Margó vol. 2.

Ez is egy hosszú poszt. Aki végigolvassa, annak a jutalma (vagy büntetése) az lesz, hogy megtudja: (többek között) miért érzem magam boldog embernek (nem ellentétmondva a sokszor és sokféleképpen megfogalmazott rossz érzéseimmel, depresszióval stb.)

Volt ugye kettővel ezelőtt egy bejegyzésem arról, hogy a mindig hárpiaként viselkedő Margónak vittem egy szál virágot. Született ezzel kapcsolatban jó pár olvasói hozzászólás (komment). Íme, egy komment:

Szia Balázs!

Kétszer is elolvastam a posztodat, és feltűnt valami. Leírod, hogy micsoda indulatok voltak benned Margóval kapcsolatban. Azt is leírod, hogy milyen konkrét viselkedésre számítottál Margó részéről. Azonban érdekes módon a jópofizásaid közepette elsikkad az, hogy mi volt a tényleges szándékod ezzel a virág-cécóval. Mi indított erre? Mi volt a valódi motivációd?

Nem kötözködni akarok. De az általam ismert emberek megoldáskészletében ritka jelenség, hogy pozitív gesztust gyakoroljanak olyasvalakivel, akivel szemben ellenséges érzületet táplálnak. S a jelenség ritka voltából adódóan nem értem, miért csináltad ezt. Érzéseim és gondolataim persze vannak, de nem szeretnék abba a hibába esni, hogy egy gesztusodat félreértelmezve a saját lelkivilágomat vetítem rád, és úgy mondok véleményt, uram bocsá', ítéletet. Szóval kérlek, ha belefér az életedbe, magyarázd el!

Kösz:

          Névtelen

A fenti hozzászólás különleges volta abból adódik, hogy tökéletesen fiktív: a saját agyszüleményem. Senkinek a kommentjében még csak az árnyéka sem vetődött fel a bizonytalanságnak. Pedig a képzelet szülte hozzászóló igazat ír: a bejegyzésben szerepel ugyan az „úgy döntöttem, hogy márpedig én ezt a nőt akkor is meg fogom szelídíteni” mondat, de nincs indokolva. Miért akarom megszelídíteni? Miért fontos ez nekem, miért feccölök bele pénzt, energiát?

• Öncélú geg?
  
• Saját emberi fölényem demonstrálása önmgam számára?
  
• Saját emberi fölényem demonstrálása a másik számára?
  
• Teljesen önzetlen szeretet-megnyilvánulás?
  
• Tudatos ember- (s így társadalom-) -formáló próbálkozás?
  
• Békekötési ajánlat?
  
• Alternatív hadüzenet?
  
• A másik szofisztikált porig alázása?
  
• Lelkigyakorlatos erőpróba?
  
• Kétségbeesett megmentési kísérlete egy ember- és világképnek?

Ez csak néhány variáció, listába lehetne szedni még legalább kétszer ennyit. De mindegyik lehetséges megoldás, és közülük jó pár olyan, amely automatikusan kizárja a többi nagy részét.

Aki azonban véleményt mondott arról, hogy miért tettem, amit tettem, az – akár egyetértett a gesztussal, akár averziója volt vele kapcsolatban – mind tökéletesen biztos volt abban, hogy belelát a lelkembe. És ez a megveszekedett magabiztosság roppant elgondolkdotató. Legalábbis számomra. Azok közül, akik reagáltak a virágvivés gesztusára, vajon miért nem kérdezett rá senki, de senki a történet azon motívumára, amely valójában rejtve maradt?

Könnyen és gyorsan adódik egy lehetséges válasz: mert nem volt fontos. Mert a kommentek szempontjából tök mindegy, hogy én mit gondoltam, mit éreztem, mire vágytam: a kommentek nem rólam szólnak, hanem a kommentelőről. Az én eredeti bejegyzésem valójában csak katalizátor volt, csak az apropót adta ahhoz, hogy ki-ki leírjon bizonyos dolgokat saját magáról: a saját értékrendjéről, a saját aggodalmairól, a saját – el nem fogadott és ezért elnyomott – tulajdonságairól. A bejegyzésem, mint egy Rorschach-ábra, alkalmas felület volt arra, hogy ki-ki azt vetítsen rá, ami őbelőle fakad. Az is, aki dicsért, az is, aki elmarasztalt.

Egyébként Tomival tegnap este épp arról beszélgettünk, hogy a posztjaim stílusukból adódóan nemigen hívnak párbeszédre. Valószínűleg ez részben így is van, és valószínűleg ez részemről tudattalan hárítás, önvédelem. Merthogy tudatosan nagyon is vágyom arra, hogy az (úgy gondolom, elég sok és sokféle) általam fölvetett témáról értő és érdemi párbeszéd alakuljon ki. Szomjazom az új kérdésekre és az új válaszokra, és végtelenül hálás vagyok, ha valaki úgy reagál egy megjegyzésemre, gondolatomra, kérdésemre stb., hogy azt akarva-nem akarva tovább kelljen vinnem, el kelljen rajta gondolkodnom...

(Margó-ügyben pl. nem szándékosan hallgattam el valódi motivációimat: egyszerűen nem voltam vele tisztában, nem kérdeztem rá. Rejtve volt önmagam előtt is. És hálás lettem volna, ha valaki rákérdez, mert ez közelebb vitt volna önmagam megértéséhez. Most már persze nagyjából megvan a megoldás, de ezt természetesen ilyen előzmények után nem fogom itt közzé tenni: játékrontás lenne.)

A gondolatokat megtermékenyítő hozzászólás sajnos aránylag ritka madár. Egyrészt minél fontosabbnak ítélem egy-egy posztomat (következésképpen minél jobban vágyom a visszajelzésre), tapasztalataim szerint annál kevesebb hozzászólás várható rá. Másrészt a kommentek jelentős része (és mérhetetlen tiszteletem a kivételeknek!) ex cathedra észosztás. A frankónak az ő megmondása. Tévedhetetlen kinyilatkoztatása annak, ahogy a dolgok – márpedig – vannak.

Úgy hiszem, ez a tévedhetetlenség nyilvánult meg a Margó-ügyben is. (Az a tévedhetetlenség, amely egyébként az Elvevő kultúra alappillére, de ezt a szálat most nem akarom túlhajtani.)

Amikor gondolatban fölvázoltam a jelen posztot, valami olyasmit akartam írni, enyhe éllel, hogy irigylem a magabiztos mindentudók magabiztos mindentudását. De nem írok ilyet, mert valaki még félreértené. Ezért az iróniát mellőzve, egyenesen fogalmazva mondom: a tévedhetetlenséget nem irigylem, hanem (az utóbbi jó ppár évben) igyekszem nagy ívben kikerülni. Mert félek tőle, mert rosszak a tapasztalataim vele kapcsolatban. Akkor is, ha a történelemkönyvet lapozgatom, és akkor is, ha a saját életem történetében lapozok vissza. A tévedhetetlenségnek nem egyszer voltam áldozata – de nem egyszer voltam elkövetője is. Az előbbi emlékek nekem fájnak, az utóbbiak másoknak – s emiatt nekem is.

Mondanám azt, hogy szégyellem azokat az eseteket, amelyekben tévedhetetlenül nyilatkoztam. Mondanám, de ez felszínes mondt lenne. Az igazság az, hogy az ezen emlékekkel kapcsolatos rossz érzéseimet árnyalja és átkeretezi a hála: szerencsésnek tekintem magam azért, hogy oly sokszor és oly mélyrehatóan szembesülhettem nem a mások, hanem a saját abszolút, bivalyerős és tévedhetetlen igazságaim relatív, gyöngécske és téves voltával.

Boldog, akinek megadatik, hogy tapasztalatai a saját piszkába nyomják bele az orrát – mert utána tisztábban lélegezhet, mint valaha.

Címkék: Kapcsolatok, Kommunikáció, Pszicho, Világ+ember, Virtuál

---