Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, július 14, 2008
18:01
 
A társadalom kényszerbetegsége


Akkoriban, amikor a középkori világkép masszív, egységes, az emberek mindennapjait meghatározó építménye meginogni látszott, találtak fel itáliai költők egy új, szigorúan kötött versformát: a szonettet. Az új találmány hallatlan népszerűségre tett szert, és azóta többé-kevésbé folyamatosan jelen van az irodalomban. A „többé-kevésbé” azt jelenti, hogy a szonett bizonyos kulturális korszakban, illetve egyes szerzők bizonyos életszakaszaiban inkább jellemző, mint máskor. József Attila pályafutását például végigkísérik a szonettek – mégis van életének egy szakasza (1935 első fele), amikor a szonettek mintegy „összezsúfolódnak”. Érdekes módon ez hozzávetőlegesen ugyanaz az időszak, mint amikor a költő személyisége elkezdett darabjaira hullani. Mintha a szonett kíméletlen szigorúsága ellensúlyozná a belső szétesettséget.

Aki nem költő, de szétesni készül, az szonettírás helyett jó eséllyel köt ki valamilyen kényszerbetegségnél. A kényszeres ember ötpercenként kezet mos, vagy háromszor is visszamegy az ajtóból, hogy ellenőrizze a gázt (a vízcsapot, az ablakot vagy bármi egyebet), vagy rendszeresen végrehajt bizonyos ismétlődő mozdulatsorokat: ez lehet a terítő vagy a függöny megigazítása, de lehet a fülcimpa pöckölése, az orr vakarása, körömrágás, vagy épp a köröm pattintgatása. Az is lehet, hogy az asztalra tett kávéscsésze fülét „muszáj” mindig ugyanolyan szögbe fordítania. A lényeg, hogy valamilyen nagyon konkrét külső cselekvés mintegy kereteket ad az egyénnek – és ez mindig arról árulkodik, hogy ezekre a formális keretekre szükség van. Miért van rájuk szükség? Mert ha nem lenne külső keret, összeomlana a belső tartalom. Ha valakinek az életében azt látjuk, hogy elkezd meglepően sokat adni a formaságokra (időpontok, öltözködés, protokoll), hs elkezdni magát szokatlanul precíz módon kifejezni – akkor alapos okkal gyanakodhatunk arra, hogy az illető épp megzakkanni készül: a biztonságos külcsíny megteremtésével a belső bizonytalanságot akarja (minden bizonnyal öntudatlanul) aládúcolni. Aládúcolni, mielőtt a psziché saját, feneketlen vermébe hullana alá – vagyis mielőtt kitörne rajta a pszichózis.

Megjegyzendő, hogy kényszertünetekkel meglepően sokáig lehet együttélni: van, aki „vidáman” leéli az egész életét, föl sem emrül nála az akut elmebetegség veszélye – viszont gondosan ügyel arra, hogy előbb mindig a jobb zokniját húzza föl, hogy a zsebében mindig legalább 4 db papírzsebkenő legyen, és a mobiltelefonját az asztal szélére merőlegesen tegye le. Meg még pár tucat ilyen háziszabály. Voltaképpen nem nagy ár: egész jól meg lehet őket szokni, az embert kicsit lököttnek nézik, de még mindig jobb, mint a hallucináció és/vagy a zárt osztály.

Szétesni persze nemcsak emberi személyiségek tudnak, hanem emberi társadalmak is. Régi értékek enyésznek el, hajdani bizonyosságok válnak bizonytalanná a szemünk láttára. S minél nagyobb a társadalmi bizonytalanság, annál biztosabb, hogy a társadalom is kitermeli a maga kényszerbetegségét.

A társadalom kényszerbetegsége a szélsőjobboldal. A fasizmus.

Ahhoz, hogy a német nemzetiszocializmus gyökeret verjen, szükség volt egy olyan társadalomra, amelynek tagjai a birodalmi dicső múlt után hirtelen egy világháború veszteseiként kénytelenek identifikálni magukat, megalázó „béke”-kötéssel a hátuk mögött, minősíthetetlen életszínvonallal és nulla jövőképpel. Ez a háttér (a bizonytalanság, a félelem) conditio sine qua non-ja volt a fasiszta eszmék befogadásának.

Megkockáztatom, hogy ez a jelenség törvényszerű. Amikor egy társadalom, egy kultúra, egy civilizáció szétesni látszik, utolsó erőfeszítésként kitermeli azokat az erőket, amelyek megpróbálják összedrótozni a felszínt. Jelszavakkal, szimbólumokkal, egyenruhákkal, díszlépéssel. Hadsereggel. Törvényekkel, majd még szigorúbb törvényekkel. Nem azért, mert „,csak úgy” gonoszak, hanem mert kiszámíthatóságra vágynak. Ami kiszámítható, megmérhető, ellenőrizhető, bejósolható – az jó, elfogadható (és kötelező). Ami furcsa, ami eltér a szabványtól, a megszokottól, ami individuális, irracionális és intuitív – az az ördög műve, s mint ilyen, pusztítani kell. Ez magyarázhatja a xenofóbiát, a rasszizmust, a homofóbiát. A szivárványszínű zászlót nem azért kell nyilvánosan elégetni, mert a homoszexualitásra utal, hanem mert a sokszínűséget jelképezi. Amikor a társadalom szétesni készül, csak az uniformizálás megengedhető. Sokszínűségnek helye nincs.

Nem akarok újfent jóslatokba bocsátkozni arról, hová tart a civilizáció. Tavaly épp elég sokszor volt ez téma blogomban, leginkább a Daniel Quinn Izmael c. könyve kapcsán. Kivételesen anélkül, hogy az okokat boncolgatnánk (a civilizációnk eredendően konstrukcióhibás voltát), egy hevenyészett kijelentést mindenképp tehetünk: az emberiséggel aktuálisan baj van. Az emberek rosszul érzik magukat, a gazdasági helyzet bizonytalan, a Föld jövője bizonytalan, a technikai fejlődés kiszámíthatatlan, az információrobbanás nyomasztó és követhetetlen. Aki nem hiszi, járjon utána.

Azt mondják a nálam okosabbak, hogy a szélsőjobb előretörése világméretű jelenség. Nem vagyok elég tájékozott sem ahhoz, hogy konkrét tényekkel erősítsem, sem hogy cáfoljam ezt. De a fenti gondolatmenet az én fejemben meglehetősen logikus egésszé állt össze ahhoz, hogy elhiggyem ezt az állítást. Elhiggyem – és megértsem. Mergértsem – és elszomorodjak atól, ami vár ránk.

Merthogy semmi jele nem mutakozik annak, hogy a civilizációnk belső, tartalmi problémái megoldódnának. Ellenkezőleg. Ebből pedig számomra az következik, hogy Magyarországon, Eurázsiában, Amerikában – és az egész lakott Földön – arra számíthatunk, hogy előbukkannak azok, akik – utolsó esélyként – megpróbálják kívülről összetartani azt, ami belülről hullik épp szilánkokra. S teszik ezt a fenti kotta szerint.

Nagyon megijesztett sokakat (engem is) az, ahogy az eddig leginkább csak verbálisan jelen lévő fasizmus július 5-én nyíltan, tevékenyen lépett színre. Sokakat (engem is) aggodalommal tölt el, hogy a társadalom, a politikai és értelmiségi vezetés nem találja erre az egyértelmű és hatékony választ. Sokakban (bennem is) felmerült, hogy el kéne menni ebből az országból.

De – a fentiek alapán kérdezem kétségbeesve – ugyan, hová?!

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


kedves Balázs!

ha a kérdésed (innen hova) komoly, a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldás számomra douglas adams válasza, veszek egy törölközőt, némi sört, és stoppolok a galaxisba, a don't panic! föliratú könyvemmel fölvértezve. ezt mindig mindenkinek ajánlom, különösen esős és undok hangulatú napokra

a komolytalanabb részhez pedig egy észrevételt tennék. szíved joga a fasizmust, nácizmust és hasonlókat megtenned mumusnak (bár kicsit olyan bűnbakképzős ez, azért mondom, mert engem pl. soha nem az üvöltöző, hajigáló, vagonírozó söpredék zavar igazán, mint inkább azok, akik ezt szó nélkül, magukban morogva vagy helyeselve, de lehetővé teszik, a "jóra rest", együtt nem érző tömegek milliói), e téren nekem hannah arendt megfogalmazása lényegesen találóbbnak tűnik. ő totalitarizmusról beszél. amibe minden olyan irányzat belefér, amelyik a sokszínűség helyére kizárólagos, kritikát és ellenvéleményt nem tűrő monokultúrát képzel. hogy úgy modnjam, olyan mindegy, h a kgb, az iráni forradalmi gárda, a ku-klux-klan vagy vmi barnainges bagázs lincsel meg, csak mert nem tetszik nekik vmi, a lényeg, h én meghalok, ők meg úgy vélik, minden joguk megvolt ezt tenni velem

és persze, az, h annak a világnak, amit élünk, válságokkal teli és akár nagyon hamar vége lehet, nem annyira kérdés, mint az, jön-e vmi utána, és ha igen, mi?

megértem, ha most apokaliptikus vízióid vannak, és az is lehet, h nem tévedsz, azért pihegve, földolgozva a földolgozhatatlan élményeket, talán még te magad is találsz néhány ötletes alternatívát, amit ha másnak nem is, számodra eredményesnek bizonyul



A fasizmus az én szótáramban nem az üvöltözést, hajigálást és vagonírozást jelenti, hanem -- az Umberto Eco által használt ősfasizmus értelemben -- egy attitűdöt, amely, ha jól értem nagyjából ekvivalens azzal, amiről te totalitarizmus néven beszélsz.

A mumus egyébként, mint tudjuk a Harry Potteből, per definitionem "alakváltó lidérc". Úgyhogy ugyanazon egy valóságnak lehet számtalan neve, formája, megnyilvánulása. Ezért merek én például rendszeresen egyenlőségjelet tenni a fasizmus és "az" intolerancia közé.



Nem tisztem Balázs helyett megírni, hogy ő mit érez, de egy tippet azért hadd: az apokaliptikus vízióknak a melegfelvonuláson tapasztaltak nem kiváltói, hanem megerősítői.

Fernandel



Szerintem egy kicsit hatoljunk mélyebbre. A fasizmus - abban a szélesebb értelemben, ahogy Balázs használja - egy tünet. Ha jól értem, Balázs szerint is. Egy olyan tünet, melynek sokféle oka lehet. Balázs bemutat egy okot, mely szerinte történemileg lényeglben mindig ugyanúgy vezet ehhez a tünethez és az egyének szubjektumában is analóg jelenségeket vél felfedezni. Szerintem azonban téves az a feltételezés, hogy a fasizmusnak, mint a társadalom elmebetegségének, mindig ugyanaz a patomechanizmusa. Ugyanúgy, mint ahogy az emberi elmebajnak sem igazán homogén az etio-pathogenesise. A múlt hétvégi társadalmi elmebaj eredetét én sokkal konkrétabban megfogalmazható okokra vezetném vissza, melyek speciálisan arra a mai magyar társadalmi valóságra jellemző, amelyben élünk és amelyek ebben a formában nyomaiban sincsenek meg - mint ahogy azt a tények bizonyítják - még a velünk szomszédos országban sem (csak jó irányba kell kitekinteni :). Ezért azt az apokaliptikus víziót, amit Balázs felrajzolt én kifejezetten tévesnek tartom, bár - hasonlóan az előttem szólóhoz - emberileg tökéletesen megértem. Ennek megfelelően Balázs következtetéseit sem tartom objektíve megalapozottnak, és a magam részéről - vele ellentétben - éppen azt gondolom, hogy neünk, akik látjuk a bajt, itt kell maradnunk és dolgoznunk kell annak érdekében, hogy kigyógyuljon a magyar társadalom ebből a kórságból (is).



Sok mindenben egyetértek veled Balázs, de a hasonlat nem helytálló szerintem.

A fasizmus, mint a társadalom kényszerbetegsége.
Jól hangzik, de nem igazán jó hasonlat.

A kényszerbetegséggel ugyanis együtt jár az aggályos lelkiismeret (nem véletlenül van a hitét komolyan vevőknek gyakran kényszerbetegsége - pl- kezdetben Loyolai Szent Ignácnak, de Szent Ferenc is mutatott ilyen tüneteket). A kényszercselekedetek mindig ártalmatlanok(!) és magának a cselekvőnek is terhesek. A kényszerbetegség azonban nem csak a kényszercselekedetekből áll, hanem (és ezzel nehezebb együttélni) kényszergondolatokból. És ezek sajátossága, hogy a beteg túlzásba viszi az aggódást, és fél, hogy másnak árt, főleg olyannak, akit a legjobban szeret. Tehát mondhatjuk úgy is, hogy a kényszerbetegség bár igaz, hogy belső konfliktusokra utal, de pont az agresszíó egyik rossz feldolgozása. A kényszerbeteg nem tudja normálisan megélni az egyébként normális méretű(!) indulatait, ezért belül szenved. Pont azért, mert a legkisebb agressziótól is irtózik.
Éppen ezért például egy anya, akinek negatív kényszergondolatai vannak a gyerekével kapcsolatban (mi van ha bántom?, stb.) semmilyen veszélyt nem jelent a gyerekére, sőt, a túlzott aggodalom jele ez. A kényszerbeteg soha nem tudna ártani senkinek, csak magának.

Azt hiszem, hogy jobb ha a projekciónál maradunk. Nem hiszem, hogy a szombati agresszorok mind látens melegek lennének, de az biztos, hogy valamilyen téren komoly problémáik vannak magukkal (akár a szexualitásukkal). És a saját szemükben levő gerendát nem észrevéve keresik a másikban a szálkát. És minden bizonnyal súlyosan abnormálisak, mert a frusztrációikat extrém módon próbálják kezelni. És nincs könnyebb módja a lekiismeret megnyugtatásának, mint keresni valaki(ke)t, akiket bűnösebbnek tartunk, mint amilyennek magunkat érezzük. Lényegében regresszióról is szó van, de az emberi fejlődés egy nagyon korai szakaszába csúsznak vissza.

Azt hiszem, hogy a fasizmus lélektanáról az egyik legjobb könyv: Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől c. műve.



Azt hiszem, valamilyen információ nem elegendő hatékonysággal lett (de)kódolva.

Nem arról írtam, ugyanis, hogy a fasizmus az kényszerbeteg emberek megnyilvánulása volna. Nem kényszerbeteg emberekről írtam, hanem kényszerbeteg társadalomról. A társadalomról, mint az emberek (inkluzíve fasiszták és nem fasiszták) összességéről. A társadalomról írtam, emberként megszemélyesítve. És nyilvánvaló (nekem legalábbis), hogy ebben az esetben a "betegség" csakis analógia lehet.

Igen, a kényszerbeteg egyén senki másnak nem árt, csak önmagának. (Tudatosan legalábbis, mert szándékolatlanul simán megkeserítheti a környezete életét.) A kényszerbeteg társadalom sem árt "senki másnak", csak önmagának: a társadalomnak. (Tudatosan legalábbis, mert szándékolatlanul ugyan, de közben letarolja a Föld bolygót.)

És igen, ezek a kényszercselekvések terhesek magának a cselekvőnek: a társadalomnak. A "cselekvő" ugyanis nyilvánvalóan nem a vízcsapot újra meg újra elzáró öt ujj (vagy a példában a törő-zúzó ötszáz fasiszta), hanem az élő organizmus mint egész: a beteg ember, illetve -- a példában -- a beteg társadalom.

Az egyes fasiszták lélektana teljesen más kérdés. Nagyon érdekes téma, de erről a jelen posztban egyáltalán nem beszéltem. Nem ez volt a témám.



ok. balázs, kösz a magyarázatot, az idevágó eco-t nem olvastam, és kizárólag annyiból zavart az egyenlőségjeltétel, h nekem (és gyaníthatóan sokaknak) a fasizmusról mindenféle konkrét politikai konnotációk ugranak be elsőre (ismerve eco politikai aktivitását, még az is lehet, h ő erre egy picit azért rá is játszik), ahogy elmondod, simán érthető a gondolatmenet maga

henderson: az analógiák sosem megfeleltetések, bár ellenvetéseid megalapozottnak érzem, azért ez egy elég régi gondolat (le bon, freud, adorno, moscovici stb.), h az egy vezérben és egy vezérelvben hit az sok-sok személyes pszichés hiány pótcselekvése. én a július 5-i menetben vonulva szántam időt arra, h nézegessem a bekiabálókat (a dobálóknál érthetően csak igyekeztem odébbállni). és sokmindent elmondanék, de azt nem, h a szitkozódva üvöltő emberek ne szenvednének. hasonlóan azt se gondolom, h pl. egy túlzottan aggódó anya ne jelentene veszélyt a gyerekére. az én gyerekkorom a saját anyám pl. konkrétan így cseszte el, és azt hiszem, bárki, aki élt egy hónapot kényszerbeteggel, az tudja, mennyire elviselhetetlen dementorok, minden együttérzés és sajnálat mellett is



Kedves Balazs!

Nem kellene bele lovalnod magad ebbe a dologba. 100%-os biztonsagot senki sem elvez. Mindig voltak, vannak es lesznek elmebetegek, akik ratamadnak masokra, mert nok (megeroszakoljak), mert tobb penzuk van (kiraboljak, rosszabb esetben megverik, megolik), mert unnepelnek (lasd oktober 23 megunnepleset), vagy mert melegek. De ezt a sort meg hosszasan lehetne sorolni.

Szoval eroszakra mindig lehet szamitani. Akarmilyen esemeny kapcsan. A rendorsegnek pedig az lenne a dolga, hgoy vedelmet biztositson akar tobb szaz ezer, vagy tobb millio ember felvonulasan, rendezvenyen is. Ha a rendorsegnek 1500 tunteto es par 100 ellentunteto is gondot okoz, akkor abban az orszagban oriasi nagy baj van. (mellesleg a rendorseg a bunozokkel szemben is sok esetben tehetetlen)

Amugy, nyugodtan kivandorolhatsz Amerikaba, ha Magyarorszagon nem erzed biztonsagban magad. Szerintem ott nincs ellentuntetes a meleg paraden, es a rendorseg nagyon jo vedelmet biztosit, mindig, minden rendezvenyen. Csak egyetlen problema: Amerikat nem lehet lefasisztazni azert, mert minden allampolgara nem gondolja azt a melegsegrol, hgoy ez normalis dolog. Illetve le lehet, csak az amerikaiak ezt nem veszik jo neven.



Kedves névtelen!

Már megbocsáss, de talán nem ártana kicsit olvasgatnod angolul, hogy miféle dolgok zajlanak az USA-ban, mielőtt (lényegében) ezzel az Amerika a „szabadok földje” mesével jössz. Ahogy a nemrég elhunyt George Carlin amerikai komikus mondta: „It's called the American dream because you have to be asleep to believe it”. És mérget veszek rá, hogy nem viccelt.

Mellesleg senki sem fasisztázott azért, mert nem gondolja mindenki azt, hogy a melegség normális dolog. Aki azonban erőszakhoz folyamodik azért, mert szerinte a melegség nem normális, az lényegében pontosan azt teszi, amit a zsidókat, cigányokat, melegeket – vagy akárkit – haláltáborokba hajtók…

Ami pedig a rendőrséget illeti: eddig azt hittem, hogy elsődlegesen az államhatalmat szolgálja és védi, nem az ország lakosságának egyik csoportját egy másiktól. (De mindennap tanulok valami újat… Biztos rosszul értelmeztem a „szolgálunk és védünk” maszlagot.) De mindegy is, mert ahol ez az utóbbi védelem szükségessé válik, ott a rendőrség nem megoldás. Ott társadalomról már aligha lehet beszélni.



Kedves Balázs!

Igen, értem! Nem akartam okoskodni, és nem értelmeztem úgy, hogy te a fasiszta tömeg tagjait kényszerbetegeknek tartanád. De valóban nem jól értettem az eszmefuttatásodat.

Kedves vasika!
Mik, vagy kik azok a dementorok?



A dementorok a Harry Potter-világ legundorítóbb figurái. Amit én írtam róluk, az ennek a szövegnek a 8. pontjában olvasható.



Akkor a kényszerbetegeket dementoroknak nevezni egy kicsit erős.

Egyébként minden olyan emberrel nehéz együtt élni, aki szenved. De a szeretet "mindent eltűr, mindent elvisel".



A dementornál lehet, hogy kevésbé bántó a közismert "energiavámpír" kifejezés.

Egyébként egyet tudok érteni azzal, hogy kényszertüneteket produkáló személlyel embert próbáló dolog együtt élni. Elég megkérdezni azt, aki velem együtt él...


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta