Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, július 25, 2008
13:54
 
Akciós ajánlat! Dobáljon Magyar Strucctojást!


Hangszóró bekapcs, lejátsz, élvez, tovább ad!

Címkék: , , ,


 
Szedve-vedve


Megnéztem: több mint egy hetes az utolsó posztom. Szörnyű. Ha másokat kapok ilyen hanyagságon, megvető ítélettel szoktam sújtani őket. Pedig lehet, hogy nekik is van alibijük.

Dolgozom: valahogy nagyon bedurvult ez a hónap. Borzalmas mennyiségű okiratot készítettünk. Emellett (vagy részben emiatt) szörnyen fáradt vagyok. Továbbá gyúrok, vazze: továbbra is heti háromszor járok edzőterembe. Egy óra súlyemelgetés a mindenféle izomerősítő gépekkel, utána bő félóra futás a futópadon. Egyrészt jólesik, másrészt pedig, ha így sem sikerül elérnem a 70 kilót, akkor nincs igazság a földön.

Mondjuk, ami a földön lévő igazságot illeti, azzal kapcsolatban csekélyek az illúzióim. Úgy veszem észre, hogy a környezetemben szép lassan mindenki túlteszi magát azon, ami a melegfelvonuláson történt. Nem téma, uncsi, fárasztó, mit kell róla annyit beszélni, jóvanna, ismerjük a történetet... Kezdem magam ismét egyedül érezni azzal, hogy bennem még mindig fortyognak az érzések: a harag, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a félelem... Egyre kevesebben kíváncsiak az ilyesmire – elvégre már csaknem három hét eltelt azóta; mit pöcsölök még mindig ezzel, mért nem lépek tovább, mért nem találok ki valami újat.

Tegnapelőtt eszembe jutott Melki Adso beszámolójának klasszikus kezdőmondata A rózsa nevéből: „Szép, november végi reggel volt.” Ezzel semmi baj nem lenne, ha ez épp nem az időjárásról jutott volna eszembe, nem sokkal a várva várt nyaralásunk előtt... Ugyanis még egy hét, aztán kivonjuk magunkat a forgalomból. Tomi is borzasztóan várja, meg én is. Nem akarok okiratokat meg számítógépet meg zsúfolt járműveket látni, hanem hegyeket, mint Bilbó, és persze a Balatont. Badacsonyba megyünk ismét; az a környék, úgy fest, beírta magát a nagy és örök szerelmeim listájára. Csak már ott tartanánk... És annyira remélem, hogy Medárd lassan kifullad, és a balatoni két hetünk nem olyan lesz, mint a szerdai nap volt...

Amúgy, egész meglepő módon, Harry Pottert olvasok. Eltelt némi idő a 7. kötet óta, időközben összeolvastam egy csomó komojjjságot, és most úgy döntöttem, megajándékozom-megvígasztalom magam azzal, hogy végigolvasom a sorozatot. Az elejétől a végéig, sorra, mind a hét kötetet. Noha számtalanszor olvastam már mindegyik kötetet, ilyen-olyan sorrendben, ez az élmény mindeddig nem adatott meg. A minap is láttam a neten, hogy továbbra is sokan fikázzák a könyveket (főleg olyanok, akik nem olvasták). Ez némileg bánt, de különösebben nem zavar. Ettől a Harry Potter számomra még az marad, ami. Ezt az „ami”-t nemigen tudom néven nevezni. Mindenesetre, amikor annak a valakinek, aki (Tomin kívül) valószínűleg a legjobban ismer, elmeséltem azt, amiről a Szimbola c. posztomban írtam (csak kicsit részletesebben, jobban kifejtve), akkor azt mondta:

– Nahát, ez nagyon érdekes... A Harry Potter, mint a te személyes megváltás-történeted!

Ehh... Margaritas ante porcos... :-(

Címkék: , , , , , ,


csütörtök, július 17, 2008
10:23
 
Hallgattassék meg a másik fél is


Ez az alcíme A költő c., 1996-ban írt versemnek, amelynek első versszaka imígyen szól:


Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem.
Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár.
S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt,
Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ.
Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár,
          Beintettem: „Soha már!”

     (...)


A másik fél most meghallgattatott: az Ezredvég c. folyóiratban megjelent A költő c. versem.

És az a helyzet, hogy örülök neki.

Ennek a posztnak ez az apró Poe-ja. (Bocsánat.)

Címkék: , ,


szerda, július 16, 2008
08:40
 
Tóta W. is a kamionon riszál


A Zoli vagyok c. blogban olvastam a fenti című bejegyzést. Tóta W. Árpád Seggel előre c. írására reagált, amelyben a szerző a melegfelvonuláson extrém módon viselkedőket basztatja, mondván, hogy az egész melegközösség évek óta néhány exhibicionista foglya.

Meg kell mondjam, a Tóta W.-cikk annak idején kifejezetten tetszett nekem. Plasztikusan fogalmazott meg valami olyasmit, ami engem is évek óta foglalkoztat.

De meg kell mondjam: Zoli cikke, amelyben nekiugrik Tóta W.-nek, még jobban tetszik. Indulatos, tiszta és egyenes beszéd. Kötelezően ajánlott olvasmány mindenkinek, akiben a felvonulás ténye vagy mikéntje kérdéseket vet fel. (Akinek persze kérdései nincsenek, csak válaszai, arra ez nem vonatkozik.)

Ízelítő jön a cikk közepéből. Az elsőként idézett mondat Tóta W. (és sokak) tézise, az utána következőkben olvasható Zoli kommentárja.

[...]

Épp a melegeknek tenne jót, ha kicsit visszafognák magukat.

Imádom az ilyen érveket, mikor úgy teszünk, mintha nem is korlátozni, hanem segíteni akarnánk őket. Hogy pont nekik lenne jó, ha mi most innen megszabnánk, hogy ki vonulhat, és ki nem. Az ebben az érvelésben a legszörnyűbb, hogy Tóta és az ő álláspontját osztók hetven éve ugyanilyen töprengést vágtak volna le, hogyaszongya az antiszemitizmus rossz dolog, nem is értek egyet velük, de azért valljuk be: valóban sok a zsidó a bankárok között. Valóban jóval több zsidót találunk az ügyvédek, mint a gyári munkások között, ez tény, ezen azért gondolkozzunk el. Talán nem lenne olyan nagy tragédia, ha a jövőben kicsit többen jelentkeznének a csavargyárba, és kevesebben a zeneakadémiára. Épp nekik lenne jó, mert nem irritálnák a többségi, keresztény társadalmat.

LÓSZART, ÁRPÁD! Ilyen alapon bármely magyar kisebbséget megkérhetnél, hogy legyen szíves kicsit gyorsabban, kicsit határozottabban asszimilálódni, kicsit engedje előre az ősmagyarokat, kicsit gondolkozzunk ezen, mert hát valóban van benne valami.

Hetven éve tök jól sikerült.

[...]

Címkék: , ,


kedd, július 15, 2008
23:10
 
Amikor a pánikroham elaborálódik


Ma délutáni vers. Az elmúlt napok hozadéka.


Falvédő

Versre vers jön, napra nap.
Építem a nagy falat.
          Rakom, lassan negyven éve.

Évre év jön, szóra szó.
Nem túl szórakoztató.
          Lopva pillantok a mélybe.

Diszkrét nyomás bal felől.
No persze: a fal bedől –
          majd egyszer. Ez csak röpke jel.

Az ember hát elpipál,
míg a mellkas palpitál –
          azért egy csöpp nyugt tökre kell.

Relax a mellkasoknak:
világos, kell ma soknak.
          Avítt, de nincs jobb ötletem.

Ám ha unott is a dal,
nekem ez van. Ez a fal.
          S ha borulni kezd, lökhetem.

Címkék: , ,


hétfő, július 14, 2008
18:01
 
A társadalom kényszerbetegsége


Akkoriban, amikor a középkori világkép masszív, egységes, az emberek mindennapjait meghatározó építménye meginogni látszott, találtak fel itáliai költők egy új, szigorúan kötött versformát: a szonettet. Az új találmány hallatlan népszerűségre tett szert, és azóta többé-kevésbé folyamatosan jelen van az irodalomban. A „többé-kevésbé” azt jelenti, hogy a szonett bizonyos kulturális korszakban, illetve egyes szerzők bizonyos életszakaszaiban inkább jellemző, mint máskor. József Attila pályafutását például végigkísérik a szonettek – mégis van életének egy szakasza (1935 első fele), amikor a szonettek mintegy „összezsúfolódnak”. Érdekes módon ez hozzávetőlegesen ugyanaz az időszak, mint amikor a költő személyisége elkezdett darabjaira hullani. Mintha a szonett kíméletlen szigorúsága ellensúlyozná a belső szétesettséget.

Aki nem költő, de szétesni készül, az szonettírás helyett jó eséllyel köt ki valamilyen kényszerbetegségnél. A kényszeres ember ötpercenként kezet mos, vagy háromszor is visszamegy az ajtóból, hogy ellenőrizze a gázt (a vízcsapot, az ablakot vagy bármi egyebet), vagy rendszeresen végrehajt bizonyos ismétlődő mozdulatsorokat: ez lehet a terítő vagy a függöny megigazítása, de lehet a fülcimpa pöckölése, az orr vakarása, körömrágás, vagy épp a köröm pattintgatása. Az is lehet, hogy az asztalra tett kávéscsésze fülét „muszáj” mindig ugyanolyan szögbe fordítania. A lényeg, hogy valamilyen nagyon konkrét külső cselekvés mintegy kereteket ad az egyénnek – és ez mindig arról árulkodik, hogy ezekre a formális keretekre szükség van. Miért van rájuk szükség? Mert ha nem lenne külső keret, összeomlana a belső tartalom. Ha valakinek az életében azt látjuk, hogy elkezd meglepően sokat adni a formaságokra (időpontok, öltözködés, protokoll), hs elkezdni magát szokatlanul precíz módon kifejezni – akkor alapos okkal gyanakodhatunk arra, hogy az illető épp megzakkanni készül: a biztonságos külcsíny megteremtésével a belső bizonytalanságot akarja (minden bizonnyal öntudatlanul) aládúcolni. Aládúcolni, mielőtt a psziché saját, feneketlen vermébe hullana alá – vagyis mielőtt kitörne rajta a pszichózis.

Megjegyzendő, hogy kényszertünetekkel meglepően sokáig lehet együttélni: van, aki „vidáman” leéli az egész életét, föl sem emrül nála az akut elmebetegség veszélye – viszont gondosan ügyel arra, hogy előbb mindig a jobb zokniját húzza föl, hogy a zsebében mindig legalább 4 db papírzsebkenő legyen, és a mobiltelefonját az asztal szélére merőlegesen tegye le. Meg még pár tucat ilyen háziszabály. Voltaképpen nem nagy ár: egész jól meg lehet őket szokni, az embert kicsit lököttnek nézik, de még mindig jobb, mint a hallucináció és/vagy a zárt osztály.

Szétesni persze nemcsak emberi személyiségek tudnak, hanem emberi társadalmak is. Régi értékek enyésznek el, hajdani bizonyosságok válnak bizonytalanná a szemünk láttára. S minél nagyobb a társadalmi bizonytalanság, annál biztosabb, hogy a társadalom is kitermeli a maga kényszerbetegségét.

A társadalom kényszerbetegsége a szélsőjobboldal. A fasizmus.

Ahhoz, hogy a német nemzetiszocializmus gyökeret verjen, szükség volt egy olyan társadalomra, amelynek tagjai a birodalmi dicső múlt után hirtelen egy világháború veszteseiként kénytelenek identifikálni magukat, megalázó „béke”-kötéssel a hátuk mögött, minősíthetetlen életszínvonallal és nulla jövőképpel. Ez a háttér (a bizonytalanság, a félelem) conditio sine qua non-ja volt a fasiszta eszmék befogadásának.

Megkockáztatom, hogy ez a jelenség törvényszerű. Amikor egy társadalom, egy kultúra, egy civilizáció szétesni látszik, utolsó erőfeszítésként kitermeli azokat az erőket, amelyek megpróbálják összedrótozni a felszínt. Jelszavakkal, szimbólumokkal, egyenruhákkal, díszlépéssel. Hadsereggel. Törvényekkel, majd még szigorúbb törvényekkel. Nem azért, mert „,csak úgy” gonoszak, hanem mert kiszámíthatóságra vágynak. Ami kiszámítható, megmérhető, ellenőrizhető, bejósolható – az jó, elfogadható (és kötelező). Ami furcsa, ami eltér a szabványtól, a megszokottól, ami individuális, irracionális és intuitív – az az ördög műve, s mint ilyen, pusztítani kell. Ez magyarázhatja a xenofóbiát, a rasszizmust, a homofóbiát. A szivárványszínű zászlót nem azért kell nyilvánosan elégetni, mert a homoszexualitásra utal, hanem mert a sokszínűséget jelképezi. Amikor a társadalom szétesni készül, csak az uniformizálás megengedhető. Sokszínűségnek helye nincs.

Nem akarok újfent jóslatokba bocsátkozni arról, hová tart a civilizáció. Tavaly épp elég sokszor volt ez téma blogomban, leginkább a Daniel Quinn Izmael c. könyve kapcsán. Kivételesen anélkül, hogy az okokat boncolgatnánk (a civilizációnk eredendően konstrukcióhibás voltát), egy hevenyészett kijelentést mindenképp tehetünk: az emberiséggel aktuálisan baj van. Az emberek rosszul érzik magukat, a gazdasági helyzet bizonytalan, a Föld jövője bizonytalan, a technikai fejlődés kiszámíthatatlan, az információrobbanás nyomasztó és követhetetlen. Aki nem hiszi, járjon utána.

Azt mondják a nálam okosabbak, hogy a szélsőjobb előretörése világméretű jelenség. Nem vagyok elég tájékozott sem ahhoz, hogy konkrét tényekkel erősítsem, sem hogy cáfoljam ezt. De a fenti gondolatmenet az én fejemben meglehetősen logikus egésszé állt össze ahhoz, hogy elhiggyem ezt az állítást. Elhiggyem – és megértsem. Mergértsem – és elszomorodjak atól, ami vár ránk.

Merthogy semmi jele nem mutakozik annak, hogy a civilizációnk belső, tartalmi problémái megoldódnának. Ellenkezőleg. Ebből pedig számomra az következik, hogy Magyarországon, Eurázsiában, Amerikában – és az egész lakott Földön – arra számíthatunk, hogy előbukkannak azok, akik – utolsó esélyként – megpróbálják kívülről összetartani azt, ami belülről hullik épp szilánkokra. S teszik ezt a fenti kotta szerint.

Nagyon megijesztett sokakat (engem is) az, ahogy az eddig leginkább csak verbálisan jelen lévő fasizmus július 5-én nyíltan, tevékenyen lépett színre. Sokakat (engem is) aggodalommal tölt el, hogy a társadalom, a politikai és értelmiségi vezetés nem találja erre az egyértelmű és hatékony választ. Sokakban (bennem is) felmerült, hogy el kéne menni ebből az országból.

De – a fentiek alapán kérdezem kétségbeesve – ugyan, hová?!

Címkék: , , ,


péntek, július 11, 2008
13:31
 
Öncélú mártíromság?


Mi értelme volt ennek a mostani felvonulásnak? – kérdezte tőlem valaki levélben. – Ha súlyosan diszkriminatív törvények sújtanák ma is a melegeket, mint hajdan, amikor börtönnel büntették a homoszexuális kapcsolatot, akkor megértené. De így, hogy a magyar melegeknek már szinte minden joguk megvan – így mi az értelme az egésznek, túl az öncélú mártíromságon? Hiszen, ami a fasiztákat illeti, ellenük amúgy is van törvény; ott a rendőrség, ott vannak politikai erők, már-már egységben, és persze ott van a társadalmi ellenállás is. Akkor viszont mi a fenére volt jó ez az egész?! Mi volt a célja és mi a haszna?

Mivel a kérdéseket nem gondoltam provokációnak, válaszoltam rájuk. És mivel ugyanezen a kérdések másokban is felmerülhetnek, úgy gondolom, a válaszomnak itt is helye van.

Véleményem szerint a lényeg a „már szinte minden joguk megvan” kifejezésben rejlik. A kulcsszó a szinte. „Szinte minden megvan – mi a faszt pattognak hát?! Ilyen telhetetlenek a buzik?!”

A magam részéről nem tartom egészségesnek azt a szemléletet (amely egyébként a jobboldal tudatosan alkalmazott retorikájában jelenik meg), amely szerint a társadalom a kisujját nyújtja, a buziknak meg az egész karja kell. Az alkotmányos demokráciákban az emberi jogok nem kegyek, nem juttatások („jajj, de aranyosnak tetszik lenni, köszönjük szépen”), hanem alanyi jogon járnak mindenkinek. Ez nem konklúzió, hanem premissza, axióma. Lehet vele persze nem egyetérteni – de akkor az már egy másik vonatkoztatási rendszer. A demokrácia keretein belül az, hogy az emberi jogok alanyi jogon illetnek meg mindenkit és elidegeníthetetlenek, nem kérdőjelezhető meg.

Következő lépés, még, mindig a demokrácia paradigmáján belül: egy társadalomban nem létezik a „szinte egyenlő” fogalma. Ha odakint mérges gázok terjengenek, és a te óvóhelyed falán van egy lyuk, amelyet egy dugóval tömíthetsz el, és a dugó átmérője „szinte egyenlő” a lyuk átmérőjével, akkor meg fogsz fulladni. Nem kicsit, nagyon. Nem „szinte”, hanem teljesen.

Ha egy társadalom valamely minoritása „szinte” minden emberi jogot élvez, akkor az csupán mennyiségileg különbözik attól, mintha tűzzel-vassal irtanák őket. Minőségileg ugyanaz.

Pusztán a névviselés tilalma már bőségesen elegendő oka lehet egy politikai demonstrációnak (és ne felejsük el, hogy az e tilalmat bevezető módosító javaslatot csaknem az összes képviselő megszavazta). De ott van az örökbefogadás, a mesterséges megtermékenyítés, a véradás, a kisebbségként el nem fogadottság kérdése is.

Ami pedig a fasizmust illeti.

Arra nézve, hogy a meglévő törvények nagyjából-egészében megfelelőek a fasiszták féken tartására, aránylag konszenzus van. Arra nézve viszont, hogy a jogalkalmazásnak mit kéne tenni, teljes homály és tanácstalanság. A média ezzel a kérdéssel van tele: miért „kiszorítani” kell a fasisztákat egy térről, aztán meg töketlenül nyomozni utánuk? Miért nem lehet őket azonnal lekapcsolni? És ha véletlenül bíróság elé kerülnek, miért „garázdaság” a vád ellenük (semmitől vissza nem tartó 30 ezer forintos bírsággal), miért nem csoportosan elkövetett emberölési kísérlet? – Ezek szakmai és politikai kérdések, és a jelek szerint a politikai elit 2006 ősze, de inkább 2002 nyara (hídfoglalás) óta nem tud vele megbirkózni. És amíg a „politikai erők már-már egységben” meg a „társadalmi ellenállás” jelenségei pusztán éles meg még élesebb hangvételű publicisztikákban nyilvánulnak meg, amelyek csupán az írástudó kevesekhez jutnak el, addig a náci hordák rettegésben tartják a várost. Nemcsak a melegeket.

Hock Zoltán MDF-es azt mondta, hogy – a fenyegető előjeleket fölismerve – okosabb lett volna nem megtartani a felvonulást. Ha ez történt volna, az egyet jelentett volna azzal, hogy a gyülekezés jog felett való disponálást átengedjük a fasisztáknak. Ha nekik úgy tetszik, akkor van gyülekezés, ha meg amúgy, akkor nincs gyülekezés. Ez borzasztó lenne: ezzel a demokrácia elkezdené önmagát fölszámolni.

Ezt ismerte föl egy csomó heteró, és emiatt jöttek el a Meleg Méltóság Menetére. Mert a tavalyi atrocitások, de főleg a Molotov-koktélos támadások után egyértelmű volt viszonylag sok gondolkodónak, hogy ez nem az ikszedik budapesti melegfelvonulás lesz, amely alapvetően a melegek belügye (amelyről, ha bántja az ízlésünket a travik vagy az ilyen-olyan extremitások látványa, akkor felhúzott orral és nyugodt lelkiismerettel távol tarthatjuk magunkat) – hanem a társadalom alapját óvó, a demokrácia lényegét féltő, antifasiszta demonstráció (amelynek apropója történetesen a melegfelvonulás). Az lett volna akkor is, ha jelen vannak az extremitások, és az volt így is, hogy nem voltak jelen.

És a történtek után óhatatlan, hogy ugyanez lesz a célja jövőre is: kiállni a demokrácia mellett, felmutatni, hogy nem a nyilas hordák irányítják az országot, és nem fogadjuk el, ha ők akarják irányítani. Meg akarjuk mutatni, hogy ez a mentalitás nem a társadalmi lét kellemetlen, de saját jogán létező mellékterméke, hanem idegen test a társadalomban: a demokratikus társadalomnak mint rendszernek olyan „gödeli állítása”, amelyet nem tud és nem akar integrálni: ezt csak kivetni lehet. Ahogy nemrég írtam:

„A fasizmus a társadalomnak az a par excellence jelenség, amely semmilyen módon nincs alkupozícióban, amellyel nem lehet erőszakmentes kommunikációt folytatni. Amelyet csak eltiportni lehet – vagy eltiportatni általa. Harmadik lehetőség nincs. Sem a társadalomnak, sem az egyes embernek.”

És amíg ezt a tertium non datur-t az állampolgárok nem ismerik fel (és a jelek szerint a többség még nem ismerte fel, hiszen az idei felvonulás ügyét melegkérdésnek tekintették/tekintik), addig azok, akiknek a lelkiismereti meggyőződésük alapján erre a következtetésre jutottak (ti. hogy itt nem egy kisebbség hiányzó egy-két jogáról van szó, hanem explicit állásfoglalásról a fasizmus ellen VAGY implicit állásfoglalásról a fasizmus mellett) – azok, ha konzekvensek akarnak maradni lelkiismeretükhöz, újra és újra fel kell hívják a figyelmet erre. „Cikkezni, felszólalni, tüntetni, demonstrálni” kényszerülnek – ahogy a Halállal lakoljanak? c. könyvem Magánügy? c. alfejezetében írt megfogalmazást idézzem.

Mit akarunk elérni?

Mások talán nem így fogalmaznák meg, de én azt mondom: ez a mémek harca a túlélésért. A cél az, hogy a fasizmus és intolerancia mémje megszűnjék létezni a társadalomban – valahogy úgy, ahogy a ius primae noctis mémje is létezett, de megszűnt.

A „társadalomban” szó alatt pedig nemcsak a budapesti, intenet-hozzáféréssel rendelkező, értelmiségi elitet értem (szemben azzal az azonosítással, amelyet, tapasztalatom szerint, hajlamosak vagyunk tudattalaunl igen gyakran elkövetni) – hanem a társadalom egészét. Ha tízmillióan vagyunk ebben az országban, akkor annyi embert.

Ezt gondolom én rövid válasznak a felteltt „miért?”-ekre.

Címkék: , , , ,


csütörtök, július 10, 2008
23:17
 
„Volt valami kabát-ügye...”


A KDNP-s Lukács Tamás nem kell, hogy magányosan érezze magát az univerzumban. Vannak mások is, akik tájékozottságban és erkölcsben hozzá hasonlók.

Az imént olvastam egy blogban egy sajátélményt:

„Egy tévébebetelefonálósmegmondós mamika azt javasolta, hogy a melegek vonuljanak el valami félreeső helyre, és ne törjenek össze rendőrautókat!

Szó megszakad, hang fennakad.... Van még ennél lejjebb...?

Címkék: , , ,


 
Így vagyok


Semmi különös. Vagyok. Eszem, alszom. Mozgalmasakat álmodom, aztán pedig nehezen ébredek és fáradt vagyok. Csinálom a munkámat. Okiratokat készítek elő, ügyfelekkel tárgyalok, ügyintézőkkel veszekszem. Edzésre járok: konditerembe, múlt hét óta rendszeresen. Heti 3-szor kb. 1,5 óra. De tegnapelőtt, miután a levezető húszperces bringázás is megvolt, azt éreztem: olyan feszültség van bennem még mindig, hogy valamit csinálnom kell. Úgyhogy soron kívül futottam még 25 percet a futópadon. Próbáltam kitombolni magamból mindazt, ami kitombolhatatlan.

És miközben tepertem a szalagon, arccal az ablak felé, az égen gyönyörűszépen kirajzolódott egy hatalmas szivárvány. Mintegy kárpótlásul, vigaszdíjként a szombaton átéltekért. Akkor és ott, pár percre boldognak éreztem magam.

Aztán leszálltam a futópadról, és vissza a mókuskerékbe. Vagyok, eszem, alszom, dolgozom. Kattintgatok a neten, némileg kényszeresen. Nézem a híreket, olvasom a beszámolókat.

A bírói ítélet szerint az élelmiszerrel való dobálás csak akkor bűncslekmény, ha azon „valaki felháborodik”. Mivel a buzik elleni gyűlöletkeltéssel, a megfélemlítésükkel, megalázásukkal és fizikai veszélyeztetésükkel kapcsolatban – gondolja ezek szerint a bíró – fel sem merül, hogy bárki is felháborodna, amit velünk tettek, szól az ítélet, az jogszerű véleménynyilvánítás volt: az ellentüntetők csupán alkotmányos jogukkal éltek.

A KDNP-s Lukács Tamás (aki nemcsak a homoszexualitás és a pedofília, de a pap és nem-pap közti különbséget sem tudja, s emiatt vádolt engem esküszegéssel nyilvánosan) erkölcsileg egyenlőségjelet tesz a melegek és a fasiszták közé: a történtek őt „egy Fradi-Dózsa meccsre emlékeztették”, és szerinte „a melegfelvonulás lényege a polgárpukkasztás, ami ugyanolyan elítélendő, mint az a magatartás, ahogyan az ellendemonstráló tömeg reagált a homoszexuálisok rendezvényére. A kereszténydemokrata politikus azonban leszögezte azt is, hogy nem hisz feltétel nélkül a szombati eseményekről szóló híradásoknak.”

A köztársasági elnök kussol. Az egyházak képviselői kussolnak. És kussolásuk beszédes.

Olvasom, hallom, hogy mások hogy vannak napokkal az események után. Rosszul. Sokkosan. Az egyik kerüli a beszélgetést mindenkivel. A másikban tombol az indulat és ölni akar. A harmadik összerezzen, ha valaki hirtelen mozdulatot tesz a közelében.

Én nagyjából mindezen jelenségeket produkálom. Dolgozom, aztán azt veszem észre, hogy megint félbe hagytam a munkát: csak ülök, és érzem, hogy valami súlyosan a mellkasomra nehezedik; azt veszem észre, hogy hoppá, megint szorongat a könnyek nélküli, kétségbeesett sírás. A szemem előtt váltakoznak a képek: a Hősök tere, a majomketrec, az Andrássy út, az a félelmetes lekanyarodás a kordon nélküli Munkácsy utcába; hallom az ordítást, a robbanásokat, és újra mozdul a kezem, hogy a szánalmas esernyőmmel védjem magam. Időnként szóba hozom valaki előtt a témát: várom, hogy a hangjukban ugyanaz a megrendülés, felháborodás vagy szorongás legyen, mint az enyémben, de nem; persze, én vagyok a hülye, miért is lenne, nem is lehet. Racionálisan teljesen megértem, ugyanakkor magányosnak érzem magam, végtelenül magányosnak, és félek.

Aztán megemberelem magam, megyek vissza az okiratokhoz, az evéshez vagy bármihez. Közben reménykedve várom, hogy a sok pofázás helyett valaki csináljon végre valamit, hogy történjen valami, és közben pontosan tudom, senki nem fog csinálni semmit és nem fog történni semmi. Marad a pofázás, aztán a felejtés.

Így vagyok.

Címkék: , , ,


szerda, július 09, 2008
22:34
 
Beszámoló a kordonon belülről


Egy barátja föltette a saját blogjába Ogzol szubjektív beszámolóját a szombaton történtekről. Ugyanott az általa készített fényképek is láthatók, azzal a megjegyzéssel, hogy érdemes őket összehasonlítani a médiabeli rózsaszín tangákkal.

Közülük íme, az a kettő, amelyek – saját élményeim alapján – számomra a legmegrázóbbak és a legtöbbet mondanak:


Futni kell
Futni kell



Út a szabadságba
Út a szabadságba

Címkék: , ,


 
Ha van 6 perc 54 másodperced...


...akkor nézd meg.

„Lehet melegnek születni”

Címkék: ,


kedd, július 08, 2008
14:36
 
Petíció az erőszak ellen


A Magyar Köztársaság a július 5-i melegfelvonulás elleni ocsmány támadással morális választóvonalhoz ért. Ha ez megtörténhet, bármi megtörténhet.

Meggyőződésünk, hogy ezen események mellett egyetlen felelős, demokratikus gondolkodású állampolgár sem mehet el szó nékül. Megdöbbentőnek tartjuk, hogy 2008-ban Magyarországon, az Európai Unió tagállamában embereknek meggyőződésük vagy nemi identitásuk miatt fizikai és verbális bántalmazást kell elszenvediük.

Az Andrássy úton július 5-én két Magyarország vonult egymással szemben. Egy agresszív, saját félelmeit a másik ember elutasításával, fizikai megsemmisítésével enyhíteni akaró – hitünk szerint – kisebbség, és a békés, normális, nyitott és toleráns Magyarország polgárai. Ez utóbbiak, mi vagyunk többen. Mégis, meggyőződésünk, hogy amikor egy frusztrált kisebbség ilyen minősíthetetlen, agresszív módon lép fel, terrorizálja a békés, ünnepelni vágyó többséget, akkor nem a hűvös elemzés ideje jön el, hanem szenvedélyesen ki kell mondanunk: elég ebből, ez tűrhetelen. Tűrhetetlen, hogy szélsőséges csoportok ezt megengedhetik maguknak, tűrhetelen, hogy úgy érzik, komoly támogatás áll mögöttük.

Szerencsésnek tartananánk, ha a politikai rendszer minden szereplője önvizsgálatot tartana, hogy az elmúlt években beszédeivel vagy tetteivel adhatott-e okot arra, hogy azt a szélsőjobbolodali söpredék támogatásként értelmezze. Ha találnak ilyet – és bizony találhatnak – akkor itt az idő, hogy ezektől a rossz mondatoktól, hibás lépésektől elhatárolódjanak. Drámainak tartjuk, hogy az utcai erőszakot, a szélsőjobboldali csőcselék ismétlődő randalírozását egyes sajtótermékek és politika erők igyekeznek szalonképesnek láttatni vagy éppen kihasználni. Ezek a folyamatok a Magyar Köztársaság demokratikus, morális alapzatát veszélyeztetik.

Ezért kifejezzük szolidaritásunkat mindazokkal, akiket a magyarkodó, nacionalista szelsőségesek részéről fizikai támadás vagy megaláztatás ért.

Felhívjuk a politikai elit tagjait, elemző intézeteket és minden jóérzésű írástudót, hogy egyértelműen nyilvánítsák ki tiltakozásukat a vandalizmus, a rasszista és homofób erőszak miatt. Magától értetődőnek tekintjük, hogy valamennyi parlamenti párt csatlakozik nyilatkozatunkhoz.

Dessewffy Tibor (Demos Alapítvány), Magyar Kornélia (Progresszív Intézet)



A petíciót aláírni erre a linkre kattintva lehet.

A petícióról való hírt továbbadni pedig bárhogy.

Címkék: , , , ,


 
Két kopipészt


Az egyik egy hír a Pride.hu-ról:

Újabb atrocitás: Melegverés a Rudas Fürdőben
2008-07-08 12:48:55

Két nappal az utcai csatákba torkollott Méltóság napi melegfelvonulás után ismét fizikai bántalmazás ért melegeket Budapesten. A tegnap esti órákban a Rudas Fürdőben három felbőszült 40 év körüli férfi támadt az ott ülő és békésen beszélgető három férfire, egy meleg párra és heteroszexuális külföldi barátjukra.
     A szóbeli inzultust nyomatékosítandó az egyik támadó ököllel arcba vágta a pár mindkét tagját. Bár komoly sérülést nem szenvedtek, egyértelmű volt, hogy létük és ott létük nem kívánatos. A fürdő vezetőjének segítőkész közbenjárása sem hozott eredményt, nem a támadóknak, hanem fizikai biztonságuk érdekében a sértetteknek kellett elhagyni a terepet.
     Úgy tűnik, hogy a szombati felvonulást körülvevő indulatok, nemhogy nem csitulnak, de elfojtottságukból bárhol szabadon felszínre törhetnek. A fentiek egyéb, nem kívánatos kisebbségnek látszó társunkkal is megtörténhetnek.




A másik két részlet a Kettős mérce c. blog Ítéljük el az erőszakot, oszt jó napot. c. bejegyzéséből:

Hock Zoltán, az MDF képviselője, megmondta a tutit, szerinte nem kellett volna megtartani a melegfelvonulást, mert előre meg voltak fenyegetve a tüntetés résztvevői

Tehát Hock Zoltán azt mondja, a Kuruc.info az, az orgánum, ami Magyarországon engedélyezi a demonstrációkat. Ha valami nem tetszik neki, akkor felhívást intéz ellene, és ezzel rákényszeríti a rendőrséget, hogy betiltsa.

     (...)

Kedves állampolgárok, mért nem vagyunk szolidárisak egy olyan menetel, amit megtámadtak, „még ha ők provokálták”, vagy melegek, akkor is? Mért nem azt mondjuk, ítéljük el az erőszakot, oszt jó napot.




Köszönöm, ennyi.
 

Címkék: , , ,


hétfő, július 07, 2008
13:12
 
Így is lehet


Az imént az egyik kollegám érdeklődött, hogy mi volt szombaton, ott voltam-e, bántottak-e, és mondtam, hogy igen. Amikor kérdezte, hogy tudtunk kijutni a végén, akkor felrémlett előttem a Hősök tere, a kép, a hangok – és remegni kezdett mindenem, amíg válaszoltam: a gyomrom, a hangonm, és féltem, hogy vagy elbőgöm magam, vagy üvölteni kezdek. És – mintegy kívülről figyeltem magam, ahogy hagyják el a számat a szavak – azt mondtam neki: a történtekért felelősnek tartok mindenkit, az egyházban, a politikai és a magánéletben egyaránt, aki valaha is uszított a melegek ellen, vagy bármi módon részt vállalt a megbélyegzésükben: gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással.

Most hallottam, hogy – iwiw-es terminológiával élve – a „másodrednű ismerőseim” egyike, aki egyébként teljesen heteró édesapa, és pártiszimpátiáját tekintve alapvetően jobboldali, hogy reagált a történtekre. Nem azt taglalta, hogy melyik pártnak mi az érdeke, hogy hány transzvesztita és hány exhibicionista mit csinált és mit nem, hogy természetes-e a homoszexualitás vagy sem. Azt mondta, hogy nyugi: jövőre ő is kijön, és megvéd minket. Így is lehet.

Nem akarom, hogy elvesszen a kommentek között, ezért itt, egy posztban is leírom:

Köszönet mindenkinek, aki – akár a blogomban, akár más fórumon vagy élőszóban – nem megmondással, igazságkereséssel és észosztással reagált a szombati eseményekre, hanem empátiával, megerősítő, vigasztaló szavakkal. Köszönöm azoknak, akik aggódva hívtak vagy írtak, rendben vagyok-e. És persze (noha nincs rá felhatalmazásom senkitől) köszönöm ismeretlenül is mindazoknak, akik bárki más ottlévőért aggódva érdeklődtek, és hívták őket, hogy rendben vannak-e.

Ha valóban létezik – és szerintem létezik – olyasmi, hogy életadás, akkor szerintem ez az.

Címkék: , , ,


vasárnap, július 06, 2008
12:25
 
Tojáséj


A címben Weöres Sándor egyik verse olvasható. Akik nem ismerik, azok számára hangsúlyozom: a Tojáséj nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye ez, amely azonban hosszas verselemzések tárgya. Az elemzések eszköze – természetesen – az asszociáció és a projekció. Ha valaki a Tojáséjről gondolkodik, vélhetőleg a következő fogalmak jutnak eszébe: új élet, titokzatosság, örök körforgás, múlt – jelen – jövő, a kérdések és válaszok megfogalmazhatósága vagy megfogalmazhatatlansága. Én legalábbis ilyen és hasonló témákat szoktam átforgatni gondolatban azóta, hogy valamikor, kb. 6. osztályos koromban, Apa megmutatta nekem ezt a verset.

Tegnap mindez kiegészült egy új értelmezéssel – erre a végén visszatérek.

Nem akarom hírportállá alakítani a blogomat. Akit érdekelnek a Meleg Méltóság Menetével kapcsolatos tegnapi események, bőségesen tájékozódhat róluk. Csak néhány részletet idéznék fel, amelyek talán valamivel kisebb publicitást kaptak.

A kb. ezerötszáz felvonuló között, írd és mondd, összesen 2 db transzvesztitát láttam, ők sem kamion tetején, táncikálva, hanem gyalog a többiek között. Rózsaszín bibliák, tangában egymást nyaló-faló nyuszifiúk, pávatollak, műfütyik és tollboák egyáltalán nem voltak. (Mit kínlódhattak szegény operatőrök, amíg sikerült a menetet úgy fényképezniük, mintha ez a két travi – akiknek minden tiszteletem a bátorságukért – az egész menetet reprezentálná!) Aki tehát úgy gondolja, hogy a melegfelvonulást ért inzultus léte és hordereje oksági összefüggésben áll a felvonulók összetételével, az jókora átgondolnivalót kapott most.

      (Utólagos kiegészítés: jelezte valaki, hogy nem 2, hanem 3 transzvesztita volt. Lényeges különbség, gondoltam, beszúrom ide. Nehogy bárki is történelemhamisítással vádoljon.)

A híradásokban nem találtam azt a tényt, hogy a többnyire „ellentüntetők” eufémiával megtisztelt fasiszta bűnöző hordák nemcsak utcakövekkel és tojásokkal dobáltak minket, hanem vízipuskából szaros vizet lőttek ránk. Először nem értettük, mi ez az éktelen szag. Aztán elterjedt a fenti hír, és én magam is láttam valakit, aki a cuki kis neonzöld műanyag puskájával beszalad az út mentén sorakozó mozgóvécék egyikébe, hogy ott újratöltse – hozzá méltó – érvekkel a kereszténységet, magyarságot és a családos erkölcsöt védő fegyverét.

Egy tojás engem is fejen talált. A (rövid karom miatt nem túl magasra tartott) esernyőm a dzsuvát felfogta, az ütést nem. Üzenem mindenkinek: egy jól megküldött tojás kurva nagyot tud ütni – utána még órákig fájt a fejem.

A fenti eseménnyel kapcsolatban némi cinizmussal gyorsan megfogalmaztam magamban: hurrá, annyi év buziaktivistáskodás után végre felmutathatom: fizikailag is bántalmaztak a melegségem miatt. Aztán rögtön korrigáltam is magam. Ez a mondat ugyanis méltatlan lenne ahhoz a sok nem meleg emberhez, akik ugyanúgy velünk vonultak, és akiket nem kevésbé támadtak meg, mint bárki más demonstrálót. Tehát a mondat úgy lenne igaz: Fizikailag is bántalmaztak antifasiszta és demokrata voltom miatt.

Korábbi posztjaimban szerepelt a félelem témája. Nos, utóla el tudom mondani: valóban féltem. Volt a vonulásnak sok aránylag önfeledt, kellemes pillanata is – de volt egy párszor, amikor közel álltam a pánikhoz. Amikor a menetet leterelték az Andrássy útról a Munkácsy, majd Benczúr utcába, és láttam, hogy ott nincs kordon, mi több, nincsenek rendőrök, akkor bizony nagyon megijedtem. És amikor megérkeztünk a célállomásra, és világossá vált, hogy senkinek halvány fogalma sincs arról, hogyan és mikor fogunk kijutni innen élve, az is elég szorongató érzés volt. Csak hogy el lehessen képzelni: egy aránylag nagy terület volt elkerítve kordonnal, ott voltunk mi (én csak majomketrecként emlegetem), aztán bő 50 méternyi senkiföldje, néhány rendőrrel, majd újabb kordon mögött az ellenvéleményüket kifejtő keresztény magyar családapák. És nem volt megnyugtató, amikor az ellenvélemények (tojás és rohadt gyümölcs formájában) ilyen távolságról is eltaláltak minket. Valaki azt mondta: úgy tudja, hogy parittyából lőnek.

Két gondolat szimbólumokról, illetve asszociációkról.

Egyik: sütött a nap, közben esni kezdett az eső. A ketrecükben szabadulásra várók között némi ujjongás volt megfigyelhető: sokan remélték, hogy kapunk vígaszdíjul egy kibaszott nagy szivárványt. Ez végül nem történt meg – de nagyon jóleső érzés volt elképzelni, hogy mit szólnának hozzá a fasiszták.

Másik: elterjedt a hír, hogy küldenek értünk néhány buszt, bepasszíroznak mindenkit, és úgy menekítenek ki. Ehelyett történt az, hogy – állítólaga megtámadott EP-képviselő, Lévai Katalin közbenjárására; ha így van, múlhatatlan hála és köszönet neki – megnyitották a földalattit. Renőri biztosítással vezettek oda, és zárt szerelvényben szállítottak el: a vonat egyedül a Bajcsy-Zsilinszky úti megállónál állt meg. Amikor kiszálltunk, és csak egy-két lézengő rendőrt láttam a kijáratnál, a túloldalon viszont egy árpádsávos zászlót, akkor egy pillanatra ismét pánikba estem – de aztán sikerült elvegyülni az emberek között. Ami az asszociációt illeti: nem tudott nem eszembe jutni akár a buszba, akár a földalattiba való bepréselésről az, hogy igen: volt már ilyen a történelemben, hogy kisebbségeket marhavagonokba zsúfolva szállítottak valahova. Igaz, ez itt most épp hogy a védelmünkben történt, de maga a tény, hogy ilyen megalázó logisztikai megoldásra szükség lehet a XXI. század Európájában, végtelenül elkeserített.

A verbalizált ellenvéleményeket egynémely undorítózás, férgezés és gusztustalanozás közepette a „Mocskos buzik!” szintagma skandálása uralta, de volt egy idős úr, aki lakonikus egyszerűséggel a fenomenologikus „Buzi vagy!” mondatott ordította időnként utánunk. Szívmelengető volt arra gondolni, hogy a bácsi milyen büszkeség töltheti el, hogy meglátta ezt a mély összefüggést, és ki merte mondani mint új és releváns alapigazságot. Valaki más a „Nem akarsz leszopni?!” mondat bekiabálásával adott hangot heteroszexualitásának. Néhányan érdeklődve néztünk felé, de miután láttuk, hogy csúnya, hájas és túlkoros, egyöntetűen megállapítottuk: Nem.

Emellett az egyik megrendítő élményem az volt, amikor láttam, hogy az ordítozó, dobálózó kispajtások között ott áll egy középkorú nő, vélhetőleg a férje oldalán, és a menetet nézve némán, szomorúan, elkeseredve csóválja meg időnként a fejét. Szinte hallottam csüggedt sóhajtozását. Minden irónia nélkül mondom: szinte örültem ennek a megnyilvánulásnak, mert ennek forrása emberi érzelem volt. Az futott végig rajtam, a fejem tetejétől a lábujjamig, hogy ezzel a nővel lehetne párbeszédet folytatni. Nyilván alapvető tényekkel nincs tisztában, rengeteg kérdésben eltérő véleménye van, nagyon mélyen megélt autonóm érzések dúlnak benne – mindez azonban valós, erőszakmentes kommunikáció alapját képezhetné. Szemben az elvakult, minden érzést elnyomó, arctalan (fekete ruhába és símaszk mögé rejtett), sötét tömeggel, amelynek egyetlen mozgatóereje a gyűlölet és a bármely emberi, személyes tényezőt kiiktató ideológia. Ha arra az érzelmi és intellektuális űrre gondolok, amely ezekben a tomboló vadakban minden bizonnyal tátong, A Végtelen Történet jut az eszembe, abból is Xaidának, a gonosz varázslónőnek a szolgálatában álló üres bádogóriások, amelyeket úrnőjük akarata mozgatott. És azon túl, hogy megijeszt, borzalmasan elszomorít ez a párhuzam.

Végül egy hír, amely mindezen szörnyűségek ellenére számomra szubjektíve a legmegrázóbbnak bizonyult. Idézem szó szerint a Háttér honlapjáról:

Megtagadták a segítséget a mentősök

2008-07-06 08:06.

Megtagadták a segítséget a leplezetlenül a randalírozó, gyűlölködő ellentüntetőkkel szimpatizáló mentősök a szombati melegfevonuláson az egyik felvonuló cukorbeteg édesanyjától, aki rosszul lett a rendőrség által a fasiszták ellen bevetett könnygáztól. Az alábbiakban olvasható részletes beszámoló az egyik rendezőtől, Arkadiusz Karskitól, aki szem- és fültanúja volt az eseményeknek.
A felvonulás végén egy lány odalépett hozzám, miután "rendező" feliratú póló volt rajtam, mint önkéntesen. Közölte, hogy az édesanyja rosszul lett, nem kap levegőt. Odamentünk a négy méterre álló mentőautóhoz, ami elvileg azért volt ott, hogy segítsenek embereken. Én annyit mondtam, hogy segítséget kérünk, mert a hölgy rosszul lett. Az érintett pontosította, hogy a könnygáz miatt elállt a lélegzete, nem kap levegőt. Erre a mentősnő megvető hangon a következő mondatot mondta: "Itt rengeteg a levegő!" Azt követően hiába mondta, hogy mindenképpen kezelésre szorul, mivel cukorbeteg, és nem tud levegőt venni, mert könnygázt lélegzett be. A mentősnő kikiabált a kocsiból: "Nem kellett volna felvonulni!" A személyzet másik két tagja csatlakozott hozzá, ha nem is szavakban, de sajnos gesztusokban, viselkedésben.
Az én kérdésemre, hogy mit csináljunk, a mentősnő egyre durvábban, megvetően kiabált, nem is emlékszem pontosan mit. Az egyetlen érthető állítása az volt, hogy "Mi azért vagyunk itt, hogy a rendőrséget szolgáljuk, az ilyen embereket nem!". A rosszulléttel küszködő hölgy a verbális és non-verbális bántalmazástól nem lett jobban, félrementünk, leültettük. Ott a lánya gondoskodott róla - ez esetben a lelkiekről, ami akkorra már sokkal fontosabb volt. Egy másik rendező, aki egyébként szakképzett elsősegélynyújtó, ellátta a hölgyet a mentautóból ki sem szálló személyzet szeme láttára. A kocsiban tartózkodó három munkatárs nemcsak közömbösséget, hanem kifejezetten megvetést tanúsított.

A mentő kocsi rendszáma: CIB-326 FORD Transit

Arkadiusz Karski


Tojáséj.

Az a mérhetetlen sötétség (mindannak hiánya, amit a fény valaha is szimbolizált), amely embereket tojásdobáló gépezetekké aljasít.

Címkék: , , , ,


csütörtök, július 03, 2008
13:20
 
Pontosan az ismétlődik


Kint kánikula. Bent hideg van. Forró csokit ittam az előbb: a szakköynvek szerint jót tesz a dementorok ellen.

Némi hírzárlat után tegnap este tudódott ki, hogy szerdára virradó éjszaka ismét Molotov-koktélos támadás történt. Ezúttal a Magnum-szaunát támadták meg; a bedobott négy palackból kettő robbant fel. Az előtér kiégett, egy személy megsérült. Nem véletlenül sérült meg: a támadók most is, mint a múlt héten, előzetesen gondosan megérdeklődték, hogy tartózkodnak-e a célobjektumban emberek.

A Magnum a VIII. kerületben található. Az ügyben, érdekes módon, az V. kerületi rendőrség nyomoz. A tényállás pedig ismét: rongálás. Na igen: megrongáltak egy buzit. Nem baj, van elég belőlük.

Egyrészt azon töprengenek, hogy Tóth Gábor rendőrfőkapitánynak van-e családja, és tegyük fel, hogy van. Irtózatosan kíváncsi vagyok: ha valaki előzetesen meggyőződne róla, hogy a felesége meg a gyerekei otthon vannak, és ezek után bebasznának az ajtaján négy Molotov-koktélt, akkor vajon milyen tényállás alapján indítan eljárást a rendőrség? Hangoskodás miatt?

Hetven éve történt Németországban a Kristályéjszaka, amit egy általam ismeretlen blogger idéz fel a történtek kapcsán.

zsidók még pár évvel később sem hitték el, h bevagonírozzák őket, oszt irány a KZ. magyaroszágon se hitték el, pedig 1938-tól 1942-ig 4 zsidótv ment át a parlamenten (amit a felsőházban többek között Serédi Jusztinián, a magyar kat. egyh. feje is támogatott.) [...] szóval, ezek után nincs pardon, nem érek rá, meg leszarom a buzikat - itt már nem csak a buzikról van szó. ki kell menni, the more the better, és aki otthon marad, az egy beszari féreg.

Az utóbbi minősítéssel nem értek feltétlenül egyet, mert ezer és egy oka lehet valakinek, hogy otthon maradjon. A hasonlóságra azonban valóban érdemes odafigyelni. A húszas évek Németországjában se történt más, mint hogy volt egy nem túl nagylétszámú, de annál nagyobb pofájú csőcselék, egy mókás bajszú, frusztrált osztrák festő vezetésével – akiket senki nem vett komolyan. A vén Európa szívében, úgymond, hogy rúghatna labdába egy ilyen primitív, hangoskodó csürhe? Hát úgy, ahogy aztán tette. És jókorát rúgott a lasztiba. Épp azért tehette, mert senki nem vette komolyan őket. Játszották a kisded játékaikat: itt egy randalírozás, ott egy gyújtogatás – amíg egész jól hozzászokott mind a rendőrség, mind a lakosság.

És itthon mi van? Emlékszem, a TV-ostromot egyenes adásban néztem végig, könyékig rágva a körmömet. Olyan szavakat hallottam a közvetítésben, mint itthon soha korábban: „gyújtogatás”, „roham”, „vízágyú” stb. Aztán néhány nap, és hozzászoktam. Most, ha ilyesmit látok a tévében, fásultan továbbkapcsolok: „Jajjne, már megint?!” És azt hiszem, a többség hasonlóan van vele.

Szóval pontosan az ismétlődik meg, mint nem egészen száz esztendeje.

A csehországi melegfelvonulás elleni szélsőjobbos támadás után mondta egy helyi elemző: ne legyenek illúzióink; ezek már nem ún. „jobboldali szélsőségesek” hanem igazi, fasiszták, ahogy kell, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tehát nem magyarspecifikus jelenségről van szó. Nem-zet-kö-zi-véhé-héhé lett a fasizmus is – ide sikerült eljutnunk az eltelt évtizedek során. Bravó.

Az aggasztó az, hogy végignézve a történelmet, sehol nem látok példát arra, hogy egy demokráciának sikerült volna visszaszorítani a fasizmust. Az eszkalálódására természetesen adva van a kézenfekvő példa. De arra, hogy megfékezzék a gyilkolni vágyó őrjöngést... Hogyan? Hiszen az a „véleményszabadság csorbítása” lenne! A kommunista diktatúra persze féken tudta tartani a (nyilván akkor is létező) fasizmust. De, mint tudjuk, hol zsarnokság van, ott mindenki szív. Ahol sittre vághatnak valakit azért, mert hungarista eszméket terjeszt, ott ugyanúgy sittre vághatnak azért is, mert buzi vagy (vagy mert nincs rajtad sapka). Ez nyilván nem alternatíva annak, aki demokratikus értékekben gondolkodik. Azonban, mint láthatjuk évek óta ebben szerencsétlen országban, a demokrácia ezen a ponton önmaga csapdájában vergődik.

Évek óta, mondom. A Pride-on valaki azt írta, hogy ezek Molotov-koktélos gennyládák a TV-ostromkor szabadultak el. Én viszont kiigazítottam, mondván:

A TV-székház ostromát pár évvel megelőzte, hogy Budaházyék lezárták az Erzsébet-hidat. Erre Deutsch Tamás (mint akkori hivatalos Fidesz-megmondó) kommentárja az volt, hogy „meg tudja érteni őket”. Szóval a koktélok fogyasztása közben ne csak azokra a fiúkra emeljük poharunkat, akik közvetlenül szervírozták őket, hanem emlékezzünk méltóképpen a Mixerre is, Aki Soha Nem Hazudott, és egész csapatára.

Persze attól, hogy nem felejtjük el a felelősöket néven nevezNI, még nem vagyunk közelebb a megoldáshoz. Nem tudom, mi a megoldás. Ez egy nagyon-nagyon szar helyzet.

Nincs jobb ötletem, mint kimenni szombaton a felvonulásra.

Ha valaki szeretne csatlakozni, és érdekli a pontos időpont, keressen rá a neten: egyes oldalakon egy visszaszámláló mutatja a hátralévő időt addig, amíg szombat délután „Hunnia seregei hősi háborúban felszabadítják Budapestet az idegen aberráltak terrorja alól.”

Itt tartunk. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok. Ó-ó, igen, ó, igen, igen.

Címkék: ,


szerda, július 02, 2008
01:26
 
Eltiporni vagy eltiportatni


„Basszus, de kurva bátor itt mindenki! Ezt nem hiszem el! Én vagyok az egyetlen, aki úgy megy ki felvonulni, hogy igenis fél attól, hogy baja esik neki vagy valakinek, akit szeret?!

– tettem föl a csupán részben költői kérdést a Pride.hu Fórumának Felvonulni vagy nem? c. topicjában. Idézem az egyik fórumozó, briganti válaszát:

Akkor megnyugtatlak, hogy én is félek. Nem jobban, mint egy aug. 20-án, vagy márc. 15-én, avagy okt. 23-án, amikor ugyanez a csőcselék randalíroz az utcán. Azonban most sokkal jobban félnék otthon maradni, mint kimenni a felvonulásra, mert odalenne egy már 15 éves hagyomány, ami azt jelzi mindenkinek, hogy helyünk van hazánkban. Felbiztatódna az ordibálók hada, hogy igenis be lehet szaratni minket, és nem állnának meg ennyinél. Talán összetörnék a lánybulik helyszínét, meg a srácokét, 10–20 náci grasszálna a bárokban esténként, senki nem merne elmenni sehová. Aztán levadásznák a netről akárki képét, és akárhol rárontanának. Nem lenne senkinek arca a neten, alibibarátot meg alibibarátnőt kéne tartani, hazudozni fűnek-fának, letagadni kedvesed, nehogy lebukj... van fantáziája bárkinek, mi következne.
   Jobb szeretem a karneváli hangulatú felvonulásokat – tény, hogy ez most nem olyannak tűnik.
   Ki kell állnom a saját szabadságomért, saját magamért, a saját tisztességemért.
   Ha nem állnék ki önmagamért, nem állna ki helyettem senki.
   Muszáj túlesni rajta.
   Lehet, hogy csak ketten leszünk csaktommal – jó lesz legalább a sajtónk – de ha eljön Desirée, úgyis őt találják fotogénabbnak.
   Magyarországnak pedig be kell most bizonyítania, hogy meg tudja védeni a kisebbségeit, biztosítani tudja a demokrácia adta jogokat.
   Amúgy meg ki nekem az a pár nagypofájú frusztrált fasz a kurucon, hogy korlátokat húzzon?


Csatlakozom. Azzal a kiegészítő megjegyzéssel, amit már többször írtam több helyen: az én értékrendem szerint mindent lehet és kell tolerálni, kivéve az intoleranciát (amely a fasizmussal szinonimái egymásnak). A fasizmus a társadalomnak az a par excellence jelenség, amely semmilyen módon nincs alkupozícióban, amellyel nem lehet erőszakmentes kommunikációt folytatni. Amelyet csak eltiportni lehet – vagy eltiportatni általa.

Harmadik lehetőség nincs. Sem a társadalomnak, sem az egyes embernek.

Címkék: , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta