– Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve? – Kázmér. – Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van? – Szimbolista vagyok. – Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren. – Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika. – Magával hozta az izét... a szimbolát? – Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze. (Rejtő Jenő: A tizennégykarátos autó)

Bevett terápiás technika, hogy amikor a kliens módosult tudatállapotban mindenféle küzdelmek és vergődések után végre megtalál egy olyan helyzetet, ami jó neki, amiben megéli, megtapasztalja a biztonságot, az erőt a szeretetet, akkor hagyjuk, hogy maradjon meg ebben az állapotban, töltekezzen – aztán csináljon belőle egy szimbólumot. Egy olyan szimbólumot, ami magába sűríti mindazt a tapasztalatot, amire épp az imént szert tett: a küzdelmeit, a nehézségeket, és azt, hogy ezeken ő igenis úrrá tudott lenni, hogy képes volt megküzdeni velük.

Ezen a ponton a tudattalan nagyon érdekes dolgokat képes művelni: az így megtalált szimbólum többnyire olyan, hogy a terapeutának elvi esélye sincs arra, hogy előre megtippelje. De gyakran maga a kliens is csodálkozik, hogy egy gazdag, sokrétű, felemelő (mondhatni: transzcendens) tapasztalatot a tudattalanja miért épp olyan jelképbe sűrít össze, mint mondjuk „egy sötétkék színfolt”, „egy bumeráng”, „egy pöttyös bögre” vagy „egy bohócorr”.

Az sem szükséges egyébként, hogy a kliens elmondja a terapeutának, mi ez a szimbólum. Teljesen lényegtelen (pontosabban kontraproduktív) azt firtatni, hogy „mi az értelme?”. Mindenesetre ha a tudattalan megalkotta a szimbólumot, akkor a kliens lehetőséget kap arra, hogy képzeletben végighaladjon a saját életvonalán, előre, hátra, megálljon, ahol így találja jónak, és ennek a szimbólumnak a segítségével (amelyről ne feledjük: a saját tapasztalatainak sűrítménye) megadja múltbeli vagy jövőbeli önmagának mindazt a segítséget, amire a felidézett helyzetben szüksége van.

És persze ezt a szimbólumot megőrizheti a transz utánra is: tudatosan vagy tudattalanul magával viheti, és vele lehet a valós élethelyzetekben. Erőt meríthet belőle, és a segítségével képes lehet olyan adaptív viselkedésekre (valamint olyan maladaptív viselkedések elkerülésére), amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak számára. Nincs ebben semmi csoda: csupán a terapeuta elkötelezetten kísérő attitűdje lehetővé teszi a kliensnek, hogy hozzáférjen a saját erőforrásaihoz (resource). Azon erőforrásokhoz, amelyek mindig is megvoltak neki, csak épp nem találta a hozzájuk vezető utat.

Ja: és nem kell ehhez formális hipnózis. A pszichodráma során uganez megtörténhet.

Szombaton megvolt életem második protagonista játéka. A témáját természetesen nem írom le. Azt azonban igen, hogy a végén, hosszas vergődés után megéltem egy olyan mély állapotot, amelyben csontig hatolóan tapasztaltam meg az erőt, a szeretetet és a biztonságot. És ezekkel az érzésekkel fölfegyverkezve képes voltam tudatosan szembenézni olyan „Gonosz Hatalommal”, amely korábban kizárólag tehetetlenséget, pánikot (és persze acting outot) váltott ki belőlem.

A drámavezető megkérdezte, hogy akkor itt megállhatunk-e. Én majdnem azt mondtam, hogy igen, de aztán úgy voltam vele, hogy nem: még valami dolgom van. Ezt a megélést haza akarom vinni magammal a drámatérből. A másik vezető, aki egyéni terápiában hipnózist alkalmaz, itt beszállt, mert megértette, mire van szükségem, és „megengedte,” hogy – a fent leírt kotta alapján – csináljak magamnak egy szimbólumot, menjek vele végig az életutamon, őrizzem meg, stb.

Megtettem, megtörtént.

És megtörtént az, amit fent írtam: borzasztóan meglepődtem, hogy mivé sűrűsödött össze a pszichodrámában átélt élmény. Azóta ezzel foglalkozom magamban, és sürgető késztetést érzek, hogy írjak erről hosszasan, elemzően. Ugyanis akkor, szombat délután ez „csak” egy intuitív választás volt a tudattalanom részéről. Azóta viszont, ahogy forgatom magamban, egyre mélyebben értem meg, és egyre döbbentebben csodálkozom rá az egybeesésekre.

A kérdéses szimbólumot ugyanis nem én találtam ki, hanem egy másik, általam nagyon is jól ismert valóságban létező jelkép. Három részből áll, s a három részének abban a bizonyos valóságban megvan a külön jelentése és története. S az az életállapot, amelyet a három elem egyesítése (vagyis a komplett szimbólum) kifejez, képessé tesz a „Gonosz Hatalommal” való szembenézésre. Ez a szimbólum abban a valóságban is magába sűríti az erőt, a szeretetet és a biztonságot. S e három egysége jelenti azt a tudatosságot, amely végül a személyiségfejlődés csúcsának tekinthető.

A kérdéses szimbólum már csaknem egy éve megragadott (akkor persze még nem tudtam ilyen módon, személyes élményekre hivatkozva megfogalmazni, hogy miért). Jó ideje ki van ragasztva a monitorom tetejére, és hónapok óta ez a mobiltelefonom háttérképe. Az iwiw-es profilomban is megtalálható. Persze mindennek nem voltam tudatában akkor, szombaton. Később állt csak össze bennem.

A következőről van szó:

Címkék: Könyv, Pszicho

---