Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, január 28, 2009
12:07
 
Esemény utáni


Megvolt a könyvbemutató. Túléltem. Még közönség is volt, ráadásul szép számmal. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki eljött, és mindenkinek, aki szeretett volna ugyan eljönni, de valamiért nem tudta megoldani.

Akit csak megkérdeztem, milyen volt, mind azt mondta: nagyon zavarban voltam az elején. Ez közepesen hasznos visszajelzés, ugyanis a saját zavarommal aránylag tisztában vagyok magamtól is. :) A zavarom egyik oka az volt, hogy írtam ugyan némi bevezetőt, el is mondtam, de próbáltam úgy tenni, mintha fejből mondanám. És ez a félig fejből, félig papírból a lehető legrosszabb konstelláció: már akkor is utáltam, amikor kispapként templomban prédikáltam, és „fejből” mondtam az előre megírt szöveget, aminek a gépelt példánya ott volt előttem az ambón. Ennél már sokkal jobb, ha improvizálom az egészet: abban is van akadozás, de legalább kevésbé mesterkélt.

Alább a bevezető szövege olvasható. Ennek a blogon való közzétételével igyekszem lezárni a két hónapja aktívan tartó „megjelent a könyvem” című őrületet, és próbálok visszatalálni a hétköznapokba. Persze ha lesz valami érdemi esemény a jövőben a könyvvel kapcsolatban, arról azért beszámolok, de azon leszek, hogy most azért már másról is szóljon az életem.

Amikor 19 éves koromban megkeresztelkedtem, a fiatal pap enyhe tanácstalansággal lapozgatta a szertartáskönyvet, keresve a használati utasítást arra az esetre, amikor a keresztelendő nem kisbaba, és szabadkozott, hogy ne haragudjak, de életében ez a második keresztelése. Én erre azt feleltem: még így is vezet, mert nekem meg az első.

Valahogy így vagyok most a mai nappal: noha számos könyv bemutatóján vettem már részt, és noha az Aszalt szilva naplementekor nem az első könyvem, annak rendje s módja szerinti saját könyvbemutatóból ez az első az életemben, és enyhe tanácstalansággal próbálom kitalálni, hogyan is kell az ilyet elkezdeni. Gondolom, talán illene mondanom valamit arról, hogy voltaképpen mi is ez a könyv, amely a szokatlan Mémtörténetek alcímet viseli. Ez nem könnyű feladat, de szerencsére van hozzá egy titkos segítségem. Egy barátomnak, Anitának, akit gyakorlatilag csak az internetről ismerek, küldtem egy tiszteletpéldányt, s ennek kapcsán váltottunk pár levelet. Az ő engedélyével idézek a levélváltásból.


Megérkezett a könyv, azóta letenni se tudom, annyira a kezemhez nőtte magát. Azon kapom magam, hogy hol nevetek, hol sírok, hol annyira belemélyedek, hogy közben odaég a kaja, hol bólogatok és csodálkozom, hogy „jé, te is így gondolod? ”, hol meg régi ismerősként üdvözlöm a blogodból már ismert írásokat. Anyukám is megnézte, mit olvasok ennyire, és közölte, hogy a címről soha nem találná ki, miről szól; én persze diadalmasan közöltem vele, hogy ez szándékosan van így, mire ő legyintett, hogy „művészlelkek... ”.


Én erre megkérdeztem Anitától, ugyan, árulja már el, mit is mondott az anyukájának, miről szól a könyvem, úgy szeretném végre én is megtudni. Merthogy gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy kéne valami ütős, egymondatos választ adnom, amikor nekem szögezik ugyanezt a kérdést. Ezt válaszolta:

Vannak olyan könyvek, amikről igazán nem kellene az embereknek megkérdezniük, hogy miről szól, mert kb. olyan, mintha egy festményről kérdeznék, hogy „milyen színű”, csak hát a többi könyv gonoszul rászoktatta az embereket erre a kérdésre. Ha össze kéne foglalnom tényleg nagyon röviden, azt mondanám, hogy „körbepillantás egy gondolkodó ember agyában”, de nem is csak „pillantás”, hanem úgy körülnézés, mint amikor egy könyvtárba szabadul be az ember, és ott mindenféle érdekes könyv várja. Ez talán találó, mert az emberek nagy része a „gondolkodó ember” kifejezéshez olyasmiket társít, amikről tényleg van szó a könyvben, pl. környezetvédelem, irodalmi élmények, társas interakciók, filozófia, teológia.

Vannak könyvek, amik bizonyos értelemben nem könyvek, hanem annál interaktívabb valamik, egyfajta beszélgetésnek érződnek író és olvasó közt, de nem a köznapi értelmében a beszélgetésnek, hanem annak, amit valójában beszélgetés alatt kéne érteni, ha nem az olyat értenénk alatta, hogy „mit hozzak a boltból” vagy „hogy telt a hétvégéd? ”. És a sok köznapi beszélgetés után az ilyen igazi beszélgetés olyan, mint egy frissítő zuhany. Ezt összevetve az előbbi könyvtár-metaforával, ha legközelebb valaki kérdezi, miről szól a könyv, közöld vele, hogy „ezt olyan érzés olvasni, mint zuhanyozni a könyvtárban”, és ha bután néz, akkor magára vessen, mert minek kérdez olyat, hogy milyen színű a festmény.


Amennyiben tehát hihetünk Anitának – és én szeretnék hinni neki –, a következő egy órában közös zuhanyozás vár ránk itt, az Írók Boltjában.

Ebben bízva szeretném megnyitni a csapot, azzal a versemmel, amelyet több mint tíz év verstelenség után írtam, s amely végül az Aszalt szilva első darabja lett. Noha verset magyarázni nem sokkal jobb, mint viccet magyarázni, annyi segítséget szeretnék nyújtani a megértéshez azoknak, akik nincsenek otthon a számítógépes billentyűparancsok világában: a Ctrl N kombináció mindig valami újat jelent: új kezdetet, új dokumentumot, új ablakot...

Címkék: , ,


kedd, január 27, 2009
11:43
 
Könyves-gyomros


Szorongok, görcsölök, félek, ideges vagyok, aggódom. Nem feltétlenül ebben a sorrendben, de ezeket variálva. Napok óta, és fokozódó intenzitással. És ez el fog tartani a mai könyvbemutató végéig. Pedig racionálisan teljesen indokolatlan a dolog: szerepeltem már nyilvánosan nem keveset.

Egyrészt nyilvános szereplés maga a jelen blog is, amelyet névvel és arccal írok. Másrészt szereplés a könyv is, amelynek a bemutatója miatt aktuálisan görcsölök, és szereplés az összes eddigi publikációm, amelyek közül a legrégebbi immár harminc éve történt.

Ezek persze nem igazi IRL és nem is real-time szereplések. De vettem már részt számos kerekasztal-beszélgetésen, beszéltem több száz emberhez konferencián is, tüntetésen is. És szerepeltem mindenféle rádiókban meg tévékben, éjszakai adásokban meg főműsoridőben, felvételről meg élőben is. Készült rólam portréfilm, amelynek a Filmszemlén történt bemutatójára annyian eljöttek, hogy én magam alig jutottam be a terembe.

Igazán megszokhattam volna – mondhatná bárki teljes joggal, és mondom én magam is. Csak hát az ember, mint pszichoszomatikus izébigyó, szarik a teljes jogra. Ha a gyomor görcsölni akar, hát görcsöl. Ha az a valami, ami az emberben a félelem és szorongás nevű szoftvereket futtatja (nem tudom, mi az), teljes gőzzel működni akar, hát működik.

Úgyhogy görcs, félelem, idegesség, meg a többi, a fenti listából. De azért nagyon nem kell sajnálni, mert alapvetően rettenetesen jó érzés...

Szent Ambivalencia, könyörögj érettünk!
 

Címkék: , ,


hétfő, január 26, 2009
08:47
 
Kossuth és én


Nem, a viszony nem metaforikus (azaz hasonlóságon alapuló), hanem metonímikus (azaz érintkezésen alapuló). Tenap este volt velem egy félórás műsor a rádióban, a Kossuthon. Az Esti beszélgetés Pálfi Balázzsal című műsor (egy ideig még) meghallgatható a fenti linkre kattintva. (Real Player kell hozzá.)

A beszélgetés apropója és témája – meglepő módon – a nemrég megjelent Aszalt szilva naplementekor (Mémtörténetek) c. könyvem volt.

Címkék: ,


vasárnap, január 25, 2009
09:08
 
Öt ember öt könyv


Ria vont be egy új (központozatlan című) játékba. Meghívottként is, de – külön köszönet érte – „tételként” is.

A játék szabályai:
Írd le annak az öt könyvnek a címét, amit 2008-ban olvastál. (Szó szerint idézem a játékszabályt, de megjegyzem, hogy az „annak az” kitétel némileg értelemzavaró. A játékban vélhetőleg részt vehet az is, aki történetesen több mint öt könyvet olvasott 2008-ban.)
Nevezz meg öt embert, akiknek továbbküldenéd a játékot, és értesítsd őket.
Linkelj vissza erre a bejegyzésre.

A kiválasztott könyvek:
1. Raana Raas: Csodaidők 2. – Kiszakadtak
2. Darvasi László: Trapiti
3. André Schwarz-Bart: Igazak ivadéka
4. Szepes Mária: A Vörös Oroszlán
5. Mérő László: Az elvek csapodár természete

Akiknek továbbküldöm a játékot:
1. Szentimre
2. JGY
3. La Cheshire kato
4. Görgey Etelka
5. Fáradt Vándor

Címkék: ,


csütörtök, január 22, 2009
08:54
 
Agyrohasztó


Vannak napok, amelyek jól kezdődnek. Ma reggel például, bár korábban már sikerült leszoknom róla, belekattintottam a Szóvicc blogba, a következő képrejtvényt találtam, és máris szebb lett a reggel:


Ami késik, nem múlik.


(A megfejtés olvasásához tartsd az egérmutatót a kép fölött.)

Tisztelet az ismeretlen auktornak.

Címkék: , ,


kedd, január 20, 2009
15:46
 
100 000


100 ezer találat2005. január 10-én kezdtem. Azóta több mint négy év telt el.

Tudom jól, mások egy nap alatt hozzák ezt az eredményt – a 100 000 találatot, amit az én blogom ma délután 15:33-kor – ért el. Ennek ellenére örülök, és büszke vagyok rá.

Egyúttal pedig köszönöm mindenkinek, aki akár csak egyszer is, de pláne rendszeresen időt és figyelmet szentelt az általam írottakra. Az eltelt négy év során ugyan kaptam szép számmal anyázós reakciókat is, mindemellett többségükben voltak az olyan visszajelzések (érkeztek légyen akár szóban, akár kommentben vagy magánlevélben), amelyekből azt hallottam ki, hogy akadnak, akik örülnek a blogom létének, és szívesen olvassák. Ezekért a mondatokért is nagyon hálás vagyok mindenkinek. Csak úgy, mint az érdemi hozzászólásokért – akkor is, ha íróik épp egyet nem értésüket fejezték ki. A blogom kapcsán kialakult (nyilvános és privát) párbeszédekből nagyon sokat profitáltam, mind a tudás tekintetében, mind emberileg. Úgyhogy a saját jól felfogott érdekem, hogy a jövőben se hagyjak fel e napló írásával.

Nem is szándékozom.

Címkék: , ,


 
Könyvbemutató


Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (Mémtörténetek) - Könyvbemutató. Írók Boltja, 2009. január 27. 16 óra

Címkék: ,


szerda, január 14, 2009
17:28
 
Le lettem baszva – és ugyanez zsiráful


Le lettem baszva a tankemberes posztomhoz írt utolsó kommentben. (Nem „legutóbbi”, hanem ténylegesen az „utolsó”, mert letiltottam arra a posztra vonatkozóan a további kommentelést. Nem azért, mert kínos, hanem a félreértések elkerülése végett, hogy András szövege valóban beazonosítható legyen. A témához kapcsolódó további hozzászólásokat pl. a jelen poszthoz lehet írni.)

Le lettem baszva: röviden fogalmazva azért, mert

   1.) a saját megváltozott szemléletemről beszélek;
   2.) eközben továbbra is veszek karácsonyfát;
   3.) ahelyett, hogy a kognitív disszonanciámat úgy oldanám fel, hogy képmutató kis gecinek tartom magam, próbálom megérteni a gondolkodásom és viselkedésem dinamikáját.

Sebaj: a „képmutató kis geci” minősítést megkaptam mástól. Sietek hozzátenni, hogy nem ezekkel a szavakkal, hanem igen szofisztikált formában, a kulturált közlésformák határain feltétlenül belül maradva. Az üzenet tartalma azonban egyértelmű: mivel személyes életvezetésem konkrét (és András által nyilván részleteiben ismert) gyakorlata nem illeszkedik hézagmentesen az általam nyíltan képviselt értékrendhez, egy merő hazugság az, amit a saját szemléletváltozásomról mondok, teljesen hiteltelen minden e témában írott szavam, és bizonyosan jobban tenném, ha megbasznám a kurva anyámat, mert azzal legalább nem téveszteném meg a környezetemben levő embereket.

A tárgyalt bejegyzéssel kapcsolatban voltaképpen csak egy kérdés borzolja a tudatomat: miért kavar ez föl valójában? Miért nem tudom egy laza mozdulattal negligálni? Miért érzem magam kegyetlenül rosszul tőle?

Ami a bejegyzés tartalmát illeti, az voltaképpen csak erőteljesebb megfogalmazása a korábbi kommentekben írottaknak, és úgy hiszem, az előző posztomban (Érvényes-e a szemléletváltozás?) választ adtam a felvetett kérdésre. Hogy aztán András mit vetít bele az én szövegembe, azzal küzdjön meg ő, mi közöm hozzá. Vagy hogy az elolvasott szövegből mi esik a vakfoltjára (pl. a fokozatosság, ill. a közösségi interakciók dialektikájában megjelenő változás fogalma), az megint nem az én történetem (megvan nekem a saját vakfoltom, köszönöm szépen).

De miért borulok én ki egy ilyen kommenttől? Talán a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznék a zsiráfmegoldással, és – ahogy EMK-ul mondják – „empátiát adnék magamnak”. Mivel rutintalan vagyok ebben, maradok a formális zsiráfnál, és sorra veszem a lépéseket:

1. Megfigyelés: mi történt?
   a) Az történt, hogy a blogomban megosztottam a nyilvánossággal egy nagyon mély belső, mondhatni katartikus élményemet (azt, hogy miként köszöntem meg a karácsonyfának a létét). Ezt nemcsak önálló történetként meséltem el, hanem egy összefüggő(nek szánt, általam annak vélt) gondolatrendszer (sokadszori) leírásával. E gondolatrendszert az Izmael c. könyv olvastán tettem magamévá, amely könyv célja – saját szavait idézve – „a világ megmentése”. Én évek óta próbálom terjeszteni ezt a gondolatrendszert szóban és írásban; nem utolsósorban a novemberben (saját költségen) megjelent könyvem jelentős része is erről szólt. Továbbá leírtam egy kognitív disszonanciámat, és az annak feloldására tett kísérletemet.
   b) Egy általam (tudtommal) nem ismert, András kereszt- vagy nicknevű valaki a megosztott katartikus élményemre a „hasztalan” jelzőt használta. Emellett azt írta, hogy az, amivel a nevezett kognitív disszonanciát feloldani akarom, semmi más, mint önmagam nyugtatgatása és mentegetőzés. Majd (sok egyéb mellett) hozzátette: „Ha mindenki így mentegeti és nyugtatgatja magát, akkor persze tényleg minden megy tovább a régiben. Lesz egy szép kis önbeteljesítő jóslatunk. És nem mellékesen egy nagyon jó kifogásunk.”

2. Érzés: mit érzek pillanatnyilag?
Pillanatnyilag a következ érzéseket fedezem fel magamban:

   a) szomorúság
   b) magányosság
   c) rémület
   d) kétségbeesés
   e) elhagyatottság
   f) csüggedtség

3. Szükséglet: mire lenne szükségem pillanatnyilag?
Az EMK-ban az érzésekre úgy tekintünk, amelyek önmagunkból fakadnak, a saját szükségleteinkből. Tehát ennek fényében:

   a) Szomorú vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy abban a küzdelemben, amelynek eredményeként az inkriminált gondolatokat leírtam, pozitív visszajelzéseket kapjak: elismerést és biztatást.
   b) Magányosnak érzem magam, mert olyan társakra lenne szükségem, akikkel meg tudom beszélni ezeket a kérdéseket, akik legalább annyira (vagy mélyebben) átlátják és legalább annyira fontosnak is tartják mindezt, mint én.
   c) Meg vagyok rémülve, mert bizonyosságra volna szükségem arra nézve, hogy nem vagyok-e esetleg alapvető tévedésben mind a saját önismeretemre, mind a vitatott problémakörre vonatkozóan.
   d) Kétségbe vagyok esve, mert attól tartok, hogy erre a bizonyosságra soha nem teszek szert.
   e) Elhagyatottnak érzem magam, mert empátiára lenne szükségem a fentiekkel kapcsolatban, itt és most, hirtelen, ahol vagyok, az irodában.
   f) Csüggedt vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy hatékonyan (egyértelműen) át tudjam adni a számomra fontos gondolatokat, és/vagy ennek sikertelensége esetén biztosan megkapjam valahonnan a ténylegesen értő együttérzés szavait (tehát nem a szánakozást, és nem is a másik lehülyézését, mert azt egyedül is el tudom intézni), és semmi jelét nem látom annak, hogy ez a szükségletem kielégüljön.

Azt hiszem, nagyjából ennyi.

4. Kérés
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a zsiráftánc 4. lépését miként kell értelmezni, amikor az ember önmagának ad empátiát. Valahogy így talán: Mit kérek itt és most magamtól? Magyarra fordítva: mit szeretnék most tenni azért, hogy a fentebb taglalt szükségleteimet valamilyen módon kielégítsem? A zsiráfos kérés mindig konkrét, pozitívan fogalmazott, és reálisan teljesíthető.

Két személy kommunikációjában a kérés gyakorta csupán annyi, hogy visszajelzést kérek a másiktól: „Elmondanád, hogy mi van most benned azzal kapcsolatban, amit hallottál tőlem” – Azt hiszem, valami iylesmi az, amire jelenleg futja: rápillantok ismételten a saját érzéseimre, hogy vajon most hogy vagyok, ezek után, hogy kapcsolódtam a saját szükségleteimhez.

Úgy veszem észre, ha önmagamat vizsgálom, hogy a fenti érzések továbbra is megvannak, de a néven nevezésükkel valahogy mintha csökkent volna az intenzitásuk. És emellett – új érzésként – egyfajta elégedettséget is észlelek magamban, ami annak szól, hogy a magam eszközeivel (önelemzés, belső történések szavakba öntése, ill. ezek publikálása) sikerült a nagy, körvonalazatlan borzalomból egy közepes méretű, körvonalazott diszkomfort érzést csinálnom.

Ezzel valószínűleg már elboldogulok. Most már indulhatok haza.

Címkék: , , ,


hétfő, január 12, 2009
19:54
 
Érvényes-e a szemléletváltozás?


András írta kommentben:

Égnek áll a hajam Balázs alábbi mondatától: „Ha viszont úgy szemléli a világot, mint ami teljesen rendben van úgy, ahogy van (emberrel vagy ember nélkül), és önmagára úgy tekint, mint akinek pontosan ugyanakkora jussa van a létezésre, mint bármely más élőlénynek – akkor járjon bár autóval, állítson bár karácsonyfát, csomagolja be jó sok papírba a karácsonyi ajándékot, hosszú távon akkor is a megoldás részévé vált, mert szemléletmódja szerint nem tekinti sajátjának a világ javait.”

Hogyan válhatok a megoldás részévé, ha azt gondolom ugyan, hogy a világ teljesen rendben van úgy, ahogy van, de közben továbbra is szorgalmasan vágom magunk alatt a fát (mert az a jussom)? Kevesebb szennyet és mérget bocsát ki az autóm, mert más a szemléletem? Kevesebb fa pusztul el azért, hogy jó sok (rövidesen szemétbe hajított) papírba csomagoljam az ajándékot – mert más a szemléletem?

Történt-e ekkor egyáltalán szemléletváltás? A „világ rendben van” gondolattal ebben az esetben valójában nem csupán a tetteimet racionalizálom? Nem csupán nyugtatgatom magamat? Igaz, hogy pontosan úgy teszek, mint a többiek, és az is igaz, hogy a tetteim eredményei is ugyanazok, de ez így jó, ahogy van. És különben is: nekem más a személetem.


Gyanítottam, hogy ezzel a gondolattal többeknél ki fogom húzni a gyufát, és a jelek szerint tényleg nem árt némi pontosítás.

„A világ teljesen rendben van úgy, ahogy van” – mit jelent ez a mondat? Pontosabban: mit értek alatta én? Semmi mást, mint amit Daniel Quinn ért: a világ . Nincs elrontva gyárilag. Teljesen korrekt, megbízható módon működik, ahogy mindig is működött. A világnak nem volt szüksége az emberre, hogy jöjjön, és rendbe rakja a dolgokat.

És ami eggyel hajmeresztőbb: a világ ma is ugyanilyenkorrektül és megbízhatóan működik. Zajlik benne a természetes szelekció a formák és rendszerek minden szintjén. A természet van, az ember pedig a természet része. Akkor is, amikor műanyaggal veszi körül magát, akkor is, amikor atombombát robbant, akkor is, amikor tönkreteszi az élő környezetet. Mindez nem a természet ellen, hanem a természetben zajlik. Az ember élete porszem a földi evolúció történetében, és a Föld nevű bolygó élete porszemnél is kevesebb a természet egészének életében. Kicsi az ember ahhoz, hogy bármit is a „természet ellen” tegyen. Olyan ez, mintha a papucs orrán pamutbojt :) egyik fonalszálacskája úgy döntene, hogy ő más irányba fogja vinni az egész bojtot, sőt az egész papucsot, sőt a papucsot viselő embert, házával együtt. Megpróbálhatja – nem fog sikerülni. Legfeljebb kiszakad a bojtból és elvész, elfelejtik. Az ember is megpróbálhat a „természet ellen” élni, de nem fog neki sikerülni. Egy rákos sejt elpusztíthatja a gazdatestet, de nem pusztíthatja el az emberiséget. Ugyaníg az emberiség dominánssá lett Elvevő kultúrája elpusztíthatja önmagát, elpusztíthatja a fejlett élet nagy részét vagy egészét – de nem pusztíthatja el „a világot” (vagy „a természetet”), mert a világ/természet olyan komplex, önszabályozó rendszer, amely fölötte áll a részeivel történt bármely eseménynek.

Legyalulhatjuk az atmoszférát a Földről? Talán igen – ettől azonban a világ továbbra is „teljesen rendben van úgy, ahogy van”, hiszen teljesen rendben volt azelőtt is, hogy a százmillió galaxis egyikének egyik spirálkarjában egy eldugott csillag körül keringő bolygók egiykén kialakult volna az atmoszféra. Kialakult? Tök jó. És? Megszűnik? Úgy is tök jó. És?

Ez a világ szempontja – nem az emberé. Az ember (mármint az az ember, akit D.Q. régi szemléletűnek hív) a maga szempontja szerint saját megjelenését az evolúcióban az univerzum története központi eseményének tekinti, és ezért úgy véli, joga van a világ javaihoz.

A megváltozott szemléletű ember nem gondolja úgy, hogy joga lenne a világ javai közül bármihez is. Nincs több joga, mint bármely más – élő vagy élettelen „ létezőnek, amely részt vesz az anyagcsere örök körforgásában. Ebben a szemléletben minden élettel töltött perc, minden falat étel, minden korty víz és minden slukk levegő ajándék, amint én magam is ajándék leszek azoknak a férgeknek, akik majd a holttestemen híznak kövérre. Akkor is ajándék leszek nekik, ha nem ágyban, párnák közt, végelgyengülésben múlok ki, hanem gyilkos erőszak öl meg (mint a radványi sötét erdőben Bárczi Benőt).

Agere sequitur esse – mondja a skolasztika, és alighanem igaza van: a cselekvés a létezést (létmódot) követi. Másként: a (valamilyen) létezés megelőzi a (valamilyen) cselekedetet. A létezést viszont (emberi szinten) mi haátrozná meg jobban, mint a szemléletmód? Akinek megváltozott a szemlélete, annak meg fog változni a cselekedete is. Nem aznap, nem egyszeri döntéssel, hanem éréssel, döntések sorozatával. És az sem biztos, hogy egyértelmű az alany: vajon én pusztítom az életközösséget a Földön? Nem, ezt nem vállalom be. Része vagyok egy rendszernek, és lehet, hogy ezt nagyon utálom, de attól még ugyanúgy a része is maradok. Tehát az én megváltozott szemléletemből nem következik olyan cselekvés, ami leállítaná a pusztítást. A pusztítást az emberi közösség végzi, tehát csak az emberi közösség állíthatja le. Ehhez az emberi közösség szemléletének kell megváltoznia.

Nem gondolom azt továbbra sem, hogy a fenti értelemben megváltozott szemléletű ember a saját szintjén rohamszerűen eldob mindent, és keddről szerdára megváltoztatja az évtizedek alatt kialakult életmódját. Ezt elvárni szerintem olcsó moralizálás. Mondok egy példát: szelektív hulladékgyűjtés. Igneyen van, minimális többletodafigyelést igényel. Tomival csináljuk is, és ma már rutinszerűen dobjuk a műanyagot ide, a fémet amoda, a papírt emide stb. Csináljuk – de nem évek óta. Mondjuk, úgy másfél-két éve. Pedig Tomi azelőtt is környezettudatosnak tartotta magát, én pedig már vagy nyolc éve, hogy ovlastam az Izmaelt, vagyis a „döntő” szemléletváltozáson ennyi ideje túl vagyok. Akkor most mi van? Amit azokban az években írtam „a világ megmentéséről”, amíg nem gyűjtöttem szelektíven a hulladékot, addig nem volt érvényes? És mikor lesz érvényes?

Egy ideje igyekszem kihúzni a mobiltöltőt a konnektorból, ha épp nem használom, és este, ha hazamegyek a munkahelyemről, gyakran kikapcsolom az amúgy standby állapotban lévő nyomtatót. Gyakran – de nem mindig. Ez még nem vált rutinná. Akkor? Most már érvényes a szemléletváltozásom, vagy még meg kell várni, amíg leszokom a húsevésről, a karácsonyfáról, és többé nem viszek vágott virágot Tominak? Bő három-négy hónapja odafigyelek, hogy a táskámban mindig legyen egy nagyobbacska szatyor, hogy ha hirtelen rámjön a vásárolhatnék, akkor ne kelljen nejlont kérnem. De korábban nem csináltam, még akkor sem, amikor a könyvem már rég kész volt, és csak nyomtatásra várt. Akkor most mi van?

Úgy gondolom, hogy ha valaki épp jó sok papírba csomagolja a karácsonyi ajándékot, de a szemlélete alapvetően megváltozott, ami a világ és az ember viszonyát illeti, akkor előbb-utóbb szöget fog ütni a fejébe, hogy talán lehetne másképp is. És keres alternatív megoldásokat. Vagy nem keres, de rosszul érzi magát, és ezt a rossz érzését elmondja másoknak is. Akik viszont esetleg keresnek, sőt találnak megoldást. Olyan megoldást, aminek a gyakorlati átvételéhez a sok-papírba-csomagoló emberünk talán már öreg és rugalmatlan, de a gondolatát – a mémet – átveszi, sőt tovább is adja.

Így változik – az én elképzelésem szerint– az emberi közösség szemlélete. És fenntartom, hogy ez a szemléletváltás mentheti csak meg azt a valamit, amit mi világként ismerünk és szeretünk. A megváltozott szemlélet megváltozott létmódot eredményez, a megváltozott létmód pedig magával hozza a cselekedet megváltoztatását.

Ha az én szemléletem változik csak meg (aki bekapcsolva hagyom a nyomtatót), akkor annak eredményeképpen csak a nyomtató bekapcsolva hagyása maradhat abba. Ha az emberi közösség (aki pusztítja az élő környezetet) szemlélete változik meg, annak eredményeképpen abbamaradhat az élő környezet pusztítása.

Ezért írtam – és tartom fenn –, hogy akinek megváltozott a szemlélete (a fenti értelemben), az „járjon bár autóval, állítson bár karácsonyfát, csomagolja be jó sok papírba a karácsonyi ajándékot, hosszú távon akkor is a megoldás részévé vált”.

Címkék: ,


 
Rémülten néző búzaszemek


Az előző poszt kommentjeiben a téma elcsúszott az igaz-e, hogy érző szívű ember csak vegetáriánus lehet? kérdés taglalásába. Kata azt írta:

„A növénynek, ha tápláléknövény is, feldolgozásáig élhető életet biztosítanak.”

Joe viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy nézzük meg az ipari méretekben történő növénytermelést: az, hogy a (például) kukoricatövek olyan lehetetlenül közel nőnek egymáshoz, nem azért van, mert nekik ez így kedvező, mert maguktól ezt „választanák” – hanem mert az érzéketlen, önző növénytermesztők így ültették őket. Azért, hogy aránylag kis területen aránylag sok teremjen belőlük. Csak épp, amint írja Joe, ha elmegy mellettük az ember, akkor nem hallja, amint sikoltoznak amiatt, hogy fulladoznak így, egymás hegyén-hátán.

A még mesterségesebb növénytermesztésről nem is szólva. Józan emberi ésszel el se tudjuk képzelni, mit szenvedhet egy növény, mialatt mindenféle fizikai és kémiai módszerekkel kikényszerítik belőle, hogy a normális mértéknél tízszer meg százszor többet teremjen. „Józan emberi ésszel” – írtam, mert ha el tudnánk képzelni, abba kénytelenek lennénk beleőrülni.

Egyetértek azzal, hogy a hat és fél milliárd ember eltartását kielégíteni akaró állatipar gonosz, önző és kegyetlen. Csakhogy a hat és fél milliárd ember eltartását kielégíteni akaró növényipar pontosan ugyanilyen gonosz, önző és kegyetlen. Csak épp az almának nem folyik látványosan a vére, a búza nem tud bánatosan vagy rémülten nézni a kis búzaszemeivel, ezért az ő szenvedésük észrevevéséhez sokkal több absztrakció lenne szükséges. A növények ugyanolyan komplex élőlények, mint az állatok, mégsem írtak az ókoriak tanulságos növénymeséket. Ez azonban nem a növények alacsonyrendűségéből, hanem az ember szűk látóköréből fakad.

A civilizációnk arra az alaptézisre épül, hogy a világ az ember tulajdona. S mint ilyen, lényegéből adódóan pusztítja az életközösséget. Pusztítja, mert harcban áll vele; pusztítja, mert, úgymond, „meg kell hódítania a természetet”. Aki benne él, az részese ennek. Akkor is, ha eszik húst, akkor is, ha nem. Ha valaki irgalomból vagy tiltakozásból nem eszik állatot, az nemes gesztus ugyan – csak épp a probléma gyökeréről tereli el a figyelmet.

„Ahol zsarnokság van, mindenki szem a láncban” – írja Illyés. Másként mondva: egy kuplerájban nincsenek szűzek; aki szépen mosolyog és illedelmesen, összezárt lábakkal ül, az sem az. (Ismerjük, ugye, a mondást: „X.Y. nem kurva, csak épp pénzért baszik”?)

Daniel Quinntől megkérdezték, hogy ő maga Elvevő-e vagy Meghagyó. Azt válaszolta: nyilvánvalóan Elvevő, hiszen benne él a civilizációban.

Címkék:


szombat, január 10, 2009
15:37
 
A „Tankember” és a karácsonyfa


A 'tankember' a Tienanmen téren„The Tank Man – így emlegetik angolul; magyarul „Tankember”-nek; vagy „a tankos férfi”-nak lehetnek fordítani. Idén június 5-én lesz húsz éve, hogy amikor Kína (kis késéssel) a maga „'68”-át élte, és a pekingi Tienanmen (azaz „mennyei béke”) téren a hatalom legázolni készült a tömeget, egy tizenkilenc éves egyetemista fegyvertelenül, egyszerű fehér ingben odaállt a harckocsisor elé, és e kiállásával feltartóztatta a tankokat. A mellékelt kép a világ leghíresebb sajtófotói közé tartozik. A javarészt ismeretlen „tankos férfit” a beválasztották a XX. század 100 legfontosabb embere közé, és úgy tekintünk rá, mint a hősiesség és lélekjelenlét mintaképére. Hogy mi lett vele, rejtély; egyes források szerint záros időn belül kivégezték, mások úgy tudják, hogy a mai napig bujkál valahol Kínában.

Szükségünk van Tankemberekre. Szükségünk van rájuk, de nem azért, mert megváltoztatják a világot, hanem mert erőt lehet meríteni a példájukból. A világot nem változtatják meg: Kínában ma is diktatúra van. A világot nem változtatják meg az egyes emberek egyedi akciói. A világot az változtatja meg, hogy az emberek sokasága hogyan gondolkodik – elsősorban az ember és a világ kapcsolatáról. Ha a világ elpusztul, emiatt fog elpusztulni, és ha megmenekül, emiatt fog megmenekülni. Nem az egyes akciók, hanem a szemléletmód miatt.

„A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni ” programok nélkül”

mondja B.

Mint Mórickának, nekem is mindig mindenről ugyanaz jut az eszembe. A fenti gondolatmenet apropója ma történetesen a karácsonyfa lebontása volt. Andersen óta a karácsonyi időszak kiváló alkalom arra, hogy évről-évre a Hát nem borzasztó? c. időtöltéssel szórakoztassuk magunkat a fenyőfák méltatlan sorsát illetően, és vagy elrontsuk a saját örömünket (ha állítunk karácsonyfát), vagy megvetően lenézzünk másokat (ha nem állítunk). Mi történetesen állítunk fát – viszont vagyok annyira aggályos, hogy (állítólag elkötelezett környezettudatosként) megpróbáljak magamban rendet rakni ezzel kapcsolatban. (Lásd még: kognitív disszonancia.)

A rendrakás során a fentiekre (Tankember, stb.) jutottam, a következőkön keresztül: mi történne, ha a jövőben nem vásárolnánk karácsonyfát? A világon semmi – adódott az evidens válasz – azonkívül, hogy egy gazdag jelentéstartalmú szimbólum kimaradna az életünkből. Ettől nem vágnának ki kevesebb fenyőt. A fogyasztói társadalom gépezetének akkora az önsúlya, hogy azt – szerintem – nem lehet megállítani azzal, hogy az egyes emberek elkezdenek nem fogyasztani. Gyorsan hozzáteszem: fogalmam sincs, konkrétan mivel lehet leállítani, de egyes emberek nemfogyasztásával bizonyosan nem. A nemfogyasztási akciók semmi egyebek, mint programok, amelyek ugyan lehetnek hasznosak, és alapvetően semmi baj velük – azonkívül, hogy semmi komolyabb eredményt nem lehet tőlük várni. „A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni – programok nélkül”

A szemlélet arra vonatkozik, hogy milyen viszonyban vagyunk a világgal: a világ a mienk, avagy mi a világé vagyunk. E két szemlélet egymással logikailag ellentmondásos viszonyban áll, és nem átjárhatóak. Másként fogalmazva: a két attitűd között nem mennyiségi, hanem minőségi különbség van. Vagyis ha valakinek az alapbeállítottsága az, hogy a világ arra való, hogy abban először is kifejlődjék az ember (és hogy rendet rakjon végre benne), másodszor pedig, hogy az embert eltartsa – az fogyasszon akármilyen keveset, éljen bármilyen környezettudatosan, valójában a probléma része marad. Ha viszont úgy szemléli a világot, mint ami teljesen rendben van úgy, ahogy van (emberrel vagy ember nélkül), és önmagára úgy tekint, mint akinek pontosan ugyanakkora jussa van a létezésre, mint bármely más élőlénynek – akkor járjon bár autóval, állítson bár karácsonyfát, csomagolja be jó sok papírba a karácsonyi ajándékot, hosszú távon akkor is a megoldás részévé vált, mert szemléletmódja szerint nem tekinti sajátjának a világ javait.

Amikor csaknem egy éve beszámoltam a névnapi libamájas lakomáról, akkor kommentben valaki megpróbált zavarba hozni a következő kérdéssel: „Nem akarok persze ünneprontó lenni, de vajon a liba mit szólt a dologhoz?”

Nem jöttem zavarba, mert nem ebben a kommentben találkoztam először a kérdéssel. Rengeteget gondolkodom a témán, legyen szó libáról, csülökről, fenyőről, grillcsirkéről, vagy akár egy szál virágról. Szegény libának (stb.) nincs sok választása. Ha nem vesszük meg, feltámadni akkor sem fog. A kérdés számomra nem így merül fel, hanem úgy, hogy jár-e nekem az a liba, vagy sem. Jár, mert megdolgoztam érte és kifizettem, vagy nem jár – mert az embernek semmi sem jár, mindent csak kap. Ajándékba – még akkor is, ha az ajándékozónak nincs választási lehetősége, akar-e ajándékozni (és egyszersmind ajándék lenni).

„Áldd meg, amit adtál nékünk” – szólítottam meg régebben Istent evés előtt. Az utóbbi időben ezt nem teszem. Egyrészt azért, mert az egész világra úgy tekintek, mint ami kérés nélkül is áldott, minden részecskéjében. Másrészt azért, mert önmagamra és a libára (malacra, csirkére, virágra stb.) nem úgy tekintek, hogy „igen, Isten nekem adta ezt a libát, mert a szemében én vagyok a nyerő, mert emberként én vagyok az ő hasonmása”. Úgy gondolom, a liba pontosan ugyanolyan fontos része a természetnek, mint én magam: nem fontosabb, de ugyanolyan fontos. Neki most meg kellett halnia, nekem most élnem kell. És lesz egy nap, amikor nekem meg kell halnom, a holttestemet lebontó baktériumoknak pedig élniük kell, hogy aztán a belőlük növő fű is éljen, hogy a füvet legelő liba is éljen, és a libát megevő ember (vagy róka) is éljen.

„Köszönjük a disznónak!” – szoktuk mondani Tomival, amikor a ropogósra sült bőrös comb felett koccintunk a vörösborral. Köszönjük, mert nem evidens, hogy neki halál az osztályrésze a mi javunkra. Nem volt ugyan választási lehetősége, de köszönjük neki a életét, a halálát, hogy így az életünk (és majd a halálunk) részévé vált. Meg szoktuk köszönni az elhervadt virágnak, hogy szép volt, és addig a pár napig dísze volt a lakásnak, örömünkre volt. Meg szoktuk köszönni a csirkének, hogy nekünk adta magát, amint meg szoktuk köszönni koccintáskor a szőlőnek, meg a szőlőt gondozó munkásoknak is, hogy most koccinthatunk.

Ma, miközben leszedtem a karácsonyfát, és Tomi kínai bárdjával darabokra aprítottam, gondolatban megköszöntem neki, hogy létezett, hogy élt, hogy meghatlt, hogy holtában is szép volt – hogy az ünnepünk, s így az életünk (és majdani halálunk) része volt.

Megköszöntem neki – és ezt a posztot írtam az ő, és minden kivágott fenyőfa emlékére és tiszteletére.

Címkék: ,


kedd, január 06, 2009
23:17
 
Mielőtt végleg elmegyek


Bocsánat, tudom, hogy az alábbi szóviccet jobb nem is minősíteni, de már ezer éve kitaláltam, és nem akarok úgy meghalni, hogy legalább egyszer le ne írjam. Bár talán jobb lenne...

Dilige, et quem vis, fuck.

Ennyi, köszönöm.
 
 

Címkék: , ,


vasárnap, január 04, 2009
20:02
 
Ismertető az Aszalt szilváról


„A könyv útkeresés, az emberi lélek ismerős és ismeretlen, félelmetes és megnyugtató vidékekein át, mondanivalója pedig az, hogy törekedjünk összeköttetést találni belső ellentmondásink között, megnyugtatóan összeegyeztetni vágyainkat és lehetőségeinket, érzéseinket és gondolatainkat, kérdéseinket és válaszainkat, szándékainkat és tevékenységeinket, békességet, harmóniát teremtve belső és külső világunkban.”

– írja blogjában könyvemről szóló ismertetője összegzéseként Ria, akinek ezúton nagyon köszönöm a méltató szavakat.

Címkék: , ,


 
Évnyitó


Na jó, kezdődjön el az év blogilag is, legaglább formálisan.

A két hét szabadság alatt volt sok találkozás és beszélgetés, vidám is, komoly is; elvesztettem szerepjátékok vonatkozásában a szüzességemet; IRL találkoztam igazi hús-vér wikipédistákkal; ezen fellelkesülve megírtam (saját korábbi blogbjegyzéseim felhasználásával) a Hat Gondolkodó Kalap c. szócikket; Brúnóval jól megbeszéltük (B és B, ha találkoznak...), hogy mi is az Antikrisztus örömhíre; fölszedtem vagy 5 kilót (aztán leadtam, aztán megint fölszedtem, aztán megint leadtam, két hét alatt vagy nyolcszor); megtanultam a Yinsh nevű társasjátékot, ami az Amőba és az Othelló nagyon ügyes kutyuléka... –

– meg nyilván volt még egy csomó minden, ami most hirtelen nem ugrik be.

Szabadság után holnaptól dolgozás, de a változatoság kedvéért most nemigen remélhetem, hogy ősi magyar szoks szerint a munkahelyemen kipihenhetem a pihenés fáradalmait, mert olybá tűnik, hogy Draskovits Tibor ismét átszervezte a közjegyzői irodák életét, és persze az utolsó pillanatban, és persze senki nem tud semmit, hogy holnaptól hogyan is kéne másképp csinálni azt, amit év(tized)ek óta csinálunk valahogy. Nem akarok jobban nyafogni, mint amennyire szükséges, de szó, ami szó, előre utálom a várható, éjszakákba nyúló programozásokat, valamint az ugyancsak várható, munkaidőben esedékes kapkodászatot és hisztizészetet.

Mindazonáltal úgy vagyok vele, hogy I will survive. Dafke.

Címkék: , , , , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta