Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

vasárnap, december 23, 2007
23:54
 
Stille nicht


Blogot írok, tehát vagyok... Őszintén szólva ez az elsődleges motivációm most a blogolásra: innen legalább kiderül önmagam számára, hogy létezem. Mert a saját életemben nemigen találom magam.

December 11-e óta túlórázom. Nem okiratot szerkesztek, hanem programot írok, aminek január 2-án futnia kell, nem próbaüzemben, hanem teljesen élesben. Ez azt jelenti, hogy (amennyiben épp nincs valami kötelező jellegű egyéb program) este 10-ig, 11-ig bent vagyok az irodában, szombat-vasárnap is. Ez így lesz karácsony után is. Álmaimban comboboxok, textboxok, option buttonök és labelek adogatják át egymásnak az adatokat, csak soha nem úgy, ahogy szeretném, vagy ha mégis, akkor az outputként készülő dokumentum nem úgy néz ki, ahogy kéne neki... Aztán visszaalszom, és folytatódik, ill. kezdődik elölről: az adatbázis tizenhúsz táblája vagy megfelelően kapcsolódik egymáshoz, vagy sem, de ha igen, akkor kiderül, hogy az egyik releváns adat nincs kivezetre arra a formra, aminek a szerkesztésével előző nap három-négy órát szenvedtem, és már azt hittem, kész vagyok...

Napközben ugyanez van a munkahelyemen; ha véletlenül én veszem fel a telefont, kis híján elküldöm az ügyfelet az anyjába: mit képzel, még hogy aláírási címpéldány?! Majd januárban... És bejön a szobámba a kollegám, elkezdi mondani, hogy az egyik hagyatéki ügyben az egyezség így, az ingatlanhányadok úgy... Én bólogatok vészesen okos tekintettel, és magamban megy tovább a mantra: ha a combó enabled, de az FNHÜ boolean, ami egy globális változó, true, akkor az újbóli inicializáláskor vajon a default érték marad-e vagy sem, de ha mégis false, akkor a combó enabled lesz-e, és ha igen, akkor mi van a tab orderrel... Ja, hogy a hagyaték? Hát persze, hogyne, én is így gondolom, hát tényleg, nem borzasztó...? Aáááááááááááááááááááááááá...

Kedden munkaidőben temetésen voltam; Zolival mintegy tíz éve voltam felszínes jó kapcsolatban, nem túl hosszú ideig, de amikor hallottam, hogy egy teljesen banális otthoni balesetben meghalt, akkor nagyon felkavarodott bennem minden. Alig emlékszem rá, de amire mégis, az valami sugárzó jókedv, derű és elevenség... Borzasztóan ízléstelennek tartom, hogy most meg halott. Tudtam, hogy kb. egyidős velem, de amikor helyére rakták a táblát, rajtaba neve, és az, hogy 1969–2007 – az valahogy nagyon szíven ütött...

A temetésről az irodába visszaúton megtudok egy fontos infót arról a körlevélről, amelyet a minap számos ismerősömnek és barátomnak küldtem el, amelyben az elkeseredettségemnek és felháborodottsáomnak adtam hangot (miként a blogomban is) a meleg párok kölcsönös névviselésének lehetőségét megtorpedózó módosító indítvánnyal kapcsolatban, amelyre, mint köztudott, csaknem az egész parlament engedelmesen rábégette az igent. Megtudtam, hogy a fenti mondatban a „mint köztudott” kitétel enyhén sántít. Barátom, akivel beszélgettem, úgy is, mint meleg, úgy is, mint jogvédő, úgy is, mint intelligens ember, megemlíti csak úgy, hogy nem igzán értette azt a levelemet... Hogy miért is vagyok én felháborodva azon, hogy a -né végződést nem lehet fölvenni?! – Azt hittem, menten rosszul leszek. Hát ki a ménkű beszélt itt a -né végződésről?! És ha ez a barátom, aki, mint én, egy pasival él együtt, akinek elemi érdeke a jogegyenlőség, mert a saját bőréről van szó – szóval ha ő képes ilyen nemtörődöm módon elsiklani ekkora jelentőségű kérdés mellett, és ilyen felszínes olvasattal féreérteni – akkor mi a faszt várok én ebben az országban?! És főleg: kitől?!

Zorán így mondja: „Langyos a sör, ha nekünk így is jó... Döcög a gép, ha nekünk így is jó... Hamis a harmonika, de így is jó... Vizes a bor, ha nekünk így is jó... Jobb nem is jár, ha nekünk így is jó.”

Apám meg emígy:

HA
EZ A
PIRAMIS
CSAK ARRA VALÓ
HOGY A SEHONNAN SE
HOVÁ LÉPŐ NAPSIMAKÉPŰ
DIKTÁTOROK MEMENTÓJA LEGYEN
ÁLLVA AZ IDŐK VÉGEZETÉIG AKKOR NE
KÜNK A KÖVEK ALATT LEROGYOTTAKNAK FELES
LEGESEN CSOBOGOTT KI A VÉRÜNK ÉS NEM IS ÉRDEME
LÜNK MI TÖBBET HA NEM EMELKEDIK VÉGRE BARIKÁD ITT


...Szóval nagyon elkeseredtem. Aztán mentem vissza az irodába a formjaimhoz, checkboxaimhoz és template-jeimhez... Közben az emberek körülöttem valami karácsonyról beszélgetnek... Pénteken Laciéknak karácsonyi koncertjük volt, fölvettem videóra: szerencse, mert így legalább tudtam támaszkodni a kamerára és az állványra, különben összeestem volna... Többször volt az utóbbi napokban, hogy valaki kérdezett valamit, próbáltam válaszolni, úgynevezett szavakat összefűzni úgynevezett mondatokká, de megakadt a nyelvem, és legszívesebben sírtam volna...

Egyszóval kimerült vagyok, nagyon. Most valószínűleg nem úszom meg, és megint kapni fogom a megoldásokat, de nem baj. Majd értékükön kezelem őket. Tomi lázas beteg, úgyhogy – miután tegnap (azaz tegnapelőtt, 22-én) minden tiltakozásom ellenére kivitt kocsival az Auchanba – ma (auau tegnap, 23-án) ágyba parancsoltam, én pedig takarítottam, csülköt főztem ebédre, elmentem felköszönteni Éva nénit a születésnapján, fenyőfát vettem, hazajöttem, halászlét főztem és paszíroztam, most pedig blogolok: mint írtam, csak azért, hogy legalább önmagamat meggyőzzem (szemben az érzéki tapasztalataim szolgáltatta bizonyítékokkal) saját létezésemről.

Joe mondta ma telefonon, hogy (minden áldatlan állapota ellenére) a szívében karácsony van. Mondtam: na, ezt az egyet irigylem tőled.


Stille Nacht

Add, Istenem,
rá ne bukkanjanak
egy korhadó papirusztöredékre,
melyen megírták ódon betűkkel
karácsony igaz történetét:
     hogy mentek, mentek a csillag után,
     kísérte őket angyalok glóriája,
     míg elértek a rozzant istállóhoz,
     hol nem járt ember évtizedek óta,
     csupán középen állt egy ócska jászol,
     s nem volt benne, csak rohadó szalma...

Ja: amúgy boldog karácsonyt mindenkinek, akinek elfelejtettem személyesen mondani (vagy megköszönni).

Címkék: , , , , ,


kedd, december 18, 2007
12:20
 
Törvényesített jogtalanság


Tegnap este az egyik buzibárban bulit tartottak annak örömére, hogy a Parlament elfogadta a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt. Nem mentem ünnepelni. Nemcsak azért, mert egy hete folyamatosan (értsd: hétvégén is) este 10-ig, 1/2 11-ig dolgozom az irodában, hanem mert nagyon ambivalens érzések kavarognak bennem.

Egyfelől örülök, mert végre (végre!) úgy néz ki, hogy sok-sok ember sokéves erőfeszítésének beérett a gyümölcse: a legfontosabb jogok tekintetében nekünk, melegeknek is megadatik a jogegyenlőség. Ez vidám dolog, és valóban méltó az ünneplésre – leszámítva azt a keserű ízt, amelyet mindig érez minden jóérzésű ember, amikor felszámolnak egy nyilvánvaló jogtalanságot:

„Miért? Miért csak most?! Az rendben, hogy én most ujjongok, de mi van azokkal, akik pechesek voltak, akik nem érték meg a mai napot, akiket elpusztítottak vagy bebörtönöztek a most felszámolt jogtalanság nevében? Az ő emléküknek ki szolgáltat igazságot? Ízléses dolog-e a felszabadított rabzolgának örömtáncot járnia atyái fűvel benőtt (gyakorta jeltelen) sírján?”

És sajnos e moralizálós költői kérdéseken kívül akadnak konkrétabb problémák is. Egyrészt: a törvény hatályba lépésének dátuma 2009. január 1. Tetszenek érteni? Nem azonnali hatály, hanem több mint egy éves várakoztatás. Jaj, hát igen, ó, hogyne, tudjuk mi nagyon jól, hogy jó lenne minél előbb, de sajnos nincs még meg a változás működtetéséhez szükséges informatikai és infrastrukturális háttér. – Csak összehasonlításképpen: amiért én éjszakákba nyúlóan szívok az irodában, mint a gép, az nem más, mint hogy 2008. január 1-jén hatályba lép egy olyan, a közjegyzői ügyvitelt érintő jogszabály, amit még alá sem írtak. Hatályba lép, azaz kötelező lesz az új eljárás alapján dolgoznunk. És érdekes módon: ez esetben nem számít, hogy nincs meg az informatikai és infrastrukturális háttér,, hogy senki nem tud semmit. Ez a változás fontos, ezért moströgtönazonnal életbe lép. Ezzel szemben a jogegyenlőtlenség fölszámolása? Ó, az ráér! Majd várnak a buzik szépen. Ha eddig kibírták, még egy évig most már ki fogják bírni.

Tényleg ki fogják. De azért a mentalitástról sokat elárul a dolog.

És hát a másik, amiről már írtam korábban: az örökbefogadás és a névviselés joga. Hát, ez nincs. Ez nem jár. Ennyire azért mégsem tekintenek minket azonos jogú embereknek és állampolgároknak. Igaz, ebben nincs tartalmi változás ahhoz képest, ami eddig volt. Csakhogy: eddig a melegek diszkriminációja egy joghézag következménye volt. Nem volt rá szabályozás. Hiányoztak a megfelelő passzusok. Most azonban megvan a szabályozás, elkészültek a passzusok. A joghézagot betömték. A jogtalanság megmaradt, de immár a törvény ereje gondoskodik annak fenntartásáról. És ha most, ezek után emel majd szót bárki is a melegek jogaiért, akkor egyre kisebb az esélye, hogy hallgatói egyáltalán felfogják agyilag, mi a bánatos lófaszról tépi a pofáját egyáltalán.

Pedig (szerintem) annyira egyszerű. Egy kisebbséget vagy a többséggel azonos jogok illetnek meg – vagy nem. A „majdnem egyenlőség” becsületes neve: egyenlőtlenség, mint ahogy a „majdnem szabadság” becsületes neve: rabszolgaság. Egy focimeccsen a „majdnem gól” az nem gól. És ha valaki „majdnem túlélt” egy balesetet vagy betegséget: az meghalt.

Nem kicsit: nagyon.

Címkék: , , ,


csütörtök, december 13, 2007
11:21
 
Empatikusan megérteni a tömeggyilkost?


Azt írja Ákos, Eszter pedig egyetért vele:

amikor súlyos törvényi hátrányok okozása ellen tiltakozunk, akkor nem lehet elvárás az empátia, megértés és méltányosság az intoleranciával szemben.

Azon töprengtem, hogy én vajon egyetértek-e ezzel a mondattal. Aztán rájöttem, hogy a mondat (azaz a vastagon kiemelt része) több állítást is kifejez, nyíltan vagy bennfoglaltan. És van, amivel egyetértek, van, amivel nem értek egyet.

1.) A múltkoriban írtam arról, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben.” Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.

2.) Azzal a mondatkezdettel, hogy „nem lehet elvárás az empátia...”, ugyancsak egyetértek, méghozzá fenntartás nélkül: az empátia senkivel szemben nem lehet elvárás. Az empátia egy képesség, amely hitem szerint mindenkiben ott lakozik, kiben ragyogó elevenséggel, kiben mély, téli álomba süppedve. Kinek-kinek a saját sorsa és élete kontextusa teszi érthetővé azt, hogy a (bármilyen jellegű) emberi kapcsolataiban mennyire képes (és mennyire motivált) kiaknázni e képességét. Tehát megismétlem: az empátia elvárása bárkitől is, bármilyen helyzetben: képtelenség. Ez olyan, mint annak az elvárása, hogy valaki képes legyen tiszta hangon énekelni. Van, aki tud, van, aki nem tud (bár annak, akinek egyébként egészségesek a hangképző szervei, jelen van a képesség, ha nincs is kibontva).

3.) Abból a megfogalmazásból, hogy „nem lehet elvárás az empátia, megértés (...) az intoleranciával szemben”, függetlenül a fent írtaktól, azt a ki nem mondott véleményt is kihallom, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben.” Ezzel kapcsolatban viszont kifejezetten más a véleményem (még ha a tegnapi sakál-posztom ezt nem is támasztja alá), mégpedig a következők miatt:

4.) A fenti 3. pontban írt, bennfoglalt állítás egy további állítást foglal magában, mégpdedig: „valakit empatikusan megérteni ('A') egyúttal azt is jelenti, hogy egyetérteni az illetővel és helyeselni a cselekedeteit. ('B') Ez az állítás viszont, hogy „A=B”, logikailag egyszerűen hamis állítás.

Ha valakit empatikusan megértek, az nem jelenti azt, hogy egyet is értek az illetővel, és hogy helyeslem a cselekedeteit. Az ellenkezőjét sem jelenti. A világunk úgy van felépítve, és valamennyien úgy lettünk kondicionálva, hogy stabil értékrendet alakítottunk ki jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. És elvárásnak tekintjük mind önmagunkkal, mind mással szemben, hogy a helyes cselekedeteket meg kell jutalmazni (legalábbis egyetértéssel), a helytelen cselekedeteket meg kell büntetni (legalábbis bírálattal). Ezzel a kategorikus állítással eleve nem értek egyet (mert szerintem senki nincs birtokában az ehhez szükséges abszolút tudásnak), de ez csupán egy személyes vélemény, és nem kell vele egyetérteni.

Azonban: az nem személyes vélemény, hanem fogalomtisztázás, hogy az empátia nem értékítélet. Se pró, se kontra. Nem az. És ezt talán könnyebb megérteni, ha más példát is hozunk erre. Pl. egy fogászati kezelést. A fogorvos teljes szakmai tudásával és elkötelezettségével turkál a páciens szájában, és semmi más nem létezik számára, csak a száj, az íny, a fogak. Ettől függetlenül meglehet a meggyőződése arra nézve, hogy „aki állandóan cukorkát szopogat, az megérdemli, hogy szarrá rohadjanak a fogai” – de a kezelés szempontjából ez a meggyőződése irreleváns. Lehet, hogy a páciens rokonszenves neki, lehet, hogy ellenszenves. Lehet, hogy régi haragosa. A kezelés szempontjából ez is irreleváns. Ahogy írtam, egyedül a száj, az íny és a fog létezik számára. Abból, hogy mennyire körültekintő, hogy mennyi fájdalomcsillapítót ad be (vagy épp nem ad be), nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy milyen személyes viszonyban van a pácienssel.

Ilyen az empátia is. Nem állásfoglalás, nem egyetértés (és nem cáfolat), nem helyeslés – hanem jelenlét. Ahol nem a száj, az íny és fogak léteznek (kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet), hanem egyetemes emberi szükségletek, valamint autonóm érzések léteznek (kizárva minden mást, pl. a személyes rokon- vagy ellenszenvet).

Ha empatikusan megértem a tömeggyilkost, akkor ugyanúgy nem foglalok állást azzal kapcsolatban, hogy mi az értékítéletem a tömeggyilkossággal kapcsolatban, mint ha betömöm a lyukas fogát. Ismétlem: ez nem az én személyes véleményem, hanem fogalomtisztázás. Legjobb ismereteim szerint az 'empátia' szót a pszichológiában ebben az értelemben alkalmazzák (nem pedig 'helyeslés' értelemben).

Így, remélem, érthető, miért nem értek egyet azzal a (bennfoglalt) állítással, hogy „az empátia és megértés nem megengedhető, kártékony az intoleranciával szemben.” Számomra ez ugyanolyan értelmezhetetlen, mint az a fiktív állítás, hogy „nem megengedhető, kártékony dolog az intoleráns (vagy akármilyen) ember fogát betömni.”

Miután leírtam, hogy nem tartom károsnak, ha egy intoleráns embert empatikusan megértünk, csak a kérdés maradt hátra: vajon semlegesnek vagy épp hasznosnak tartom?

A válaszom egyértelműen: hasznosnak tartom. Rengeteg okból, és e rengeteg között van egy jó pár csöppet sem altruista, hanem nagyon is önző, pragmatikus ok. Ezeket nem fogom tételesen felsorolni, csak egy-két példát említek.

(a) Ha empatikusan megértek egy embert, aki ártott nekem, abból az következik, hogy képet alkotok arra nézve is, hogyan jutott ő abba az élethelyzetbe, amikor az ártás és nemártás közül az előbbit választotta. Ezt a tudásomat aztán adaptálhatom más emberekre, más helyzetekre is.

Az adaptáció egyik előnye, hogy (ha olyan munkakörben dolgozom, pl. szülőként, nevelőként, tanárként, ügyfélszolgálatosként stb.), az ok-okozati összefüggéseket felismerve hatékonyan vehetek részt abban a tevékenységben, amelynek eredményeképpen a következő generáció emberei – remélhetőleg – kevésbé lesznek intoleránsak.

Egy másik, lényegesen kézzelfoghatóbb, jelen idejű előny: az intoleráns ember empatikus megértése révén szerzett tudásom alkalmassá tehet arra, hogy időben felismerjem az intoleráns viselkedés veszélyére utaló jeleket embertársaimnál. Időben: azaz azt megelőzően, hogy e viselkedés teljes pompájában megnyilvánulna az illetőnél. Mondjuk, mielőtt a kést a hátamba döfné.

(b) Az intolerancia nem genetikusan, hanem memetikusan kódolt. Amíg egy A vércsoportú emberről (a tudomány mai állása szerint) biztos, hogy semmilyen beavatkozás hatására nem lesz belőle B vércsoportú, addig abszolút nem biztos, hogy az a valaki, aki ma egyértelműen intoleráns és fasiszta eszméket vall, holnaputánra nem változtatja meg a világ- és emberképét. És ha történik ilyen változás, akkor abból én (mint buzi, zsidó, cigány és nyomorék) csakis profitálhatok: az ő megváltozásával az én életem lesz napfényesebb.

Na most: oylanról még nem hallottam és olvastam soha, hogy miután egy rohadt fasisztának valaki a pofájába vágta (durván vagy szofisztikáltan), hogy „te egy rohadt fasiszta vagy!”, az illető megrökönyödve azt mondta volna: „Hú, basszus, tényleg! Hogy erre hogy nem jöttem rá?! Akkor holnaptól toleráns ember leszek!” Ezzel szemben olyanról már hallottam nem egyszer, hogy miután valaki (adott esetben olyan, aki leélt már jó pár évtizedet) megélte azt, hogy valaki (alkalmasint életében először) empatikusan megérti őt, ez a tapasztalat olyan megrendítő – és vonzó – erővel bírt rá nézve, hogy az egész személyisége elkezdett átstrukturálódni. A „gengszterből derék ember” című megtéréstörténetek sokaságának jelentős része értelmezehtő úgy is, ha kikapcsoljuk belőle a vallási faktort. Az ilyen történeteket újraolvasva kiderül: mindig megjelent az illető bűnöző életében valaki (egy hús-vér ember), aki, amikor kommunikált az illetővel, valóban vele kommunikált, nem a „bűnöző” címkéjű szerepszemélyiségével. A legelemibb példa erre tlaán Jean Valjean története (amelyben, mondanom se kell, a plébános nem helyeselte a lopást mint olyat) – de tele van ilyennel a vallásos és nem vallásos irodalom.

[...]

Nagyjából ennyi. Mivel azonban ismerem azt a szocálpszichológiai jelenséget, hogy a benyomás kialakulása során a később mondottak teljesen felülírhatják a korábbiakat, úgy gondolom, sok kommentet megtakaríthatok másoknak is, magamnak is, ha emlékeztetőül idemásolom a fenti 1. pontot, amelynek tartalmát nem kívántam relativizálni a később írtakkal. Tehát:

A múltkoriban írtam arról, hogy egyetlen dolog van, amit kifejezetten nem akarok tolerálni: ez az intolerancia (amely az én szótáramban, ezt is leírtam, nemigen különbözik a fasizmustól). Abban tehát egy véleményen vagyunk, hogy „nem lehet elvárás a méltányosság az intoleranciával szemben.” Hozzáteszem: nemcsak hogy nem lehet elvárás, hanem károsnak is tartom.

Címkék: , ,


szerda, december 12, 2007
09:13
 
Fordítás


Az előző, sakálnyelven írt posztom címe ez volt: Pfúj.
Lefordítom zsiráfnyelvre, hátha valakinek nem volt egyértelmű: Fáj.

Címkék: , , , , ,


 
Pfúj.


Frankné dr. Kovács SzilviaA mellékelt képen az a Frankné dr. Kovács Szilvia MSZP-s országgyűlési képviselő mosolyog, akinek a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényjavaslathoz benyújtott 7 és fél oldalas módosító indítványát tegnap a Parlament 331 igen, 26 nem és 3 tartózkodás mellett elfogadta. A módosító indítvány arra vonatkozik, hogy a bejegyzett élettársak ne vehessék fel egymás nevét, szemben az eredti törvényjavaslattal, amely csupán a „-né” utótag felvételét nem tette lehetővé.

A 7 és fél oldal nagy része a törvényjavaslat szövegének ilyen értelemben vett megkurtítása: szavak, félmondatok kihúzása. Az indoklást viszont teljes terjedelmében, szó szerint közlöm:


INDOKLÁS


A Javaslat kiveszi a házassági névviselésre vonatkozó szabályok alkalmazásának lehetőségét a bejegyzett élettársi névre vonatkozólag.


Ennyi. Ez mind indoklás. Arra nézve, hogy ez kinek jó, egy szó sincs. „A törvény részletes vitája során a legfőbb érv az volt a névviselés megadása ellen, hogy így jobban meg lehet különböztetni a házasságtól, valamint az, hogy erre most is lehetősége nyílik bárkinek, aki szeretné megváltoztatni a nevét” – írja a pride.hu. És hozzáteszi magyarázatként:

Valóban lehetősége van bármelyik magyar állampolgárnak megváltoztatni születési család vagy utónevét – ahogyan erre a részletes vitában is hivatkoztak a képviselők –, de ehhez külön kérelemmel kell fordulni az anyakönyvi ügyekért felelős miniszterhez. A névváltoztatásnak ebben az esetben külön eljárási díja van, azaz illetéket kell utána fizetni, ami jelenleg 10.000,– Ft. A név ismételt megváltoztatására már 20.000,– Ft illeték megfizetése után nyílik lehetőség. A törvényjavaslat eredeti formájában mindezt úgy tette lehetővé, mint a házasságkötés alkalmával, a házassági anyakönyvben való bejegyzéssel, aminek nincs külön díja.

A doktornő arcképének aláírása pedig telitalálat: „Frankné dr. Kovács Szilvia, aki ingyen kapta a nevét”.

Sakál ON

Tehát kinek jó ez? Egyszerű a válasz. Senkinek. Ennek a módosító indítványnak az egyetlen hatása az, hogy valakiknek rosszabb. A buzikba megint rúgtunk egy jókorát.

Kinek fájna, kinek jutna attól kevesebb pénz, paripa, fegyver, ha Tomit ezentúl Birtalan Tamásnak hívhatnák?! (A másik verziót, hogy én fölvenném a nevét, csak azért nem említem példának, mert Tomi vezetékneve nem publikus.) Mondjuk rendel telefonon egy könyvet. „Milyen névre szabad félretennem?” – kérdezné kedvesen egy hang a vonal túloldalán. – „Birtalan Tamás névre legyen szíves” – felelné ő.

Mi történne ettől?! Aláásná ezzel a bemutatkozással a keresztény Magyarország morálját?! Megorvtámadjná vele a család szentségét?! Megrontaná vele a felnövő ifjúságot?! Mellesleg, amikor elolvastuk a törvényjavaslatot, megbeszéltük azt, hogy fölvenné-e valamelyikünk a másik nevét. És nem. Egyértelműen nem, bizonyos okokból, nem ide tartozik. De ez egy autonóm döntés volt!


Nagyon dühös vagyok, és borzalmasan csalódott, és tömény undort érzek. Mert ha valaki beterjesztene egy indítványt arról, hogy a buzikat lőjék a Dunába, mert kártékonyak a társadalomra, az se lenne örömünnep. De abban legalább lenne egy látszólagos érv! Az legalább színlelné, hogy valakinek az érdekében szól, valamilyen jó dolog elérése céljából, valakiket megvédendő! Azzal lehetne vitatkozni, lehetne vele szemben érveket hozni.

De ez? Hát mi ez?! Semmi más, mint kisstílű, alamuszi, pitiáner, gyűlölködő, homofób geciség, aminek semmi értelme a világon. Aminek az egyetlen joghatása: a kirekesztés, l'art pour l'art. Dögöljenek meg a rohadt buzeránsok. Adunk nekik ugyan jogokat, de azért rohadjanak meg, ahányan vannak. Amit csaknem az egész Parlament támogatott, a benyújtók is: „Ó, de jó, hogy szólt, kedves Szilvia! Bassza meg, hát nem bennefelejtettük ezt a névdolgot a tervezetben?! Milyen szerencse, hogy kegyed ilyen szemfüles!”

Köszönet és tisztelet a nemmel szavazóknak: az SZDSZ-frakció tagjainak, továbbá Balla Györgynek (Fidesz), Hárs Gábornak (MSZP), Dr. Horváth Jánosnak (Fidesz), Kocsi Lászlónak (MSZP), Dr. Kolber Istvánnak (MSZP), Pál Bélának (MSZP), Dr. Szabóné Müller Tímeának (MSZP) és Dr. Szanyi Tibornak (MSZP).

Úgy látszik, ennyi tisztességes ember (demokratát akartam írni vagy antifasisztát) azért még akad a Parlamentben. A többinek pedig a kurva anyját. Egyénileg is, listán is.

Sakál OFF

Címkék: , ,


csütörtök, december 06, 2007
16:26
 
Csak hogy ne az előző poszt legyen legfelül...


Életem egyik büszkesége; most már jócskán elmúlt tízéves. Szerepel több helyen a neten, de szeretném, ha legalább itt meg lenne örökítve, hogy a szerzője én vagyok. :)


If the sentence that HAD 'HAD HAD' HAD HAD 'HAD'
then it would have been correct


Amint a címben is áll: csak hogy ne az előző poszt legyen legfelül...

Címkék: ,


szerda, december 05, 2007
15:47
 
Balázs, ha blogot ír


A blogomban vannak élménybeszámolós, mesélős posztok, és vannak „gondolkodós” posztok. Ez utóbbiak híradások arról, hogy egy adott témában hol tartok épp most túl (és valószínűleg innen) sok évnyi töprengésen, tépelődésen. E posztok írásába többnyire nagyon sok munkát fektetek, mind időben, mind energiában (gondolatot és érzelmet egyaránt), mert azt szeretném, hogy azokat a gondolataimat, amelyek aggasztanak vagy épp örömet okoznak, érthetően tudjam megosztani. Azért, mert az érzéseimmel nem szeretek egyedül maradni. A közös aggódás elviselhetőbb számomra, a közös öröm felemelőbb számomra.

Akkor, amikor épp írok egy ilyen gondolkodós, elemző posztot, feszültség van bennem, gyakorta pattanásig feszült vagyok. Szeretnék valami nagyon jót létrehozni, valami maradandót, valamit, ami igazán igényes, ami legalább olyan fontossá tud válni az olvasónak, mint nekem, aki írom. Ha fogalmazás közben találok egy olyan példát vagy hasonlatot, amely számomra érthetőbbé, átláthatóbbá teszi a problémát, örülök és kicsit megkönynebbülök, és reménykedem, hogy aki majd olvassa, az tud majd velem osztozni a megértés örömében. Kapkodva írok, mert szeretnék nagyon sok mindent elmondani (ezért is marad a posztjaimban sok elütés), de időnként hosszú szüneteket tartva, mert hosszasan keresgélem a megfelelő kifejezést, amelyről úgy gondolom, hogy a legmegfelelőbben adja vissza, ami a fejemben kavarog. Amikor végül kiválasztok egy igét, egy melléknevet, akkor egy pillanatra ismét felszabadultabb vagyok, aztán visszaolvasok pár sort, és rájövök, hogy az egész szöveget át kéne szerkeszteni, mert elfog a félelem, hogy aki olvassa, mégsem fogja kihallani azt, amit pedig oly nagyon szerettem volna beleadni...

Aztán elkészülök, és útjára bocsátom a szöveget, amely immár egy darab belőlem, a lelkemből, az életemből, a sorsomból, a múltamból és (alkalmasint) a jövőmből – és amely az interneten virtuálisan többmilliárd (de facto néhány tucat) ember reakciójának lesz kitéve: vagy elolvassák, vagy nem; ha elolvassák, akkor vagy azt hallják ki belőle, amit szerettem volna közölni, vagy nem; lehet, hogy meghatódnak és fellelkesülnek rajta, lehet, hogy bosszankodnak miatta, lehet, hogy nyugtalanság keletkezik bennük, és lehet, hogy megnyugodnak. De lehet, hogy a domináns érzésük az unalom lesz vagy a csalódottság. Elképzelhető, hogy elolvasván az adott posztot, semmi különöset nem fognak érezni...

Ezt a mantrát pörgetem magamban; nézegetem időnként a számlálót, hogy hányan olvasták vajon, amit írtam, próbálom kitalálni, kik lehettek azok; nézegetem és a blogon eltöltött időt, és ha azt látom, hogy egyik vagy másik látogató nem húsz-harminc másodperceket meg egy perceket töltött itt, hanem mondjuk nyolcat, akkor azt mindig ünnepként élem meg. Aztán jön egy értesítő e-mail arról, hogy valaki kommentelt... (Már amikor. Ma valamiért órák óta nem kapok értesítést az új kommentekről, emiatt frusztrált vagyok és tehetetlennek érzem magam.)

És elfog a szorongás, hogy jaj, vajon mit írtak... Kapok-e visszajelzést arról, hogy amit mondani akartam, az valóban célba ért? Megosztja-e valaki az örömét vagy bánatát? Kapok-e olyan bírálatot, amelyből megtudom azt, hogy a bíráló megértette a mondanivalóm egészét – vagy olyan bírálat jön, amely a posztban levő – mondjuk így: – tíz kilónyi gondolatból csupán három dekára reagál? És mi van, ha épp olyan háromra, amely kicsit sem tartozik a mondandóm lényegéhez?

Örülök az elismerésnek és örülök a bírálatnak. De mindkettőnek csak akkor tudok örülni, ha azok nem az utóbbi kategóriából kerülnek ki. Amikor olyan dicséretet, bírálatot (vagy éppen értő továbbkérdezést) kapok, amely egyértelművé teszi, hogy valaki ténylegesen elolvasta, amit írtam, és az életre kelt benne (így vagy amúgy), akkor képes vagyok eufóriát is megélni. (Akkor is, ha valaki épp ellenvéleményének ad hangot vagy rámutat egy következetlenségemre.) Ilyenkor megesik, hogy egy csapásra szertefoszlik az aktuális téli depresszióm, az öngyilkos, nihilista hangulatom, és fél perc alatt éveket fiatalodok.

Van olyan azonban, hogy nem érkezik visszajelzés. Se szóban, se kommentben, se privát e-mailben. Vagy ami hasonló: olyan visszajelzés jön csak, ami (ahogy már utaltam rá két bekezdéssel feljebb) nem arra reagál, amit én a lényegnek tartok, hanem vagy olyasmire, amit eszem ágában nem volt mondani, vagy valami (szerintem) marginális momentumra, mondjuk egy többszörösen összetett mondatból egy nem elég körültekintően megválaszott minőségjelzőre.

Ilyenkor is kavarognak az érzéseim, és ennek megértéséhez szükséges tudni, hogy noha 10 éves koromtól publikáltam rendszeresen mindenféle lapokban, folyóiratokban, az utóbbi években a publikálásom egyetlen tényleges fóruma az internet, pontosabban a jelen blog, az önkifejezésemnek gyakorlatilag egyetlen megnyilvánulási műfaja a blogbejegyzés. Akadémikus és felesleges kérdés, hogy ez jó-e vagy sem: jelenleg ez van. A blogom (plusz a mailboxom) vált gyakorlatilag az egyetlen referenciaközegemmé: itt osztom meg, ami nyomaszt, itt örülök és itt sírok, itt írom ki magamból a kérdő mondatokat, és itt kap nyilvánosságot az a látszólag temérdek, valójában alig egy-két(!) olyan gondolat, amiről azt hiszem, hogy biztos vagyok benne.

Szóval amikor visszajelzések nincsenek, ill. vannak, csak éppen, ahogy fent próbáltam körülírni, számomra nem releváns visszajelzések – akkor az említett kavargó érzések közül a legdominánsabb: a magány, pontosabban a magányban való szorongás. Ha ez kiteljesedik (és az irreleváns kommentek számával négyzetesen növekszik), akkor elhatalmasodik rajtam a csalódottság, a szomorúság, mert kielégítetlen marad az a szükségletem, hogy ami számomra fontos, az másnak is fontos legyen, hogy – amint írtam valahol az elején – társam legyen az örömben és társam legyen az aggódásban.

   – Egyszerre ennyi mindent nem érezhet valaki, mert felrobbanna.
   – Csak azért, mert te egy teáskanál érzelmi színvonalán állsz, nem kell másokról is ezt feltételezned – válaszolta gonoszul Hermione, és megint kézbe vette pennáját.


Kivételesen ennél a posztnál nincs kommentelési lehetőség. Bocs.

Címkék: , ,


 
A toleranciáról és a tűrhetetlenről


Ez a poszt is egy cleric-nek szánt válaszkommentnek indult... Idézni most nem idézek szó szerint; remélem, a kontextusból kiderül, miről is van szó. A változatosság kedvéért arról, hogy hogyan látom a világot.

Először is: számos pofára esés után mind bizonyosabb vagyok abban, hogy az emberiség és/vagy az egyes ember fejlődését sokkal inkább a kérdő mondatok viszik előre, mint a kijelentők, ez utóbbiakon belül pedig sokkal inkább az állító mondatok, mint a tagadók. Valamire zsigerből nemet mondani, illetve ugyanarra rákérdezni és összefüggéseiben megérteni (vagy épp beismerni a megértésre tett kísérlet kudarcát) – két küélön világ, két külön univerzum.

Szeretném megmutatni, hogy én milyen különbséget látok a között a két állítás között, hogy „mindent tolerálni” és hogy „mindent jónak tartani”. Abból, amit cleric ír, én aggodalmat hallok ki arra nézve, hogy amennyiben a világon kritika nélkül mindent, de mindent jónak tartunk, akkor hová jut a világ. Ebben az aggodalomban tudok osztozni. Már csak azért is, mert eszem ágában sincs a világon „mindent, de mindent jónak tartani”.

De rossznak sem.

Egyre inkább eljutok arra a meggyőződésre, hogy a „jó–rossz” felosztás nem hatékony, nem előrevivő csoportosítás a világ jelenségei között való eligazodáshoz. Kicsinek és tudatlannak tartom magam (és mellesleg mindenki mást is, de ez más lapra tartozik) ahhoz, hogy dolgokat, embereket, viselkedéseket kategorikusan jónak vagy rossznak minősítsek. Ebből számomra egyenesen adódik, hogy a világnak, az embereknek és magamnak akkor teszem a legjobbat, ha mindent „tolerálok” – értsd: élni hagyok. (Ez mellesleg explicite biblikus attitűd, lásd Jézus példabeszédét a búzáról meg a konkolyról.) Egyszerűen nem vagyok azon tudás birtokában, hogy ki éljen és ki pusztuljon el. És civilizációnk történelmének szomorú, de bajosan vitatható tapasztalata, hogy akik azt hitték, birtokában vannak e tudásnak, és ennek alapján semmisítettek meg embereket (dolgokat, kultúrákat, szokásokat, közösségeket, könyveket, gondolatokat stb.) – azokról utólag bebizonyosodik, hogy (eufemisztikusan fogalmazva) elhamarkodottan döntöttek.

Szeretném azonban nem elmismásolni azt, hogy ízlésem, preferenciám, világnézetem, értékrendem természetesen (és a fent írtakkal egyáltalán nem ellentétesen) van. Vannak zsigeri reakcióim is. Vannak a világnak olyan jelenségei, amelyeket, ha megtapasztalok, undort, szorongást vagy tehetetlenséget érzek. E jelenségekkel nyilvánvalóan nem tudok (korrektebben szólva: nem akarok) azonosulni. Vannak aggodalmaim bőségesen azzal kapcsolatban, hogy merre tart a világ: erről lásd mondjuk a blogom jobb oldalán a Világ+ember címkét (amelyet a jelen poszt is visel). E preferenciák és aggodalmak azonban mind kevésbé indítanak arra, hogy bizonyos dolgokra nemet mondjak, és mindinkább affelé terelnek, hogy új, ismeretlen dolgokat keressek, amelyekre igent tudok mondani (értelemszerűleg szemben azokkal, amelyekre nem tudok).

Ebből az egész katyvaszból paradox módon, de értelemszerűen (legalábbis remélem, hogy értelemszerűen) kiviláglik egyetlen kivétel arra nézve, hogy mi az, amit soha és semmilyen körülmények között nem tudok (továbbra is korrektebben szólva: nem akarok) tolerálni: ez pedig az intolerancia. Ismét csak Ecóra hivatkozom:

A vándorlásról, a toleranciáról és arról, amit nem tűrhetünk című írásában Eco a tolerancia paradoxonával kapcsolatban is véleményt nyilvánít. Nem fél kimondani, hogy vannak tűrhetetlen dolgok: vannak az intoleranciának olyan esetei, melyeket nem lehet elfogadni, mert különben saját identitásunkat kérdőjelezzük meg. Hogy melyek ezek, azt nekünk kell eldönteni, mert egész egyszerűen ezt követeli felelősségünk vállalása.írja az ÉS-ben Kelemen János.

Az én saját, 38 éve íródó (és folyamatosan újraíródó) szótáramban az intolerancia és a fasizmus szavak nagyon közel találhatók egymáshoz, bár azt nem tudnám hirtelen megmondani, hogy melyik részhalmaza a másiknak. Cleric visszautasítja, hogy fasisztának nevezzem. Szeretném egyértelművé tenni: nem őt neveztem fasisztának. Ez olyan címkézés volna, amit nem vállalok be. Én egy gondolatra, egy megnyilvánulásra – ha tetszik: egy mémre – mutattam rá, amely eleget tesz azon követelményeknek, amelyek alapján valami (egy gondolat, egy megnyilvánulás, egy mém) fasisztának tekinthető. Ilyen mémek ezrével keringenek a körülöttünk lévő világban, és nem virít rajtuk elrettentően hatalmas horogkereszt. Épp ezért kivétel nélkül valamennyiünkkel előfordulhat (velem is fordult már elő!), hogy ilyen-olyan élethelyzetben szimpatizálni kezdünk olyan gondolatokkal, megoldásokkal, megközelítésekkel, amelyek utóbb, ha rendszerben szemléljük őket, fasisztának bizonyulnak. Ilyenkor a hatékony megoldás (szerintem) nem az, hogy letagadjuk, átírjuk, relativizáljuk ezt a tényt. Nem is az, hogy szemen köpjük magunkat vagy bűntudatosan bebújunk a sarokba. A felnőtt és felelős megoldás (továbbra is: szerintem) az, ha ilyene setben megfogalmazzuk a történtek tanulságát, és hajlandóak vagyunk újragondolni valamit, amiben adott esetben évekig vagy évtizedekig biztosak voltunk. (Nota bene: az újragondolás letiltása ugyancsak az ősfasizmus egyik ismérve.)

Címkék:


kedd, december 04, 2007
15:05
 
Válaszlevél, avagy egy régi nóta, újra játszva


Blogom újabban hűséges olvasója, cleric a következőket írja:

Valószínűleg soha nem tudom a homoszexualitást úgy kezelni, ahogy az egyre elfogadóbb gondolkodásmód elvárná. [...] kevés nyilvánvalóbb tény van, mint ahogyan a Biblia a homoszexualitást értelmezi. Útálatos. Erre ideológiát gyártani időpocsékolás. Nem úgy értette, nem arra vonatkozott... Ugyan már. Oda van írva az ég szerelmére. A másik meddő kísérlet a homoszexualitás természetesnek való beállítása. Olvastam az e témában írt bejegyzéseket. Nem tudom elfogadni. Nem természetes. Nem így van kitalálva. A kuki párja a puni. Anatómiailag sem stimmel az egész. A férfi és a nő lesznek egy test. [...] Nyilván az én álláspontomat tartom követendőnek és ezért nem hagynám ha rajtam múlna, hogy melegek örökbefogadhassanak. Ez a kurvanagy jogegyenlőség és már-már értelmetlen tolerancia szerintem kárára lesz a világnak. (Kiemelések tőlem – BB.)

Istenem, a régi szép idők... Olyan rég írtam már erről a témáról, mármint a homoszexualitás természetes vagy természetellenes mivoltáról, és arról, hogy a Biblia miről mit mond... Na jó, adjunk a nosztalgiának – annak csaknem biztos elővételezésével, hogy a jelen posztnak pontosan ugyanolyan hatásfoka lesz, mint a többi százezer hasonló (értsd: elszántal előítéletes emberrel való) szóváltásomnak az elmúlt tizenöt évben... Tehát:


Kedves Cleric!

Tisztelem a Biblia iránti ragaszkodásodat. De hadd idézzek egy teljesen egyértelmű parancsot a Kivonulás könyvéből!

„Ezért tartsátok meg a szombatot, legyen az szent előttetek. Aki megszentségteleníti, az halállal lakoljon. Aki ezen a napon dolgozik, azt ki kell irtani népéből. Hat napig dolgozzatok, de a hetedik nap, a szombat, a pihenés napja, az Úrnak van szentelve. Mindenkit, aki szombaton dolgozik, halállal kell büntetni.” (Kiv 31,14–15)

A kérdésem a következő. Ha valaki erre azt mondja ma, 2007-ben, hogy „Nem úgy értette, nem arra vonatkozott...”, arra mit válaszolsz? Arra is azt, hogy „Ugyan már. Oda van írva, az ég szerelmére”? Tovább kérdezek: konzekvensen tartod magad Isten e parancsához, amelynél, hogy idézzelek, „kevés nyilvánvalóbb tény van”, és szombatonként egyrész nem dolgozol, másrészt gondoskodsz azok kiirtásáról, akik szombaton dolgoznak? Vagy esetleg a Szentírás betű szerinti értelmezése iránti igényed kizárólag azon esetekre korlátozódik, amikor a saját előítéleteid alátámasztásához keresel idézeteket?

Nem szükséges válaszolnod. Nyilvánvalóan nem blogbejegyzések olvasásán keresztül fogsz eljutni oda (ha valaha eljutsz), hogy a fundamentalista bibliaértelmezési paradigmádat lecseréld egy msáikra: egy olyanra, amely összhangban áll a hermeneutikai és exegetikai alapelvekkel, a kinyilatkoztatás egészével: nem a betűjével, hanem a szellemével, hiszen ahogy Pál írja: „a betű öl, a lélek pedig éltet” (2Kor 3,6).

Irdatlan nagy a távolság a Bibliára irányuló kényszeres bálványimádástól az Isten végtelenségét (és az emberi gondolkodástól való végtelen különbözőségét) felismerő, autonóm kapcsolatig (amiről Jézus úgy beszélt, hogy az Atyát lélekben és igazságban kell imádni). És ismétlem: ha számodra a világ a betűkbe való csimpaszkodás révén tud csak biztonságos helyet jelenteni, akkor nem hiszem, hogy e távolság áthidalására a blogomat olvasgatva kezdenél késztetést érezni.

A kommented teljesen más vonatkozása, amikor a homoszexualitásrra, annak természetes voltára azt írod, megkapó őszinteséggel, hogy „nem tudom elfogadni”. Mit is jelent ez, kicsit kifejtve? Véleményem szerint a következőket:

Van neked egy bombabiztos világlátásod. A világ olyan, amilyen. Nem más. Bizonyos dolgoknak e prekoncepció alapján szerinted szabad létezniük, más létezőknek nem szabad létezniük: tehát ha mégis léteznek, az nem a világ természetes rendjéből következik, hanem konstrukciós hiba: vagy a teremtésben, vagy a teremtett világ irányításában. Másként fogalmazva: Isten tényleges mindenhatóságát beszűkíted, és csak olyan mozgásteret engedsz számára, amely megfelel a te világlátásodnak (amely, mint írtam, bombabiztos).

Ha valaki olyan jelenséget tapasztal, ami nem illik bele a saját világlátásába, a gondosan felépített rendszerébe, akkor elvileg két lehetősége van:

a) átalakítja meglévő rendszerét, hogy illeszkedjen az új tényhez;
b) átalakítja az új tényt, hogy illeszkedjen meglévő rendszeréhez.

Saját bevallásod szerint te a számodra rendszeridegen tényt „nem tudod elfogadni”, vagyis a fenti b) variáns mellett döntesz. Szíved joga. És teljesen rendjén való, hogy ezt el is ismered. Az erre vonatkozó mondatod egy maximálisan korrekt, énfeltáró megnyilvánulás, egynémely saját képességed (empátia, absztakciós készség, nyitottság stb.) korlátozott voltáról.

Megértelek, mert nekem is vannak bőven hiányosságaim, képtelenségeim, olyan dolgok, amelyeket személyiségemből adódóan „nem tudok” megtenni. Pl. nem tudok tisztán énekelni, nincs térlátásom, és csak ritkán vagyok képes ellenállni, hogy beszálljak teljesen fölösleges vitákba. (Pl. most sem.) Ezek kellemetlen dolgok, és nem is vagyok rájuk büszke. Senki sem büszke arra, ha bizonyos képességeiben deficites. De lehet őket méltósággal viselni. Nyilván a te sem vagy büszke a saját előítéletességedre, rugalmatlanságodra – de szemlátomást méltósággal viseled.

A kommentedből fentebb kiemeltem még egy gondolatot: „Ez a kurvanagy jogegyenlőség és már-már értelmetlen tolerancia szerintem kárára lesz a világnak.”

Ezt nem azért emeltem ki, hogy vitába szálljak vele. Ez a gondolat kendőzetlen megnyilvánulása annak, amit Umberto Eco mindenkori fasizmusnak vagy ősfasizmusnak nevez, és amivel nem szállok vitába, nem érvelek, hanem egyszerűen és apodiktikusan elutasítom. (Ha akarod, ezt tekintheted az én beszűkültségemnek.)

A fasiszta megnyilatkozások természetesen nem egyedülállóak a blogomban. Rendszeresen előfordulnak, és többnyire említés nélkül hagyom őket, mert meggyőződésem, hogy íróikat minősítik. Amiért most mégis kiemeltem, az az volt, hogy az első egy néhány kommented alapján (ellentétben a fasiszta kommentelők szignifikáns többségével) értelmes, gondolkodó embernek mutatkoztál. És szemben azzal, amikor hülye emberek adnak hangot azon meggyőződésüknek, hogy az emberek közti egyenlőség káros, ha ezt olyan ember teszi, aki alapvetően nem hülye (vagy ha igen, ügyesen titkolja), akkor azt kifejezetten veszélyesnek tartom.

„Az ősfasizmus még itt ólálkodik körülötütnk, olykor civi ruhában. Milyen könnyű dolgunk lenne, ha valaki kiállna a világ színe elé, és így szólna: "Újra akarom nyitni Auschwitz kapuit, és azt akarom, hogy ismét feketeingesek masírozzanak Olaszország terein." Ajaj, az élet nem ilyen egyszerű. Az ősfasizmus a legártatlanabb köntösben is visszatérhet. Az a kötelességünk, hogy leleplezzük, és mutatóujjunkkal rábökjünk minden egyes új formájára – mindennap, a világ minden táján.” – írja Eco.

Üdv:

                  Balázs

Címkék: , , , ,


 
Utópia


Egy tegnap hír, az Indexről idézve:

Nyílt levélben mondott nemet a köztársasági elnök ebédmeghívására a zsidó hitközség. A szervezet országos vezetése zokon vette Sólyom László indokait, hogy miért utasította el a parlamentben már megszavazott gyűlöletbeszéd elleni törvény aláírását.
   „Legnagyobb sajnálatunkra ebben az évben, a kialakult helyzet miatt, nem tudunk meghívásának eleget tenni.” – írta levelében az államfőnek Feldmájer Péter Mazsihisz-elnök, Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi és Zoltai Gusztáv, a hitközség ügyvezető igazgatója. A magyarországi zsidó közösség három vezetője a gyűlöletbeszéd elleni törvény elutasítása miatt mondta le a négy történelmi egyház vezetőinek szóló protokollmeghívást.
   A hitközség honlapján közzétett levél szerint a Mazsihisz nem is a köztársasági elnök elutasítása miatt döntött a távolmaradás mellett. Mint írják: „elfogadjuk Öntől, mint az Alkotmánybíróság volt elnökétől, a kiváló jogtudóstól, hogy szakmai lelkiismeretére hallgatva a legnagyobb gondossággal vizsgálta meg e jogszabály szakszerűségét.”
   Azt viszont nem tudják elfogadni, amivel Sólyom László döntését indokolta. „Az a tény azonban, hogy az aggályai között Ön azt is kifejtette, hogy fontosabbnak tűnik a gyalázkodók vagyoni viszonyainak védelme, az esetleges nagyszámú pertől való megóvása, mint a megalázottak és megszomorítottak méltóságának védelme, odavezetett bennünket, hogy ezen emelkedett ünnepi alkalmon ebben az évben nem áll módunkban megjelenni.”


Érdekes hír, és örülök neki. Ugyanakkor komoly várakozás él bennem arra nézve, hogy a többi történelmi egyház részéről mikor lát napvilágot egy másik nyílt levél, az alábbihoz hasonló tartalommal:

Tisztelt Elnök Úr!

Néhány éve országos felháborodást keltett, amikor a Tilos Rádió élő adásában egy Barangó nevű ittas műsorvezető azt mondta: „Kiirtanám az összes keresztényt.” Jól emlékszünk a felháborodás szülte tüntetésre, amelynek során – a hazai politikai véleménynyilvánítási gyakorlatra nem jellemzően – sor került egy izraeli zászló demonstratív elégetésére is. Annak idején, az ominózus mondat elhangzása kapcsán sokan és sokféle módon adtak-adtunk hangot aggályoknak, félelmeknek, rossz idők emlékét idézve fel a nem túl távoli múltból, ordas eszmék újra éledésétől szorongva, előrevetítve egy lehetséges új keresztényüldözés fenyegető lehetőségét.

Mivel távol áll tőlünk a kettős mérce használata, alulírottak, mint a történelmi keresztény egyházak felelős vezetői, ezúton kívánunk egyértelműen hitet tenni amellett, hogy a gyűlöletkeltés nemcsak akkor elfogadhatatlan számunkra, ha az keresztények ellen irányul, hanem – össznahngban a Magyar Köztársaság Alkotmányával – minden esetben: legyen az áldozat zsidó, muszlim, roma, homoszexuális, fogyatékkal élő vagy bármi egyéb.

Ezen okból, keresztény hitünk kategorikus imperatívuszának engedelmeskedve, teljesen természetes módon állunk a jelen helyzetben zsidó testvéreink mellé, és szolidaritásunk jeleként, a Mazsihisz által kifejtett indoklással egyetértve, valamennyien kénytelenk vagyunk visszautasítani Elnök Úr szíves ebédmeghívását.

Tisztelettel:

[a püspökök aláírásai]


Hát, e nyílt levél megjelenését várom én. Ki lehetne majd szegezni egy-egy példányát a Jobbik által országszerte fölállított kettőskeresztekre.

Címkék: , ,


hétfő, december 03, 2007
18:13
 
Na, még egy nekifutás!


Komment az örökbefogadás témájában:

„Csak egy gyors észrevétel: "Semmi sem igazolja azt a félelmet, hogy a melegek által nevelt gyermekek hátrányosabb helyzetbe kerülnének az iskolában vagy az életben." Ezt komolyan elhiszed?„

Talán célszerű pontosítani. Vegyünk egy tetszőéleges definíciót a mentális egészségre – mondjuk a legegyszerűbbet, a Freud-féle klasszikust: „egészséges az, aki tud dolgozni és szeretni”. A fenti mondatot ennek megfelelően így lehetne átalakítani: Semmi sem igazolja azt a félelmet, hogy a melegek által nevelt gyermekek kevésbé lennének alkalmasak munkára és emberi kapcsolatokra.

Kicsit kibontva: nincs olyan vizsgálati adat, amely szerint a melegek által nevelt gyerekek szignifikánsan kisebb mértékben birtokolnák a tanuláshoz, munkához, társadalmi beilleszkedéshez és párkapcsolathoz szükséges adottságokat, mint a heterók által nevelt gyerekek.

Még kicsit kibontva: végezzünk el egy gondolatkísérletet! Figyeljük meg és jegyzőkönyvezzük adott időszak alatt 50 heterók által nevelt és 50 melegek által nevelt gyerek viselkedését mind kísérleti helyzetben, mind természetes, társas környezetben (úgy, hogy maga a megfigyelő/jegyzőkönyvvezető ne tudjon arról, hogy az általa vizsgált gyereket kik nevelik, és ne ismerje a vizsgálat tényleges célját). Mérjük meg a száz gyerek intelligenciáját, kreativitását, frusztrációs toleranciáját, valamilyen standard skálán pontozzunk olyan tulajdonságokat, mint szorongás, asszertivitás, agresszivitás, szociábilitás stb. Vegyünk fel valamennyivel Rorschach-tesztet és MMPI-t (ez utóbbiban pl. külön faktorban jelenik meg a nemi önazonosság kérdésköre). Készíttessünk mindegyikkel néhány rajzot (fát, embert stb.) Ezek után a jegyzőkönyvek szövegéből távolítsunk el minden véletlenül belekeveredett direkt utalást a szülők-nevelők nemére vonatkozóan – és adjuk oda az így elkészült aktákat összekeverve egy csomó jól képzett, nagy gyakorlattal rendelkező pszichológusnak, pedagógusnak, szociális gondozónak stb., azzal a felszólítással, hogy a jegyzőkönyvek alapján válasszák külön a melegek által nevelt gyerekek aktáit.

A munkahipotézis pedig az, hogy a pszichológusok, pedagógusok, szociális gondozók stb. túlnyomó többsége nem lesz képes teljesíteni a feladatot, vagyis a szétválogatás nem fog lényegesen különbözni attól, mintha a 100 aktát fej vagy írás alapján raktuk volna szét két kupacba.

Ezt jelenti kibővítve a kommentben citált mondat – és a válasz a feltett kérdésre: igen, ezt komolyan elhiszem.

De.

A mondatban szereplő „hátrányos helyzet” kifejezést lehet egy speciális értelemben is használni: úgy, hogy mesterséges hátrányba hozásról beszélünk. Pl. ha ketten indulnak egy futóversenyen, egy szőke és egy barna, de start előtt félórával a szőkét a közönség soraiból néhányan úgy megverik, hogy eltörik a lába, akkor jó eséllyel bejósolható, hogy a szőke „hátrányos helyzetben” vesz részt a versenyen. Kérdés: követkzik-e ebből bármi a hajszínre? (A választ hadd ne áruljam el.)

Ha egy kicsivel kevésbé vagyunk absztraktak, akkor azt lehet mondani: civilizált társadalmunkban létező és jól ismert jelenség a bármilyen másság vagy kisebbség elleni erőszak. (Ez lehet „csupán” verbális erőszak is.) És igen: ha valakinek mindkét szülője férfi (vagy mindkettő nő), akkor jó esélye van arra, hogy ugyanazon gyerekek és felnőttek csúfolják, megalázzák vagy megöljék, akik... Nos, akik történetesen pontosan ugyanúgy csúfolnák, megaláznák vagy megölnék akkor, ha bármi másban eltérne az átlagtól.

Igen: a mai magyar társadalomban vannak olyan közegek, ahová, ha betéved egy melegek által nevelt gyerek, akkor csaknem biztosan bántalmazni fogják. És igen: erre elvileg lehetséges olyan választ adni, hogy „Ilyen a világ, fogadjuk el tényként. A melegek által nevelt gyerekek léte nemkívánatos. Ne legyenek melegek által nevelt gyerekek egyáltalán!

De ismerős, nem...? Helyettesítsük be a változókat ugyanebbe a képletbe! (Bár ahhoz kell egy bizonyos intelligencia, hogy valaki egy képletről akkor is felismerje, hogy megegyezik, egy másikkal, ha eltérő változók szerepelnek benne.)

Igen: a harmincas évek nélmet társadalmában voltak olyan közegek, ahová, ha betévedt egy zsidó, akkor csaknem biztosan bántalmazták. És igen: erre lehetséges volt olyan választ adni, hogy „Ilyen a világ, fogadjuk el tényként. A zsidók léte nemkívánatos. Ne legyenek zsidók egyáltalán!

Címkék: , , , , ,


 
Gy.k.


Kaptam egy szóbeli visszajelzést az előző posztomra, pontosabban a második részében szereplő kis történetre: demagóg. Elébe menve a hasonló minősítéseknek: tudom, hogy demagóg. Annak is készült. Emellett a következő jelzőket (és szinonimáikat) is vállalom: szirupos, nyálas, giccses, didaktikus, teátrális, szájbarágós és hatásvadász. Főleg az utóbbi két szó ellen nincs semmi kifogásom: a szájbarágós történet valóban és bevallottan egy konkrét hatást kívánt elérni a blogom olvasóinak egy bizonyos rétegénél.

Egy másik réteget semmi szükség ilyen tanmesékkel traktálni: ők azok, akik mindig és minden helyzetben világosan értik az „egyenlő jogok” és „nem egyenlő jogok” fogalmát, és véletlenül sem keverik össze a kettőt.

Címkék: ,


 
Örökbefogadás


„Elmagyarázná valaki, hogy az örökbefogadott gyermeknek miért jó az, ha homoszexuális pár neveli fel, miközben heteroszexuális párok várnak az örökbefogadásra?” – kérdezi egy kommentben cleric. Tekintsünk el a kérdés homofób konnotációjától, nevezetesen attól az implicit vádtól, miszerint a buzeránsok aljas indokból el akarják happolni a gyerekeket a heterók elől. (Azért tekintsünk el tőle, mert lehet, hogy csak én hallom bele ezt a kérdésbe, sok korábbi tapasztalatom alapján; a kérdező esetleg teljes jóhiszeműséggel tette fel a kérdést, csak épp kicsit sutára sikerült a megfogalmazás.)

Sok beszédnek sok az alja, és újabbat nem tudok mondani ezzel kapcsolatban, mint amit 2005-ben írtam, és ami a boldogult Öt Kenyér Közösség állásfoglalása volt örökbefogadás-témában (az egész párkapcsolat-mizéria résztémájaként). Mivel azonban tudom, hogy klikkelni fáradságos dolog, kopipésztelem a vonatkozó szövegrészt:


Ha egy csecsemőt nejlonzacskóban kiraknak a kukába: az rossz. Ha az egymással egyetértésben és szeretetben élő édesanyja és édesapja neveli, megadva neki minden odafigyelést, törődést, anyagi, intellektuális és érzelmi támogatást: az jó.

A két szélsőség között számos átmenet létezik. Ilyen az, amikor a gyermek egy lepusztult árvaházban nő fel, szadista, de legalábbis fásult, közömbös nevelők között. Ilyen, amikor a saját szülei „nevelik” ugyan a gyermeket, de a nevelés alig merül ki többen, mint két alkoholmámor közötti alapos verésben. Ilyen átmenet az is, ha örökbefogadó szülő mellett él a gyermek: egyedülállónál vagy párnál, azonos neműnél vagy különneműnél. A nevelőszülők is vagy szeretik őt, vagy nem; vagy csak pénzért veszik magukhoz (tizenharmadiknak a már meglévő tizenkettő mellé), vagy igyekeznek megadni neki mindent, amire csak szüksége lehet abban, hogy idővel testben és lélekben egészséges, jól szocializált felnőtt váljék belőle.

Gazdagon adatolt tény, hogy a szexuális orientáció nem a szülők modelljét követve alakul ki. (A legtöbb meleg a heteroszexuális szerepmodellt nyújtó szülei között nőtt fel – és vált homoszexuálissá.) Alaptalan a félelem, hogy egy azonos nemű pár szükségszerűen „kis melegeket” nevelne. Semmi sem igazolja azt a félelmet, hogy a melegek által nevelt gyermekek hátrányosabb helyzetbe kerülnének az iskolában vagy az életben.

A melegek az örökbefogadás kérdésében csupán annyit szeretnének, hogy amikor ezen a nagyon széles, nagyon színes skálán pozicionálják őket, akkor a meghozott ítélet közelítsen a realitásokhoz. Ne kelljen még ilyenkor is a pedofília hazug vádjával viaskodniuk. A szexuális életüket pontosan annyira vegyék figyelembe, mint bárki másét: ne kevésbé, de ne is jobban. És a mérlegelés elsődleges szempontja ne a szexuális orientáció legyen, hanem az az érzelmi, anyagi és intellektuális háttér, amelyet nyújtani tudnak, nyújtani akarnak egy rászoruló gyermeknek, akire a szülei nem tartottak igényt.

Természetesen föl lehet tenni azt a kérdést, hogy ha egy azonos nemű és egy különnemű pár egyszerre vállalkozik az örökbefogadásra, akkor, ha máskülönben minden vonatkozásban azonos érzelmi és egzisztenciális biztonságot tudnának nyújtani, vajon melyiküknél találhat jobb helyet a gyermek. Föl lehet tenni – de nem most. E kérdés akkor lesz csak időszerű, ha túljelentkezés lesz örökbe fogadni szándékozó párokból minden egyes intézeti gyermekre, ha majd az árvaházak üresen fognak kongani. Egyelőre az intézeti gyermekek sorsa nem azon fordul, hogy homo- vagy heteroszexuális nevelőszülőkhöz kerülnek – hanem hogy kerülnek-e egyáltalán nevelőszülőkhöz, vagy maradnak az intézet falai között.


Ehhez még annyit lehet és kell hozzátenni, hogy az örökbefogadás problematikája nemcsak intézeti gyerekek esetén merülhet fel, hanem akkor is, amikor az életközösségben pár egyik tagjának a saját gyerekéről van szó. Ez nem légbőlkapott szituáció: még a nagyon-nagyon melegekkel is nagy százalékban fordul elő, hogy rosszul sikerült heteroszexuális próbálkozások sorozatán keresztül jutnak el végül valódi önmaguk felvállalásáig – a biológia azonban fütyül arra, hogy egy adott coitus per vaginam mögött épp mély szeretetkapcsolaton alapuló szentségi házasság volt, avagy egy masszív identitáskrízis manifesztációja. A fogamzás szempontjából ez tök mindegy. Magyarul saját gyereke a homoszexuális férfinak és nőnek is lehet (és nagyon soknak van is). És ha az adott meleg akármilyen oknál fogva (válás, haláleset, akármi) egyedül marad a gyerekével, és úgy neveli, majd párkapcsolatra lép egy vele azonos nemű egyénnel – akkor az élettárs nem fogadhatja örökbe az immár általa is nevelt gyereket (szemben a házastárssal).

Lehet, hogy egy konkrét (fiktív) példával érthetőbb, miről is van szó.

Juliska 18 évesen keresi a helyét a világban, s ezen útkeresés során egy szombat este teherbe esik. Úgy dönt, hogy megszüli a gyerekét, noha elvi esélye sincs arra, hogy valaki férj/apa pozícióban mellette legyen. Karcsika meg is látja a napvilágot, és szépen, egészségesen fejlődik Juliska szerető anyai keze alatt. Kb. két esztendős, amikorra anyukája végre rájön, hogy mit vár az élettől, és 21 évesen összeköti az életét a 24 éves Mariskával. Karcsika továbbra is szépen, egészségesen fejlődik: imádja az anyját és imádja Mariskát, Mariska is oda van a gyerekért.

Aztán, amikor Karcsika 7 éves, Juliska váratlanul kórházba kerül pár napra, mert fáj a hasa. E pár nap alatt Mariska egyedül vigyáz Karcsikára: főz rá, mos rá, tanul vele, mesél neki elalvás előtt, iskolába viszi – és persze a kórházba, anyuhoz. Anyu aztán kijön a kórházból, de két hónap múlva megint bekerül... aztán megint... és egyre hosszabb időket tölt bent, amíg egyszer aztán nem jön haza... Karcsikának nem maradt hivatalosan senkije: az apjáról továbbra sem lehet tudni semmit... Ott lakik az anyja lakásában, Mariskával együtt, aki továbbra is főz rá, mos rá, tanul vele, mesél neki elalvás előtt, és együtt csinálják végig a temetést, együtt sírnak és egymást vigasztalják...

Aztán, a jelen jogszabályok alapján a történet úgy folytatódik, hogy jönnek a Fontos Emberek a HIVATALBÓL, és bíróság, pszichológus, megint pszichológus, megint bíróság – és egy csomó megalázó procedúra után Karcsikát (aki ekkorra kb. 13 éves, vagyis az egyik legsebezhetőbb korszakát éli) bebasszák egy intézet falai közé, nehogy véletlenül buzi legyen belőle Mariska véres karmai közt.

Hát így.

Címkék: , , ,


vasárnap, december 02, 2007
15:57
 
Advent


Most nem lilában, hanem szürkében. Valahol félúton a szomorú, a fásult és a deprimált között. (Három pont között vajon hol van a félút?) Kedvetlen vagyok és kimerült az utóbbi napokban. Pénteken be se mentem dolgozni, inkább kivettem egy nap szabit. Rosszul alszom: iszonyú mozgalmasak az álmaim. Nem egymástól független apró jelenetekből, színes kockákból (és tintákból) állnak össze, mint általában, hanem hosszan-hosszan elnyúló, komplett történeteket álmodok: sok szereplővel, bonyolult forgatókönyvvel, rengeteg (azaz álmonként leginkább csak egy vagy két) banális, mégis megoldhatatlan problémával. Aztán persze kimerülten ébredek, és így kéne dolgoznom a valódi feladataimon. Az álmokra persze nem emlékszem (hirtelen ébredések és kelések stb.), úgyhogy még lehetőségem sincs, hogy tudjak velük kezdeni bármit is.

Be kéne bújni a barlangomba, és – aránylag álommentesen – aludni Gyertyaszentelőig. A barlang bejáratára pedig mondjuk kiírnám egy táblára: Boldog karácsonyt és új évet! Csak hogy aki arra jár, tudja. Tudja, és képes legyen előre integrálni ezt az elvárást a saját belső követelményrendszerébe. Anélkül, hogy fölébresztene hasonlókkal...

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta