Tegnap egy volt osztálytársam adott visszajelzést a blogomról és rólam. Nem szeretném, ha elveszne a kommentek süllyesztőjében, ezért egy részletét idézem itt is:

Posztod „lényegi tartalmára” térve, szomorú, hogy „kikerült” az életedből „a keresztény hit”. Legalább én sajnálom. Tököm tele van ugyanis a besütő „mindenhovával”, fényt és árnyékot akarok, „jókat és gonoszakat”. Mindig reménykedem, hogy nálad találok ilyesmiket, aztán mégsem. Újabban leginkább Népszava vezércikkekre hasonlítanak a posztjaid. Bár lehet, hogy mindig is arra hasonlítottak, csak még friss voltam és türelmes. A helyedben iszonyatosan unnám magam.

Persze válaszoltam neki (ugyancsak kommentben); nem akarom szó szerint idézni. A lényeg az volt, hogy nem tudom, milyenek a Népszava vezércikkei, mert nem érdekelnek. És ami nem érdekel, azzal többnyire azt az eljárást követem, hogy nem olvasom. Ezt választom.

A minap beszélgettem ennek a témának egy általánosabb szintjéről valakivel. Azt találtam mondani, hogy a világ nekünk valamiért nem tetsző jelenségeire alapvetően kétféle módon reagálhatunk. Vagy tudomásul vesszük, hogy az adott dolog olyan, amilyen, nem pedig másmilyen – vagy nem. E ponton persze föl lehet tenni a jó öreg lemezt az empátiáról, és le lehet játszani a régi nótát, miszerint „az elfogadás nem jelent szükségszerűen helyeslést”. De ezt a nótát sokan már régen sem szerették, és sokan ma sem szeretik.

Abban azonban biztos vagyok, hogy ha van két ember, akkor közülük az, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy egy kör történetesen nem háromszög, az sokkal frusztráltabb, elkeseredettebb és nehezebb életet él, mint a másik, aki adott esetben ugyancsak szívesebben látna az adott kör helyén egy háromszöget, de elfogadja, hogy ebben a kérdésben neki nem osztottak lapot. És az első ember ezzel az attitűdjével mellesleg nemcsak a saját életét nehezíti meg, hanem jó eséllyel a környezetéét is.

Tegnap este Tomi meg én már megint romboltuk a társadalmat.

Délután nem volt munkám, így elkezdtem leírni az utóbbi időben bennem kavargó gondolatokat arról a valamiről, amit a fundamentális teológiában Krisztus-eseménynek neveznek. És egész jól belelendültem, amikor is Tomi felhívott, hogy bár igaz, hogy neki tanulnia kellene, mégis azt javasolja, ne csináljak magamnak alternatív programot (pl. kivételesen ne merüljek bele az írásba annyira, hogy aztán épp hogy elcsípem az utolsó metrót), hanem menjek haza, és eszünk marhasültet. Már vagy két hónapja vágytunk arra, hogy egyszer kisüssünk egy szép nagy szelet marhahúst, és vasárnap este a kisteszkóban be is ruháztunk a projektbe, de aztán fáradtak voltunk, és lefagyasztottuk azzal, hogy majd egyszer kapóra jön. Tomi úgy döntött tegnap, hogy most van a „majd egyszer”.

A hús voltaképpen nem egy, hanem két nagy szelet volt. Sóval és frissen (durvára) tört borssal ettük, továbbá Tomi készített a szaftból valami zseniális szószt: nem tudom pontosan, mi minden volt benne, de többek között hagyma, borókabogyó és fahéj. Köretként jégsaláta volt, némi tökmaggal (meg talán napraforgómaggal) felturbózva. Mindehhez száraz, testes villányi vörösbort ittunk. Tettük mindezt az erkélyen, a lenyugvó nap fényében, és noha mindketten tudjuk a világról mindazon borzalmakat, amiket tudunk, sikerült teljesen belehelyezkednünk a pillanatba. Utána még órákig beszélgettünk és boroztunk; kicsit be is csíptünk, még énekeltünk is egy keveset.

Ritkák az ilyen esték így hétköznap. Valami csaknem mindig van: vagy Tomi van valahol, vagy én, vagy ha otthon vagyunk, akkor vagy neki van valami dolga, vagy nekem. Ez az este ajándék volt, és egy pillanatban azt mondtam valamikor Tominak:

– Most megélem azt, hogy családom van.

Ma reggel a villamoson hirtelen megszólalt a Kossuth-nóta. Illetve valószínűleg nem az volt, de valami nagyon olyan – csak éppen kicsit 1944-esebb érzésem lett tőle. Nemcsak dallam volt, hanem szöveg is, de nem értettem. Felnéztem a könyvből, keresve a hang forrását, és láttam, hogy egy húsz év körüli fiú épp fölveszi a mobilját: az csöngött ilyen hangon. A fiú kicsit vaskosabb volt annál, mint ami az én ízlésem, a fekete póló viszont, amit hordott, nem kicsit ütött el az én ízlésemtől: nagy fehér betűkkel a MAGYAR ELLENÁLLÁS szavak álltak rajta, valami kard vagy turul vagy hasonló társaságában. A fiú levette fejéről a fejhallgatót (nem kis füldugasz volt, hanem nagy bumszli, fülre simuló jószág), és fogadta a hívást. Valaki szemlátomást valami adatot szeretett volna tőle; kis türelmet kért, és a táskájából kivett egy határidőnaplót, amelynek a kötésén látszott, hogy a Jobbik névre hallgató nemzetiszocialista párt kiadványa. (Azé a párté, amelynek nyílt támogatásával Rogán Antal pár éve belvárosi polgármester lett, de ez itt most off topic.)

A fiú megmondta, amit a hívója akart, aztán eltette a füzetet meg a telefonját, és visszarakta a fejhallgatót, és csöndesen folytatta útját. Nekem pedig elkalandoztak a gondolataim. Fölmerült bennem, hogy mi lenne, ha megkérdezném a srácot, mit jelent számára az, hogy ő „magyar”. Történt már hasonló: nemzeti érzelmű, büszke ifjútól kérdeztem, ugyan, ki a három legkedvesebb magyar költője. Az illető kicsit feszengett, aztán felsorolta Arany Jánost, majd sietve témát váltott.

Fél szemmel figyeltem a srácot, és próbáltam elképzelni, amint érdemi beszélgetést folytatok vele magyarságról, a világ helyzetéről, a problémák okairól és a megoldás lehetséges útjairól. Értékekről. A sokféleségnek az egyformasággal szembeni evolúciós előnyéről. Próbáltam elképzelni, de cserben hagyott a fantáziám. Egy másik kép tolakodott be a tudatomba.

Május közepe van. Kevesebb mint két hónap az idei melegfesztiválig. Lelki szemem előtt élesen megjelent ugyanez a fiatalember, amint cimboráival áll a kordon túloldalán, beleordítja a világba gyűlöletét, és tojás, kockakő, Molotov-koktél és szaros víz használatával artikulálja értékrendjét. Rossz beidegződés: e képre már buta módon már megint az érdemi kommunikáció lehetősége merült fel bennem, felejtve azt, hogy e megoldás alkalmazásának vannak bizonyos személyi előfeltételei. Megkérdeztem volna ezt a fiatal fiút, hogy miért szeretne ő elpusztítani engem, a kedvesemet, a tegnapi marhasültes-vörösboros naplementénk emlékét.

Aztán persze kapcsoltam, és nem kérdeztem semmit. Próbáltam olvasni, de elkezdett bennem dübörögni valami: igen, fesztivál lesz, felvonulás is lesz, és ki kell mennem. Már tavaly is úgy éreztem, hogy (a saját értékrendemen belül) nincs alternatívám: az adott helyzetben muszáj kimennem. A tavaly történtek után ez hatványozottan így van: nem tudnék a tükörbe nézni többé, ha gyávaságból távol maradnék.

Pedig bátorság egy szemernyi sincs bennem. Félek, kibaszottul félek. Több mint tíz hónapja történt, ami történt, de mind a mai napig menthetetlenül elönt a szorongás, ha eszembe jut az egész, vagy ha véletlenül a Hősök tere környékére keveredek. Rettegek attól, ami történni fog: attól, hogy bántani fognak, attól, hogy fájni fog, attól, hogy megcsonkítanak vagy megölnek. Engem, vagy bárkit, aki ott van, akit szeretek.

Én leszálltam, a fiatalember ment tovább, nyugodtan. Ő még nem tudja (mert nem szóltak neki kívülről), hogy nem egészen két hónap múlva ugyanott lesz dolgunk. Én tudom, mert nekem már „szóltak belülről”. Ő, ha majd szólnak neki, hogy feladat van, jó bulinak fogja tartani, mindazonáltal, ha máshoz van kedve, megteheti, hogy távol maradjon. Én nagyon nem tartom jó bulinak, mindazonáltal nem tehetem meg, hogy távol maradjak.

Hát igen: ez is a világ sokszínűsége.

Címkék: Brühühü, Emlék, Gasztro, Halál, Kapcsolatok, Kisebbség, Melegség, Politika, Pszicho, Vallás, Világ+ember, Virtuál

---