Morális poszt

Úgy vélem, az elmúlt napok kommentáradata után indokolt, hogy tisztázzam, mit értek én moralizáláson és mit nem.

A morál szó eredete a latin mos, moris m szó, amelynek jelentése: szokás. Értve ezalatt elsődlegesen az „ősök tiszteletreméltó szokásait”, amelyek megtartása biztosítja a társadalmi szerkezet (és természetszerűleg a javak elosztása) változatlanságát. A szó többes számú alakja a mores (vö. „O tempora, o mores! = Ó, idők, ó, erkölcsök!”), erre a valamire, vagyis „az ősök tiszteletreméltó szokásaira” tanítják meg azt, akit móresre tanítanak.

Természetesen a szokások jönnek és mennek. Hatvan éve Magyarországon még egy mos, egy szokás volt, hogy „úriember nem jár kalap nélkül”. Aki ezt megszegte, és hajadonfőtt ment ki az utcára, az jogi értelemben bűncselekményt ugyan nem követett el, de vétett a szokásjog, az erkölcs ellen.

Akik számára fontos a mindenkori status quo fenntartása, azok pontosan tudják, hogy azon szokások, amelyekhez ragaszkodnak (vagy amelyeket visszasírnak), milyen tünékenyek, milyen esetlegesek. Semmi esetre sem jelentik önmaguk garanciáját, nem indokolják önmagukat. Szükséges tehát, hogy kívülről, alkalmasint felülről indokoltassanak meg.

Ezek az indokok természetesen olyanok, amelyekkel eleve nem lehet vitába szállni: nem érvek, hanem axiómák, tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Ilyen formulák pl.: „Azért, mert azt mondtam.”, „Istennek tetsző dolog.”, „Ezt így kell.”, „Így helyénvaló.”, „Ilyet nem szabad csinálni.”, vagy éppen „Rossz vége lesz ennek.”

Hogy honnan tudjuk, hogy nem szabad, hogy voltaképpen miért lenne rossz vége, arra nincs válasz.

Ez a moralizálás.

Ha azt mondom: „Pistike, ne nyúlj a konnektorba, mert csak a rossz kisfiúk csinálnak ilyesmit” – az moralizálás. Ellenben ha azt mondom: „Pistike, ne nyúlj a konnektorba, mert agyoncsaphat az áram”, az nem moralizálás, hanem egy jövőbeli lehetőség tényeken, megfigyeléseken alapuló felmutatása, és az erre való figyelmeztetés.

„Ne pusztítsuk az esőerdőket, mert a fáknak és az ott élő állatoknak is van joguk élni!” – ez moralizálás. Bűntudatkeltés. Ellenben: „Ne pusztítsuk az esőerdőket, mert az ökoszisztéma stabil működésének alapja a biodiverzitás, és az erdők kiirtásával ez jelentősen sérül” – ebben semmi moralizálás nincs. Itt egy gyakorlat és egy tudományos közhely kerül egymás mellé, és levonatik a konzekvencia. Szó sincs arról, hogy ki bűnös, ki szent.

„Az a baj, hogy túl sokan vagyunk már a Földön” – ez moralizálás. „Hat és fél milliárd ember ökológiai lábnyoma nagyobb, mint a Föld kapacitása” – ez tényközlés. „Elpusztítjuk a Földet!” – ez moralizálás. „Konkrétan te ilyen és ilyen eszközökkel csökkentheted a saját ökológiai lábnyomodat” – ez egy lehetőség megmutatása.

„Ez és ez az élet egyetlen helyes útja” – ez moralizálás. „Ez és ez biztos, hogy nem az élet egyetlen helyes útja” – ez csak akkor moralizálás, ha a kijelentés ennyiben marad. Ha hozzátesszük: „Azért bizonyos, hogy ez és ez nem az élet egyetlen helyes útja, mert a) szemlátomást a vesztünket okozza és b) az életnek egyébként sincs egyetlen helyes útja” – ez nem moralizálás. Az a) pont egy látható tény felmutatása, a b) pont pedig homlokegyenest az ellentetje mindannak, ami a fentiek szerint a moralizálás lényege.

Amennyiben ezt mondjuk: „Ha az emberek erkölcsösebbek (jobbak, tudatosabbak, felelősségteljesebbek stb.) lennének, megszűnnének a bajok a világban!” – ez moralizálás, ráadásul a változást kitolni akkorra, amikor az emberek „alkalmassá” váltak rá (megtértek, megvilágosodtak, felnőttek stb.) olyan attitűd, amit Daniel Quinn ahhoz hasonlít, mint amikor valaki előbb meg akarja várni, hogy egy nyílt seb teljesen begyógyuljon, és csak utána tesz rá kötést.

Ezzel szemben ha azt mondjuk:

Az ember hárommillió évig fenntartható módon élt ezen a bolygón. Ez azt jelenti, hogy az ember képes fenntartható módon élni ezen a bolygón. Nincs okunk azt feltételezni, hogy eleink erkölcsösebbek, jobbak, tudatosabbak, felelősségteljesebbek lettek volna nálunk – tehát a különbség nyilvánvalóan nem ebben áll. Nézzük meg, mi a különbség az ő életmódjuk és a mienk között! Válogassuk szét a felszínest a lényegitől (ez természetesen gondos elemzést igényel), és ha megtaláltuk a valóban lényegi különbséget, akkor tegyük fel a kérdést: vajon nyitva áll-e előttünk a lehetőség, hogy e felismerés fényében változtassunk az életformánkon? Nyitva áll-e – azaz figyelembe véve gazdasági, társadalmi, technikai és nem utolsó sorban pszichés helyzetünket és adottságainkat, tudjuk-e valamilyen módon adaptálni ezt az így föltárt ismeretet? Tudjuk-e úgy adaptálni, hogy a változást ne lemondásként legyünk kénytelenek megélni, hanem az valóban a nagyobb jó választását jelentse számunkra? –

– akkor ez nem moralizálás, hanem tényeken alapuló kérdésfelvetés, és egy olyan válasz felkínálása, amely esélyt biztosíthat arra, hogy az ember száz, kétszáz, kétezer vagy húszezer év múlva is éljen, élhessen ezen a bolygón.

Címkék: Vallás, Világ+ember

---