Birtalan Balázs naplója: Igazság és értékrend

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” – Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, június 15, 2009
13:46

Igazság és értékrend

A minap találkoztam egy református lelkész barátommal, akivel bő másfél évtizede ismerjük egymást. Némileg szorongtam a találkozás előtt, hiszen tudtam, hogy a beszélgetés témája részben az lesz, hogy elmondom neki, milyen fordulat állt be az életemben, nevezetesen, hogy nem vagyok keresztény. Márpedig kettőnk kapcsolatában mindig a teológia és az egyház volt az egyik elsődleges kapcsolódási pont, a felekezeti különbség dacára.

Az első néhány hasonló jellegű színvallásnál még félig-meddig viccesen, most már teljes komolysággal használom a coming out kifejezést; miután tudatos életem nagyobbik felében a szerepszemélyiségem (és identitásom) elsődleges vonása volt, hogy kereszténynek mondtam magam, a változás környezetemmel való megosztása kapcsán ugyanazt a torokszorító-arcpiruló érzést vélem fölismerni önmagamnál, mint amit hosszú időn keresztül a melegségem felvállalásakor éreztem (és néha még ma is érzek).

Barátomat viszont meglepő módon nemigen érdekelte a dolog, egy mondattal napirendre tért fölötte. Beszélt a saját életéről, az egyházon belül kialakított modus vivendijéről – és egész mondanivalója, illetve puszta kiállása azt sugallta, hogy teljesen hidegen hagyja őt bármiféle dogmatikus megfontolás. De oly mértékben, hogy egy idő után zavartan rákérdeztem: jól érzékelem-e, hogy ha véletlenül kiderülne, hogy nincs Isten, vagy hogy megtalálták Jézus holttestét, az ő életét és lelkészi hivatásgyakorlását ez akkor se zavarná. S e kérdésre, bár valami barokk körmondattal, de végül is igenlő választ adott.

A beszélgetés közben többször eszembe jutott az az e-mail, amely csaknem egy hete várakozott már a beérkezett üzenetim között arra, hogy végre megválaszoljam, s amelyet történetesen egy másik református lelkész barátomtól kaptam, hasonló témában. Az asszociáció alapja az volt, hogy úgy vettem észre: kettejük hite, illetve vallása hasonló szerveződési mintát követ – szemben azzal, amilyen az én hitem és vallásom volt. És – teológiai ismereteim alapján – úgy látom, az általam most észlelt különbség nem a katolicizmus és protestantizmus tanbeli eltéréseire vezethető vissza, hanem arra, hogy az ő életükben és az enyémben a vallás eredendően más szerepet (volt) hivatott betölteni.

Hogy véleményem szerint mi is ez a két funkció, azt leginkább a saját megtérésem kapcsán bekövetkezett és be nem következett változásokkal tudom illusztrálni.

Azzal kezdem, hogy én a megtérésem előtt is „aránylag jó ember” voltam. Ennek tudata a megtérésem után egy időben borzasztóan zavart, nemigen beszéltem róla, ehelyett próbáltam befeketíteni a korábbi életemet. Azt, hogy „így kell ezt csinálni”, nagyon hamar megtanultam a számos megtéréstörténetből, amit hallottam vagy olvastam (és amit másoknak magam is szívesen idéztem):

– Drogos voltam, gyilkos voltam, önző voltam, felszínes voltam, alkoholista voltam, buzi voltam, lelki beteg voltam, a világ szemete voltam – de aztán megtértem, Jézus vízbe fojtotta az óemberemet, újjászülettem, és íme! elkezdtem szeretni felebarátomat, mint enmagamat, halleluja! Dicsőség az Úrnak!

De hát sajnos az én esetemben ennyire azért nem volt szép és kerek a történet. Kezdve ott, hogy ami a melegségemet illeti, az óemberem, hiába próbálkoztam bármivel, csak nem volt hajlandó megnyuvadni. És folytatva azzal, hogy életem legkomolyabb depressziós krízisei pont a megtérésem utánra estek. Ezzel szemben azt, hogy a másik ember embersége ugyanúgy tiszteletre méltó, mint a magamé, hogy az embernek voltaképpen a tisztessége az egyetlen, amit nem idegeníthetnek el tőle, nem Jézustól tanultam tizenkilenc évesen, hanem sokkal korábban Nemecsektől, Nyilas Misitől, a kincset a kisködmön segítségével kereső Gergőtől, meg persze József Attilától:

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

A megtérésem nem jelentett lényegi változást az emberekkel való kapcsolatomban – leszámítva azt, hogy lenézőbb és elutasítóbb lettem azokkal, akik „még nem tartanak ott”, ahol én már igen. Ezt nem sorolom feltétlenül az előnyös változások közé. Bosszúálló természet azonban soha nem voltam (bár ha sebeimet fájlaltam, bosszúálló gondolatok tomboltak bennem korábban is, azóta is); a József Attila-i vágy („milyen jó lenne nem ütni vissza”) már évekkel a megtérésem előtt feltétlen érvényű normává nőtt az életemben. Persze volt, hogy visszaütöttem – de ez a megtérésem után is előfordult. Nem többször és nem kevesebbszer. És mivel egy-egy visszaütést követően a megtérés előtt és után is azt éltem meg, hogy fájdalmasan nagy a távolság a valós énképem és az én-ideálom között, előtte is, utána is nyomorultul éreztem magam.

Mi változott hát azzal, hogy a kereszténységet választottam? Egyrészt kínzóbbá vált a visszaütések utáni rossz érzésem, mert társult hozzá egy korábban ismeretlen elem: az örök kárhozattól való egzisztenciális rettegés. Ha cinikus lennék, mondhatnám, hogy ennyi volt az összes változás, de ez nem lenne igaz. A kárhozattól való félelem csak következménye volt annak, hogy érdeklődésem homlokterébe kerültek az örök élet kérdésére kínált keresztény válaszok, ez pedig egyik eleme volt csupán a lényegi változásnak: megváltozott a világszemléletem.

Ha jól értelmezem lelkész barátaim szavait, az alapkérdés, amelyre ők a kereszténységtől választ kapnak, az emberi értékrendre vonatkozik, és így hangzik: „Miként éljek?”. Számomra – amint ezt fentebb igyekeztem körülírni – ez a kérdés alapvetően nem volt kérdés. Az engem foglalkoztató alapkérdések gyerekkoromtól kezdve elsősorban nem morális, hanem ontológiai jellegűek voltak: Mi a világ? Honnan van a világ? Van-e értelme ennek az egésznek? Miért így működik a világ? És mi is valójában az az „így”, tehát milyen princípiumok mentén zajlik a kozmosz működése? Összefoglalva: „Mi az Igazság?” Így, nagy I-vel.

A kereszténység számomra ontológiai jelentőségű választ nyújtott a „Mi az igazság?” kérdésre: egyetemes magyarázó elvet – amely egyébiránt magyarázatot kínált számomra arra is, hogy a „Miként éljek?” kérdésre miért az a válasz, ami. Amit Jézus tűz normának a követői elé, és ami nagyjából-egészében azonos volt azzal a moralitással, ami korábban is meghatározni próbálta az életemet.

Hogy mi vezetett végül arra, hogy elengedjem a kereszténységet, az ebben az összefüggésben mellékes. Elébe menve (ha még nem késő ugyan) a támadásnak: tartom magam annyira autonóm és kritikusan olvasó személyiségnek, hogy sem egyszerűen azt lehessen mondani: egy könyv képes volt „hazavágni” a keresztény hitemet. Ennél azért lényegesen összetettebb mémtörténetről van szó, de mint jeleztem, az egyes konkrét okokat most figyelmen kívül hagyom. A végeredményre fókuszálva a lényeg a következő:

A régi kérdéseimre adott régi és új válaszok, illetve a bennem újonnan keletkező kérdések – akár van rájuk válasz, akár nincs – alapján ma azt mondom, hogy arra a „végső válaszra”, amire csaknem két évtizedig azt mondtam, hogy „ez az igazság”, ma – a jelenlegi ismereteim legjava alapján – azt mondom: „Nem, nem ez az igazság.” És e ponton megszűnt létezni életemben az a differentia specifica, amely korábban kereszténnyé tett. Eközben továbbra is „aránylag jó embernek” gondolom magam, az én-ideálom és az értékrendem továbbra is hasonló.

Hasonló, de nem azonos.

Amikor egy írástudó megkérdezte Jézust, hogy mit tegyen azért, hogy eljusson az örök életre, Jézus elmondta neki az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet, és ezzel zárta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk 10,25–37) Mennybemenetele előtt pedig elküldi tanítványait szerte a világba, hogy tegyenek tanítványává minden népet, és tanítsanak meg mindenkit mindannak megtartására, amit ő parancsolt nekik. (Mt 28,19k)

Jézus e szavai implikálják az állásfoglalását azon kérdés vonatkozásában, hogy van-e az emberi életnek egyetlen helyes útja. Ha tényszerűek vagyunk, ki kell jelentenünk: az evangéliumok Jézusa minden, csak nem empatikus és nem liberális. Az ő üzenetében nincs helye B megoldásnak, nincs alternatíva. Nem a hallgatója személyiségére és egyedi élethelyzetére való tekintettel fogalmaz meg javaslatokat, hanem általános érvényű parancsot ad – azzal az explicit záradékkal súlyosbítva, hogy aki nem engedelmeskedik e parancsnak, annak vége.

Jézusnak az élet egyetlen helyes útját firtató kérdésre válaszként adott parancsa nem más, mint az egyetemes szeretet parancsa. Ez végtelenül szimpatikus válasz lehet – de csak akkor, ha a kérdésünk így szólt: „Mi az emberi élet egyetlen helyes útja?”

Amennyiben azonban e kérdés legitimitását eleve (azaz függetlenül attól, hogy mi lesz a rá adott válasz) elutasítjuk, akkor, ha valaki mégis válaszol rá, bármi is legyen a válasz, magában hordozza annak állítását is, hogy az illető elfogadja a kérdés létjogosultságát. Vagyis – implicite vagy akár explicite – azt állítja, hogy e kérdés antropológiai szükségszerűséggel sajátja az embernek; emberi mivoltánál fogva tartozik hozzá alapérdeklődéséhez. Elidegeníthetetlen az emberi fajtól, éppúgy, mint a kromoszómaszám.

Életem és tanulmányaim egyik legfontosabb felismerése, hogy ez egész egyszerűen nem igaz. Ez a kérdés a hárommillió éves emberi történelem egy meghatározott pontján – a 365 napra elosztott történelem szerint december 31-én – felbukkanó, civilizációs melléktermék.

Annak állítása azonban, hogy e kérdés igenis ab ovo az emberi lét lényegéhez tartozik (amely állítást, ismétlem, a kérdés bármifajta megválaszolása magában foglal), már túllép a morális „Miként éljek?” kérdés illetékességi körén, és belép a „Mi az Igazság?” felségterületére. És olyan választ ad rá, amely nem felel meg a tényeknek.

Mind az Ó-, mind az Újszövetség megválaszolja azt a kérdést, hogy mi az emberi élet egyetlen helyes útja. És ezzel elsősorban nem a „Miként éljek?” (számomra, mint kifejtettem, kevéssé izgalmas) morális kérdésére, hanem a „Mi az Igazság?” (számomra döntő fontosságú) ontológiai kérdésére ad olyan választ, amely az általam ismert tények tükrében elfogadhatatlan.

Címkék: Kapcsolatok, Melegség, Vallás, Világ+ember

Hozzászólások:

oncogito szerint:

Balázs, megkérdezem, aki tisztességes (most ne menjünk bele mélyebben ebbe a fogalomba, de azért merem használni, mert önmagad felé is definicionáltál) annak valóban számtalan sok helyes útja lenne?
Akit a szeretet, de legalábbis az igazságérzet "vezérel", annak van sok választása általában?
Egy tisztességes pénztárosnak pl. hány helyes útja van a pénzkezeléssel kapcsolatban?
És egy csalónak ahhoz, hogy annak látsszon...?
Vagy egy másságot elfogadó, toleráns egyénnek hányféle választása van kapcsolataiban?
És aki annak akar látszani...?

Abban nagyon hasonlóak vagyunk, hogy alapjaiban én sem lettem más hitre jutásom után. Amit addig spontán, lelkiismeretre hallgatva tettem, vagy nem tettem, legfeljebb az vált valamilyen formában tudatossá, vagy inkább igazolttá.
Viszont érdekelne Balázs, mi lett azzal az elveddel, hogy a kereszténység megítélésében nem elsősorban más keresztény emberek hitének milyensége a döntő - hanem a saját viszonyulás Istenhez - Jézushoz?

Én nem tudom, hogy millió évvel ezelőtt hogy éltek emberek, milyen morál szerint, milyen volt a viszonyuk Istenhez, vagy istenségekhez, volt-e egyáltalán, vagy hogy Isten szólt-e hozzájuk és milyen formában és milyen útmutatást kaptak - de hogy a mai életre Jézus útmutatásai megállnak, azt igen nagyon hiszem.
És az, hogy ez mondjuk a tízezer évvel ezelőttire nem biztos hogy úgy volt igaz - az engem, mint ma élő embert nem zavar, mert az akkor élő embereknek sem mondott el mindent, mint ahogy a körülötte élőknek sem: "Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok."
Én változatlanul hiszem, hogy aki hittel keres, az kap, ha nem teszi hozzá a maga okoskodását.
Mert meglehet, újabb húsz év múlva újabb igazságra fogsz találni - márpedig az emberiség története, a nagybetűs Igazság én úgy vélem nem ilyen léptékben változik - és főleg nem egymással ellentétes ideológiák szerint.
Szerintem az Igazság nem lehet sokféle - mert a világban rend van, törvények uralkodnak, amik állandók. Legfeljebb az ember ismeri fel a maga tökéletlen módján hézagosan, (általad ismert tények) amit sűrűn helyesbíteni kell.

Balázs, a kérdésfeltevéseken sok múlik, azaz tulajdonképpen minden.
Kérdést sokféleképpen lehet feltenni - de hogy Igazi válasz is érkezzen, szerintem abban nincs sokféleség.
Én ebben hiszek.

hétfő, június 15, 2009 11:17:00 du.

Balázs szerint:

"mi lett azzal az elveddel, hogy a kereszténység megítélésében nem elsősorban más keresztény emberek hitének milyensége a döntő - hanem a saját viszonyulás Istenhez - Jézushoz?"

Ez az elvem történetesen változatlan. Éppen erről írtam a posztban.

kedd, június 16, 2009 12:22:00 de.

oncogito szerint:

Balázs, nekem a posztodból az jött át, hogy aki fanatikus módon, a tények figyelmen kívül hagyása mellett is képes hinni, az maradhat csak keresztény.
Aki meg a tényekre figyel, az ebből kinő, mint valami gyerekcipőből.
Pedig meglehet, a kérdéseket te teszed fel rosszul és az erre érkező rossz válasz alapján vonod le a magadét.
De erről meg én írtam az előző kommentemben.

kedd, június 16, 2009 12:52:00 de.

Jgy szerint:

Balázs, a bejegyzésed lenyűgöző és megrázó, és nem is csak egy rétege van, amelyre a fenti két jelzőt igaznak érzem. Nem tudom, hogy ugyanezt érezném-e akkor is, ha magam is nem hasonló cipőben járnék. Azt hiszem, igen, csak talán kisebb intenzitással.
Egy állításoddal vitatkoznék. Szerintem az evangéliuomok Jézusa empatikus, számomra erre utal a házasságtörő nőhöz, Péterhez, Tamáshoz való viszonya. Ha nagyon megkapirgálom, még Júdással is empatikus.

Kata, végtelenül tisztelem a tapintatnak és a makacsságnak azt a finom ötvözetét, amellyel Balázst ostromolod, faggatod, vitára hívod, de úgy tűnik, két külön koordinátarendszerben mozogtok. Egyiktek a körte ízét dicséri, másiktok szerint az alma pirosabb. Ezen a helyzeten nem reménytelen segíteni, de amíg ez nem történik meg, reménytelenül elbeszéltek egymás mellett.

Fernandel (Jgy)

kedd, június 16, 2009 6:21:00 de.

Balázs szerint:

Kata:

Stephen Hawking írja Az idő rövid történetében, hogy amikor egy híres tudós előadást tartott a világegyetem felépítéséről és keletkezéséről, felállt egy apró, idős hölgy, és közbeszólt, mondván, hogy mindez butaság: a Föld valójában lapos, és egy óriási teknősbéka hátán nyugszik. Amikor a tudós mosolyogva visszakérdezett, hogy rendben, de mi tartja ezt a teknősbékát, akkor a néni teljes termézetességgel közölte, hogy egy másik teknősbéka, azt egy másik, és azt is egy másik -- és így tovább.

„Legtöbben mulatságosnak tartják az elképzelést – írja Hawking –, hogy világegyetemünket egy végtelenb nyúló teknősbékatorony alkotja, holott mi a biztosítékunk, hogy nem így van?”

A magam részéről semmi olyat nem írtam, hogy "ez a végső és megfellebbezhtetlen igazság". Azt írtam: „arra a "végső válaszra", amire csaknem két évtizedig azt mondtam, hogy "ez az igazság", ma - a jelenlegi ismereteim legjava alapján - azt mondom: "Nem, nem ez az igazság."”

A "jelenlegi ismereteim" az annyi, amennyi és olyan, amilyen; nem több és nem kevesebb, nem jobb és nem rosszabb.

Én ma itt tartok. Nem tudok és nem akarok úgy tenni, mintha máshol tartanék.

Lehet, hogy maradéktalanul neked van igazad. Ez nekem csak akkor lenne kínos, ha azt állítanám magamról: "Megérkeztem." De ilyet utoljára sok évvel ezelőtt mondtam. Jó ideje nem mondok ilyet, mert nem érkeztem meg, hanem mozgásban vagyok. Úton vagyok. És miközben úton vgyok, leírom, hogy milyen a táj -- azaz hogy én mit látok útközben. Ez nyilván sokaknak nem tetszik. Azt mondhatják, hogy rosszul látok, és hogy erkölcsileg elítélhető módon a kényelmet válsztom (azzal, hogy járom az utat), szemben velük, akik a küzdelmes életet választották (azzal, hogy a megérkezettség biztos tudatával helyben vannak).

Lehet, hogy igazuk van. Lehet, hogy a világegyetem egy óriási teknősbékatorony; és lehe, hogy igazuk van, hogy ha én nem így látom, akkor optikai csalódás áldozata vagyok. Igen, lehetséges.

Jgy:

Köszönöm. Tényleg.

Jézus empátiájának kérdése bennem nem egymondatos, de még nem is tlejesen kiforrott téma. Amit itt egy mondatban leírtam, az sok éves gyötrődés eredménye, de tudom, hogy ez így önmagában nem bizonyíték, csak állítás. És hogy lehetne-kellene majd még írnom róla. Fogok is.

(Előrebocsátva a gondolatmenet fő csapásirányát: különbséget látok az evangéliumok Jézusa, ill. az egyház igehirdetésében bemutatott Jézus között; utóbbi lényegesen szelídebb és empatikusabb, és ezt a szelídséget hajlamosak vagyunk rávetíteni a bibliai szövegekre is.

Ez persze még mindig csak állítás, nem bizonyítás, úgyhogy egyelőre nemigen van mivel vitába szállni.)

kedd, június 16, 2009 9:29:00 de.

Endogén opiát szerint:

Jézus nem liberális, egyet értek. Mikor egy liberális ember pl. egyes drogokat legalizálna, nem azért teszi, mert szerinte ezek használata jót tesz az embernek, hanem mert úgy véli, nem neki kell eldönteni mások helyett, neki mi jó, azaz mindenki úgy szúrja el az életét, ahogy akarja. Jézus szerint is mindenki úgy szúrja el az életét, ahogy akarja (nem csípi fülön, és rángatja vissza az ifjút, aki nem akar vagyonáról lemondani), de a "parancsai" arra vonatkoznak, mit kell tenned, ha történetesen azt választod, hogy nem akarod elszúrni az életed. Hogy egyéb esetben vége, nem fenyegetés, hanem korrekt tájékoztatás.

Hasonló téma kapcsán az utóbbi időben másodszor jut eszembe a következő élmény, érdekes, mert sokáig nem meséltem senkinek. Nem bizonyít semmit, nem érvnek szánom, csak megosztom.
Pár éve látogattam el Auschwitzba és Birkenauba. Arra számítottam, a gonoszság, az indulat, szadizmus tapintható lesz. Képszerűen: azt vártam, hogy az egész (átvitt értelemben) tocsogni fog a vértől. Ahogy ott álltam Birkenauban, számomra a megvilágosodás erejével hatott, hogy szó sincs vérbő, élvezetes kegyetlenségről, a jóság hiányáról van szó. Annyira megszoktuk, hogy még a legundokabb emberektől is, ha eltorzulva is, de tapasztalunk valamiféle jóságot, hogy egyszerűen észre sem vesszük. Occam borotvája alapján nincs szükség a gonoszságra ahhoz, hogy magyarázzuk a Holokausztot. A fenyítőeszközök is a lehető legegyszerűbbek, legpraktikusabbak, legolcsóbban voltak. Valakit egy kis szobába beállítani, ahol nem tud leülni, csak állni, ott tartani négy napig. Semmi falból kiálló szögek, semmi élvezetes trancsírozás. Letisztult praktikum.

Amikor azt kifogásolják sokan, milyen önostorozó a keresztény vallás, valami irritáló önmarcangolást kifogásolnak - megértem. Számomra az, hogy "mindenestül bűnös vagyok" nem azt jelenti, hogy pfuj, de szar alak vagyok, tükörbe se nézek, hanem annak a felismerését, hogy a puszta logika, a legkisebb ellenállás irányába menés a holokausztba, de leginkább a Pokolba visz. Valami logikátlant kell beengednem, hogy elkerüljem. Nekem ez nem nehéz, nem utálom magam, és távol állok bármifajta önmarcangolástól. Egy természeti törvényt veszek tudomásul.

kedd, június 16, 2009 3:02:00 du.

Balázs szerint:

"nem fenyegetés, hanem korrekt tájékoztatás."

Érdekes teszt lenne száz random módon kiválogatott embert megkérni, hogy különböző szövegfordulatokat soroljanak be a "fenyegetés" és a "tájékoztatás" kategóriák valamelyikébe. Kíváncsi vagyok, hogy Jézus "Jaj nektek..." kezdetű formuláját hányan osztanák be a tájékoztatás címke alá.

A "korrekt" jelző, felteszem, a validitásra vonatkozik. Ezt annyiban tartom problematikusnak, hogy ha keresztény definíció szerint nézzük, akkor amit Jézus mond, az Isten énközlése, tehát eo ipso igaz. Ez esetben a "korrekt" jelző tautologikus. Ha nem keresztény definíció szerint nézzük, akkor viszont szükség lenne valamilyen összehasonlítási alapra, amely igazolja, hogy a tájékoztatás valóban megfelel a tényeknek, tehát indokolt a jelző használata.

Az, hogy amit Jézus mond, az "korrekt", amennyiben nem vélelmezzük a priori, akkor a ránk maradt szövegekből nem igazolható.

"a puszta logika, a legkisebb ellenállás irányába menés a holokausztba, de leginkább a Pokolba visz. Valami logikátlant kell beengednem, hogy elkerüljem."

Teljes mértékben egyetértek, annál is inkább, mert a Meghagyó népeknél is mindig van valamilyen önkorlátozás: van törvényük, amit betartanak, és ettől képessé válnak arra, hogy éljenek. És a törvény természetszerűen logikátlan.

Azzal nem értek egyet, hogy mindenkire (minden emberre, minden csoportra, minden népre) ugyanaz a törvény volna kötelező. Nem (csak) azért nem értek vele egyet, mert nem szimpatikus, hanem mert ha megnézem az emberi történelem 99%-át, azt látom, hogy olyan népek történetéből áll össze, akik mind megtartják a saját konkrét törvényeiket (és teszik ezt belső motivációból!), de e törvények egyáltalán nincsenek homogenizálva. Ami az A törzsnél kötelező, az a B törzsnél adott esetben elfogadhatatlan, a C törzsnél föl se merül, a D törzsnél neutrális. És érdekes módon az A, B, C és D törzsek mindegyike fenntartható módon él, az egyes emberek számukra kielégítő, értelmes, jelentőségteljes életet élnek.

Aztán odamegy a misszionárius, és azt mondja: "Ti hibásan éltek, mert az embernek nem így kell élnie. Ha továbbra is így éltek, akkor elpusztultok."

Persze ez tényleg korrekt tájékoztatás, mert ha nem hajlandók asszimilálódni a hódítókhoz, akkor simán kiirtják őket. (Az más kérdés, hogy ha asszimilálódnak, akkor is elpusztulnak: azon kultúra elpusztulásával, amelybe betagozódtak.)