Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, február 23, 2009
23:07
 
Hideg van és nem szeretem


Azért írtam ma este az alábbi verset.


A Maslow-piramis alján

Cipőtalpamhoz fagy az utca.
Rám zúdul február minden cucca.
Szikrázó szeleit bőrömbe fúrja.
A sarkon ácsorog a hideg, a kurva.

Nem tudom, mit láthatott a medve,
mért van a tél így idevetemedve,
s nem is érdekel, ha már így esett:

        Májust akarok,
        orgonásat,
        holdfényes-muskátlist,
        szűzanyásat,
        akácos utast,
        giccseset!

Címkék:


 
Elhatár


Nézzünk három, egymást követő mondat(csoport)ot, mégpedig fordított sorrendben!

Egy korábbi posztomhoz Brúnó írt egy figyelemre méltó kommentet:

„Én nem szeretnék elhatárolódni minden magyar nemzetiségű bűnöző tetteitől külön-külön, de együttesen sem. Mert azzal már elismerem, hogy közöm van hozzá. Nincs ugyanis.”

Az idézet első részével fenntartás nélkül tudok azonosulni. Én sem szeretnék, sőt nem is szeretek elhatárolódni semmiféle bűnöző tetteitől – sőt semmi egyéb embercsoporttól. Nem szeretnék elhatárolódni – mert arra vágyom, hogy ne legyen rá szükség. Hogy fölismerjék, hogy én én vagyok, nem más. Arra vágyom, hogy individuum legyek, „egyedüli példány”, és ez az egyedüliség átragyogja az egész létemet, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen.

Erre vágyom. És mi van, ha ezt nem kapom meg? A „nem kapom meg” gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy egy kalap alá vesznek másokkal. Ez időnként nem baj: semmi késztetést nem érzek arra, hogy különrepülő vigyen Rómába, hogy ha moziba megyek, privát helyiségben rendezzenek nekem vetítést, stb. Más helyzetekben azonban csalódott vagyok és bánatos, szélsőséges esetben pedig elkeseredett. Ilyen volt az, amikor Prognózis c. versemet Áprily Lajos neve alatt láttam viszont egy honlapon. (Elkúrták, nem kicsit, nagyon.) Továbbra is fennáll, hogy nem szeretek elhatárolódni, de megtettem. Nem mintha Áprilyval kapcsolatban bármi fenntartásom lenne. Csak hát ő ő, én meg én vagyok. És ha más emberek összekevernek valakivel, aki nem én vagyok, és ez engem bosszant, ne adj' isten, károm származik belőle – nos, akkor, szeretem vagy nem szeretem, didaktikusan rámutatok a kettőnk (én és a másik, ill. én és egy csoport) közötti különbségre. Vagyis az elhatárolódást választom.

Az idézet második részére alább még visszatérek. Most azonban lássuk, mire is írta Brúnó reakcióként a fenti mondatokat:

„A romáknak és a roma szervezeteknek is élesen el kell ítélniük minden roma által elkövetett bűncselekményt...”

E mondat az Index Szájbarágó „cigánybűnözés”-témájú, általam belinkelt cikkéből származik. És így, kontextusból kiragadva igen sok mindent bele lehet hallani, különösen a sarkos megfogalmazás miatt: „élesen el kell ítélniük...”

Mi ez a „kell”? Erkölcsi feladat? Jogi kötelezettség? Kategorikus imperatívusz?

A „kell” szó elsősorban is a zsiráfnyelvleckék illusztris eleme: a par excellence sakál szó. Kiválóan lehet demonstrálni vele az erőszak és az erőszakmentesség különbségét, rámutatva arra, hogy a nem elnyomásra építkező rendszerekben (legyen szó országról, munkahelyről vagy saját pszichéről) a „kell” szó értelmezhetetlen: semmi sem kell – minden cselekedet autonóm döntés eredménye, amely döntést az ember a körülmények ismeretében hoz meg. (Nem kell bemennem a munkahelyemre, hanem azt választom, hogy bemenjek, például azért, mert nem akarom, hogy kirúgjanak. Holott választhatnám a munkanélküliséget is: millió példa van arra, hogy az is élhető modell.)

A „kell” az erőszak szava, szemben aze rőszakmentességgel. Ha valaki azt mondja, hogy valaki másnak ezt meg ezt kell tennie, akkor azt nagyon könnyen lehet úgy érteni, hogy a beszélő épp erőszakosan nyilvánul meg. Ha pedig történetesen azt mondja, hogy „a romáknak ezt és ezt kell csinálniuk” – akkor ez a fenti képlet szerint nyilvánvalóan romaellenes erőszak, ha csak verbálisan is. Tartalmát tekintve pedig nem is nagyon különbözik a megélhetési fasiszta Bayer Zsolt ominózus írásának tartalmától.

Ugyanakkor úgy vélem, ez így nem több szóbűvészkedésnél. Ahhoz pedig, hogy több legyen, szükséges, hogy kontextusba helyezzük a vizsgált szöveget. A belinkelt szövegben (amely műfaját tekintve a középkori kátékat idéző, fiktív párbeszéd) a fenti mondat válaszként hangzik el egy kérdésre:

„Mit tudnak tenni a romák azért, hogy most ne a bűnözéssel kapcsolja össze őket mindenki?”

Így már más a helyzet: a „kell”-ről kiderül, hogy nem hatalmi pozícióból fakadó parancsadás, hanem a tájékozottabb ember útmutatása. Lásd:

   – Elnézést, uram, hogy jutok legkönnyebben a vasútállomáshoz?
   – Itt menjen egyenesen, aztán a harmadik utcán jobbra kell fordulnia...

A „kell” ebben a helyzetben semmi egyéb, mint egyszerűsítő nyelvi fordulat a némiképp nehézkes „ismereteim szerint a probléma megoldásához a leghatékonyabb, de legalábbis nélkülözhetetlen út az, hogy...” körülírás helyett.

A romáknak és romaszervezeteknek semmit nem kell csinálniuk. Ellenben ha valóban kérdésként merül fel bennük, hogy vajon „mit tudnak tenni azért, hogy most ne a bűnözéssel kapcsolja össze őket mindenki”, akkor erre szabad válaszolni. És a válasz vonatkozhat részben arra, amivel indult az egész bejegyzés: ha valakit zavar, hogy összeverik őt valaki mással, adott esetben kára is származik belőle, akkor azt kell (értsd: azt célszerű) tennie, hogy didaktikusan rámutat a kettejük (ő és a másik, ill. ő és egy csoport) közötti különbségre. Vagyis az elhatárolódást választja. Nem mert erkölcsi kötelessége, nem mert jó dolog, hanem mert elemi érdeke. Óvszert sem azért használ az ember, mert kellemes, hanem mert elemi érdeke. Nem azért, mert vele valami nem OK, hanem mert adott esetben a másikkal nem OK valami.

És akkor, amint ígértem, még két gondolat a Brúnótól vett idézet második feléhez:

„Mert azzal már elismerem, hogy közöm van hozzá. Nincs ugyanis.”

Egyrészt azzal, hogy határozottan kijelentem, hogy valakikhez nincs közöm, azzal semmi mást nem teszek, mint elhatárolódom tőlük. Akkor is, ha egy mondattal korábban deklaráltam, hogy nem vagyok hajlandó elhatárolódni. Olyan ez, mint az „azt már nem is említem, hogy...” retorikai fordulat, amely után közvetlenül következik a „nem említendő” dolog említése.

Másrészt – és ez a fontosabb –, noha érteni vélem ezt a kategorikus elhatárolódást, a megfogalmazása ijesztő számomra.

Érteni vélem: szerintem Brúnó e szavakkal a bűnözéstől, a bűncselekményektől, kiemelten is az erőszakos bűncselekményektől határolja el magát, azon szükségletének hangot adva egyúttal, amelyről fentebb én is írtam: hogy milyen jó volna, ha egyéni értékeit evidensen felismerné a környezete, külön magyarázkodások és halmazelméleti tili-tolik nélkül.

Ijesztő viszont azért, eltereli a figyelmet egy számomra fontos tényről: arról, hogy individualitásunk fenntartás nélküli állítása mellett is rendszerben élünk. Rendszerben, összekapcsolva a rendszer minden más elemével. A másik emberrel, a másik ember nyomorával, örömeivel és bánataival, erényeivel és bűneivel. Az érzéseivel és szükségleteivel, s a belőlük fakadó tettekkel.

Nem vagyok egyenlő a késelős gyilkossággal. Nem vagyok egyenlő a késelős gyilkossal. De közöm van hozzá: nemcsak a gyilkoshoz, de a gyilkossághoz is. Közöm van hozzá, ha nem is közvetlen ok-okozati viszonyban. Része vagyok a gyilkosságnak, része vagyok mindannak, ami hozzá vezetett, és része vagyok minden következményének, mert az őssejtig vagyok minden ős. Ahogy Pilinszky, aki nézi egy deportált öregasszony fényképét, sok évvel a világháború befejezése után, és sürgető késztetést érez arra, erkölcsi kötelességként, hogy itt és most megmentse azt az öregasszonyt ott és akkor.

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaink házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sohase kérdezd, kiért szól a harang; érted szól.

(John Donne)

Címkék: , , , ,


csütörtök, február 19, 2009
23:21
 
Tavaszváró


Tigrisszem elindított egy tavaszváró mozgalmat azoknak, akiknek nagyon elegük van már ebből a télből Én az alábbi (neten lelt) képpel csatlakozom, szívvel-lélekkel:

Címkék: , ,


szerda, február 18, 2009
13:12
 
Tavaszi vegyesfelvágott


Tavaszi, mert olyan szép tavaszi napsütés van. A hó is gyönyörű – én magam fájlalom a legjobban, hogy az utóbbi években utálom a havat. Szóval három olvasni-, ill. néznivaló annak, aki olvasni akar:

1.) Meatrix I. és Meatrix II., mindkettő magyar felirattal. Egy Leo nevű disznó és egy Moopheus nevű marha kalandjai a való világban. Érdemes megnézni, kb. 5 perc az egész.

2.) Aki roma, az lop? Azért lop, mert roma? – egyik kedvenc rovatom, az Index Szájbarágó.

3.)Spanyolnátha c. online művészeti folyóirat. Azoknak, akiknek elvonási tüneteik vannak Birtalan Balázsból. :-P A tavaszi számban két versem olvasható.

Címkék: , , , , ,


kedd, február 17, 2009
14:03
 
Bronzérem


Találtam egy számomra érdekes, tegnapi keltezésű hírt a FigyelőNet-en:

Az Írók boltja januári eladási listáját Egri Lajos magyarul először most megjelent alapműve, A drámaírás művészete vezeti. A dobogón Bán Zsófia és Birtalan Balázs kötete követi az „írók bibliáját”.

(...)

A bronzérmes Birtalan Balázs Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek című műve. Nádsdy Ádám így ír a kötetről:

(...)

Az Írók boltja TOP10-es listája (2009. január)

1. Egri Lajos: A drámaírás művészete
2. Bán Zsófia: Próbacsomagolás
3. Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek
4. Leslie Feinberg: Kőkemény
5. Spiegelmann Laura: Édeskevés
6. Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén
7. Georg Klein: Szilárd Leó tízparancsolata: Természettudomány
8. Dragomán György: A fehér király
9. Susan Sontag: Egyidőben
10. Fogarassy Miklós: Még nem kelt fel a nap - Mészöly Miklós elégiája


Na most az a helyzet, hogy örülök neki. :)

Címkék: ,


szombat, február 14, 2009
12:43
 
Róma, részletesen – II. rész


Ez most már tényleg csak vázlat lesz, címszavakkal. Emlékeztető. A lelkesedő kifejezéseket már mind leírtam a korábbi két posztban, egyszerűen nincs erőm új és újabb bravúros megfogalmazásokat találni arra, hogy leírjam, mennyire szép, megdöbbentő, felemelő, hihetetlen stb. volt mindaz, amit láttunk.


Vasárnap

Porta Portese: zsibvásár.

Capitolium. Marcus Aurelius lovasszobra. A capitoliumi farkas. (Megtudtam, hogy a farkas etruszk műalkotás, Romulus és Remus figurája a barokk korban került oda.) A Tövishúzó szobra. Szókratész mellszobbra. Michelangelo mellszobbra, amely a halotti maszkja alapján készült. Nagy Konstantin kolosszusának darabjai (fej, láb stb.)

Forum Romanum. Titus diadalíve a menórával. A szenátus épülete.

Colosseum (kívülről), mert egyszerűen nem fért volna bele az időbe. Millióan álltak sorba ezen a derűs, februári nyári napon.

Santa Maria Maggiore templom. A kis Jézus állítólagos jászla.

Santa Maria della Vittoria templom. Bernini: Szent Teréz extázisa. (!!!)

Michelangelo: MózesSan Pietro in Vincolo templom. Szent Péter állítólagos bilincsei, ami hagyján, de: Michelangelo Mózes szobra. (!!!) Különösen érdekes volt látni Freud tanulmányának ismeretében, amelyet újfent el kell olvasnom, immár a szobor ismeretében.

San Clemente templom, alatta altemplom, alatta egy III. századi Mithrász-szentély.

Trastevere. Vacsora egy kis étteremben: „menu turistico” + grappa + bor + cappuccino. (Tudom, hogy magyarul ma már kapucsínó-nak írják, de ez akkor is cappuccino volt.)

Esti séta a Tevere mentén.


Hétfő

Santa Maria in Cosmedin templom. Bocca della Verità, avagy az igazság szája. Ehhez kapcsolódik egy csomó legenda, és vázlat ide vagy oda, nem állom meg, hogy a legismertebbet ide ne írjam. A Bocca eredetileg minden bizonnyal egy római gőzfürdő vízköpője volt, és ki tudja, milyen úton-módon került a templom előcsarnokába. De igen hamar elterjedt a híre, hogy ha hazug ember dugja be a kezét a szájába, a Bocca azonnal leharapja. Féltékeny férjek rendszeresen rángatták el hozzá a feleségüket, hogy meggyőződjenek hűségükről. Történt egyszer, hogy egy férj, mit tesz isten, okkal volt féltékeny. Az asszony megtudta, hogy ura a Boccához akarja vinni, és hát féltette a kezét szegényke... Úgyhogy a szeretőjével megbeszélték a haditervet. Amikor a templom felé mentek, a szerető eszelősnek tetette magát, és előbb a férjet támadta meg a nyílt utcán, majd az asszonyt ölelte magához, végül elszaladt. Az incidens után odaértek a templomhoz, ahol is az asszony kijelentette: „Esküszöm, édes uram, hogy rajtad és ezen az eszelősön kívül más férfi soha nem ölet engem!” Majd bedugta a kezét – és sértetlenül húzta ki. A legenda úgy szól, hogy a Bocca annyira megharagudott amiatt, hogy így átverték, hogy azóta – sértődöttségből – juszt sem hajlandó senkinek leharapni a kezét.

Circus Maximus. (Ma kutyafuttató.)

Marcus Aurelius oszlopa.

Fontana di TreviFontana di Trevi. (!!!) Na igen. Ehhez azért el kell mondanom, hogy a Trevi kútról azt persze tudtam, hogy oda kell bedobni a pénzt, ha vissza akarok menni Rómába, látni viszont soha nem láttam, mármint képen, vagy ha mégis, akkor nem tudtam, hogy az a Trevi kút. Úgyhogy valami olyasmit képzeltem, hogy egy hangulatos terecske közepén áll egy kis kerek szökőkutacska, esetleg valami szobrocskával a tetején. Hát nem. És jól ledöbbentem, amikor megláttam az egész teret kitöltő építményt a maga teljes valójában.

Pantheon. (!!!) Ehhez is egy anekdota. A timpanonján gyönyörű bronz berakás volt eredetileg, és csodák csodája, túlélte az ókort. Aztán a Barberini pápa, VIII. Orbán leszedette a szajrét, és abból készíttette el Berninivel a Szent Péter szentélyének csavart oszlopait és baldachinját. Ekkor terjedt el Rómában az a mondás, hogy „amit nem tettek meg a barbárok, azt megtették a Barberinik”.

Tazza d'Oro kávézó. (Nyamm...)

Piazza di Navona. Bernini szökőkútja sajnos körbe volt kerítve, felújíthatják, vagy mi.

Il Gesù, a jezsuita rend főtemploma. Sajnos csak kívülről, mert sziesztára bezárják. Pedig ezt nagyon megnéztem volna. Ez is egy indok, hogy visszamenjek.

Termini. Megvettük előre a vonatjegyet a repülőtérig, bár az információnál a bácsi olybá tűnt, mintha életében nem használta volna még a számítógépet, és nem nagyon tudná, mi a különbség kiindulási állomás és célállomás között.

Lateráni BazilikaSan Giovanni in Laterano, vagyis a Lateráni Bazilika, és előtte a tér. Szent Ferenc és társai szobra „a tér közepén”, az útikönyv szerint „a templom előtt”, de amikor ott voltunk, alig tudtuk megtalálni, olyan messze volt. Tényleg a tér közepén van, de a tér nagyon nagy. A Lateráni Bazilika, a kiírás szerint „a Város és a világ minden templomának anyja és feje”; sokáig ez volt a pápa főtemploma (és hivatalosan még mai ez a pápa plébániatemploma). Úgy is néz ki. Monumentális az épület, és legalább 4-5 orgonát számoltam össze benne. Itt őrzik állítólag Péter és Pál koponyáit.

Az útikönyv megemlített egy érdekességet: ha valaki a jobb oldali hajó második oldalkápolnájának első oszlopánál mond valamit suttogva, akkor az, aki a hajót a főhajótól elválasztó negyedik oszlophoz illeszti a fülét, pontosan hallja azt, az aránylag nagy távolság (legalább öt méter, de lehet, hogy több) ellenére. Kipróbáltuk, működik. Nagyon vicces. És – írja a könyv – senki nem tudja, mi a jelenség magyarázata.

Némi bevásárlás egy szupermarketben, egy pizza a Potter Pizzeriában (igen, úgy és azért Potter, ez kiderül a P betű villám alakú szárából), aztán fel a Szent István Házba a csomagmegőrzőben hagyott cuccért, aztán irány a Trastevere állomás, majd a repülőtér. A check in teljesen olajozottan ment, a beszállás kevésbé (vagy húsz perccel később kezdődött, mint ahogy ki volt írva), de a gép azért időben elindult, és némi turbulencia dacára baj nélkül hazaértünk, valamivel éjfél előtt.

A gépről még nézegettem egy kicsit a kivilágított Rómát, és majd a szívem szakadt. Tegnap pedig, amikor este leszálltam a villamosról, hogy bemenjek a bótba kenyérért, és a jeges szél a lelket is majd kifújta belőlem, eszembe jutott ismét Róma: a februári napsütés, a narancsfák...

Címkék:


csütörtök, február 12, 2009
17:37
 
20 éve történt...


Noha semmilyen babonás vagy misztikus jelenséget nem tulajdonítok neki, betegesen vonzódom a dátumokhoz, az évfordulókhoz. Úgyhogy, beékelve a római útinapló két része közé, szeretnék megemlékezni életem egy epizódjáról.

Ma húsz esztendeje annak, hogy azon a bizonyos távolsági buszon ülve, a Mátrában található kies Bagolyirtásról Budapestre tartva történt velem valami, amit akkor nem tudtam néven nevezni, mert az aktív szókincsemben nem szerepelt a „megtérni” kifejezés.

Az elmúlt húsz év során számtalanszor elmeséltem ezt a történetet, amely jószerével nem is történet, hiszen nem volt se más szereplője, se valódi cselekménye. A február 12-i vasárnappal záródó hétvégén zajló baráti beszélgetések (valamint a mátraszentimrei templom kulturális érdeklődésből való megtekintése) során valamiképpen elvékonyodott a köztem és a transzcendencia közötti fal, valahogy úgy, mint Bux Barnabás Boldizsár és a Kislány Királynő Között. Elvékonyodott a fal, és ott, a buszon, a rám hulló magányban (azokat, akiket akkor barátaimnak tudtam, épp magam mögött hagytam a Mátrában; odahaza a céltalanság várt) egyszer csak átszakadt.

Elkezdtem sírni, holott nem szokásom (korábban évekig nem voltam rá képes, és ezt követően se nagyon), és teljes természetességgel szólítottam meg azt, akit azt megelőzően évekig szólongattam sikertelenül, mind verseimben, mind titkos, szenvelgő pózaimban. Amikor a Népstadionnál leszálltam a buszról, alig vártam, hogy hazaérjek, és mint egy holdkóros, mentem szinte egyenesen a könyvespolchoz, hogy megkeressem a kopott Újszövetséget. Aztán csak olvastam, olvastam, és az olvasott szöveg minden szava a húsomba vágott. Egy héttel később már túl voltam a megkeresztelkedésen, egy hónapra rá pedig – öntuddatos katolikusként – szilárdan tudtam, hogy ferences pap akarok lenni...

...Ez a szilárdság azóta elenyészett. Öntudatos katolikusságom emléke is egyre távolodik tőlem, és a transzcendencia teljes termeszetességgel történő megszólítása sem oly természetes, mint annak idején. Illetve a kapcsolat természetességével nincs hiba, csupán a megszólíthatóság szorult ismét háttérbe. Régóta tervezem, hogy írásban tételesen számot adok (elsősorban önmagamnak), hogy mit hiszek és mit nem hiszek abból a terjedelmes listából, amit a húsz éve történt fordulat után évekig fenntartás nélkül hittem, mitöbb, identitásom gerincét képezte.

Lehet, hogy nagyon szegényes lenne ez a lista. Lehet, hogy azok, akik minden fenntartás nélkül, kapásból kereszténynek mondják magukat, e listát olvasva kapásból ateistának neveznének. Persze fordítva is igaz: akik reflektálatlanul ateistának címkézik önmagukat, ugyanezen listát olvasva ugyanúgy bigott katolikusnak tartanának, mint sok évvel ezelőtt.

Mindez valamikor borzasztó fontos volt számomra. Ma már egyre kevésbé izgat mások véleménye. Önmagam szeretném megismerni és megérteni önmagamat. E megismerés és megértés folyamat, amelynek nyilvánvalóan soha nem jutok a végére. Azt azonban ma is teljes bizonyossággal jelenthetem ki, függetlenül a fentebb taglalt (még meg nem írt) lista hosszától, hogy személyes történetem egy bizonyos pontján hirtelen gyökeres változás történt az életemben.

És ez az egy bizonyos pont ma húsz éve volt, 1989. február 12-én.

Címkék: , ,


 
Róma, részletesen – I. rész


Amint korábban jeleztem, lesz még egy római poszt: tételes élménybeszámoló. Ez a mostani poszt az. Önmagamnak van rá szükségem, hogy utólag visszanézve felidézhetővé váljék számomra az, ami most még eleven emlék.


Csütörtök

Este 8-kor indult a fapados WizzAir-gép Ferihegy 1-ről, és fél 10-re értünk Rómába, a fiumicinói repülőtérre. A megbeszélt transzfer ott várt ránk, és kb. félóra alatt a Szent István Házba értünk. Megjegyzendő, hogy a transzfer így fejenként 15 euró volt, ami szemérmetlenül sok ahhoz képest, hogy a vonatjegy Termini – Fiumicino viszonylatban mindössze 5,5 euró.

A szállás aránylag rendben volt, bár Tomi megjegyezte, hogy az alatt az idő alatt, amíg a bejárattól felértünk a 3. emeletre, több Szent István portrét látott, mint egész addigi életében. Imponált, hogy a házban elhelyezett magyar nyelvű feliratok (a hűtőn, a kávéautomatán stb.) helyesírása tökéletes, beleértve a központozást is. Megdöbbentő volt számomra, hogy Rómáig kell elmennem, hogy egy olyan feliratot lássak, amelyen egy ilyen mondatban, mint „A hűtőben elhelyezett ételekre, kérjük, írják rá a nevüket és a szobaszámot!”, a „kérjük” szó elé és mögé is kiteszik a vesszőt. (Elutazás előtt aztán megnyugodott a lelkem: a káponában elhelyezett táblán fölfedeztem a következő mondatot: „ÁLLÍTATTA A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA”.)

Amúgy érkezéskor (meglepő módon) sötét volt, nem sok mindent láttunk se Rómából, se a ház körüli parkból. Másnap láttuk, hogy nagyon szép és gondozott. Amíg a kocsi kanyargott velünk fölfelé a dombra, a házhoz, teljesen kétségbe estem: innen órákig tart majd, amíg lekeveredünk.


Péntek

Hozott anyagból reggeliztünk, Éva néni sütött mindenféle finomakat, meg volt tepertő és némi szalámi. Továbbá Laci vett egy jó nagy adag száraz kolbászt, amit sikeresen otthon is hagyott, úgyhogy az iránt csak vágyakoztunk. Az automata frissen őrölt kávéból készült mindenféléket ad, és ízre teljesen rendben voltak.

Villa d'EsteElindultunk, és kiderült, hogy az előző esti aggodalmam alaptalan volt: létezik egy shortcut lefelé, egy olyan meredek utca, amely már-már függőleges. Ezen levergődve ültünk be egy kávé erejéig az előző posztban említett pékségbe, majd elindultunk Tivoli felé. Ami a közlekedést illeti: négy napunk volt Rómában, ezért első napra vettünk mindenre jó napijegyet, másnaptól pedig az ún. Roma Pass-t, amely háromnapos jegyet tartalmaz, egy térképet, továbbá ingyenes belépőt két múzeumba.

Tivoli egy Róma környéki kisváros. Azért írom ide, mert hátha van, aki nem tudja, amint én sem tudtam. Ottani úticélunk a Villa d'Este volt, amelynek szökőkútjairól Liszt Ferenc méltán írta híres darabját. A rengeteg kisebb-nagyobb szökőkút látványa önmagában is lenyűgöző, de mindez egy csodaszép, hatalmas, több teraszból álló parkban helyezkedik el, és igazi barokk pompát nyújt. Emellett csak hab a tortán, hogy itt láttam először igazi, narancsokkal teli narancsfát – február elején!

A park után maga a ház már csak ráadás volt, utána pedig Tivoliban mászkáltunk. Na, ekkor azért már kezdett megcsapni a mediterrán hangulat, és ezt csak tetézte életem első igazi olasz pizzája, amelyet egy igazi olasz donnától vettünk, akit magamban gyorsan el is neveztem Mamma Rosának, mert úgy nézett ki. Megnéztünk két templomot, egy régit és egy újat, aztán nagy nehezen megtaláltuk a vonatot, és vissza Rómába. Ott elég hosszas kavargás után bevásároltunk vacsorára meg reggelire (eközben elmentünk a Coming Out nevű melegbár előtt), és minden eltévedésre irányuló próbálkozásunk ellenére is sikerült megtalálni a buszt, amivel hazaértünk.


Szombat

Vatikán, egész nap.

9:15-kor kezdődött az angol nyelvű idegenvezetés a Szent Péter Bazilika alatti ásatásoknál, amelyről korábban már írtam. Laci részéről óriási bravúr volt, hogy ezt megszervezte nekünk, mert hónapokkal ezelőtt le kellett levelezni angolul az egészet. Az ásatások megtekintése nem alanyi jog, hanem kiváltság, amit a Szentszék engedélyez, de ha úgy van kedve, meg is tagadhatja.

Szent Péter BazilikaAz ásatás végén egyszer csak ott találtuk magunkat II. János Pál sírja előtt, ahol nagy tömegben térdeltek a zarándokok. Majd következett maga a bazilika, amelyről sokat nem akarok írni, mert a sok is kevés lenne. Nagy. Nagyon nagy. Baromi nagy, és ez hol felemelő, hol zavaró. (Amikor a Szent Péter építésével kapcsolatos terveiről faggatták, Michelangelo szerényen annyit válaszolt: „A Maxentius bazilikára rá akarom tenni kupolaként a Pantheont.”) Mindenesetre a sok bunkó turista (köztük mi négyen) által produkált zsibvásár lehetetlenné tesz minden fajta áhítatot. Azaz minden fajtát nem, mert művészi áhítatra van lehetőség, csak imádkozásra nemigen. Bár az egyik, függönnyel leválasztott oldalkápolnában ki volt téve szentségimádásra az Eucharisztia, és mondjuk jó is volt egy kicsit elcsöndesülni előtte. Persze van valami pikáns abban, hogy egy szigorú gorillán kell magadat átverekedni ahhoz, hogy lehetőséged nyíljék szentségimádásra, aki vesébe hatoló tekintettel igyekszik megállapítani rólad, hogy bvalóban imádkozni akarsz-e, vagy esetleg – aljas módon – csak gyönyörködni a látványban.

A főhajó padlóján, mint köztudott, be van jelölve, hogy a Szent Péterben elhelyezve az apszistól számítva meddig tartanának a világ nagy bazilikái. Mint egy igazi fütyiméregető verseny az óvodában – borzasztó visszataszító. Egyszer az Apostoli Szentszék megtagadta az engedélyt egy katedrális felépítésére, mert az nagyobb lett volna, mint a Szent Péter. A szöveg az volt, hogy azért nem engedélyezik, mert ez a templom, úgymond, nem Isten dicsőségét szolgálná, hanem az emberét. Na ja, persze.

A Szent Péterben található műalkotások legnevezetesebbike nyilvánvalóan Michelangelo Pietàja, amely valóban tetszetős darab – de itt például az volt, hogy maga a tény, hogy látom, annyira megrendítő volt, hogy elfödte előlem a tényleges látványt.

A bazilika után Tomival fölmentünk a kupolába, Laci addig lent maradt Éva nénivel, akinek a hetvenéves lába már nincs ilyen túrákra hitelesítve. A bazilika tetejéig lift visz fel, onnan viszont, ha jól emlékszem a kiírásra, 323 lépcsőfokot kell megmászni, a végén már ívben meghajlított törzssel, olyan szűk a hely. A kiltás viszont csodaszép. És ha a vasárnapot meg a hétfőt előre vettük volna, akkor valószínűleg egy csomó mindent föl tudtunk volna ismerni madártávlatból.

15 órára szólt az előre váltott jegyünk a vatikáni múzeumokba. Ezt is Laci intézte. Némi többletköltsége volt az elővételnek, de így nem kellett sorba állnunk jegyért. Sőt, jó háromnegyed órával előbb ott voltunk, és nem mondták, hogy várjuk ki a három órát, hanem beengedtek. Viszont ez a csaknem négy óra sem volt elég a múzeumok végigjárására. Sőt, kifelé jövet megállapítottam, hogy valószínűleg egy élet is kevés lenne hozzá. Egyszerűen képtelenség ugyanolyan nyitottsággal befogadni a háromszázadik festményt is, mint az első tizenötöt, és a négyszázkilencvenedik ókori epigráfia már teljességgel hidegen hagyja az embert. Pedig a múzeum termeinek is csak egy kis részében jártunk.

Raffaello: Az Athéni iskolaCsak nagyon hiányos felsorolását tudom itt visszaadni mindannak, ami a látottakból fontos volt számomra. Raffaellótól a Krisztus színeváltozása, a Disputa és Az athéni iskola. Ezekkel mind úgy voltam, hogy hát ez biztos nem is velem történik, hogy látom őket. Guido Renitől a Szent Máté és az angyal. (Eléggé el nem ítélhető módon fogalmam nem volt a festőjéről, most kukáztam ki a nevét a netről, és nagyon megörültem, hogy megtaláltam.) A Laokoon-csoport. Csak úgy, mellékesen, berakva egy nyitott udvar félreeső sarkába. Egy hatalmas ókeresztény mozaik, amit véletlenül vettem észre, lenézve valahonnan valahová, egy emelettel lejjebb. És persze a Sixtus-kápolna Michelangelo freskóival, amelyekről inkább nem is írok semmit.

A múzeumból eljövet még egyszer megnéztük a Szent Péter teret (Bernini műve), és ismét megállapítottam, amit már reggel is: zseniális alkotás. Reggel ugyanis, amikor mentünk a bazilika felé nyílegyenesen vezető Via della Conciliazionén, zavartan kérdeztem Lacitól, hogy most akkor hogy is van? Ez itt a bazilika oldala lenne? Vagy én vagyok a hülye? Mert homlokzatnak néz ki ugyan – de nem kéne itt lenni egy világhírű térnek is? Térnek híre-pora nem volt ugyanis. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok a hülye. A teret úgy építette Bernini, hogy amíg egészen oda nem ér hozzá az ember, addig nem látszik. Aztán egyszerre csak ott van, váratlanul, teljes valójában, és menthetetlenül magába szippant. Tényleg hihetetlen, és ezt egyetlen fénykép vagy filmfelvétel sem tudja visszaadni.

Amikor hazaindultunk, nagyon kellemes este volt, aztán csöpögni kezdett az eső. Aztán egy kicsit jobban csöpögött. Aztán elkezdett esni, úgyhogy megálltunk, hogy elővegyem az esernyőt. Na, ezt nem kellett volna tennünk. Ezalatt ment el a 870-es a busz (egy életre megjegyeztem a számát), amely a baromi távoli Szent István Házba vitt. Írd és mondd, tíz másodperccel maradtunk le róla. Ekkor rákezdte, és akkora felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, mint talán még soha az életben. Az esernyő semmit nem ért, beállóhely sehol, a 870-es félóránként járt. Mire hazaértünk, a gatyánkból is csavarni lehetett a vizet, ami hagyján, de a zokninkból is. Megnéztem a másfél éve vett cipőmet, hogy vajon hol ereszt. Nem volt nehéz megtalálni: simán végig volt repedve a talpa.

Ebben a cipőben mászkáltam aztán még két napot Rómában, de az már egy következő poszt lesz.

(Folyt. köv.)

Címkék:


szerda, február 11, 2009
13:24
 
Vidi Romam


Talán már idéztem itt korábban az egyszeri indiánfőnök történetét, amit Vikitől hallottam. Az illetőt Amerika túlsó felébe invitálták valami kongresszusra, és természetesen repülőgéppel vitték. Amikor megérkezett, kérdezték tőle, hogy milyen volt az útja, hogy érezte magát, és egyáltalán, mit szól ahhoz, hogy repülőgép. A törzsfőnök azt felelte: nagyszerű találmány, csak az a zavaró, hogy a nagy sebesség miatt az ember teste előbb ér célba, mint a lelke. Az csak némi késéssel jön utána.

Ezt teljes mértékben átéltem én magam is. Már két és fél éve is, amikor Görögországba utaztunk, meg most is, Rómába, ill. Rómából repülve. A megérkezés után úgy másfél-két nappal fogtam fel, hogy te jó ég, hol is vagyok valójában. És most, a hazaérkezés után másfél-két nappal még mindig nem ért haza a lelkem. És tartok tőle, hogy egészében nem is fog: egy része ott maradt.

Lesz majd egy külön poszt is – elsősorban önmagam számára – a látottak tételes listájával. Itt elsősorban a szubjektív vonatkozásokat próbálom szavakba gyömöszölni.

A legalapvetőbb benyomásom/érzésem (amely különböző megfogalmazásokban és intenzitásokban újra és újra átjárt) az volt: „Úristen, ez nem lehet igaz!” Mármint az, hogy itt vagyok, hogy látom, hogy kézzel tapintom mindazt, ami eleddig csak a „mesében” létezett számomra; a mesében – vagyis történelemkönyvekben, albumokban, regényekben, filmekben stb. És most itt vanank, tényleg léteznek, nem puszta kitalációk. Hihetetlen, hogy ennek a részese vagyok, részese lehetek.

Amint mondtam, a lelkem némi késéssel érkezett csak meg. Így pl. már első este láttam a Colosseumot, és tárgyilagosan tudtam is, hogy igen, ez a Colosseum, felfogni a maga valójában mégis csak két nappal később sikerült, amikor ismételten odakeveredtünk, és újra a szemem elé tárult, teljes nagyságában.

Valószínűleg a Vatikánban is túl korán voltunk (második napon) – bár ott azért már megvoltak azok a pillanatok, amikor teljesen ott tudtam lenni a jelenben, és át tudtam élni, hogy épp hol is vagyok és mit látok. Ezzel együtt pl. Szent Péter sírját taln később kellett volna megnéznem, és akkor minden bizonnyal mélyebbre ment volna az élmény, hogy épp a katolikus egyház sziklaalapjánál vagyok (függetlenül attól, hogy hogy is állok per pillanat a katolikus egyházzal). „Szent Péter sírja” alatt egyébként nem azt a díszes, aranyozott valamit értem, ami fölé nagybetűvel ki van írva latinul, hogy Szent Péter sírja, és ami standard turistalátványosság. Hanem az ez alatt két emelet mélységben található ásatás egy üvegfallal elzárt részét, ahol pár méterről, egy kis lyukon át rálátni egy üregben nyugvó, átlátszó falú dobozra, amelyben emberi csontok láthatók. E doboz a kiállíthatóságot biztosítja, ami viszont magát a leletet (a ládában talált csontokat) illeti, azt a XX. század negyvenes éveiben tárták fel. És a régészeti bizonyítékok (amelyeket itt most több okból nem részletezek) arra mutatnak, hogy azok valóban Péter apostol földi maradványai.

A csontok előtt volt, aki letérdelt, volt, aki keresztet vetett. Én némileg tehetetlennek éreztem magam, hogy mit is csináljak, aztán, csak úgy magamban, ezt kérdeztem szomorúan Pétertől: „Biztos, hogy ezt akartad?” – Értettem pedig ezalatt nemcsak a Vatikán közhelyesen sokat kárhoztatott gazdagságát és pompáját, hanem általában azt, ahogy a katolikus egyház ma exponálja magát a világban. A bürokráciát, az arroganciát, az intézményesített bizalmatlanságot. Ahhoz, hogy – két órával korábban – a Vatikán területére belépjek, még a gatyaszíjamat is le kellett vennem az átvilágításhoz. Morogva kérdeztem Tomit, hogy Jézus vajon mit tenne most. Azt mondta: levenné az övét. Igen, feleltem mogorván, és ostort csinálna belőle.

Ettől függetlenül némi mélabúval állapítottam meg magamban, hogy nekem úgy tizenkét évvel ezelőtt kellett volna itt járnom, amikor lánglelkű katolikusként fenntartás nélkül fogadhattam volna be mindazt, amivel találkozom. Mindemellett az egész Vatikán (az ásatás, a bazilika, a kilátás a kupolából, a múzeumok, a Sixtus-kápolna) lenyűgöző volt; a bámulatos műalkotások attól függetlenül bámulatosak, hogy aktuálisan mi a véleményem az egyház szerepéről a múltban és a jelenben, ill. mit gondolok arról a valamiről, amit civilizációnak neveznek.

Ugyanez az ambivalencia végigkísérte az egész római kirándulást: a tudatom egyfelől piros lámpákat villogtatott figyelmeztetően egy-egy épület vagy szobor vagy festmény láttán, jelezvén, hogy azok keletkezéstörténete és üzenete meglehetősen sok mindennel szemben áll, ami számomra ma érték és fontos. Másfelől hagytam, hogy az érzékeimet eluralja a csodálat és a megrendültség. Ez a kognitív disszonancia eleinte nagyon zavart, aztán megszoktam. És a Rómáról kialakított összbenyomásom feltétlenül pozitív.

Amikor először tapasztaltam, hogy az autók nem állnak meg a zebránál, miután leléptem, jó pesti szokás szerint szitkozódtam és csúnyán néztem. Aztán megtanultam, hogy itt az emberek nem a KRESZ-re figyelnek (meg arra, hogy azt hogyan kell kijátszani), hanem önmagukra és egymásra. Ha át akarok menni, akkor az a dolgom, hogy átmenjek. Az autósnak meg az, hogy ne üssön el, mert aze gyikünknek sem jó. Vigyázok magamra, vigyázunk magunkra.

A pékségben, ahol reggelenként megittuk a (pompás) kávénkat, utólag kellett fizetni a fogyasztást és a vásárlást, a kasszánál. A kassza a be- és kijárat (ez egy ajtót jelent) mellett van. Ha fogyasztasz valamit, leülhetsz vele az asztalhoz, ha vásárolsz valamit, a pultnál a kezedbe nyomják. És ha kisétálsz fizetés nélkül, hát kisétálsz. Senki nem figyeli. Még csak infrastruktúrájuk sincs, hogy megakadályozzák – valószínűleg azért, mert senkinek eszébe se jut ilyesmit csinálni. A bizalmi elv, a saját és a másik határainak ismerete és tiszteletben tartása itt is működik.

Pár tucat olasz szót fölszedtem magamra, és (fötelmes nyelvhelyességgel) igen sokszor kommunikáltam a helyiekkel. Azt tapasztaltam, hogy végtelenül segítőkész mindenki, és roppant hálásak azért a pár olasz kifejezésért, ha rosszul is használom őket.

Harmadik nap este, a Trasteverén sétálva fogalmazódott meg bennem az, hgoy most először vagyok olyan helyen (Budapesten kívül), amire azt mondom: szívesen élnék itt. Ez nagyon megdöbbentett, mert eleddig azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egyáltalán tudnék huzamosabb ideig élni másutt. Most meg azt élem meg, hogy nemcsak tudnék, de egyenesen szívesen is tenném.

Nem hinném persze, hogy a dolog kifutása az lenne, hogy Rómába költözzünk. De az kétségtelen, hogy akaratlanul is beálltam azok végtelenül hosszú és végtelenül unalmas sorába, akik beleszerettek Rómába, és akik vissza akarnak még térni oda.

Címkék:


csütörtök, február 05, 2009
12:16
 
Vado Romam


Az előző, több mint egy hete írt posztban olvasható „próbálok visszatalálni a hétköznapokba” kitételt nem úgy értettem, hogy ettől kezdve nem írok blogot, csak hát így jött össze. Gyors helyzetjelentés két tételben:

1.) Apa kórházban van hétfő óta, és jövő hétig bent is marad. Kivizsgálás, stb.

2.) Utazunk Rómába. Nem valamikor, hanem tüstént. Ma este. Négy napra: hétfő éccaka jövünk haza. Négyesben megyünk: Tomi, Laci, Éva néni (Laci édesanyja) meg én. Az utazást voltaképpen Éva néni kapta 70. születésnapjára, de hát jobb ízű a falat, ha mindnyájan repülnek, szóval Laci invitálására mi is betársultunk. Tres faciunt collegium, négyen meg pláne.

Teljesen felkészületlen vagyok egyébként az útra, ahhoz képest, hogy szeptemberben megvettük a repülőjegyet. Begyűjtöttem némi olasz nyelvkönyveket, és riadtan tapasztalom, hogy hiába voltak kikészítve az asztalra hónapokig, továbbra sem tudok olaszul. Azt hiszem, egyáltalán nem fogtam fel, hogy néhány óra múlva kihúzzák a betont a lábam alól. Elvileg sokkal idegesebbnek kéne lennem, hiszen életemben ez lesz a harmadik repülés (volt 2006-ban egy Zakynthos oda-vissza), ehhez képest pedig teljesen nyugodtnak tűnök. Ugyanakkor feldereng lelki szemeim előtt egy pár barátom-ismerősöm, akik úgy röpködnek össze-vissza, mint a füstifecske, és akik valószínűleg egy szót nem értenek sem ebből, sem a fentebb belinkelt posztból.

Amikor a római utat tervezgettük, felmerült, hogy esetleg szívesen megnéznénk a konklávét. >:-D Erről a programról nyilvánvalóan lecsúsztunk. Ettől függetlenül remélem, szép és jó lesz az egész. Négy nap alatt annyit fogunk menni, mint máskor egy év alatt sem: amolyan igazi bunkóturista módon. De a görögországi nyaralással ellentétben most nem viszek videokamerát: a változatosság kedvéért látni is szeretném, hogy hol vagyok, nem csak utólag rácsodálkozni, a képernyőn, hogy „jé, de szép helyeken voltam!”.

Címkék: , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta