A tegnapi eszmefuttatásom után egy barátomtól olyan ajándékot kaptam, ami nagyon kedves a szívemnek: kérdéseket. Azért szeretem a nekem szegezett kérdéseket, mert amíg keresem rájuk a választ (akár a saját ismereteim között, akár külső forrásban), addig rengeteget tanulok az adott témáról. Ha ma elmondhatom magamról, hogy aránylag érteni vélem az erőszakmentes kommunikáció és a civilizációkritika (Izmael-téma) alapvető összefüggéseit, akkor azt elsősorban annak a számtalan – gyakran igencsak izzasztó – kérdésnek köszönhetem, amit ismerősök és ismeretlenek akár itt a blogomban, akár magánlevelekben nekem szögeztek.

Barátomnak (már ha jól értettem őt) két fő kérdése volt. Az egyik arra vonatkozott, hogy voltaképpen miért is kell empatikusnak lenni a másikkal, amikor is az empátia igen nagy energia-befektetést jelent, és ehhez képest gyakran csekély hasznot hajt (értve ez alatt azt, hogy a másiknak mennyit tudtunk valójában segíteni). A másik kérdés az empátia mennyiségének véges voltát feszegette: mi van akkor, ha valakinek egyszerűen elfogynak a tartalékai? Az hogyan legyen empatikus.

Ami a „Miért kell empatikusnak lenni?” kérdést illeti, arra a rövid válaszom (bár nem egyáltalán nem tartom magam az empátia szakértőjének) az, hogy nem kötelező empatikusnak lenni, és főleg nem kötelező mindig empatikusnak lenni.

Az empátia az intim kapcsolatok hajtóereje. Az „intim” szót itt a tranzakció-analízis terminológiája szerint használom: eszerint az intimitás érdemi, kölcsönös és játszmamentes kapcsolat. Kinek-kinek egyéni (személyiségében gyökerező) döntése, hogy kivel (pontosabban ki mindenkivel) szeretne ilyen értelemben vett intim kapcsolatot kialakítani és fenntartani. Van, akinek elég erős a személyisége ahhoz, hogy közvetlen környezte nagy részével efféle kapcsolatban legyen: párjával, családtagjaival, munkatársaival. És van, aki azt választja, hogy neki bőven elég, ha egyetlen emberrel van ilyen kapcsolata, oszt’ mindenki más bekaphassa. Ezzel nincs is baj. Annyit kell csak látni, hogy intim kapcsolat nincs empátia nélkül, és akkor a kérdés máris nem úgy tevődik fel, hogy lehet-e/kell-e fűvel-fával állandón empatizálni, hanem úgy, hogy kötelező-e mindenkivel intim kapcsolatban lenni. És nyilván nem kötelező.

Az embereknek elemi igényük, hogy strukturálják az együtt eltöltött időt, és ennek több lehetősége van. Eric Berne szerint ezek a következők:

1. rituálék
2. időtöltések
3. játszmák
4. intimitás
5. tevékenység („munka”)

(A lista nulladik eleme a visszavonultság: társaságban elvégre az is egy opció, hogy valaki kivonja magát az interakciókból.) Empátia ebből kizárólag az intimitáshoz szükséges, a többihez nem kell. Ahhoz, hogy a közértben kérj és kapj tíz deka párizsit (tevékenység), neked és az eladónak nem kell empatikusnak lennetek egymással. Ahhoz, hogy a lépcsőházban Kovács bácsitól hetente kétszer megkérdezd, hogy hogy van a köszvénye, ő pedig erre válaszként mindig elmondja, hogy hát, köszöni, hol jobban, hol rosszabbul (rituálé), ugyancsak nem kell empátia.

Létezhetnek hosszú távú ún. „barátságok”, amelyek teljesen nélkülözhetik az empátiát: ezekben vagy időtöltésekkel strukturálják az időt (pl. fociról vagy filmekről beszélgetnek, sopánkodnak a politikai helyzeten, megbeszélik, hogy „bezzeg a mi időnkben”, felidézik a régi haverokkal való sztorikat, stb.), vagy játszmákkal. Ez utóbbiról itt most nem akarok részletesebben szólni: boldogult wikipédista koromban írtam erről egy szerintem aránylag összeszedett szócikket. Empátia a játszmához sem kell, sőt, akik nyilvánvalóan játszmakapcsolatban állnak egymással, azoknál egyenesen veszélyes lehet, ha az empátia egyszer csak megjelenik a kapcsolatban. Hiszen az empátia egyben őszinteséget is jelent, márpedig profi játékosoknál ez kifejezett játékrontásnak minősül. És ha azon a játszmán kívül, amelynek fenntartásában mindkét fél érdekelt, semmi más összetartó elem nincs a kapcsolatban, akkor ha az empátia véget vet a játszmának, az akár a kapcsolat megszakadásához is vezethet.

Ami viszont az intim kapcsolatokat illeti, azoknál valóban az a helyzet, hogy empátia nélkül egyszerűen nem üzemelnek. De azért bizonyos distinkciókat itt is tehetünk.

Egyrészt a legintimebb kapcsolatok sem csak „intimkedésből” állnak. A párkapcsolatoknak, a barátságoknak is megvannak a maguk rituáléi, van bennük közös munka, helyet kaphat a visszavonultság, van helyük az ilyen-olyan időtöltéseknek – és sajnos a játszmamentesség megvalósítása sem megy egyik pillanatról a másikra. Mi több, az intimitásnak is van olyan formája, amelynek a leírására nem a legalkalmasabb az empátia (alapvetően kognitív-emocionális) fogalma: ilyen például a szexualitás. Mindebből az következik, hogy az intim kapcsolatokban sem kell napi 24 órában csúcsra járatni az empátiát.

Másrészt az intimitásnak nem kizárólag a párkapcsolat vagy a barátság a lehetséges tere. Az őszinte és kölcsönös bevonódás nem jelent feltétlenül archaikus mélységekben történő lélekvájkálást: létrejöhet a fenti értelemben vett intim kapcsolat két idegen között az autóbuszon is, három-három mondat erejéig – de akkor e mondatok hajtóereje értelemszerűen ugyancsak az empátia.

Harmadrészt pedig azt gondolom korrekt eljárásnak (tudatában léve, hogy a „korrekt” szó eredendően nem EMK-kompatibilis), ha azon kapcsolatainkban, amelyeket nem az intimitásra építünk, lemondunk az olyan megnyilvánulásokról, amelyek egyébként kifejezetten az empátiában nyernének megalapozást. Ilyen megnyilvánulásnak tartom az összes olyan mondatot, megjegyzést, tanácsot, javaslatot és észrevételt, ami a másik személyiségére, érzéseire, érzelmeire, szükségleteire, kapcsolataira, megjelenésére stb. vonatkozik. Ha egyszer azt választom, hogy X-szel nem akarok empatikusan összekapcsolódni, akkor e választásommal azt is vállalom, hogy nem osztom neki az észt arra vonatkozóan, hogy meglátásom szerint milyen is ő, miért olyan, amilyen, és mit kéne tennie, hogy másmilyen legyen. A társadalom (viszonylag) egészséges működéséhez véleményem szerint szükséges, hogy a „nem lehet egyszerre baszni is meg szűznek is maradni” elv itt maradéktalanul érvényesüljön.

Tehát még egyszer, másképp fogalmazva: azzal nincs baj, ha valakivel a kapcsolatom az intimitásnál alacsonyabb fokozaton mozog. Baj akkor van, ha e kapcsolaton belül valamelyikünk olyan VIP-szektorba téved, ahová csak az empátia biztosítaná a belépőjegyet. Ilyenkor tud a kapcsolatban megjelenni a sértettség és a vádaskodás. Mert ha én történetesen nem veszek tudomást a kommunikációs partnerem érzelmeiről, az teljesen rendben van. Azzal egyszerűen csak betartok egy bizonyos határt. Ha ellenben tudomást veszek róla, és reagálok rá, de empátia nélkül – akkor méltán számíthatok arra, hogy szemtől szemben vagy a hátam mögött előbb-utóbb ellátnak az „arrogáns, érzéketlen tapló” vagy a „beképzelt, indiszkrét majom” jelzők valamelyikével.

Ugyanakkor fontos szempontnak gondolom azt is, amire fentebb már utaltam, hogy az empátia nem szükségszerűen egyenlő pszichoterápiás mélységekbe való alámerüléssel. Elképzelhető, hogy egy helyzetben úgy ítélem meg, hogy itt a másik számára a „komoly segítség” az lenne, ha 10 egységnyi empátiát adnék neki – nekem viszont aktuálisan csak 1 egységnyi mozgósítható empátiám van raktáron. Ilyen esetben ez az 1 egység elég lehet arra, hogy úgy tudjak kilépni a szituációból – úgy tudjak nemet mondani a másiknak –, hogy eközben ne súlyosbítsam a helyzetét, hogy ne rúgjak bele. Például:

– Látom / hallom, hogy szomorú vagy / levert vagy / tanácstalan vagy / össze vagy zuhanva / el vagy keseredve / stb., és valószínűleg jót tenne neked, hogy egy jót beszélgethetnénk, de pillanatnyilag olyan elkeseredett / fáradt / gondterhelt / rosszkedvű / stb. vagyok, hogy nem lennék képes annyira odafigyelni rád, amennyire szeretnék. Milyen lenne az neked, ha inkább félóra múlva hívnálak fel / jövő szerdán találkoznánk / leírnád e-mailben a dolgokat / megkeresnéd X-et / konzultálnál Y-nal / stb.?

Szerintem ez kongruens magatartás: annyit adok, amennyit adni tudok, nem többet – azt a keveset viszont úgy adom, hogy a másiknak javára váljon.

Arra, hogy mit lehet tenni azért, hogy ez a kevés több legyen, nem tudok rövid és egyszerű választ, a hosszú és összetett válasz megírására pedig nem vállalkozom. De ha vállalkoznék rá, egész biztos, hogy olyan kifejezések szerepelnének benne, mint önismeret, személyiségfejlődés, pozitív gondolkodás, relaxáció, belső erőforrások mobilizálása, új erőforrások tudatos gyűjtése, társas kapcsolatok fejlesztése, intim kapcsolatok kialakítása, mélyítése és fenntartása, kielégítő testi és lelki táplálkozás, rendszeres pihenés stb. És nem utolsósorban azon csodafegyver rendszeres alkalmazása, amit az EMK-ban úgy neveznek: empátiát adni önmagunknak.

Címkék: EMK, Kapcsolatok, Kommunikáció, Pszicho

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Rég írtam utoljára a zsiráfnyelvről. Olyan rég, hogy a blogom esetleges újabb olvasói talán nem is tudják, hogy a zsiráfnyelv kifejezés az erőszakmentes kommunikáció (EMK) beceneve.

Az EMK a gyakorlatban 2×4 lépésből áll (megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés), és feltehetőleg többek számára örömhírként szolgál, hogy e lépéseket nem áll szándékomban (ismételten) részletezni. Akit érdekel (vagy aki nem ért valamit az alábbiakból), az a fenti linkre kattintva utánanézhet. Amiről most írni szeretnék, az a konkrét lépések mögötti hajtómotor, vagy ha tetszik, az üzemanyag. Az a valami, amely nélkül a zsiráfaspiráns térdig koptathatja a lábát, miközben ropja egyre a zsiráftáncot – és amit művel, az mégsem lesz egyéb, mint szofisztikált sakálordítás. Metafora nélkül ugyanez: ha e "valami" hiányzik az emberből, akkor hiába próbálkozik formálisan az erőszakmentes kommunikáció lépéseivel, kommunikációja menthetetlenül erőszakos marad.

Ez a valami nem más, mint az empátia.

„Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével, a másik emberrel való közvetlen kapcsolat során, bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.” (Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana)

E definíciót én személy szerint nagyon korrektnek gondolom – csak egy kicsit túl hosszúnak, egy kicsit túl bonyolultnak. Vagy talán túl elvontnak. A magam részéről könnyebben megértem az empátia lényegét, ha egy képhez kötöm. Ez a kép pedig a következő.

Két ember ül egymással szemben egy szobában, és beszélgetnek. Az egyik elmondja, hogyan látja a világot (beleértve az emberi kapcsolatait, többek között a beszélgetőpartnerét), milyen érzései vannak éppen, minek örül, mi fáj neki, mire vágyik, mitől fél, stb. Társának, ha szeretné érteni, miről is van szó voltaképpen, lényegében két lehetősége van.

Az egyik lehetősége, hogy figyelmesen nézi és hallgatja a beszélőt. Odafigyel arra, amit mond, és arra, ahogy mondja. Megfigyeli a nonverbális részleteket: az öltözködését, a gesztusait, a mimikáját, hangja apró rezdüléseit; és reflektál a ténylegesen elhangzottakra, teszem azt, rámutat az általánosításokra, önellentmondásokra, logikátlanságokra, a hiedelmek megalapozatlanságára, stb. Gondolatban vagy ténylegesen tán még jegyzeteket is készít, és ezekre támaszkodva levonja a megfelelő konzekvenciát.

A másik lehetőség: felkel a helyéről, átgyalogol a szobán, egészen a másik székéig, megfordul, és beleül ugyanabba a székbe, amelyben a másik ücsörög. Beleül, és azt látja, azt érzi, amit a másik érez.

De hát ez marhaság! – mondhatja erre bárki. És elsorolhat egy csomó kifogást: Hogy üljek rá egy olyan székre, amelyen már ül valaki? Lökjem le? Vagy üljek az ölébe? De ha oda is ülök, akkor sem fogom ugyanazt látni – már csak azért sem, mert az eredeti székem, ahonnan épp felálltam, üresen áll.

Teljesen jogos. A kép ezer sebből vérzik. Ennek ellenére számomra ez a kép bír a legnagyobb magyarázóerővel arra nézve, hogy mi a különbség az empátia és a nem-empátia (saját neologizmusommal élve: nempátia) között. Aki empátiát gyakorol, az elmozdul a saját pozíciójából. Mást csinál, mint egyébként, s ennek következtében más lesz az is, amit tapasztal. Az NLP zsargonjával élve lelép a saját kognitív térképéről, és rálép a másik ember térképére.

Minden térképen más tereptárgyak vannak. Más tapasztalatok, más emlékek, mi több, más genetikai és fizikai adottságok. Aki állandóan csak a saját térképén mozog, az erről mit sem tud. Az azt hiszi, hogy a világ olyan, amilyennek ő tapasztalja. És ha mások másmilyennek tapasztalják, akkor tévednek.

Ha átülünk a másik székébe (vagy rálépünk a másik térképére) meglepve észlelhetjük, hogy a másik szék (vagy a másik térkép) más. Kényelmesebb vagy kényelmetlenebb – vagy egyszerűen csak máshogy kényelmes. Nicsak: ami a saját székünkből nézve súlyos és otromba problémának tűnt, az innen egyáltalán nem is látszik, bárhogy meresztgetjük a szemünket! Nahát: amit amonnan apró homokbuckának néztünk, az eminnen fenyegető, megmászhatatlan hegységnek bizonyul! Hinnye: itt van egy írásjel, amely olyan nyilvánvalóan B betű, hogy csak na – pedig odaátról a nyakunkat tettük volna, hogy az egy 13-as szám! Ejnye: amit a másik székből értelmetlen, paranoid zagyvaságnak hallottunk, az most kristálytiszta, logikus – és fenyegető – valóság!

Ez az empátia, ez az erőszakmentes kommunikáció szíve. Ennek hiányában az EMK szívtelen. Átvitt értelemben is, de a szó szoros értelmében is: olyan, mint amikor bármilyen élőlénynek hiányzik a szíve: mozdulatlan, hideg és merev – egyszóval: döglött. Olyan nagyon döglött, mint a Monty Pythonék papagája.

Miről lehet megismerni, hogy valaki empátiát gyakorol? Szerintem arról, hogy az illető körül titokzatos módon átmelegszik a levegő; barátságos, biztonságos légkör veszi körül. Na jó. Tudom, hogy ez elég képlékeny leírás. Egyszerűbb arra rámutatni, hogy mi az ismertetőjele annak, hogy amit az ember csinál, az nem empátia. ("Az ember" jelen esetben mind önmagunkat, mind a másik felet jelentheti.) Egy bizonyos ismertetőjelet nem tudok. De vannak olyan szófordulatok, amelyek minél nagyobb számban fordulnak elő valakinek a kommunikációjában, annál biztosabb, hogy az illető bizony nem emeli fel a seggét a maga kényelmes székéből: hogy amit művel, az az összes pszichologizálás mellett (vagy ellenére) is minden, csak nem empátia.

– Nincs igazad.
– Helytelenül gondolkodsz.
– De hát ez magától értetődő!
– Komolyan azt hiszed, hogy...?
– Ne érezd úgy, hogy...!
– Ugyan, ugyan!
– Semmi okod nincs azt érezni, hogy...
– Irreális az az érzésed, hogy...
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a dolognak.
– Most mit aggódsz?
– Rá se ránts!
– Örülnöd kéne!
– Fölösleges szoronganod.
– Más a te helyedben...
– Ne félj!
– Majd elmúlik.
– Gondolj valami másra!

És persze az örök kedvencem:

– Hibásan érzel.

Amikor hirtelen azt veszem észre, hogy a saját kommunikációmban kezdenek túlburjánzani ezek a kifejezések, akkor az első reakcióm, hogy megijedek és elszégyellem magam. A második, hogy megpróbálom megérteni magamat, hogy vajon miért nehezebb most a szokottnál, hogy átlépjek a másik térképére. Az ok ilyenkor többnyire a fáradtság, a csalódottság, az akut öleléshiány, vagy beleragadás valamilyen – számomra súlyos – problémába.

Ha másnál tapasztalom ugyanezt, akkor helyzetfüggő, hogy miként reagálok. Van, hogy bosszankodom, van, hogy elkeserít a dolog, de megesik, hogy kárörvendően röhögök magamban. Ez különösen akkor esélyes, ha olyasvalakit hallok a fenti módon sakálkodni (és lehetőleg nem velem), aki nagyon nagyra van a saját önismeretével, segítő szakmájával és pszichológiai tudásával.

Persze világos, hogy amikor így reagálok, akkor ismét csak nem mozdulok el a saját székemről. Hiszen az empátia tárgya elvileg a másik ember bármilyen megnyilvánulása lehet. Az is, hogy vajon miért nem képes az empátiára. És a meglepő válasz az, hogy az ok többnyire a fáradtság, a csalódottság, az akut öleléshiány, vagy beleragadás valamilyen – az illető számára súlyos – problémába.

Megszóltam Buda Béla definícióját, hogy túl hosszú, és utána írtam ezt a regényt. Holott lehet, hgoy elég lett volna idézni az indián mondást:

– Ne ítélj el senkit, amíg nem jártál legalább egy napot az ő mokaszinjában!

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Van egy olyan dolog a kozmoszban, amit kizárólag a meleg férfiak nem ismernek. A nők ismerik, mert van nekik – de hát a meleg férfiak nem nők. A heteró férfiak ismerik, mert nagyon is érdekli őket – de hát a meleg férfiak többek között pont attól melegek, mert ez a valami maximálisan kívül esik az érdeklődésükön.

Ez a valami a vagina. Ami nekem oly mértékben kimaradt az életemből (az ifjúkori identitáskrízis egy hevenyészett és kétségbeesett – és egy üveg vodkával megsegített – próbálkozását leszámítva), hogy esetemben még az általános iskolai „vicces” beszólás (ti. „Menj vissza oda, ahonnan jöttél!”) sem stimmelt, tekintve, hogy császárral születtem.

Alapvetően nyitott gondolkodású embernek tartom magam: hajlandó vagyok elolvasni olyan szövegeket, amelyek megkérdőjelezik az aktuális világnézetemet; a Vidám Parkban kipróbáltam a hullámvasutat és a centrifugát; noha korábban utáltam az olajbogyót, egyszer csak megszerettem (és azóta is olajbogyófüggő vagyok); volt, hogy megkóstoltam az osztrigát (csaknem meg is fulladtam tőle); igyekszem empatikusan megérteni a tömeggyilkost – de az én nyitottságomnak is van határa. És a vagina, mint ontológiai entitás, eleddig e határon túl helyezkedett el. Vagina, mint olyan, nincs, nem létezik, vagy ha létezik is, akkor az egyetlen adekvát attitűd, amellyel irányában viszonyulhatok, az a viszolygás.

Tegnap este azonban Tomival megnéztük A vagina monológok című színmű filmváltozatát (egy nagyon kedves barátunktól kaptuk kölcsön DVD-n). Az első negyedóra e viszolygás jegyében telt. Azonban a szerző és előadó, Eve Ensler olyan megkapó, keresetlen őszinteséggel, egyszersmind olyan elemi erővel kommunikálta üzenetét, hogy első, zsigeri érzésem átadta helyét egyfelől az önfeledt szórakozásnak, másfelől a mély megrendülésnek.

Alább Legeza Ilona könyvismertetőjét idézem:

„Bárcsak ősanyáim is tudták volna, hogy a testük szentség. Hiszem, hogy az olyan botrányos hangok és az olyan őszinte szavak segítségével, mint amilyenek ebben a könyvben is találhatóak, a jövő nagymamái, anyái és lányai meggyógyítják önmagukat – és rendbe hozzák a világot” A vagina monológokat több mint húsz ország színházaiban játsszák sikerrel. Eve Ensler több mint kétszáz interjút készített idős és fiatal nőkkel, házasokkal és egyedülállókkal, tudósokkal és prostituáltakkal, hajléktalanokkal, szegényekkel és gazdagokkal, heteroszexuálisokkal és leszbikusokkal, ázsiaiakkal, európaiakkal, amerikaiakkal és zsidókkal, majd ezekből a bensőséges vallomásokból írta meg a monológokat. Arra kérte a nőket, hogy beszéljenek a vaginájukról, pozitív és negatív élményeikről. Természetesen nem volt könnyű helyzetben, hiszen a nők saját testükhöz való viszonyáról nem szokás beszélni, különösen az idősebbeknek esett nehezére erről szólni. Az őszinte, szókimondó, költői szövegezésű, személyes hangú történetek a nővé érés, az első menstruáció, a szexualitás, a leszbikus szerelem, az örömszerzés, az erőszak és a szülés témáját járják körül. Szólnak arról, mennyire fontos nevet adni a vaginának, hiszen ez az első lépés a megismerése felé vezető úton. Olvashatunk arról, hogy sok nő iszonyodott a saját testétől vagy egyszerűen csak nem ismerte, aztán a felfedezése milyen diadalmas érzés volt. Megrázó képet kapunk a női nemiszerv-csonkításról, a boszniai nők háborús kínjairól, a gyermekkori zaklatásokról, az elhallgatott szenvedésekről. Megtudhatjuk, hogy leánya első menstruációjakor az egyik család megünnepelte a nagy eseményt, a másikban az anya felpofozta gyermekét. Ezek az élmények akár egész életre meghatározóak lehettek. A monológok azonban örömökről és vágyakról is szólnak, és a játékosság sem hiányzik belőlük. Ahány nő, annyiféle a válasz a „Mit viselne a vagina, ha felöltözne?” kérdésre: van, akié selyemharisnyát, másoké álarcot, angórát vagy szögesdrótkerítést. Az olvasmányos kötet, amely rávilágít arra, hogy a nők többsége mennyire nem ismeri a saját testét, hogy mennyire meghatározóak a nőiességgel kapcsolatos első élmények, és milyen káros lehet az elhallgatás.

A film nem egészen másfél órája alatt többet értettem meg abból, hogy mi a nőiség és mit jelent nőnek lenni, mint az elmúlt négy évtizedben összesen. Nagyobb tiszteletet ébresztett bennem a nők mint nők iránt (noha soha nem voltam hímsoviniszta), mint megannyi agresszív színezetű – feminista vagy kvázifeminista töltetű – beszélgetés és olvasmányélmény. Ettől persze egy kicsivel sem vagyok kevésbé meleg, mint voltam tegnap ilyenkor, mégis úgy érzem, megláttam valami újat a világból.

Voltaképpen ez a történet is egy ballada a költészet hatalmáról.

Címkék: Film, Kapcsolatok, Kisebbség, Könyv, Melegség, Pszicho, Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Sokszor és sokféleképpen jellemeztek már mind engem, mind az írásaimat. „De mi az igazság?” – kérdezné Xenophilius Lovegood? Most megtudtam végre. Egy több mint három évvel ezelőtti agymenésemhez írt kommentet Almási Lászlóné, akinek múlhatatlan hálával tartozom, mert bearanyozta a reggelemet.

Szokásomhoz híven változtatás nélkül idézem a nekem írt sorokat:

Uram ! Boldoggá tesz , hogy van egy hely ahol írhaTOK öNNEK ANÉLKÜL , HOGY 10 ismerősöm e-mail címét kiadnám . És ahol végre nem korlátozott gondolatom 300 karakterre . Tudatosan kerestem meg blogját , mert hallottam valakitől Önről , aki nem érti , nem tudja hová tenni . Pedig egyszerű . Kérem előre bocsájtanám , azt válaszol amit akar , a véleményem akkor is leírom . Meglátásaim : tanulmányait és a vallást folyamatosan becsmérli , de végig abból táplálkozik . Figyelje kérem az ellentmondásait . Gondalatai ide-oda röpködnek , mint a nagyoknál , csak ott REND van . Az Ön fejében , sőt merem mondani a lelkében is óriási zűrzavar uralkodik . Igen jó ilyenkor mindent kiírni , de önmagának . Oda a fiók mélyére . Uram ! Honnan veszi a bátorságot , hogy cinikusan kritizáljon oly csodákat , mint az evolúció , vagy a történelem . Önnél tanultabb , tapasztaltabb tudósok , kutatók , történészek foglalkoztak és foglalkoznak eme szakokkal , mellyel vitába szállhat , de legyen ez ügyben megfelelő vitapartnere . Nevetségesen felülről ír , ez ellenszenvessé teszi , holott csak egy beteg ember . Megkérdezném , ha nem tanult volna a teológián akkor is minden második szava idegenszó lenne ? Vagy a magyar nyelvvel is baja van ? Hogy meri József Attilát zagyvaságai között idézni ? Bár Ön egy nagyon értelmes , lexikális tudású , sokat olvasott fiatalember , aki nem biztos , hogy megfelelő könyveket olvasott a megfelelő időben . Tényként merem közölni , amellett , hogy roppant elkényeztetett gyermekként nőtt föl , nagyon megkeseredett , és teljes lelki -zavarban , megkockáztatom , depresszióban szenved . Miért bántja a már megalkotott tényeket ? Tulajdonképp mindent bánt . Az ellentmondásai őrjítőek . Attól függ hangulata mit diktál . Venné a fáradtságot hogy visszaolvasson előző nap mit is írt a megszokott témáról , a kereszténységről . Miért hangosan tépelődik ? Tegyük fel nem járt teológiára . Mi marad Önből ? Anyagilag jó körülmények között él . Olyan , mintha unaloműzőként írná sorait . Először felháborított , majd mélységesen szomorúvá tett . Látok egy embert , aki keresi önmagát , aki a nichilben van , és kapaszkodva kiakar törni onnan . Látok egy embert , akinek kellene , hogy fogják a kezét , de ketten egyedül van . Én nem kedvelem Önt . A nagyképűsége , cinizmusa , megalomániája miatt . Nem szeretném ha hasonló ember élne a környezetemben . Ön nem ad értéket a társadalomnak , de nem is szórakoztat . Üvölt a hiány . Saját magának megtalálásának hiánya . Egy értékes ember értéktelensége . Pihenjen , tegyen rendet a fejében , rámolja ki a kis fiókokat , és a káoszból mindent tegyen a helyére . Todom, hogy megjegyzés címszó alatt írásaira gondol , de azok Öntől erednek , így a probléma Önben van . A sorok elfecsérelt idő . A melegség . Engem személy szerint nem érdekel senki nemi hova tartozása . Kérdezem : nem nagy egy kicsit a felhajtás ? Mert hiszem , hogy kijelenti , elvan fogadva . De mi a csodának ekkora hűhót kerekíteni köré ? Ezt tegyék meg a heterók is ? Ugye mókás . Hát az is amit Önök tesznek . Pihenjen fiatalember . Minden jót kívánva egyszer talán méltó lesz arra , hogy olvassam . Sajnos gyógyulása hosszantartó , és Ön is kell hozzá . Segítséggel . Nem szerettem meg , sőt : Mégis minden jót kívánva : Almási Lászlóné Lemaradt iménti hozzászólásomhoz email címem : donnadolly6@gmail.com De válaszol, ahová óhajt . Almási lászlóné

Azt hiszem, nem óhajtok válaszolni; reményeim szerint válaszértékkel bír maga a tény, hogy önálló posztban állítottam emléket Almási Lászlóné felbecsülhetetlen észrevételeinek.

Más: Tegnap kb. félórával a siránkozós posztom után helyreállt a honlapom és a levelezésem. Hurrá. :)

Címkék: Agymenés, Kopipészt, Virtuál

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A szolgáltatónál, ahol a honlapom van, és akin keresztül a levelezésem zajlik, behalt a szerver. Nem kicsit, nagyon. Dolgoznak rajta, de nem tudni, mikorra hozzák rendbe. Úgyhogy ha addig valaki nagyon szeretne tőlem valamit, az vagy írjon kommentet, vagy küldjön füstjeleket, vagy gondoljon erősen az adott dologra, oszt' hátha megsejtem telepatikusan.

(Ha valaki mindebből véletlenül azt hallja ki, hogy borzalmasan frusztrált, bánatos és tehetetlen vagyok, mert szükségem volna a kapcsolataim folymatosságára, akkor az adhat magának egy piros pontot empátiából.)

Címkék: Brühühü, Virtuál

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kata a következőt írta:

„Senki sem nézi, hogy mit gondolsz, hanem azt látja, hogy mit teszel.”

Az idézet forrása nem lett megjelölve, úgyhogy azzal nem szolgálhatolk. Amivel szolgálhatok az idézetben fölvetett téma kapcsán, az egy történet. Brúnó blogjában szerepelt a minap, onnan másolom ide:

Leila és Mohamed

A Nílus egy hosszú, hosszú folyó, mely észak felé fut. Sok krokodil él benne és csupán néhány híd ível át felette.

LEILA a folyó bal partján él. LEILA 17 éves lány, aki halálosan szerelmes MOHAMEDbe. MOHAMED a Nílus túlsó partján lakik. LEILA eltökélte, hogy meglátogatja szerelmét, ezért elmegy AHMEDhez és kéri, hogy vigye át a túlpartra. Annak ellenére, hogy AHMEDnek ideje és csónakja is van, mégsem viszi át LEILÁt a túlpartra.

LEILA nem adja fel, és elmegy TARIKhoz, és megkéri, hogy vigye át őt a folyó túlsó partjára. TARIK beleegyezik, de csak a következő reggelen és csak akkor, ha LEILA vele tölti az éjszakát. Így is történik. LEILA minden áron meg akarta látogatni MOHAMEDet, így az éjszakát TARIKkal töltötte. TARIK a következő reggelen átvitte őt a túlpartra.

LEILA repült szerelme karjaiba, és elmesélte neki, hogy milyen nehézségek árán sikerült átjutnia. MOHAMED elzavarta LEILÁt. LEILA boldogtalanul sétált a Nílus partján, harcolva könnyeivel, amikor is találkozott DZSAFARral. DZSAFAR megkérdezte tőle, miért oly szomorú és LEILA elmesélte neki történetét. DZSAFAR elment MOHAMEDhez és két erős pofont mért arcára minden szó nélkül.

Feladat:
Rendezd sorrendbe a szereplőket. Az öt szereplő között öt pontszámot oszthatsz ki (1-től 5-ig). A kedvenc szereplődnek add a legmagasabb, azaz az 5-ös pontszámot. A számodra legkevésbé kedves szereplő kapjon 1-et. Mindegyik szereplőnek adj pontot.

Arra kérek mindenkit, akibe szorult némi játékos szellem, hogy valóban végezze el a feladatot. Lehetőleg írásban. (Én is megtettem Brúnó blogjában.) Nincs jó és rossz megoldás: szempontok vannak.

Aki ezzel kész, és érez mgában nyitottságot, az ezt követően (!) jelölje ki egérrel az alábbi, fehér betűvel írott szövegrészt, és olvassa el.

LEILA egy 17 éves középiskolás tanuló és MOHAMED az ő tanára, aki boldog házasságban él. AHMED szintén tanár ugyanabban az iskolában. MOHAMED az ő kollégája. TARIK LEILA nagyapja, aki már régóta nem látta kedvenc kis unokáját, és most egy tea mellett az egész éjszakát átbeszélgették. DZSAFAR egy pszichopata gyilkos. Csupán szerencse kérdése volt, hogy MOHAMEDet csupán arcon vágta.

Címkék: Kapcsolatok, Kopipészt, Pszicho, Virtuál

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Idézem teljes terjedelmében Jgy kommentjét:

Engedjetek meg egy zenei analógiát a kereszténység meghatározható vagy meghatározhatatlan mivoltához.

1. A szimfónia három (gyors-lassú-gyors) tételből álló zenekari mű. OK, de Haydn óta (a szimfóniák java) négy tételből áll, mert a mester beillesztette a menüettet.
2. OK, de Beethoven a II. szimfóniában a menüettet scherzóra cserélte, VI. szimfóniája öttételes, a IX. szimfóniában pedig énekhangot is alkalmaz.
3. OK, de Berlioz a Harold Itáliábant, noha szimfóniának nevezi, ellátja egy szóló mélyhegedűvel is, mintha versenymű volna.
4. Mahler VIII. szimfóniája pedig csak két tételből áll.
5. Charles-Marie Widor orgonára írt szimfóniákat (mármint eredetileg, tehát nem átiratokról van szó).

Szóval, akkor? Eljutotunk oda, hogy szimfónia az, amit a szerzője annak nevez. Keresztény az, aki...

Nagyon tetszik a példa, és továbbgondolása a következő történet megalkotására inspirált:

Az egyszeri komponista, számos szimfónia szerzője hosszas vívódás után arra jött rá, hogy az utóbbi időben benne megcsendülő dallamokat valamiért nem tudja nagyzenekarral megszólaltatni – legalábbis nem úgy, hogy a végeredmény valóban kifejezze azt, ami a lelkében megszületett. Ezért nekiállt más kifejezésmódot keresni, és számos próbálkozás után arra az elhatározásra jutott, hogy a jövőben lehetőség szerint szóló hárfadarabok írásával próbálja kifejezni önmagát és gazdagítani környzetét. Ezért, bár jó ideig aggodalmaskodott, hogy miképpen fogadják majd, végül vett egy nagy levegőt, és bejelentette barátai, ismerősei előtt:

– Úgy döntöttem, a jövőben nem írok több szimfóniát... – És folytatta volna, de látta, hgoy ismerősei riadtan előbb rá, majd össze, majd megint rá néznek, és egy pillanat alatt kitört a hangzavar. A jelenlevők mindegyike – ki együttérzően, ki csalódottan, ki megbotránkozva, ki örömmel, ki felháborodva, ki egy velős mondattal, ki hosszasan lamentálva – voltaképpen ugyanazon egy kérdést szegezte neki:

– Te jó ég! Mi történt veled, hogy így meggyűlölted a zenét?!

Címkék: Kapcsolatok, Vallás, Világ+ember, Zene

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

...és amit könnyek nélkül nemigen bírok végignézni. Máté Péter és Michael Knopf.



Megjegyzés: Az előadót kizárólag ebből az előadásból ismerem; a neve az interneten sokszor megtalálható mind „Knopf”, mind „Kropf” verzióban – nem tudom, melyik a valódi.

Címkék: Zene

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tomi meggyőzően mutatott rá az imént, hogy elég rosszul kommunikálom a környezetemmel azt, hogy mi is van velem meg a kereszténységgel, meg úgy egyébként. A probléma abból adódik, hogy a „keresztény” szó egzakt jelentése körülbelül annyira egyértelmű a mindennapi életben, mint mondjuk a „megfelelő időjárás” kifejezésé. Aki pecázni akar, annak a „megfelelő időjárás” egészen mást jelent, mint annak, aki síelni akar, vagy mint annak, aki aggódik a termésért.

Hogy mit is jelent kereszténynek lenni, azt aránylag kevesen szokták definiálni, viszont mindenki tudja (tudni véli). Ugyanúgy, mint azt, hogy hogyan kellene kormányozni az országot, vagy hogy mi a homoszexualitás oka. Az ismert tételt adaptálva mondhatnánk ilyen alapon, hogy Magyarország a tízmillió teológus országa.

Nincs tehát egységes definíció arra, hogy mi a kereszténység és mi nem az. Kinek-kinek megvan erről a maga implicit definíciója, és párbeszéd, illetve vita során kimondatlanul is feltételezi, hogy a partnere is ugyanilyen (vagy legalábbis lényegében hasonló) értelemben használja e kifejezést.

Ki hát a keresztény? Nem fogom most definiálni. Ellenben a kereszténységen belül eltöltött húsz évnyi tapasztalat és rengeteg (de tényleg rengeteg!) lefolytatott vita alapján fel tuok sorolni néhány ilyen implicit definíciót. Implicit definíció alatt azt értem, hogy ha az illetőtől megkérdezném, hogy „Te, figyi, definiáld nekem a keresztény szót”, akkor csaknem bizonyos, hogy nem mondaná ki az alább neki tulajdonított mondatot – más jellegű, általános megfogalmazásaiból, verbális és nonverbális jelzéseiből azonban az derül ki, hogy gondolkodásában az, hogy „keresztény” nagyjából egyenértékű azzal, hogy...

• vasárnaponként eljár templomba, vagy azzal, hogy
  
• szerinte a test és a lélek két különböző szubsztancia, vagy azzal, hogy
  
• naponta olvassa a Bibliát, vagy azzal, hogy
  
• részesült a Szentlélek-keresztségben, vagy azzal, hogy
  
• hetente olvassa a Bibliát, vagy azzal, hogy
  
• időnként imádkozik, vagy azzal, hogy
  
• rendszeresen imádkozik, vagy azzal, hogy
  
• prűd, vagy azzal, hogy
  
• meg van keresztelve, vagy azzal, hogy
  
• világképében a szeretet nem puszta érzelem, hanem kozmikus alapelv, vagy
  
• hiszékeny, vagy azzal, hogy
  
• a bűn és a bűntudat köré szervezi az életét, vagy azzal, hogy
  
• szereti az embereket, vagy azzal, hogy
  
• hisz abban, hogy Jézus Isten Fia, vagy azzal, hogy
  
• nem zsidó, vagy azzal, hogy
  
• hisz abban, hogy van Isten, vagy azzal, hogy
  
• megbocsát az ellenségeinek, vagy azzal, hogy
  
• szerinte Jézus a zsidóknak megígért Messiás, vagy azzal, hogy
  
• hisz Jézus feltámadásában, vagy azzal, hogy
  
• hisz a halál utáni életben, vagy azzal, hogy
  
• karácsonykor és húsvétkor eljár templomba, vagy azzal, hogy
  
• heteroszexuális, vagy azzal, hogy
  
• elfogadja a katolikus egyház hittételeit, vagy azzal, hogy
  
• örömtelen a szexuális élete, vagy azzal, hogy
  
• szerinte Jézuson kívül nincs más út Istenhez, vagy azzal, hogy
  
• a konzervatív jobboldalra szavaz, vagy azzal, hogy
  
• kevesebbet lop és csal, mint az átlag, vagy azzal, hogy
  
• van erkölcsi tartása, vagy azzal, hogy
  
• nincs erkölcsi tartása, vagy azzal, hogy
  
• humortalan és unalmas, vagy azzal, hogy
  
• elfogadta Jézust személyes Megváltójának és Urának, vagy azzal, hogy
  
• alaposan ismeri az Újszövetséget, vagy azzal, hogy
  
• elidegenedett a valóságtól és a társadalmi problémáktól, vagy azzal, hogy
  
• hisz abban, hogy a teremtett világ nem értelmetlen, vagy azzal, hogy
  
• szól nyelveken, vagy azzal, hogy
  
• alter Christus, vagy azzal, hogy
  
• a hegyi beszédet tekinti élete normájának, vagy azzal, hogy
  
• hisz abbna, hogy Jézus egylényegű az Atyával, vagy azzal, hogy
  
• élő vízben alá lett merítve –
  

– és ezeknek, illetve ezeken kívül kívül ezer más ismérvnek a tetszés szerinti kombinációja. Tehát az implicit definíció képlete így néz ki:

„Aki pamparam, az keresztény. Aki nem pamparam, az nem keresztény. Aki keresztény, az pamparam. Aki nem keresztény, az nem pamparam.”

Ez a fajta képlet nem könnyíti meg a kommunikációt – és ez az, amit nem vettem kellően tekintetbe, amikor nyilvánosan deklaráltam magamról, hogy „nem vagyok keresztény”.

Az engem (így vagy amúgy) ismerő embereknek van egy rólam kialakított (ha nem is verbalizált) képük: „Balázs valamilyen.” Ez a valamilyen magában foglalja mindazt, amit rólam tudnak, hisznek, feltételeznek, rám vetítenek; a rám vonatkozó összes valós és torz emléküket. Ebben a képben – ilyen vagy amolyan értelemben – integrálva volt az a tétel is, hogy „Balázs keresztény(nek mondja magát)”. Hogy milyen értelemben, arra nézve az imént nyújtottam egy lehetséges ötletlistát.

Ezk után kijelentettem magamról ezt az állítást, miszerint „nem vagyok keresztény”. Az engem ismerők számára ez azt jelenti, hogy „Balázs immár nem valamilyen, hanem másmilyen.” De annak eldöntéséhez, hogy ez a másmilyen voltaképpen milyen is, arra nézve jelentős részben saját implicit definíciójukra vannak utalva.

Amely, mondanom sem kell, csak az esetek kis részében korrelál (többé vagy kevésbé) a saját implicit definíciómmal. Ez aztán jelentős mértékű árnyékbokszoláshoz vezet, mind a velem folytatott tényleges kommunikációban (pl. kommentekben), mind a velem nem folytatott kommunikációban – pl. hogy kik és miért szakították meg velem kapcsolatukat az utóbbi időben.

Nota bene, a homo sapiens egyik adottsága, hogy nemcsak kijelenteni képes, hanem kérdezni is. Például a féreérthető helyzeteket tisztázandó. Személy szerint sajnálom, amikor ez az adottság háttérbe szorul.

Címkék: Kapcsolatok, Vallás

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Március 23-án írtam arról, hogy a tavaly őszi középszintű magyar érettségin az egyik tétel egy tőlem vett idézet értelmezése volt; történt ez a megkérdezésem (ami hagyján) és a nevem, valamint a forrás feltüntetése nélkül.

Azóta eltelt három hónap. Tegnap láttam, hogy az Oktatási Hivatal honlapjára felkerült a következő közlemény:

A 2008. október 20-i magyar nyelv és irodalom középszintű írásbeli érettségi vizsga 10. szövegértési feladatában szereplő alábbi idézet szerzője Birtalan Balázs, az idézet forrása a http://birtalan.blogspot.com/2007/07/hogyan-lesz-valaki-potter-rajong.html internetcím: [...] [Itt meg van ismételve az inkriminált szöveg. – B.B.] Sajnáljuk, hogy a 2008. október 20-i magyar nyelv és irodalom középszintű írásbeli érettségi vizsga 10. szövegértési feladatában szereplő fenti idézet esetében a feladatsorban, illetve a javítási, értékelési útmutatóban nem került egyértelműen feltüntetésre az idézet szerzője és az idézet forrása, és ezáltal Birtalan Balázs szerzői jogai sérültek, amint azt nevezett személy 2009. március 25-én az Oktatási és Kulturális Minisztérium részére írott levelében jelezte.

Úgy gondolom, ez végeredményben szép és nemes eljárás. Aki a szépséget és nemességet önmagában szeretné fogyasztani, az ne olvasson tovább.

Annak, hogy a fenti közlemény megjelent az Oktatási Hivatal honlapján, és az erről szóló értesítést postán is megkaptam, tértivevényes ajánlott levélben, akad némi előzménye. Márciusban írtam egy tisztelettudó panaszlevelet e-mailben az Oktatási Minisztériumnak. Bő egy hónapig se kép se hang. Aztán megjött a válasz, nem a minisztériumtól, hanem az Oktatási Hivataltól, amelyben tájékoztattak, hogy én vagyok a hülye, és kérik ennek szíves tudomásul vételét. Én voltam szíves nem tudomásul venni, hanem megírtam a második levelemet, még mindig tisztelettudóan. Alább e második levelemre küldött, valamivel konstruktívabb válaszukra adott feleletemből, tehát a harmadik levelemből idézek részleteket. Nem csupán öncéllal, hanem mint cseppben a tengert. Magyarország, ügyintézés, 2009.

Az Oktatási Hivatal JKF/83-6/2009 iktatószámára [Ismeretlen címzettnek, abban a reményben, hogy talán egy illetékeshez is eljut] Tisztelt Címzettek! Köszönettel vettem Bakonyi László elnök úr mai napon kelt levelét, amelyben egyebek közt arról tájékoztat igen részletesen, hogy az Oktatási Hivatalt miért nem terheli semmilyen felelősség az érettségi tételek készítése során elkövetett jogsértésekért. Ezen alig burkoltan kioktató hangnemű tájékoztatást azért tartom meglepőnek, mert első, f. év március 25-én kelt panaszlevelem címzettje nem az Oktatási Hivatal volt, hanem az Oktatási és Kulturális Minisztérium Jogi Főosztálya, ill. Közoktatási Főosztálya. A levél „tárgy” rovatában a következő szerepelt: „Szerzői jog megsértése a minisztérium részéről”. Tehát nem „az Oktatási Hivatal részéről”. Már csak azért sem, mert amíg kézhez nem kaptam Bakonyi László elnök úr április 3-án kelt (és ismeretlen okból három héttel később küldött) levelét, addig (kérem, nézzék el hiányos állampolgári ismereteimet) nem is hallottam ezen intézmény létezéséről. Az elnök úr azt írja, az Oktatási Hivatalt semmilyen felelősség nem terheli a történtek miatt. Rendben. Na de bocsássanak meg: Na és?! Hogy jön ez ide? Ki állított ilyesmit? Másképp feltéve a kérdést: ha egy jogaiban sértett állampolgár a jogsértés elkövetője felett felügyelő minisztériumhoz fordul panaszával, akkor miféle fejetlenség uralkodhat abban a minisztériumban, ha egy olyan intézmény elnökétől kap választ, amely intézmény – az elnök bevallása szerint – inkompetens a kérdésben? Azzal, hogy az ominózus érettségi tételben és a javítókulcsban a tőlem vett idézetnek mind papírformában, mind az interneten való publikálása úgy történt, hogy azon nem szerepelt a) sem a szerző neve, b) sem az idézet forrása (a forrásként tévesen megadott címen az adott szöveg NEM található meg), 2×4, összesen 8 ízben sértette meg „valaki” meg az 1999. évi LXXVI. törvény rendelkezéseit. Hogy e „valaki” személy szerint kicsoda, azt nem tisztem eldönteni, de nem is érdekel; a történtekért felelős – kérem, javítsanak ki, ha tévedek – az illetékes minisztérium. Jelen levelemet ez okból címeztem a fenti abszurd módon; bízom abban, hogy a címzettek között olyanokat is sikerült feltüntetnem, akik illetékesek a kérdésben. * Az elnök úr levelének érdemi részére reagálva: [...] c) A nevemnek a honlapon történő közzétételéről az elnök úr furcsa mód úgy fogalmaz: „amennyiben igényli”. Természetesen igénylem, de az én igényemnek semmi jelentősége nincs. A kérdésről törvény rendelkezik, az én személyes igényemtől függetlenül. Ad 2. a) Az elnök úr szerint a helyes internetcímen „valóban egyszerűbben elérhető” az idézet. Hadd javítsam ki: nem „egyszerűbben” elérhető onnan, hanem onnan elérhető. A javítókulcsban megadott http://birtalan.blogspot.com címen nem érhető el. Amint írtam, szíveskedjenek kipróbálni. [...] Ad 3. a) Az az érv, hogy a blogom címe „ha nem is teljes egészében”, de tartalmazza a nevemet, ne haragudjanak, de komolytalan. Egy weboldal címe és gazdájának a neve vagy megegyezik részben vagy nem – erre nézve semmilyen általános gyakorlat nincs. Attól, hogy a blogoldalam címében szerepel a „birtalan” karakterlánc, én még nyugodtan lehetnék Kovács. Önök szerint mekkora eséllyel ér el egy „József” vezeték- vagy keresztnevű címzetthez az a levél, amelynek borítékján név helyett csak annyi áll, hogy „József krt.”? b) Az, hogy a honlapra kattintva a szerző neve is megismerhető, kétségtelen, de hogy jön ez ide? Az Szjt. rendelkezésében nem az áll, hogy „az internethozzáféréssel rendelkező olvasók számára könnyű vagy nehéz akadályverseny eredményeképpen megismerhetővé kell tenni az idézet szerzőjének nevét”, hanem az áll, hogy „fel kell tüntetni”. Nem „illik”, nem „jó lenne”, hanem „kell”. * Az elnök úr javaslatát, miszerint az Oktatási Hivatal honlapján közzétesznek egy helyesbítést, a következő kiegészítéssel fogadom el: 1.) A honlapjukon megjelent közlemény a helyesbítésen kívül tartalmazza, hogy a) ekkor és ekkor, így és így megsértették az Szjt. rendelkezését (hogy a mondat alanya melyik intézet vagy hivatal vagy bizottság, azt döntsék el Önök); b) a történtekért a felelősséget több mint két hónapos levelezgetés után voltak hajlandóak csak elvállalni; c) sajnálják a történteket. 2.) A helyesbítés nemcsak a közleményben jelenik meg, hanem egyúttal a hónapok óta folytatólagosan gyakorolt jogsértést is megszüntetik, vagyis az interneten közzétett tétel és javítókulcs kérdéses helyén – az Szjt. követelményének megfelelően – feltüntetik a nevemet és az idézet forrását. 3.) Alább megadott címemre postai úton is megküldött levelükben egyenesen bocsántatot kérnek tőlem azért, hogy a fönti evidens lépések automatikus megtétele és egy rövid exkuzáló levél helyett (amellyel teljes mértékben megelégedtem volna) Önök hónapokon keresztül megpróbáltak hülyének nézni. E három pont teljesítése esetén eltekintek a nemvagyoni kár megtérítése iránti igényemtől, és a magam részéről az ügyet befejezettnek tekintem. Üdvözlettel: Birtalan Balázs [pontos cím]

Nos, erre a levélre született meg aztán az exkuzáló közlemény.

Címkék: Kopipészt, Panaszkönyv, Politika

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A visszatérő olvasók tudják, hogy Jgy gyakori vendég a blogomban. A kommentjei rengeteg fejtörést okoztak már már nekem mind Izmael-, mind EMK-témában – és remélem, a jövőben is fognak, mert regneteget tanulok ezekből az olykor vitáig fajuló szóváltásokból.

A helyzet most annyiban fordult, hogy a változatosság kedvéért ő írt „izmaelita” témában egy (egyébként nagyon izgalmas) posztot, Egy Meghagyó zene címmel. Én a gondolataimat, észrevételeimet levélben írtam meg neki, ő pedig megtisztelt azzal, hogy ezeket önálló posztként közölte.

Ha valaki átkattint oda, és nem tudja, hogy ki az a cuki kisfiú azon a képen, amellyel Jgy e posztot illusztrálta, azt ezúton tájékoztatom, hogy én vagyok. De most már nem egészen úgy nézek ki. :-/

Címkék: Kapcsolatok, Világ+ember, Virtuál, Zene

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A Napi Borzasztó Szóvicc blognak küldtem pár agyszüleményt, de nem voltak rá vevők. Úgyhogy itt adom közre, hátha valaki örül neki.

Két megjegyzés: ez egy 18-as karikás poszt, mindenki csak a saját felelősségére olvassa. Angolul nem tudóktól pedig a java részéért elnézést kérek.

Először is egy kép.



A megfejtése természetesen pinkvin.

Továbbá:

– Minek a jele az, amikor két hím szarvasmarha szerelmesen összebújva olvasgat egy Szabad Népet?
– Csak annak, hogy Lehet Más a Prolibika.

Meg aztán:

Angol szomszédom tudja, hogy meleg vagyok. Egy éjszaka azzal kopgott be méltatlankodva, hogy vajon tőlem jön-e az a hangos férfilihegés, amitől nem tud aludni. Mivel épp ártatlanul néztem a tévét, teljes joggal közölhettem vele:
– It's none of my buzinesz.

Valamint:

– Ha három pasi az ún. szendvics-pozitúrában szerez egymásnak örömet, akkor mi a tárgyi bizonyítéka annak, hogy aki e leosztásban egyszerre játszik aktív és passzív szerepet, az valóban élvezi a helyzetet?
– Hát az unicum.

És hogy ne lehessen rám fogni, egy témára vagyok fixálva:

– Mit mond Télapó, amikor a kedvenc rénszarvasából készült steak a kellemes „medium” helyett gyakorlatilag nyersen kerül az asztalára?
– Túl raw Rudi.

Bocsánat; ígérem, több nem lesz. (Egy ideig.)

Címkék: Agymenés, Humor

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A minap találkoztam egy református lelkész barátommal, akivel bő másfél évtizede ismerjük egymást. Némileg szorongtam a találkozás előtt, hiszen tudtam, hogy a beszélgetés témája részben az lesz, hogy elmondom neki, milyen fordulat állt be az életemben, nevezetesen, hogy nem vagyok keresztény. Márpedig kettőnk kapcsolatában mindig a teológia és az egyház volt az egyik elsődleges kapcsolódási pont, a felekezeti különbség dacára.

Az első néhány hasonló jellegű színvallásnál még félig-meddig viccesen, most már teljes komolysággal használom a coming out kifejezést; miután tudatos életem nagyobbik felében a szerepszemélyiségem (és identitásom) elsődleges vonása volt, hogy kereszténynek mondtam magam, a változás környezetemmel való megosztása kapcsán ugyanazt a torokszorító-arcpiruló érzést vélem fölismerni önmagamnál, mint amit hosszú időn keresztül a melegségem felvállalásakor éreztem (és néha még ma is érzek).

Barátomat viszont meglepő módon nemigen érdekelte a dolog, egy mondattal napirendre tért fölötte. Beszélt a saját életéről, az egyházon belül kialakított modus vivendijéről – és egész mondanivalója, illetve puszta kiállása azt sugallta, hogy teljesen hidegen hagyja őt bármiféle dogmatikus megfontolás. De oly mértékben, hogy egy idő után zavartan rákérdeztem: jól érzékelem-e, hogy ha véletlenül kiderülne, hogy nincs Isten, vagy hogy megtalálták Jézus holttestét, az ő életét és lelkészi hivatásgyakorlását ez akkor se zavarná. S e kérdésre, bár valami barokk körmondattal, de végül is igenlő választ adott.

A beszélgetés közben többször eszembe jutott az az e-mail, amely csaknem egy hete várakozott már a beérkezett üzenetim között arra, hogy végre megválaszoljam, s amelyet történetesen egy másik református lelkész barátomtól kaptam, hasonló témában. Az asszociáció alapja az volt, hogy úgy vettem észre: kettejük hite, illetve vallása hasonló szerveződési mintát követ – szemben azzal, amilyen az én hitem és vallásom volt. És – teológiai ismereteim alapján – úgy látom, az általam most észlelt különbség nem a katolicizmus és protestantizmus tanbeli eltéréseire vezethető vissza, hanem arra, hogy az ő életükben és az enyémben a vallás eredendően más szerepet (volt) hivatott betölteni.

Hogy véleményem szerint mi is ez a két funkció, azt leginkább a saját megtérésem kapcsán bekövetkezett és be nem következett változásokkal tudom illusztrálni.

Azzal kezdem, hogy én a megtérésem előtt is „aránylag jó ember” voltam. Ennek tudata a megtérésem után egy időben borzasztóan zavart, nemigen beszéltem róla, ehelyett próbáltam befeketíteni a korábbi életemet. Azt, hogy „így kell ezt csinálni”, nagyon hamar megtanultam a számos megtéréstörténetből, amit hallottam vagy olvastam (és amit másoknak magam is szívesen idéztem):

– Drogos voltam, gyilkos voltam, önző voltam, felszínes voltam, alkoholista voltam, buzi voltam, lelki beteg voltam, a világ szemete voltam – de aztán megtértem, Jézus vízbe fojtotta az óemberemet, újjászülettem, és íme! elkezdtem szeretni felebarátomat, mint enmagamat, halleluja! Dicsőség az Úrnak!

De hát sajnos az én esetemben ennyire azért nem volt szép és kerek a történet. Kezdve ott, hogy ami a melegségemet illeti, az óemberem, hiába próbálkoztam bármivel, csak nem volt hajlandó megnyuvadni. És folytatva azzal, hogy életem legkomolyabb depressziós krízisei pont a megtérésem utánra estek. Ezzel szemben azt, hogy a másik ember embersége ugyanúgy tiszteletre méltó, mint a magamé, hogy az embernek voltaképpen a tisztessége az egyetlen, amit nem idegeníthetnek el tőle, nem Jézustól tanultam tizenkilenc évesen, hanem sokkal korábban Nemecsektől, Nyilas Misitől, a kincset a kisködmön segítségével kereső Gergőtől, meg persze József Attilától:

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

A megtérésem nem jelentett lényegi változást az emberekkel való kapcsolatomban – leszámítva azt, hogy lenézőbb és elutasítóbb lettem azokkal, akik „még nem tartanak ott”, ahol én már igen. Ezt nem sorolom feltétlenül az előnyös változások közé. Bosszúálló természet azonban soha nem voltam (bár ha sebeimet fájlaltam, bosszúálló gondolatok tomboltak bennem korábban is, azóta is); a József Attila-i vágy („milyen jó lenne nem ütni vissza”) már évekkel a megtérésem előtt feltétlen érvényű normává nőtt az életemben. Persze volt, hogy visszaütöttem – de ez a megtérésem után is előfordult. Nem többször és nem kevesebbszer. És mivel egy-egy visszaütést követően a megtérés előtt és után is azt éltem meg, hogy fájdalmasan nagy a távolság a valós énképem és az én-ideálom között, előtte is, utána is nyomorultul éreztem magam.

Mi változott hát azzal, hogy a kereszténységet választottam? Egyrészt kínzóbbá vált a visszaütések utáni rossz érzésem, mert társult hozzá egy korábban ismeretlen elem: az örök kárhozattól való egzisztenciális rettegés. Ha cinikus lennék, mondhatnám, hogy ennyi volt az összes változás, de ez nem lenne igaz. A kárhozattól való félelem csak következménye volt annak, hogy érdeklődésem homlokterébe kerültek az örök élet kérdésére kínált keresztény válaszok, ez pedig egyik eleme volt csupán a lényegi változásnak: megváltozott a világszemléletem.

Ha jól értelmezem lelkész barátaim szavait, az alapkérdés, amelyre ők a kereszténységtől választ kapnak, az emberi értékrendre vonatkozik, és így hangzik: „Miként éljek?”. Számomra – amint ezt fentebb igyekeztem körülírni – ez a kérdés alapvetően nem volt kérdés. Az engem foglalkoztató alapkérdések gyerekkoromtól kezdve elsősorban nem morális, hanem ontológiai jellegűek voltak: Mi a világ? Honnan van a világ? Van-e értelme ennek az egésznek? Miért így működik a világ? És mi is valójában az az „így”, tehát milyen princípiumok mentén zajlik a kozmosz működése? Összefoglalva: „Mi az Igazság?” Így, nagy I-vel.

A kereszténység számomra ontológiai jelentőségű választ nyújtott a „Mi az igazság?” kérdésre: egyetemes magyarázó elvet – amely egyébiránt magyarázatot kínált számomra arra is, hogy a „Miként éljek?” kérdésre miért az a válasz, ami. Amit Jézus tűz normának a követői elé, és ami nagyjából-egészében azonos volt azzal a moralitással, ami korábban is meghatározni próbálta az életemet.

Hogy mi vezetett végül arra, hogy elengedjem a kereszténységet, az ebben az összefüggésben mellékes. Elébe menve (ha még nem késő ugyan) a támadásnak: tartom magam annyira autonóm és kritikusan olvasó személyiségnek, hogy sem egyszerűen azt lehessen mondani: egy könyv képes volt „hazavágni” a keresztény hitemet. Ennél azért lényegesen összetettebb mémtörténetről van szó, de mint jeleztem, az egyes konkrét okokat most figyelmen kívül hagyom. A végeredményre fókuszálva a lényeg a következő:

A régi kérdéseimre adott régi és új válaszok, illetve a bennem újonnan keletkező kérdések – akár van rájuk válasz, akár nincs – alapján ma azt mondom, hogy arra a „végső válaszra”, amire csaknem két évtizedig azt mondtam, hogy „ez az igazság”, ma – a jelenlegi ismereteim legjava alapján – azt mondom: „Nem, nem ez az igazság.” És e ponton megszűnt létezni életemben az a differentia specifica, amely korábban kereszténnyé tett. Eközben továbbra is „aránylag jó embernek” gondolom magam, az én-ideálom és az értékrendem továbbra is hasonló.

Hasonló, de nem azonos.

Amikor egy írástudó megkérdezte Jézust, hogy mit tegyen azért, hogy eljusson az örök életre, Jézus elmondta neki az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet, és ezzel zárta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk 10,25–37) Mennybemenetele előtt pedig elküldi tanítványait szerte a világba, hogy tegyenek tanítványává minden népet, és tanítsanak meg mindenkit mindannak megtartására, amit ő parancsolt nekik. (Mt 28,19k)

Jézus e szavai implikálják az állásfoglalását azon kérdés vonatkozásában, hogy van-e az emberi életnek egyetlen helyes útja. Ha tényszerűek vagyunk, ki kell jelentenünk: az evangéliumok Jézusa minden, csak nem empatikus és nem liberális. Az ő üzenetében nincs helye B megoldásnak, nincs alternatíva. Nem a hallgatója személyiségére és egyedi élethelyzetére való tekintettel fogalmaz meg javaslatokat, hanem általános érvényű parancsot ad – azzal az explicit záradékkal súlyosbítva, hogy aki nem engedelmeskedik e parancsnak, annak vége.

Jézusnak az élet egyetlen helyes útját firtató kérdésre válaszként adott parancsa nem más, mint az egyetemes szeretet parancsa. Ez végtelenül szimpatikus válasz lehet – de csak akkor, ha a kérdésünk így szólt: „Mi az emberi élet egyetlen helyes útja?”

Amennyiben azonban e kérdés legitimitását eleve (azaz függetlenül attól, hogy mi lesz a rá adott válasz) elutasítjuk, akkor, ha valaki mégis válaszol rá, bármi is legyen a válasz, magában hordozza annak állítását is, hogy az illető elfogadja a kérdés létjogosultságát. Vagyis – implicite vagy akár explicite – azt állítja, hogy e kérdés antropológiai szükségszerűséggel sajátja az embernek; emberi mivoltánál fogva tartozik hozzá alapérdeklődéséhez. Elidegeníthetetlen az emberi fajtól, éppúgy, mint a kromoszómaszám.

Életem és tanulmányaim egyik legfontosabb felismerése, hogy ez egész egyszerűen nem igaz. Ez a kérdés a hárommillió éves emberi történelem egy meghatározott pontján – a 365 napra elosztott történelem szerint december 31-én – felbukkanó, civilizációs melléktermék.

Annak állítása azonban, hogy e kérdés igenis ab ovo az emberi lét lényegéhez tartozik (amely állítást, ismétlem, a kérdés bármifajta megválaszolása magában foglal), már túllép a morális „Miként éljek?” kérdés illetékességi körén, és belép a „Mi az Igazság?” felségterületére. És olyan választ ad rá, amely nem felel meg a tényeknek.

Mind az Ó-, mind az Újszövetség megválaszolja azt a kérdést, hogy mi az emberi élet egyetlen helyes útja. És ezzel elsősorban nem a „Miként éljek?” (számomra, mint kifejtettem, kevéssé izgalmas) morális kérdésére, hanem a „Mi az Igazság?” (számomra döntő fontosságú) ontológiai kérdésére ad olyan választ, amely az általam ismert tények tükrében elfogadhatatlan.

Címkék: Kapcsolatok, Melegség, Vallás, Világ+ember

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

És ami még ebben az oviban fantasztikus volt: a lányom Grace nevű barátnője egyszer csak fölugrott az asztalra, és büszkén kijelentette a csoportnak: „nekem két mamám van!”. Kérdőn néztem az óvónénire, aki azt mondta: „mi szeretjük a másságot"”. Grace mamái történetesen leszbikusok voltak, tehát őt valóban két anya nevelte. Erre viszont az én lányom nem tudott mit lépni, és olyan féltékeny lett, hogy ő is felugrott az asztalra, ahol azt mondta: „nekem pedig három anyukám van, kettőt otthagytam Budapesten, azért találkoztok csak eggyel.” Ez az óvoda az álmom.

Morvai Krisztina
felszólalás a Perspektívák egy tágrazárt társadalomban c. konferencián
(2000. május 12)

Tényleg nem akartam kommentárt írni hozzá. Aztán Tomi kikiabált a zuhanyzóból, hogy de igen, írjak valamit. Mert a végén még az olvasók azt fogják gondolni, hogy szerintem M.K. egy liberális valaki, akit (és a pártját) támogatásra méltónak tartok.

Ezúton jelzem, hogy egy faszt.

Ellenben szeretném megosztani, hogy M.K.-val 1999. áprilisában egy asztalnál ültünk egy melegtémájú kerekasztalbeszélgetésen. Ami hagyján, de egy platformon is. Akkor én még aktív melegmozgalmár voltam. M.K. pedig akkor még aktív ember.

De hát ez kurva rég volt.

Címkék: Emlék, Kopipészt, Melegség, Politika

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az alábbi kép egy némileg módosított pillanatkép erről az oldalról. Angolul tudóknak az oldal magáért beszél. Angolul nem tudóknak elmondom, hogy az oldalon található alkalmazás közismert (WHO, CIA által publikált) statisztikák alapján készít tizedmásodpercenként frissülő becslést arról, hogy mi újság a Föld nevű bolygón.

Az alkalmazás tetején látható YR, MTH, WK, DAY és NOW gombokkal lehet váltogatni, hogy mikortól érvényes adatokra vagyunk kíváncsiak: a YR gombra kattintva például az idei év elejétől a jelen pillanatig láthatjuk a változásokat, a NOW gombbal pedig a kattintás pillanatától indul a óra.

Én a mai napot választottam, vagyis azt, hogy 2009. június 13-án 0 óra 0 perctől déli 12 óráig (ekkor készült a kép) mi minden történt a világban. Tettem bele néhány piros pöttyöt, alább ezeket veszem sorra. Kezdjük a bal oldalon.

A Föld népessége a déli harangszó időpontjában 6 milliárd 755 millió plusz kb. egy negyed budapestnyi ember. Születtek egy csomóan és haltak is meg egy csomóan; a népesség tényleges, nettó növekedése éjfél és dél között 105.532. (Január 1-jétől nézve a növekedés mintegy 34,5 millió fő.)

A mai fél napban e becslés szerint 37 faj tűnt el végérvényesen a Föld színéről. (Daniel Quinn napi kétszáz kihalt fajról beszél, nyilván más statisztikák alapján.) Ugyanezen idő alatt 17.806 hektár erdőt irtottak ki, és további 8.218 hektárnyi terület sivatagosodott el. Háborús kiadásokra ezen időszak alatt 649.113.781 dollárt költöttek el, a földből kiszivattyúztak 41.494.935 hordónyi kőolajat, legyártottak 49.309 autót, valamint elvégeztek 63.006 abortuszt.

Az ábra középső, világosabb színű téglalapja a mai napon eddig történt 78.175 halálesetet bontja ki az egyes halálozási okok szerint. Eszerint 22.806-an haltak meg szív- és érrendszeri betegségben, 1.519-en pszichiátriai betegségben és 4.241-en AIDS-ben vagy nemi betegségben.

Déli 12 óráig szerte a világon 1.629 ember lett halálos kimenetelű közlekedési baleset áldozata, 1.195-en öngyilkosok lettek, 764 ember halt bele más személy által elkövetett erőszakos cselekménybe, nem számítva azt a 234 embert, aki háborúban esett el.

További szép napot kívánok.

Címkék: Világ+ember, Virtuál

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Horrorisztikus egy cím, hát nem? Hát nem. Semmi vér és erőszak – csupán evolúció. Kezdjük azzal, amit már az óvodában, de legkésőbb környezetismeret órán megtanultunk:

– Miért van a zsiráfnak hosszú nyaka?
– Hogy el tudja érni a magas fák leveleit.

Ugye logikus? Ott van a kis talaj menti őszsiráf a szavannán, fönt a magasban meg a fincsi falevelek. Szegény őszsiráf kénytelen addig nyújtogatni a nyakát a levelek felé, hogy egy idő után úgy marad, s mire néhány ezer év múlva az őszsiráfból újzsiráf lesz, addigra jól meg is nyúlt a nyaka neki.

Gyönyörű, koherens mese. Tiszta Walt Disney. És az igazsághoz is kb. pont annyi köze van.

Először is soha nem értettem, hogy az egyén életében végbement testi változás hogyan öröklődhet. Volt egy őszsiráf, nyújtogatta a nyakát – rendben. De a kisfiának vagy kislányának ettől miért lett volna hosszabb a nyaka? Továbbá, ha úgy történt, ahogy a fenti mese mondja, vagyis ha a zsiráfnyak megnyúlása kvázi szükségszerű volt, akkor vajon miért nincs ugyanilyen hosszú nyaka az összes növényevő állatnak, teszem azt, a nyuszinak? Talán mert a talajszinten is található növény? Rendben, de ha található, akkor miért volt muszáj a zsiráf nyakának megnyúlnia?

Persze nem volt muszáj. Az utóbbi egy-két évben jöttem csak rá arra, hogy milyen bődületesen fals képet fest nekünk a társadalom az evolúcióról. Eszerint az evolúció az, ami létrehozta a tökéletes zsiráfnyakhosszt, de ez még hagyján: az evolúció az, ami létrehozta annak végső célját: az embert. Az embert, aki attól kezdve, hogy lemászott a fáról, mást sem csinált, mint kereste a módját annak, hogy végre föltalálja a kereket, az ásóbotot, az ekét és a lovat, és nekiállhasson földet művelni, várost, civilizációt, Titanicot és atombombát építeni.

Most már persze tudom, hogy ez mítosz. Az ember nem született civilizációépítő, és nem született mezőgazdász. Persze mezőgazdaság és mezőgazdaság között is van különbség. Már a nagyon-ősember is igyekezett előmozdítani, hogy a kedvenc ennivalóját újratermelje. Nem kell veszettül sok ész annak felismeréséhez, hogy az elpotyogtatott magból egy idő után kaja lesz. Bizonyos fokú mezőgazdasági tevékenységet a legtöbb ún. „primitív” nép folytat. De nem azért csupán „bizonyos fokút”, mert hülyébbek nálunk – hanem csak. Mert nekik így is jó. Ennyi is elég. Úgy látszik, nekik elfelejtettek szólni, hogy az emberi élet egyetlen helyes útja a totalitárius mezőgazdaság, vagyis az a gyakorlat, hogy minden táplálékunkat mi magunk termeljük.

A mese úgy szól, hogy valamikor az újkőkorszakban, a Tigris és az Eufrátesz környékén „az ember” letelepedett és nekiállt földet művelni – aztán ez lett belőle, amit ma látunk. Ez nem igaz. Az újkőkorszakban, a Tigris és az Eufrátesz környékén sok ezer különböző kultúra létezett, különböző táplálékszerzési gyakorlattal. Voltak köztük csak vadászó-gyűjtögetők, és voltak, akik idejük egy részében mezőgazdasággal is foglalkoztak. E sok ezer akkoriban létező kultúra közül egy választotta a totalitárius mezőgazdaság útját, és ez terjedt aztán el, szépen apránként, asszimilációról asszimilációra, hódításról hódításra.

„Biztos? – kérdezi tőlem levélben Jgy. – Nem lehet, hogy (időben elszórva) itt is, ott is felütötte a fejét a totalitárius mezőgazdaság? Aztán összeért, mint húsleves felszínén a zsírkarikák? Mint ahogy a lőport, iránytűt, kereket, ábécét sem egy helyen találták föl.”

Nincsen „biztos”, csak jó és rossz kérdések vannak, valamint a legjobb kérdésre (ami nem biztos, hogy jó kérdés) adott legvalószínűbb válasz (ami nem biztos, hogy igaz válasz) megtalálására vannak tudományosan bevett stratégiák. Az egyik ilyen stratégia a címben jelzett borotva. Occam borotvája. Mindjárt érthető lesz, hogy jön ez ide.

Az iránytűhöz és a kerékhez nem értek, de ami a betűírásos ábécét illeti, arról úgy tudom, hogy a föníciaiak találták fel, és gyakorlatilag azt vette át minden más betűírást használó kultúra. De tegyük fel, hogy még 2-3 helyen ettől függetlenül föltalálódott a betűírás. Oké. A lőport feltalálták Kínában és Európában. Oké. Azonban vegyük észre: Nem az történt, hogy az ábécét és a lőport sok, sok száz vagy ezer helyen találták fel, szükségszerűen. Feltalálták egymástól függetlenül egy vagy két helyen, aztán e mémek – a memetika törvényszerűségei szerint – elterjedtek a kultúrák között. Ma nem tudjuk elképzelni a világot ábécé és lőpor nélkül, amint nem tudjuk elképzelni kutyák, pitypangok és hosszúnyakú zsiráfok nélkül sem. Ha azonban valaki azt mondja, hogy mindezek (az ábécé, a lőpor, a kutya, a pitypang vagy a zsiráf hosszú nyaka) evolúciós megjelenése szükségszerű volt, akkor az egyrészt az anakronizmus tévedésébe esik, másrészt az evolúció lényegét nem érti.

Mind a genetikus, mind a memetikus evolúció úgy működik, hogy egy adott helyzetben spontán módon, azaz véletlenül történik valamiféle mutáció, azaz változás. Ennek hatására létrejön egy új elem: egy új gén (ha biológiáról beszélünk) vagy egy új mém (ha kultúráról beszélünk). Ez az új elem a fennmaradási esélyek tekintetében bír valamilyen túlélési értékkel.

Mondjuk van egy madárfaj, amelynek a csőre X fokban hajlik. Egy véletlen mutáció révén az egyik fészekaljból olyan fiókák kelnek ki, amelyeknek a csőre X+1 fokban hajlik. Meg lehet ebből jósolni, hogy tíz generációval később hány fokban fog hajlani az adott fajba tartozó madarak csőre? Nem lehet. Amikor a fiókák versengenek a fajtársaikkal az erőforrásokért, kiderül, hogy az adott környezetben az X vagy az X+1 bizonyul-e hatékonyabbnak. Ha az X+1, akkor a fiókák többsége jó eséllyel felnő és szaporodni fog, és jó eséllyel adja tovább a véletlenül kialakult gént. Ha az X bizonyul hatékonyabbnak, akkor az X+1-es fiókákból kevesebb nő fel, és kisebb arányban adják tovább az X+1 génjét. Eltelik valamennyi idő, és tíz generációval később megnézzük az X és X+1 fokban hajló csőrű madarak arányát az adott területen. Az eredmény bármi lehet: az arány lehet 45%–55%, lehet 93%–7%, lehet 0%–100%, vagy bármi más. Tegyük fel, hogy az arány 0%–100%. Ez azt jelenti, hogy az X gén eltűnt a génállományból: az X+1 teljesen kiszorította. Lehet-e erre azt mondani, hogy „az X+1 megjelenése szükségszerű volt”? Nyilván nem lehet. Megjelent véletlenül – és történetesen bevált. Ugyanez igaz a mémekre nézve. Muszáj volt-e föltalálni a rock and rollt vagy a gördeszkát? Nem. De véletlenül megjelentek és történetesen beváltak.

Még nem vagyunk Occam borotvájánál, de nagy lépésekkel haladunk arrafelé.

Annak, hogy egy adott változás véletlenül bekövetkezik, van valamekkora esélye. Annak, hogy az adott változás értelmes is legyen, már sokkal kisebb az esélye. Nézzünk egy mesterséges példát. Vegyünk egy verset, mondjuk Pilinszky János leghíresebb versét:

Négysoros Alvó szegek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.

Egy számítógépes programmal véletlenszerűen változtassunk meg a versben egyetlen karaktert. Ez lesz a mutáció. Az alfanumerikus készlet, kiegészítve a folyó szövegben előfordulható karakterekkel, nagyjából így fest:

aábcdeéfghiíjklmnoóöőpqrstuúüűvwxyzAÁBCDEÉFGHIÍJKLMNOÓÖŐPQRSTUÚÜŰVWXYZ0123456789.,!?:;-„”()

Ez 91 lehetséges karakter. A vers a címével és a szóközökkel együtt 126 betűből áll. Tehát egyetlen karakter véletlenszerű megváltoztatása révén 126×91=11.466 variáció jöhet létre. Tehát annak valószínűsége, hogy a program futtatása után egy bizonyos változás jöjjön létre (pl. „Alvó szegek a jéghideg xomokban.”) 1 a 11.466-hoz. Ez látványosabban úgy képzelhető el, hogy ha felállítunk egymás mellett 11.466 számítógépet, és mindegyiken lefuttatjuk egyetlen alkalommal a véletlenszerű karaktercserét végrehajtó programunkat, akkor a végén a 11.466 monitor közül egyen jó eséllyel olvasható lesz az „Alvó szegek a jéghideg xomokban.” variáció.

(A valószínűségeket egyébként egy 0 és 1 közötti számmal szokás kifejezni: minél közelebb van a szám az 1-hez, annál nagyobb a valószínűség. Tehát szakszerűbben úgy mondhatnánk, hogy a vers esetében vizsgált mutáció valószínűsége 1/11.466 = 0,000087.)

A kérdés az, hogy mekkora az esélye annak, hogy egy mutáció egymástól függetlenül menjen végbe két különböző egyedben vagy kultúrában. A versnél maradva ez azt jelenti, hogy ha két, egymástól függetlenül működő számítógépen futtatjuk le a Négysoroson a véletlenszerű karaktercserét végrehajtó programunkat, akkor vajon hányszor kell próbálkoznunk ahhoz, hogy ugyanaz az eredmény jöjjön ki mind a két esetben. Vagy másképpen: hány számítógépet kell egymás mellé tennünk ahhoz, hogy egyszeri futtatás után két monitoron is olvasható legyen az elvárt variáció?

A matematikai válasz természetesen a következő: annyiszor, amennyi a két különböző valószínűség szorzata. Jelen esetben a valószínűség mindkét esetben ugyanaz, tehát 11.466 a négyzeten, vagyis 131.469.156. Ennyi számítógépre lenne szükségünk a kívánt eredményhez. Ha kb. 60 cm széles laptopokkal dolgoznánk, akkor szorosan egymás mellé téve őket, kétszer körbeérné az Egyenlítőt.

Tehát több mint százharmincmillió próbálkozásból egyszer van esély arra, hogy két egymástól független rendszerben ugyanazon változás jelenjen meg a fenti (nagyon rövid) versben. Hogy három ízben történjen meg ugyanazon változás, ahhoz ezt a számot még egyszer be kell szorozni 11.466-tal – ezt inkább nem számolnám ki.

Természetesen a lehetséges mutációknak elenyésző hányada lesz nyelvtanilag értelmes. (Pl. „Alvó szegek a jéghideg somokban.”) Úgy is mondhatnánk: nagyon kicsi az esély arra, hogy véletlen mutáció révén értelmes változat szülessék. Továbbá: ha egy változás egyáltalán értelmesnek bizonyul, akkor is kérdés, hogy működőképesebb-e, mint az eredeti volt, vagy sem. A „működőképesebb” a versre lefordítva olyasmit jelenthet, hogy „nagyobb irodalmi értékkel” bír, mint az eredeti. Szebb, meghatóbb, elgondolkodtatóbb. De egy ilyen véletlennek roppant elenyésző az esélye.

Roppant elenyésző, azonban – ha visszatérünk a génekhez és a mémekhez – a próbálkozásra borzasztó hosszú idő áll rendelkezésre. Ezért van elvi esély arra, hogy a számos véletlenszerű változásból létrejöjjenek működőképesebb verziók is, vagyis olyan X+1-ek, amelyek hatékonyabbak a korábbi X-nél. Ez az evolúció.

Sőt, bizonyos kedvező környezeti feltételek esetén a változások darabszáma megnőhet, így a hatékony változatok megjelenésének valószínűsége is emelkedhet. Valamennyit. És elvileg megtörténhet, hogy a genetikus/memetikus evolúció során ugyanazon hatékony változás egymástól függetlenül jelenik meg több ízben. Megtörténhet – de, mint láttuk, nagyon kicsi az esélye.

Természetesen az, hogy egy nagyon alacsony valószínűségű esemény valaha már bekövetkezett, tehát hogy volt rá precedens (pl. a lőpor kétszeri feltalálása), semmivel sem növeli meg a valószínűséget. Attól, hogy sokszor volt már korábban ötös a lottón, a jövő heti húzásnál egy hajszállal sem lesz több esélye annak, aki játszani akar.

És akkor nézzük Occam borotváját, vagyis azt a tudományos alapelvet, hogy ha egy jelenség okaként két lehetséges magyarázat kínáltatik, akkor – egyéb kiegészítő információk hiányában – azt kell választanunk a kettő közül, amely kevesebb alapelv szerepeltetésével képes megmagyarázni ugyanazt a jelenséget. Sarkosan fogalmazva: két lehetséges magyarázat közül többnyire az egyszerűbb az igaz.

Ha látunk ma egy hatékonyan, az egész világon elterjedt mémet (bár az Elvevő paradigmát valójában nem egyetlen mém alkotja, hanem egy legalább három mémből álló komplexum), amelynek a létrejöttéről nem áll rendelkezésünkre feljegyzés, akkor két lehetséges forgatókönyvet képzelhetünk el:

A) Az adott mém egymástól függetlenül jelent meg több helyen, és a végén összeért, „mint húsleves felszínén a zsírkarikák”.

B) Az adott mém egy helyen bukkant fel – de olyan hatékonynak bizonyult, hogy elterjedt az egész világon.

A fenti levezetés és Occam borotvája alapján talán érthető, hogy miért valószínűsíthető sokkal nagyobb (pontosabban összehasonlíthatatlanul nagyobb) eséllyel a B forgatókönyv.

Bónusz annak, aki eljutott idáig az olvasásban:

– Miért van az oroszlánnak farka?
– Azért, hogy ha kint marad a bojt a ketrecből, legyen mivel visszahúznia.

Címkék: Humor, Vers, Világ+ember

Eddig 11 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Nemrég coming outoltam egy lelkész barátomnak: megírtam neki, hogy nem vagyok keresztény. Ismer elég jól, úgyhogy nem lepődött meg: úgy látta, hogy nagyon érik nálam ez a fordulat. Azt írta, hogy meglátása szerint már régebb óta fennállt köztünk az a különbség, hogy amíg ő értelmet tulajdonít az egyébként értelmetlen történelemnek, én az egészet inkább „az emberiség tragikus, kaotikus kudarcának” látom, minden felsőbb értelem nélkül.

Azt válaszoltam, hogy én igenis értelmesnek gondolom az emberi történelmet. Úgy gondolom, hogy nagyon is beilleszkedik egy felsőbb értelem által rendezett világba. De egyrészt szerintem valóban beleilleszkedik abba a világba, nem pedig fölötte áll, másrészt értelmetlen számomra, amikor az „emberi történelem” és az „írott emberi történelem” közé egyenlőségjelet tesznek. Az emberi történelem nem pár ezer, hanem pár millió éves múltra tekint vissza, és minden olyan értelmezés, amely kiragadja az utóbbi pár ezer évet a teljes emberi történelem kontextusából, csakis azt figyelembe véve, azt önállóan értelmezve (mint ahogy valamennyi üdvtörténeti vallás teszi), pontosan ugyanazt a hermeneutikai hibát követi el, mint amit Jehova tanúi akkor, amikor a Bibliából kiragadják Dánielt meg a Prédikátort, és ebből bizonyítják, hogy az embernek nincs lelke, ellenben jön majd az ezeréves nemtommi. Amitől minden bibliatudós a haját tépi (kivéve, ha eleve elkötelezettje az „Eszmének”).

A levélváltásban az is fölvetődött kérdésként, hogy hol kezdődött el – barátom szavaival élve – a kereszténységből „kifelé vezető út”. Nekem erről a régi találós kérdés jutott eszembe: Meddig fut a nyúl az erdőbe? Válasz: a közepéig, mert onnantól már kifele fut. Vajon értelmezhető a „bent” és a „kint” fogalma egy úton járó ember esetében? Megy a vándor az úton, az kanyarog a talpa alatt, keresztülvezet számos helyen: árkon, bokron, erdőn, városon... Járja az utat, átmegy bizonyos városokon. Tán el is játszik hosszasan a gondolattal, hogy „na, itt kell letelepednem”. De aztán továbbmegy, és ahogy bejött a városba, úgy ki is megy belőle. Hol kezdődött hát számára a „kifelé vezető út”? Gondolom, azon a ponton, ahol egyáltalán járni kezdett.

Hogy miért nem telepedtem le végérvényesen a „kereszténység” nevű városban, annak ellenére, hogy életem kb. felét (tudatos életemnek pedig a nagyobb részét) benne töltöttem, annak számos oka van. Az utolsó csepp nyilvánvalóan az volt, amikor tisztába jöttem azzal, hogy az „Isten általi (személyes) megváltás” fogalma akkor és csak akkor értelmezhető, ha az ember nyomora individuális, ugyanakkor ontológiai eredetű (vagy legalábbis ontológiai mélységű). A lényeg érdekes módon egybe cseng azzal, ami a Heidelbergi Káté 2. kérdésére adott válasz első két pontjában van:

Kérdés: Hány dolgot kell tudnod avégett, hogy ebben a vigasztalásban boldogul élhess és boldogul halhass meg?

Felelet: Hármat: először, hogy mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom; másodszor, hogy mi módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból; harmadszor, hogy milyen hálával tartozom neki e megszabadításért.

A harmadikat egyelőre hagyjuk. Az azonban kétségtelen, hogy ismernem kell a nyomorúságom okát és mértékét, és ismernem kell a szabadulás módját.

A jelenlegi ismereteim szerint az ember nyomorúsága nagyobb kiterjedésű annál, hogy individuálisnak lehessen tekinteni, de sokkal kisebb kiterjedésű annál, hogy sem ontológiainak lehessen tekinteni. Magyarul a baj nem velem van (az én állítólag bűnös mivoltommal és gyarló természetemmel), de nem is az emberiséggel (és annak állítólag eredendően bűnös természetével), hanem a kettő között: egy bizonyos kulturális szemlélettel és gyakorlattal. E kultúra nagyobb nálam (tehát nem velem van a baj), és kisebb az emberiségnél (tehát nem az emberi természettel van a baj). Ha tehát rabságban érzem magam, akkor szabadulnom nem önmagamtól kell („megigazulással”) vagy az emberségemtől „újjászületéssel”), hanem a kultúrámtól: elsősorban szemlélet-, másodsorban (ennek függvényeképpen és a lehetőségeimhez mérten) gyakorlatváltással.

Ebben a narratívában a megváltás fogalma értelmezhetetlen. Ezt egy ideig aránylag jól tűrtem, de utána elkezdtem rázogatni a kereszténységemet, mint egy perselymalacot, hogy mi marad benne, miután kipottyant belőle a megváltás fogalma. És persze maradt benne egy csomó érdekesség – de semmi olyasmi, ami egzisztenciálisan fontos lenne számomra. Úgyhogy ez volt az utolsó csepp. Hogy az első csepp mi volt, azt egyelőre még nem találtam meg, de elképzeléseim vannak.

Ja: és természetesen a vándor nem telepedett le a várost elhagyva sem: megy tovább a maga útján anélkül, hogy tudná, az merre kanyarog. Beképzeltség volna magabiztosan kijelentenem, hogy ez az út soha nem fog visszakanyarodni a városba. Csodálkoznék ugyan rajta, de nem tudok jósolni. Mint ahogy három éve azt se tudtam volna megjósolni, hogy valaha „kiszakadok”.

Ugyancsak e barátom, aki szerette az Izmaelt, de nem szerette a B történetét, írta, hogy látott egy interjút Daniel Quinn-nel, és annak alapján „egy nagyképű alaknak” tartja, „akinek megvan magáról az a tévképzete, hogy ő az emberiség aktuális Szellemi Vezetője”, és hogy ezt mennyire utálja „keresztényben és pogányban egyaránt”.

Erre azt feleltem, hogy a magam részéről Quinnek hat könyvét olvastam, és úgy gondolom, aránylag jól megismertem, hogy mit képvisel és mit nem képvisel. Az If They Give You Lined Paper, Write Sideways („Ha vonalas lapot adnak eléd, írj rajta keresztben”) c. könyve témája az, hogy „mi a módszere”. Millióan tették fel neki a kérdést, hogy „hogy csinálja”, hogy képes ilyen következtetésekre jutni általánosan ismert tényekből. Erre próbál válaszolni ebben a párbeszédes formában megírt könyvben. És a (feltehetőleg fiktív, de ezt nem tudhatom bizonyosan) beszélgetőpartnerének egy csomószor mondja ebben a könyvben, hogy ne hallgasson rá, ne fogadjon el valamit azért, mert ő azt mondja. Vegye szemügyre a kérdést, nézze meg madártávlatból, vizsgálja meg alulnézetből, stb. – aztán alakítsa ki a maga álláspontját. Szerintem ez nem az „én vagyok a Kiválasztott Szellemi Vezető” attitűdje.

Számtalanszor elmondja, hogy fogalma sincs „a helyes megoldásról” – annál is inkább, mert szerinte nincs olyan, hogy „a helyes megoldás”. Működő és működésképtelen megoldások vannak; ami működik, az megmarad, ami nem működik, az kihullik. Ezt az egyetlen dolgot valóban teljes magabiztossággal állítja: hogy az emberi életnek nincs egyetlen helyes útja. Ezt az egy dolgot egyébként én is teljes magabiztossággal állítom – és ezenkívül semmit. De ő sem. Az, hogy ennek az egyetlen tézisnek adódik számos logikai folyománya, az már más kérdés. Mindenesetre egyértelműen kijelenti, hogy nem tartja magát semmilyen tudás letéteményesének. Nem tudása van, hanem egy látomása, amit annak is tekint: se többnek, se kevesebbnek. A Providence („Gondviselés”) c. könyvének alcíme: Egy ötvenéves látomáskeresés története. Úgy gondolom, hogy ha valaki elég alázatos ahhoz, hogy ötven éven keresztül keressen, akkor az megengedheti magának, hogy ha végre megtalálni vélt valamit, akkor azt a valamit aránylag magabiztosan mutassa fel. Nem azzal, hogy „ez az élet egyetlen helyes útja”, hanem hogy „ez az én látomásom”. Főleg akkor, ha e látomásból az következik, hogy az őt hallgató ember ne őt hallgassa, hanem induljon el, és kezdje el saját maga a keresést, a maga felelősségével.

Úgy gondolom, hogy a „Mester” műfaja legitim műfaj az emberiség útkeresésében. Viszont e műfajon belül két alműfaj létezik. Az egyik mottója: „Én ismerem az igazságot – jöjj és kövess engem!” A másik mottója: „Én olyan fontosnak tartok valamit, mintha az volna az igazság; jöjj és hallgass meg, aztán NE kövess engem, hanem értékeld a hallottakat – és járd a magad útját!” Az első fajta Mesterrel nem tudok mit kezdeni: ellenszenves. A második fajtával tudok mit kezdeni. És amennyire megismertem, Daniel Quinn határozottan a második fajtához tartozik.

Hogy milyen, amikor nyilatkozik, az más kérdés, és nem is tartom döntőnek. Amikor visszanéztem az Írók Boltjában tartott könyvbemutató után a DVD-t, és hallottam magamat, elszörnyedtem, hogy még egy ilyen arrogáns és pozőr fasz nincs a világon, mint amilyen én vagyok akkor, amikor nyilvánosan meg kell szólalnom. Van, aki szép, de nincs jó fényképarca. És van, aki alázatos/bizonytalan/szerény/stb., de amikor szóban nyilatkozik, akkor az olyan, mintha egy felbőszült vadállat bőgne.

Ez persze most nagyon olyan volt, mintha iszonyatosan meg akarnám védeni Daniel Quinnt. Nem akarom, mert egyrészt nem szorul a védelmemre, másrészt ha történetesen a személyisége tényleg elviselhetetlen is volna, az semmilyen irányban nem befolyásolná a mondanivalója igazságtartamát. Egy szerény ember is mondhat baromságokat, és egy beképzelt szemétláda is megláthatja a zseniális igazságot. Vagy fordítva. Vagy bárhogy. A „non quis, sed quid” (nem az számít, hogy ki mondja, hanem hogy mit mond) elve ez esetben is érvényes.

Címkék: Kapcsolatok, Sztori, Vallás, Világ+ember

Eddig 16 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Két perce az alábbi levelet küldtem az info@iwiw.hu címre:

Tisztelt IWIW-stáb! Régi IWIW-felhasználóként, jogkövető magyar állampolgárként és a hazai melegmozgalom mérsékelten aktív tagjaként ezúton szeretném felhívni a Gépház figyelmét arra, hogy 2009. július 1-jével hatályba lép „a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról” szóló 2009. évi XXIX. törvény. E törvény 3. §-a (6) bek-e szerint: „A családi állapotra vonatkozó adatot tartalmazó nyilvántartásban - az anyakönyvi nyilvántartás, valamint a személyi adat- és lakcímnyilvántartás kivételével - a családi állapotot úgy kell feltüntetni, hogy a "házas" és a "bejegyzett élettárs", az "özvegy" és az "özvegy bejegyzett élettárs", illetve az "elvált" és az "elvált bejegyzett élettárs" megjelölés együtt szerepeljen.” Az IWIW működését (amennyiben az a hatályos magyar jogszabályoknak megfelelően kíván működni) a gyakorlatban ez (minimum) annyiban érinti, hogy a felhasználói profilokban a családi állapotra vonatkozó mező opcióiban a jelenleg „házas” nevű opciót július 1-jével kezdődően ki kell bővíteni „házas vagy bejegyzett élettárs” változatra. Szeretném felhívni a Gépház figyelmét, hogy a lista egyszerű bővítése a „bejegyzett élettárs” opcióval kifejezetten sértené a fent idézett törvényt, mivel e családi állapotot a jogalkotó csak azonos nemű párok számára tette elérhetővé, a szexuális orientáció azonban kiemelten kezelendő személyes adatnak minősül. Noha az IWIW használata és az egyes mezők kitöltése önkéntes, a változtatás esetleges elmaradása egyértelműen sértené „az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról” szóló 2003. évi CXXV. törvényt, többek között annak 8. § m) pontja alapján. Kérem a T. IWIW-csapatot, hogy a szükséges módosítást a törvény által előírt határidőben elvégezni szíveskedjenek. Üdvözlettel:           Birtalan Balázs

Címkék: Melegség, Politika, Virtuál

Eddig 30 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

madarak jönnek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek, madarak jönnek, madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne menni kéne ó Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből indulnék, indulnék, ha egy utat, csak egyet tudhatnék (Adamis Anna)

Címkék: Brühühü, Kisebbség, Melegség, Politika, Vers

Eddig 14 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Időnként egy-egy kommentet kimásolok ide, önálló bejegyzésként, hogy el ne vesszen. Most is így teszek Eszter kommentjével; úgy gondolom, nem szükséges megjegyzést fűznöm hozzá azon kívül, hogy köszönöm.

Én magyar zsidó vagyok. Ez nem büszkeség tárgya nálam, mert én (szerencsére sok magyar zsidóhoz és nem zsidóhoz hasonlóan) az önerőből elért dolgaimra vagyok büszke, nem a származásomra, vagy érdemeimtől független adottságaimra. Zsidó apám egyébként is szerénységre, szorgalomra, és öntudatos alázatra nevelt. Szokva nem ahhoz vagyok, hogy szellentésemre hozzám igazodna bárki. Nem is bánom. Még a tulajdon gyerekemtől sem várom, hogy jobban igazodjon hozzám, mint én őhozzá. Szerintem ez a demokrácia egy fontos eleme, családon belül, és a politikában is. Szokva ahhoz a már születésemkor adott tényhez, és annak minden érzelmi következményéhez vagyok, hogy a családom tagjainak többségét érdemeiken és akaratukon kívül álló hovatartozásuk miatt kiirtották, így szüleim gyásza, megrendült bizalma és romba dőlt biztonságérzete volt, amit születésemtől fogva belélegeztem. Szokva speciel még az antiszemita megnyilvánulásokhoz is vagyok, kicsi korom óta. Zsidó nagymamám szögedi tájszólással beszélt, és szokva volt hozzá, hogy amikor focimeccsek előtt megszólalt a magyar Himnusz a tévében, 85 évesen is felpattanjon a fotelből, és vigyázzba álljon. Szokva vagyok hozzá, hogy mikor villamossal átmegyek a hídon a Duna felett, és látom egész Budapestet, magyarul mondjam magamnak, Istenem, de szép a világod. És igen, ahhoz is szokva vagyok, hogy magyar az anyanyelvem, és a szakmám is 1000 százalékosan az anyanyelvemhez köt. Szokva vagyok hozzá, hogy hiába beszélek, írok és olvasok németül és angolul, gondolkodni, álmodni, gyereket, anyát és szeretőt becézni, sírni és nevetni csak magyarul tudok. Nem szokásom viszont Morvai Krisztinát gyalázni sem, mert pl. zsidók történetén okulva, buddhisták barátjaként megtanultam, hogy a krisztusinak nevezett szeretet nem csak keresztény érték. De a metélt farkincámmal való játszadozás akkor sem volna valós alternatívája számomra a morvai-krisztina-gyalázásnak, ha történetesen rendelkeznék metélt (vagy akár metéletlen) farkincával. Kérem ezért inkább, hogy jelentkezzenek mindazok, akiket valaha terrorizáltam, kérem, szembesítsenek tetteimmel – hadd sepregessek a magam háza táján, ömöljön végre tiszta víz a pohárba. És kérem, hadd tudjam meg végre, hogy nekem miért ne volna hazám Magyarország.

Talán annyi megjegyzést mégis: itt alább a címkék között az „Add tovább!” is szerepel. Nem azért, mert véletlenül mellékattintottam, hanem mert úgy gondolom, jó lenne, ha ez és az ehhez hasonló megnyilatkozások minél több emberhez eljutnának.

Címkék: Add tovább, Kisebbség, Kopipészt, Politika, Vallás, Világ+ember

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az internet már tele van vele, de mivel nekem is nagyon tele van, ezért idézem én is azt a levelet, amelyet az Egyesült Államokban működő, a szó klasszikus értelmében vett konzervatív értékrendeket valló Deák Ferenc Polgári Internetes Levelező Kör nyílt levelezőlistájára érkezett. Személyes címzettje egy bizonyos Barát Gábor nevű, magát zsidónak valló fiatalember, aki több mint tíz éve él az Egyesület Államokban, és aki elmondása alapján mindig is büszke volt, s mai napig is büszke magyarságára.

Nagyon örvendenék, ha a magukat „büszke magyar zsidóknak” titulálók szabadidejükben aprócska metélt farkincájukkal játszadoznának az én gyalázásom helyett. A magukfajták megszokták, hogy ha egyet szellentenek máris vigyázva áll és önökhöz igazodik minden magunkfajta. Szíveskedjenek tudomásul venni: ennek VÉGE!!!! Felemeltük a fejünket és nem tűrjük tovább a magukfajták terrorját. Visszavesszük a hazánkat! Szívélyes üdvözlettel: Morvai Krisztina

Tehát a félreértések elkerülse végett: a fenti szavak azon párt listavezetőjétől származnak, amely párt hivatalos támogatásával lett belvárosi polgármester a Fidesz egykori frontembere.

Csak ha valaki nem látná tisztán az összefüggéseket.

Címkék: Politika

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Boldogság A le- és elpuskázott sárkányok, valamint az el- vagy el nem jövendő tündérek közötti elég hosszú pillanat.

Címkék: Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az 1980-as évek elején furcsa jelenség ütötte fel a fejét az USA egyes városainak homoszexuális férfi lakosai között. Ezen az emberek közül sokan belehaltak olyan betegségekbe, amelyek normális esetben nem halálosak. Aránylag gyorsan rájöttek, hogy a rejtélyes kór a szervezet immunrendszerét kezdi ki – ezért képtelenek a betegek meggyógyulni az amúgy kisebb jelentőségű betegségekből.

A betegséget 1981. december 1-jétől jegyzik mint önálló kórképet, végső nevét azonban csak később kapta meg. A köztudatban csaknem egy évig GRID néven volt ismeretes. E betűszó a „Gay-related immune deficiency” (melegséggel kapcsolatos immunzavar) kifejezés rövidítése, mert a kimondott feltételezés az volt, hogy a betegség titokzatos módon a homoszexualitással kapcsolatos. Amikor aztán rábukkantak az első olyan betegre, akinek bizonyosan soha életében nem volt homoszexuális kapcsolata, a paradigma megdőlt. Így kapta a betegség azt a nevet, amelynek rövidítésével aztán ismertté vált: „acquired immune deficiency syndrome” (szerzett immunhiányos tünetegyüttes), azaz AIDS.

Attól kezdve, hogy felismerték a bajt, természetesen rögtön keresni kezdték a gyógyítás útját. Egyrészt az orvosságot, amely a kialakult betegséget meggyógyítja, másrészt azt a valamit, ami megakadályozza a betegség kialakulását. Azonban egy ideig esély sem volt e téren az előrelépésre. Mindaddig, amíg meg nem találták a betegség okát.

A betegség okát, a később HIV-nek nevezett retrovírust 1983-ban és 1984-ben egymástól függetlenül fedezte fel két tudós, a francia Luc Montagnier, illetve az amerikai Robert Gallo. Ezen a ponton bebizonyosodott, hogy az AIDS semmilyen oki összefüggésben nem áll a szexuális orientációval: van egy vírus, amely ha bármilyen úton bekerül a szervezetbe, kialakíthatja a betegséget. A felfedezés hozzásegített az előzmények megismeréséhez is. Kiderült, hogy a HIV nem amerikai találmány, és nem a 80-as évek terméke, hanem afrikai import, amely csaknem negyedszázadra, 1959-ig vezethető vissza.

Ha a történetet Hollywoodban írták volna, nem pedig az életben, akkor ezzel, hogy az okot nyakon csípték, kisebb technikai nehézségek után okos tudósok tálcán kínálták volna az egylépéses megoldást: mind a gyógyszert, mind a védőoltást. Nem így történt.

2009-et írunk, de az AIDS-kutatásban döntő áttörésről még nem beszélhetünk. Ugyanakkor sok ember sok próbálkozásának köszönhetően történtek nagy előrelépések. Voltak persze kutatások, amelyek zsákutcának bizonyultak, de a HIV vírus ismeretében ma már léteznek orvosságok, amelyekkel a tünetmentes időszak évtizedekre kitolható, és ismertek azok a módok, amelyek révén valaki megfertőződhet, következésképpen ismertek azok a módok is, amelyekkel a fertőzés elkerülhető. Vagyis egyrészt a fertőzöttek számára aránylag komfortos élet biztosítható, másrészt tudatos életmóddal elejét lehet venni a további fertőzések kialakulásának.

Ha az AIDS-ellenes csodafegyver még nincs is a kezünkben, ezek az eredmények akkor is nagy eredmények. Olyan eredmények, amelyekhez a beugró nyilvánvalóan egy valami volt: az ok felfedezése és megértése. Amíg az AIDS-et „titokzatos betegségnek”, „Isten büntetésének” vagy „meleg pestisnek” tekintették, addig esély sem volt az előrelépésre. Amikor fölismerték az okot (a HIV vírust) – nos, azzal a helyzet nem oldódott ugyan meg, de megnyílt a lehetőség a helyzet lépésenkénti megoldása felé.

Sokaknak ez nem tetszik. Sokan még mindig a régi módon gondolkodnak az AIDS-ről, még mindig szívesen látják benne Isten büntetését, és (a számszerű tényekre fütyülve) tekintik azt a mai napig buzibetegségnek okokat – mivel a saját hiedelemrendszerük fontosabb a maguk számára, mint a tények. Tőlük nem várhatunk hasznos lépéseket az AIDS-ellenes küzdelem terén, álljanak elő akár a legbravúrosabb AIDS-megelőzőprogramokkal. Hasznos lépéseket azoktól várunk, akik új módon gondolkodnak róla. Ez a beugró a változáshoz.

A civilizációnk súlyos beteg. Haldoklik, alkalmasint a végóráit éli. A 60-as évek óta ezt mind kevesebben kérdőjelezik meg. Az viszont, hogy mi a gyógyulás, illetve a továbbfertőződés megállításának útja, vita tárgyát képezi, mégpedig azért, mert nincs egyetértés arra nézve, hogy mi a betegség oka. A legtöbben úgy gondolkodnak, és azt mondják, hogy a betegség „a fejlődés elkerülhetetlen velejárója”, az ok pedig „az ember gyarló természete” vagy „Isten kifürkészhetetlen akarata”.

A 90-es évek elején aztán előállt egy ember, és azt mondta: szó sincs elkerülhetetlenségről, és szó semmilyen erkölcsi tényezőről, pláne Isten titokzatos akaratáról. A civilizáció betegsége nem új keletű, nem a legutóbbi egy-két évszázad félresiklásának eredménye, hanem születése pillanatától bukásra volt ítélve. A betegség oka pedig az a három alappillér, amire a civilizációnk épül. Az első a totalitárius mezőgazdaság (vagyis az a gyakorlat, amely a bolygó egészét az embert tápláló gépezetnek tekinti). A második az a hol kimondott, hol kimondatlan hittétel, hogy az emberi életnek ez az egyetlen helyes útja. A harmadik pedig az a hiedelem, hogy „mi vagyunk az emberiség, és mindig is így éltünk”, vagyis annak kollektív elfelejtése, hogy az emberiség hárommillió évig nem totalitárius mezőgazdászként élte az életét, s amikor ez megváltozott, a változás akkor sem „az emberiség” életében történt, hanem az akkor létező sok ezer kultúra egyikében. E kultúra aztán nem hagyta, hogy a többi kultúra továbbra is éljen a maga módján, hanem leigázta, asszimilálta vagy megsemmisítette őket.

Az ok tehát megvan – a tényekkel nem lehet egykönnyen vitába szállni. Sokan azonban még mindig régi módon gondolkodnak, és továbbra is morális okokat keresnek, Istenben vagy az emberi természetben szeretnék megtalálni az okokat – mivel a saját hiedelemrendszerük fontosabb a maguk számára, mint a tények. Tőlük nem várhatunk hasznos lépéseket, álljanak elő akár a legbravúrosabb programokkal. Hasznos lépéseket azoktól várunk, akik új módon gondolkodnak róla. Ez a beugró a változáshoz.

Mások elfogadják, hogy ez az ok, de az orrukat húzzák: „Na jó, tegyük fel, hogy ez az ok – de mindez semmit nem ér, ha az ok megtalálója nem adja a kezünkbe az egylépéses megoldást.”

Nincs egylépéses megoldás. Nincs csodafegyver. Az ok ismert, és ennek ismeretében számos lehetősége van kinek-kinek, hogy ilyen-olyan változásokat eszközöljön. Akár azért, hogy önmagát vagy szeretteit mentse, akár azért, hogy környezetében útját állja a további fertőzésnek.

A civilizáció nem az élet egyetlen helyes útja, mivel az életnek nincs egyetlen helyes útja. A civilizáció börtönéből való kilépésnek sincs egyetlen helyes útja. Utak vannak, ösvények, és nincs garancia egyikre sem. Lehetőségek vannak – és kockázatok. Némelyik ösvény tán szakadékba vezet. A másik út zsákutcának bizonyul. A harmadikon szaladva addig menekül valaki, amíg egyszer csak észre nem veszi: rég maga mögött hagyta, amitől menekült – pontosan tán meg se tudná mondani, hogy mozgásának melyik fázisában. A negyediken csak vergődik valaki sokáig, végül visszafordul – vergődésével azonban öntudatlanul is utat készített másoknak, akik könnyedén tovasétálhatnak. Az ötödik meg... A hatodik pedig...

A hetedik te magad légy.

Címkék: Melegség, Szomatik, Vallás, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---