Azt már Jungnál is olvastam, hogy az álmunknak minden szereplője valójában mi magunk vagyunk. Ezzel a lenyűgöző, ám önmagában elméleti kijelentéssel viszont nemigen tudtam mit kezdeni. Nemrég azonban elolvastam Fritz Perls egy könyvét a Gestalt-terápiáról, s ő nemcsak ugyanezt mondja, hanem a terápiás ülések jegyzőkönyve útmutatóul is szolgál, hogy mit is lehet ezzel az infóval kezdeni.

Ma éjszaka többek között patkányokról álmodtam. Tudvalevő, hogy viszolygok a patkányoktól és, utálom őket: nem kicsit, nagyon. Amint Winston Smithnél, úgy úgy valószínűleg az én esetemben is patkányok lennének a „101-es szobában”. Amikor Zakynthoson voltunk Tomival, komoly, pánikkal elegy hisztériás rohamot kaptam több ízben, amikor este az utcán, a szeméttárolók környékén patkányokat láttunk mocorogni, meg amikor átsurrantak előttünk az úttesten. Brrr... Most is kiráz a hideg...

Szóval álmomban patkányok motoztak valami fal mellé kitett szemeteszsákok alatt. Voltaképpen nem is láttam őket, csak tudtam, hogy ők azok, mert minden látható ok nélkül mozogtak a zsákok. Nem sokkal ezután fölébredtem, és elég nyomorultul éreztem magam, úgyhogy megpróbáltam valamit kezdeni a rohadt dögökkel.

A „valamit kezdés” a Gestalt-terápiában azt jelenti, hogy éld meg az álom egyes elemeiről, hogy az te magad vagy, és beszéltesd őket, egyes szám első személyben. Lehetőleg megszólító módot alkalmazz, és vidd őket egymással való beszélgetésbe. Fritz Perls könyvében egy nő, akinek visszatérő álma egy pályaudvarról szólt, megélte, hogy ő a pályaudvar, elmondta, hogy milyen ő, hogy érzi magát, mit csinál... Egyszer már kipróbáltam az elmúlt napokban ezt a módszert, amikor valami olyasmit álmodtam, ami nagyon nem fért össze az énképemmel. A dolog érdekessége, hogy nem ad választ a klasszikus „Mit jelent az álom?” c. kérdésre, amely valójában nem más, mint intellektuális maszturbáció. Az álom nem „jelent” semmit: az álom egyszerűen van, történik, hozzám tartozik. És vagy tudom integrálni az életem, a személyiségem egészébe, és akkor jó – vagy nem (és akkor nem jó). Az, hogy az integráció megtörtént-e, többek között azon mérhető le, hogy sikerült-e az álommal végzett munka után megnyugodnom, vagy továbbra is feszültséget érzek: azt, hogy valami „nincs kész”; sürgetést hogy van még valami dolgom vele.

A patkánnyal kapcsolatban, úgy gondolom, aránylag nyugalmat találtam ma reggel. Ennek előzménye az volt, hogy álombeli patkányom szájába – elemző gondolkodás nélkül, gyorsan és spontán – kb. ilyesféle szavakat adtam:

– OK, szóval én egy patkány vagyok. Ritkán láttok engem, mert a sötétben élek, szemét között bujkálva. Mivel nem találkoztok velem, nem ismertek, s ezért féltek tőlem. Holott eszem ágában sincs bántani benneteket: Nem akarok konfrontálódni senkivel. Nem akarok én semmi mást, mint élni: ott és úgy keresem az életfeltételeimet, ahol és ahogy tudom. Valójában jobban félek tőletek, mint ti tőlem. Tudom magamról, hogy ronda vagyok és büdös: nem közétek való – ezért is választom inkább azt, hogy csatornákban bujkálva, elrejtőzve élek...

Reggel természetesen nem írtam le mindezt, úgyhogy most, sok órával később csak reprodukálni tudtam, úgy ahogy. De valami ilyesmi volt, az biztos. És ahogy írtam: aránylag túltettem magam az álom okozta feszültségen. Félreértés ne essék: ettől nem kedveltem meg a patkányokat (úgyhogy senki ne lepjen meg egggyel szülinapomra). Mint ahogy nem kedvelném meg az atombomba-robbanást sem, ha véletlenül arról álmodnék, és hideg verítékben úszva aztán úgy próbálnék békét találni, hogy alkalmazom a fenti módszert: „Én az atomrobbantás vagyok, és úgy érzem magam, hogy...”

Az elvégzett munka esetén a megdolgozott munkadarab nem a patkány (vagy a pályaudvar vagy az atomrobbanás), hanem én magam vagyok.

A patkányokat – rohadt dögök – a történtektől függetlenül rendületlenül utálom továbbra is.

Címkék: Emlék, Pszicho

---