Et...? Nos...?

Nos, én meg számos dologban változatlan vagyok a változó időben. Erre ma jöttem rá (ismételten), amikor megdöntöttem az egyéni csúcsomat a rövidtávú, fedettpályás hülyeségből. Semmi extra, de azért elsőre kínosan éreztem magam, másodszor meg jót röhögtem magamon.

Sztoriilag annyi, hogy – minekutána tán épp tegnap este töprengetm azon, hogy minek olvasok én még Harry Pottert, amikor lassan kívülről tudom, és hogy nem kezd-e lassan unalmassá válni a szöveg – a munkahelyemre jövet Harry Pottert olvastam, és naná, hogy túlmentem egy megállóval. Pedig még eszembe is jutott kb. egy perccel korábban, hogy jaj, csak el ne basszam, és hát persze, hogy elbasztam. Sebaj, időben voltam (korábban járok mostanság, hogy az irodában mindenki láthassa, milyen baromira szeretek én dolgozni; ez olyan szánalmas, hogy kénytelen vagyok leírni ide), és csak azon bosszankodtam egy picit, hogy a tervezett (Újpest-Városkapunál történő) leszállás miatt a szerelvény elejébe szálltam, a de facto (Újpest-Központnál eszközölt) leszállás miatt ezért végig kellett gyalogolnom az alagút teljes hosszát. Nagy ügy; tényleg nem siettem különösebben, meg aztán olvastam tovább, gyaloglás közben is, as usual.

Az aluljáróban, kilépve a metrókalitkából, körülnéztem, és a tetemes menniységű lépcsőt szemügyre véve határozottan megállapítottam, hogy „arra”. Elindultam „arra” (közben tovább olvastam), fölmentem a lépcsőn, és miután vagy bő száz métert mentem már, sikerült tudatosítanom, hogy ez bizony marhára nem az Árpád út, hanem az István út: simán eltévesztettem nem is eggyel, de kettővel a kijáratot.

Bagatell ügy, mint mondom, de a dologhoz hozzátartozik, hogy – noha az utóbbi években leggyakrabban a városkapus megállót használom – épp most, augusztus második felében van a 10 esztendős jubileuma annak, hogy Újpesten szerkesztem az okiratot. Úgyhogy a nevezett aluljáróban több ezerszer volt szerencsém megfordulni. Ez a „jesszusom, tíz év!” nyilallt belém, miközben megfordultam, s mint már említettem, először elszégyelltem magam önmagam előtt, másodszor pedig kifejezetten elkezdtem vigyorogni: tényleg, változik a világ, de bizonyos dolgok (így az én téri tájékozódásom) örök és változatlan.

Egyéb poén nincs, azonban, noha off-topic, ezúton gratulálok Vajda Attilának, akiről tegnapig ugyan (amilyen sportrajongó vagyok), assetuttam, hogy a világon van, most viszont nagyon örülök neki, és büszke vagyok rá, meg az első 2008-as olimpiai magyar aranyra.

Címkék: Könyv, Sztori, Ünnep

---