuk?

Mary:  Hát persze, hogy tudjuk, a hetedik pont kimondja.

Én:  Azt mondjátok, Hanknek mindig igaza van, mert a lista így mondja, a listának igaza van, mert Hank mondta tollba, és tudjuk, hogy Hank mondta tollba, mert így áll a listán. Ez körkörös logika, ugyanaz mintha azt mondanánk: „Hanknek igaza van, mert Ő azt mondja, hogy igaza van.”

John:  Most már kezded helyesen látni! Annyira jó látni, amikor valaki kezdi megközelíteni Hank mentalitását.

Én:  De hát... hagyjuk. Mi a helyzet a virslivel?

Mary:  (Elpirul.)

John:  Virsli zsemlében, fűszerek nélkül. Hank így szereti. Minden más téves.

Én:  Mi van, ha nincs zsemlém?

John:  Nincs zsemle, nincs virsli. A virsli zsemle nélkül helytelen.

Én:  Semmi ízesítés? Mustár nélkül?

Mary:  (Kifejezetten lesújtva.)

John:  (Hangosan.) Mi ez a hangnem? Bármilyen fűszerezés helytelen!

Én:  Tehát egy nagy halom savanyú káposzta, amibe virslit vágtunk, teljesen ki van zárva?

Mary:  (Bedugja a füleit.) Ezt nem hallgatom. Lá-lá-lá, lá-lá, lá-lá-lá.

John:  Ez gusztustalan. Csakis egy gonosz deviáns eszik meg ilyesmit...

Én:  Pedig finom! Én gyakran eszem ilyet.

Mary:  (Elgyengül.)

John:  (Elkapja Maryt.) Ha tudtam volna, hogy egy vagy közülük, nem vesztegettem volna rád az időmet. Majd ha Hank kiveri a szart is belőled, akkor én majd ott leszek, számolgatom a pénzem, és nevetek. Megcsókolom Hank seggét, érted, te zsemlétlen, virslivágó káposztaevő.


Ezzel John fogta Maryt, kivitte a várakozó autójukhoz, majd gyorsan elhajtottak.

Címkék: , ,


 
Növényi rostok


Neten találtam, csak úgy:

Címkék: ,


 
Bűnbak


Feltétetett nekem kommentben egy érdekes kérdés EMK-témában. A kérdés lényege:

„...milyen szükségletet elégít ki egy másik ember hibáztatása, vádolása. valahogy azt képzelem, h tényleg van abban vmi "elemi" szükségletkielégítő, ahogy kiválasztunk egy bakot, a fejére olvassuk saját bűneinket és kizavarjuk a pusztába...”

Azt nyilván nem tudom megmondani, hogy másnak milyen szükségletei elégülnek ki ilyenkor. Azt tudom, hogy amikor én vádolok valakit, akkor nekem milyen szükségleteim elégülnek ki. Legalább kétféle.

Egyrészt az a szükségletem, hogy az engem körülvevő világot érthetőnek tudhassam. – Ha a megtörtént rossznak van felelőse, akkor a világ nem fenyegető, kiszámíthatatlan káosz, hanem rendezett kozmosz, és e rendezettség, ha nem is komfortos, elviselhetőbb (legalábbis számomra), mint a rendezetlenség. Voltaképpen tehát itt a biztonság iránti egyetemes emberi szükségletről van szó. (Szerintem.)

Másrészt az a szükségletem is kielégül, hogy önmagamat jónak, tisztának, erkölcsösnek, becsületesnek, feddhetetlennek tudhassam, tehát ne kelljen önmagamat hibáztatnom. – Ha azzal kell szembesülnöm, hogy valamit elszúrtam, rosszul tettem, inkompetens módon viselkedtem, akkor kognitív disszonanciát élek át: az a tudattartam, hogy valamit nem jól csináltam, ütközik azzal a tudattartammal, hogy „én jó vagyok”. Tehát az az egyetemes emberi szükséglet, amiről szó van, az az identitás sértetlensége. (Szerintem.)

És akkor most mi van? Ebből az következik, hogy a bűnbakképzés az valami tök jó dolog? Nem gondolom így.

Ha a fenti két bekezdésben írott mondatokat zsiráffülekkel hallgatom, akkor azonnal megüti a fülemet mindkét bekezdés kulcsszava: felelős (valaki valamiért), illetve (ember). És rögtön reflektálok is: e két kifejezés a zsiráfnyelvben nem létezik. Akkor viszont mi létezik helyette? Nincs új a nap alatt: a zsiráf addig nyüstöli a fenti mondatokat, amíg ki nem iktatja belőle az összes sakálballasztot, és maradnak az érzések és szükségletek.

A két kérdés tehát:

1.) Kielégíthető-e a biztonság iránti szükséglet azáltal, hogy az engem körülvevő (emberi) világot úgy teszem érthetővé, is, hogy a felelősség fogalmának nem osztok lapot?

2.) Kielégíthető-e az identitás sértetlensége iránti szükséglet azáltal, hogy nem hibáztatom magam, ugyanakkor kikerülöm a jóemberség fogalmát?

A magam részéről mindkét kérdésre igenlően tudok válaszolni. Egyrészt számomra érthetővé válik az emberi világ akkor is, ha a cselekvések és történések láncolatát nem a felelősség dimenziójában értelmezem (hogy mit kúrt el), hanem az érzések, szükségletek és lehetséges megoldások dimenziójában: amikor XY valamit tett, akkor ezt és ezt érezte, mert ilyen és ilyen szükséglete nem volt kielégítve. Vigyázat: ez nem azt jelenti, hogy a véraláfutás kisebb lesz a szemem körül! De itt nem is a fájdalomcsillapítás volt a kérdés, hanem a világ érthetősége iránti szükséglet. Az pedig ezáltal (számomra) kielégül ily módon. Fájni ettől még „vidáman” fájhat, de ez egy másik történet. A fájdalom akkor sem tűnne el, ha nem azzal tenném érthetővé a helyzetet, hogy „azért tette, mert arra volt szüksége, hogy...”, hanem azzal, hogy „...azért tette, mert egy rohadék gennyláda.”

Másrészt: hogyan tudom magam nem hibáztatni anélkül, hogy egyúttal a sakálnyelvű „jó ember” címkét aggatnám magamra? Szerintem ez evidens: ha történetesen épszbe kapok, és rájövök, hogy nemcsak a „jó ember”, hanem a „rossz ember” kifejezés is sakálul van, akkor egész egyszerűen nem fogom magam rossznak minősíteni. Azt a tapasztalatot, amit sakálul úgy öntöttem szavakba, hogy „Elkúrtam; nem kicsit: nagyon”, átfogalmazom zsiráfra: „Az adott helyzet kezelésére az általam választott megoldás nem bizonyult hatékonynak. Vajon milyen szükségletemet elégítettem ki azzal, hogy éppen ezt a megoldást választottam, nem pedig mást? És vajon milyen alternatív út lett volna arra, hogy ugyanezen szükségletem kielégüljön, de az alkalmazott megoldás hatékony legyen?” – Ezzel nem bagatellizáltam vagy relativizáltam a helyzet komolyságát: ugyanazt mondtam a helyzetről is, az alkalmazott megoldásról is – csak épp magamról beszéltem másképp. Nem az elnyomó rendszerek, a hierarchiák nyelvén pozícionáltam magam (jónak vagy rossznak), hanem az erkölcsi kérdést átkereteztem: az immár nem emberi jóságról (vagy rosszaságról) szól, hanem alkalmazott megoldások hatékonyságáról.

Természetesen uganez az átkeretezés lehet az erőszakmentes megoldás akkor is, ha azt tapasztalom, hogy a másik ember „kúrta el”.

Címkék: , , ,


szerda, november 07, 2007
12:57
 
Gyengén belátók és valláskárosultak figyelmébe


Módosított figyelmességű (ez így, ugye politikailag korrekt?) olvasók az egész szentbékkállai történetből annyit láttak meg, hogy én mint buzi (ergo: szadeszes) basztatom a Fideszt. Szeretnék explicite is rámutatni néhány olyan dologra, ami szerintem az elmondottakból egyértelmű kéne hogy legyen mindenkinek, akinek az IQ-ja nagyobb, mint a farokmérete (kivéve, ha elhomályosítja látását valami narancssárga napszemüveg).

1.) Ha valakitől elveszik a pénzét, de nem megfelelő ellenértéket (terméket vagy szolgáltatást) nyújtanak cserébe, akkor az lopás. Mindegy, milyen pártállású az elkövető.

2.) Ha egy tranzakció után bruttó árat számolnak fel, de nem adnak számlát, az egyrészt lopás a vevőtől, másrészt lopás a költségvetésből, magyarul adócsalás. Mindegy, milyen pártállású az elkövető.

3.) Mind a leírt történetben, mind a valós események során a dedikált Orbán-kép csak a végén bukkant fel. Az Öreghegy Fogadóról és Sárvári Csabáról kialakított véleményünk ettől se jobb nem lett, se rosszabb, legfeljebb egy kicsit érdekesebb.

4.) A Magyar Köztársaságban az Alkotmány szerint mindenkit ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg jogerős bírósági ítélet ki nem mondja a bűnösségét. Tehát mindaddig. Előtte is, utána is mindegy, milyen pártállású az elkövető.

5.) A VeszprémHír cikkét teljes terjedelmében idéztem, a szerzője ennek ellenére nem én vagyok. A Bibliából is idéztem már a blogomban, mégsem én vagyok a Jóisten.

6.) Amint azt sok kommentelő megírta (és én mindig is vallottam): a hülyeség (becstelenség, szűklátókörűség stb.) független a pártállástól (vallástól, szexuális orientációtól stb.). Ha egy vendéglőben jól látható helyen Gyurcsány-kép (vagy bárki más politikus képe) van kiakasztva, attól pontosan ugyanúgy behányok, mint az Orbán-képtől.

7.) A politikai véleményt a vendéglátásban magánügynek tekintem. Intuitív alapon csaknem biztos vagyok abban, hogy a Borbarátok (ahol két nagyon kellemes hetet töltöttünk a nyáron) személyzetének jó része jobboldali – de ebben akár tévedhetek is hatalmasat, ugyanis semmi jelét nem adták politikai hovatartozásuknak. Ehelyett –horribile dictu –>; azzal voltak elfoglalva, hogy jól érezzük magunkat.

8.) Elég sok vendéglátóhelyen megfordultam már életemben ahhoz, hogy – a nagy számok törvénye alapján – szinte biztos lehessek benne: basztak át engem elkötelezett baloldali szavazók is. Az se jobb. Ha az embert tökön rúgják, akkor nem azért fáj, mert azt narancssárga vagy épp piros színű cipővel teszik.

9.) Ez ugyan nem tud kiderülni az általam leírtakból, de ide tartozik: ebédeltem én már nagyon jót olyan helyen, ahol a tulaj fanatikus jobboldali volt. Kelenföldön tértem be egyszer úgy fél éve a Nagyon Kis Vendéglőbe. Pár négyzetméteres kifőzde, kicsit kopottas, kicsit szakadtas – de az étel nagyon ízlett, a tulajdonosnő kedvessége és odafigyelése pedig mintaszerű volt. Nem volt nagy forgalom, úgyhogy beszélgetésbe elegyedtünk – ennek kapcsán valamilyen apropóból (tán valami felkapott, irreleváns félmondatra reagálva) nekiállt szidni az SZDSZ-t meg a buzikat (meg persze Gyurcsányt, mert az benne van az alapcsomagban). Rákérdeztem, ugyan, mi baja a buzikkal, erre elkezdte mondani. Ekkor már nem volt annyira kedves, nagyon belelovallta magát. Ettől némileg megkeseredett az ebéd utolsó néhány falata a számban, de épp ráértem, úgyhogy „miért ne?” alapon bedobtam, hogy én is buzi lennék, lássuk mihez kezd vele. Ahhoz kezdett, hogy rögtön kiderült: félre ne értsem én őt a világért se: neki semmmmmmi baja a buzikkal „úgy általában, csak akkor és csak azokkal...” – és jöttek a vérhomofób sztereotípiák. Közben azonban visszatalált a kedvességéhez. Ez még a fizetés (és a borravaló) előtt volt, és – mint normális vendéglátó – nyilván tudja, hogy ő a vendégből él. Akkor is, ha az komcsi, libsi, bibsi vagy buzeráns. A vendégnek nincs szaga.

Nem gondolom, hogy szerencsés volt ez a beszélgetés; okosabb lett volna, ha megmarad a „kedves vendéglősné” szerepében. Ezzel együtt egy pillanatig sem vitatom el, amit fentebb írtam: az étel nagyon finom volt, és (midnaddig, amíg a gazdasszony bele nem csúszott ebbe a (számomra történetesen húsba vágóan kellemetlen témájú) szereptévesztésbe) nagyon jól éreztem magam.

Bizonyos képességek és emberi adottságok egymástól függetlenül lehet jelen egyazon személyben. A nagy Levin pl. bűnöző volt és mesterszakács. Ebben (mármint az utóbbiban) különbözik Sárvári Csabától.

Akinél nem azért éreztük magunkat rosszul, mert a politikai hovatartozása ilyen vagy amolyan, hanem mert nem ért a vendéglátáshoz.

Címkék: ,


 
Az élet mély összefüggései (42)


A Tékozló Homáron ma reggel megjelent a beszámoló a szentbékkállai eseményekről. Beindult a kommentelés, és persze záros időn belül megjelent egy olyan, bizonyos andreasue tollából, amely rávilágít a lét és kozmosz komplex igazságrendszerére, imígyen:

Birhatatlan Balázs egy szadeszos seggfurkáló köcsög. Ennyit a firkálmányairól.

"aránylag aktív részvétel a hazai melegmozgalomban, elsősorban a keresztény hit és a homoszexuális orientáció együttes megélésének területén"


A „Bírhatatlan” szót amúgy hosszú í-vel kéne írni. Már akkor is úgy kellett volna, amikor először hallottam ezt a nevemre szabott, frappáns szójátékot, kiscsoportos koromban. (Vagy talán középsőben? Nem emlékeszem, nagyon régen volt.)

A „seggfurkáló köcsög” szintagma kedvemre való, ugyanis figyelemre méltó oximoron. A jelző szó az análisan aktív, a jelzett szó a passzív homoszexuális aktusra utal. A kettő együtt – nyilvánvalóan – arra, amit a meleg partnerkereső szlengben az „univerzális” melléknévvel fejeznek ki.

Ezt az infót természetesen sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánom, ugyanakkor felhívnám a figyelmet arra, hogy az ilyesmi személyes adatnak minősül. Úgyhogy javaslom andreasue-nek, hogy ne üsse bele az orrát a seggembe.

Címkék: , ,


hétfő, november 05, 2007
21:30
 
A Magyar Köztársaság nevében!


Szentbékkálla, Öreghegy Fogadó. Talán akad még olyan, aki emlékszik nyári történetünkre, az elégedetlen vendégek után „faszszopó geci!”-t ordító pincérre, valamint Sárvári Csaba tulajdonosra, aki kommentjeiben néha vendéglős, néha ügyvéd, néha anonim hozzászóló – de saját bevallása szerint mindig áldott jó lélek.

Az imént merő véletlenségből futottam bele a számomra ezidáig ismeretlen VeszprémHír c. magazinba. A következő – 2007. október 17-i keltezésű – cikket találtam benne (az egyértelmű elgépelések egy részét javítottam):

ELÍTÉLT GARÁZDA A FIDESZES KÉPVISELŐ TANÁCSADÓJA

Garázdaságért első és másodfokon is elítéltek egy mindszentkállai fogadóst, Sárvári Csabát. A hiteles bírósági jegyzőkönyvek szerint a hozzá betérő vendégeket bántalmazták – ütötték, rugdosták, köztük egy hölgyet is –. Sárvári Csaba, pedig nem más, mint a parlament Sport- és turisztikai bizottsága volt Fideszes elnökének, ma tagjának Lasztovicza Jenőnek, jelenleg is a személyes tanácsadója. Lasztovicza képviselő egyben a Veszprém Megyei Önkormányzat elnöki tisztét is betölti.

Lebüdöskurvázta, rugdosta a saját vendégét

A történet két évvel korábbról indul, a későbbi sértettek, akkor még csak enni-inni vágyó turisták voltak, akik már a korábban megbeszéltek szerint betértek a mindszentkállai fogadóba, ahol, szerintük igencsak hiányos volt a kínálat. Ezt szóvá is tették, amire a felszolgáló ezt elpanaszolta a tulajdonosnak, Sárvárinak, aki ezután, személyesen lépett a tettek mezejére. Innen azonban idézzük az esetről készült, egyik bírósági jegyzőkönyvből.

„S.Cs. ekkor már emelkedett hangnemben felszólította a társaságot, hogy amennyiben nem tetszik valami az étteremben, úgy távozzanak. A vendégeket felháborította S.Cs. indulatos viselkedése, ezért kérték a panaszkönyvet. S.Cs. erre azt válaszolta a vendégeknek, hogy panaszkönyv nincs, a panaszkönyv én vagyok.

FE. ekkor megelégelte a vitatkozást és férjének F.Gy-nek azt mondta, hogy fizesse ki az eddigi fogyasztást és hagyják el a fogadót, ő maga, pedig el is indult már a kijárat felé. A társaság valamely tagja még – pontosan megállapítani nem lehetett – azt is kérdezte S.Cs-tól, hogy "mi vagy te itt, az atyaúristen?", mire S.Cs. annyit válaszolt, hogy "igen, az vagyok". P.P. I. r. vádlott ekkor még annyit jegyzett meg, hogy "mi van öreg, rosszul aludtál az éjjel?". Egyszóval a vádlottak és a társaságukban levő személyek, valamint S.Cs. között szóváltás alakult ki, amelynek során S.Cs. többször "büdös pestieknek" nevezte a vádlottakat és a társaságot. Ezt követően S.Cs. visszaindult a fogadó éttermi része fele, de távozásában még visszaszólt J.J. II. r. vádlottnak, hogy "egyébként is hogy nézel ki, te nagypicsájú, büdös, pesti kurva". [Kiemelés tőlem. – B.B.] Erre J.J. II. r. vádlott ugyancsak indulatától vezérelve azt mondta S.Cs. pótmagánvádlónak, hogy "mit pofázol, te kis buzi".

Erre a sértésre azonban S.Cs. pótmagánvádló visszafordult az asztalhoz és az addigra már a kezében levő műanyagtálcával J.J. II. r. vádlottat a bal mellkas-felén megütötte úgy, hogy az ütés a bal mellkasfal elülső felszínén az emlő felett csecsemőtenyérnyi zúzódásos sérülést, valamint a bal felkar hajlító felszínén ugyancsak csecsemőtenyérnyi zúzódásos sérülést eredményezett.

Ezt követően P.P. I. r. vádlott látva, hogy élettársát bántalmazták, felállt a helyéről és egy alkalommal ököllel S.Cs. állon vágta. S.Cs. megtántorodott és P.P. kabátjába kapaszkodott meg, amely miatt mindketten a földre estek. Eddigre már az étteremből kijött O.B. is. A földről S.Cs. állt fel előbb és O.B-al együtt a nála levő tálcával ütlegelni kezdték P.P. I. r. vádlottat, illetve több ízben meg is rúgták.” Eddig az idézet.

Lasztzoviczát nem zavarja a garázda tanácsadó?

A históriában aztán még helyet kaptak rendőrök, később jó pár bírósági tárgyalás, csak épp a legendás, magyaros vendégszeretet nem kapott szerepet. Az előző idézett pótmagánvádló Sárvári volt, aki maga is feljelentette vendégeit, de azokat a bíróság felmentette.

Sárvári Csaba már a rendőrségen is jelezte – erről névjegye is van –, hogy ő az Országgyűlés Sport- és turisztikai bizottsága elnökének a tanácsadója. A fogadós, aki verekedésbe bonyolódik vendégeivel és még el is ítélik érte, az ad turisztikai tanácsokat. Ugye ez inkább bohózatba illik, mint a parlamentbe.

Sárvári Csabát először tavaly, augusztus 31-én majd másodfokon, idén februárban ítélték el. Utóbbiban társtettesként elkövetett garázdaság bűntettében és társtettesként elkövetett könnyű testi sértés vétségében marasztalták el.

Lasztivicza Jenő 2006. május 30-tól október 24-ig volt a bizottság elnöke. A bizottság munkatársa megerősítette, hogy Sárvárit Lasztovicza Jenő még elnökként kérte fel tanácsadójának. Ez időben, pedig már javában folyt a bírósági eljárás, sőt közben, augusztus 31-én már elmarasztaló ítélet is született.

Sárvári – ahogy az Országgyűlés Sport-és turisztikai bizottsága munkatársától megtudtuk – Sárvári Csaba ma is tanácsadó. Vajon miért nem zavarja ez Lasztovicza Jenőt? Hiszen inkább az elítélt fogadósnak kellene tanácsokat adni, hogy mégsem illik saját vendégeit ütlegelni, szidni, rágalmazni.


Eddig a cikk. Három megjegyzésem van hozzá.

Egyrészt így már értem a pulton virító Orbán-oltárt. Másrészt utólag örülök, hogy élve megúsztuk a történetet.

Harmadrészt (nem vagyok rá büszke és vessen meg érte, aki akar) orgazmusközeli állapotba kerültem, amikor először elolvastam.

Címkék: , , ,


 
Let the sunshine in


Az ősi napfény utolsó óráiNagyon spirituálisan hangzik Thom Hartmann Az ősi napfény utolsó órái c. könyvének címe (a linkre kattintva a könyv bevezetője olvasható). „Ősi napfény” – ízlelgeti a szót az olvasó, és gondolataiban már meg is jelennek az elmosódó képek rég letűnt misztériumvallások obskúrus szertartásairól. Titkos beavatás a sejtelmesen megvilágított barlang mélyén, halk, alig kivehető, mégis ellenállhatatlanul ritmikus dobpergés, amint a barlang egy résén hirtelen bevág a felkelő nap első sugara...

Végtelenül izgalmas. Ez a könyv azonban nem erről szól.

Arról szól, hogy valamennyien napfényből vagyunk. Nem átvitt, szellemi értelemben, hanem a lehető legkonkrétabban. A Földön az élőlények által felhasznált összes energia forrása a Nap. Ez olyan evidens, hogy alig jut eszünkbe. A növények a levegőben található CO2-ból építik fel saját testük nagy részét. E folyamat mechanizmusa a fotoszintézis, üzemanyaga pedig a Nap fénye. A Nap energiáját tehát a zöld növények raktározzák. Tehát amikor jön a kis tehén és lelegeli a füvet, és ezáltal nagy tehén lesz belőle, olyan energia kerül a szervezetébe, amelynek eredeti forrása a napfény. Amikor jön az ember és megeszi a tehenet, ugyanezen napfényből építi fel saját testét. A Nap (növények által elraktározott) fénye nélkül, hiába van körülöttünk rengeteg ízletes molekula, nemcsak a vegetáriánusok, de más sem tudna létezni.

A napfény mennyisége nyilvánvalóan annyi, amennyi. Nem több. A növényeknek a napos órák álllnak rendelkezésükre, hogy megkössék az energiát az őket megevő tehén és a tehenet megevő ember számára. X óra alatt Y mennyiségű energiát. Nem többet.

Az emberi energiafelhasználásnak is van egy bizonyos mennyisége: annyi, amennyi. Nem kevesebb. Ha a 24 óra alatt a Földet érő napfény energiájából létrejön – mondjuk – 2 db fenyőfa + 100 db tehén, akkor mindaddig, amíg 100 (vagy ennél kevesebb) tehenet fogyasztunk el, és 2 (vagy annál kevesebb) fenyőfát használunk el (mondjuk fűtésre) 24 óra alatt, azt az energiát használjuk fel, amit a szerző pillanatnyi napfénynek nevez. Tehát azt, ami aktuálisan jelen van az ökológiai körforgásban.

Ha a fogyasztási igényünk 101 tehén vagy 3 fenyőfa, akkor két eset lehetséges: (1) Éhezünk és/vagy fázunk. (2) Más energiaforráshoz nyúlunk. Persze ez a „más energiaforrás” sem más, mint napfény. Csak épp nem a pillanatnyi napfény, tehát ami ma vagy tegnap vagy száz éve érte el a Földet, hanem amelyik százezer vagy százmillió éve. Ez az ősi napfény, amely nem az élő növényekben, állatokban és emberekben (elvégre a dolgozó ember is a Napból származó, a saját testébe beépített energiát alakítja át) tárolódik, hanem a halottakban. Ha a tehén meghal, a fény csak a szeméből tűnik el: a testébe épített energia továbbra is ott van holttestének anyagában, és kinyerhető onnan. Ez akkor is igaz, ha a föld alá kerül.

A Földet százezer vagy százmillió évvel ezelőtt elérő ősi napfény ma a föld alatt van elraktározva, szén és olaj formájában. Természetesen ez is annyi, amennyi: amennyit a Föld történetének során az elsőként megjelenő növények és utódaik el tudtak tárolni. Nem több.

Amikor az emberiség kifogy a pillanatnyi napfényből (így volt ez az 1800-as évek közepén, amikor az emberiség létszáma elérte a döbbenetes 1 milliárd főt), az ősi napfény után nyúl. Amikor pedig kifogy az ősi napfényből is – akkor marad a fent írt első variáció: éhezik és fázik. Mindaddig éhezik és fázik, amíg lélekszáma vissza nem esik arra a szintre, amit a Föld képes eltartani a pillanatnyi napfényből. Persze az, hogy a pillanatnyi napfény ténylegesen épp mennyi, attól függ, hogy mennyi zöld növény van aktuálisan a földön. Ha sok, akkor sok. Ha kevés – akkor meg kevés. A „mennyi” természetesen nem darabszámot jelent (tehát 1 db gyöngyvirág vagy 1 db tölgyfa), hanem a zöld levelek felületet, hiszen ettől függ a fotoszintézis hatásfoka. E műfajban a trópusi esőerdők fái a csúcstartók: azok, amelyekből minden 24 órában (vasárnap is) kb. 800 négyzetkilométernyit égetnek fel azért, hogy legyen elég legelni való fű a leendő olcsó hamburgerhúsoknak.

Thom Hartmann könyvének első részének címe: Kifogyunk az ősi napfényből. Ebben abszolút közérthetően mutatja be az ökológia elemi összefüggéseit, és adatokkal gazdagon illusztrálva mutat rá arra, hogy az ökológia nemcsak az ökológusok problémája. A hat és fél milliárd fős emberiség ezekben az órákban az ősi napfény utolsó tartalékait éli fel. Igaz ez a termőtalajra, a szénre, az olajra és az édesvízre, amelyek mennyisége mind-mind véges, és e végek már elég jól látszanak. Mint amikor az ember hó végén már látja, hogy a fizetése nem tart ki a következő fizetésnapig. Semmi apokalipszis meg fátum: egyszerűen elfogy. Több nap, mint kolbász. – Villámkérdés: Mi történt eddig kivétel nélkül mindig a történelemben abban az esetben, ha egy birodalomnak elapadtak a saját forrásai? – Megjósolható, hogy ha egy mai birodalom forrásai apadnak el a közeljövőben, a történelem nem tesz kivételt, hanem pontosan ugyanaz fog történni – csak épp egy picinykét hatékonyabban.

A második rész címe: Fiatalabb és idősebb típusú kultúrák: mi vezetett idáig? Témája ugyanaz a kérdés, amely Daniel Quinn klasszikus megfogalmazásában így hangzik: Hogyan lettek ilyenek a dolgok? A válasz (az egész gondolatmenet) is hasonló, nem véletlenül: Hartmann expressis verbis hivatkozik Quinn könyveire. A levezetést ebben a részben is sok adat és konkrét példa illusztrálja (több, mint az Izmaelben és folytatásaiban).

A harmadik rész címe lakonikusan tömör: Mit tehetünk? Meg kell mondjam, idáig még nem jutottam az olvasásban, de mindenesetre jelentőségteljes tény, hogy a könyv ezen része létezik. Mint önálló rész létezik: bő 150 oldal; a könyv harmada. Erre érdemes felfigyelni: nem az történik tehát, mint oly sok esetben, hogy adva van egy sok száz oldalas jeremiáda, amely beígéri a közeli pusztulást, a végén pedig egy kétoldalas utószóban rimánkodik az olvasóknak, hogy változtassák meg „valahogy” az életüket, vagy legalábbis tartsanak őszinte bűnbánatot. Hartmann leszögezi a (fent belinkelt) bevezetőben:

Ez a könyv arról szól, hogy merre tart a világ és mit tehetünk érte. A befejezés optimista, de amíg a végére érünk, lesznek olyan pontok, amikor az olvasónak szembesülnie kell majd néhány igen kellemetlen hírrel... viszont amikor már tisztában vagyunk a valós helyzettel és azt is tudjuk, hogyan jutottak a dolgok idáig, pozitív és a változtatás képességével bíró eszközöket fedezünk majd fel magunk körül. Ezt figyelembe véve még a „rossz hírek” is inkább jók. Senkiben nem szándékozom bűntudatot kelteni e könyvvel, és az sem célom, hogy bárkit is lehangolja: abban a reményben írok, hogy könyvem üzenete pozitív és maradandó változást teremt.

Szóval most olvasok; nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Thom Hartmann által mutatott konkrét út mennyiben hasonlít (és mennyiben különbözik) ahhoz/attól, amit Daniel Quinn A civilizáción túl – Az emberiség következő nagy kalandja c. könyvében felvázol.

Majd beszámolok róla.

Címkék: ,


szombat, november 03, 2007
19:39
 
Párbeszéd halottak napja táján


– Tessék!
– Egy csokrot szeretnék.
– Kis vázába lesz?
– Nem, a tizennégy éves húgomnak lesz születésnapjára; egyelőre életben van.

Címkék: , ,


csütörtök, november 01, 2007
00:43
 
Dalolnak-e?


Ez egy jó régi versem, de halottak napja környékén többnyire eszembe jut, hát most idézem, az alábbi történettel fölvezetve:

Annak idején, amikor 1993-ban a pszichiátrián feküdtem, jóban voltam, az osztályvezető főorvossal, Zonda Tamással, aki amelett, hogy a hazai öngyilkosság-kutatás jelentős alakja, költő. (A hazai kortárs irodalmi élet színe-java feküdt az ő osztályán.) Volt, hogy leültünk sakkozni, és volt, hogy megmutogattam neki véleményezésre a verseimet. Ezt is.


Egy Radnóti-vershez


Hamarosan halottak napja.
Kár halogatni a dolgot.
Emlékeimre módszeresen
borulnak a hullafoltok.

Kortyintok még a nyárból.
(Néhol halk madárdal.)
Megbélyegezve minden érzés
kereszttel, kopjafával.

Barátokért, rég-volt költőkért
mozdul sután a lelkem.
Talán majd rólam is dalolnak
november-színű versben.



Tamás megnézte a verset, aztán visszaadta, és a maga keresetlen modorában közölte velem:

– Egy faszt, dehogy fognak rólad dalolni.

Nem ő volt a kezelőorvosom (a baráti viszony miatt nem is lett volna tán jó), úgyhogy minden bizonnyal nem terápiás célzatú volt ez a mondat. De – ennyi idő távlatából bízvást mondhatom – terápiás hatású.

Címkék: , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta