Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

kedd, április 29, 2008
14:09
 
Puritán csodaszép pejkó


Nem eszik olyan forrón a könyvet, ahogy főzik. Kész van, ez nem kérdés. Ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenik, remélhetőleg még az idén. Azonban ahogy forgatom, lapozgatom, ill. ahogy korrektúródik, új és újabb izéket meg bigyókat találok benne, amelyekkel valamit kénytelen vagyok kezdeni. A könyv anyagának egy jó része lánykorában blogbejegyzés volt, és amit gond nélkül elbír az internet, azt nem biztos, hogy a nyomtatott szöveg is elviseli.

Kaptam többek között egy baráti visszajelzést arra, hogy némileg redukáljam a könyv szövegében a faszok, picsák, gecik, szarok, kurvák és baszások számát. Én erre elmagyaráztam, hogy miért tök jó így, ahogy van (közvetlenség, érzelemtelítettség fölvállalása, miegymás), de egy új szempontnk kénytelen voltam igazat adni: lehet ugyan, hogy többnyire érzékenyebb vagyok az átlagnál, de a vulgarizmusok tekintetében valószínűleg az átlag érzékenyebb nálam. És ha minden második oldalon szerepel valamilyen cifra kiszólás, akkor elképzelhető, hogy ez a gyöngébb idegzetű olvasónál, hogy stílszerű legyek, kibassza a biztosítékot. De legalábbis devalválódik a kifejezések értéke. Van ugyanis olyan eset, amikor a teljesen higgadt írói/szerkesztői mérlegelés eredménye az, hogy a szöveg adott pontján kifejezetten kívánatos valamilyen vaskos kifejezés, mert ha bármilyen finomabb szó kerülne oda, az negatívan befolyásolná a szöveg recepcióját. Azonban ha az írás egészében inflálódnak ezek a fordulatok, akkor végül ott sem fognak ütni, ahol tényleg ütniük kéne.

Úgyhogy hétvégén nekiálltam, és olyan nagytakarítást rendeztem a kéziratban, hogy a végén már majdhogynem az „irgum-burgum”-okat is obszcénnek találtam, és lecseréltem őket szalonképesebb „ejnye-bejnyé”-kre. A végeredményt szemlélve el kell ismernem: a purifikáció előnyére vált a szövegnek.

Valószínűleg ezen akciótól nem teljesen függetlenül, tán az elemi obszcenitás-igényemet kielégítendő, keresgéltem és megtaláltam a neten egy opuszt. Pár sort ismertem csak belőle, már sok évvel ezelőttről, de így, a maga teljességében lenyűgöző. Ha jól rekonstruáltam a keletkezéstörténetet, akkor egy népköltészeti elemekből rakta össze és upgrade-elte koherens költeménnyé egy bizonyos Lipták Olivér. Nemtom, ki ő (hogy létezik-e egyáltalán), de aki ismeri, adja át neki üdvözletemet.

Ja: és a szöveg vélgeredményben egyáltalán nem obszcén. Rossz az, aki rosszra gondol.

A szaracénok dala

Mi a szar... Mi a szar... mi a szaracénok serege vagyunk,
Belekúr... Belekúr... Belekurjantjuk a világba dalunk,
Szájba kúr... Szájba kúr... Szájba kurtább szöveg nem illene tán,
Majd leszopsz... Majd leszopsz... Majd lesz opszasza a győzelem után!

Egy nagy fasz... Egy nagy fasz... Egy nagy faszekerce a mi fegyverünk,
Na picsa... Na picsa... Napi csata edzi meg bátor szívünk,
Seggemen... Seggemen... Se Gemencen, s máshol sincs ily hős csapat,
Kőpicsa... Kőpicsa... Köpi csapatunk a mérgezett nyilat!

Nagyfaszom... Nagyfaszom... Nagyfa szombatonként áldozóhelyünk,
Békapod... Békapod... Béka podvas combja lesz az ételünk,
A buzi... A buzi... A bú zizegteti szívét ellenünk,
Kinyalom... Kinyalom... Kínja, lomhasága erőt ad nekünk!

Lepisil... Lepisil... Lepi sildes sapkánkat az országút pora,
Kemény mell... Kemény mell... Kemény mellvértünkön megcsillan a nap,
Hosszú fasz... Hosszú fasz... Hosszú faszilánkra véstük énekünk,
A nagy segg... A nagy segg... A nagy segesvári csatába megyünk!

Tevénfasz... Tevénfasz... Tevén faszállítás a mi kenyerünk,
Sok hülye... Sok hülye... Sok hű jeles vitéz csatázik velünk,
Nagy farok... Nagy farok... Nagy farokkán készül harci köpenyünk,
Porbafing... Porbafing... Porba finn gárdista omlik, ha jövünk!

Ő strici... Ő strici... Őstriciklivel az úton suhanunk,
Rakás szar... Rakás szar... Rakás szarmatát már levágott karunk,
Lógeci... Lógeci... Lóg e címer itt a sátrunk oldalán,
Elélvez... Elélvez... Elél vezérünk még száz évig talán!

Nagy barom... Nagy barom... Nagyba romboljuk a városok falát,
Jól megkúrt... Jól megkúrt... Jól megkurtítjuk az ellenség hadát,
Hányadék... Hányadék... Hány a dékán s rektor, kit leölt hadunk,
Mi a szar... Mi a szar... mi a szaracénok serege vagyunk!

Címkék: ,


hétfő, április 21, 2008
11:12
 
Egy régi vicc tanulsága


A régi viccek tanulságai időnként meglepő módon válnak nyilvánvalóvá.

Sétál a farkas az erdőben, egyszer csak találkozik a medvével, aki épp elmélyülten tanulmányoz egy hosszú listát.
   – Szervusz, medve! Mi az ott a kezedben? – kérdezi a farkas.
   – Szervusz, farkas! Ez egy halállista: azok az állatok vannak rajta, akiket meg akarok enni.
   A farkas nagyon megijed, és aggódva kérdi:
   – És mondd, medve... Én is rajt vagyok...?
   – Így fejből nem tudom, mindjárt nézem – feleli a medve, és elkezdi bogarászni a listát: – Farkas... farkas... farkas! Igen, rajta vagy.
   – És mondd, medve –, próbálkozik hízelgő hangon a farkas – nem lehetne, hogy mielőtt végeznél velem, elbúcsúzzam a családomtól?
   – Dehogynem – válaszolja a medve. A farkas pedig pánikszerűen elmenekül, elhagyja az erdőt, és hét erdővel arrébb telepszik le, ott is remegve a félelemtől. Eközben a róka is találkozik a medvével.
   – Szervusz, medve! Mi az ott a kezedben? – kérdezi a róka.
   – Szervusz, róka! Ez egy halállista: azok az állatok vannak rajta, akiket meg akarok enni.
   A róka is megijed, és kérdezi:
   – És mondd, medve... Én is rajt vagyok...?
   – Így fejből nem tudom, mindjárt nézem – feleli a medve. – Róka... róka... róka! Igen, rajta vagy.
   – És mondd, medve –, kezdi a róka – nem lehetne, hogy mielőtt végeznél velem, elbúcsúzzam a családomtól?
   – Dehogynem – válaszolja a medve. A róka is eszét vesztve iszkol az erdőből, mígnem futás közben összeesik és kimúlik. Ezalatt Nyuszika is összeakad a medvével:
   – Szervusz, medve! Mi az ott a kezedben?
   – Szervusz, Nyuszika! Ez egy halállista: azok az állatok vannak rajta, akiket meg akarok enni.
   Nyuszika aggódva kérdi:
   – És mondd, medve... Én is rajta vagyok...?
   – Így fejből nem tudom, mindjárt nézem... Nyuszika... Nyuszika... Nyuszika! Igen, rajta vagy.
   – És mondd, medve –, kérdezi Nyuszika – nem lehetne, hogy kihúzz arról a listáról?
   – Dehogynem – feleli a medve, és kihúzza.


Hosszú éveken keresztül gyötrődtem azon, hogy az Izmaelt nem lehet kapni. Teljesen elfogyott mindkét kiadása. Időnként fölbukkant egy antikváriumban, akkor megvettem és odaadtam valakinek. Fölhívtam kétszer is a kiadóját, de mondták, hogy pénz nix, így esély sincs új kiadásra. Arról pedig, hogy a folytatások (B története és Az én Izmaelem) megjelenjen, ne is álmodjak.

Gyötrődtem: hogy lehetne kiadót találni? Hogy lehetne pénzt szerezni? Annyi szart kiadnak ebben az országban: nem igaz, hogy egy világhírű, jó, fontos, ráadásul keresett könyv kiadását nem lehet összehozni! Ez így ment sok évig. A frusztrációm az égig ért.

Mígnem tavaly, hogy s hogy nem, támadt egy ötletem. Előástam valahonnan Moldován Laci telefonszámát, aki annak idején bevállalta, hogy kiadja a Halállal lakoljanak?-ot, most pedig a Katalizátor Kiadót vezeti. Vagy tíz éve nem találkoztunk, de emlékezett rám, és úgy hallottam, meg is örült nekem.

   – Te figyelj, Laci, van egy ilyen és ilyen könyvsorozat... – kezdtem félénken. Nem ismerte. Elmondtam röviden a tartalmát. – Nem akarnád esetleg kiadni...?
   – Dehogynem – felelte.

Hát ennyire volt komplikált a dolog. Az Izmael tizenegy év után, az idei Könyvfesztivál alkalmából ezen a héten ismét megjelenik. A B története év vége felé várható.

Izmael

Címkék: , , ,


vasárnap, április 20, 2008
08:52
 
Nnna


Egész héten dolgoztam. Szerkesztettem és írtam. A változatosság kedvéért nem közjegyzői okiratokat (bár néha megzavartak olyasmivel is), hanem a saját dolgomat: nevezetesen a könyvemet.

Az történt, hogy egy Tamás nevű virtuális barátom (Hm: lehet, hogy nem is létezik valójában, csak bitek formájában?! Elvégre életben még soha nem találkoztunk...) két hete rám dörrent levélben, hogy aszongya, elég volt a lazsálásból, és egy-kettő, készítsem el az esszékötetemet: van hozzá anyagom bőven. És ha akarom, majd ő összebogarássza a netről, amit belevalónak gondol, és összeállít egy javasolt sorrendet is.

Nosza, válaszoltam, nézzük, mi sül ki ebből. Az igazság az, hogy bő tíz éve úgy gondolom, hogy van bennem még (legalább) egy könyv – csak épp nem találja belőlem a kijáratot. Legalább ezerszer nekikezdtem gondolatban, és legalább két tucatszor írásban. Úgyhogy kíváncsi voltam, mivel rukkol elő.

Egy hete, szombat este kaptam meg tőle az általa javasolt bő vázlatot (5 oldal volt). Azonnal úgy tűnt: ebben van fantázia. Nekiálltam, és a vázlat alapján összeraktam az anyagokat. Ahol úgy láttam, hogy nem koherens, ott nekiálltam csiszolni meg gyurmázni – és ezt csináltam egy hétig. Apránként minden olyan írásom, amiről úgy gondoltam, hogy szeretném viszontlátni egy könyvben, belekerült. És akkor maradtak azok az – évek óta megíratlan – gondolataim, amelyekről ugyancsak úgy gondoltam, hogy nélkülük az elkészült könyv nem az lenne, amit szeretnék. Úgyhogy elkezdtem írni, nagyjából nonstop: ahogy kezdtem: leszámítva azokat az időket, amikor a munkahelyemen véletlenül dolgoznom kellett, valamint azokat, amikor hajnalban beájultam az ágyba, írtam és szerkesztettem, újraszerkesztettem és megint írtam. Kapóra jött a BKV-sztrájk, mert nyertem egy egész napot (miután előtte egy hétig ezen ment az agyalás, hogy hogy jutok be a munkahelyemre és hogy jutok haza, valamikor szerda tájban mondta a főnököm, hogy maradjak otthon, csak úgy, nem a szabadság terhére).

Egy hete, vasárnap reggel láttam neki a munkának. A végeredmény hosszát tekintve vagy húsz százalékkal terjedelmesebb, mint a Halállal lakoljanak? volt: a Tamás (akinek mérhetetlen mennyiségű hála és köszönet ezúton is) által küldött vázlat sokszorosan kibővült, átszerkesztődött stb. De „végeredményt” írtam fentebb, mivel tegnap este 11 órakor azt mondhattam: kész. Úgy gondoltam/gondolom, hogy összeállt a könyv. Stilisztikai javítások még nyilván adódnak, aztán jön a korrektúra – és utána már csak ki kell adni. Hogy ki által, hogyan, miből, ez még kérdés. De abban bízom – nagyon szeretném – hogy idén karácsonyra kézbe fogható lesz az Aszalt szilva naplementekor.

Címkék: , ,


kedd, április 15, 2008
10:33
 
Meghalt Antal Imre



:,-(
 
 

Címkék:


péntek, április 11, 2008
10:53
 
Halálra ráadásul


Költészet napja van. József Attila ma lenne 103 éves. Megfelelően fitt életmóddal (gondosan kerülve a nikotint, a zsíros ételeket és a pszichológusokat) akár még élhetne is.

Álljon itt most mementóként az a vers, amely középiskolás éveimben vitathatatlanul a kedvencem volt. Akkoriban bibliaként hordtam magamnál állandóan a József Attila kötetet. Az Eszmélet miatt azonban soha nem kellett elővennem, mert tudtam (és tudom ma is) kívülről; gyakran mondtam magamban, magamnak, csak úgy, utazás közben, elalvás előtt: mantraként, talizmánként, hogy védjen, hogy megszabadítson a gonosztól...

József Attila:

Eszmélet



                    I

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.


                    II

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.


                    III

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.


                    IV

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.


                    V

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.


                    VI

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.


                    VII

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.


                    VIII

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.


                    IX

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!


                    X

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.


                    XI

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.


                    XII

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Címkék: , ,


csütörtök, április 10, 2008
13:14
 
Sajátélmény


Sajátélménynek azt hívják a pszichoterapeuták képzésében, amikor valaki egy bizonyos módszer tanulása során maga is szert tesz arra a tapasztalatra, amit leendő kliensei fognak tapasztalni akkor, amikor az adott módszer alkalmazásával próbál majd segíteni nekik. Nem lehet valaki úgy pszichoanalitikus, hogy előtte maga ne essék át analízisen. Nem lehet pszichodrámát vezetni anélkül, hogy előtte az illető ne végzett el légyen egy kiadós önismereti pszichodrámát. Azon az úton, hogy valakiből jó hipnoterapeuta váljék, fontos lépés, ha szerez sajátélményt a hipnózisról. És ha valaki történetesen arra adja a fejét, hogy klienseinek a tranzakcióanalízis (TA) hangszerén muzsikáljon, hasznos, ha a saját életében is tudja kezelni, de minimum felismeri a játszmahelyzeteket.

A hétvégén az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusán voltam. Az általam választott vasárnap délelőtti műhely (magyarul workshop) témája a TA volt, azon belül is a terápiás helyzetekben előforduló játszmák. A téma óriási, három óra alatt esély sincs a feldolgozására. (Nem is sikerült.) Viszont a felolgozást könnyíti, ha a résztvevő az elkövetkező napokban a saját életében 120 kilométer per órás sebességgel belerohan egy gyönyörű, tankönyvbe illő játszmába. Ha történetesen nem zúzza ripityára a pofáját, akkor sokat okulhat belőle. Ez történt (azaz történik) velem is. A felismerés katartikus (noha a zúzódások gyógyulási ideje egyelőre bizonytalan).

Mi is az a játszma?

A játszma olyan, mint a hosszan tartó szadomazochista szex: a résztvevők folyamatosan basztatják és szopatják egymást; fáj nekik, egyre jobban fáj – de nem hagyják abba, mert alapvetően mégis élvezik.

Másként fogalmazva: a játszma látszólag olyan, mint az igazi kommunikáció, valójában azonban a játékosok leosztott szerepek szerint játsszák a fő vonalaiban előre megírt forgatókönyvet, így az eredmény előre jelezhető. Ez az eredmény pedig az lesz, hogy a bámulatos gördülékenységgel zajló kommunikáció egy bizonyos pontján bekövetkezik egy fordulat, az ún. átváltás, amikor is a felek „váratlanul” kilépnek addigi szerepükből, más szerepet vesznek fel, és ezen legalább az egyikük kurvára meglepődik, elkezdi magát borzalmasan érezni – hogy aztán tíz perc vagy egy hét múlva újrakezdje ugyanezt a játszmát, vagy a már bevált partnerrel, vagy új szereplővel.

DrámaháromszögMilyen szerepekről (és milyen szerpek közötti átváltásról) is van szó a játszmákban? A mellékelt ábrán az ún. drámaháromszög látható. Ezzel a modellel a játszmák jelentős része leírható. Adott egy élethelyzet, amiben valaki az Áldozat szerepét játssza, mégpedig azért, mert egy másik ember (vagy csoport, vagy az élet) Üldözőként próbálja megkeseríteni az életét. Ekkor feltűnik a Megmentő, aki maximális önzetlenséggel felveszi a harcot a galád Üldözővel szemben, teljes mellszélességgel az Áldozat védelmére kel. És egyszer csak megtörténik a fordulat: a szereplők, mintha csak jól begyakorolt táncot lejtenének, valamilyen irányban elmozdulnak a drámaháromszög oldalai mentén. Például a Megmentő harcias segítő tevékenysége közepette az Üldöző testben-lélekben megroppan (Áldozattá válik), miközben a Megmentő értelemszerűen magára veszi az Üldöző szerepét. Igen ám, de az eredeti Áldozat ezt nem nézi tétlenül, és immár Megmentőként lép be az új cselekménybe: egykori Üldözőjének (aki most Áldozat) védelmében szembefordul egykori Megmentőjével (aki aktuálisan Üldöző). Ezt persze az, aki eredetileg szívét-lelkét beleadva próbálta megmenteni a valamikori Áldozatot, az emberi hálátlanság nyilvánvaló jelének tekinti, és immár ő érzi magát Áldozatnak, míg hajdani pártfogoltja most az Üldöző szerepéből kommunikál vele...

Da capo al fine. Noha egy egyszerű játszma fél perc leforgása alatt is lebonyolítható, jól sikerült casting után a rutinos játékosok hosszú éveken keresztül kergetőzhetnek a drámaháromszög csúcsai között.

Valami ilyesmi történt-történik velem is.

Jó pár éve van valaki az életemben. (Igyekszem az alábbiakban nagyon óvatosan és általánosan fogalmazni, hogy közös ismerőseink véletlenül se tudják beazonosítani.) Hol közelebb, hol távolabb vagyunk egymástól: szlalomozunk az „egy barát”, a „közeli ismerős”, a „távoli ismerős”, az „ellenség” és a „nagyon jó barát” kategóriák között. És tegnap este egyszer csak leesett a tantusz: amit évek óta művelünk egymással, az bizony kőkemény játszma. Úgyhogy jelenlegi feladatom önmagam számára, hogy ezt a játszmát megpróbáljam előbb megérteni, s ha ez sikerült, az ún. antitézisét megtalálva kilépni belőle. Félreértés ne essék: nem a kapcsolatból, hanem annak játszma-jellegéből.

Emlékezetem szerint, amikor megismerkedtünk, én az Áldozat szerepében voltam. Én voltam az egyszeri keresztény meleg, aki szenved a társadalom (inkluzíve: az egyház) előítéleteitől. Ő volt a liberális keresztény Megmentő, akivel hosszas teázások, e-mailezések és séták során megélhettem, hogy el vagyok fogadva, hogy OK vagyok.

Telt-múlt az idő, történtek mindkettőnkkel mindenfélék, mígnem egyszer csak ő egy borzasztóan nehéz élethelyzetbe került. Itt történt talán az első átváltás: az Áldozat és a Megmentő szerepet cseréltek. Én igyekeztem mellette lenni: igazi hétpróbás megmentőként hosszú éjszakai (az alvásom rendszeres beáldozását jelentő) telefonbeszélgetésekkel, ritkábban személyes találkozásokkal próbáltam őt átsegíteni a krízisen.

Abban az időben egyébként nem én voltam körülötte az egyetlen ilyen: önkéntes Megmentők serege szabadult rá, ki ügyetlenül, ki még ügyetlenebbül: ki-ki azt adta neki, amije volt, amit tudott. És – gondolom én – egyszer csak elkezdte szűknek és testidegennek érezni az Áldozat szerepét. És írt egy kör-emailt a Megmentőinek, amelyben csokorba szedte (nevek említése nélkül) az általuk mondott ügyetlen mondatokat, azzal, hogy „na bazmeg, ezt kaptam tőletek, szép dolog!” (tartalmi idézet). Voltaképpen büszke is lehettem volna, mert a sok-sok órás beszélgetéseinkből mindössze egyetlen mondatom lett pellengérre állítva (legalábbis én egyet ismertem fel). Büszkeség helyett azonban végtelen szomorúságot és csalódottságot éreztem, és elkezdtem félelemmel, bizalmatlansággal jelen lenni a kapcsolatunkban, amelyben – immáron és aktuálisan – ő volt az Üldöző, én az Áldozat.

Később ezt az egyszeri történést felülírta az idő (bár kibeszélve nem lett). Visszaállt az előző felállás: az ő élethelyzete továbbra is (többé-kevéssé) nehéz volt, az enyém továbbra is (többé-kevéssé) rendben. Így ő visszament a háromszögön az Áldozat szerepkörébe, én meg folytathattam tovább a Megmentő szerepét (bár meg kell hagyni, kevesebb odaadással). Megint eltelt egy kis idő, s egy teljesen banális szituációban nem úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem elvárta volna – többek között azért, mert számomra nem volt egyértelmű, hogy valójában mit is vár el. Gyönyörűséges sakálnyelvleckének is beillik, amit akkor lekavartunk: ő Üldözőként jószerével a rohadt önző kurva anyámba küldött el, míg én Áldozatként azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Végül azt választottam, hogy nem nyelek, hanem „köpök”: megfordítottam a szerepeket, és hatalmas indulatok közepette (Üldöző szerepben) a fejére olvastam nem egyértelmű, duplafenekű kommunikációját, hisztériáját és agresszivitását, erővel belenyomva őt az Áldozat szerepébe.

Az a helyzet, hogy a folytatásra nem emlékszem, csak arra, hogy valahogy túltettük magunkat a történteken. Továbbra is zajlottak telefonbeszélgetések, igaz, nem 2-3 naponta, hanem 2-3 havonta. Néha váltottunk egy-egy e-mailt, időnként találkozgattunk is, bár a személyes találkozósdi nekem általában nem erősségem (mással sem).

Kb. egy hónapja küldött egy körlevelet a barátainak, amelyben egynémely közéleti kérdéssel kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Mi akkor Tomival épp Sárváron voltunk, csak napokkal később olvatam, amikor is már nemigen volt aktuális volt a téma (én legalábbis úgy találtam). Mivel eleve körlevél volt, így különben sem éreztem magam konkrétan megszólítva. Kérdés nm volt a levélben, se felhívás keringőre: a véleményét írta le, elég ellentmondást nem tűrően, és nem derült ki számomra belőle, hogy kíváncsi volna az esetleges ellenvéleményekre. Mivel pedig nem értettem egyet az általa írottakkal, de a saját véleményem precíz artikulálása túl sok energiába került volna, végül válasz nélkül hagytam a levelét. (És fel se merült bennem, hogy ezzel valami „rosszat” csinálnék.)

Pár napja hirtelen jelentkezett egy levéllel. Azt írta, a Dávid Ibolya-témára reagálva, hogy „nem indokolt a szomorúság, ami a blogomat belengi”. Ezen egyrészt meglepődtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy nézi a blogomat. Másrészt – aki viszont rendszeresen olvassa, az tudja – egy érzés „nem indokolt” voltát emlegetni – ez nálam az utóbbi időben enyhén kiveri a biztosítékot. Emellett pedig ott volt a levelében a neheztelés, hogy nem válszoltam a körlevelére.

Ez a levél érdekes kettős játék: a szomorúságra való reakciója egyfelől Megmentő szerep, hiszen a szavak szintjén a megnyilvánulása komfortjavító: eddig szomorú voltál, de most már ne légy szomorú. Másfelől azonban az a markáns, kinyilatkoztató, „márpedig-így-van” hangnem Üldöző pozíció, ha még oly lightos kiszerelésben is. Mindenesetre megfigyelhető, hogy mindkét szerep a drámaháromszög tetején helyezkedik el: az én lehetséges pozícióm, ha megmaradok a játszmában, egyedül a háromszög alja, az Áldozat szerepe.

Keresztezett tranzakciókEgy kezdő önsorsrontó ebben a helyzetben simán magára vette volna az Áldozat szerepét, és befelé fordított fülű sakálként bocsánatot kér, szánja-bánja bűneit. Ezzel kiegyenlítődnek a viszonyok. Én azonban profi önsorsrontóként csavartam egyet a dolgon, és nem megszeppent Gyermekként reagáltam az engem megregulázó Szülőre, hanem igyekeztem Felnőttként válaszolni (persze kérdés, hogy ez mennyire sikerült). Ezzel kereszteztem a tranzakciókat, márpedig a TA egyik alaptörvénye, hogy amennyiben a tranzakciók kereszteződnek, a kommunikáció megszakad. A kommunikáció erővel történő megszakítása pedig mi más lenne részemről, mint az Üldöző megnyilvánulása? – kérdezehtte ő magában (természetesen tudattalanul) teljes joggal. Az ő megélése szerint (gondolom én) az Üldöző fordult – érthetetlen módon – ellene, aki pedig csupán a legjobb szándékkal akart Megmentője lenni a szomorkodó Áldozatnak.

Ezen a ponton a választási lehetőség elvileg nála volt: elfogadja-e az Áldozat szerepét (amit szerinte én rá osztottam), vagy ellenkezőleg: megkeményíti magát a kritikus Szülő pozíciójában, és (most már egyáltalán nem lightos) Üldözőként folytatja, egész pályás letámadást intézve ellenem. A harmadik lehetőség temészetesen az lett volna, hogy kilép a játszmából. Ő a másodikat választotta. Tegnap este írott válaszlevelében minden voltam, csak nagyságosasszony nem. Felhánytorgatta minden valahai sérelmét: hogy mennyire vitaképtelen vagyok, hogy kiforgatom az emberek szavait, hogy nem foglalkozom vele, mi több, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy egy önző, szar alak vagyok... (Ez ismét csak tartalom szerinti idézet volt, ahogy azt én értettem.) A leveléből olyan intenzitással sütött az Áldozatból lett Üldöző szerepe, hogy tán még akkor is leesik a tantusz, és beazonosítom, hogy játszmahelyzetről van szó, ha történetesen nem néhány nappal korábban kapok egy nagy dózis TA-t.

Amúgy szerencse is, hogy ez a beazonosítás megtörtént, mert amikor a levelet elolvastam, kibaszott rosszul éreztem magam: ami negatív emóció egyáltalán csak lehetséges, azt kb. tíz perc alatt mind átéltem. Úgy, ahogy azt egy tisztességes játszmavesztesnek illik is. Szarul voltam – hiszen az Áldozat dolga az, hogy szerepének megfelelően szarul legyen. Ezt tudja az Üldöző is, és persze tudja maga az Áldozat is, amikor belemegy a játszmába. Pontosan azért megy bele, mert így begyűjtheti nyereségként a „de borzasztó is most nekem” feliratú zsetonokat.

A trükk ott volt a történetben, hogy mielőtt a fent jelzett módon kereszteztem volna a tranzakciót, már akkor is választhattam volna az Áldozat szerepét – sokkal kisebb rossz érzést átélve (hiszen sokkal enyhébb volt maga az Üldöző szerepe is). De nem: én maximalizálni akartam a nyereséget, s ahogy mondani szokás, helybe mentem a lófaszért. Objektívnek, Felnőttnek szánt levelem valójában duplafenekű tranzakció volt: amíg társadalmi szinten a Felnőtt szólt a Felnőtthöz („A tények tükrében az a helyzet, hogy...”) addig az ún. pszichológiai szinten a Gyermek sírt fel panaszosan: („Miért bántasz engem?!”) Ezzel pedig értelemszerűen kiprovokáltam a kritikus Szülő mindent elsöprő dörgedelmét.

Ha jobban belegondolok, akkor úgy lenne pontos, ha azt mondanám: a Gyermekemben jelen lévő Felnőtt, az ún. Kis Professzor volt az, aki kiváló intuícióval megsejtette, hogy pontosan milyen szófordulatok használatával lehetne az (akkor még csak) kicsit rossz helyzetet – a nyereség-maximalizálás érdekében – nagyon rosszá alakítani.

A Kis Professzorom kiválóan teljesített. Én meg jelenleg tanácstalan vagyok. Azt hiszem, aránylag jól felgöngyölítettem ezt az egész kaotikus szituációt, de hogy konkrétan mit kéne most tennem, miként tudnám elejét vennem a játszma folytatásának, azt nem tudom. A kézenfekvő az lenne, ha egy nagyon rövid válszlevélben ráirányítanám a figyelmét erre a bejegyzésre, és így a kommunikációt olyan metaszintre terelném, ahol aztán egymás bántása nélkül tudnánk megérteni önmagunk és a másik viselkedését, érzéseit, szükségleteit.

Félek azonban, hogy ő ezt a próbálkozást is játszmakezdeménynek venné, s akként is reagálna rá. Az a helyzet, hogy valóban elég távol kerültem tőle ahhoz, hogy tudjam, igazából mire is van neki szüksége: tényleges kapcsolatra, vagyis rám (nem jobban, és nem rosszabbul, mint amilyen vagyok), olyan mennyiségben, ahogy azt tudom és akarom adni – vagy játszmanyereségre, voltaképpen mindegy, hogy kitől. És ez utóbbi esetben csak én voltam az ő permanens játszmájában a soros Áldozat.

Címkék: , ,


kedd, április 08, 2008
13:30
 
A keresztényüldözés szükségszerűsége


Tegnap megígértem: íme, az a régi-régi írásom, amit Dávid Ibolyának is továbbküldtem. Az előzmények már a múlt ködébe vesztek. Emlékeztetőül ennyit:

2003. december 24-én a Tilos Rádió éjszakai élő adásában egy „Barangó” művésznevű, bebaszott műsorvezető azt találta mondani: „kiirtanám az összes keresztényt”. A műsorvezető társai abban a pillanatban teljes egyértelműséggel elhatárolódtak kollégájuktól. A rádió vezetése bocsánatot kért. Barangót kirúgták. Azonban ez kevésnek bizonyult: Isten Országának Magyarországra kihelyezett szervezeti egységében elszabadult a pokol. Össznépi volt a felháborodás. Új keresztényüldözésről jajveszékeltek minden fórumon. Az ORTT egy hónapos kussra ítélte a Tilos Rádiót. Továbbá a kereszténység védelmében – és a parázsló bosszúszomj jegyében – tüntetést szerveztek, amelynek keretében sor került egy izraeli zászló elégetésére is.

Egy darabig vártam, hogy majd csak előáll valami főállású keresztény, és megemlít az ország nyilvánossága előtt olyan szavakat, mint „Jézus”, „hegyi beszéd”, „ellenségszeretet” vagy „megbocsátás” – de erre nem ekrült sor.

Ekkor írtam az alábbi cikket.

A keresztényüldözés szükségszerűsége

A bármely csoport kiirtására való felszólítást a társadalomnak elemi kötelessége megakadályozni, ha pedig mégis megtörtént, a megismétlődésnek gátat vetni. Az élethez való jog (legalábbis emberi lépték szerint, nem ontológiai mélységben) elidegeníthetetlen, és világnézeti különbség miatt bárkitől elvitatni azt: elfogadhatatlan. Ez evidens, és erre több szót vesztegetni már aktuálpolitika. Talán kevésbé evidens, de ugyanilyen elidegeníthetetlen jog a véleményalkotás, sőt a vélemény kommunikálásának szabadsága is, mindaddig, amíg ez nem sérti mások szabad véleménynyilvánítását vagy egyéb emberi jogait.

Nem tisztem megítélni, hogy a „kiirtanám az összes keresztényt” mondat milyen jogi tényállást merít ki. (Azt hiszem, a „taplóság” fogalmát a magyar jogrendszer nem ismeri.) Ugyanakkor általános iskola alsó tagozati tanulmányaim alapján erősen rémlik, hogy ez a mondat kijelentő, nem pedig felszólító. „Én ezt gondolom, teszem, akarom”, nem pedig „Ti csináljátok azt, hogy”. Kétségtelen, hogy egy kijelentő mondat is implikálhat felszólítást. Ha a fenti mondat egy hadvezér, egy diktátor, egy pártvezető szájából hangzik el, abban van felszólító erő. Ha ugyanezt egy frusztrált és berúgott műsorvezető mondja szenteste egy rétegrádió élő adásában, amelyet az adott időpontban valószínűleg nem sokkal több ember hallgat, mint ahányan a stúdióban ülnek — az nem uszítás, nem hadüzenet, nem keresztényüldözés, hanem valami, ami másodsorban gusztustalan, elsősorban azonban leginkább szánalmas.

Nem emlékszem arra, hogy Magyarországon történt-e korábban olyan, hogy egy műsorvezetőt a tőle elhangzottakért azonnali hatállyal kirúgtak. Most megtörtént; a Tilos Rádió vezetősége pedig példaadó korrektséggel határolódott el az elhangzottaktól, és szögezte le józanul, kicsit sem „alternatív” módon maximális elvi egyet nem értését. E ponton az ügy mindannyiunk okulására befejezettnek tekinthető.

Lenne. Ha egy politikai vonal nem akarná ismételten kisajátítani magának a „keresztény” jelzőt, és nem akarna casus bellit csinálni a dologból. A rádió betiltására vonatkozó kezdeményezések, a vasárnapi tüntetés véleményem szerint olyan műbalhé, amelynek Jézus Krisztushoz semmi köze, ezzel szemben a kollektív felelősség (elfogadhatatlan) elvi alapján áll. Az eset mégis súlyos, mégpedig nem az elhangzott mondat vitán felüli bárdolatlansága miatt, hanem mert e megmozdulások nagyon is alkalmasak a (legalábbis népszavazási szinten) keresztény érzelmek felkavarására és befolyásolására.

Azt hiszem, a keresztény értelmiségnek erkölcsi kötelessége lenne felszólalni egy ilyen boszorkányüldözés ellen. Visszautasítani, hogy egy politikai csoport álljon neki aggódni a „szegény hívőkért”. Rávilágítani, hogy a keresztények elleni pogromoknak kicsit sincs reális esélyük a mai Magyarországon.

És – mindezek ellenére – emlékeztetni kellene hívőket és nem hívőket valamire, ami kívülről minden bizonnyal cinizmusnak tűnik, belülről azonban az üdvtörténet egyik legnagyobb hittitka tárul föl általa. E valami pedig Tertullianusnak, az óegyház egyik legjelentősebb teológusának szavaival így summázható: „A mártírok vére magvetés a keresztények számára” E mondat az egyház azon ősi és folyamatos tapasztalatára utal hogy az üldöztetés a kereszténységnek mindig is hasznára vált. És ez nemcsak az ókori Rómára igaz, hanem akár a francia felvilágosodás, akár a szocializmus alatti üldöztetésre. Szentek a legritkább esetben támadtak az egyház világi hatalmának és dicsőségének teljében.

A Krisztus-hitet eszközként felhasználók érdekes módon rendre elfelejtik idézni Jézus jövendölését: „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak”. A kereszténység tudniillik olyan valóság, amelynek az elutasítás, a meg nem értés természetes, szükségszerű velejárója. A kereszténység bármely kor eltunyult társadalmában a botránkozás sziklája; ha nem az, ha a János apostol szóhasználata szerinti „világ” igent tud mondani rá — akkor az nem kereszténység. (Az egyszeri püspök mondta panaszosan: „Ahol Jézus megjelent, mindenhol forradalom tört ki. Ha én megjelenek valahol, teával kínálnak.”)

Jézus Krisztusba vetett hitünk alapján a keresztényüldözést radikálisan meg kell különböztetni bármely más csoport kirekesztésétől. Ha valakit származása, bőrszíne, életvezetése vagy világnézete alapján üldöznek, azt természetesen nem lehet tűrni. A kereszténység azonban nem világnézet vagy nemzeti hovatartozás. Nem lehet azt csupán evilági, társadalmi jelenségként értelmezni. A keresztény egzisztencia – valljuk – metafizikai állapot: a kinyilatkoztatás Krisztusban való beteljesedésének hordozója, az Isten Országának szentségi jele a világ számára. Az egyház Pál apostol szavai szerint (és tegyük hozzá: minden történelmi bűne dacára) „Krisztus teljessége”. Így bármely keresztényüldözés egyenes folytatása Krisztus megváltó kereszthalálának, vagyis a világ üdvözítésének.

Ha a világ fellép Krisztus követői ellen, az két dolgot jelenthet. Egyrészt jogos kritikát, amikor az egyház elvész a napi politika és az olcsó moralizálás mocsaraiban. Ilyenkor a hívő ember vagy közösség helyes válasza a bűnbánat és a megtérés, mert az igaz figyelmeztetés akkor is igaz figyelmeztetés, ha azt maga az ördög mondja. (Arról nem beszélve, hogy teljesen elavult teológiai nézet mindazt az ördög hatáskörébe utalni, ami formálisan nem keresztény eredetű.) Másrészt érheti támadás a keresztényeket a hitük, puszta létük miatt. E visszajelzéseket arra nézve, hogy az egyház valóban az evangélium útját járja, mindig hálás szívvel kell fogadni. Jézus mondta: „Boldogok vagytok, ha gyaláznak és üldöznek titeket, és minden rosszat rátok fognak énmiattam„.

Természetesen mindennek végső értelme csak a világ célba érkezésekor („utolsó ítélet”) ragyog fel átütő erővel. A megtámadott hívő ember reakciójára azonban addig is Jézus Krisztus példája az etalon. Amikor kihallgatása során a főpap szolgája felpofozta őt, Jézus hőzöngés, követelőzés és fenyegetés helyett szelíden ennyit mondott: „Ha rosszat szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont nem, akkor miért ütsz engem? ” A kereszten pedig, ez közhely, nem átkozta meg gyilkosait, nem nyújtott be petíciót az Atyához a római birodalom vagy a zsidó főtanács betiltására, hanem megbocsátott nekik, holott kivégzőinek eszük ágában nem volt bűnbánatot tartani. A bűnbocsánat és az ellenségért való imádkozás feltétel nélküli, abszolút norma; ha van az igazi kereszténységnek egyértelmű ismérve, akkor ez az. Ez és nem egyházféltő feljelentések vagy köztereken felállított demonstratív keresztek.

Címkék: , , ,


hétfő, április 07, 2008
14:08
 
A megválaszolatlan levél Dávid Ibolyának


Említettem a múltkor, hogy levelet írtam Dávid Ibolyának. Mint írtam: „jó négy-öt órán keresztül fogalmaztam, szívemet-lelkemet beleadva. Azt, hogy nem kaptam rá választ, eddig a hétvége, majd a koalíciós cirkusz számlájára írtam. Most már nem vagyok biztos abban, hogy levelem egyáltalán eljutott Dávid Ibolyához. Így jár, aki gyárilag naiv. Mindenesetre azért várok még pár napot, mielőtt azt a levelet is kirakom ide.”

(Aki egyébként kíváncsi az elnök asszony nekem (és mint kiderült, minden bizonnyal fűnek-fának) küldött csatolmányára, ide kattintva letöltheti .doc formátumban.)

Azóta eltelt csaknem egy hét; választ természetesen azóta sem kaptam. Most már nem is számítok rá. Dávid Ibolya nyilvánvalóan Fontos És Elfoglalt Ember; most olvasom az Indexen, hogy e percekben a Parlamentben épp a földön fekvő SZDSZ-t rugdalja. Ilyen felelősségteljes és halaszthatatlan elfoglaltságok közepette értelemszerűen nem juthat ideje olyan semmiségekre, hogy egyszerű állampolgárok, holmi emberek aggályaival foglalkozzon (főleg, ha az aggályoknak helyt adó levél nem kecsegtet MDF-szavazattal).

Semmi okát nem látom, hogy továbbiakban is magánlevélként kezeljem azt a szöveget, amelyet eredetileg annak szántam. Tessék, közpréda. És továbbra is lehet röhögni a naivitásomon.

Kedves Dávid Ibolya!

Egy éjszakán keresztül töprengtem a megszólításon, s végül a fenti mellett döntöttem. Nyilván tudnék én levelet írni egy „Tisztelt Elnök Asszony”-nak is, formálisat, diplomatikusat – és tökéletesen fölöslegeset. De egyrészt semmi indíttatásom nincs ilyesmire, másrészt erősen gyanítom, hogy ilyen jelelgű levelekből amúgy is túlkínálat van az Ön postafiókjában. Ez a levél nem nyílt levél: a magam nevében írom, senkit nem képviselek, s e műfajhoz (mint említettem, hosszas mérlegelés után) a személyes hangvételt tartom megfelelőnek, abban a reményben, hogy sem a megszólítást, sem a tartalmat nem tekinti személyeskedésnek vagy bizalmaskodásnak.

Hosszú lesz ez a levél. De úgy gondolom, hogy ha valakiről nyilvánosan leírom azokat a nagyon súlyos szavakat, hogy „nem az én emberem, nem is volt az, és valószínűleg soha nem is lesz”, és ő ennek ellenére megtisztel a válaszával, akkor tartozom annyival, hogy ezt a levegőben lebegő mondatot megpróbáljam személyes léptékűvé alakítani és kontextusba helyezni.

Korábban, több mint hat éve, már írtam Önnek egyszer levelet. Nyílt levél volt: be is linkeltem a tegnapi blogbejegyzésembe. Akkor Ön miniszter volt, én pedig a hazai (akkor egyetlen) keresztény-meleg közösség egyik vezetője. A levél emiatt mind a címzett, mind az aláíró társadalmi helyzetét szerepét illetően erősen kontaminált volt, ráadásul kampányidőszakban íródott. Ezért utólag azt valószínűsítem, hogy (amennyiben egyáltalán eljutott Önhöz), nemigen derült ki az Ön számára, hogy a levélben nem (csak) a mozgalmár/állampolgár szólítja meg a politikust/minisztert, hanem elsősorban a keresztény ember szólítja meg a keresztény embert. Azt, hogy ez nem derült ki, az Ön válaszából gyanítom, pontosabban válaszának hiányából. A személyes hit és a katolikus vallás kontextusában megfogalmazott soraimra ugyanis válaszként egy audienciát kaptam az Ön egyik helyettes államtitkárától. A nevére már nem emlékszem, csak a tényre, hogy az illető úr 2002 februárjában bő másfél órán keresztül magyarázta nekem vehemensen, hogy a Btk.-nak az a bizonyos 199. §-a, amelyet az Alkotmánybíróság fél évvel később azonnali hatállyal megsemmisített, miért jogszerű, miért problémamentes, miért vitán felül álló. Akkor sem értettem, azóta sem értem, hogy ez a találkozás kinek és mire volt jó, de az Alkotmánybíróság döntését követően utólag már kínosnak is érzem – nem a saját szerepemet illetően. (Ugye Ön is ismeri az „én kérek elnézést” fordulatot...)

Mindenesetre ez a 2002. februári történet nem segített abban, hogy a jobboldalról az évek során bennem kialakított képet árnyalja. E (jóllehet, sztereotíp) kép szerint a „keresztény konzervativizmus” formális, rideg, emberidegen alakzat, amely a Bibliát kizárólag arra használja, hogy fejbe kólintsa azt, akinek eltérő a véleménye vagy az életvitele. Kérem, értse jól: ezt egy olyan ember írja, aki soha életében nem volt egyetlen pártnak sem a tagja: aki nemcsak a focihoz nem ért (tényleg nem, annyira sem, mint Ön!), de a politikához, a joghoz és a gazdasághoz sem. Csak amolyan kutyaütő szinten, laikusként vakkantgatok ezekhez a témákhoz: egyszerű állampolgárként. Lehetőség szerint: emberként. Olyasvalakiként, aki nem gondolja magát sem az igazság letéteményesének, sem a két lábon járó erkölcsnek. Hiszek a három személyű egy-Istenben, hiszek a feltámadt Jézusban, és férfiként férfit szeretek. Ez van, így jött össze. Egy anekdota szerint valamikor a háború előtt (vagy már alatt?) körkérdést intéztek a pesti irodalmi élet jeles alakjaihoz: „Hol szeretne élni?” Heltai Jenő rövid válasza ez volt: „Pesten. Ha hagynának.” Valahogy így vagyok én is. A politikát csinálják a politikusok. Én szeretnék élni, dolgozni, szeretni és hinni – mindegyiket úgy, ahogy nekem adatott. És állampolgárként négyévente szeretném arra adni a szavazatomat, aki azt ígéri, hogy ebben támogatni fog. Nem pedig arra, aki (implicit vagy explicit) ígérete szerint a fizikai vagy erkölcsi megsemmisítésemet ígéri. Akár azzal, amit mond, akár azzal, amit nem mond.

Amit most Ön leírt Bayer Zsolttal kapcsolatban, az nagyon megérintett. Tüzet éreztem benne és szenvedélyt: valami olyasmit, amit a templomot megtisztító Jézus alakjában is látok. Valami mélyen emberit. Elolvastam a 2001-es összeállítást (amelynek egy része nem volt ismeretlen előttem; a 2002-es, Önhöz írt levelemben még hivatkoztam is a kennedys mondatára). Elolvastam, és az a véleményem, hogy KORREKT. Érti, kedves Ibolya, hogy mire gondolok? Korrekt. De nem találom (és annak idején sem találtam) benne azt a tüzet, azt a szenvedélyt, azt az emberi megérintettséget, amely a mostani levelében oly megindító volt számomra. Egy olyan mondatra, a szolidaritás ilyen jellegű megnyilvánulására, amit a blogomban kiemeltem az Ön írásából, 2001-ben, Tarlós István gyűlöletkeltő ámokfutása kapcsán olyan szükségem (szükségünk) lett volna, mint a szomjazónak egy korty vízre. És ezt a korty vizet Öntől nem kaptuk meg. Ezt lehet értelmezni ezerféleképpen, de a tény tény marad. (A szomjúság meg szomjúság.)

„Isten nem tesz különbséget ember és ember között. Ember sem tehet különbséget ember és ember között.” – E mondatot a személyesen jelen lenni nem tudó Donáth László üzente a 2001 nyarán az óbudai Fő téren demonstráló, kokárdát és rózsaszín háromszöget egyaránt viselő melegeknek és a velük szolidárist vállalóknak. A tömör üzenetet történetesen én mondtam el a tüntetésen. S közben olyan gondolatok jártak az eszemben, hogy mennyire groteszk, milyen félelmetes és szánalmas is egyben, hogy abban az országban, amelyet Antall József „keresztény Magyarországnak” szeretett volna tudni, egy szocialista képviselő az egyetlen olyan politikus, aki Isten nevében emeli fel szavát az embertelenség ellen.

Ön, ha emlékszik, azokban az időkben arra redukálta saját szerepét, hogy igazságügy-miniszterként egy interjúban kvázi „leüzenjen” az ügyészségnek (még annak döntése előtt, de ezzel egyszersmind informálisan determinálva is a születendő döntést): „Tarlós István nem követett el jogsértést”. És a KEK alapján mondta el véleményét a homoszexualitásról – noha a téma aktuálisan nem egy melegjogi követelés volt (horribile dictu, az egyenlő emberként való kezelés), hanem állampolgárok egy csoportjának nyílt és megalázó kirekesztése egy nyilvános eseményről. Igaz, hogy az antidiszkriminációs törvény akkor még nem létezett. Tarlós úr tehát „jogilag” tiszta lehetett. Azonban állítólag különbség van „jogszerű” és „etikus” között, s az előbbiből még nem következik az utóbbi. Az antidiszkriminációs törvény 2001-ben nem volt hatályos. A hegyi beszéd igen. S amikor Ön azt választotta, hogy abban a helyzetben megvédi az agresszort és említés nélkül hagyja az agressziót, magukra hagyja a bántalmazottakat – akkor bizony én nemcsak melegként, hanem keresztényként is végtelenül magányosnak éreztem magam. És (többségükben ateista) meleg barátaimnak, ismerőseimnek pironkodva próbáltam magyarázni a magyarázhatatlant: „Nem, rosszul látjátok: kereszténynek lenni NEM feltétlenül azt jelenti, hogy belerúgunk a gyengébbekbe...” Nemigen hittek nekem.

Elhiszem (milyen alapon vonnám kétségbe?), hogy Ön „2001-ben sem látta másként a világot”. Az akkori (ismétlem: szabványosan korrekt) megnyilvánulásai ezt alátámasztják. De attól, hogy „mindenik embernek a lelkében dal van”, még nem tekintünk mindenkire zenészként. Lehet olyan ember, aki végtelenül muzikális, és szívét-lelkét kitölti a zene – de ennek nincs látszatja a viselkedésén. Ön most tiszta és erős hangon dalolt el valamit. Csak megismételni tudom, amit írtam: örülök neki, gratulálok hozzá, és melegként (zsidóként, cigányként, négerként, nyomorékként) köszönöm is. És elhiszem, hogy ez a dallam ugyanilyen tisztán és erősen zengett a szívében akkor, amikor Ön Orbán Viktor minisztereként a féregtelenítő Torgyán Józseffel és a strigázó Kövér Lászlóval egy kabinetben ült – csak úgy gondolom, hogy akkoriban társadalmi helyzete megakadályozta abban, hogy ez a dallam a szívétől az ajkáig érjen.

Persze nem gondolom, hogy ez szükségszerűen az Ön felelőssége. Az egyháztörténelem arra tanít, hogy az igazságnak, a tisztaságnak, az irgalmasságnak az üldöztetés sokkal jobbat tesz, mint a hatalom. Spirituális értelemben az egyház fénykorát a keresztényüldözesek századai jelentették. (Ha nem veszi tolakodásnak, csatolom egy e témában hajdanán írott rövid cikkemet1: apropóját a Tilos Rádióban elhangzott „kiirtanám az összes keresztényt” mondat szolgáltatta, pontosabban az erre adott keresztény válaszok.) Úgy tűnik fel nekem, hogy a történelem, ha kicsiben is, önmagát ismétli, amikor azt látom, hogy Ön ellenzékben sokkal emberibben, egyértelműbben és (számomra) hitelesebben képviseli azokat az értékeket, amelyek számomra is drága kincsek.

Ha már itt tartunk, még egy – 2001-ben készült – írásomat megosztanám Önnel: a http://www.otkenyer.hu/almunk.php címen található a Van egy álmunk... című... nem is tudom, micsoda. Ezek a régi gondolatok jutottak eszembe tegnap, amikor tegnap az Ön „Számtalan megállapításukkal, véleményükkel nem értek egyet, de...” kezdetű, nagyon felemelő mondatát olvastam.

Végezetül hadd osszak meg Önnel még egy kellemetlen érzést (és azt hiszem, akkor már tényleg mindent kiírtam magamból).

Ön is tudja, miért is ne tudná, hogy közjegyzőnek, főleg budapesti közjegyzőnek lenni bombabiztos egzisztenciát jelent. Mi több, tényleges gazdagságot. Ha a közjegyző nem menekül szándékosan az őt megkereső ügyfelek elől, bajosan ússza meg havi 4-5 millió forint árbevétel alatt, de nagyobb irodával ennek a kétszeresét, háromszorosát is játszi könnyedséggel elérheti.

2001-ben én kelenföldi lakosként egy újpesti közjegyzői irodába jártam dolgozni okiratszerkesztőként (ez minimum nettó másfél óra oda-vissza utazás naponta). Ekkor pályázott közjegyzőségre egy a mi irodánkban dolgozó közjegyzőhelyettes, a BKK-nál első helyen a XI., második helyen a IV. kerületet megjelölve, és megbeszéltük, hogy akárhová is kap kinevezést, mindenképpen visz magával (az akkori munkaadóm kegyetlen és kapzsi ember volt). A XI. kerület érthetően számomra nagyon sokat jelentett volna: minimum napi egy órám szabadult volna fel az utazásnál sokkal kellemesebb, hasznosabb, értelmesebb tevékenységekre. Mérlegeltük az esélyeket. Egy másik jelölt első helyen a III. kerületet pályázta meg, második helyen a XI. kerületet. Ugyanakkor tudni lehetett, hogy van még egy jelölt, aki szintén III. kerületi székhelyre vágyik. És ezen a ponton megadóan felsóhajtottunk: borítékolható a végeredmény – ebből Újpest lesz. Merthogy – gondoltuk – Dávid Ibolya úgyis a saját férjét fogja kinevezni oda, ahova az szeretne menni, így K.Zs.-nak a II. helyett a XI. kerület jut, M.J.-nak pedig – értelemszerűen – marad a IV. kerület. Így is lett. És ezért utazom én ma is napi bő másfél órát.

Nem látok bele a politika bugyraiba. De úgy gondolom, hogy Ön, aki megvétózta a köztársasági elnök kegyelmi határozatát is, kemény nő hírében áll. Amint Tarlós-ügyben az ügyészség részéről föl sem merülhetett, hogy másként döntsön, mint ahogy azt a miniszter látja, úgy (nem állítom, csak erősen gyanítom) a kamara döntéshozói sem gondolták úgy, hogy megengedhetik maguknak, hogy a pályázók közül NE az Ön férjét terjesszék fel Önhöz kinevezésre. Akinek itt (nem jogilag, hanem morálisan) tényleges döntési lehetősége volt, az egyedül Ön. S Ön döntött is.

Félre ne értsen, kérem. Nem ismerem Barbalics Miklóst, soha nem láttam, soha nem beszéltem vele. Ha kell, készséggel elhiszem, hogy ő az ország legrátermettebb közjegyzője és a világ legjobb embere. Miért vitatnám? És az árnyékát is szeretném kerülni annak, hogy jogszerűtlenséget lássak abban, hogy Ön egy milliomos állásra nevezte ki a saját férjét. Egyszer élünk, végül is. És nagyon-nagyon karakánnak kell lenni annak a feleségnek, aki ilyen esetben azt mondja a férjének: „Kedvesem, tedd már meg nekem azt a szívességet, hogy amíg én vagyok az igazságügy-miniszter, NEM pályázol közjegyzői állásra! Ne hozz olyan kínos helyzetbe, hogy nekem kelljen kinevezni téged! Tudod, hogy nem elég tisztességesnek lenni: annak is kell látszani. És én a nepotizmusnak még a gyanúját is szeretném elkerülni.”

Ez a karakánság, úgy gondolom, senkin nem kérhető számon; valakiben vagy megvan, vagy nincs. Ha megvan, az inkább karizma, mint személyes teljesítmény. Ha nincs meg, az illető akkor sem rosszabb, nem gyengébb, mint az emberek nagy többsége – egyszerűen pont olyan. Ha viszont valaki pont olyan, mint mindenki más, akkor nem értem, miért akar jobbnak, „Tisztább Kezűnek” látszani. Azaz dehogy nem értem. Politikából. „Magasabb megfontolásokból.”

Csak hát ez, mint írtam, nem az én világom. Nem értek hozzá. Nem az én ízlésemnek való.

Ígéretemhez híven hosszú lett ez a levél... De nem szeretném, ha a (kéretlen) őszinteségem beárnyékolná azt, ami a tegnapi blogbejegyzésem alapjául szolgált: az örömöt és a megbecsülést, hogy (függetlenül a fentebb taglalt, számomra szomorú emlékű dolgoktól) Ön ebben a helyzetben felelős, demokrata politikusként, keresztényként, emberként hallatta a hangját. „Egyszeri állampolgárként” ismételten köszönöm ezt Önnek, és (részben önös érdekből is) kívánom, hogy tudja megőrizni ezt a hangot a továbbiakban is.

Ezzel a kívánsággal és ezzel a megbecsüléssel üdvözli:

          Birtalan Balázs


1 A keresztényüldözés szükségszerűsége c. cikkemről van szó. Annak idején nem került ki a netre, de hamarosan megtörténik.

Címkék: , , , , ,


csütörtök, április 03, 2008
10:49
 
A Dörrög Zuldán kikéri magának


Eléggé el nem ítélhető módon ritkán olvasom a VeszprémHír c. online magazint, amelyből tavaly novemberben – határtalan gyönyörűségemre – megtudtam, hogy a mélymagyar vendéglátás gyöngyét, Sárvári Csabát első- és másodfokon is elítélték garázdaságért, minekutána az egyik vendégét „nagypicsájú, büdös, pesti kurvának” titulálta, a másikat simán leütötte. Ha visszatérő olvasója lennék a nevezett sajtóorgánumnak, már korábban feltűnt volna, hogy a fent linkelt oldalon utóbb Sárvári Csaba álláspontját is publikálták.

Gondolom, részemről úgy fair a játék, ha blogom hűséges és információra szomjazó olvasóit nemcsak egyoldalú híradásokkal látom el, hanem – az audiatur et altera pars elvének eleget téve – megosztom a – magát időnként ügyvédnek mondó – fogadós úr nyílt levelét.

A korhatárkarikát azért raktam ki, mert a szöveget (szokásom szerint) betűhíven idézem:

Olvasta a másodfokú itéletet?? Abban el vannak marasztalva a kedves kultúrált vendégek., : P:P tevékenyen részt vett a garázdálkodásban.,J:J agreszív viselkedése váltotta ki az egész vitát. Miért csak a tapolcai biróság ítéletét közölte? A vasmegyei bíroségon más ítélet született. A tapolcai bíroság pénzbüntetést akart kiróni. Hangsúlyozom, de ezt a vasmegyei bíroság nem hagyta helyben. Érti jó ember? Nem kellett pénzt fizetnünk. Nem kellet, mert a vasmegyei biroság tulzottnak tartotta a tapolcai ítéletet. Amúgy az ügy még nincs lezárva, mert mint pótmagánvádló nem engettek másodfokra menni, és mivel a vasmegyei bíroság kimondta, hogy P.P tevékenyen résztvett a garázdaságban és P.P agresszív viselkedése váltotta ki a vitát, így per ujra felvételt kértem, mint pótmagánvádló. Ez már folyamatban van mivel a tapolcai bíroság nem engedett másodfokra menni, de a vasmegyi bíroság meg elmarasztaló ítéletet hozott P.P és J.J ellen. Így kérni fogom a pótmagánvádlói per ujra felvételét, de maga nem fogja meguszni egy per nélkül, mert illet volna megkérdezni a másik felet is. Tudja uram van személyiségi per is amit maga csinált az túl haladt minden erkölcsi normán. Gusztustalan szemét módon bele vitte a poltikát is, pedig a bíroságon nem Fideszes vádlott voltam, de reméllem hogy most majd megtanulják hogy mit hozhatnak le és mit nem. Ezt az Index oldallal is közöltem. Elég volt a mocskos szemét hazugságokból, főleg belekeverni a FIdeszes dolgokat, undoritó mocsok, szemét stílus ami csak önökre vonatkozik. Ezt is leközölheti, de ajanlom olyant írjon amivel nem teszi ki magát egy hosszadalmas ön számára igen csak kellemetlen pernek.

Tisztelettel: Sárvári Csaba.

Bocsánat: Túl egyoldalú közlés volt az ön cikkje. Ha magát leköpködnék meg stb, mit Csinálna? Gondolom kitessékelné az üzletéből a vendéget, de ők sajnos balhézni akartak amit sikerrel véghez vittek. Italos agreszív vendégek voltak akik cél irányosan voltak irányitva az üzletbe és nem voltak hajlandóak távozni. Ezt kérem leközölni!


Kedves ügyvéd úr: le van közölve, parancsoljon. De arra már gondolt, hogy mihez kezd majd, ha Rejtő Jenő jogutódai plágiumpert indítanak Ön ellen?

Címkék: , , ,


szerda, április 02, 2008
14:16
 
Munkába jövet olvastam...


..., és úgy gondoltam, idegépelem. Az alaphelyzet: egy temetőben közlekedő karbantartó teherautó platóján beszélget egy holló és egy mókus.

   – Minden élet két alapvető elemből áll – mondta a mókus –, célból és költészetből. Azáltal, hogy önmagunk vagyunk, vagyis mókus és holló, teljesítjük az első kritériumot, te a repüléssel, én pedig a fámon. De még a legalantasabb életben is akad költészet, és ha feltáratlanul hagyjuk, beteljesítetlenül maradunk. Az élelem nélküli, menedék nélküli, szeretet nélküli élet, az esőben élt – mindez semmi a költészet nélküli élet mellett.
   A holló felemelte a fejét a teherautó platójáról.
   – Ha sólyom lennék, két falással bekapnálak – mondta erőtlenül.
   – Biztosan – helyeselt készségesen a mókus. – És ha sólyom volnál, kötelességed is lenne megenni. A sólymok célja ez, hogy mókusokat egyenek, és hozzáteszem, hörcsögöket. De ha anélkül falnál fel, hogy értékelnéd saját sebes lecsapásodat, és híján lennél eszeveszett, hiábavaló menekülésem bizonyos fajta szelíd megértésének, ahogy a fa felé kullogok, amelyen a feleségem és a családom lakik... nos, akkor nem lennél igazi sólyom, ennyit mondhatok.

(Peter S. Beagle: Egy csendes zug)


A könyvet egyébként karácsonyra kaptam Bambitól; most jutottam időben és mentálisan oda, hogy elkezdjem olvasni. A közepén (sem) tartok, úgyhogy végső véleményt korai lenne mondanom; egyelőre tetszik.

Címkék: ,


kedd, április 01, 2008
15:22
 
Gyárilag


Amikor Dávid Ibolya nyílt levelére megírtam a magam eszmefuttatását, egy füst alatt el is küldtem az MDF címére. Csak úgy. Hátha érdekli őket. És teljesen meghatódtam, amikor este választ kaptam, személyesen nekem címezve, személyesen Dávid Ibolyától.

Mivel magánleveleket csak (általam) indokolt(nak tartott) esetekben szoktam közzé tenni, itt a blogban nem is említettem ezt a levelet. Most azonban említem. És közzé is teszem, bevállalva az etikátlanság vádját is. Mégpedig mások példáján felbuzdulva. Ugyanis nem én vagyok az első, aki megoszt egy Dávid Ibolyától kapott levelet.

Alább tehát két levél olvasható.
from "Dr. Dávid Ibolya"
[ibolya.david@parlament.hu]
to hello@judapest.org
date Thu, Mar 27, 2008 at 3:03 PM
subject Nem értek a focihoz


Tisztelt Szerkesztőség!

Köszönöm, hogy közölték cikkemet honlapjukon.

Kérem engedjék meg, hogy elküldjem
Önöknek 2001-ből
ezt a kis összeállítást.
Remélem, egykori nyilatkozataim,
cikkeim meggyőzik Önöket arról,
hogy 2001-ben sem láttam másként
a világot, csak a manipuláció
erősebbnek bizonyult...

Üdvözlettel:
Dávid Ibolya

Csatolmány: Nem_értek_a_focihoz.doc

Feladó: Dr. Dávid Ibolya[mailto:ibolya.david@parlament.hu]
Küldve: 2008. március 27. 17:37
Címzett: balazs@birtalan.hu
Tárgy: Vélemény


Tisztelt Birtalan Úr!

Köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával, véleményével.

Kérem, engedje meg, hogy elküldjem
Önnek 2001-ből
ezt a kis összeállítást.
Remélem, egykori nyilakozataim,
cikkeim meggyőzik Önt arról,
hogy 2001-ben sem láttam másként
a világot, csak a manipuláció
erősebbnek bizonyult...

Üdvözlettel:
Dávid Ibolya

Csatolmány: Nem_értek_a_focihoz.doc
Dávid Ibolya levelén (és a csatolmányon) egy éjszakán át gondolkoztam. A személyes válasz oly mélyen megérintett, hogy úgy döntöttem, nem hagyhatom válasz nélkül. Másnap reggel személyes, az embert megszólító választ írtam neki (Ákos, ne szólj egy szót sem, tudom, mit akarsz mondani, és kezdem belátni, hogy igazad van...); jó négy-öt órán keresztül fogalmaztam, szívemet-lelkemet beleadva. Azt, hogy nem kaptam rá választ, eddig a hétvége, majd a koalíciós cirkusz számlájára írtam. Most már nem vagyok biztos abban, hogy levelem egyáltalán eljutott Dávid Ibolyához.

Így jár, aki gyárilag naiv.

Mindenesetre azért várok még pár napot, mielőtt azt a levelet is kirakom ide. De meg kell mondjam, e téren Tomi fogta le a kezemet...

Címkék: , , , ,


 
Non scholae sed vitae discimus


Kopipészt, innen.

A LEGÚJABB ÉLETSZERŰ MATEKFELADAT:

Ha egy zsemle 22 Ft és Okostojás Diák 4-et enne meg reggelire, mennyit fizet a sarki kisboltban 2008-as év március idusán?

VÁLASZ: 80 FORINTOT!!!

Nahát, ez hogy lehet?

Mert 4 * 22 = 88, azaz a kerekítés szabályai szerint 90 Forintot kellene fizetnie!

DE NEM! Ez a gyerek matekleckét nem ír és nem tanul, de az életben csak 80 Forintot fog fizetni!

Vajon hogyan csinálja? Külön csomagolja a 4 zsemlét, egyenként fizeti ki ezeket és a kerekítés szerint 22 helyett csak 20 Forintot fizet! Így ennek a kölöknek a vásárlás 4*20 = 80 Ftjába kerül. És ennyit fizet:)

Neked ez már eszedbe jutott? :-)


Nekem még nem, de zseniális.

Címkék: , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta