Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, augusztus 29, 2008
12:14
 
297


Tomi legalábbis ennyit számolt össze.

Teve van egypupu, van kétpupu; számítógépasztalt lehet venni négyjegyűért meg hatjegyűért – mi ötjegyűt vettünk. Úgy negyed kilenc tájban, miközben az áruátvevőben vártunk, hogy kiadják, azt tippeltem, hogy kb. 1-re készen is leszünk az összerakásával. Nem nyert. Akkor még nem ismertük ezt a bizonyos 297-es számot, amely az asztal alkatrészeinek darabszáma.

A jószág egyébként három dobozban érkezett, és olyan böszme állat, hogy alig fért be Bercikébe. Úgy fél tíz tájban álltunk neki a pázölözésnek – és végeredményben elmondható: egyszer sem kapott sírógörcsöt egyikünk sem. Bár mindkettőnknél eljött egyszer egy pillanat, amikor úgy gondoltuk, hogy feladjuk. Tominál ez valamikor az utolsóelőtti mozzanatnál történt, amikor egy zsanért kellett felcsavarozni tízcentis helyen az arasznyi hosszú csavarhúzóval. Nálam a legelején, amikor kibontottuk az első dobozt, és megláttam benne a 8–10 oldalas képregényt, amelyről elsőre inkább hittem volna, hogy egy atomerőmű tervrajza, nem pedig egy számítógépasztal szabásmintája. Ha egyedül vagyok, abban a minutumban feladom. Tomi azonban mint hősies művezető koordinálta a folyamtot, és mindig instruált, hogy pl. „kérem a 2 db 12-est, és kérek hozzá 4 db 3C-t”, meg hasonlók; így ment ez nem egyig, de hajnali fél 4-ig, amikorra végre az utolsó mütyür is a helyére került.

Illetve nem igaz: egyrészt maradt a végén egy bigyó (őontosan úgy, ahogy a szerelésekre vonatkozó Murphy-törvény mondja), ami vagy azt jelenti, hogy eggyel többet adtak belőle, vagy azt, hogy valahonnan kihagytunk egyet; most pánikolhatunk, hogy mi lesz, ha egy szép napon összeomlik az asztal. Továbbá égen-földön nemtaláltuk meg az 5F elemet, és mivel a rajzról sem igen derült ki, hogy mi a bánatos lótüdő az, ami ezt az ismeretet illeti, most már kétségkívül hülyén halunk meg.

Amikor befejeztük, nekiálltunk egy hangulatos, hajnali számítógép-szerelésnek (értsd: néztem, amint Tomi bűvészkedik az összességében legalább másfél kilométert kitevő vezetékdzsungellel), és kb. fél ötkor bezuhantunk az ágyba, hogy fél nyolckor keljünk is.

Szerencsére ma rövidnapozunk, legalábbis munkailag; Tomi, ha igaz, már elindult, én még küzdök a vadas gombámmal, aztán lelépek én is: 14:30-kor indul az ícé Pécsre: Bikkfa és Bambika vendégeként ott töltjük a hétvégét, amint azt már rég megbeszéltük. Hagyjuk, hogy még egy utolsót rúgjon belénk az idei nyár. Lesz, ha igaz, mexikói vacsorázás, harkányi gyógyfürdőzés, villányi bortúrázás – alig várom már, hogy elinduljunk és ott legyünk!

Címkék: , ,


csütörtök, augusztus 28, 2008
15:48
 
Munkahelyi zsiráf


Ha igaz, harmadszor idézem itt a blogomban Marshall Rosenberg válaszát arra a kérdésre, hogy egy zsiráfnak szabad-e időnként sakálul fogalmaznia: „Szabad, de minek, ha egyszer egyértelműen azt tapasztalja, hogy az nem hatékony?”

Gondolom, ha még egy néhányszor leírom, esetleg eldúdolom magamnak altatóként elalvás előtt, akkor talán én magam is megértem és elhiszem végre. Vagy ha szerzek nagyon intenzív sajátélményeket a két kommunikációs módszer hatékonyságának hatalmas különbségéről. Amint ez történt ma.

Ma ugyanis sikerült tisztázni egy bő egy hónapja magam előtt görgetett munkahelyi konfliktust egy kolleganőmmel, amely a nyaralásomat is intenzíven és folyamatosan mérgezte. A konfliktust magát nem akarom részletezni, és azt sem, hogy a kolleganőm hogyan kommunikált benne. Az az ő sztorija, blogolja le ő, ha majd egyszer nekiáll tudatosan és szisztematikusan reflektálni a saját kommunikűációjára (meg ha majd lesz blogja). Számomra az érdekes most, ahogyan én kommunikáltam egy hónapja, illetve ma.

Ami a kommunikáció formáját illeti, abban volt e-mail, SMS, beszéd, hallgatás, cselekvés – vagyis minden, ami a csövön kifér. Ebből a hallgatás durcás nem köszönés volt, a gesztus pedig egy ajtóbevágás. Tartalmilag: a fenti módszerekkel közöltem a kollegámmal, hogy megsértett engem, hogy bunkóság volt, ahogy viselkedett, hogy igazságtalan és méltatlan volt, amit csinált, és ezek után jogos vártam volna el tőle, hogy..., hiszen igazam volt.

A kiemelések, ha valaki nem ismerte volna fel, tipikus sakál-megnyilvánulások. A másik fél sakálkodásait, mint már jeleztem, nem akarom csokorba szedni, azonban a hatékonyságot jelzi maga a tény, hogy az egy hónapja történt eset mindmáig éreztette hatását. Ma azonban elszántam magam, hogy tisztázni fogom a dolgot, mert elegem van belőle, és megkérdeztem, ráér-e megbeszélni a dolgot. Ráért.

Szeretném hangsúlyozni: nem azzal ültem le beszélgetni, hogy akkor én most kurvára zsiráf leszek. És a folyamat nem is a formális zsiráftánc kínosan szabályos 2×4 lépésének ismételgetéséből állt. Azonban, ha visszagondolok a beszélgetésre (amely kölcsönös békepuszival végződött), mégiscsak az erőszakmentes kommunikáció lépései mentén zajlott. Mégpedig azért, mert – úgy látszik – bizonyos helyzetekben az EMK már tud nálam készségszinten működni. Öntudatlanul is igyekeztem úgy irányítani a beszélgetést, hogy mindkettőnk megnyilvánulásai megmaradjanak a tényeknél (1. lépés: megfigyelés); a magam álláspontját ítélkezés nélkükl fogalmaztam meg, tényleg arra koncentrálva, ami bennem lejátszódott (2. lépés: érzés); vállalva a felelősséget azért, hogy ezek az érzések belőlem fakadnak, az én igényeimről árulkodnak (3. lépés: szükséglet); és hogy a párbeszéd valóban párbeszéd legyen, ismételten apró kérésekkel fordultam a kolleganőmhöz: olyan apróságokkal, hogy „mondd el a te szempontodból...”, „jelezz vissza, hogy jól értettelek-e...” stb. (4. lépés: kérés). Párhuzamosan figyeltem arra, amit ő mond, azzal a kiinduló attitűddel, hogy az ő narratívája pontosan ugyanúgy „jogos”, mint a sajátom. E narratívából pedig (ami azért meglehetősen kevéssé volt mondható összeszedett és jól felépített beszédnek, ellenkezőleg, csapongott ide-oda, mint általában a szóbeli megnyilvánulások) igyekeztem azt kimazsolázni, ami az ő érzése, szükséglete, és próbáltam kihallani mindebből, hogy mit is szeretne tőlem.

A történetben jól megfigyelhető az erőszakmentes kommunikáció három sajátossága. Az egyik a zsiráf makacssága. Visszatérő vád/aggodalom az EMK-val kapcsolatban, hogy a zsiráf valójában nem tesz mást, mint behódol, és eljátssza a klasszikus vicc poénját, miszerint „sőt, az én kurva anyámat”. Erről szó sincs: a zsiráf makacs, és ha kell, nagyon szilárdan megveti a lábát, nem megy arrébb. A kolleganőm többször jelezte, hogy szerinte ez az ügy túl volt ragozva, én azonban újra meg újra visszatértem a témához, és ahelyett, hogy befelé fordított fülű sakál módjára ráhagytam volna, hogy „igen, igazad van, tényleg, ne is beszéljünk róla többet”, konokul jeleztem azt, hogy számomra márpedig fontos a történet (és az ilyen történetek) meg- és kibeszélése. Nem azért, mert „így helyes”, hanem mert én így működöm; szükségem van rá, és kész. És nem tágítottam, amíg úgy nem éreztem, hogy most már ami kimondatlan maradt, az bátran maradhat is úgy. Persze ez csak úgy történhetett meg, hogy ő végig partner volt ebben; ő pedig csak úgy tudott partner lenni, hogy folyamatosan kértem (és kaptam) a visszajelzést arról, hogy igen, részéről is rendben van, hogy még egy kicsit továbbcsócsáljuk a témát.

A másik jellegzetessége az EMK-nak, hogy nem megoldás-orientált. Most sem született „megoldás”, egyikünk sem kért például bocsánatot a másiktól, vagy szabadkozott a hibái miatt, nem adtunk ki a végén közös közleményt – a párbeszédet mégis „eredményesnek” gondolom, és az eredmény éppen az, hogy volt párbeszéd: egymásra tudtunk figyelni, el tudtuk fogadni a másikat, a maga másságával együtt. Benne tudtunk lenni egy közös jelenben, megélve egymás valóságát. És az EMK lényege.

A harmadik jellegzetesség: az EMK-hoz nem szükséges, hogy a partner is alkalmazza. Ez a kolleganőm vélhetőleg soha életében nem hallott olyanról, hogy zsiráfnyelv, ellenben sokszor jutott eszembe akkor, amikor gondolatban példát kerestem arra, hogy milyen is a sakálviselkedés. Ő volt az (egyik) utolsó, akiről el tudtam volna képzelni, hogy vele lehet zsiráfozni. Márpedig lehetett, mégpedig egy nagyon súlyos konfliktushelyzet feloldásában.

Igaz, ennek megvalósulásához nélkülözhetetlen elem az a tény, hogy a kolleganőm nem rossz ember.

Másfelől azonban ne felejtsük el, hogy ez nem az ő specialitása. Hiszen az EMK világfelfogásában nem létezik olyan, hogy „rossz ember”. Ezért szeretem ezt a világfelfogást. Mennyivel könnyebb és vidámabb élni egy olyan világban, ahol biztonságban érezhetem magam, mert tudom, hogy nincsenek körülöttem rossz emberek!

Címkék: , ,


péntek, augusztus 22, 2008
10:46
 
Tempora mutantur et nos...


Et...? Nos...?

Nos, én meg számos dologban változatlan vagyok a változó időben. Erre ma jöttem rá (ismételten), amikor megdöntöttem az egyéni csúcsomat a rövidtávú, fedettpályás hülyeségből. Semmi extra, de azért elsőre kínosan éreztem magam, másodszor meg jót röhögtem magamon.

Sztoriilag annyi, hogy – minekutána tán épp tegnap este töprengetm azon, hogy minek olvasok én még Harry Pottert, amikor lassan kívülről tudom, és hogy nem kezd-e lassan unalmassá válni a szöveg – a munkahelyemre jövet Harry Pottert olvastam, és naná, hogy túlmentem egy megállóval. Pedig még eszembe is jutott kb. egy perccel korábban, hogy jaj, csak el ne basszam, és hát persze, hogy elbasztam. Sebaj, időben voltam (korábban járok mostanság, hogy az irodában mindenki láthassa, milyen baromira szeretek én dolgozni; ez olyan szánalmas, hogy kénytelen vagyok leírni ide), és csak azon bosszankodtam egy picit, hogy a tervezett (Újpest-Városkapunál történő) leszállás miatt a szerelvény elejébe szálltam, a de facto (Újpest-Központnál eszközölt) leszállás miatt ezért végig kellett gyalogolnom az alagút teljes hosszát. Nagy ügy; tényleg nem siettem különösebben, meg aztán olvastam tovább, gyaloglás közben is, as usual.

Az aluljáróban, kilépve a metrókalitkából, körülnéztem, és a tetemes menniységű lépcsőt szemügyre véve határozottan megállapítottam, hogy „arra”. Elindultam „arra” (közben tovább olvastam), fölmentem a lépcsőn, és miután vagy bő száz métert mentem már, sikerült tudatosítanom, hogy ez bizony marhára nem az Árpád út, hanem az István út: simán eltévesztettem nem is eggyel, de kettővel a kijáratot.

Bagatell ügy, mint mondom, de a dologhoz hozzátartozik, hogy – noha az utóbbi években leggyakrabban a városkapus megállót használom – épp most, augusztus második felében van a 10 esztendős jubileuma annak, hogy Újpesten szerkesztem az okiratot. Úgyhogy a nevezett aluljáróban több ezerszer volt szerencsém megfordulni. Ez a „jesszusom, tíz év!” nyilallt belém, miközben megfordultam, s mint már említettem, először elszégyelltem magam önmagam előtt, másodszor pedig kifejezetten elkezdtem vigyorogni: tényleg, változik a világ, de bizonyos dolgok (így az én téri tájékozódásom) örök és változatlan.

Egyéb poén nincs, azonban, noha off-topic, ezúton gratulálok Vajda Attilának, akiről tegnapig ugyan (amilyen sportrajongó vagyok), assetuttam, hogy a világon van, most viszont nagyon örülök neki, és büszke vagyok rá, meg az első 2008-as olimpiai magyar aranyra.

Címkék: , ,


kedd, augusztus 19, 2008
10:51
 
Apartmente


Üdülőövezetek környékén járva gyönyörű csokrot lehet összeszedni egyazon szó különböző írásmódjaiból. „Apartman”, „appartement”, „apartemente”, „apartmann” stb. – becsületszabvamra, ma már meg nem tudnám mondani, hogy is írják valójában. Pedig, ahogy Róbert Gida mondta volt, tudtam, de elfelejtettem.

Elképzelhető, hogy a létező variációk között véletlenül a címben írt „apartemente” verzió is fellelhető – holott én egyáltalán nem az üdülési célból kiadott lakrészre utaltam, hanem a helyre, ahol az elmúlt két hetet töltöttük: a part mente. Mármint a Balaton-part: annak mentén járkáltunk és úszkáltunk (annak függvényében, hogy a part szélétől melyik irányban tartózkodtunk éppen). Az előző posztban írt tervet sikeresen abszolváltuk: minimumra redukált kapcsolat a külvilággal, nagy evések, borozások, strandolások, alvások, olvasások. Ismételten volt szerencsénk a magyar vendéglátás egynémely (mérsékelten igaz-) gyöngyszeméhez, de a részletek leírásához nincs hangulatom.

Tegnap bejöttem dolgozni, és egynémely kézen-közön hozzám eljutott megjegyzésből megtudtam, hogy a kollegáim, akikről azt hittem, hogy alapvetően jóban vagyunk, felszabadultan vették tudomásul, hogy két hétig nem rontom a levegőt az irodában. Többnyire paranoid tünetnek, de legalábbis sakálkodásnak tekinthető az univerzális kvantorok (mindig, mindenki, senki, soha stb.) használata, de jelen esetben ténylegesen azt hallottam vissza, hogy a régi (tehát nem pár hónapos) kollegáim közül mindegyik panaszkodott rám. Emellett a nyaralás előtt tökéletes állapotban itthagyott gépem két hét alatt használhatatlanná vált (legalábbis arra, ami a munkám), és egész nap buheráltuk a rendszergazdával, amíg végre elkezdte azt csinálni, amit kéne. Ebből az lett, hogy 17:30 helyett este kilenc után tudtam csak hazaindulni, nem tudtam edzésre menni, alig álltam a lábamon – itt a munkahelyemen pedig, mint ma kiderült, az egésznek az a látszata, hogy a Balázs egész nap nem dolgozott.

Rosszul érzem magam a bőrömben. Tomi egyébként, aki telefonon végigasszisztálta, hogy ki vagyok borulva, nagyon aranyosan mellettem állt és áll; rendkívül figyelmes volt velem egész este, kaptam meglepit is, amikor hazaértem, úgyhogy az életem legalább ezen a vonalon, úgy tűnik, rendben van.

Egyébként, visszatérve a címre, nem öncélú poénkodásnak szántam. A Balatonban többnyire a part mentén úszkáltam, volt, hogy – bólyától bólyáig meg vissza – több száz métereket, pihenés nélkül. Amikor azonban megpróbáltam a parttól eltávolodni és befelé úszni, többször is az történt, hogy néhány tíz méter után bepánikoltam, no nem nagyon, de inkább visszafordultam: nem mertem elhagyni a biztonságos övezetet. Persze óhatatlanul eszembe jutott az obligát újszövetségi párhuzam, miszerint „Evezz a mélyre!” – annak minden lelkiségi és moralizálós magyarázatával. Jó lenne tisztán látnom, hogy a mindennapi életemben és úgy általában, életem irányításában vajon mit csinálok: a mélyre evezek-e, vállalva a kockázatot a bőséges zsákmányért, vagy a part mentén evickélek fel s alá. Nincs egyértelmű válaszom erre a kérdésre: túl közel vagyok magamhoz, nem tudom a megfelelő távlatból szemlélni az életemet.

Az egyik ilyen part menti úszkálásom során fogalmazódott meg bennem egy regény gondolata. Azóta is ezen rágódom, de nem tudok dűlőre jutni vele. Sem azt nem tudom, hogy vajon érdekes lenne-e másnak is (nekem feltétlenül), sem azt, hogy képes lennék-e megírni. Nagyon komoly előtanulmányok kellenének hozzá, az biztos, az viszont korántsem biztos, hogy képes is lennék ténylegesen, olvasmányosan, hitlesen megírni. Tanácstalan vagyok; ez ismételten olyan téma, amelyhez el kéne távolodnom a biztonságos partoktól.

És nem vagyok meggyőződve, hogy bármilyen kaland, bármekkora zsákmány ér nekem most annyit, hogy beáldozzam érte a part nyújtotta biztonságot, amiről úgy érzem, hogy számomra pillanatnyilag a legfontosabb.

A gáz persze az, amikor bokáig érő vízben tapicskolok csupán, és így is elborít a mélységiszony, így sem találom meg az irányt hogy merre is van épp a part, a biztonság.

Címkék: , , , , ,


péntek, augusztus 01, 2008
12:16
 
Mingyár gyüvök dógomvan


Egyszer, egy szép napon,
tudom, hogy elhagyom a várost,
ahol élek.


Ez a szép nap pedig nem más, mint a mai nap.

Iszonyatosan elegem, pontosabban elegünk van: Tomi is olyan, mint a dinoszaurusz, meg én is (gy.k.: ki vagyunk pusztulva). Nagyon ránk fér két hétnyi lábáztatás a Balatonban. Terveink szerint nagyon jókat fogunk lakmározni a Borbarátokban, össze-vissza iszunk majd egy csomó finom badacsonyi meg szigligeti bort, még viccből sem megyünk el Szentbékkállára, az Öreghegy Fogadóba, hatalmas alvások között majd hatalmasakat lubickolunk, és persze viszek magammal fél mázsa Harry Pottert, naná.

Nem kérek okiratokat, kollegákat és bankos ügyintézőket, nem kérek buzimozgalmat, nácikat és tojásvéleményt, nem kérek blogolást, internetet és számítógépet – de még tán a telefonomra is rá fogok tiporni, majd még meggondolom.

Valamikor délután vagy koraeste indulunk. Csak bírjuk ki addig, jaj-jaj.

Aztán bő két hét múlva, veletek, ugyanitt.

Címkék:




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta