Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, április 29, 2009
23:45
 
Vallási krízisben vagyok


– mint eljutott hozzám, ez a tömör véleménye rólam valakinek; mégpedig olyasvalakinek, akivel az elmúlt jó pár évben igen sok órát beszélgettünk, mind kettesben, mind aránylag szűk társaságban. A dolog azért említésre méltó, mert a történelem szemlátomást ismétli önmagát. „Balázs vallási krízisben van” – így összegezte rólam összbenyomását egy hajdani barátom, mintegy tíz évvel ezelőtt, miután (kérésére) hosszasan meséltem neki a bennem lezajló hitbeli változásokról.

Ez az ismétlődés elgondolkodtató, és alapot ad számomra egynémely asszociációra.



Az egyik gondolat, ami e diagnózis kapcsán azonnal bevillant, a következő. Annak idején a misszionáriusok elindultak a háborúktól, forradalmaktól, éhséglázadásoktól, vallási türelmetlenségtől és dögvésztől sújtott Európából, hogy megtanítsák a bennszülötteket az élet egyetlen helyes útjára. Úgy gondolták, e tudás átadása erkölcsi kötelességük, mert ezeknek a vadaknak (akik az emberi emlékezet kezdete óta viszonylagos békében, nyugalomban, jólétben és harmóniában élnek) szemlátomást valami bajuk van. Nyilvánvaló, hogy nagyon súlyos baj van velük, mert nem úgy gondolkodnak, ahogy az embereknek gondolkodniuk kell, nem abban hisznek, amiben az embereknek hinniük kell, nem úgy élnek, ahogy az embereknek élniük kell.

Így hát a háborúk, forradalmak, éhséglázadások, vallási türelmetlenség és dögvész közepette szocializálódott misszionáriusok – jónak és rossznak tudói – átadták értékeiket az elmaradott bennszülötteknek. Ha pedig ők – szánalmas elmaradottságukban – makacsul ragaszkodni akartak az ősi viszonylagos békéhez, nyugalomhoz, jóléthez és harmóniához, akkor a misszionáriusok keményebb eszközöket is bevetettek, hogy erkölcsi kötelességüket teljesítsék.

Az értékátadás végül csaknem száz százalékos sikerrel járt: nézzük csak meg ma a hajdani missziós területeket. Az ősi viszonylagos békének, nyugalomnak, jólétnek és harmóniának immár emléke is alig él; a bennszülöttek áttértek az élet egyetlen helyes útjára, és végre maguk is részesévé lettek a háborúknak, forradalmaknak, éhséglázadásoknak, vallási türelmetlenségnek és dögvésznek.



A másik, ami eszembe jutott, az a DSM-IV (vagyis a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvének jelenleg hatályos kiadása. Ebben figyelemre méltó fejlődés, hogy a legtöbb betegség diagnosztikai kritériumai között ikszedik ismérvként csaknem mindig szerepl valami ehhez hasonló mondat: „A zavar klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, munkahelyi vagy más fontos funkciók romlását okozza.”

Mit jelent ez? Azt, hogy mára a pszichiátria eljutott oda, hogy nem akar mindentudó lenni. Nem akarja „felülről”, objektíve megmondani valakiről, hogy beteg, mindaddig, amíg az illető életében a szenvedés valóban meg nem jelenik. Ha valaki történetesen fehér egereket hallucinál vagy Napóleonnak képzeli magát, de emellett szubjektíve jól van, és ezt a sajátosságát nem sínyli meg sem a munkája, sem a releváns kapcsolatai – akkor az illető nem beteg.



A harmadik asszociációm az egyik kedvenc viccem.

Ennek apropójához fontosnak tartom leírni itt az (elvileg) nyilvánvalót: az, hogy egy adott időszakban miként látom a világot, soha nem ötletszerű döntések, vakmerő szellemi kalandtúrák vagy a pillanatnyi hangulatom eredménye. A hitem, a világnézetem gyerekkorom óta folyamatosan változik, új és újabb kérdések és válaszok kereszttüzében edződik, csiszolódik, alakul. Mind a kérdések, mind a válaszok forrása hol egy könyv, hol egy baráti beszélgetés, hol egy villamoson elkapott mondat, hol egy rég látott film megelevenedő emléke, hol egy álom és annak véres verítékkel való fölfejtése, hol egy (azaz inkább sok) álmatlanul átvirrasztott-áttöprengett éjszaka.

És ha ennyi munka(!) után egy-egy pillanatban úgy gondolom: valamilyen komoly akadályon épp túl vagyok, valahová eljutottam, valamit felmutathatok – akkor erre a valamire büszke vagyok, és elvárom a szűkebb környezetemtől, hogy ezt a valamit tisztelje. Nem azért, mert ez a valami a végállomása úton járásomnak, nem azért, mert ez „az igazság” – hanem a befektetett munkámat, a kérdésfeltevésem őszinteségét tisztelendő.

Persze az is egy opció, hogy valaki mindezt nem akarja tisztelni, mi több, nem tartja fontosnak. E döntéséért senkit nem kárhoztathatok. Legfeljebb megállapíthatom, hogy e döntésével X. vagy Y. kívüldefiniálta magát a fentebb említett „szűkebb környezetemen”.

És most a vicc.

Egy embert hosszú-hosszú évekre börtönbe zárnak. A börtönben magánzárkában van, senki nincs, akivel szót válthatnak. Teljes magányában egyszer cska talál egy bolhát a matracában. Megörül neki, elkezdi ápolgatni, dédelgetni, tanítgatni. Hamarosan jó barátok lesznek. Emberünk megtanítja a bolhát mindenféle atrakciókra: amaz tótágast áll, cigánykereket hány, szteppel, füttyszóra keringőzik, stb.

Évek múltán kiszabadul. Ott áll a börtön ajtajában, nincs semmije, nincs senkije, nem ért semmihez – az idomított bolha a mindene. Gondol egy merészet, és elmegy a cirkuszba, egyenesen az igazgatóhoz. Felmutatja kinyújtott tenyerét, és az izgalomtól elcsukló hangon így szól:

– Nézze, direktor úr... Itt van egy bolha...

Az igazgató hüvelykujja egy türelmetlen mozdulatával elnyomja a bolhát, és kérdően néz emberünkre:

– Igen, na és?

 
 

Címkék: , , , ,


kedd, április 28, 2009
16:09
 
Közszolgálat


Kaptam e-mailben két képet. Egy barátom küldte őket: két screenshotról van szó, mindkettő az adóforintjainkból fenntartott Magyar Rádió ugyanazon számítógépén készült. Barátom történetmesélés nélkül küldte el a két képet; a sztori utólag rekonstruálható: vélhetőleg szeretett volna beleolvasni Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység c. könyvembe. Hogy rákattintott-e valahonnan, avagy a böngésző címsorába pötyögte be a http://www.otkenyer.hu/1fej.php karaktersorozatot, nem tudom. Mindenesetre a böngésző a következő eredményt produkálta neki:



Ha valaki e kis méretben nem tudná elolvasni, hogy milyen indokkal nem lehet a Magyar Rádióból hozzáférni az általam írt teológiai tanulmányhoz, a képre kattintva megnézheti eredeti méretben.

Barátom, alapos ember lévén, kontrollvizsgálatot is végzett: vajon csak a homoszexualitás nem kívánatos jelenség a Magyar Rádióban, vagy mondjuk a fasizmust is szeretnék házon kívül tudni. Mint kiderült, a fasizmussal a világon semmi baj. A http://kuruc.info minden további nélkül jöhet:

Címkék: , , ,


vasárnap, április 26, 2009
08:20
 
Katalin, avagy a könyvpiac helyzete Magyarországon


Megvolt a dedikálás. Rengeteg ember, rengeteg fok. Két és fél órán keresztül ültem az asztalkánál, és hogy jó benyomást keltsek a könyvemért rajongó tömegekre, a napszemüveggel nem takartam el az arcom, hanem hatalmas önuralommal föltoltam a homlokomra. Talán e szociálpszichológiai furfangosság eredménye, hogy ezen időszak mérlegeként elmondható: a kitett könyvet csaknem tízen kézbe vették. És ami a konkrét vásárlásokat illeti, azoknak darabszáma 1-gyel felülmúlta előzetes becslésemet.

Ezennel szeretném kifejezni hálámat Katalinnak, aki férjével közösen vásárolt és dedikáltatott egy példányt. Emlékük szívemben örökre él.

N.B.: A hozzám eljutott hírek szerint Csányi Vilmos dedikálása a park egy másik pontján hasonlóan mozgalmas volt. Tőlem kb. három méterre Popper Péter ült egy órán keresztül; na igen: ő Popper Péter. De azért őt is láttam beszélgetni, mi több, arra is jutott ideje, hogy kényelmesen hátra dőlve olvasgasson.

Rég volt már, amikor Apa első verseskötete, a Bérszalagkokárda megjelent. Akkoriban – 1985-ben – még megtörténhetett, ami ma lehetetlen: a Moszkva térre szervezett dedikáláson a jószerével ismeretlen költő másfél óra alatt több mint száz könyvet dedikált; egykori láncdohányosként arra nem volt ideje, hogy rágyújtson. Engem kért meg, hogy ugyan, gyújtsam már meg neki a cigarettáját.

Ma már lenne ideje neki is, nekem is cigizni dedikálás közben. Bassza meg: lehet, hogy nem kellett volna leszoknunk a dohányzásról?

Címkék: , , ,


szombat, április 25, 2009
10:47
 
Könyvfesztivál


Ha valaki értetlenkedve nézi a Könyvfesztivál programjában, hogy ki a fasz lehet az a „Birtalan Tamás”, aki ma 15 órakor dedikál a Millenárison a Katalizátor Kiadó pavilonjánál, azzal ezúton tudatom, hogy én. :-(

Címkék: , , ,


csütörtök, április 23, 2009
23:33
 
Recenzió


Hirtelen Hatás címmel olvasható egy recenzió az Aszalt szilváról Jgy zenei-irodalmi blogjában.

Köszönet érte Gyurinak.

Címkék: ,


szerda, április 22, 2009
17:31
 
Alapcsomag extrákkal?


Ezt egy az egyben Brúnótól loptam. Azért, mert szeretném, ha itt is meglenne.

Kérem, csoportosítsa – szabad belátása szerint –, hogy a felsorolt szolgáltatások az alapcsomag részét képzik-e vagy felárért nyújtott extrák!

lakhatási jog – egészséges ivóvíz – tömegközlekedés – hajfestés – kórház – művészi önkifejezés – megváltás – folyóiratok – vitamindús táplálék – bútor – csoportszex – élethez való jog – szabad véleménynyilvánítás – internet – fűtés – elsősegély – közös ünnep – mobiltelefon – oktatás – kávé – vallásgyakorlás – műtrágya – munka – intimitás – igazságszolgáltatás – ruha – könyvnyomtatás – televízió – család – bűnüldöző szervek – idősek otthona – magántulajdon – zene – gyereknevelés – űrkutatás – állattartás – hitoktatás – közvilágítás – politika – gyógyszerek – síremlék

A feladványnak több helyes megoldása is létezhet. Ahány ház...

Címkék: , ,


kedd, április 21, 2009
23:00
 
Élménylíra




Zöld arany


A Commanderben két hasábban
fájlok sora, mint rendesen,
mikor valami zöld-arany fény
suhant keresztül lelkemen.

Apám honlapját bütyköltem épp,
kiraktam az új verseket –
és váratlanul karácsony lett
a valós április helyett.

Egy fél másodpercig, ha tartott,
de volt jászol, volt bejgliszag,
csillagszóró az éjszakában –
miközben kint tűzött a nap.

Térdre nem hullok évek óta,
de az áhítat elkapott.
Ám az ég gyorsan összezárult,
s így nem hallottam szózatot –

– maradt a rejtély. Úgy egy percre.
Mert eltűnt, s jött helyette más:
a huszonegy collos dzsungelben
mi volt e félreolvasás?

Zöld és arany... De megoldottam,
és nem taglózott le a hír:
akoronkivul htm-et
láttam így: aranykrokodil.

Címkék: ,


 
Restancia


Állítólag régen blogoltam. Az állítás igaz. Furcsa ez: ahhoz képest, hogy recesszió van, és nincs elég munka, túl sok a munka. A fene se érti ezt. Most igyekszem egy kicsit pótolni.

Hétvégén Pécsett jártunk, Csabinál és Viktornál. Tomi amúgy is konzultációra ment, mégpedig a változatosság kedvéért nem vonattal, hanem Bercikével, én meg péntek délután mentem utána. Kajáltunk jókat, játszottunk jókat, még kirándultunk is. Most mutasd meg!-et játszó társaságoknak, ha nincs ötletük feladványra, melegen ajánlom többek között a következő kifejezések elmutogatását: pozíció, Megasztár, toros káposzta, Guernica, kardántengely. Utóbbi különösen akkor élvezetes, amikor a szót ugyan minden játékos ismeri, de senki nem tudja, hogy a kocsinak pontosan melyik alkatrészét jelenti valójában.

Megnéztük a siklósi várat, aminek azért örültem, mert A Tenkes kapitánya kölyökkorom egyik kedvenc könyve volt. Azt a kurvaságot azonban nem szerettem, ami a pénztárnál folyik: van a belépő, valami nyóccáz forint vagy mennyi, és emellett lehet váltani fénykép- és videójegyet kétszáz forintért, amelynek fejében jogosult vagy fényképezni, ill. videózni. Ez számomra borzasztóan visszataszító, azonkívül még nem is tartom hatékonynak: mi például dafke nem fényképeztünk, pedig máskülönben Tominál ilyen helyeken csaknem automatikusan bekapcsolódik az a szkript, amelynek eredményeképpen a fényképezőgép odanő a kezéhez. Kérdeztem a pénztáros nőtől: utólag nem lehet ezt kifizetni, miután vagy fényképeztünk, vagy nem? Nem – mondta csúnyán nézve. – És mi van, ha kifizetem a kétszáz forintot, aztán bent körülnézek, és azt látom, hogy nem szép? – kérdeztem, természetesen ezt már csak tisztán gecizésből, mert nagyon felhúztam magam ezen a szarrágáson. A nő adekvát módon reagált: nem szólt, a tekintetével azonban a legszörnyűbb kínhalált kívánta nekem.

Más. Tegnap megszavazta a Parlament a bejegyzett élettársi törvény 2.0-s verzióját, amely az AB döntésének megfelelően immár kifejezetten Lex Buzinak nevezhető. Voltaképpen én ennyit vártam még ettől a garnitúrától – tőlem most már jöhetnek is az előrehozott választások. Így is, úgy is kétharmados Fidesz-többség lesz – ezen az egy éven már nem múlik: essünk túl minél előbb azon a néhány évtizeden, amit nyilvánvalóan bebiztosítanak maguknak, ha nem hülyék és nem demokraták. Márpedig sem. Ezt már bizonyították.

Örömtelen dolog számomra ez a törvény. Amikor olvastam, konstatáltam, hogy jó, oké, megvan. De az a töméntelen mocsok, ami a törvény megszületésének hátterében van, és aminek következtében a végső (?) verzió olyan lett, amilyen, hát ez nem ad okot arra, hogy lelkesedjek. Lehet, hogy majd ez feloldódik, és amikor ténylegesen odajutunk Tomival, hogy az anyakönyvvezető elé állhatunk, akkorra tán valamiféle ünnepélyes érzület is kialakul bennem, de ez bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Egy évvel ezelőtt már kis híján a lagzi ülésrendjét tervezgettük, de legalábbis azt, hogy ki legyen az a hatvan, usque száz ember (családtag, barát, kollega), akit meghívunk. A jelen felállás szerint, ha megérjük, az lesz, hogy öten leszünk mindösszesen, az anyakönyvvezetővel meg a két tanúval együtt. Ha valami változik ebben, majd szólok időben. De annyira elkedvetlenítő ez az egész.

Csak hogy tiszta legyen a kép, minek is szól a rossz érzés: ha van egy egymást szerető pár, akiknek a biológia kegyelméből azt dobta a gép, hogy véletlenül épp különböző neműek, akkor amint úgy érzik, hogy érzelmi és gazdasági megfontolások alapján itt az ideje, formálisan elköteleződnek egymás felé. „Örömmel értesítünk mindenkit, hogy miután elhatároztuk, hogy összekötjük életünket, összeházasodunk. Szeretettel várunk az esküvőnkre stb.” – áll az aranybetűs esküvői meghívón. És mi mit írjunk egy meghívóra?

Örömmel értesítünk mindenkit, hogy minekutána csaknem kilenc évvel ezelőtt összekötöttük az életünket, a jog végre (kis szavazattöbbséggel, de annál nagyobb gyűlölködések közepette) kegyesen hozzánk baszta a lehetőséget, hogy végre formalizálhatjuk a kapcsolatunkat. Szeretettel meghívunk az összeregisztrálódásunkra. Megjelenés az alkalomhoz illő öltözékben: tojás- és kockakőálló bukósisakban, sav- és tűzálló overallban, valamint kényelmes futócipőben.

Ezen gondolatok elmém környékezék. Mindeközben Aronson és Tavris Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) – Az önigazolás lélektana c. könyvét olvasom. Az Aronsontól megszokott olvasmányos stílusban, nagyon élvezetesen és kristálytisztán bizonyítja be, rengeteg példán keresztül, hogy mindannyiunk életét miként szövi át meg át az önigazolás: miként hatja át a pszichoterápiát, az igazságszolgáltatást, a politikát, a házasságokat. És bár az utolsó fejezetet (Helyrerakva) még nem olvastam, nagyon elkeserítő azzal szembesülni, hogy az egyik pszichológiai alapműködés miként kergeti bele a legegyenesebb, legjóindulatúbb embereket is a végletesen kártékony hazugságok spiráljába: egy olyan útra, amely teljességgel hamis, élet- és szeretetellenes – s ezzel együtt miként tud ez az út úgy mutatkozni az azon járó szemében, mint az emberi jóság, nemesség, önzetlenség és becsület útja. Hogy mennyire naív hiedelem, hogy létezik objektív történelem, hogy léteznek ún. „tények” – legyen szó egy nemezt történelméről, egy tudományág történetéről, egy párkapcsolatban élők saját történetéről vagy akár az ember saját életéről. Nincsnek tények, csak narratívák vannak, amelyek az évek, évitzedek (és évszázadok) során önmagukat erősítik, és hatékonyan vértezik fel magukat minden olyan ténnyel és adattal szemben, amelyek ellentmondani látszanak a bebetonozott álláspontnak. Ez a mechanizmus elég hatékonyan magyarázza, hogy miért olyan elcseszett körülöttünk, az életünkben, a világunkban oly sok minden.

Az érthetőség kedvvéért: a fenti kép nem a rossz, a gyenge, a jellemtelen, a gerinctelen emberekre vonatkozik. Hanem mindenkire. Rám is, de rád is, aki ezt olvasod. Stabil és érett személyiség, valamint a tudatosság nagyon magas foka szükséges ahhoz, hogy valaki ebből a lefelé vezető spirálból legalább egyes esetekben ki tudjon szállni. És sajnos erősen azt hiszem, hogy azzal, hogy én erről a célról egyáltalán tudok, hogy látótávolságban van (jóllehet nagyon messze), lényegesen előrébb tartok embertársaim túlnyomó többségénél.

És ez így végtelenül magányos érzés.

Címkék: , , , , , ,


péntek, április 10, 2009
19:39
 
Kumbaya


 
„Valaki sír, valaki imádkozik, valaki énekel, valaki nevet, Uram.”

Sírós, imádkozós, éneklős, nevetős húsvétot kívánok mindenkinek.
 

Címkék: , ,


csütörtök, április 09, 2009
17:25
 
Örömhír


Egyetlen (vagy inkább két) kérdésem még lenne. Számodra van-e és ha igen, mi az örömhír...? –

– kérdezi Kata.

Van örömhír számomra, hogyne lenne. Jó is, hogy megkaptam ezt a kérdést, mert ideje volt már összeszednem. Bár lehet, hogy kissé hevenyészett, de íme, mi az, ami ma engem örömmel tölt el:



  • Örömhír, hogy a viág tele van titkokkal; hogy a lét sokkal több annál, mint amennyit mi tapasztalunk belőle; hogy nem az emberi megismerés mindeneknek alfája és omegája.

  • Örömhír, hogy a világ szent hely: minden atomjában, minden rezdülésében a szentség hordozója.

  • Örömhír, hogy a végtelenül gazdag Teremtő végtelenül gazdag világot teremtett. Olyan világot, amelyet a saját képére és hasonlatosságára formált: mert amint ő maga – a maga háromságos mivoltában – szeretetközösség, vagyis az adás és elfogadás örök dinamikája, úgy a teremtett világ is erre a dallamra lett komponálva.

  • Örömhír, hogy a teremtett világ híven tükrözi Teremtőjét, s mint ilyen, úgy jó, ahogy van: nem szorult rá arra, hogy jöjjön az ember, aki meghódítja, uralkodik és rendet tesz benne.

  • Örömíhr, hogy az ember nem tökéletes, de nem is várják el tőle, és hogy nem bűnös – noha továbbra sem tökéletes.

  • Örömhír, hogy annak a nyomorúságos ketrecnek, amelyben a kultúránk szenved, vannak konkrét, kitapintható rácsai, és hogy „ott túl a rácson egy más világ van, amelynek érzem bűvös illatát”.

  • Örömhír, hogy mi, akik e nyomor részesei vagyunk, nem vagyunk azonosak az emberiséggel, s így nem emberi természetünkön kell változtatnunk, hanem csak a gondolkodásunkat megfordítanunk (ismert görög szóval: metanoia).

  • Örömhír, hogy emberként nem vagyunk magányosak, nem vagyunk fölé rendelve az életközösségnek (egyszersmind ki is rekesztve onnan), hanem egyedi életünkkel és halálunkkal az egyén fölötti élet áramlásába kapcsolódunk, annak vagyunk részesei.

  • Örömhír, hogy a Teremtő nem személyválogató, hanem a szemében mindaz, amit alkotot, egyaránt „íme, nagyon jó”: nem kedvez nekem az ellenfelemmel szemben, de az ellenfelemnek sem kedvez velem szemben. Legyen az ellenfelem akár egy másik ember, akár egy vírus vagy egy baktérium.

  • Örömhír, hogy a világ természetes létállapota az élet, s mint ilyen, az élet erősebb a halálnál.

  • Örömhír, hogy bár nincs tudásom arról, mi lesz halálom után azzal a valamivel, amit ma úgy nevezek: „én”, annyit mégis tudok, hogy annak a kezében van, aki az egész világot létre hívta, így hát bármi lesz is, az jó lesz.




Bár a lista valószínűleg nem teljes, mégis jó volt ezt végiggondolni. Köszönöm a kérdést, hálás vagyok érte.

Címkék: , ,


 
Megváltás – mitől is?


„Azt szeretném kérdezni, hogy számodra értelmezhető-e valahogy a megváltás fogalom: ha a bűnökből nem kell megváltani, másból kell-e?” –

– szegeződik nekem a kérdés, amely teljesen érthető, hiszen egy korábbi kérdésre ilyesmit válaszoltam:

Aki egy akármilyen jelenség (legyen az akár a megváltás is) értelmezésében lemond az adott jelenség kulturális beágyazottságának vizsgálatáról, az a valóságról mint olyanról mond le. A megváltás vonatkozásában nem lehet elmenni egy összefüggés mellett.

Azt, hogy az ember alapvetően gyarló (vagy bűnös, vagy homályban jár, vagy „kialakulatlan” – az állítás millió megfogalmazásban létezik), és ezen állapotából csak valamilyen speciális beavatkozás emtheti ki (nevezzük azt a valamit megváltásnak, megtérésnek, szabadulásnak, megvilágosodásnak, újjászületésnek, nirvánának stb.), ha ugyan kimentheti bármi is – ezt a tételt a keleti és nyugati világ valamennyi civilizált kultúrája kivétel nélkül vallja.

Az ún. „primitív” kultúrák tagjai azonban meglepő módon egyetlen kukkot sem értenek ebből az egészből. Ahhoz, hogy egy törzsi kultúrában élő embert valamely civilizált vallás hívévé tegyünk, az az első lépés, hogy először hathatósan meggyőzzük arról, amiről sajátélményként soha semmi tapasztalata nem volt: hogy ő igenis bűnös, rossz, hibás. Ha ez a projekt kész, akkor (és csak akkor) lehet előállni számára az ellenszerrel (amely a kereszténység esetén nem más, mint az evangélium).

Nem furcsa egybeesés, hogy a megváltás iránti igény a hárommillió éves emberiség történetének mindössze utolsó pár ezer évében bukkan fel? Abban a pár ezer évben, amelynek története a mi civilizációnk története? És hogy ebben a korszakban is kizárólag a mi kultúránk védfalai között?

Hárommillió év eltelt azóta, hogy az Australopitechusból homo lett. Az a homo, aki állítólag Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Nem furcsa, hogy ezen időszak 99,9%-ában Isten a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az ember felé? Hogy esze ágában sem volt kinyilatkoztatással, prófétákkal vagy megváltással közeledni hozzá?

Érdekes módon akkor érkezett el az idő a kinyilatkoztatásra, a prófétákra és a megváltásra, amikor a kultúránk embereinek tevékenységének egyenes következményeként vadonatúj jelenségek jelentek meg a társadalomban. Hódító hadjáratok, bűnözés, járványok, korrupció, éhínség, forradalom, nihilizmus, reménytelenség. Ezek egytől egyik olyan civilizációs vívmányok, amelyek a törzsi kultúrákban ismeretlenek.

És milyen választ adtak erre a kultúránk gondolkodói, akik a kollektív amnézia áldozatául esve egyszerűen elfelejtették, hogy az ember sok százezer éve itt élt már ezen a földön, mire a civilizációnk alpjait lerakó ősök megjelentek? Azt a választ adták, hogy az ember eredendően bűnös.

Mint amikor egy 100 km hosszú, csodaszépen megépített, sok ezer sávos autópálya egyik sávjának utolsó pár száz méterét elárasztja a sár, és az autópályamérnökök erre azt a diagnózist adják, hogy az egész út nem más, mint mocsár és mocsok.

Ezért van az, hogy az áteredő bűnre én jó ideje úgy tekintek, mint teológiai konstruktumra, mint egy kulturális magyarázó elvre, s mint ilyen: mint üres halmazra.

Ezen előzmények után értelmezhető hát a kérdés:

„Számodra értelmezhető-e valahogy a megváltás fogalom: ha a bűnökből nem kell megváltani, másból kell-e?”

Nyilván van egy csomó olyasmi az életemben, ami kellemetlen. Pl. ha fáj a fejem. Na már most, azt az valamit, ami révén a fejfájásom csillapul, lehet úgy nevezni, hogy „megváltás a fejfájástól” – csak éppen ez az elnevezés nem nyújt semmi plusz információt az eszközölt beavatkozásról, lett légyen az Quarelin, NLP-s munka vagy bármi más.

Ugyanez elmondható bármi olyanra, ami az életemben rossz, aztán valahogy jóra fordul. Lehet az orvosi vagy pszichológiai beavatkozás, illetve lehet társadalmi vagy gazdasági fordulat, jogi fejlemény vagy akármi más. Lehet a kedvező időjárás is a kedvezőtlen után – de mit nyerünk azzal, ha ezek bármelyikére (vagy együttesére) ráakasztjuk a „megváltás” címkét? Arról nem is beszélve, hogy az ilyen „világi” megváltásértelmezés eleve teljesen idegen a teológiai felfogástól.

A halál esetleg?

A halál alól akkor kéne megváltás, ha úgy tekintünk rá, mint ami a „bűn zsoldja” lenne. Az áteredő bűn fogalmával kapcsolatos fenntartásaimat már leírtam. Emellett pedig tudvalevő, hogy a teológusok többsége is úgy gondolja: a fizikai elmúlás (vagyis a halál) a paradicsomi „eredendő ártatlanság” korának is része volt.

Nem magával a halállal van tehát baj, nem az a gond, hogy halál van; az a gond, ha nem tudunk vele mit kezdeni. Ha rossznak tartjuk. Akár a magunk halálát, akár másokét. Ez a helyzet azonban nem ontológiai beavatkozást igényel, nem valamiféle külső „megváltást”, hanem kognitív változást a részünkről.

Persze azt a kognitív változást, amelynek következtében aztán a halálra nyitott szívvel és tiszta derűvel tudunk úgy tekinteni, mint az élet természetes részére, mint olyan határpontra, amely támaszul szolgál és kijelöli helyünket az életközösségben – ezt a változást ugyancsak lehet megváltásnak nevezni, ha valaki akarja. De amint a fejfájás esetében, itt se gondolom azt, hogy ezen elnevezés használata bármi pluszt adna akár a halálhoz, akár az élethez.

Címkék: ,


szerda, április 08, 2009
15:20
 
A második felügyelő


Ugye mindenki jól ismeri az alábbi képletet?

Helyszín: egy tetszés szerinti ország valamely rendőrségi épületének kihallgató szobája. A gyanúsított, akit az imént hozott be két zsaru (és aki egyébként lényegében ártatlan), megszeppenten ül a szoba közepén az íróasztal előtt, egy kényelmetlen faszéken. Az ablakok besötétítve, az íróasztalról óriási fényerejű, vakító lámpa világít a szemébe. Az asztal mögött egy civil ruhás kigyúrt állat, kigombolt ingben, verejtékezve, aki ráförmed a delikvensre:

– Valld be, te szemét, mert a szart is kiverem belőled! – Aztán oda is lép hozzá, és ököllel teljes erejéből arcon veri. Tovább ordít, fenyegeti, ütlegeli, aztán azt mondja: most elmegy, de visszajön, és nagyon ajánlja, hogy addig térjen jobb belátásra.

A delikvens páni félelemben, vérző orral és kivert foggal szűköl a széken, amikor nyílik az ajtó. A gyanúsított összerezzen, de most valaki más jön be. Egy rokonszenves, vékony dongájú férfi, lezser öltönyben. Amikor meglátja a vérző embert, felszisszen, és elborzadva csóválja a fejét:

– Te jó ég, mit csinált magával ez a vadállat! Higgye el, uram, a kollegám nem normális. Nagyon fáj, mi? Elhiszem, maga szegény... Várjon, adok egy pohár vizet... Ugye már jobb? Kér egy cigit...?

A delikvens hálásan fogadja a második felügyelő kedves szavait. Amikor pedig amaz odahúz egy széket, és barátilag felajánlja, hogy majd ő átveszi az ügyet „attól a vadbaromtól”, és ő fogja kihallgatni, elérzékenyül, és csaknem sírva fakad. Elmond mindent mindenről és mindenkiről; mindent, amit tud, meg még azt is, amit nem tud, csak hogy kedvére tegyen ennek a drága embernek, az ő megmentőjének. Ekkorra már el is felejtette, hogy ő valójában ártatlan, és a boldogság netovábbjának tekinti, hogy megszabadult az első felügyelő kezei közül. Az, hogy jog szerint neki nem is kéne itt ülnie, már föl se merül benne.

A drága ember jegyzőkönyvbe veszi a vallomást, megveregeti a vállát, aláíratja a jegyzőkönyvet, és ezzel kész is. A delikvens mehet a börtönbe, az akasztófa alá, vagy vissza a világba, ügynöknek a szerettei közé.

A második felügyelő a szomszéd szobából természetesen végighallgatta a „vadbarom” tevékenységét, mint már annyiszor. Amikor pedig kollegája magára hagyta a gyanúsítottat, azzal ment oda a második felügyelőhöz:

– Oké, te jössz.


Ugye ismerős? Nem tudom, nincs róla tapasztalatom, de állítólag így csinálják, és állítólag beválik. Nem csodálom. Én is feledném a saját ártatlanságomat, és mindent megtennék a drága második felügyelőért; életemet és véremet adnám érte, aki megszabadított. Megszabadított attól a valamitől, ami korábban nem is tartott fogva. Attól, ami egy teljesen életidegen, mesterséges valóság.



Nos, valami ilyesmi történik minden olyan esetben, amikor valaki önfeledten, viszonylagos jólétben és nyugalomban éli az életét, és egyszer csak eléáll valaki, és hatalmas magabiztossággal és tekintéllyel két dolgot mond neki.

Először azt, hogy ő valójában bűnös, és nagyon súlyos (alkalmasint örök) büntetést érdemel. Ezt alapposan elhiteti vele.

Másodszor azt, hogy örömhíre van: lehetséges számára a megváltás, ha elfogadja a Megváltót, és neki adja egész életét.

Ez történik minden megtéréskor; legyen szó akár egy egyedi ember evangelizációjáról, akár egy egész népen végzett misszióról. Az eljárás végeztével az, aki korábban soha nem foglalkozott a bűn kérdésével, hálát fog érezni azért, hogy van egy út, amelyen megszabadulhat bűneitől.

Mint a klasszikus graffiti: a számítógép nagyon hatékony megoldásokat kínál rengeteg olyan problémára, amelyek fel sem merültek volna számítógép nélkül.

Címkék: ,


kedd, április 07, 2009
12:01
 
Mindenkinek a töke kivan a politikától


Nekem is.

De állítólag lehet más.

Miért ne kapna egy esélyt?

Címkék:


hétfő, április 06, 2009
16:05
 
Például így


Hogy lehet bevinni a köztudatba olyan gondolatokat, amik nincsnek benne? Pl. az e-mailek automatikus aláírásának beállításával. Az Outlookban ez történetesen az
Eszközök/Beállítások.../Levélformátum/Aláírások... menüpont alatt.

Az enyém (immár vagy két perce) így fest:



Üdv:

       Balázs





________________________________________________


Egyetlen 50 éves fa egész élete alatt termel meg annyi oxigént, amennyit te 2 év alatt belélegzel. A Föld népessége a 21. század közepére várhatóan eléri a 9 milliárd főt. Az alatt az 1 perc alatt, amíg idáig jutottál az olvasásban, kb. 2000 (több száz éves) fát vágtak ki az esőerdőkben.

Mielőtt kinyomtatnád ezt az e-mailt, gondold át, valóban szükséges-e.


 
 

Címkék: , ,


péntek, április 03, 2009
14:35
 
Daniel Quinn: Az új reneszánsz


Szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe az alábbi szöveget. Saját fordítás, tegnap lettem kész vele. Akiknek tegnap este elküldtem levélben, azoknak jelzem, hogy azóta átnéztem, és javítottam a benne található töméntelen hibát. Aki kéri dokumentum-formátumban, az szóljon, és elküldöm mailben.

Daniel Quinn:


Az új reneszánsz1



Huszonöt évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem azon a könyvön, amelyből aztán egy szép napon az Izmael című regény lett, nagyon kevesen gondolták azt, hogy az emberiség komoly bajban van, feltéve, hogy a hidegháborúból nem lesz nukleáris háború. A legtöbb ember úgy látta, hogy minden szép és jó. Az utóbbi tíz évben ez drasztikusan megváltozott – ha nem is mindenki számára.

Amikor 1995-ben meglátogattam egy iskolát Albuquerque-ben, ahol az Izmael volt az éves kötelező olvasmány, megkértek, hogy találkozzam egészségügyi szakemberek egy roppant magas szintű csoportjával: a Presbiteriánus Egészségügyi Szolgálat – amely a régió kórházrendszere – egyes részlegeinek igazgatóival. Elfogadtam a meghívást, noha fogalmam sem volt, mi relevánsat mondhatnék ezeknek a szakértőknek. Semmit nem tudok a kórházakról, az egészségügyről vagy az orvosi hivatásról. Még a Vészhelyzetet se nézem.

Amikor helyet foglaltam a mintegy húsz férfi és nő között, egyértelművé vált, hogy mindegyikőjüket mélyen felbolygatta a könyvem. Azt ellenben egyikük sem tudta világosan megmagyarázni, miért is volt jelentőségteljes számára a hivatása terén. Azt hiszem, valójában az történt, hogy az Izmael elolvasásának eredményeképpen ők maguk mint emberi lények változtak meg, s arra próbáltak rájönni, hogy ez a változás miként változtatja – vagy változtathatja vagy kellene, hogy változtassa – meg őket mint egészségügyi szakembereket.

Tartok tőle, hogy nem sokat segítettem nekik, de nem hiszem, hogy emiatt szabadkoznom kellene. Halvány fogalmam sincs, hogy az ő szakmai életük milyen téren szorul változásra; ezt csakis ők tudják.

Rá egy évre hasonló élményben volt részem, amikor előadásra kértek fel a kereskedelmi padlóburkoló rendszerek tervezésével és kivitelezésével foglalkozó felsővezetők éves konferenciáján. Ne nevessenek. Ez egy sokmilliárd dolláros, globális iparág – egy olyan iparág, amely akkoriban kiemelkedően környezetszennyező volt, elképesztő mennyiségű hulladékot produkált, működését teljes mértékben meg nem újítható erőforrásokra (elsősorban kőolajra) alapozta, s e forrásokkal szélsőségesen pazarló módon bánt.

Munkám bennük is alapvető változásokat eredményezett – és ezzel végére is értünk a két csoport közötti hasonlóságok listájának. Ezeknek az embereknek mákszemnyi kétségük sem volt afelől, hogy e változást hogyan kéne aprópénzre váltani szakmai életükben. És ez azért jó dolog, mert természetesen nem tudtam volna tippeket adni nekik. Tudták, min szükséges változtatniuk, s ekkorra már ki is tűztek számos hosszú távú célt, amelyek nem csak a saját iparágukat alakították át, hanem változásra kényszerítettek más, velük kapcsolatban álló iparágakat is. Hogy megtarthassák pozíciójukat, az olyan óriások, mint a DuPont, szó szerint belekényszerültek abba, hogy maguk is másként kezdjenek gondolkodni.

Ha arra kérnének, hogy tartsak előadást befektetési tanácsadóknak, vegyészmérnököknek vagy légiforgalmi főelőadóknak – és ezek közül egyik sem lehetetlen –, ugyanez lenne a helyzet. A feladatom nem az lenne, hogy megmondjam nekik, milyen változásokat vigyenek véghez szakmai életükben, mivel semmit nem tudok sem a befektetésekről, sem a vegyészmérnökségről, sem a légiforgalom-irányításról.

Az én feladatom minden csoporttal, függetlenül attól, hogy milyen elv vagy szakma alapján gyűltek is együvé, ugyanaz: az embereket úgy hazaküldeni, hogy új, mélyebb belátással bírjanak azon központi problémára nézve, amely bennünket, embereket mindannyiunkat együvé gyűjt, foglalkozástól függetlenül – amely probléma nem más, mint a fajunk túlélése.

Gyakran fölteszik nekem a kérdést: látok-e reményt a túlélésre? Ilyenkor persze arra kíváncsiak valójában, hogy tudok-e nekik valami alapot kínálni a reménykedéshez.

Én igenis reménykedem, mert biztosan érzem, hogy az önök életében valami rendkívüli következik majd be – az önökében, akik három vagy négy évtizeddel fiatalabbak nálam. Valami sokkal rendkívülibbről beszélek, mint ami az én életemben történt, amely magában foglalta a televízió születését, az atomhasítást, az űrutazást és az interneten történő azonnali, globális kommunikációt. Én valami igazán rendkívülire gondolok.

Az önök életében a mi kultúránk emberei rá fognak jönni, hogyan kell fenntartható módon élni ezen a bolygón – vagy nem jönnek rá. Akármelyik is következik be, az szükségképpen rendkívüli lesz. Ha rájönnek, hogyan kell itt fenntartható módon élni, akkor az emberiség szeme előtt olyasmi tárul fel, amit jelenleg nem láthat: a végtelenbe nyúló jövő képe. Ha nem jönnek rá, akkor sajnos az ember felkerül azon fajok listájára, amelyeket naponta pusztítunk el – naponta mintegy kétszáz fajt.

Ennek belátása, közkeletű kifejezéssel élve, nem nagy kunszt. Azok között, akik nyomon követik az ilyen dolgok alakulását, és hivatásszerűen fogalmaznak meg előrejelzéseket a témában, általános egyetértés uralkodik arra nézve, hogy az emberiség létszáma a század közepére eléri a kilencmilliárdot. Ezt nem csak a vészmadarak károgják: ez egy nagyon óvatos, az ENSZ által nemrég jóváhagyott becslés. Sajnálatos módon e becslés készítői közül a legtöbben úgy hiszik, hogy ez az egész egy magától értetődő és zökkenőmentes folyamat lesz.

Hát nem.

Nyilvánvalóan töméntelen pénzbe és energiába kerül hatmilliárd ember táplálékát előállítani. De ha tekintetbe vesszük a tényleges életmódunkat, számításba kell vennünk egy járulékos, rejtett költség megfizetését is. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani e hatmilliárd emberi testből álló biomasszát, a tápláléktermelés szokásos módján túlmenően kénytelenek vagyunk naponta kétszáz fajt felzabálni. Szükségünk van e kétszáz faj biomasszájára ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani ezt a biomasszát: azt a biomasszát, ami mi vagyunk. És amikor felzabáljuk e fajokat, akkor azok megszűnnek létezni. Kihalnak. Eltűnnek, mindörökre.

Másként szólva, a világ naponta kétszáz faj kipusztításával fizet azért, hogy fenn tudja tartani a hatmilliárd fős emberiséget. Ha ezt a folyamatot jövő héten, vagy akár jövő hónapban le tudnánk állítani, akkor semmi gond nem volna. Csakhogy a szomorú tény az, hogy erről szó sincs. Ez a folyamat zajlik ma, és fog zajlani holnap is, meg holnapután, meg azután, meg azután, meg azután is – és definíciószerűen ez az, ami miatt a folyamat nem fenntartható. Egy ilyen kataklizmaszerű pusztítást lehetetlen fenntartani.

A rendkívüli pedig, ami a következő két-három évtizedben be fog következni, nem az emberi faj kihalása lesz. A rendkívüli, ami a következő két-három évtizedben be fog következni, egy új reneszánsz lesz. Egy hatalmas, döbbenetes reneszánsz.

Ennél kisebb horderejű dolog nem képes megmenteni minket.



Az első reneszánszról, amely önök számára is ismerős a történelemkönyvekből, úgy szokás beszélni, mint a klasszikus tudatosság és érzékenység újjászületéséről. Elég nehéz úgy beszélni róla, mint ami valójában volt, nevezetesen egy vadonatúj történelmi korszak nyitányáról.

A reneszánsz során jó pár kulcsfontosságú középkori eszmét hajítottak ki, de nem olyan eszmékkel pótolták őket, amelyek az ókori gondolkodók számára érthetőek lettek volna. Ellenkezőleg, ezek teljesen új eszmék voltak – amelyek nem lettek volna érthetőek az ókori gondolkodók számára. Ezek az eszmék számunkra voltak érthetőek – sőt mind a mai napig azok.

A reneszánsz (és valójában a modern világ) azért jött létre, mert a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik század folyamán az egész középkori, összefüggő eszmerendszer inogni kezdett. A rendszer központi eleme arra a kérdésre vonatkozott, hogy milyen úton tehetünk szert biztos tudásra. A középkorban úgy tartották, hogy a biztos tudás megszerzésének eszköze az ésszerűség és a tekintély. Például teljesen ésszerű feltételezésnek tűnt, hogy a Föld szilárdan áll egy helyben, és körülötte kering a világmindenség többi része. Ésszerűnek tűnt – és olyan kimagasló tekintély erősítette meg, mint a nagy, második századi csillagtudós, Claudius Ptolemaeus, azaz Ptolemaiosz. Hasonlóképpen, teljes mértékben ésszerűnek látszott annak feltételezése, hogy a leejtett nehéz tárgyak gyorsabban érnek földet, mint a könnyűek – ezt egy másik kimagasló tekintély erősítette meg, a polihisztor zseni, Arisztotelész.

Ám a reneszánsz idején az ésszerűség és a tekintély mint az ismeretszerzés megbízható útjelző táblái ledőltek, s átadták helyüket a... megfigyelésnek és kísérletezésnek. E változás nélkül sem a mai értelemben vett tudomány nem jöhetett volna létre, sem az ipari forradalom nem következett volna be.

A középkorban magától értetődőnek számított, hogy Istennel való kapcsolatunk kollektív dolog, amelynek menedzselésére egyedül a római katolikus egyház jogosult. A reneszánsz során e leosztást kikezdte egy teljesen új megközelítés, amely szerint Istennel való kapcsolatunk magánügy, amelyet ki-ki önállóan intézhet Istennel. Ebben az új leosztásban vált az individualitás fogalma szentté és sérthetetlenné, és tett szert arra a jelentőségre, amit mi a modern korban természetesnek veszünk. Ma mindannyian úgy tekintünk magunkra, mint fantasztikus hatalommal – szó szerint jogok özönével – felruházott, önmagunkban értékes egyéniségekre. Ez a középkor embere számára teljességgel elképesztő lett volna.

A középkorban a világmindenségre úgy tekintettek, mint ami eleve kész állapotában keletkezett, alig egy-két ezer évvel ezelőtt. Befejezett volt, tökéletes – és pontosan annyira ismert, amennyire csak szükséges. A reneszánsz korában azonban radikálisan új megközelítéssel kezdték szemlélni az univerzumot: olyan valóságként, amely dinamikus, végtelen – és túlnyomórészt ismeretlen. A gondolkodás e változása vezetett el mind a nagy földrajzi felfedezések korába, mind a tudományos kutatás hőskorába, amely napjainkban is folytatódik.

Ma mindez napnál világosabb számunkra. Világos, hogy a középkor nem tarthatott az idők végezetéig. Világos, hogy a dolgoknak meg kellett változniuk. De a középkoriak számára ez egyáltalán nem volt világos. Ők úgy hitték, hogy az emberek az idők végezetéig középkori módon fognak gondolkodni és élni.

Mi pontosan ugyanezt hisszük. Amint a középkoriak, mi is abszolút bizonyosak vagyunk abban, hogy az emberek az idők végezetéig ugyanígy fognak gondolkodni, ahogy mi gondolkodunk, és az idők végezetéig ugyanígy fognak élni, ahogy mi élünk.

A középkoriak azért gondolkodtak így, mert elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy lehet másként is gondolkodni. Hogy is tudna valaki másként gondolkodni, mint ahogy gondolkodik? Ők úgy voltak vele, hogy a gondolkodás története véget ért, méghozzá velük. Mi ezt persze megmosolyogjuk – holott valójában mi is pontosan ugyanezt hisszük. Mi is azt hisszük, hogy a gondolkodás története véget ért, méghozzá velünk.

Valójában azért kellene fohászkodnunk, hogy nehogy igazunk legyen ez ügyben. Ha ugyanis csakugyan véget ért velünk a gondolkodás története, akkor nekünk befellegzett. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak élni, mint ahogy mi élünk. Ezt bizton megjósolhatom, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy élnek majd, mint ahogy mi élünk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Még valamit megjósolhatok bizonyosan. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak gondolkodni, mint ahogy mi gondolkodunk. Ezt ugyanilyen biztonsággal jelenthetem ki, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy gondolkodnak majd, mint ahogy mi gondolkodunk, akkor úgy is élnek majd, mint ahogy mi élünk – és akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

De miben kellene megváltoztatnunk a gondolkodásunkat? Hiszen oly egyértelműnek látszik, hogy mi mindenről pontosan úgy gondolkodunk, ahogyan gondolkodni kell.

A középkor emberei számára ugyanez ugyanilyen egyértelműnek látszott.

Noha igen sok kulcsfontosságú középkori eszme eltűnt a reneszánsz idején, korántsem tűnt el az összes kulcsfontosságú középkori eszme. Az egyik ilyen kulcsfontosságú eszme, amely megmaradt – egyébként mindmáig –, az, hogy az emberi természet alapjaiban és jóvátehetetlenül gyarlóvá lett. Körültekintünk a világban, és azt látjuk, hogy a teknősök nem gyarlók, a varjak nem gyarlók, a nárciszok nem gyarlók, a szúnyogok nem gyarlók, a lazacok nem gyarlók; voltaképpen a világban egyetlenegy gyarló faj sincs – minket kivéve. Ennek ugyan az égvilágon semmi értelme, de a középkori tudás vizsgáján gond nélkül átmegy. Ésszerűnek hangzik – a tekintély pedig kétségkívül támogatja. Ésszerűnek hangzik, mivel olyan mentséget kínál nekünk, amelyre átkozottul szükségünk van. Leromboljuk ugyan a világot – elevenen felfaljuk –, de hát nem tehetünk róla. Az emberi természet tehet róla. Konstrukciós hibával készültünk – mi egyébre számíthatnánk?

Egy másik kulcsfontosságú eszme szerint, amely ugyancsak átvészelte a középkort, mi pontosan úgy élünk, ahogy az embernek élni rendeltetett. Istenem, hisz ez oly egyértelmű, hogy nincs is mit hozzátenni. Úgy élünk, ahogy az embernek az idők kezdetétől élni rendeltetett. A tény, hogy csak a legutóbbi időben kezdtünk így élni, a legkevésbé sem számít. Nyilván hárommillió évünkbe telt, hogy ráakadjunk végre. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az idők kezdetétől így rendeltetett élnünk. Az a tény pedig, hogy így élve lakhatatlanná tesszük a világot saját fajunk számára, ugyancsak nem számít semmit. Még ha el is pusztítjuk a világot, s vele magunkat, akkor is úgy élünk, ahogy az idők kezdetétől élnünk rendeltetett.

E két középkori túlélő még aránylag üdvösnek mondható. Ostobaságok ugyan, de ártalmatlanok. Ugyanakkor van egy harmadik túlélő eszme is, amely azonban kifejezetten nem üdvös és nem ártalmatlan, és a legveszélyesebb létező eszme. És túl azon, hogy ez a legveszélyesebb létező eszme, ez a legveszélyesebb létező dolog – veszélyesebb, mint az összes nukleáris fegyverünk, veszélyesebb, mint a biológiai hadviselés, veszélyesebb, mint az összes mérgező anyag, amivel telepumpáljuk a levegőt, a vizet és a talajt.

Mindazonáltal hihetetlenül ártalmatlannak hangzik. Az ember hallja, és azt mondja: „Aha, igen, na és?” Ráadásul hihetetlenül egyszerű is. Íme, ez az: Az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Egyfelől vagyunk mi, másfelől van a Természet. Egyfelől vannak az emberek, másfelől van az emberi környezet.

Biztos vagyok benne, hogy nehéz elhinni, hogy valami, ami ennyire ártatlanul hangzik, akár egy icipicit is veszélyes lehet; sokkal kevésbé veszélyes, mint amilyennek az imént beállítottam.

Amint mondottam volt, visszafogott becslés, hogy a világban való tevékenységünk eredményeképpen minden egyes nap nem kevesebb, mint kétszáz faj pusztul ki. Az emberek e rettenetes hírt közönyösen fogadják. Nem sikoltanak fel. Nem ájulnak el. Egyáltalán nem látnak semmi okot az aggodalomra, mert szilárdan hiszik, hogy az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Olyan szilárdan hiszik ezt a huszonegyedik században, ahogy hitték azt a tizedikben.

Tehát nem kevesebb, mint kétszáz faj pusztul ki mindennap. Semmi baj, mivel azok a fajok valahol odakint vannak. Azok a fajok nem idebent vannak. Ők nem mi vagyunk. Semmi közük nincs hozzánk, mivel az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől.

Az a kétszáz faj odakint van, a környezetben. Persze rossz a környezetnek, ha kihalnak, de ennek semmi köze hozzánk. A környezet odakint szenved, mi ezalatt idebent vagyunk, épen és egészségesen. Természetesen gondját kéne viselnünk a környezetnek, és gyalázat ez a kétszáz kihalás – de minket ez nem érint.

Hölgyeim és uraim, ha az emberek továbbra is így gondolkodnak, az emberiség ki fog pusztulni. Ennyire veszélyes ez az eszme. Mégpedig a következők miatt.

Az a kétszáz faj... voltaképpen miért is pusztul ki? Csupán mert elfogy a levegőjük vagy a vizük vagy a területük, vagy miért? Nem, ez a kétszáz faj azért pusztul el, mert olyasvalami van a birtokukban, amire nekünk szükségünk van. Szükségünk van a biomasszájukra. Szükségünk van arra az eleven anyagra, amelyből ők felépülnek. Szükségünk van a biomasszájukra azért, hogy fenntarthassuk a saját biomasszánkat. A dolog így működik. Menjenek el Brazíliába, keressenek egy jókora esőerdőt, aztán vágják ki vagy égessék fel. Majd vigyenek oda egy csomó tehenet, és legeltessék őket. Vagy ültessenek krumplit vagy ananászt vagy lóbabot. Mindaz a biomassza, amely korábban az esőerdőben élő madarakban, rovarokban és emlősökben halmozódott föl, az most átalakul tehénné, krumplivá, ananásszá vagy lóbabbá – vagyis a mi táplálékunkká.

Muszáj kiirtanunk kétszáz fajt naponta ahhoz, hogy fenntartsuk hatmilliárd ember biomasszáját. Ez nem véletlen. Nem oda nem figyelés. Nem egy apró gondatlanság a részünkről. Azért, hogy fenntartsuk a magunk hatmilliárdos populációját, naponta kétszáz faj biomasszájára van szükségünk. Kétszáz fajt a szó legszorosabb értelmében emberi szövetté alakítunk.

De nagyon sokan – sőt attól tartok, a legtöbben – hajlamosak azt gondolni: „Na és akkor mi van? Az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Mivel függetlenek vagyunk, nem számít, hány fajt pusztítunk ki – és mivel akárhogyan is, de fölöttük állunk, valójában még fejlesztjük is a világot azzal, hogy kiiktatjuk őket!”

Azokhoz az emberekhez hasonlítunk, akik a felhőkarcolók tetejére épített kis kulipintyóban élnek. Mindennap szükségünk van kétszáz téglára a saját házikónk falának fenntartásához, így hát lemegyünk, lent kiütünk kétszáz téglát a felhőkarcoló falaiból, és felcipeljük, saját felhasználásra. Mindennap... Minden áldott nap lemegyünk, és kiütünk kétszáz téglát azokból a falakból, amelyek azt az épületet tartják, amelyben élünk. Hetvenezer tégla egy évben, ugyanannyi a következőben, meg a következőben, meg a rákövetkezőben, meg minden évben.

Remélem, egyértelmű, hogy ilyen módon nem lehet fenntartani egy téglaépületet. Egy nap, előbb vagy utóbb, de össze fog omlani, és a házikó elpusztul, az épület többi részével egyetemben.

Naponta kétszáz faj kiirtásával pontosan ugyanígy nem lehet fenntartani egy életközösséget. Ha valamilyen értelemben a csúcsán is vagyunk a közösségnek, egy nap, előbb vagy utóbb, de össze fog omlani, s ha összeomlik, nem sokra megyünk a csúcson elfoglalt helyünkkel. Elpusztulunk, a közösség többi részével egyetemben.

Persze más lenne a helyzet, ha a napi kétszáz faj pusztulása csak valami ideiglenes jelenség volna. De nem az. Mégpedig azért nem, mert legyünk bármily okosak is, nem vagyunk képesek arra, hogy növeljük a bolygó biomasszájának összmennyiségét. Nem tudjuk növelni az életben maradáshoz szükséges víz és termőföld mennyiségét, és nem tudjuk növelni a talajt és a vizet érő napfény mennyiségét sem. Csökkenteni képesek vagyunk a bolygó biomasszájának összmennyiségét – például a talaj meddővé tételével vagy a vizek megmérgezésével –, de növelni nem tudjuk.

Mindössze annyit tehetünk, hogy fajok egy csoportjának biomasszáját átemeljük egy másik csoportba – és pontosan ezt is tesszük. Azon fajok biomasszáját, amelyekkel nem törődünk, módszeresen átcsoportosítjuk azon fajok biomasszájába, amelyekkel törődünk: tehénbe, csirkébe, gabonába, babba, paradicsomba stb. Önmagunk fenntartása érdekében szisztematikusan romboljuk az életközösség biodiverzitását; más szavakkal ezt úgy mondhatnók: szisztematikusan romboljuk a minket életben tartó infrastruktúrát.

Amint mondottam volt, visszafogott becslés, hogy az emberiség létszáma a század közepére kilencmilliárdra növekszik – és az emberek ezt a hajmeresztő hírt közönyösen fogadják. Senki nem sikolt. Senki nem ájul el. Az embereket éppúgy hidegen hagyja népességünk gombamód való szaporodása, miként a napi kétszáz faj eltűnése. Úgy látják, semmi okuk aggodalomra, elvégre az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Nem veszik észre, hogy népességünk növekedésével a kihalás aránya is növekszik – vélhetőleg exponenciálisan. Ez azért van így, mert amikor kiirtunk egy fajt, annak biomasszáját nem százszázalékos hatásfokkal építjük önmagunkba. Jó része egyszerűen elvész, hozzájárulva ezzel a bolygó elsivatagosodásához. A század közepére, ha a népességünk addigra valóban eléri a kilencmilliárdos szintet, a naponta kipusztított fajok száma ezer lesz vagy tízezer (a tényleges szám egyelőre kiszámíthatatlan).



Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők tudni fogják, hogy az emberiség nem tartozik semmiféle olyan létrendhez, amely független volna az életközösség többi részétől. Tudni fogják ezt, épp oly bizonyosan, miként mi tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül. Ezt bizton megjósolhatom, mert ha az emberek továbbra is úgy gondolják, hogy egy elkülönített létrendhez tartozunk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Mindenki azt szeretné (engem sem kivéve), ha le tudnám írni, hogyan is fognak élni itt az emberek kétszáz év múlva – ha ugyan lesznek még itt emberek kétszáz év múlva. Csak annyit mondhatok önöknek, hogy hogyan nem fognak élni. Nem fognak úgy élni, ahogy mi élünk. De miért van ez? Miért nem mondhatom meg önöknek, hogy hogyan fognak élni? A válasz: mert senki nem mondhatja meg.

Ha visszahelyezik ugyanezt a kérdést a középkorba, beláthatják, miért van így. Önök nagyon könnyen meggyőzhették volna Roger Bacont, hogy háromszáz évvel később az emberek másként fognak élni, de hogy az ördögbe tudta volna szegény megjósolni a nagy földrajzi felfedezéseket, a feudális elnyomás elleni lázadásokat, az ipari forradalmat, a tőkés burzsoázia hatalomra jutását, és így tovább? Abszurd dolog lenne ilyesmit elvárni.

Úgy is fogalmazhatnánk: ha a középkor képes lett volna megjósolni a reneszánszt, akkor az lett volna a reneszánsz.

A társadalmi evolúció természetéből adódóan kaotikus – más szóval természetéből adódóan bejósolhatatlan. Ez aránylag nyugodt időszakokra is igaz. Csak gondoljanak arra, hogy a világ minden titkosszolgálata meglepődött, amikor összeomlott az a Szovjetunió, amely néhány nappal korábban még éppoly stabilnak látszott, mint Nagy Britannia vagy az Egyesült Államok.

És ha a társadalmi evolúció már a nyugodt időszakokban is kaotikus, akkor még sokkal kaotikusabb lesz az előttünk álló időszakban, amikor is az emberek vagy elkezdenek másként gondolkodni, vagy kipusztulnak.

Természetesen megértem, hogy az emberek miért szeretnének valami leírást kapni a jövő fenntartható életmódjáról. Azt hiszik, ez képessé tenné őket arra, hogy magukévá tegyék ezt a fenntartható életmódot most, ma. De a társadalmi változások nem így történnek, amiképpen a technikai változások sem. Haszontalan lett volna Charles Babbage-nek megmutatni egy nyomtatott áramkört vagy Thomas Edisonnak egy tranzisztort. A maguk korában semmit nem tudtak volna kezdeni velük – és mi sem tudnánk semmit kezdeni egy olyan képpel, amely azt ábrázolja, hogy miként élnek majd az emberek mához száz esztendőre. A jövőt nem lehet száz évekre előre megtervezni – vagy akár tíz évre előre. Adolf Hitler Ezeréves Birodalma ezer hétig sem tartott ki. Soha nem létezett szabásminta a jövőre nézve – és soha nem is fog létezni.

Mindemellett annyit teljes bizonyossággal mondhatok önöknek, hogy a következő két-három évtizedben valami rendkívüli fog bekövetkezni. A mi kultúránk emberei rá fognak jönni, hogyan kell fenntartható módon élni – vagy nem jönnek rá. És akármelyik is következik be, az szükségképpen rendkívüli lesz.

Az, hogy képtelen vagyok önöknek lefesteni a jövőt, még nem jelenti azt, hogy önök elhagyatott parafadugóként sodródnak a történelem zavaros hullámain. Önök közül mindenki abban a helyzetben van, mint Galilei, amikor nem éppen finomkodva közölték vele, hogy tartsa a száját azzal kapcsolatban, hogy a Föld mozog a Nap körül. A római inkvizíció úriembereinek szemében a Föld Nap körüli mozgása gonosz hazugság volt, amelyet kötelességük volt eltitkolni – és el is tudták titkolni. De a tárgyalás végeztével hallották, hogy Galilei ezt motyogja: „És mégis mozog!”

Meglepően kevés múlott az ügyön. Az emberiség jövője nem azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e szétzúzni a naprendszerről alkotott középkori képet. Azonban az emberiség jövője nagyon is azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e szétzúzni az emberiségnek a bolygó életközösségéhez való viszonyáról alkotott középkori képet.

Galilei nem tudta, hogy az emberek számára az űrutazás egy szép napon természetes lesz, azt viszont tudta, hogy egy szép napon felismerik, hogy a Föld kering a Nap körül. Mi nem tudjuk, hogyan élnek majd az emberek kétszáz év múlva, azt viszont tudjuk, hogy ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor felismerik, hogy pontosan oly mértékben részei az életközösségnek – oly mélyrehatóan függenek tőle –, mint a gyíkok, a lepkék, a cápák, a földigiliszták, a borzok vagy a banánfák.

Az emberek általában nem akarnak még többet ugyanabból. Mégis, furcsamód, amikor megkérdeznek arról, hogy mi menti majd meg a világot, ugyanabból akarnak többet hallani – valami ismerőset, valami beazonosíthatót. Felkelésekről akarnak hallani és anarchiáról, vagy szigorúbb törvényekről. De ezek egyike sem tud megmenteni minket – bárcsak tudna. Amire szükségünk van, az nem kevesebb, mint egy olyan világ, amely telis tele van megváltozott gondolkodású emberekkel. Megváltozott gondolkodású tudósokkal, megváltozott gondolkodású iparosokkal, megváltozott gondolkodású tanárokkal, megváltozott gondolkodású politikusokkal – noha természetesen ők lesznek az utolsók. Épp ezért nem várhatunk rájuk, hogy ők vezessenek át minket egy új korszakba. Az ő gondolkodásuk nem fog megváltozni mindaddig, amíg az őket megválasztó polgárok gondolkodása meg nem változik. Nem Gorbacsov teremtett meg egy új gondolkodásmódot; az új gondolkodásmód teremtette meg Gorbacsovot.

Az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatása olyasvalami, amiben bármelyikünk részt vehet, függetlenül attól, hogy kik vagyunk, hol élünk vagy milyen munkát végzünk. A gondolkodásmód megváltoztatása nem tűnik valami roppant drámai vagy izgalmas feladatnak, de e feladat végrehajtásától függ az emberiség jövője.

E feladat végrehajtásától függ az önök jövője.


(Birtalan Balázs fordítása)



1 A szerző 2002. március 7-én, Houstonban, a Texasi Egyetem Egészségtudományi Központjában tartott előadása.
 
 
 
 

Címkék: , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta