Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, január 14, 2009
17:28
 
Le lettem baszva – és ugyanez zsiráful


Le lettem baszva a tankemberes posztomhoz írt utolsó kommentben. (Nem „legutóbbi”, hanem ténylegesen az „utolsó”, mert letiltottam arra a posztra vonatkozóan a további kommentelést. Nem azért, mert kínos, hanem a félreértések elkerülése végett, hogy András szövege valóban beazonosítható legyen. A témához kapcsolódó további hozzászólásokat pl. a jelen poszthoz lehet írni.)

Le lettem baszva: röviden fogalmazva azért, mert

   1.) a saját megváltozott szemléletemről beszélek;
   2.) eközben továbbra is veszek karácsonyfát;
   3.) ahelyett, hogy a kognitív disszonanciámat úgy oldanám fel, hogy képmutató kis gecinek tartom magam, próbálom megérteni a gondolkodásom és viselkedésem dinamikáját.

Sebaj: a „képmutató kis geci” minősítést megkaptam mástól. Sietek hozzátenni, hogy nem ezekkel a szavakkal, hanem igen szofisztikált formában, a kulturált közlésformák határain feltétlenül belül maradva. Az üzenet tartalma azonban egyértelmű: mivel személyes életvezetésem konkrét (és András által nyilván részleteiben ismert) gyakorlata nem illeszkedik hézagmentesen az általam nyíltan képviselt értékrendhez, egy merő hazugság az, amit a saját szemléletváltozásomról mondok, teljesen hiteltelen minden e témában írott szavam, és bizonyosan jobban tenném, ha megbasznám a kurva anyámat, mert azzal legalább nem téveszteném meg a környezetemben levő embereket.

A tárgyalt bejegyzéssel kapcsolatban voltaképpen csak egy kérdés borzolja a tudatomat: miért kavar ez föl valójában? Miért nem tudom egy laza mozdulattal negligálni? Miért érzem magam kegyetlenül rosszul tőle?

Ami a bejegyzés tartalmát illeti, az voltaképpen csak erőteljesebb megfogalmazása a korábbi kommentekben írottaknak, és úgy hiszem, az előző posztomban (Érvényes-e a szemléletváltozás?) választ adtam a felvetett kérdésre. Hogy aztán András mit vetít bele az én szövegembe, azzal küzdjön meg ő, mi közöm hozzá. Vagy hogy az elolvasott szövegből mi esik a vakfoltjára (pl. a fokozatosság, ill. a közösségi interakciók dialektikájában megjelenő változás fogalma), az megint nem az én történetem (megvan nekem a saját vakfoltom, köszönöm szépen).

De miért borulok én ki egy ilyen kommenttől? Talán a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznék a zsiráfmegoldással, és – ahogy EMK-ul mondják – „empátiát adnék magamnak”. Mivel rutintalan vagyok ebben, maradok a formális zsiráfnál, és sorra veszem a lépéseket:

1. Megfigyelés: mi történt?
   a) Az történt, hogy a blogomban megosztottam a nyilvánossággal egy nagyon mély belső, mondhatni katartikus élményemet (azt, hogy miként köszöntem meg a karácsonyfának a létét). Ezt nemcsak önálló történetként meséltem el, hanem egy összefüggő(nek szánt, általam annak vélt) gondolatrendszer (sokadszori) leírásával. E gondolatrendszert az Izmael c. könyv olvastán tettem magamévá, amely könyv célja – saját szavait idézve – „a világ megmentése”. Én évek óta próbálom terjeszteni ezt a gondolatrendszert szóban és írásban; nem utolsósorban a novemberben (saját költségen) megjelent könyvem jelentős része is erről szólt. Továbbá leírtam egy kognitív disszonanciámat, és az annak feloldására tett kísérletemet.
   b) Egy általam (tudtommal) nem ismert, András kereszt- vagy nicknevű valaki a megosztott katartikus élményemre a „hasztalan” jelzőt használta. Emellett azt írta, hogy az, amivel a nevezett kognitív disszonanciát feloldani akarom, semmi más, mint önmagam nyugtatgatása és mentegetőzés. Majd (sok egyéb mellett) hozzátette: „Ha mindenki így mentegeti és nyugtatgatja magát, akkor persze tényleg minden megy tovább a régiben. Lesz egy szép kis önbeteljesítő jóslatunk. És nem mellékesen egy nagyon jó kifogásunk.”

2. Érzés: mit érzek pillanatnyilag?
Pillanatnyilag a következ érzéseket fedezem fel magamban:

   a) szomorúság
   b) magányosság
   c) rémület
   d) kétségbeesés
   e) elhagyatottság
   f) csüggedtség

3. Szükséglet: mire lenne szükségem pillanatnyilag?
Az EMK-ban az érzésekre úgy tekintünk, amelyek önmagunkból fakadnak, a saját szükségleteinkből. Tehát ennek fényében:

   a) Szomorú vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy abban a küzdelemben, amelynek eredményeként az inkriminált gondolatokat leírtam, pozitív visszajelzéseket kapjak: elismerést és biztatást.
   b) Magányosnak érzem magam, mert olyan társakra lenne szükségem, akikkel meg tudom beszélni ezeket a kérdéseket, akik legalább annyira (vagy mélyebben) átlátják és legalább annyira fontosnak is tartják mindezt, mint én.
   c) Meg vagyok rémülve, mert bizonyosságra volna szükségem arra nézve, hogy nem vagyok-e esetleg alapvető tévedésben mind a saját önismeretemre, mind a vitatott problémakörre vonatkozóan.
   d) Kétségbe vagyok esve, mert attól tartok, hogy erre a bizonyosságra soha nem teszek szert.
   e) Elhagyatottnak érzem magam, mert empátiára lenne szükségem a fentiekkel kapcsolatban, itt és most, hirtelen, ahol vagyok, az irodában.
   f) Csüggedt vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy hatékonyan (egyértelműen) át tudjam adni a számomra fontos gondolatokat, és/vagy ennek sikertelensége esetén biztosan megkapjam valahonnan a ténylegesen értő együttérzés szavait (tehát nem a szánakozást, és nem is a másik lehülyézését, mert azt egyedül is el tudom intézni), és semmi jelét nem látom annak, hogy ez a szükségletem kielégüljön.

Azt hiszem, nagyjából ennyi.

4. Kérés
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a zsiráftánc 4. lépését miként kell értelmezni, amikor az ember önmagának ad empátiát. Valahogy így talán: Mit kérek itt és most magamtól? Magyarra fordítva: mit szeretnék most tenni azért, hogy a fentebb taglalt szükségleteimet valamilyen módon kielégítsem? A zsiráfos kérés mindig konkrét, pozitívan fogalmazott, és reálisan teljesíthető.

Két személy kommunikációjában a kérés gyakorta csupán annyi, hogy visszajelzést kérek a másiktól: „Elmondanád, hogy mi van most benned azzal kapcsolatban, amit hallottál tőlem” – Azt hiszem, valami iylesmi az, amire jelenleg futja: rápillantok ismételten a saját érzéseimre, hogy vajon most hogy vagyok, ezek után, hogy kapcsolódtam a saját szükségleteimhez.

Úgy veszem észre, ha önmagamat vizsgálom, hogy a fenti érzések továbbra is megvannak, de a néven nevezésükkel valahogy mintha csökkent volna az intenzitásuk. És emellett – új érzésként – egyfajta elégedettséget is észlelek magamban, ami annak szól, hogy a magam eszközeivel (önelemzés, belső történések szavakba öntése, ill. ezek publikálása) sikerült a nagy, körvonalazatlan borzalomból egy közepes méretű, körvonalazott diszkomfort érzést csinálnom.

Ezzel valószínűleg már elboldogulok. Most már indulhatok haza.

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


Balázs, egy kicsit úgy érzem, túlreagáltad a dolgot.

Én megértettem az üzenet lényegét, amit a karácsonyfáról írtál. Nem csak megértettem, hanem átéreztem a lényegét. Vagy legalább azt hiszem, hogy ezt tettem. Valahol azt éreztem, hogy nehéz szívvel váltál meg a karácsonyfától, és ezt az érzésedet kiírtad magadból. Mindamellett, hogy átjött az is, hogy tiszteled a bárakármit vagy bárakárkit, hogy lehetővé tette, hogy az fenyő ott díszelgett nálad. És (!) hozzáteszem, nem magadnak köszönted meg, aki kifizette érte az x ezer forintot, és nem annak, aki kivágta vagy szállította a fát! Szerintem ezzel nem volt gond. Továbbra sem érzem azt, hogy az utána következő kommunikációs csörte ezt az üzenetet megsemmisítette volna. Mint ahogy a saját érzésedet sem szabad megsemmisítenie, hiszen az az érzés csakis a tiéd, te élteted.

Nem tudom, hogy már melyik bejegyzésben, vagy kommentben olvastam, - és elnézést kérek, hogy nem határozom meg pontosan, mert meg tudnám nézni -, de az is átjött, teljesen érthető formában, hogy úgy tekintesz a "fogyasztói" cselekedeteidre, mint olyanokra, melyeket meg kell változtatnod, és ezen az úton haladsz, mert a nyomtatót is kikapcsolod néha, máskor viszont elfelejted. Elárulom: én is elfelejtem néha. Talán egyszer neked is műfenyő fog otthon állni a szobádban, vagy cserepes, vagy nem tudom. Lényeg, hogy ezt nem zártad ki a bejegyzésedben; de még csak nem is tűnt úgy, hogy nem vagy nyitott az alternatívákra, sőt, inkább azt mondanám, hogy törekszel megtalálni azokat. Mondjuk hozzáteszem, András "fogyasztó" értelmezésében a műfenyő nem megoldás, hiszen az is készül valamiből, ráadásul szintetikus anyag. De ebbe nem megyek bele. Időtálló dolog végülis, a franc tudja. Szimbolikus értéknek felfogható.

András legutóbbi hozzászólása érdekes trigger lehetett. Szerintem nem volt durvább, mint az eddigiek, nem tért el az eddigi mondanivalójától, ilyen szempontból teljesen következetes, viszont tény, hogy megérinthetett. Bevallom: én, mikor a képletes "szeretted elvesztéséről" olvastam, kíváncsi voltam, hogy ez hogyan jelenik meg nálad. És talán tényleg pont ez vágta ki a biztosítékot. Mert talán tudatosan, vagy inkább a tudatalattidban párhuzamot vontál a személyes tapasztalatod (amit át kellett élned), és a képletes hasonlat között. Ami, azért meg kell hagyjam, életképes párhuzam volt, bár már olvasás közben tudtam, hogy ez téged érzékenyen érinthet, még akkor is, ha te nem voltál hibás Anyukád halálában. Az, hogy külön kiemelted, hogy András egy általad nem ismert valaki, ezt akár alá is támaszthatja, mert ki tudom belőle hallani a "mit tudhat ő erről, meg az érzéseimről", sőt, te magad le is írtad, hogy "nyilván részleteiben" ismeri az életedet. Pont tegnap történt velem egyébként, hogy egy általam nem ismert ember írt rólam kritikát a blogomban. Én is kiemeltem, hogy nem ismerem, éreztettem, hogy nem tudhat semmit, nekem is rosszul esett, hogy kritizált úgy, hogy nem is ismer, és nem ismeri a szándékaimat. Szóval, ha talán a különböző élethelyzet ellenére is azonosképpen reagáltunk, akkor nem biztos, hogy a te személyes kapcsolódásod tekintetében igazam van. Lehet, hogy csak belemagyarázom.

András részéről nem érzem megfelelő intézési módnak, hogy úgy lép ki egy nyitott eszmecseréből, hogy eltűnik a fenébe. Kimondani valamit, és elhúzni a francba - ezt én ítélethirdetésnek definiálom az értékrendemben. Magyarul: akasszuk fel, kurvára nem érdekel, hogy mit mond. Valószínűleg máshogy vélekednék, ha András részéről valamilyen visszacsatolás érkezne Balázs reakciójára. A megnyitott kommunikációt mindig érdemes lezárni. Kompromisszummal, vagy abban a tudatban, hogy "nem értünk egyet, de az álláspontodat megértem és elfogadom", az teljesen mindegy. De mindennek kell legyen eleje, közepe és vége. Ebből a beszélgetésből én nem érzem, hogy le van zárva. Csak legfeljebb elúszik a semmibe, és egyszer majd kikerül a látótérből.

Mindazonáltal én a magam részéről úgy reagáltam le: nem haragszom rájuk, mert nem ismerik a gondolataimat. És eszembe jutott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."

És íme, Márai, nekem zsiráfosnak tűnő megközelítésben:

A világról és a torzításról
Nagy cselekedetre szántad el magad. Elhatároztad, hogy kimondod azt, amit megismertél. Világgá akarod kiáltani életed titkos, legbensőbb meggyőződését. Odaállsz az emberek elé és így határoztál – kimondod, végre az igazat. Vállalod a harcot, eldobod gúnyád, házad, otthonod. Igen, elszántad magad, hogy minden következménnyel világ elé állsz és kimondod az igazat.

Mindez nagyon szép. Ez az ember dolga a földön, ez igazi feladata. Csak egyről ne feledkezz meg soha: a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják. Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán; a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes torzító tükre felfog és visszatükröz. Ezért ne jajongj soha: "Nem értettek meg! Milyen gonoszak!" Mindig csak ezt mondjad: "Én ezt és ezt akarom, de a világ így és így értette." Mert ez az igazság.



Kifelejtettem egy fontos momentumot, aminek nagyon nem örülök, mert Máraival akartam befejezni. :-(

András legutóbbi kommentjében egy érdekes mondat ütötte meg a szememet:

A többiek – köztük én –, csak nyavajognak meg kifogásokat keresnek.

Ilyen pozícióból szerencsétlen dolog ítéletet hirdetni. Ezzel együtt Andrást is megértem, de óvatosságra inteném, ami a kritikát illeti. Legalább annyit vártam volna Andrástól, hogy bevallja: ő mindig kikapcsolja a nyomtatót, ő műfenyőt vagy egyéb módját választja a karácsonyfának, stb. Mert amellett, hogy szeretjük a saját igazunkat bizonygatni és alátámasztani, azért nem árt néha tudni, hogy a saját értékrendünk (vagyis annak megvalósulása) mekkora mozgásteret biztosít számunkra, feljogosít-e az ítélethozatalra.



Még nem tűntem el. Ha tudom, hogy ilyen rémálmot csinálok, eleve hozzá sem szólok a bejegyzéshez.

Bocsánatot kérek, amiért megbántottalak, Balázs, bár elképzelni sem tudom, hogy egyáltalán jóvá tudnám-e tenni valamivel. Ha mégis tehetek bármit, csak írd meg – feltéve, hogy még „szóba” tudsz állni velem mindezek után.

Szörnyen érzem magam. Nem azért követtem hónapok óta a naplódat, hogy aztán pár hozzászólással mélyen megbántsalak. Elszúrtam. Nagyon nem így akartam. Tarts akármekkora seggfejnek, de kérlek ne hidd azt, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki abban leli örömét, hogy megbánt. Ha anyázni akartalak volna, a keresztnév névtelensége alatt megtehettem volna egyetlen mondatban. De nem akartalak anyázni, mert nincs semmi bajom veled. Akármilyen hülyén hangzik is, a megjegyzéseimet nem a személyed kritizálásának szántam. Nem is fölötted való ítéletnek.

Meglehetősen béna vagyok az emberekkel való kapcsolatban, megvannak a magam beütései. A szöveges „érintkezés” személytelenségével együtt ez egy katasztrofális kombináció.

Joe: Igen, szerencsétlen dolog. :-(

Különben számomra nem jelent sokat a karácsony már gimnazista korom óta. Fám nincs, anyámnak van egy műfenyője évek óta. Ennyi. Nyomtatóm nincs, tévém nincs, csak a számítógépem. Azt mindig áramtalanítom, bár emiatt aztán végképp nem tartom különbnek magam senkinél.

András



http://image.hotdog.hu/_data/members1/765/18765/images/oleles6.gif



véleményem lehet hogy irreleváns de akkor is idepötyögöm. ha lenne egy seggberúgós (na jó fejrekoppintós) ikon most biztos használnám!!! magányos meg szomorú???:O hát ilyenkor gondolj arra a pasira, aki szeret és hazavár, akinek virágot veszel a sarki virágosnál, akit megkérsz hogy fogja meg az egeret a konyhában mert neked nem füllik hozzá a fogad, akivel esténként a szomszéd mumusbácsin nevettél és aki (remélhetőleg) sosem fogja átcseszni a fejed! nemtom de engem ez megnyugtatna (de ez csak az én hülye véleményem. baromi szerencsés vagy ám és ezt ilyenkor se felejtsd el.



András - anélkül, hogy nagy igazságosztót akarnék játszani -, szerintem átestél a ló másik oldalára.

Az önmarcangolás a hibáink olyasféle elismerése és megbánása, amellyel szánalmat szeretnénk ébreszteni a saját irányunkban, talán kompenzálandó a bűntudatunkat (várva arra, hogy azt mondják: nem vagy szemét, ugyan már). A hozzászólásodról egyébként Dobby jut eszembe a Harry Potter-ból. :) Úgyhogy ha büntit akarsz, vegyél valami jó nagy könyvet, és ütögesd vele magad. :) Például Balázs legújabb könyvét megvetted már? Sokat segíthet önmagad megismerésében.

Jól nézne ki a világ, ha miután megbántjuk egymást, soha többé nem szólnánk egymáshoz.

Örülök, hogy nem vesztél el ott, a "francban", ahová igyekeztél. :) Akárhogy is reagáltad le, azért mégiscsak így van lezárva a kérdéskör.



Joe! Elfoglaltad a megmentő szerepét a drámaháromszögben.



Bocsánat, eddig nagyjából read-only üzemmódban voltam. Köszönöm mindenkinek azt, amit hozzáadott.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta