Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
szombat, május 30, 2009
09:56
Olvasói levél
Tegnapelőtt találtam a neten néhány roppant izgalmas írást, egy Ran Prieur nevű fiatal fickó tollából, Mohari András fordításában. Kiválogattam belőlük négyet, összeraktam őket egy doc-ba, és szétküldözgettem olyan ismerőseimnek, akikről vélelmezem, hogy tudnak vele valamit kezdeni. A pasi roppant földön járó: amikor fölteszi a kérdést, hogy „Hogyan szálljunk ki?”, mármint a civilizációs börtönből, akkor nem íróasztalfilozófiát művel, hanem saját tapasztalatból ír. És ez az, ami jelenleg hiánycikk, legalábbis az én házam táján. A meggyőző, ámde absztrakt levezetések helyett mellett a saját élmények.
Ezért örültem, hogy rábukkantam Ran Prieurre, és ezért örültem, amikor a küldeményemre válaszként az alábbi levelet kaptam, amelyet feladója engedélyével adok közre:
Szia Balázs!
Elolvastam az anyagot, és el is gondolkodtatott. Lehet, kicsit másképpen...
Ha ezt elolvassák az emberek, általában buzgón helyeselnek, hogy mennyire igaz. Amivel én sem vitatkoznék. De SENKI nem költözne vidékre, egy kis faluba, pl. Hajdúbagosra, vagy hasonló helyekre. Ahol egy utcából áll a település, és mindenki előre köszön, ha ismer, ha nem, és gyönyörű gyurgyalagok, zöld gyíkok élnek a falu széli löszfalban. Ott marad a nagyvárosban, és elmegy a boltba, és este bekapcsolja a tévét.
Én egy hektár földön gazdálkodom, amit Péterrel ketten művelünk, és nem megyek a boltba húsért, zöldségért, gyümölcsért, ilyet soha nem veszek. Ha valamim nincs, cserélek az ismerőseimmel, ha nekik van más. De hajnalban kelek, és késő estig dolgozom a gyümölcsösben, és a zöldségesben, gondozom az állataimat, amit természetesen megeszünk majd. Használom a kocsit, de ha nincs különösebb okom rá, kerékpárral járok a 15 km-re lévő munkahelyemre. De bármikor letekerek 80 km-t, és futok húszat, vagy kapálok egész nap a kertben. Használom a netet, a tv-t, de csak annyira, amennyire szükséges. Gyógyszert nem eszem, és nem használok szépítőszereket, valamit nem követem a divatot. Egy farmer, és egy póló elég. De egész nap kinn vagyok a természetben, és ismerek minden tücsköt-bogarat, füvet-fát.
Szóval, ha van valaki, aki ezt az életmódod szeretné választani, én szívesen segítek. A környékbeli kis falvak lassan elnéptelenednek, van eladó ház elég.
Én imádok így élni, és soha nem költöznék nagy városba. Szóval azért vannak emberek, akik próbálnak jól élni. :-)))
Függetlenül attól, hogy az énképével összefér-e, csaknem mindenki röhögött már Szalacsi Sándoron, aki szerint az Árpád – aki a vízbűl veszi ki a zoxigént – jómunkásember, és hogy engedélyt kapott egy „háromszázezer, harmincezer literes” víztartályra...
A zoxigénnel meg úgy általában az ojjektummal aktuálisan nem foglalkozom, a „háromszázezer, harmincezer literes víztartály” viszont elgondolkodtató. Mégpedig azért, mert miközben Szalacsin röhögünk, a legtöbbünknek halvány fogalma sincs arról, hogy mennyi az a háromszázezer liter, illetve mennyi a harmincezer liter. Az egyik baromi sok. A másik csak nagyon sok. Vagy fordítva?
A számvakság gyakori jelenség köztünk, átlagos jómunkásemberek között. Azt jelenti, hogy iszonyatosan nem tudjuk megbecsülni, hogy egy „nagy szám” voltaképpen mekkora.
Carl SaganAz éden sárkányai – Tűnődések az emberi intelligencia evolúciójáról című könyvét olvasom, és ebben találtam meg az ún. kozmikus naptárt. E naptár az ősrobbanás óta eltelt 15 milliárd évet egy naptári évre vetíti, és ily módon hatékonyan érzékelteti, hogy a „nagyon régen” és a „borzasztó régen” milyen viszonyban állnak egymással.
E naptár szerint a Nagy Bumm január 1-jén volt, a naprendszerünk szeptember 9-én keletkezett, a Föld szeptember 14-én, az első dinoszauruszok pedig szenteste bukkantak fel, és négy nappal később ki is haltak. Az első emberek szilveszter éjszakáján jelentek meg, fél 11-kor. A földművelést éjfél előtt 40 másodperccel fedezték fel, az első városokakt éjfél előtt 15 másodperccel kezdték építeni. A trójai háború és Izrael Egyiptomból való kivonulása 23.59.53-kor történt, Krisztus születése 23.59.56-kor, az európai reneszánsz és Amerika felfedezése 23.59.59-kor. Az utolsó másodperc, az éjfél pillanata sűríti magába az írásbeliség nagy mértékű elterjedését, a felvilágosodást, a tudományos-technikai forradalmat, a két világháborút, az atombombát, az első űrutazásokat és az informatika térhódítását.
Az ilyen naptárak, ahogy Sagan írja, alázatra intenek. Nekem emellett azonban lendületet is adott, hogy megvalósítsam egy régi tervemet. Számtalanszor szóba jött már, hogy az ember hárommillió éves múltra tekint vissza ezen a bolygón, és ezen időszak nagy része alatt ugyanolyan ártalmatlanul élt a környezetében, mint a cápák, a csörgőkígyók vagy a tarantulák, ezzel szemben a mi civilizációnk, a létrejöttétől eltelt alig tízezer év alatt csaknem azutolsó lépést is megtette az önmaga kipusztítása felé vezető úton.
De mennyi is az a hárommillió év, ami a Homo nem első képviselői megjelenése óta eltelt? És mennyi ebből az a kétszázezer, amit Homo sapiens-ként töltötütnk itt? És ehhez képest mennyi a tízezer?
Tegnap éjszaka nekiálltam és kiszámoltam. Alább egy olyan naptár következik, amely valamivel kevesebb mint 3 millió évet vetít ki egy évre.
Január: Megjelenik az első ember (Homo habilis). Fenntartható módon él a környezetében. Február: Az ember fenntartható módon él a környezetében. Március: – " – Április: – " – Május: – " – Június: – " – Július: Megjelenik a Homo erectus, és fenntartható módon él a környezetében. Augusztus: Az ember fenntartható módon él a környezetében. Szeptember: – " – Október: – " – November: – " – December: Megjelenik a Homo sapiens, és egy ideig fenntartható módon él a környezetében.
De meddig is? Nézzük meg lebontva a decemberi eseményeket!
Dec. 1. Az ember fenntartható módon él a környezetében. Dec. 2. – " – Dec. 3. – " – Dec. 4. – " – Dec. 5. Megjelenik a Homo sapiens, változatos kultúrákat hoz létre, miközben fenntartható módon él a környezetében. Dec. 6. Az ember fenntartható módon él a környezetében. Dec. 7. – " – Dec. 8. – " – Dec. 9. – " – Dec. 10. – " – Dec. 11. – " – Dec. 12. – " – Dec. 13. – " – Dec. 14. – " – Dec. 15. – " – Dec. 16. – " – Dec. 17. – " – Dec. 18. – " – Dec. 19. – " – Dec. 20. – " – Dec. 21. – " – Dec. 22. – " – Dec. 23. – " – Dec. 24. – " – Dec. 25. – " – Dec. 26. – " – Dec. 27. – " – Dec. 28. – " – Dec. 29. – " – Dec. 30. Az ekkor élő mintegy 10 millió ember kb. este 6-ig fenntartható módon él a környezetében. Ekkor az e pillanatban létező több ezer kultúra egyikében kipróbálják a táplálékhoz jutás egy új stratégiáját, amely hatékonynak, hosszú távon (tehát egy nap leforgása alatt) azonban fenntarthatatlannak bizonyul. A többi kultúra emberei továbbra is fenntartható módon élnek a környezetükben. Dec. 31. Az év utolsó napján egyebek közt a következők történnek:
Reggel 6-kor megjelennek a sumerek. Mintegy 50 millió ember él a Földön. 10 órától csaknem fél 12-ig virágzik az egyiptomi óbirodalom. 10.30-tól délután fél 2-ig prosperál a krétai civilizáció. 13.30-kor Hammurápi prezentálja nevezetes törvényoszlopát. 14 óra környékén az emberiség létszáma 100 millió fő. 14.30 tájban Mózes kivezeti a népet Egyiptomból. Du. 3 előtt nem sokkal Salamon fölépítteti a jeruzsálemi Templomot. Fél 5 körül játszódik a zsidók babiloni fogsága, valamivel több mint 12 percen keresztül. 18.05-kor, amikor 200 millió ember él a Földön, megszületik Jézus, akiről csaknem egy órás vitatkozás után, 19.03-kor deklarálják, hogy egylényegű Istennel. 20.44-kor Árpádék bejönnek Vereckénél. 21.30-ra a Föld népessége 400 millió fő. 22.29-kor az európai ember megjelenik Amerikában, hogy módszeresen kiirtson több millió őslakost. Ennek dacára 23.05-re800 millió ember él a Földön. 23.41-kor az emberiség lélekszáma 1,5 milliárd fő. 23.43-tól 23.48-ig lezajlik két világháború és ledobnak két atombombát, ennek ellenére 23.51-re a Földön élő emberek száma eléri a 3 milliárd főt. Ekkor jelenik meg Rachel CarsonNéma tavasz című könyve. Ennek hatására tömegek kezdenek ráébredni, hogy nagy baj van: az eddigi hiedelmekkel szemben az élő környezet nem bír el mindent, az öngyógyító képessége nem korlátlan, és igenis lehet benne visszafordíthatatlan károkat okozni – és ezt már meg is tettük. 23.58: az emberiség lélekszáma 6 milliárd fő. 23.59 és fél másodperc: az emberiség lélekszáma 6 milliárd 500 millió fő.
És még két adat.
Csaknem egy évnyi kiegyensúlyozott élet után (kiegyensúlyozott: vannak problémák, akár komolyak is, de nem veszélyeztetik a faj fennmaradását) az emberek először december 31-e délelőttjén kezdik alapvetően rosszul érezni magukat.
Az a gondolat, hogy „egész emberi létünk arról tanúskodik, hogy az ember eredendően gyarló”, szilveszter napján valamikor kora este bukkan fel először, hogy aztán gyökeret verjen az emberek agyában. Kora este – valamikor sötétedés után.
Ne örülj, nem szexről lesz szó. :-P Hanem (a változatosság kedvéért) az ember és az ún. „környezet” viszonyáról (pl. klímaváltozás), és arról, hogy ki mit tehet.
Talán mindegy is első körben, hogy mi okozói vagy szenvedői vagyunk csupán a jelenségeknek, a folyamatoknak. Itt lenne az idő felkészülni, mert az evolúció már csak olyan, hogy aki nem alkalmazkodik, az kiesik –
– írja Bikkfa, mégpedig szerintem teljes joggal, legalábbis ami a második mondatot illeti. Az elsővel kapcsolatban azonban nem értek egyet, a következők miatt.
Ha egy számára kedvezőtlen folyamatnak valaki tevőlegesen az okozója vagy pusztán elszenvedője, az két, egymástól tökéletesen különböző forgatókönyvet jelent. Persze bizonyos helyzetekben jókat lehet vitatkozni arról, hogy az áldozatot terheli-e bárminemű felelősség a bekövetkezett sérelemért (mert ügyetlen volt, mert kihívóan viselkedett, vagy bármi más miatt). Amennyiben azonban így vagy úgy, de úgy döntöttünk, hogy az illető valóban csupán passzív fél a folyamatban, akkor az meg is határozza a folyamat megszüntetésére irányuló törekvés stratégiáját.
Miről is van szó? Van egy ember(csoport) (X) és van egy folyamat (F), és azt állítjuk, hogy X csupán elszenvedője F-nek. Másként fogalmazva: igaz az, hogy X függ F-től (pl. mert szenved tőle), de fordítva nem igaz: F nem függ X-től. Nincs rá hatással. Ez a köztük levő kapcsolat definíciója.
Ezek után tegyük fel ismét a kérdést: Milyen racionális eszköz áll X rendelkezésére, hogy megszüntesse F-et? És ismerjük fel a definícióból szükségszerűen adódó választ is: semmilyen. A kérdés körülbelül annyira értelmes, mint ha valaki egy olyan háromszöget szeretne szerkeszteni a síkban, amelynek a belső szögeinek az összege nem 180 fok. Nem fog sikerülni. Sokadszori próbálkozásra sem.
Ha X nem tudja racionális eszközökkel befolyásolni F-et, akkor két dolgot tehet:
1.) irracionális eszközökkel próbálja befolyásolni (imával, mágiával, izgatott drukkolással, állhatatos reménykedéssel stb.) 2.) széttárja a karját, és nem tesz semmit.
Ebből persze aránylag világosan következik, hogy akinek anyagi, erkölcsi, hatalmi vagy bármilyen más érdeke fűződik a status quo fenntartásához, attól jó eséllyel számíthatunk olyan válaszra, miszerint nem tehetünk semmit.
Ellenben ha a vizsgálódásunk arra vezet, hogy X (legalább részben) okozója F-nek, teljesen más a helyzet. Ebben az esetben X-nek van lehetősége F kiküszöbölésére. De vegyük észre, hogy ilyenkor is két lehetőséggel kell számolnunk:
1.) X puszta léte (azaz lényegi, elidegeníthetetlen tulajdonsága) okozza F-et. 2.) X-nek valamely járulékos tulajdonsága okozza F-et.
Ez ismét két teljesen különböző forgatókönyv. Ha egy kifejlett elefántot (X) beviszek egy aránylag kis szobába (tekintsünk el ennek hogyanjától), akkor ott zsúfoltság lesz (F). Nem az elefánt színe miatt, nem az elefánt valamilyen viselkedése miatt, hanem az elefánt elefántsága miatt. Az elefánt elefántságához tartozik, hogy baromi nagy. Ha ki akarom küszöbölni F-et, vagyis azt akarom, hogy ne legyen zsúfoltság, akkor nem tudom a szobát megnagyobbítani, nem tudom az elefántot leereszteni – egyetlen lehetőségem van: ki kell vinnem az elefántot a szobából.
Természetesen irracionális megoldás itt is kínálkozik: vágyhatunk arra, hogy az elefánt legyen kisebb. Felszólíthatjuk az elefántot, hogy legyen kisebb. A lelkére beszélhetünk. Zsarolhatjuk érzelmileg. (Az elefánt roppant érző szívű jószág.) Fenyegethetjük. Ettől az elefánt rosszul fogja érezni magát, kisebb azonban nem lesz. Attól, hogy nagyon szeretnénk, hogy az elefánt ne olyan legyen, mint amilyenek az elefántok mindig is voltak, még nem lesz másmilyen.
Ha ugyanez az elefánt (X) egy amúgy tágas porcelánboltban összetöri a cuccot (F), akkor a baj okozója nem az elefánt elefántsága, hanem az elefánt viselkedése. Ami ugyan meglehetősen hozzá van nőve az állathoz, de azért nem teljesen. Le lehet vakarni róla. Be lehet idomítani (szebben szólva: meg lehet tanítani) arra, hogy óvatosan járjon-keljen. Miközben ugyanúgy elefánt. A változáshoz nem szükséges, hogy ne legyen elefánt.
Ugyanakkor fontos fölismerni, hogy egy csomó dolgot meg lehet változtatni az elefánton, amitől ugyan az elefántsága nem szűnik meg, de amitől F sem szűnik meg. Például le lehet mázolni pirosra. Vagy lehet rá díszes elefántnyerget tenni. Vagy dísztelent. Mi több, a befizetett adókból hatalmas összegeket lehet elkülöníteni olyan bizottságok fenntartására, akik komoly vitákat folytatnak (drága konferenciákon persze), hogy a díszes vagy a dísztelen nyereg a jobb. Eközben a porcelánok törnek tovább.
Amint az előző posztból kiderült, a tudósok 98%-a egyetért a tekintetben, hogy az ember számára (is) végzetes ökológiai folyamatok (F) az emberi tevékenység (X) következményei. Tarthatatlan tehát az a nézet, amely szerint nem tehetünk semmit e végzetes ökológiai folyamatok megszüntetéséért.
A kérdés nem az, hogy X hatással van-e F-re, mert ez bizonyítottnak tekinthető. A kérdés az, mint fentebb:
1.) X puszta léte (azaz lényegi, elidegeníthetetlen tulajdonsága) okozza-e F-et, avagy 2.) X-nek valamely járulékos tulajdonsága okozza F-et?
Ha az 1. verzió az igaz, akkor két lehetőség van.
A racionális lehetőség az, hogy az elefántot kivisszük a szobából – azaz eltüntetjük a Föld nevű bolygóról az emberiséget. A lehetőség erre jó pár évtizede biztosított. Ha ezt az utat választjuk, a hatás garantált: emberiség hiányában az emberiség soha többé semmi kárt nem fog tenni a bolygóban. Ez racionális lehetőség ugyan, de személy szerint nem szimpatizálok vele.
Az irracionális lehetőség: vágyni arra, hogy az elefánt ne olyan legyen, mint amilyenek az elefántok mindig is voltak. Magyarán: reménykedni abban, hogy az emberek elkezdenek jobbak lenni. Felébred a felelősségtudatuk. Megtérnek. Megvilágosodnak. Szentté válnak. Önzetlenek lesznek. Szeretni fogják egymást. És nemzetközivé lesz holnapra a világ, és együtt legel a konzervatív bárány a liberális oroszlánnal. Erre lehet várni, persze. A vallások válasza ez: elvárja az elefánttól, hogy ne legyen elefánt. És ha nem lenne az, akkor minden szép és jó volna. De hát az elefánt elefánt. Az ember meg önző, agresszív, kicsinyes, szűk látókörű. Mindig is az volt. (Mint egyébként minden más állat.)
Ha a 2. verzió igaz, akkor viszont az ember(iség)nek (X) nem az alapvető emberi tulajdonságain kell változtatni ahhoz, hogy véget vessen a világ elpusztításának. És ha így van, akkor ez hihetetlenül nagy jelentőségű örömhír: nagyobb, mint amit a vallások kínálnak, pontosan azért, mert megvalósítható. Ettől persze továbbra is igaz, hogy minden szép és jó lenne, ha az emberek tudatosabbak és önzetlenebbek lennének, szentek volnának és mindenki szeretne mindenkit. De amíg ez az utópia megvalósul, addig is van mit tenni.
A kérdés az, hogy mit. Bizottságozhatunk hosszan, végtelenített üléseken arról, hogy milyen legyen az elefántnyereg. Átfesthetjük az elefántot. Aztán ha nem vált be, akkor újra, más színűre. És megint újra.
Avagy felismerhetjük, hogy mi az a konkrét tényező az elefánt viselkedésében, amely miatt összetöri a porcelánt. Felismerhetjük, hogy nem mi vagyunk maga az elefántság: az elefántok történelmében mi csupán egy vagyunk a sok tízezer különböző elefánt közül. És rádöbbenhetünk, hogy a többiek, bár anatómiailag pontosan ugyanannyira elefántok, mint mi (vagyis ugyanolyan nagyok és bumfordiak), valamiért mégsem törik össze a porcelánt. Miközben pontosan ugyanolyan jól érzik magukat elefántként, mint amennyire mi jól érezzük magunkat elefántként. Azzal a különbséggel, hogy nekik nem kell szoronganiuk attól, hogy egy nem túl távoli szép napon rájuk omlik az egész porcelánbolt.
Valamit ezek az elefántok másképp csinálnak. Sikeresebben. Működőképesen. Fenntarthatóan. Valamit – de mit? Megtanulhatjuk tőlük, mert van mit megtanulni. Hasznos dolgokat. Valódi, számunkra fontos értékeket. Adaptálható technikákat. A világban való lét egy (számunkra) alternatív módját.
És ha mindezt elég sokan megtanuljuk, vagyis az elefánt elkezd másként gondolkodni, akkor – ennek egyenes következményeként – elkezd másként tevékenykedni. És ha így lesz, vagyis X megváltozik (úgy, hogy X-ségét nem kell feladnia), akkor F magától kiküszöbölődik. Mindenféle porcelánmentő programok (az elefánt átfestése, díszes vagy dísztelen nyergek stb.) nélkül.
„Itt lenne az idő felkészülni, mert az evolúció már csak olyan, hogy aki nem alkalmazkodik, az kiesik.”
Igen, itt az idő, hogy a mi kultúránkban tízezer éve gyakorolt, evolúciós szempontból nem tartós stratégiát lecseréljük egy másikra. Egy olyanra, amelyről hárommillió éves emberi tapasztalat igazolja, hogy evolúciós szempontból tartós.
Hogy konkrétan mit kellene lecserélnünk mire, arról már sokszor írtam. És magamat ismerve fogok is még.
A tudományos közvélemény túlnyomó többsége bizonyított tényként kezeli az ember által előidézett klímaváltozás jelenségét, a klímaszkeptikus tudósok aránya kevesebb két százaléknál. Azt már a szkeptikusok sem vitatják, hogy a jelenség létezik, csak az ember által előidézett voltát kétlik, földtörténeti klímaváltozásokra hivatkozva. [...] És bár erről széles körű tudományos, és növekvő politikai konszenzus van, az emberiség továbbra is úgy él, mintha a probléma nem lenne fontos. A fejlett országok lakossága a tudósok körében mért arányt messze meghaladóan, 40 százalékban klímaszkeptikus nézeteket vall.
A cikket lehet kommentelni is; hadd idézzek egy klímaszkeptikus kommentet teljes terjedelmében, bizonyos fergeteg nevű embertársunk tollából:
Erdekes, ahogy a "global warming" szepen atsiklott klimavaltozassa. Miutan kiderult, hogy nem emelkedik a fold homerseklete olyan mertekben, ahogy a nagy veszjoslok allitottak, kenytelenek voltak definicio valtoztatasra, hogy eletben tudjak tartani ilyesztegeto hadjaratukat. Milyen erdekes, hogy a Mars legkore eppen egyenlo mertekben valtozik a Fold legkorevel. Van ott emberi tevekenyseg? Nincs! Milyen erdekes, hogy az Deli Sark nemhogy melegszik, nemreg olvashattuk az Indexen, hogy hul! Akkor mi van? Eddig az katolikus egyhaz okozott buntudatot emberekben, most ugylatszik ez masok erdeke. De aki figyel es nem hagyja befolyasolni magat, az lathatja, hogy meg akarjak vezetni az embereiseget paran. Sajnos sokak erdeke ez. Mert igy at tudjak vinni politikai erdekeiket a vilagon, ha mindenki betojik a gatyajaba, ha itt a vilagvege. Mashogy nem tudnak nagy valtozast csinalni, csak ugy ha remeg mindenki a felelemtol. Emberek olvassatok statisztikat, akkor latni fogjatok, hogy nincs global warming es nincs klima valtozas sem!!! Vannak mar 100 eeves idojarasi statisztikak, amibol szepen kiderul, hogy az egesz atveres!
Úgy gondolom, nem megyek át grammatikanáciba azzal, ha ráirányítom a figyelmet az egyedülállóan bravúros „ilyesztegeto” karakterláncra; ettől kezdve kinek-kinek a fantázilyályára van bízva, hogy az idézett komment által képviselt „álláspontot” értékének megfelelő módon helyezzék el az emberiség közös kultúrkincsében.
Egyébként köszönet Bikkfának, aki felhívta figyelmemet a cikkre.
Régi, szeretem, véletlenül újra megtaláltam, idézem.
Milyen fáról ettél, hülye p...a, bazmeg! (Adám) Hol az a kurva agancsos, bazmeg? (Hunor) Anyáddal szórakozz, Oidipusz, bazmeg! (ismeretlen osztálytárs) Heuréka, bazmeg! (Arkhimédész) Na végre, már nem fázom, bazmeg! (Néró) Te is, fiam, bazmeg! (Julius Caesar) Hány kib... lukat kell még fúrnom, bazmeg! (Búvar Kund) Na, ha ezt előre tudom, el se indulok, bazmeg! (Kolumbusz) Hé, ez forró, bazmeg! (Dózsa György) Mit gondolsz, ki a kis f...om az állam, bazmeg?! (XIV. Lajos) Csak most el ne veszítsem a fejem, bazmeg! (XVI. Lajos) Öreg, tartsál már meg, mert leesek, bazmeg! (Dugovics Titusz) Hová futtok, tetvek, csak most kezdünk belejönni, bazmeg! (Dobó István) Hé, skacok, nem innen indultunk, bazmeg? (Magellán) Hát nem pont a fejemre esett, bazmeg! (Newton) Ez vaddisznó? Szelíd ez, bazmeg! (Zrínyi Miklós) És mégis mozog, bazmeg! (Galilei) Játsszál már csendesebben, fiacskám, nem hallom, mit írtam, bazmeg! (Beethoven) Hát ez a sok kib...ott rézbőrű hogy kerül ide, bazmeg? (Custer tábornok) Kurvára utálok levelet írni, bazmeg! (Bell) Ezek meg miféle primitív köcsögök, még majomul se tudnak, bazmeg! (Tarzan) Aludj el szépen, kis Balázs, bazmeg! (József Attila) Hol a f...omba van a hamutartó, elnyomom a falon, bazmeg! (a Zeppelin léghajó kapitánya) Honnan a lóf...ból jön ez a sok víz, bazmeg? (a Titanic kapitánya) Mondtam, hogy ne engedd oda azt a spinét, bazmeg! (a Challenger kapitánya) Mi a franc csilloghat abban az ablakban, bazmeg? (JFK) Nézd má', hát nem bekapcsolta a prést, bazmeg! (Terminátor) Mi a f... om az a Matrix, bazmeg? (Neo) De utálom ezt a kurva Erőt, bazmeg! (Anakin Skywalker) Ki a retkesf...ú gyomorigb...ott portásivadék nyúlta le a pakkomat, bazmeg? (Nyilas Misi) Hú, Csipkerózsika, te már száz éve nem mostál fogat, bazmeg! (Királyfi) Jancsika, azonnal tedd le a sütőlapátot, bazmeg! (Vasorrú bába) Unatkozom, szopassuk meg a labancot, bazmeg ! (a Tenkes kapitánya) Már megin' harangozni kő, bazmeg! (Quasimodo) Csak ezt az egy betűt ismerem, bazmeg! (Zorro) Szeva, Micimackó, lehetek a Tigrised, bazmeg? (Tigris) Hö, höhö, höhöhö, bazmeg! (Butthead) Bazmeg, bazmeg, bazmeg, te egy olyan hülye picsa vagy, bazmeg! (Bruce Willis, Ponyvaregény) Fogadjunk, hogy vaktöltény, bazmeg! (John Lennon) Muszáj kimennem oda, bazmeg? (Neil Armstrong) Sose jönnek rá, bazmeg! (Nixon) Szelidíccsé má' meg, bazmeg! (Róka a Kis hercegnek)
Belefutottam pár perce a következő mondatba: „Panaszkodtam hogy lyukas a cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek nem volt lába.”
Elgondolkodtam. Ismertem, persze, ezt a mondatot korábbról is, és már akkor is nagyot ütött... Nyilván azért íródott, hogy nagyot üssön. Azon tűnődtem el, hogy voltaképpen mi a bajom ezzel a mondattal. A következőkre jutottam:
Ha valakinek ez a mondat egy saját, autonóm élménye, vagyis azon történet elmesélése, miszerint épp panaszkodott a lyukas cipője miatt, amikor is találkozott egy láb nélküli emberrel, és hogy ez őt mennyire megrendítette, hogy átalakult az élete egyetlen szempillantás alatt – akkor a világon semmi aggályom nincs a történettel. Készséggel elhiszem, és valószínűleg mélyen megérint engem is.
A bajom a kontextus. Ez a mondat (és sok ehhez hasonló) többnyire kéretlen e-mailekben, szívecskés-virágos, „ma-is-gondolt-rád-valaki”-jellegű, színes-szagos ppt-kben szokott felbukkanni. Más tanulságos történetek társaságában. Életbölcsességek között. Felszólító mondatok közé ágyazva.
És ebben a pillanatban a mondat már mást jelent; én legalábbis ezt hallom ki belőle:
– Panaszkodni mersz, hogy lyukas a cipőd?! Hát ember vagy te egyáltalán?! Van bőr a képeden, egy rohadt lyuk miatt verni a nyálad, amikor másnak még lába sincs?! Nem szégyelled magad?! Pfúj; az ilyen emberek miatt olyan rohadt a világ, amilyen!
Rólam meg, ezt olvasva, ijedtemben lepottyannak a zsiráffülek, behúzom fülem-farkam: Hát, igen, tényleg, milyen egy önző dög vagyok, minek is élek egyáltalán...!
Az a helyzet, hogy ez a mondat, így, konkrét történet nélkül, hús-vér mesélő nélkül nem egy megrendítő élmény megosztása, hanem nettó érzelmi zsarolás. Bűntudatkeltés, semmi egyéb. Életszerűtlen számomra, hogy olvasója elképedve csap a homlokára: – Úristen! Hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy megvannak a lábaim! – és máris vidámabban, mosolygósabban fordul önmaga és embertársai felé.
Félreértések elkerülése végett: nekem is vannak saját élményeim arról, hogy az én kis bajom milyen groteszkül fest valaki más nagy baja mellett. Az ilyen teljesen más, pontosan azért, mert az valóban saját élmény. Én vagyok az, ki a kinyilatkoztatásban részesül: én látom meg az Istent, a naplementét, a tündérkirálynőt, bennem támadnak valódi, alkalmasint eksztatikus érzések – nem pedig más meséje, más elvárása miatt kell úgy csinálnom, mintha épp mély megrendülést élnék meg.
Úgy gondolom, mindenkinek megvan a lehetősége egy olyan szemléletmódot elsajátítani (fokról fokra, hétről hétre, évtizedről évtizedre), amelynek következtében a saját lyukas cipője többé nem boldogtalansági faktorként jelenik meg az életében. Viszont senkinek nincs joga ahhoz, hogy más cipőjén a lyukat bagatellizálja. Ha az illető a kérdéses lyukat aktuálisan világkatasztrófaként éli meg, akkor az érzését semmilyen morális megszégyenítés nem fogja megváltoztatni, legyen a bár dörgő, vagy épp picsogó hangon előadva. Ebben az esetben – én így gondolom – az erőszakmentesség két módon valósulhat meg:
1.) Empatikusan kapcsolódom az illetőhöz, és vele vagyok a világkatasztrófájában. 2.) Ha az előbbire nem vagyok kész, azt választom, hogy nem kapcsolódom hozzá.
Az azonban, hogy ráirányítom a figyelmét valaki más még nagyobb bajára, nem valós opció. Mert minden helyzetre találni olyan embert, aki másként definiálja a még nagyobb bajt. Akinek a számára egy levágott láb, egy halott szülő, vagy épp hatmillió elgázosított zsidó is csupán „lyukas cipő”.
Úgy vélem, az elmúlt napok kommentáradata után indokolt, hogy tisztázzam, mit értek én moralizáláson és mit nem.
A morál szó eredete a latin mos, moris m szó, amelynek jelentése: szokás. Értve ezalatt elsődlegesen az „ősök tiszteletreméltó szokásait”, amelyek megtartása biztosítja a társadalmi szerkezet (és természetszerűleg a javak elosztása) változatlanságát. A szó többes számú alakja a mores (vö. „O tempora, o mores! = Ó, idők, ó, erkölcsök!”), erre a valamire, vagyis „az ősök tiszteletreméltó szokásaira” tanítják meg azt, akit móresre tanítanak.
Természetesen a szokások jönnek és mennek. Hatvan éve Magyarországon még egy mos, egy szokás volt, hogy „úriember nem jár kalap nélkül”. Aki ezt megszegte, és hajadonfőtt ment ki az utcára, az jogi értelemben bűncselekményt ugyan nem követett el, de vétett a szokásjog, az erkölcs ellen.
Akik számára fontos a mindenkori status quo fenntartása, azok pontosan tudják, hogy azon szokások, amelyekhez ragaszkodnak (vagy amelyeket visszasírnak), milyen tünékenyek, milyen esetlegesek. Semmi esetre sem jelentik önmaguk garanciáját, nem indokolják önmagukat. Szükséges tehát, hogy kívülről, alkalmasint felülről indokoltassanak meg.
Ezek az indokok természetesen olyanok, amelyekkel eleve nem lehet vitába szállni: nem érvek, hanem axiómák, tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Ilyen formulák pl.: „Azért, mert azt mondtam.”, „Istennek tetsző dolog.”, „Ezt így kell.”, „Így helyénvaló.”, „Ilyet nem szabad csinálni.”, vagy éppen „Rossz vége lesz ennek.”
Hogy honnan tudjuk, hogy nem szabad, hogy voltaképpen miért lenne rossz vége, arra nincs válasz.
Ez a moralizálás.
Ha azt mondom: „Pistike, ne nyúlj a konnektorba, mert csak a rossz kisfiúk csinálnak ilyesmit” – az moralizálás. Ellenben ha azt mondom: „Pistike, ne nyúlj a konnektorba, mert agyoncsaphat az áram”, az nem moralizálás, hanem egy jövőbeli lehetőség tényeken, megfigyeléseken alapuló felmutatása, és az erre való figyelmeztetés.
„Ne pusztítsuk az esőerdőket, mert a fáknak és az ott élő állatoknak is van joguk élni!” – ez moralizálás. Bűntudatkeltés. Ellenben: „Ne pusztítsuk az esőerdőket, mert az ökoszisztéma stabil működésének alapja a biodiverzitás, és az erdők kiirtásával ez jelentősen sérül” – ebben semmi moralizálás nincs. Itt egy gyakorlat és egy tudományos közhely kerül egymás mellé, és levonatik a konzekvencia. Szó sincs arról, hogy ki bűnös, ki szent.
„Az a baj, hogy túl sokan vagyunk már a Földön” – ez moralizálás. „Hat és fél milliárd ember ökológiai lábnyoma nagyobb, mint a Föld kapacitása” – ez tényközlés. „Elpusztítjuk a Földet!” – ez moralizálás. „Konkrétan te ilyen és ilyen eszközökkel csökkentheted a saját ökológiai lábnyomodat” – ez egy lehetőség megmutatása.
„Ez és ez az élet egyetlen helyes útja” – ez moralizálás. „Ez és ez biztos, hogy nem az élet egyetlen helyes útja” – ez csak akkor moralizálás, ha a kijelentés ennyiben marad. Ha hozzátesszük: „Azért bizonyos, hogy ez és ez nem az élet egyetlen helyes útja, mert a) szemlátomást a vesztünket okozza és b) az életnek egyébként sincs egyetlen helyes útja” – ez nem moralizálás. Az a) pont egy látható tény felmutatása, a b) pont pedig homlokegyenest az ellentetje mindannak, ami a fentiek szerint a moralizálás lényege.
Amennyiben ezt mondjuk: „Ha az emberek erkölcsösebbek (jobbak, tudatosabbak, felelősségteljesebbek stb.) lennének, megszűnnének a bajok a világban!” – ez moralizálás, ráadásul a változást kitolni akkorra, amikor az emberek „alkalmassá” váltak rá (megtértek, megvilágosodtak, felnőttek stb.) olyan attitűd, amit Daniel Quinn ahhoz hasonlít, mint amikor valaki előbb meg akarja várni, hogy egy nyílt seb teljesen begyógyuljon, és csak utána tesz rá kötést.
Ezzel szemben ha azt mondjuk:
Az ember hárommillió évig fenntartható módon élt ezen a bolygón. Ez azt jelenti, hogy az ember képes fenntartható módon élni ezen a bolygón. Nincs okunk azt feltételezni, hogy eleink erkölcsösebbek, jobbak, tudatosabbak, felelősségteljesebbek lettek volna nálunk – tehát a különbség nyilvánvalóan nem ebben áll. Nézzük meg, mi a különbség az ő életmódjuk és a mienk között! Válogassuk szét a felszínest a lényegitől (ez természetesen gondos elemzést igényel), és ha megtaláltuk a valóban lényegi különbséget, akkor tegyük fel a kérdést: vajon nyitva áll-e előttünk a lehetőség, hogy e felismerés fényében változtassunk az életformánkon? Nyitva áll-e – azaz figyelembe véve gazdasági, társadalmi, technikai és nem utolsó sorban pszichés helyzetünket és adottságainkat, tudjuk-e valamilyen módon adaptálni ezt az így föltárt ismeretet? Tudjuk-e úgy adaptálni, hogy a változást ne lemondásként legyünk kénytelenek megélni, hanem az valóban a nagyobb jó választását jelentse számunkra? –
– akkor ez nem moralizálás, hanem tényeken alapuló kérdésfelvetés, és egy olyan válasz felkínálása, amely esélyt biztosíthat arra, hogy az ember száz, kétszáz, kétezer vagy húszezer év múlva is éljen, élhessen ezen a bolygón.
Szeretem, amikor a blogomban párbeszéd zajlik, mert egyrészt nem kell új poszttémákon ötletelnem, hiszen adják magukat, másrészt a párbeszédekből rengeteget tanulok.
Quinn ökológiai-antropológiai szempontból vizsgálja a dolgokat, de a mondatai, példázatai (Kultúra Anya duruzsolása a fülünkbe [rosszra csábító hang], a csapkodó szárnyú repülő [az emberiség nagyravágyásának megtestesítője]) moralizálást sugallnak –
Kultúra Anya„a kultúra” megszemélyesítése. Nemcsak az Elvevő kultúráé, hanem minden kultúráé. „A kultúra mindig és mindenütt anyaszerep, mert a kultúra alapjában véve az emberi társadalmak és életformák táplálója” – oldja fel saját metaforáját Quinn az Izmaelben.
A Meghagyóknak is van kultúrájuk, vagyis ők is átadják a következő nemzedékeknek mindazt a felhalmozott tudást, amit szükségesnek ítélnek. Az átadásnak e folyamata szükségképpen konzervatív: a status quo fenntartását szolgálja mindenhol. A Meghagyóknál is, az Elvevőknél is. Szó sincs erkölcsi értelemben vett jóról vagy rosszról, szó sincs csábításról. „A Meghagyóknál Kultúra Anya egy olyan életet tanít és őriz, amely egészséges és önfenntartó. Az Elvevőknél viszont olyat, amely egészségtelennek és önpusztítónak bizonyult.” – folytatja Quinn. Más szóval: A meghagyóknál egy olyan működésmódot ad át (kritika nélkül), amely mögött több százezer éves evolúciós tesztelés áll. Az Elvevőknél, ugyancsak kritika nélkül, egy olyan működésmódot ad át, amely egy alig pár ezer éves újítás.
A csapkodó szárnyú repülőgép két okból sem „az emberiség nagyravágyásának megtestesítője”. Idézem azt az összefoglalót, amelyet egy-két éve magam írtam erről a Wikipédián:
Izmael az élet helyes útjára vonatkozóan törvényről beszél, mégpedig a legszigorúbb értelemben vett fizikai törvényekhez hasonló értelemben. Rámutat arra, hogy a természeti törvényeket nem lehet megszegni, csak látszólag. Példaként a repülőgép-készítés őskorát hozza fel, amikor egyesek – a madarak repülési módját megfigyelve és tévesen értelmezve – úgy gondolták, hogy egy emberalkotta szerkezet akkor tud majd repülni, ha csapkodó szárnyakat szerkesztenek rá, és a szárnycsapkodást pedálozással lehet előidézni. Az egyszeri pilóta beül egy ilyen szerkezetbe, és leveti magát a (példában egy nagyon magas) hegyről. Ahogy a levegőben van és pedálozik, boldogan élvezi a repülés szabadságát. Közben némi sajnálkozással elegy lenézéssel gondol azokra, akik a földön járnak. Azonban a szabadság élvezése közben észreveszi, hogy a völgy alja mind közlebb kerül hozzá. „Sebaj, majd kicsit gyorsabban pedálozok” – gondolja. A talaj azonban egyre emelkedik, és a gép menthetetlenül be fog csapódni, mert – szemben a pilóta hiedelmével – nem repül, hanem egyenletesen gyorsuló tempóban zuhan lefelé. A konstrukció egyszerűen nem alkalmas repülésre: nincs összhangban a gravitáció és az aerodinamika törvényeivel.
Az emberiség egy része – mondja Izmael – tízezer évvel ezelőtt felszállt az „Elvevő Villámcsapás” nevű gépre, és élvezi a repülés szabadságát. Az utóbbi egy-két évszázadban mind több társadalom- és természettudós hívja fel a figyelmet arra, hogy veszélyesen közel van a becsapódás, de az Elvevők erre azt mondják: „Sebaj, majd kicsit gyorsabban pedálozunk”. A tízezer éve megépített és a szikláról a mélybe vetett civilizációs szerkezet azonban nem repül, hanem zuhan, mert a konstrukció eleve hibás: nincs összhangban a természeti törvényekkel.
Tehát egyrészt nem az emberiségről van szó, hanem az emberiség egy részéről: mindössze egyetlen kultúráról az akkor létező több ezer vagy tízezer közül. A B története egyik konklúziója és örömhíre pont ez: mi nem vagyunk azonosak az emberiséggel. Ha azonosak lennénk vele, akkor végünk volna, mert az azt jelentené, hogy a természetünkben van a hiba. De nem mi vagyunk az emberiség: nem a „gyarló természetünk” a bajok okozója, hanem egy nem hatékony működésmód. A természetén senki nem tud változtatni. A működésmódján igen (ha nem is könnyen).
Másrészt szó sincs erkölcsi értelemben vett nagyravágyásról. Hatékonyságról van szó, pontosabban a hatékonyság illúziójáról. Az életközösségben minden faj hatékonyan igyekszik jelen lenni, és igyekszik a génjeit hatékonyan átadni a következő nemzedéknek. Ez vetélkedéshez vezet a fajok között, amelynek maximája: vetélkedni szabad, teljes erőbedobással; hadat viselni a vetélytárs ellen nem szabad – legalábbis nem büntetlenül
Ez a maxima nem más, mint egy természeti törvény, amely ugyanúgy érvényesül az élővilág egészében, amint a gravitáció törvénye érvényesül az anyagvilág egészében. Ha valaki megszegi (vagyis neki áll hadat viselni a vetélytársai ellen, amint ezt a mi kultúránk teszi a totalitárius mezőgazdaság gyakorlásával), akkor az az ökológiai törvények értelmében ki fog rostálódni a természetes szelekció folyamata során. Velünk most épp ez történik: nagy léptekkel haladunk egy olyan állapot felé, amikor ugyanaz történik velünk, mit a dinoszauruszokkal: megváltoznak a környezeti körülmények (történetesen azért, mert fölzabáljuk a környezet nagy részét), mi viszont nem tudunk kellő gyorsasággal alkalmazkodni az új körülményekhez. Ezért ugyanaz vár ránk, mint minden más fajra, amely nem tud kellő gyorsasággal alkalmazkodni a megváltozott környezeti körülményekhez.
Ebben a képletben szó sincs nagyravágyásról. Vetélkedésről van szó, csak úgy, mint az oroszlánok és a hiénák között, és a vetélkedés során egy olyan eszköz használatba vételéről, amely kezdetben roppant hatékonynak bizonyul (ne feledjük: a csapkodó szárnyú szerkezet a zuhanás elején valóban a levegőben van, a pilóta valóban élvezheti a levegő szabadságát!), utóbb azonban nyilvánvalóvá válik működésképtelensége.
Jó kis kihívást kaptam Jgy-tól: azt mondja, hogy Daniel Quinn magyarázata arra, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok” valamint az általa vázolt jövőkép (az emberiség pusztulása vagy új reneszánsz) voltaképpen semmi más, mint egy új vallás (ami ha igaz, teszem hozzá én, ezzel azonmód be is söpörhető a többi hatszáznegyvennyolcmillió-kettőszáznegyvenegyezer-háromszázhuszonöt vallás és felekezet közé). Természetesen ezzel messzemenően nem értek egyet, de ez persze nyilván nem hat meg senkit. A lehetőségem egyedül az érvelő ellenbizonyítás. Már ha lehet ezt annak nevezni, hiszen a fölvetett tétel (tehát hogy Quinn tanítása vallás) nem támasztatott alá bizonyítékokkal, csak néhány esetlegesen kiragadott párhuzammal.
Érvekkel természetesen könnyebb vitába szállni, mint blikkfangos kijelentésekkel – vagy ha nem is könnyebb, legalább közel azonos mennyiségű munkát kell befektetni az érdemi vitában álló feleknek. Ebben az esetben azonban az egyik oldalon van pár hangzatos párhuzam, nekem a másik oldalon (a) fel kell(ene) vonultatnom egy komplett valláselméleti és -fenomenológiai introdukciót; ennek alapján (b) meg kéne fogalmaznom egy általános vallásdefiníciót; (c) be kéne mutatnom összefogottan (sokadszorra) Quinn tanítását, majd (d) rámutatnom részletesen azokra a pontokra, amelyek alapján belátható, hogy amit Quinn mond és tesz, az ezeken és ezeken a pontokon lényegét tekintve különbözik a vallás fent megállapított, a posteriori definíciójától.
A szituáció természetesen nem új: hasonló kihívás vezette pl. Karinthy Frigyest az Utazás a koponyám körül megírásához. Az Előszóban, miután több oldal terjedelemben ésszerű indokát adja, miért számol be ily publikus formában agyműtétjéről, a következőket írja:
„És most még valamit.
Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbiak a többiek számára, akikkel szemben szintén előzékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg van nagyobb többségben.
Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, vajon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel. [Kiemelés tőlem – B.B.]
Mint látjuk, az utóbbit választottam.”
Mint látjuk, én még nem választottam. Lehet, hogy a személyiségfejlődésnek van egy olyan foka, amelyen már nem szükséges minden releváns kihívást elfogadni. Ha van, akkor e fok még jórészt ismeretlen, meghódítandó terület előttem. Meg érdekes is a téma – de hát irtó nagy munka lenne lelkiismeretesen eleget tenni a feladatnak. Meglátom majd.
Viszont ha már Daniel Quinn, akkor utalok ismét egy közkeletű tévedésre a tanításával kapcsolatban: sokan úgy értelmezik a mondandóját, hogy a mezőgzdaságot mint olyat kárhoztatja, mintha azt mondaná, hogy az élet egyetlen helyes útja a vadászó-gyűjtögető életmód. Quinn természetesen hasonlót se mond.
Ezt azért tartom fontosnak jelezni, mert a képen látható, otthon érlelődő bodzaszörphöz nem azért gyűjtöttük tegnap éjszaka Tomival a bodzát, mert épp készülünk visszatérni a vadonba, és mondjuk nekiálltunk gyakorolni. Ilyenről szó sincs. A környéken ellenben olyan tömény a bodzaillat, hogy szinte vágni lehet, és Tomiban megszületett az elhatározás: bodzaszörp! Életünkben először, de hát ezt is el kell kezdeni valamikor. (Alant a poszt „Ünnep” címkéje arra vonatkozik, hogy nagyon örülünk a közösen gyűjtött, közösen készített szörpnek.) A neten persze ahány recept, annyi féle, de az mindenesetre közös vonása valamennyinek, hogy kell hozzá víz, cukor, bodza meg citrom, aztán állni kell hagyni. Hogy miből mennyi, hogy hideg helyen-e vagy melegen, hogy kell-e bele tartósító vagy sem, hogy mennyi idő, amíg elkészül – ez mind különböző. És természetesen mindenki esküszik a magáéra.
De szerencsére ebből a rengeteg létező variációból nem kell kiválasztani az egyedüli helyeset, mivel természetesen a bodzaszörpkészítésnek sincs egyetlen helyes útja. Működő utak, bevált módszerek vannak. Ami jó módszer, az fennmarad, ami pedig nem, az elvész. Ha az általunk kipróbált módszer történetesen nem válik be (bár nagyon remélem, hogy igen, és eddig nagyon ígéretesek a konyhában terjengő illatok), akkor van lehetőségünk kipróbálni más módszert, mert szerencsére semmi nem kötelez minket arra, hogy a működésképtelent ismételjük, egyre intenzívebben, míg a világ világ. Mert ha egy módszer nem működik, akkor nem működik. És minél intenzívebben ismételgetik, annál látványosabb a kudarc.
Egyébiránt nagyjából ez Daniel Quinn tanításának a foglalata.
Az Index cikke szerint a következő történt ma Budapesten:
1.) Egy taxis tiltott helyen, az Önkormányzati Minisztérium parkolójában parkolt. 2.) Egy kormányőr igazoltatni akarta. 3.) A taxis erre elhajtott. 4.) A kormányőr erre – ahelyett, hogy felírta volna a rendszámot – rálőtt a taxira. 5.) A lövés egy ártatlan járókelőt talált el és sebesített meg. 6.) A taxis, aki hallotta a lövést, de nem vette észre, hogy ő a célpont, bejelntést tett a rendőrségen. 7.) A rendőrség szabálysértési eljárást kezdeményezett azzal a taxissal szemben, akire az imént lőttek rá. 8.) A környéket lezárta a rendőrség: a parkoló autókat is tilos elvinni. 9.) A parkolási ellenőrök ezalatt elkezdték büntetni a parkolási időt túllépő autósokat.
Nem akarom a blogomat kétszemélyes levelezőoldallá változtatni, de Katának az előző poszthoz írott legutóbbi hozzászólásával kapcsolatos gondolataim ismét önálló posztba kívánkoznak. Alább csak részleteket idézek, részletekben megválaszolva.
De az ember ember, ami azért jelent valamit.
Hogyne: pontosan azt jelenti, mint ha azt mondjuk, hogy a sárgarépa sárgarépa vagy a cickány cickány. Mindegyik sok millió év alatt nyerte el a maga formáját, és mindegyiknek sok millió év alatt alakult ki – folyamatos tesztelés során – az az életmódja, amely számára működőképes. És ha valaki az évmilliós tesztelésre azt mondaná, hogy szar az egész, és márpedig én jobban tudom, hogy mi a megfelelő életmód egy cickány számára, és megvalósítaná a cickányok populációján a légből kapott ötletét – az rövid úton
Amikor arról beszél valaki, hogy önzetlenség, hogy mások iránti felelősségérzet, élni és élni hagyni, hogy a természet szeretete – akkor bár meglehet kevéske természettudományos ismerete van, meglehet az őskorban, vagy a középkorban él – de mégis ennek a bolygónak a megmentéséről van szó. Meg aztán azok a kis vízi járművek utasai, akik biztonságos és működő hajókat tudtak készíteni azok nem csak ismerték az alternatívát, de hasznosították is.
Kerüljük az anakronizmust. Ne vetítsünk vissza a múltba olyan dolgokat, amelyek akkor nem léteztek. Az előtt, hogy 1962-ben megjelent Rachel Carson Néma tavasz c. könyve, egyáltalán nem volt része a közgondolkodásnak, hogy a bolygó életközössége ténylegesen végveszélyben van. A múlt „önzetlenei” és prófétái nem a bolygó megmentéséről beszéltek, hanem a civilizáció fenntartásáról. Ahogy Quinn fogalmaz: amikor arról beszél az egyház, hogy Jézus azért jött, hogy megmentse a világot, akkor „világ” alatt kétségkívül nem a bálnákra gondol, hanem az emberekre.
És akkor, bár ez olyan szörnyű számomra, mintha viccet magyaráznék, ideje tisztázni, hogy mi micsoda a hajós allegóriában.
Az óceán: a Földön található életközösség.
A kis csónakok és egyebek: az emberiség fejlődése során kialakított azon társadalmi szerveződési formák, amelyek kétségkívül működőképesnek bizonyultak az ember számára a természetes szelekció folyamatában. Nevezetesen a sok tízezernyi különféle törzsről van szó. Ezek nagyjából folyamatosan harcban álltak egymással: egyfajta alacsonyszintű, állandó hadviselésről van szó; fogcsattogtatásról, amely kijelöli a határokat, jelzi az identitást, és biztosítja a sokszínűséget, ezáltal pedig a faj túlélését.
A nagy hajó a mi civilizációnk, amely létrejöttének pillanatától kezdve módszeresen pusztította és pusztítja maga körül ezt a sokszínűséget, így a korábban hozzáférhető sok tízezernyi tesztelt megoldásból arra nézve, hogy milyen életmódok bizonyulnak működőképesnek az ember számára, mára alig egy néhány maradt elérhető. A többi végérvényesen elpusztult: visszavonhatatlanul kivesztek az emberiség memetikai állományából, ahogy a dinoszauruszok is visszavonhatatlanul kivesztek az életközösség genetikai állományából.
A lék az allegória gyenge pontja, mert nemcsak arról a valamiről van szó, amitől kezdettől süllyed a hajó, hanem arról is, ami a haladását fenntartja és amitől olyan csodálatosan kényelmesnek bizonyul, hogy az utasai úgy gondolják, ez a hajózás egyetlen helyes útja. Tehát a fejlődés és pusztulás oka egy és ugyanaz, nevezetesen egy három komponensű robbanókeverék.
Az egyik komponens a totalitárius mezőgazdaság, vagyis az a fajta mezőgazdasági gyakorlat, amely a bolygón lévő minden életet potenciális emberi élelmiszernek tekint, és erre fel, ha szükséges, elpusztít minden más életet. Szemben az ökológia azon törvényével, amelyet az élet keletkezése óta minden faj betartott (a sok tízezernyi törzsben élő ember is): vetélkedni teljes erőbedobással szabad, de tilos a versenytársak megsemmisítése. Akár azok közvetlen kiirtásával, akár a táplálékuk megsemmisítésével vagy a táplálékhoz való hozzájutásuk megtagadásával. A mi civilizációnk, elsőként és egyedüliként a Föld életközösségének történetében kivonta magát e szabály alól, és működésének alapelvévé tette, hogy az emberi élet felette áll minden más életnek (vö. „alacsonyabb rendű létformák”, „szubhumán élővilág” és hasonló kifejezések), következésképpen az emberi működés természetes velejárója minden más létforma felhasználása emberi táplálék előállítása céljából.
Ennek a gazdálkodási szemléletnek (és gyakorlatnak) egyenes következménye a nagy mértékű élelemfelesleg megjelenése volt. Ezzel a felesleggel valamit kellett kezdeni, és a kultúránkban olyat tettek, amit soha sehol másutt: az élelmet elzárták az emberek elől. Csak az kapott (és kap ma is) belőle, aki hajlandó részt venni a további túltermelésben. A kulcsra zárt raktárak kulcsa persze valakiknek a kezében van, és e valakik kénytelenek biztosítani, hogy az éhes emberek ne vegyék el tőlük a kulcsot erőszakkal. Vagyis kialakult a hierarchia, ezzel együtt a hierarchia csúcsán lévők helyzetét (a status quót) védő állandó katonaság.
Persze attól, hogy a túltermeléssel létrejött emberi élelem kulcsra van zárva, attól az még van. Van, és valami lesz vele. Ha nem tüzelik el (márpedig általában nem tüzelik el), akkor megevődik – és átalakul valamivé. Emberré. Meg még több emberré. Meg még többé. Meg még többé. Akik számára persze egyre több élelmiszert kell megtermelni, ehhez egyre több területet kell művelés alá vonni, pl. esőerdők kiirtásával. Az egyre több termelés pedig egyre több embert jelent. Az emberiség létszámának legutóbbi megduplázódásához kevesebb évre volt szükség, mint ahány éves én most vagyok.
A második komponens az a mém, amely szerint ez az életmód az emberi élet egyetlen helyes útja. Következésképpen az emberi élet minden más útja helytelen. Értéktelen, erkölcstelen. Pogány, démoni. Elmaradott, meg nem világosult. Ócska, vacak, kártékony. Tehát a mi kultúránk életmódját (vagyis a totalitárius mezőgazdaságot) át kell adni minden más kultúra számára. Ha átveszik, rendben van. Ha nem veszik át, rájuk kell kényszeríteni. Ha a kényszer hatására átveszik, rendben van. Ha ellenállnak – akkor elpusztulnak. Ez történt a mi kisgömböcként mindent magába zabáló kultúránkat körülvevő valamennyi néppel: ez történt tízezer évvel ezelőtt Mezopotámiában, ez történt a Nagy Földrajzi Felfedezések becenévre hallgató genocídium idején, és ez történik most is. Ezzel a mechanizmussal az a sokszínűség számolódik fel, amely az életközösség működésének minden szintjén a magának a működés folyamatosságának biztosítéka.
A robbanókeverék harmadik komponense az, amit Nagy Felejtésnek neveznek. A Nagy Felejtés az a folyamat, illetve állapot, amelyben a kultúránk emberei elfelejtették, hogy előttük is létezett emberi élet, méghozzá hihetetlenül hosszú időn keresztül létezett, legalábbis a mi bagatell pár ezer évecskénkhez mérten. A mi kollektív amnéziánk következtében kialakult az a kép, amely szerint a világ csak párezer éves; a világ teremtése után nem sokkal előlépett az ember a semmiből, és gyakorlatilag azonnal nekiállt földet művelni és civilizációt építeni. Ennek egyik mitologikus megfogalmazása Ádám és Éva története: eszerint már a legelső ember is mezőgazdász volt, aki arca verítékével kereste meg kenyerét. Az, hogy az általunk az emberiség történelmének hitt pár ezer év előtt is létezett az emberiség, méghozzá sok százezer évig – ez csak a legutóbbi százötven-kétszáz év felfedezése. De ezen újonnan megismert tények sem változtatták meg a mítoszt, amely szerint az ember eleve mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született, amint a méhek eleve kaptárépítőnek születnek. Az ember rendeltetése, hogy civilizációt építsen – és hogy ezen építményhez bármi áron ragaszkodjon, akkor is, ha az történetesen a saját pusztulását okozza.
Te magad is arról beszélsz, hogy a hajó a keletkezésekor kapott léket – és az emberek már akkor is látták, hogy valami nem stimmel, hogy nem jó felé mennek a dolgok.
Nem. Egyáltalán nem. A hajó a keletkezésekor kapta a léket, és az emberek nem látták, hogy valami nem stimmel, nem látták, hogy nem jó felé mennek a dolgok. Most már látják, hogy valami nem stimmel, de csaknem mindenki azt mondja, hogy ehhez az útirányhoz ragaszkodni kell, más felé nem mehetnek a dolgok, hiszen az ember mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született, és ez az emberi élet egyetlen helyes útja. Minden más út továbbra is helytelen, értéktelen, erkölcstelen, pogány, démoni, elmaradott, meg nem világosult, ócska, vacak és kártékony. Ez a hiedelem a kulturális mitológiánknak nem esetleges függeléke, hanem szerves része.
Hogy esetleg mégsem ez az élet egyetlen helyes útja, arra csak az elmúlt néhány évtizedben kezdünk fokozatosan ráébredni, és páni félelemmel észleljük, hogy miután a világot a magunkénak deklaráltuk, és ezzel a pusztulásunkat okozó kultúránk határait kitoltuk a végtelenbe, a közeledő pusztulás elől nincs hova menekülni.
A menekülési útvonal annak felismerése lenne, hogy korábban – sok százezer évig – mi tartotta felszínen a számtalan kis csónakot: hogyan volt képes az ember úgy élni, hogy alig négyszáz emberöltő alatt ne robbanjon a népesség mértéke több mint hatszázezerszeresére.
Azóta egyfolytában ott a figyelmeztetés mellett az alternatíva is, mégpedig az amiket korábban felsoroltam. Ezernyi ránk maradt bölcsesség adott és ad alternatívát.
Az okos tanács akkor alternatíva, ha arra vonatkozik, ami a probléma. Az, hogy „Egyél sok sárgarépát!”, csak akkor okos tanács, akkor alternatíva, ha a probléma (mondjuk) a vitaminhiány. Ha a probléma történetesen egy párkapcsolati krízis, akkor az „Egyél sok sárgarépát!” jobb esetben fölösleges és bosszantó – rosszabb esetben azonban kártékony, mármint akkor, ha a problémával küszködő azt hiszi, hogy ez a megoldás rendbe hozza a párkapcsolatát. Mert akkor ahelyett, hogy rendbe hozná, fölösleges babonával tölti az idejét – sárgarépaevéssel. Ami, hozzáteszem, csak ilyen összefüggésben babona: akkor, ha kapcsolatkezelésre használják. Ahogy az amúgy egészséges fokhagyma is babona, ha vámpírok ellen kívánnak védekezni vele.
Igaz, ma másfélékre lenne szükség ahhoz hogy a lék betömődjön, mint sok ezer éve, de az alapelv, a lényeg, a szemléletmód ugyanaz. Az, hogy „jól csak a szívével lát az ember” (és rég rossz, ha ezt konkrétan bizonyítani kell) egy olyan készség, ami megment – régóta mondják, régóta tudjuk és mégis csak keveseknek sajátja.
Ez például a sárgarépa-etetés esete. A „jól csak a szívével lát az ember” fontos alapelv, amikor emberi kapcsolatokról van szó, amikor a transzcendenciával való kapcsolatról van szó. De ha az ember a szívével látva figyeli, hogy zöldre váltott-e a lámpa, akkor rövid úton meghal. Ha a szívével látva figyeli a világegyetem működését, akkor egyetlen természeti törvényt sem fog tudni néven nevezni. Ha a szívével látva igyekszik megérteni, hogy mi működtet hatékonyan egy populációt és mi nem működtet hatékonyan egy másikat, akkor belevész a moralizálás és spiritualitás útvesztőibe – és nem ismeri fel, hogy az egzakt tudomány nyelvén leírható ökológiai problémáról van szó.
Még akkor is, ha vannak akik egész életüket teszik fel arra, hogy ezt másokkal is megértessék. Az egyetlen és egyben a legtöbb, amit el lehet érni, ha valaki ezt önnön életében tudja megvalósítani és átadni azon keveseknek, akik nyitottak rá.
Ha valaki valóban azt a választ adja át az emberi faj e bolygón való fennmaradásának lehetőségével kapcsolatos kérdésekre a szűk környezetének, vagy akár csak egy embernek, ami tényleg a kérdésre adott választ (nem pedig sárgarépáról, erkölcsről, vallásról vagy akár környezetvédelemről beszél), akkor egyetértünk: az illető megtette, ami a feladata: részt vett ezzel a világ megmentésében. Ha viszont – ebben a témában! – a választ a sárgarépában, erkölcsben, vallásban vagy környezetvédelmi programokban látja, akkor azzal sajnos semmi egyebet nem tesz, mint tágítja a léket. Alkalmasint a legjobb szándékkal, de hát a szándék a víz beáramlásának sebességére semmilyen hatással nincs.
Ja, egyébként egy minden korban hasznosítható alternatívát eleddig bizony hogy egyvalaki mondott – egy egyszerű ács fia. ;-)
Hát igen: ennek belátása volt számomra az elmúlt húsz év talán legmegrázóbb élménye. Az, hogy Jézusnak az égvilágon semmi mondanivalója nem volt a világ megmentéséről. Hogy teljes mértékben és elidegeníthetetlenül ennek a kultúrának, ennek a civilizációnak volt a szülötte, és függetlenül attól, hogy tanítása más vonatkozásban mennyire érvényes vagy mennyire nem, az emberiség legsúlyosabb problémájára, a fennmaradásával és fenntartható létmódjával kapcsolatos problémára ugyanúgy nem adott választ, ahogy arra sem, hogy ma reggel miért fagyott le az Outlookom. Jézus minden megnyilvánulása azt támasztja alá, hogy ő is a Nagy Felejtés gyermeke: tanításában nincs üres hely, ahová értelmes és koherens módon elhelyezhető az emberi történelem 98 százaléka.
Jézus szavaiból pontosan ugyanúgy nem tudható meg, hogy milyen alternatívája van a totalitárius mezőgazdaságnak és a civilizációnak, mint ahogy az sem, hogy mit kell kezdeni egy lefagyott levelező programmal. Jézus ugyanis pontosan annyira nem volt Meghagyó, mint amennyire nem volt informatikus.
– kérdezi kétszavas kommentjében Kata Daniel Quinn alább idézett szösszenete kapcsán. A kérdés jogos, de az én válaszom nem kétszavas lesz.
A hajó tízezer éve épült, és a tengerre bocsátás pillanatában léket kapott. Elkezdett beszivárogni a nedvesség, aztán egyre több és több víz került a hajóűrbe. Az utasok évezredeken keresztül szorgalmasan meregették kifelé a vizet, és úgy gondolták, hogy ez hozzátartozik a hajókázáshoz. De a lék egyre tágult, a vízszint egyre magasabb lett, és úgy negyven éve elég sokan elkezdtek megijedni. Mára pedig aki nem vak, az látja, hogy a süllyedés elkerülhetetlen.
Vízi közlekedés azonban korábban is létezett: az emberek már hárommillió évvel ezelőtt elkezdtek úszó fatörzseken kimerészkedni a nyílt tengerre. A járművek aztán egyre tökéletesebbek lettek, és abban az időben, amikor ezt a böhöm nagy óceánjárót építeni kezdték, már több tízezer csónak, tutaj, kenu, kishajó és dereglye volt a vízen mindenfelé. A legkülönfélébbek voltak ezek forma, méret és szín tekintetében, de egy közös volt bennük: mai szemmel nézve mindegyik döbbenetesen biztonságos volt. Döbbenetesen, de nem csodálatosan, elvégre mindegyik járművet sok tíz- vagy százezer éven keresztül tökéletesítgettek. Lehet, hogy két egymás mellett úszó alkalmatosság még csak nem is hasonlított egymásra, de ez senkit nem zavart: föl se merült senkiben, hogy a hajóépítésnek lenne egy „igazi”, egy „egyedül helyes” módja.
A tízezer évvel ezelőtt épített óceánjáró utasai semmivel se voltak jobbak vagy rosszabbak, mint akik a többi járművön hajókáztak. Viszont a hajó olyan kényelmesre sikeredett, hogy utasai elkezdték azt gondolni magukról, hogy a vízi közlekedés minden más módja eredendően helytelen. Az ember arra született, hogy ezen az óceánjárón utazva szelje a habokat.
Hogy mentőcsónak van-e?
Magán a hajón természetesen nincs – miért is lenne? Az építéskor tán fölmerült ugyan, hogy nem ártana egy-kettő, de ha így is volt, miután meggyőződtek járművük kiválóságáról, sürgősen megszabadultak tőlük. Elvégre értelmetlen lenne tökéletlen, idejét múlt járművekkel terhelni a világ egyedüli tökéletes járművét.
A vízen lévő kisebb járművek mindegyike kiváló mentőcsónak lehetne... azaz lehetett volna. Mivel azonban a hajó utasai úgy döntöttek, hogy a vízi közlekedés egyetlen igazi formája semmi más, csakis az ő hajójuk, minden más járművet szisztematikusan a víz alá süllyesztettek. Ha azok utasai felkéredzkedtek a hajóra, akkor nélkülük, ha nem voltak hajlandóak kiszállni, akkor velük együtt. És minden egyes elsüllyesztett csónakkal menthetetlenül elsüllyed azon tudás egy darabkája is, amely tudást sok tíz- és százezer éven keresztül teszteltek. Mára a sok tízezer csónakból alig egy néhány lebeg még a vízen: távoli tengereken, ahová a nagy hajó még nem jutott el. És akad egy pár másik is, amelyben még ülnek ugyan, de minekutána a nagy hajó matrózai meglékelték őket, egyre többen kapaszkodnak át belőlük az óceánjáró fedélzetére, hogy aztán azzal együtt süllyedjenek el.
Ez a hajó menthetetlenül el fog süllyedni. Hogy néhány évtized múlva lesznek-e még embereket szállító járművek ugyanezeken a tengereken, vagy csak a végtelen víztükör lesz, ameddig a szem ellátna, ha lenne még szem, azt nem tudom megmondani. Ha lesznek, akkor az azt jelenti, hogy valakiknek (keveseknek vagy sokaknak) sikerült időben elhagyniuk a hajót, és az uszadék fából vagy bármi egyébből valami újat próbáltak kihozni. És remélhetőleg tanultak elődeik hibájából, és nem a „tökéletes” hajót akarták megépíteni, hanem olyan járművet, amely biztonságos. Olyat, ami működik.
Daniel Quinn alábbi tanmeséje az Ishmael Community oldalán található. Nem hosszú, úgyhogy egy nekifutásban lefordítottam, tessék:
A süllyedő hajó
A hajó süllyedt – méghozzá gyorsan süllyedt. A kapitány így szólt az utasokhoz és a legénységhez: – Most azonnal vízre kell bocsátanunk a mentőcsónakokat. De a legénység így felelt: – Előbb véget kell vetnünk a munkásosztály tőkés kizsákmányolásának. Utána foglalkozhatunk a mentőcsónakokkal. Ekkor megszólaltak a nők: – Előbb egyenlő munkáért egyenlő bért akarunk. A mentőcsónakok várhatnak. Az etnikai kisebbségek így szóltak: – Előbb fel kell számolnunk a faji megkülönböztetést. Csak így lehet megfelelő ülésrendet biztosítani a mentőcsónakokban. A kapitány közbevágott: – Ezek mind fontos kérdések, de az égvilágon semmi jelentőségük nem lesz, ha elpusztulunk. Most azonnal vízre kell bocsátanunk a mentőcsónakokat! De a papok ezt mondták: – Előbb ismét kötelezővé kell tenni a hittanoktatást. Ez fontosabb, mint a mentőcsónakok. Az életvédő aktivisták ezt mondták: – Előbb be kell tiltani az abortuszt. A magzatoknak pontosan ugyanannyi joguk van a mentőcsónakokhoz, mint bárki másnak. A nők döntéshez való jogáért küzdő aktivisták ezt mondták: – Előbb vegyék tudomásul az abortuszhoz való jogunkat, utána majd segítünk mi is mentőcsónak-ügyben. A szocialisták ezt mondták: – Előbb újra kell osztani a javakat. Ha ezzel megvagyunk, akkor majd mindenki egyformán keményen fog dolgozni a mentőcsónakok előkészítésénél. Az állatvédők ezt mondták: – Előbb be kell szüntetnünk az állatokkal való orvosi kísérletezést. Ez nem lehet alárendelni a mentőcsónakok ügyének. Végül a hajó elsüllyedt, és mivel egyetlen mentőcsónak sem volt előkészítve, valamennyien megfulladtak. Legtöbbjük utolsó gondolata a következő volt: – Soha nem is álmodtam volna, hogy az emberiség problémáinak megoldása ilyen hosszú ideig elhúzódhat – vagy hogy a hajó ilyen hirtelen fog elsüllyedni.
Tegnap egy volt osztálytársam adott visszajelzést a blogomról és rólam. Nem szeretném, ha elveszne a kommentek süllyesztőjében, ezért egy részletét idézem itt is:
Posztod „lényegi tartalmára” térve, szomorú, hogy „kikerült” az életedből „a keresztény hit”. Legalább én sajnálom. Tököm tele van ugyanis a besütő „mindenhovával”, fényt és árnyékot akarok, „jókat és gonoszakat”. Mindig reménykedem, hogy nálad találok ilyesmiket, aztán mégsem. Újabban leginkább Népszava vezércikkekre hasonlítanak a posztjaid. Bár lehet, hogy mindig is arra hasonlítottak, csak még friss voltam és türelmes. A helyedben iszonyatosan unnám magam.
Persze válaszoltam neki (ugyancsak kommentben); nem akarom szó szerint idézni. A lényeg az volt, hogy nem tudom, milyenek a Népszava vezércikkei, mert nem érdekelnek. És ami nem érdekel, azzal többnyire azt az eljárást követem, hogy nem olvasom. Ezt választom.
A minap beszélgettem ennek a témának egy általánosabb szintjéről valakivel. Azt találtam mondani, hogy a világ nekünk valamiért nem tetsző jelenségeire alapvetően kétféle módon reagálhatunk. Vagy tudomásul vesszük, hogy az adott dolog olyan, amilyen, nem pedig másmilyen – vagy nem. E ponton persze föl lehet tenni a jó öreg lemezt az empátiáról, és le lehet játszani a régi nótát, miszerint „az elfogadás nem jelent szükségszerűen helyeslést”. De ezt a nótát sokan már régen sem szerették, és sokan ma sem szeretik.
Abban azonban biztos vagyok, hogy ha van két ember, akkor közülük az, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy egy kör történetesen nem háromszög, az sokkal frusztráltabb, elkeseredettebb és nehezebb életet él, mint a másik, aki adott esetben ugyancsak szívesebben látna az adott kör helyén egy háromszöget, de elfogadja, hogy ebben a kérdésben neki nem osztottak lapot. És az első ember ezzel az attitűdjével mellesleg nemcsak a saját életét nehezíti meg, hanem jó eséllyel a környezetéét is.
Délután nem volt munkám, így elkezdtem leírni az utóbbi időben bennem kavargó gondolatokat arról a valamiről, amit a fundamentális teológiában Krisztus-eseménynek neveznek. És egész jól belelendültem, amikor is Tomi felhívott, hogy bár igaz, hogy neki tanulnia kellene, mégis azt javasolja, ne csináljak magamnak alternatív programot (pl. kivételesen ne merüljek bele az írásba annyira, hogy aztán épp hogy elcsípem az utolsó metrót), hanem menjek haza, és eszünk marhasültet. Már vagy két hónapja vágytunk arra, hogy egyszer kisüssünk egy szép nagy szelet marhahúst, és vasárnap este a kisteszkóban be is ruháztunk a projektbe, de aztán fáradtak voltunk, és lefagyasztottuk azzal, hogy majd egyszer kapóra jön. Tomi úgy döntött tegnap, hogy most van a „majd egyszer”.
A hús voltaképpen nem egy, hanem két nagy szelet volt. Sóval és frissen (durvára) tört borssal ettük, továbbá Tomi készített a szaftból valami zseniális szószt: nem tudom pontosan, mi minden volt benne, de többek között hagyma, borókabogyó és fahéj. Köretként jégsaláta volt, némi tökmaggal (meg talán napraforgómaggal) felturbózva. Mindehhez száraz, testes villányi vörösbort ittunk. Tettük mindezt az erkélyen, a lenyugvó nap fényében, és noha mindketten tudjuk a világról mindazon borzalmakat, amiket tudunk, sikerült teljesen belehelyezkednünk a pillanatba. Utána még órákig beszélgettünk és boroztunk; kicsit be is csíptünk, még énekeltünk is egy keveset.
Ritkák az ilyen esték így hétköznap. Valami csaknem mindig van: vagy Tomi van valahol, vagy én, vagy ha otthon vagyunk, akkor vagy neki van valami dolga, vagy nekem. Ez az este ajándék volt, és egy pillanatban azt mondtam valamikor Tominak:
– Most megélem azt, hogy családom van.
Ma reggel a villamoson hirtelen megszólalt a Kossuth-nóta. Illetve valószínűleg nem az volt, de valami nagyon olyan – csak éppen kicsit 1944-esebb érzésem lett tőle. Nemcsak dallam volt, hanem szöveg is, de nem értettem. Felnéztem a könyvből, keresve a hang forrását, és láttam, hogy egy húsz év körüli fiú épp fölveszi a mobilját: az csöngött ilyen hangon. A fiú kicsit vaskosabb volt annál, mint ami az én ízlésem, a fekete póló viszont, amit hordott, nem kicsit ütött el az én ízlésemtől: nagy fehér betűkkel a MAGYAR ELLENÁLLÁS szavak álltak rajta, valami kard vagy turul vagy hasonló társaságában. A fiú levette fejéről a fejhallgatót (nem kis füldugasz volt, hanem nagy bumszli, fülre simuló jószág), és fogadta a hívást. Valaki szemlátomást valami adatot szeretett volna tőle; kis türelmet kért, és a táskájából kivett egy határidőnaplót, amelynek a kötésén látszott, hogy a Jobbik névre hallgató nemzetiszocialista párt kiadványa. (Azé a párté, amelynek nyílt támogatásával Rogán Antal pár éve belvárosi polgármester lett, de ez itt most off topic.)
A fiú megmondta, amit a hívója akart, aztán eltette a füzetet meg a telefonját, és visszarakta a fejhallgatót, és csöndesen folytatta útját. Nekem pedig elkalandoztak a gondolataim. Fölmerült bennem, hogy mi lenne, ha megkérdezném a srácot, mit jelent számára az, hogy ő „magyar”. Történt már hasonló: nemzeti érzelmű, büszke ifjútól kérdeztem, ugyan, ki a három legkedvesebb magyar költője. Az illető kicsit feszengett, aztán felsorolta Arany Jánost, majd sietve témát váltott.
Fél szemmel figyeltem a srácot, és próbáltam elképzelni, amint érdemi beszélgetést folytatok vele magyarságról, a világ helyzetéről, a problémák okairól és a megoldás lehetséges útjairól. Értékekről. A sokféleségnek az egyformasággal szembeni evolúciós előnyéről. Próbáltam elképzelni, de cserben hagyott a fantáziám. Egy másik kép tolakodott be a tudatomba.
Május közepe van. Kevesebb mint két hónap az idei melegfesztiválig. Lelki szemem előtt élesen megjelent ugyanez a fiatalember, amint cimboráival áll a kordon túloldalán, beleordítja a világba gyűlöletét, és tojás, kockakő, Molotov-koktél és szaros víz használatával artikulálja értékrendjét. Rossz beidegződés: e képre már buta módon már megint az érdemi kommunikáció lehetősége merült fel bennem, felejtve azt, hogy e megoldás alkalmazásának vannak bizonyos személyi előfeltételei. Megkérdeztem volna ezt a fiatal fiút, hogy miért szeretne ő elpusztítani engem, a kedvesemet, a tegnapi marhasültes-vörösboros naplementénk emlékét.
Aztán persze kapcsoltam, és nem kérdeztem semmit. Próbáltam olvasni, de elkezdett bennem dübörögni valami: igen, fesztivál lesz, felvonulás is lesz, és ki kell mennem. Már tavaly is úgy éreztem, hogy (a saját értékrendemen belül) nincs alternatívám: az adott helyzetben muszáj kimennem. A tavaly történtek után ez hatványozottan így van: nem tudnék a tükörbe nézni többé, ha gyávaságból távol maradnék.
Pedig bátorság egy szemernyi sincs bennem. Félek, kibaszottul félek. Több mint tíz hónapja történt, ami történt, de mind a mai napig menthetetlenül elönt a szorongás, ha eszembe jut az egész, vagy ha véletlenül a Hősök tere környékére keveredek. Rettegek attól, ami történni fog: attól, hogy bántani fognak, attól, hogy fájni fog, attól, hogy megcsonkítanak vagy megölnek. Engem, vagy bárkit, aki ott van, akit szeretek.
Én leszálltam, a fiatalember ment tovább, nyugodtan. Ő még nem tudja (mert nem szóltak neki kívülről), hogy nem egészen két hónap múlva ugyanott lesz dolgunk. Én tudom, mert nekem már „szóltak belülről”. Ő, ha majd szólnak neki, hogy feladat van, jó bulinak fogja tartani, mindazonáltal, ha máshoz van kedve, megteheti, hogy távol maradjon. Én nagyon nem tartom jó bulinak, mindazonáltal nem tehetem meg, hogy távol maradjak.
Az egyetemen a tanár analitikus szociálpszichológia órán arról beszélt, hogy az ún. feminista pszichológia eredetileg reakció volt arra, amit Freud vallott a nőkről. Freud (aki egyébként, ezt én teszem hozzá, mereven elutasított mindenféle vallást) azt állította, hogy a nő a férfi kiegészítője. Kiegészítője – azaz önáló értéke, jelentősége nincs, csak a férfihoz mint mindenkori referenciaponthoz kapcsolódóan értelmezhető. Tehát a nő definíciója az, hogy nem férfi. A nő dolga az, hogy feleség és anya legyen.
A feminista pszichológia úgy keletkezett, hogy egyes nők vették a bátorságot, és elutasították ezt az elnyomó ideológiát (mert az!), amely, ezt is én teszem hozzá, egybecseng azzal, amit a katolikus egyház és a hitlerizmus állít. Azt mondták, ill. mondják, hogy a nő önálló valóság, aki önmagában ugyanúgy teljes értékű, ahogy a férfi is teljes értékű önmagában. Hogy tarthatatlan minden olyan rendszer, amely a nőt csakis a férfihoz való relációjában képes, ill. hajlandó értelmezni. Hogy a nő lényege nem az, hogy a férfi kiegészítő alkatrésze, szexuális és egyéb segédeszköze legyen. Szemben Freuddal, aki azt vallotta, hogy egy nőnél a heteroszexualitáson és az anyaságon kívül minden más patológia.
És ekkor megszólal a Tomi mögötti sorban egy fiatalember – egy pszichológushallgató, a jövő reménysége, aki pár éven belül vélhetőleg embereket fog gyógyítani, azon dolgozva, hogy mi és szeretteink érett, fejlőtt személyiséggel lehessünk részei a társadalomnak úgy, hogy abban jól érezzük magunkat –; megszólal a reménybeli lélekgyógító a 2009. esztendőben, az Európai Unióban, Magyarországon; megszólal, kinyilatkoztatván a végső igazságot:
Sosem bízhatunk a másik hűségében, mondja Frau Hartmann. Mindig megváltozhat valamilyen rejtett minta szerint. Ma a barátom vagy, de van benned egy rejtett határ, ahonnan Istennek engedelmeskedsz. Ha öntudatlanul átlépem ezt a vonalat, akkor, bár továbbra is úgy mosolyogsz rám, mint barátodra, meglehet, szent kötelességednek tekinted, hogy elpusztíts. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy boszorkány vagyok, és Isten azt akarja, hogy égessék meg a boszorkányokat, úgyhogy megégetsz. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy anabaptista vagyok, és Isten azt akarja, hogy fojtsák vízbe az anabaptistákat, úgyhogy vízbe fojtasz. Ezen a héten a barátom vagy, de jövő héten azt mondják, hogy waldens eretnek vagyok, és Isten azt akarja, hogy akasszák fel a waldenseket, úgyhogy felakasztasz.
Más. Sólyom tegnap aláírta a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt: július elsejével hatályba lép. Ha csak egy héttel korábban írta volna alá, akkor egy hónappal korábban lép hatályba: június elsején. Így azonban a hatályba lépés feltehetőleg nagyjából egybeesik az idei melegfesztivállal. Jó kis casus belli lesz a náciknak.
Megint más. Néhányan elakadtak az előző posztnál azon, hogy merre mennek az emberek. Az ő kedvükért itt ez a lépcső: ezen nem mennek semerre. Ez csak egy nettó lépcső. És a mondanivalómat ugyanúgy kifejezi.
A mellékelt képen M. C. Escher egyik híres képe látható. Figyeljük meg rajta a lépcsőt, amelyen az emberek sétálnak: fölfelé vezet. Mindig csak fölfelé, míg nem aztán körbe ér, és ismét a kiindulási ponton vagyunk, ahol lehet folytatni az utat, továbbra is csak fölfelé... Escher az ilyen képeiről vált híressé, amelyek fityiszt mutatnak a valóságnak.
Természetesen van apropója annak, hogy ezt a képet, vagy inkább ezt a jelenséget említem. Nemrég említettem itt Aronson és Tavris Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) – Az önigazolás lélektana c. könyvét. A szerzők a következő, nagyon szemléletes képet vezetik be, majd használják újra meg újra az önigazolás illusztrálására. Van egy piramis, amelynek a csúcsán – tehát egyazon ponton – áll két ember. Ez a közös pont lehet egy közös gondolat, közös vélemény, közös attitűd valamivel kapcsolatban. Egy adott szituációban aztán mindketten hoznak egy apró, voltaképpen jelentéktelen, de egymással ellentétes döntést. Ezzel mindketten elkezdenek lefelé csúszni a piramis oldalán – méghozzá két ellentétes oldalán. Nem nagyon, kicsit. De ezzel egy kicsit el is távolodtak egymástól. A következő döntésük, mivel mindketten racionális lények, már igazodni fog az első döntésükhöz, hiszen konzekvensek kívánnak lenni önmagukkal. Így egy kicsit még lejjebb csúsznak, és egy kicsit még jobban eltávolodnak egymástól. A könyv eredeti példája két egyetemre felvételiző diákról szól, akik mindketten becsületes fiatalemberek, és akiknek egyaránt fontos a bejutás. És egy konkrét pillanatban mindketten puskázásra szorulnának, sőt erre lehetőségük is nyílik. Bagatell ügy, hát nem? Az egyik ténylegesen puskázik egyet, a másik nem. Ezt követően ha megkérdezik őket, hogy mit gondolnak a csalásról mint olyanról, eltérő választ fognak adni. Az egyik (aki csalt) enyhén fogja megítélni, menthetőnek találja, mivel elindult lefelé a piramis egyik oldalán. A másik (aki nem csalt) az állhatatosság erényére hivatkozva súlyos véteknek fogja minősíteni, mivel elindult lefelé a piramis másik oldalán. Egy következő helyzetben pedig, amikor ismét csalni lehet (vagy nem lehet), illetve véleményt kell mondani a csalás jelenségéről, szavuk/tettük igazodni fog a korábbi döntésükhöz. Mire évek múlva leérnek a piramis aljára, a két – eredetileg közös ponton álló – ember attitűdjét egy napon sem lehet említeni: az egyikből vérkonzervatív erénycsősz lett az önigazolások láncolatában, a másikból – ugyanígy – szélsőségesen liberális vagy anarchista.
Amikor valaki tudatos döntéssel, mi több, nagy nyilvánosság előtt mond igent valamire (egy pártra, egy világnézetre, egy vallásra, egy eszmére), akkor elindul lefelé a piramis oldalán. Nincs megállás, illetve a megállás a bigottéria, a fundamentalizmus, a kérlelhetetlenség.
Többnyire.
Előfordul, hogy valakinek az életében megvalósul az escheri vízió. Megy lefelé a piramis oldalán, mind nagyobb léptekkel, és évek múltán, amikor leér az aljára – akkor egy szép tavaszi napon azt tapasztalja, hogy íme, ott áll ismét a piramis tetején. Nem könnyű helyzet az ilyen. Az embernek évek, évtizededk önigazolását kell felülbírálnia ilyenkor. De megléphető – és esetleg földeríthető, hogy mi található a piramis többi oldalán.
Ez van mostanában velem. Több mint eddigi életem felével ezelőtt (1989 februárjában) kimondtam magamra a keresztény jelzőt. És elindultam a lefelé a piramis oldalán: keresztség, elsőáldozás, Szentlélek-keresztség, bérmálkozás, szerzetesi hivatás, papi hivatás, és teológia, teológia, teológia. Mivel az elsődlegesen használt elhárító mechanizmusom a racionalizálás, mindig is fontos volt számomra, hogy soron következő döntéseim a józan ész fényében, a logika szabályait követve értelmesek legyenek (mármint önmagam előtt). Emiatt az önigazolás (érzelmek tüzében) kikovácsolt láncszemeit többnyire a szigorú racionalitás és hegesztőpisztolyával kapcsoltam egymásba.
Így csúsztam, mind lejjebb és lejjebb a piramis oldalán, két évtizeden keresztül. És most, 2009 tavaszán azon kapom magam, hogy folyamatos lefelé csúszás után, íme, ott vagyok a piramis csúcsán, mintt 1989. február elején. Ott vagyok – azaz nem is vagyok ott, mert (szigorúan a bejárt terület ismeretében) elindultam lefelé, felderíteni a piramis másik oldalát.
Elmondom majd, ha adatik rá időm, hogy milyen ez az oldal. Egyelőre csak annyit mondanék róla: szikrázóan süt a nap, személyválogatás nélkül mindazokra, akiket a túloldalon „jóknak és gonoszoknak” neveznek. Ezen az oldalon ezt úgy mondják: mindenhova.
Kissé tán zsenánt dolog, amikor az ember saját magától idéz, de alább ezt teszem:
Viszolygó csodálattal adóztam már akkor is azon embertársaimnak, akik barátok tucatjairól, ha nem százairól számolnak be. Persze nyilván definíció kérdése, hogy ki mit nevez barátságnak – én a kapcsolataim döntő többségének megjelölésére tökéletesen megfelelőnek találom a fent taglalt „ismerős” és „félreismerős” kategóriákat.
Azonban időről időre fölbukkan az életemben egy-egy ember, aki valóban közel enged magához, akit valóban közel engedek magamhoz. Akivel éhezzük és szomjazzuk egymás társaságát. Akivel nemcsak hasonló az érdeklődési körünk, hanem újra meg újra jóleső csodálkozással konstatáljuk, hogy „nahát, őt is ugyanazok a kérdések feszítik, mint engem”, és hogy e kérdések megválaszolására mindkettőnknek hasonló válaszkezdeményeink vannak.
Amikor észreveszem, hogy az életemben egy ideje ismét jelen van valaki, akivel kölcsönösen vágyunk arra, hogy megosszuk egymással a megoszthatatlant – azt mindig ünnepnek, ajándéknak tekintem. Ilyenkor az illetőre azt mondom: a barátom. És örülök, hogy az erre adatott hetekben, hónapokban vagy években barátként tudhatom őt magam mellett.
Mert aztán telik-múlik az idő, és valamelyikünk figyelme olyan kérdések (vagy olyan válaszok) irányába mozdul el, ahová a másik nem tudja vagy nem akarja követni. Ilyenkor fokozatosan megritkulnak a találkozások, elmaradoznak a hosszú-hosszú telefonok, én pedig, a szükséges gyászmunka elvégzése után – amelynek egyik fázisa, mint minden gyászmunka esetén, természetesen a tagadás –, megállapítom magamban, hogy az illető ismét az ismerőseim vagy félreismerőseim táborát gyarapítja.
Nyilván számtalan oka van annak, hogy a tagadás fázisa többnyire irreálisan hosszú ideig húzódik nálam. Mivel azonban tapasztalom, hogy ez kifejezetten árt mind lelki, mind testi egészségemnek, mostanában, ha ily módon veszítek el egy barátot, tudatosan igyekszem alkalmazkodni az új helyzethez. És magamat figyelve az a gyanúm, hogy lényegesen kevesebb energiát emészt fel a még oly fájdalmas veszteség elfogadása is, mint a barátság helyreállításának görcsös akarása.
A fenti idézetet minden további nélkül lehet tekinteni puszta könyvajánlónak. De természetesen van másik olvasata is: az aktualitás.
Egy tegnapi beszélgetés kapcsán világos lett számomra, amit sokáig tagadtam: e napoknak/heteknek az egyik fő feladata számomra, hogy végleg elengedjek és elgyászoljak két-három olyan embert, akikkel nem is oly rég nagyon közeli barátok voltunk, azonban úgy pörgött ki lábunk alól a közös táncparkett, hogy ma azt kell mondjam rájuk: sokakhaz hasonlóan a félreismerőseim.
Olyannyira azok, hogy például a fenti idézet számukra valószínűleg teljesen ismeretlen szövegnek bizonyul, jóllehet az idézet forrásának (vagyis a könyvemnek) megszületését bízvást tekinthetem az elmúlt tíz évem három legfontosabb eseménye egyikének. S ennek megfelelően az elsők között kapták meg tőlem a tiszteletpéldányt, amikor szinte még meg se száradt rajta a nyomdafesték.
(A kettős mérce használatát elkerülendő – és a felelősségrevonás-feelinget visszaszorítandó – hozzáteszem: minden bizonnyal én is csupán félreismerősük vagyok nekik.)
Erőszakmentes kommunikáció témában kaptam pár napja egy levelet Fernandeltől, azzal, hogy ha gondolom, blogoljam le. Gondolom, úgyhogy ezennel közzéteszem, kommentár nélkül. Azért így, mert nem akarom megmondani a frankót: kíváncsi vagyok, ki mit gondol róla. Főleg azok, akik tudják, mi az az EMK.
Most, munkába jövet a közeli CBA-ban sikerült összeszólalkoznom egy nővel. Az iránta való -indulatomat már megalapozta, hogy a kosarát a földön tolta, erre nagyon allergiás vagyok. Aztán a pékárus pultnál hosszan érdeklődött a különböző termékek minősége, illetve az ő számára félrerakhatósága iránt. Nem tudom, létezik-e valamiféle „illendő időtartam”, amit egy vevő ne lépjen túl, ha mögötte is vannak, mindenesetre tetemes sor képződött a nő jóvoltából. Hangsúlyozom, a tevékenysége nem szó szerinti vásárlás, hanem tájékozódás volt. Persze, mert gyarló emberek vagyunk, a sorban már többen tettük a megjegyzéseket. A nő egyszer oda is szólt nekem, hogy ha sürgős, kérjem, amit akarok. Mondtam, én kérném is, de hát... (Ez a „de hát” arra vonatkozott, hogy én akarhatok, amit akarok, az eladó továbbra is ővele foglalkozik.) Végül csak sorra kerültem, de utóbb a nő utánam szólt, hogy ha panaszom van, neki mondjam, ne pedig beszóljak a háta mögött (másvalaki szólt be, szerintem azt a hangot tulajdonította nekem), és egyáltalán, ő, ha a helyzet úgy hozza, akár félórán át vásárolhat. Mondtam, persze, joga van félórán át vásárolni, nekem meg jogom van morogni. Igen, de ő fölajánlotta, hogy kérjek, amit én nem köszöntem meg, helyette epés megjegyzést tettem. Egy úriember megköszönte volna, de ezek szerint én nem vagyok az. Úgy látszik, tényleg nem, feleltem, mert nem vagyok frappáns: az, hogy bizonyos helyzetekben nem vagyok úriember, csak később jutott eszembe. Mint ahogy az is, hogy ő félóráig nem vásárolt, hanem kérdezősködött. Ezt szóvá is tettem, ebből újabb meccs kezdett kialakulni.
Hosszú felvezetés után most jön a lényeg. Egyrészt nem éreztem maradéktalanul sármentesnek magamat sem az ügyben, másrészt láttam, hogy ebből a játszmából egyikünk sem tud jól kijönni. Úgyhogy megkérdeztem, megfelelő megoldásnak tartja-e, ha most elnézést kérek a nem megfelelő hangért. Igen, mondta, sőt, ez esetben ő is elnézést kér. Két-három nyájas mondatban biztosítottuk egymást, hogy általában nem szoktunk így viselkedni, ma valami front lehet vagy mi... és elköszöntünk egymástól.
Nem tudom, ez a lezárás zsiráfológiailag minek számít. Zsiráfnyelvre váltásnak, vagy a sakálfülek behúzásának? Hogy részemről minek számít, tudom, mert nem maradt bennem semmi „dögölj meg!” jellegű érzés.
Legközelebb, ha éttermet kerestek Tomival, akkor végre jusson eszedbe: a Bartók Béla úti Nevada Pub-ba nem azért nem akartok többet menni, mert snassz vagy mert egyéb izé, hanem mert felettébb kérdéses, hogy a (gondosan túlfűszerezett) hús friss-e vagy sem.
Tegnap este fél 11-kor megígértem telefonban egy hölgynek, hogy a blogomon megemlékezem a cégükről, és hát ígéret szép szó, ha megtartják – eh, most már úgy se jó, de mindegy.
Az interneten nagyon sok helyen lehet sushit rendelni. A küönböző cégek különböző igényeket elégítenek ki. Én a következő opciót szeretném itt megörökíteni:
Ha kifejezetten arra vágysz...
...hogy az ígért 45-90 perc helyett két és fél óra múlva érkezzen meg az étel;
...hogy ahhoz, hogy egyáltalán megkapd a rendelésedet, saját magadnak kelljen rátelefonálnod a cégre;
...hogy ígéretet kapj telefonban, hogy utánanéznek, és két percen belül visszahívnak, ehhez képest húsz perc múlva ismét neked kell telefonálnod, mert természetesen nem hívnak vissza;
...hogy telefonban épp hogy csak le nem csesznek, hogy mit zaklatod őket;
...hogy a futár, amikor végül befut, bocsánatkérés helyett kioktat, hogy attól ő nem ér ide gyorsabban, hogy telefonálgatsz;
...hogy amikor fizetés után észre veszed, hogy nem kaptál nyugtát, és utána kiáltasz a futárnak az erkélyről, ő először három emelet magasba kiabálva próbál hasbaakasztani, hogy a rendelést tartalmazó cetli valójában nyugta;
...hogy amikor visszaordítasz, hogy nem, ez nem nyugta, akkor azt mondja: „Pillanat!”, majd egy perc múlva látod, hogy felpattan a motorjára, és elhúz a francba;
...hogy ezek után a a sushiról kiderüljön, hogy a rizs esik szét, a hal enyhén szólva nem friss (persze ennyi időn keresztül utaztatva egy májusi alkonyon miért is lenne az) –
A rejtvényként föltett kérdés a következő: Találsz-e valami társadalmilag és pszichológiailag érdekes motívumot ebben a szövegben? Maga a vizsgálandó szöveg majd alább következik; előbb a hozzá tartozó történet.
A történet banálisan annyi, hogy augusztusban le fog járni a jogsim, és úgy döntöttem, összekötöm a kellemetlent a hasznossal. Miután nemrég (konkrétan nagypénteken) újfent meggyomortükröztek, s ezzel együtt készült egy labor is (ami amúgy is szükséges a jogsi meghosszabbításához), kihasználtam a lehetőséget, hogy nem kell elmenni a háziorvoshoz laborbeutalóért, majd laborba, majd megint a háziorvoshoz, hanem egyfüst alatt el tudom intézni az egészet. El is mentem kedd este, én voltam az utolsó kuncsaft valamikor nyolc előtt nem sok perccel. A doktornőt kisebb-nagyobb nehézségek árán sikerült meggyőznöm arról, hogy (az emésztőszervi nyavalyáimat leszámítva) aránylag kutya bajom; miután meghallgatott-megtapogatott, én pedig leolvastam a számokat a vékony piros vonal alatt is, továbbá kiderült, hogy csukott szemmel eltalálom az orrom, a vérnyomásom pedig 130/70, kiállította a papírt, miszerint. Még megdicsérte a koleszterinszintemet, és kérdezte, hogy ez magától ilyen remek-e, majd áttért a vesszőparipájára:
– Birtalan úr, most odaadjuk a papírt, de azért majd el kéne ám menni egy EKG-ra! Mikor is volt utoljára EKG-n?
Mondtam, hogy nemrég (aztán megnézte a kisokosában, és az utolsó bejegyzést 2003-ban találta), de hangsúlyoztam, hogy soha az életben semmi baja nem volt a szívemnek. Nem baj, azért csak menjek el, mondta, elvégre „bizony, lassan már negyven évesek leszünk, nem, Birtalan úr?!”
Mit lehet erre mondani? Kurvára semmi affinitásom nincs ilyen jellegű különprogramokhoz, de elvettem a beutalót. És ezzel el is érkeztünk a tartalomelemzés tárgyát képező szöveghez. A papíron (amelynek a fejlécét majd nekem kell kitölteni), a következő előrenyomtatott szöveg áll:
T. Ekg! Kérem a beteg 12 elvezetéses ekg vizsgálatát!
És akkor a rejtvény még egyszer: (eltekintve a helyesírási hibáktól) találsz-e valami társadalmilag és pszichológiailag érdekes motívumot ebben a szövegben?
Alább jön a megoldás.
De ne olvass tovább.
Tényleg gondolkodj el egy kicsit.
Nekem sem tűnt fel először. Másnap, szokás szerint zuhanyozás közben kezdtem gondolkodni, és alig vártam, hogy megtörölközzek: meg akartam nézni, hogy jól emlékszem-e, hogy valóban így szól-e a beutaló. Megnéztem, és jól emlékeztem. Valóban ez áll benne: „a beteg”.
Még egyszer: mi is történt? Elmentem az orvoshoz egy csaknem tökéletes laborleletet fölmutatva. Az egyetlen panaszom, amiről beszámoltam, a jogosítványom közelgő lejárata volt. Vagyis egy merőben adminisztratív ügyben jelentem meg a rendelésen. Hogy merőben adminisztratív, azt a negatív vizsgálatok is megerősítették. És ezek után megkapom a beutalót, amelyben így vagyok nevezve: a beteg.
A pszichológia ezen a téren látványosan előrébb tart, mint az egészségügy általában. Egy-két évtizeddel ezelőtt azt a valakit, akivel a pszichológus foglalkozott, ugyancsak betegnek hívták, esetleg páciensnek. Ez utóbbi szó azt jelenti: szenvedő. Aztán kapcsoltak. Rájöttek, hogy ez az elnevezés több szempontból is előnytelen. Egyrészt a pszichológust és azt, aki hozzá jár, alá-fölé rendelt viszonyba pozícionálja. Van a mindentudó doktor bácsi, aki majd jól meggyógyítja a tudatlan kis páciensét. Ez az alaphelyzet kifejezetten hátráltatja a terápiás munkát. Másrészt ha a pszichológushoz járó valakinek az elnevezése eleve az, hogy „beteg” akkor ezzel ki van mondva, hogy a terápia amúgy se lesz hatékony. Elvégre hogy hangoznék a pszichológus feljegyzésében a terápiát lezáró mondat: „A beteg immár egészséges?”
A pszichológusok többségéhez az utóbbi időben immár nem betegek vagy páciensek, hanem kliensek járnak, azaz ügyfelek. Mint az ügyvédekhez vagy az önkormányzati hivatalnokokhoz. Ez a kifejezés nem címkéz, nem stigmatizál, hanem egyszerűen leírja a helyzetet: az egyik embernek van valami elintéznivalója, amely ügyben a másik ember partnerként van jelen. Aki hallott vagy olvasott már valamit is arról, hogy az indirekt szugggesztióknak micsoda óriási hatásuk lehet, mind pozitív, mind negatív irányban, az pontosan érti, hogy miért jelentős ez az aprócska kis változás.
És azt is érti, ami a magyarországi orvoslásban folyik, ahol is az egészségügy a legfittebb embert is a szó szoros értelmében megbetegíti.
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
Függetlenül attól, hogy az énképével összefér-e, csaknem mindenki röhögött már 
Viszont ha már Daniel Quinn, akkor utalok ismét egy közkeletű tévedésre a tanításával kapcsolatban: sokan úgy értelmezik a mondandóját, hogy a mezőgzdaságot mint olyat kárhoztatja, mintha azt mondaná, hogy az élet egyetlen helyes útja a vadászó-gyűjtögető életmód. Quinn természetesen hasonlót se mond.
A mellékelt képen 
