Ha az embernek alacsony az EQ-ja,
        a kapcsolatait jó eséllyel e’kú’ja.

Címkék: Agymenés, Pszicho

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

...a bannerben olvasható esemény holnap lesz aktuális. A Viszonylag minden (Tsepeli gavotte) c. verseskötet bemutatóján szeretettel látunk mindenkit kedden 17 órakor.

Címkék: Add tovább, Apa, Könyv

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kész az Aszalt szilva naplementekor borítója (tervező: Baksa Gáspár), és ha igaz, ma megkapom a tördelt szöveget. Kb. 330 oldal lesz, keménytábla, papírborító. Néhány jvítás, és mehet a nyomdába, onnantól úgy egy hónap, és megjelenik.

Úgy vélem, ebben a stádiumban már nem medvebőrre-előreivós, ha kirakom ide nemcsak a címlapot, de a fülszöveget és az ajánlást is. Íme:

Hogyan írjunk garantáltan olvashatatlan könyvet? Erre nyilván sok módszer létezik, de valószínűleg hatékony megoldás, ha első lépésként a Teológiai elmélkedések alcímet adjuk neki, másodjára pedig kényszeresen komolyan vesszük mind magunkat, mind az alcímet.

Azonban ősz szemöldökszálaim számának szaporodásával egyenes arányban kezdett világossá válni előttem: a tárgyalandó témák mind nehezebben férnek bele a klasszikus értelemben vett „teológia” feliratú skatulyába. Noha továbbra is Istenről beszélek és Jézusról, a világról és az emberről, életről és halálról, jóról és rosszról – vagyis csupa olyasmiről, amivel hagyományosan a teológia (is) foglalkozik –, a gondolatok csapásiránya alapján egy fiktív könyvtáros fokozódó valószínűséggel osztaná be egyes írásaimat a pszichológia, ökológia, kommunikáció, szexológia, jogvédelem címszavak valamelyikébe.

A mémtörténet szó oly váratlanul bukkant fel töprengéseim közepette, hogy jó darabig nem is tudtam eldönteni, illik-e valójában az – időközben csaknem végleges formáját elnyert – anyaghoz. Végül, ha bizonytalanul is, de igennel válaszoltam.

Könyvemben, ez nem is kérdés, elsősorban mémekről szólok: ideákról és ideológiákról, hitekről és hiedelmekről, egyéni és közösségi viselkedésformákról, valamint ezek lehetséges alternatíváiról. Azonban gondolkodásomban ezek a mémek nem a priori vannak jelen, hanem – számos más mém társaságában – valamilyen módon jutottak el hozzám. S hogy a bennem zajló küzdelemben – a meccs jelen állása szerint – miért épp ezek a mémek látszanak diadalmaskodni, annak ugyancsak története van. A történet egésze az én történetem; az egyes történetek: mémtörténetek.

Birtalan Balázs

Olyan ember beszél itt hozzánk – mert úgy ír, mintha beszélne, szinte hallani a hangját –, aki sokhelyütt otthon van. Igazi gondolkodó, mindenen szeret eltűnődni, vitatkozni. Remek (mert elfogult!) elemzést ad a Harry Potter-könyvekről, s főleg arról, milyen szépen szólnak a halálról. A hittudomány ellentmondásos tételeit is érdekesen fejtegeti, egyszerre nagyon katolikus és nagyon nem katolikus szemszögből. Kinn is van, benn is van. Határozott hangon emel szót a környezet megóvása érdekében, majd elmondja, hogyan süssön az ember libamájat a párjával, és mit igyon hozzá. Az emberi kapcsolatokról, köztük a homoszexualitásról is van megélt, őszinte mondanivalója.

Meghökkentő és emberi ez a naplószerű könyv. Bizalmas, anélkül hogy bizalmaskodó volna. Lehet, hogy Birtalan Balázs mindezt azért teheti ilyen bensőséges, egyszerű hangon, mert igazából sehol sincs otthon?

Nádasdy Ádám

Címkék: Add tovább, Felmutatható, Könyv

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Véletlenül pont egy éve (na jó: egy éve és két napja) írtam a Tékozló Homáron a Mancika-elvről. E kifejezés a főnököm találmánya. Álljon itt az akkori írásom, stilizálás nélkül:

A Mancika-elv azt jelenti, hogy kibaszottul nem érdekes, mit ír elő a törvény. Ha ügyet intézel, és teljesen jogszabályszerűen játsz el, de az ablak/íróasztal túloldalán ülő Mancika azt mondja, hogy kérem, ez így nekünk kevés, akkor tökön szúrhatod magad, drámai hangon felolvashatod az egész Ptk-t (vagy bármit): az ügyed nem lesz elintézve. Mert Mancika másképp tudja. Mert ő úgy szokta meg, már hatszáz éve így csinálja, ő tudja. Vagy ami még jobb, amikor az ügyintéző egy jelen nem lévő Mancikára hivatkozik: „Én nem tehetek semmit, a jogi osztály ezt mondja.” És lehet beszélni a jogi osztállyal? Azt sajnos nem.

Mi rendszeresen szívunk a bankokban alkalmazott Mancika-elvtől. Ügyfél bankban 30 oldalas kölcsönszerződést aláír, jön a közjegyzőhöz, hogy „eztet itten tessék ellenjegyezni”. Ez magyarul azt jelenti, hogy tartozáselismerő nyilatkozatot kérnek róla. A tartel olyan műfaj, ami után, ha az ügyfél (vagy épp az örököse, ha meg talál halni) baszik fizetni, a bank azonnali végrehajtást kérhet, és nem kell évekig pereskednie. Ahhoz, hogy a tartel végrehajtható legyen, a következőnek kell szerepelnie benne:

   – jogosult és kötelezett megnevezése
   – követelés jogcíme (pl. „kölcsön”)
   – követelés nagysága (tőke + járulékok összegszerűen és/vagy mértékkel)
   – teljesítés határideje (a részletekre is)
   – teljesítés módja (cashben vagy átutalással vagy tehénben stb.)

Ennyi. Ezt, ha nagyon locsog az ember, négy oldalban le lehet zavarni. Ha nagymamát is bevonják kezesként meg a szomszédasszonyt, akkor a sok név miatt mondjuk öt.

Okirat elkészül, ügyfélnek odaad, ügyfél számlát kap(!), fizet, bankba vissza. Ahol Mancika közli vele, hogy hát, ez nem jó. Sajnossajnossajnos ez nem jó: a köjegyző kihagyta az okiratból az adós cipőméretét, anyukája első menstruációjának dátumát és azt, hogy a bank milyen szép épületben van, dunaparti kilátással. Ez, jaj de kár, nem jó: tessék kérem visszamenni a közjegyzőhöz, és mind a 30 oldalt közjegyzői okiratba foglaltatni. Ezt így kell, addig nincs pénz, ne is álmodjon róla.

Ügyfél feldúltan vissza, természetesen vérét akarja venni a közjegyzőnek meg az iroda összes alkalmazottjának (teljesen érthető!), hogy elbaszták, tessék kijavítani! Telefon banknak, és a közjegyző hosszan-hosszan győzködi Mancikát arról, hogy mi van a jogszabályban. Akit viszont ez továbbra sem érdekel, kurvára nem. Az ilyen esetek 80%-ában az van, hogy az okiratot ki kell egészíteni egy rakás faszsággal (ingyenmunka, hiszen az ügyfelet nem akarjuk szopatni), ügyfél boldogan el, és soha többé nem jön vissza hozzánk más ügyben, „hiszen ez a közjegyző szarul dolgozik”.

A másik választásunk ilyenkor az lenne, hogy az ügyfélnek megmondjuk: a jogszabályban márpedig ez van, nem végzünk tök fölöslegesen plusz munkát, tessék beperelni a bankot. Csak hát az ügyfél nem igazságot akar, hanem pénzt. Ez is érthető, úgyhogy ilyennel nem is próbálkozunk.

A Mancika-elv a Murphy-törvények egyik legerősebbike.

Eddig az idézet. Amiért pedig idemásoltam, az egy múltkori gondolatmenetem továbbhajtása, amely akkor történetesen versben manifesztálódott. Szóval az jár az eszemben, hogy a Mancika-elv egyik alesete nemcsak a fenti bosszúságok forrása, hanem annál sokkal veszélyesebb. Arra az alesetre gonolok, amit fentebb e szavakkal ismertettem: Az ügyintéző egy jelen nem lévő Mancikára hivatkozik: „Én nem tehetek semmit, a jogi osztály ezt mondja.”

Ez az eset forrását tekintve különbözik a Mancika-elv mainstream megnyilvánulásaitól. Alapértelmezetten a Mancika-elv valakinek a meggyőződéséről és rugalmatlanságáról szól. Ebben az esetben szó sincs meggyőződésről. Épp ellenkezőleg: számtalanszor mondta már nekem ügyintéző:

   – Igen, Balázs, tudom, hogy igazad van, persze, hogy ez így értelmetlen, fölösleges és sokkal többe kerül az ügyfélnek, de a jogi iroda azt mondja..., a hitelellenőrzés így írja elő..., a jóváhagyás úgy szól...

Nagyon ismerős ez az érvelés. Mindig is az volt (tíz éve szerkesztem az okiratokat). De csak nemrég kapcsoltam, hogy honnan is ismerős valójában. És amikor erre rájöttem, új, önálló nevet adtam ennek az alesetnek:

A fasizmus elsődlegesen nem társadalmi, hanem pszichológiai jelenség. Az a valami, ami ember tömeges megsemmisítésében végződik, nem az „Arbeit macht frei” feliratú kapu alatt, hanem a személyiségben kezdődik. És hogy miben végződik, az nem több esetleges történelmi adottságnál.

Címkék: Jog, Kopipészt, Világ+ember

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Nem tudom, mennyire jellemző, hogy valaki napra pontosan számot tud adni élete első könyvéről. Nekem könnyű a dolgom: életem első könyvét 3 napos koromban – ma 39 éve – kaptam Öcsitől: Weöres Sándor Bóbita c. könyvének elején ott a nekem szóló ajánlás (valamint az előrelátó keresztapai jó tanács: „Olcsó bort csak szódával igyál!”), végén a dátummal.

Apám lenne a megmondhatója, de valószínűsítem, hogy Weöres gyerekverseit előbb tanultam meg, mint bilibe kakilni. A fent idézett Ha a világ rigó lenne is nagyon kedves mondóka: minden bizonnyal mondogattam is magamnak vagy bárki másnak, aki épp kéznél volt, és nem tudott elszaladni előlem. Ma viszont (mikor máskor, mint zuhanyozás közben?) eszembe jutott, csak úgy, hogy ejnye már: ez a nyolc sor voltaképpen nem mondóka. Hanem úgynevezett vers.

A mondóka és a vers között az a különbség, hogy az előbbit a maga ritmusa miatt nagyon jól lehet (sőt jó érzés) mondogatni, ellenben kurvára lényegtelen, hogy miről szól. A verset meg vagy lehet jól mondogatni, vagy sem, de kicsit sem mindegy, miről szól. És amikor ezt végiggondoltam, a rigós vers nagyot ütött.

Az első versszak nyilvánvalóan a kisgyerek képzelgése: a fantáziavilágban minden további nélkül megtörténik, hogy valami nem az, ami, hanem valami más. A tehén repül, a kis halacska miákol, a költő meg ikrát ürít kacéran. A világ meg éppenséggel rigó, oszt fütyül, nu, sag schon, miért ne?

Talán kevésbé nyilvánvaló, hogy ez a képzelgés nem puszta szürrealizmus, hanem nagyon is konkrét tartalommal bír, mégpedig a kötényemben szó miatt. Mert hogy egy rigó fütyül, az nagyon helyénvaló dolog. Ha az egész világ rigó, akkor az egész világ fütyül, éjjel-nappal. Ez a dolga. De miért éppen az én kötényemben? A kötényemben az van, amit beleteszek, ami az enyém, amit (pillanatnyilag) én birtoklok: az én kis kincseim. Üveggolyó, spárga, egy fura alakú fadarab, pár vadgesztenye – vagy épp egy fészekből kiszedett (vagy jobb esetben: földről fölemelt) rigó. Igen, elképzelhető, hogy egy rigó valamilyen úton-módon egy gyerek zsebében köt ki. Volt már ilyen. Ez a kép teljesen rendben van. Az a feltételezés azonban, hogy ha a világ rigó lenne, annak egyenes következménye volna, hogy pont az én kötényem zsebében fütyörésszen – na, ez már elég ijesztő.

Ijesztő, mert felismerhető benne az a gondolat (ha tetszik: az a mém), hogy „a világ az én jussom”. Szőröstül-bőröstül-rigóstul. Lehetne erre azt mondani, hogy e mindent bekebelező attitűd csupán a kisgyermek sajátja. Ez azonban nem igaz. A csecsemő, mivel még nincsenek kiépült, szilárd énhatárai, valóban nem tud különbséget tenni önmaga és a világ között. Azonosítja önmagát az őt körülvevő valósággal, beleértve más személyeket is. Az egész világ az ő szükségletei kielégülésének szolgája: amit akar, az megtörténik. Ha éhes, enni kap. Ha fázik, betakarják. Ha szüksége van az anyjára, az anyja ott van. Nem kérdés, hogy miért és hogyan: ez a rend. E korszak az ún. „mágikus mindenhatóság ” korszaka.

Azonban amikor a kisgyerek azt mondja: „kötényemben”, akkor egyúttal tanújelét adja annak, hogy immár különbséget tesz önmaga és más létezők között: van ő, és van a kötény, és e kettő között a reláció nem az azonosság, hanem a birtokviszony. Mi több: vannak rigók, és van a világ, amely nem rigó. Ez a reflexió már a fejlett tudat bizonyítéka. Vagyis az a gondolat, hogy „a világ az én jussom”, nem köthető a mágikus mindenhatóság fejlődési korszakához, hanem kiépült énhatárok mellett is létező attitűd. Ennek belátásához persze nem kell verset elemezni: elég, ha megnézzük a civilizációnkat, amelyet tízezer évvel ezelőtt arra a (homoknál is gyöngébb) tézisre kezdtek fölépíteni, hogy „a világ a mi jussunk”. E tézis valóra váltásának megnyilvánulása mindaz, amit úgy nevezünk, hogy történelem. Kezdve a totalitárius mezőgazdaság elterjedésével, amikor is kultúránk ősei kiirtották a konkurens törzseket (mármint azokat, akik nem hódoltak be nekik, és nem voltak hajlandóak elfogadni „az élet egyetlen helyes útját”), egészen a mostani hitelválságig.

„Ha a világ rigó lenne, kötényemben ő fütyülne” – ez a mondat magyarázó lábjegyzetként állhatna a világtörténelmi kronológia minden véres eseményénél.

A versnek azonban van egy második versszaka is, és ez rámutat arra, hogy a tudat puszta megjelenése és az énhatárok fent taglalt kiépülése nem jelenti azt, hogy a személyiségfejlődés végállomásra érkezett. Lehet továbbfejlődni, van helye további reflexióknak. S ez egyben örömhír is azok számára, akik a világ bajait látván már temetnék az emberiséget. A vers beszélője fölismeri annak abszurditását, hogy a világ egészét bekebelezze: egyfelől kicsi az ő köténye ahhoz, hogy belefértesse a mindenséget, másfelől a köténye (vagy bármi más létező) nem a mindenségen kívüli entitás, hanem része annak. E ponton pedig az egész világbekebelezési projekt abszurddá, nevetségessé válik. Az örömhír pedig az, hogy ha egy kisgyerek is képes fölismerni, milyen abszurd az a gondolat, amely az egész kultúránk mozgatórugója, akkor ez az abszurditás fölismerhető. A logikában ezt úgy hívják, hogy ab esse ad posse, vagyis a létezőről a lehetőségre való következtetés. Ha egyszer már megtörtént valami, akkor logikailag bizonyos, hogy az a dolog nem áll ellentétben a nagy kozmikus törvényekkel, hanem megtörténhet. Ha egy kisgyerek is beláthatja, hogy a világ birtoklására tett törekvésünk abszurd, nevetséges, a megvalósítására tett törekvések következményei pedig beláthatatlanok, akkor ezt bárki más fölismerheti, aki veszi a fáradságot, hogy annyi energiát feccöljön e kérdés végiggondolására, mint egy kisgyerek. És ha elég sok ember belátja, hogy valami, amit kollektíve csinálunk, az nem működik, akkor van esély arra, hogy közös erővel elkezdjenek (elkezdjünk) helyette olyasvalamit csinálni, ami működik.

Számomra azonban a legdöbbenetesebb felismerést a vers harmadik szakasza jelentette, ami nincs. A vers két szakaszból áll. Az elsőben fölvetődik a gondolat arról, hogy a világnak rigóként az én kötényemben lenne a helye. A másodikban a reflektáló értelem belátja, hogy a kötényemnek nincs léte a világon kívül: a kötényem (és értelemszerűen minden holmim, amiről azt hittem, hogy alanyi jogon az enyém) is része a világnak. Ha a világ rigó lenne, akkor nem lenne semmi más, kötény se – csak egy kibaszott nagy rigó.

Ordítóan hiányzik a gondolat folytatása: ha a világ rigó lenne, akkor nemcsak kötényem nem lenne, hanem én sem lennék. Nemcsak a birtokaim (beleértve a kötényemet, az ennivalómat, a karomat, lábamat és a füleimet) alkotják részét a világnak, hanem én magam is. Túl a kötényemen, az ennivalómon, a karomon, lábamon és fülemen. Túl mindazon, ami belőlem kézzelfogható. Az egész lényem a világ része – akkor is, ha fogalmam sincs, mit is jelent valójában a talányos „egész lényem” kifejezés. Bármit is jelentsen – a gondolataimat, emlékeimet, érzéseimet, lelkemet, szellememet, egómat, feltételes reflexeimet, asztráltestemet vagy kasztárlt-testemet (a nem kívánt rész törlendő) – én magam megkerülhetetlenül, kijátszhatatlanul a világ része vagyok – nem azon kívüli létező.

Miért nincs ez leírva a versben? Miért áll meg a beszélő a köténytémánál? Úgy gondolom, azért, mert ezzel olyan határhoz ért el, ami a természetes, megszokott eszközeinkkel átléphetetlen. Állítólag (nem tudom, igaz-e), noha majdnem mindenki álmodik arról, hogy nagyon közel kerül a halálhoz, meg olyat is, hogy a túlvilágon van, senki nem képes azt álmodni, hogy éppen meghal, vagyis hogy megsemmisül az énje. Egy régi vicc jut eszembe:

   – Azt szeretném – diktálja utolsó kívánságát a haldokló –, ha a temetésemen százfős zenekar játszana.
   – Igenis – mondja az írnok. – És milyen zenét óhajt majd hallani?

Az ember, a megismerő szubjektum képtelen képet alkotni önnön nemlétéről. Olyan nincs, hogy valaki jogosan mondhassa ki ezt a rövid mondatot: „én nem létezem”. Ezt Micimackó (a maga csekély értelmével) is belátta, amikor Nyuszi azt hazudta, hogy senki nincs otthon: „Ez nem stimmel. Senki nem mondhatja azt, hogy senki. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.” (Fejből idézem, remélem, pontosan.)

Ha a világ rigó lenne, nem létezne rajta kívül semmi más: se kötény, se valami másik, alternatív rigó, sem pedig én magam. Ez a gondolat azonban szavakkal kimondható ugyan, valójában azonban elgondolhatatlan. Ezért nincs, ezért nem lehet benne a versben, hiszen a vers nem mondóka; a dolga nem az, hogy jól hangzó szavakat rendezzen egymás mellé, hanem hogy gondolatokat és/vagy érzéseket adjon át. A saját nemlétezésünk gondolata eo ipso gondolhatatlan. E gondolhatatlan (ámde furcsa módon megnevezhető) valamitől való félelmünk (vagy riadalmunk vagy zavarodottságunk vagy megilletődöttségünk vagy bármi egyéb) nagyon is valós érzések. Amelyeket a vers épp azáltal oszt meg, hogy nem nevezi néven őket, mi több, nem nevezi néven az ezt kiváltó okot sem: hogy leáll, mondhatni mesterségesen leblokkol a kötény nemlétezhetőségének felismerésénél, és nem megy tovább. Nem megy tovább, mert a Semmibe nincs út.

Ha a világ rigó lenne, nem lenne költő sem, aki verset írna a költőről, a világról, a kötényről és a rigóról. Ha az egész világ nem volna egyéb, mint egyetlen brutál nagy, irtóztatóan hatalmas fekete izé, az roppant ijesztő, ugyanakkor végtelenül unalmas is volna. Szerencsére ebben az esetben nem lenne senki, aki megijedne vagy félne tőle. És talán ennél is nagyobb szerencse, hogy a világ nem egyetlen hatalmas fekete izé.

Alkalmasint jó lenne, ha nem is tennénk azzá.

Címkék: Könyv, Pszicho, Vers, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A 39-es szám egy úgynevezett pszichológiai álprím. Azért úgynevezett, mert úgy nevezem. A Google-ből tudom, hogy létezik matematikai álprím is: annak a kis Fermat-sejtéshez meg a kriptográfiához van köze, és van benne valami bázis is, mint a DNS-ben – szóval bonyolult, és én buta vagyok hozzá.

A pszichológiai álprím olyan szám, amely valójában nem prímszám, de nagyon rosszul teszi, hogy nem az, ugyanis a feelingje olyan, mintha prímszám lenne. Ilyen szám a 39, amely annyira prímszámhangulatot áraszt, hogy csak na, miközben, eléggé el nem ítélhető módon, valójában 3 × 13.

Hermione szerint a számmisztika a legnehezebb tantárgy a Roxfortban, de roppant érdekes. Nekem ez sajnos kimaradt, így kénytelen vagyok egyszerű mugli asszociációkra hagyatkozni.

A 39-hez az első képzettársításom Alfred Hitchcock híres filmje, a 39 lépcsőfok, amelynek egyik központi figurája egy emlékezőművész, aki a frappáns Mr. Memória névre hallgat. Ha felteszem magamnak az obligát terápiás kérdést, hogy „mi dolgom van nekem ezzel?”, akkor a válaszom az, hogy az emlékezéssel nagoyn is sok dolgom van. Az életminőségem nagyrészt azon múlik, hogy a jelenem mennyire van kiszolgáltatva a múltnak: tudjak emlékezni arra, ami előrevisz, ami megóv, és tudjam elfelejteni azt, ami visszafog, ami újra meg újra felsebez.

A másik asszociációm a magas láz. Egyszer-kétszer volt csak az életben 39 fokos lázam. Ebből egy olyan esetről tudok (kb. 9 éves koromban, egyik mártélyi nyaralásunk során), amikor félre is beszéltem, de a többiben is átéltem a lázálom élményét. Nem mondom, hogy kellemes kikapcsolódás, de mindenképpen tanulságos tapasztalat, különösen akkor, ha valakit – miként például engem – amúgy is érdekelnek a módosult tudatállapotok, illetve a tudatállapotok közötti átjárhatóság.

És akkor persze van még a fentebb már említett 3 × 13. A 3 mint a kereszténységben (meg a magyar igazságban) a teljesség szimbóluma (felejtsük el egy pillantra Jungot és a kvaternitást), a 13 pedig mint tizenhárom, annak minden szerencsétlen konnotációjával.

Van-e nekem ehhez bármi közöm? Lefedi-e az életemet így 39 évesen a fenti szimbolika, igaz-e rá, hogy „tökéletesen” „szerencsétlen”?

Volt, amikor erre a kérdésre határozott igennel válaszoltam volna. Csakhogy amikor még igenlő lett volna a válaszom, akkor még nem volt aktuális a kérdés: messze voltam a 3 × 13-tól. Most, hogy aktuálissá vált, továbbra is úgy gondolom: ha egymás mellé tenném a sebeimet és hiányaimat, az így nyert lánccal körbetekerhetném a Földet. Csakhogy ma már ki merem mondani: az életem nem tekinthető sebek és hiányok összességének. Amint másfél éve, a terápiám lezárása után megfogalmatam: „Nem szükséges valamilyen lelki nyavalyát felmutatnom ahhoz, hogy "izgalmas" legyek. Nem szükséges feltétlenül az sem, hogy izgalmas legyek. Az élet akkor is lehet szép, amikor épp nem tragikus.”

Márpedig az életem egyáltalán nem mindig tragikus, sőt jellemzően nem az. Freud klasszikus definíciója szerint egészséges az, aki tud dolgozni és szeretni. Nekem pedig van munkám, amit szeretek (és kollegáim, akikkel – minden látszat ellenére – alapvetően kedveljük egymást). Van párkapcsolatom, amelyben csaknem nyolc esztendő után is – még és már – jelen van mind a tűz, mind a biztonság. Van értékrendem és világszemléletem, mi több: vannak kérdéseim, van kíváncsiságom. Ezzel együtt van mondanivalóm, sőt van lehetőségem, hogy a mondnaivalómat megosszam. Időnként, kézen-közön, kerül is valaki, aki kíváncsi rá. De olyanok is kerülnek, akinek a mondanivalója engem érdekel, és megadatott számomra, hogy aktuális értékrendembe és világnézetembe ne kapaszkodjak oly görcsösen, mint a majom a dobozba tett banánba, hanem képes és hajlandó legyek azt ismételten, sokadszor is elengedni, és megragadni azt, ami jobbnak, nemesebbnek, igazabbnak bizonyul. Mindemellett van két működő kezem és két működő lábam; egyelőre működik az is, ami közte van; van körülöttem több ezer könyv, a szoba sarkában és a pincében pedig sok üveg nyáremlékű bor. A hűtőben napok óta pácolódik az ünnep ebédhez a bélszín. Mi kellene még?

Igen, vannak sebeim, vannak hiányaim. Vannak betegségeim, halottaim és szorongásaim. Nem tudom (azaz nem akarom tudni), mi lesz a világunkból az elkövetkező években. Viszont annyi szépséget kaptam az életben, annyi erőt, gyöngédséget és biztonságot halmoztam fel, hogy a kérdés immár nem az, hogy jelen vannak-e ezek az erőforrások az életemben, hanem csak az, hogy képes vagyok-e a megfelelő időben hozzáférni. Azt tanulgatom, hogy is kell tüskék, tövisek között átnyúlva meríteni ezekből a forrásokból.

Tanulgatom, immár 39 éve.

Jó dolog 39 évesnek lenni.

Címkék: Agymenés, Számvetés, Ünnep

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

kilenc hónapra születtem Anyámnak végig volt teje iskolába is beírattak és kék volt a füzet fedele a legkisebb lánnyal hetvenhétszer találkoztam aztán elfogyott a pogácsa akkor döntöttem úgy megölöm a sárkányt de hozzám dörgölődzött s kávém mellől elkérte a cukrot tegnap megtanítottam pacsit adni szükségletre már illemtudóan kéredzkedik esténként meséket olvasok neki s nagyon jól tudja igazság szerint hármat kívánhatnék (Fogadjuk el az Út s az Ének beteljesült szerelmének a legkisebb fiút Évmilliók vesszőfutása pikkelyezi arcát – halak mása a legkisebb fiú. Batyuba kötve az út, a dal. Batyuba kötve vidd magaddal a legkisebb fiút.)

A fenti verset Verbőczy Antal írta, aki nemzedékének egyik legtehetségesebb, legígéretesebb költője volt; aki apám legjobb (ha nem az egyetlen) barátja volt, aki keresztelésem előtt „keresztapám” volt, akit én is, mint egész családja, Öcsinek hívtam.

Akit 1982-ben, 34. évében vitt el a rák.

Aki ma lenne 60 éves.

Hajnali negyed öt van. Egyedül vagyok itthon (Tomi vidéken), előttem egy pohár Unicum.

Öcsi, kérlek, ne vess meg odaföntről, ha szentimentális vagyok, de ennyire futja: Rád emelem poharam!

Címkék: Emlék, Halál, Kapcsolatok, Ünnep, Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tegnap került ki a nyomdából Apa legújabb verseskötete, ezúttal versválogatás. (Szerkesztő: Birtalan Balázs.)

A könyv fülszövege:

Válogatást indokolni sokféleképpen lehet.
Nem álmodoztam róla, hogy verseimet egy „sziget” köré építsem. 1993-ban kerültem Csepelre, s lányom akkori születésével fogadtam el idetartozásomat.
Íme, csepelségem története, vesekbe merevítve.

Birtalan Ferenc

A Viszonylag minden (Tsepeli gavotte) c. könyv bemutatója 2008. október 28-án 17 órakor lesz az Magyar Írószövetség Klubjában (Budapest VI., Bajza u. 18. I. em.). A kötetet bemutatja Kaiser László költő, a Hungarovox Kiadó vezetője és P. Papp Zoltán költő, a Dunatükör főszerkesztője. Közreműködnek: Kézdy György színművész, Czipott Géza előadóművész és a Strófa trió (Dara Vilmos, Silling Tibor, Tábi Tamás).

A borítón egyébként Zselkye húgom látható, tizenjónéhány évvel ezelőtt. A kötet címadó verse a következő:

Szentjeit a HÉV                     (Győri Lászlónak) Viszonylag minden csöndes itt, hazaringatta szentjeit a HÉV. Csepel elpihent, nyugodt. Az ég derült, vagy esni fog: esetleges. A Duna mindent körbevesz, volt bármi eddig, vagy bármi lesz. Gázlóin mikor épp ki kelt át, jártak erre gepidák, a kelták, megeshetett. Mindenhol kutatnak, ásnak. Magam sem hiszem másnak, jogom sincs itt, hogy más legyek, mint tárógödörben csont, lelet. Keressenek. Erre már nem vöröslik alkony. Dől az éj. Rossz gyárak lent a parton, döglött daruk, tehertelenség, penészes kötény, ahogy ottfeledték, kik nincsenek. Eső szemerkél, tél, nyár, mindegy. Jegenyék futnak, messze visznek. Kígyózöld vagonok hánynak szigetedről egy más világnak. Keserves ez. Tizennégy éve ez a minden. Elszökni, ugyan hova innen? Ez lett a jelenem, a múltam. Szeretnem kell, hát megtanultam, ahogy lehet.

Címkék: Add tovább, Apa, Felmutatható, Könyv

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ez persze sokaknak nem újság, de a változatosság kedvéért most nem agyilag, hanem hátilag. Tegnap edzésenm úgy látszik, túl hirtelen növeltem az egyik gyakorlatban a súlyt. Akkor nem éreztem ugyan semmit, de úgy tíz perc múlva elkezdett fájni a hátam, hosszában úgy középtájt, a gerinctől jobbra. Először egy kicsit zavart, azután egy kicsit jobban. Auztán az lett, hogy a súlyemeléseket végiggyűrtem ugyan, de az utána esedékes 35 perc futásról szó sem lehetett. Letámolyogtam az öltözőbe, némi erőfeszítés árán sikerült nem összeesnem, mi több, az ordítást is mellőztem, lezuhanyoztam – aztán fölhívtam Tomit, és felvillantottam neki a lehetőséget, hogy tíz percre kiszakadhat a neurológia tanulmányozásából. Magyarul hazavitettem magam kocsival. Azóta Algopyrinen élek; fincsi, nyamm.

Ha már tematizálódott az edzés, akkor leírom, hogy hol tartok. Július elején döntöttem úgy, hogy erősebb leszek, mint a krónikus mozgásundorom, és akkor mentem először edzőterembe. 3 db edzésem volt személyi edzővel, után megkaptam tőle az edzéstervet. Alább – összehasonlítás végett – a három hónappal ezelőtti / a mostani edzéstervem olvasható:

Gyakorlat	Súly	Sorozat	Ismétlés
Fekve nyomás: 20 kg-s rúd +	0 kg / 17,5 kg	3	15 / 12
Tárogatás:	2 × 4 kg / 2 × 10 kg	3	15 / 12
Mellhez húzás:	25 kg / 50 kg	3	15 / 12
Egykezes evezés:	8 kg / 15 kg	3	15 / 12
Vállból nyomás keretben: 20 kg-s rúd +	0 kg/ 15 kg	3	15 / 12
Bicepszezés: 12 kg-s rúd +	0 kg / 7,5 kg	3	15 / 12
Csigás letolás:	20 kg / 40 kg	3	15 / 12
Hasprés:	–	3	15
Lábemelés:	–	3	15
Combfeszítő gép:	20 kg / 50 kg	3	15 / 12
Combhajlító gép:	10 kg / 25 kg	3	15 / 12

Ami a futást illeti, az nem volt rögzítve az edzéstervben, úgyhogy azt a saját szakállamra állítottam be. Hogy mennyivel indítottam, már nem tudom. Jelenleg úgy néz ki, hogy a „Hill” nevű programmal (magyarul hegymenetben) nyomok le félórát: 8,5 km/h-val kezdve, és tízpercenként növelve 9,5, majd 10,5 km/h-ra. A végén a gép hozzácsap 5 perc levezetést, tehát összesen 35 perc; ezalatt hosszában valamivel több mint 5 km-t futok, magasságban pedig – ha lehet hinni a gépnek – kb. 146 métert.

Mindez eredeti szándékom szerint hetente háromszor, de a gyakorlat legyőzni látszik a szándékomat, úgyhogy maradt a heti kétszer.

Hát így.

Éééérted?! Hát (!) így!

Címkék: Súlyos, Szomatik

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Fehér Klára Lesz nekem egy szigetem c. könyve egy másodikos kisfiúról, Zsoliról szól, akinek elege van az iskolából meg mindenből, és szeretne magának egy saját szigetet, ahová elvonulhat és élheti a hajótöröttek nyugodt, békés életét. Minden gondolata a sziget körül forog, természetesen a tanórák alatt is. Nyelvtanórán épp játszanak: ülésrend szerint mennek sorra, és olyan szót kell mondani, amely ugyanazzal a szótaggal kezdődik, mint amivel az előző szó végződött. Aki elakad, zálogot ad, aki utoljára tudott mondani szót, az pedig ötöst kap. „Ta-va-szi” – mondja a Zsoli előtti gyerek. – „Szi-get!” – mondja ki Zsoli azt, ami épp kitölti minden gondolatát. Az utána következő gyerek hebegni-habogni kezd. – „Get... get...” – ismételgeti, aztán kénytelen föladni: nem tud get-tel kezdődő szót. Így aztán ő ad zálogot, Zsoli kapja az ötöst.

Nagyjából Zsolival egykorú lehettem, amikor ezt a könyvet olvastam, és mi sem természetesebb, hogy – szokásom szerint – le akartam ellenőrizni az éppen olvasottak igazságtartalmát. Ilyenformán gyorsan megkérdeztem két állandó beszélgetőpartnerem és információforrásom (apám és anyám) közül azt, aki épp kéznél volt:

– Mama! Van olyan szó, ami get-tel kezdődik?

– Gettó – vágta rá kapásból anyám, akitől sötét haja és keresztneve (Judit) miatt gyakran megkérdezték, nem zsidó-e véletlenül, és akinek a standard válasza erre az volt: „Sajnos nem.”

Nem ismertem a szót, megkérdeztem hát, mit jelent. Anyám megpróbálta elmagyarázni, mi is az a gettó, de nem nagyon sikerült neki. Valószínűleg túl fiatal voltam hozzá: 7-8 éves fejjel nem igazán sikerült felfognom ezt az egészet.

Eddig a történet, amely az Igazak ivadéka c. könyv olvasása közben jutott eszembe. Elgondolkodtam, változott-e valami nálam gettó-ügyben 7-8 éves korom óta. Arra jutottam, hogy részben igen.

Ami változott: ma már ismerem a szó jelentését.

Ami változatlan: továbbra sem sikerül felfognom ezt az egészet. Valószínűleg még mindig túl fiatal vagyok hozzá.

Címkék: Emlék, Könyv, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Legalábbis remélem, hogy az.

Én mondom „Ez az igazság.” Beláthatatlanul hosszú és könyörtelenül egyenes út visz lejtmenetben e mondattól a haláltáborokig – – ez az igazság.

Címkék: Vers

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A fejlődéslélektan az a tudomány, amely azt vizsgálja, hogy a homo sapiens, aki általában hülye, különböző életkorokban hogyan hülye. Miről lehet megismerni, hogy valaki gyerek, kamasz vagy felnőtt?

Semmi esetre sem arról, hogy hány éves. Bizonyos statisztikai egybeesésekről lehet beszélni, de az ember akárhány éves korában is lehet gyerek, kamasz vagy felnőtt.

Ha egy egyetlen elemből álló, nem reprezentatív mintából lehet általános érvényű következtetést levonni, akkor a következők lehet az ismertetőjegyek:

A gyerek aránylag gátlás nélkül az, aki. Azt teszi, amit ő maga szeretne (már ha a lehetőségei engedik). Ha olvasó fajta, akkor azt olvassa, ami érdekli, vagy ami a kezébe akad. És föl se merül benne, hogy ez valaha másképp lesz.

Van, akinek a gyerekkora nagyon hosszú ideig elhúzódik.

A kamasz elsődleges identitása, hogy nem gyerek; felnőttnek tartja magát (persze „nem olyan” felnőttnek), és megvetően elfordul múltjától. Játékai részben a kukába, részben a pincébe kerülnek, „komoly” könyveket olvas, a gyerekkönyvein pedig – amelyek oly sok szép, izgalmas, vidám és önfeledt órával ajándékozták meg – hanyag gesztussal túlad. Szétosztogatja őket, eladja antikváriumba, amit pedig valamiért nem vesznek be, azt lerakja az antikvárium melletti kapualjban álló kuka tetejére (ki azért nem dobja, mert könyvvel olyat nem csinálunk!), és sorsára hagyva őket, trappol tovább öntudatos létekkel az önálló, független felnőttkor (-on át a kiszolgáltatott öregség és a koporsó) felé.

Van, akinek a kamaszkora nagyon hosszú ideig elhúzódik.

És a felnőtt?

Egyáltalán nincs garancia arra, hogy egy kamasz valaha is felnőtté válik. Olvasási szokások tekintetében nagyon sokan maradnak kamaszok, csak ezt egy bizonyos életkor után már sznobériának hívják. A felnőtt az, aki ismét azt olvassa, ami érdekli, vagy ami a kezébe akad; olvasmányválasztásával nem akar sem megfelelni, sem elhatárolódni. Vagyis fenntartás nélkül – és nagy élvezettel – olvassa újra akár régi gyerekkönyveit is.

Már ha módja van rá. Ha még megvannak.

A felnőtt kétségbeesetten túrja fel a polcok, szekrények, az ágyneműtartó és a pince titkos zugait, és keresi, hol vannak a szívének oly kedves, régi-régi könyvei. Keresi, kutatja – elajándékozta volna? kölcsönadta, a jó ég tudja, kinek, és nem adta vissza a disznó? –, mígnem aztán eszébe jut tizenhúsz évvel ezelőtti önmaga, az antikvárium, a kapualj és a kuka... Elpirul, szégyenében-e vagy dühében, szinte mindegy is... és nekiáll felkutatni a múltat. Antikváriumokban bóklászik, előjegyez, neten böngészik, online árveréseken keresgél, hogy hátha (hátha!) akad valaki, aki épp most követi el ugyanazt az éktelen marhaságot, mint ő hajdanán, és épp most akar megszabadulni gyerekkönyveitől...

...És apránként, lassan-lassan, egyesével, de újra kezébe kerülnek a régi könyvek. (Persze sokszorosáért veszi most meg őket, mint amennyibe hajdan kerültek, pláne, mint amennyit kapott az eladásukból.) Megsimogatja őket, gyengéden visszahelyezi a polcra, és ha elnyúló éjszakákon kézbe veszi valamelyiket, újra izgatott, csillogó szemű gyerek lesz, és újra röpül...

Az évek óta folytatott visszaszerző hadjáratban ma újra megnyertem egy kis csatát. Egy online antikváriumban megint rábukkantam gyerekkorm egy megtagadott darabkájára. Megrendeltem, szállítják a napokban. Egy kicsit ismét visszagazdagodtam.

Címkék: Emlék, Könyv, Pszicho, Ünnep

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---