Két történet

Egy fel nem jegyzett siker története Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte:      – Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?      – Barátom, ha így a lábaim előtt térdelsz és Mesternek szólítasz – mondta Jézus –, akkor kétszeresen is föléd tornyosulok, és nem tudok veled egyenrangú félként beszélni, ahogy szeretnék. Megtennéd a kedvemért, hogy fölállsz? – És talpra segítette. Az ifjú megilletődötten, lesütött szemmel kérdezte újra:      – Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?      – Amiatt aggódsz, hogy vajon Istennek tetsző életet élsz-e? – puhatolózott Jézus. – Megnyugtatásra vágysz az életmódod felől, vagy talán tanácsra?      – Tudod, ismerem jól a parancsokat, és kora ifjúságomtól fogva mind megtartottam... – fogott bele az ifjú félszegen, majd elhallgatott.      – Most mégis itt vagy, és engem kérdezel...      – Igen...      – Nyomaszt valami, ha jól látom....      – Hát... – nézett körbe zavartan. Elhallgatott, majd lehalkított hangon folytatta: – Az a helyzet, hogy nagy vagyonom van.      – Mhm...      – És... Annyit hallani manapság arról, hogy mi az igazi kincs és mi nem az! – tört ki az ifjú. – Olyan nehéz... Hetek óta rágódom ezen, és most végre összeszedtem a bátorságomat, és úgy döntöttem, megkérdezlek téged! Mondd: baj az, ha valakinek sok pénze van?      – Azt hallom ki a szavaidból – mondta tapintatosan Jézus –, hogy bizonytalanságot élsz meg. Egyfelől, gondolom, ragaszkodnál a vagyonod nyújtotta megszokott, kényelmes életedhez. Ugyanakkor valamiért vonz az a gondolat, amit hallasz úton-útfélen, hogy vannak máshol is értékek, alkalmasint nagyobbak, mint a pénz. Jól értelek?      – Pontosan erről van szó! – mondta a gazdag ifjú, és most először érződött a hangjában, hogy oldódott a feszültsége. Immár Jézus szemébe nézve folytatta: – Az a helyzet, hogy időnként borzalmasan unom ezt az állóvizet! Időről időre eszembe jut, hogy vajon tényleg csak annyit tartogat számomra a sors, hogy selyempárnáról ücsörögve vegzáljam a szolgáimat? Ennyire futja tőlem? Hiszen fiatal vagyok, előttem az élet... Vágynék néha valami másra, valami újra... Tán még... – Megint elakadt.      – Tán még az is megfordult a fejedben, hogy hátrahagyj mindent, csak félsz a nélkülözéstől? – kérdezte Jézus.      – Dehogy – legyintett az ifjú. – Csaknem bizonyos vagyok afelől, hogy a nélkülözéssel nem volna semmi bajom. Erős vagyok, egészséges is, hála az égnek... Biztos, hogy sokat elbírok.      – Az aggaszt talán, hogy azok a másfajta kincsek mégsem léteznek? Bizonyosságot szeretnél, hogy ha egyszer elengedsz valamit, akkor cserébe ne a semmit kapd?      – Hát, igen, ez is megfordult a fejemben... De nem is ez az igazi gond. Egyrészt akárhogyan is, de csak hiszek abban, hogy az életünk az Örökkévaló kezében van. Meg aztán azok, akik ezekről a kincsekről beszélnek, azok meglehetősen hitelesnek tűnnek – ha nem így volna, nem is kezdtem volna töprengeni az egészen. A te tanítványaidon is látszik, hogy vidám, elégedett emberek – nem gondolnám, hogy a semmi teszi őket ilyen jókedvűvé...      – Barátom – mondta Jézus –, kicsit tanácstalan vagyok. Látom rajtad – és kérlek, javíts ki, ha tévedek –, hogy szinte égsz a vágytól, hogy csatlakozz hozzánk. Valamitől mégis szorongsz... Attól tartasz, hogy ha velem tartanál, valamit nem kapnál meg, amid most megvan, és ami fontos. De mi az? Meg tudod fogalmazni...?      Az ifjú megint a földet bámulta. Jézus már nyitotta volna a száját, aztán inkább csöndbe maradt. Kivárt. Végül aztán az ifjú megszólalt:      – Mi lesz, ha nem szólnak hozzám a tanítványaid, mert elkényeztetett ficsúrnak tartanak és megvetnek, mert korábban gazdag voltam? Mi lesz, ha magamra maradok? Ahogy mondtam, az anyagi nélkülözést biztos, hogy megszoknám, de...      – Értelek – felelte Jézus. – Bizonyosságra vágysz afelől, hogy ha velünk tartanál, nem ítélnéd magad magányra. Szükséged van emberi kapcsolatokra, bizalomra, elfogadásra, igaz?      – Igen – mondta az ifjú, és lopva megtörölte a szemét. – Igen...      – Ide hallgass. Van a tanítványaim között valaki, aki korábban vámszedő volt. Uzsorás, akit mindenki utált. Jól sejtem, hogy még nem találkoztál vele?      – Nem, tényleg nem – kerekedett el az ifjú szeme.      – Lenne kedved elbeszélgetni vele egy kicsit? – kérdezte Jézus. – Jó ideje köztünk van már. Megoszthatná veled a tapasztalatait az első időkről...      ...Másnap az ifjú eladta, amije volt, szétosztotta a szegények között, aztán ment, és követte Jézust.

---

Egy feljegyzett kudarc története Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte:      – Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?      – Miért mondasz engem jónak? – kérdezte Jézus. – Senki sem jó, csak egy, az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!      – Mester – válaszolta –, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.      Jézus ránézett és megkedvelte.      – Valami hiányzik még belőled – mondta neki. – Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem! – Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus erre körülnézett és tanítványaihoz fordult:      – Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába! (Márk 10,17–23)

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Vallás

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Hetvenkét lépcső

Jó ideje tudom magamról, hogy dátumfetisiszta vagyok. Többnyire igen fontos számomra, hogy mi mikor történt. Nincs ennek racionális oka; így színes a világ: ki erre izgul, ki amarra.

Apa új verseskötetének, a Hetvenkét lépcsőnek a megjelenése mindenképpen nagy nap lett volna. (Hogy mekkora, azt talán csak az tudja átérezni igazán, aki maga is író, vagy akinek az jutott a sorstól, hogy egy íróval legyen kénytelen huzamosabb ideig egy fedél alatt élni.) Mondom, tehát nagy nap lett volan így is, úgy is; hogy valamikor év vége felé fog megjelenni, ezt jó ideje tudtuk. Azonban az, hogy éppen ma jött ki a nyomdából – ez a véletlenek olyan különös összjátéka, amibe csak beleborzongani lehet. A szinkronicitás fogalmát kitaláló Jung pedig megnyalná mind a tíz ujját utána.

Hogy miről is van szó, az alább kiderül, a megértéséhez viszont álljon itt előbb a kötet címadó verse:

Logodi utca hol volt hol nem volt volt a Logodi utca alatta a Vérmező fölötte a lovasút-sziklaisándor-lovasút ahol körbefut a hatalmas várfal ezerkilencszáz-hatvannégy november huszonötödike este obeliszk-magas zöld cserépkályhában parázs a szobában épp csak lengő árnyak ahogy az izzó fából egy-egy kicsi láng felcsap az a hol volt hol nem volt Logodi utca még eget hasít a kedv szárnyal ahonnan Zuglóba visz a busz egybeolvadok a hajnalsötét gyárral Csibész pulink mintha tudta volna óvatosan támaszkodott hasadnak érezze hűségét-szeretetét a benned búvó magzat s akit mégse láthatott mert a garzonban dönteni kellett ő vagy a gyermek az a hol nem volt Logodi utca zabolátlan csapódó szerelemmel Bogár Kati Bogár vergődöm tehetetlenül mert állandó ítélet állandó kegyelem kell tanulni elfogadni a felnőttséget hogy minden pusztulás onnan indul ha nem szeretsz már ha nem szeretlek téged az a hol volt Logodi utca ahová borral jöttek a verstárs-barátok ahonnan világváltásra csalogattak a kocsmák égig szökött a kurtítatlan álom ahol bámultunk a lebukó napra mint Tóth Árpád a rondellákon az a volt Logodi utca ahol végleg eldőlt mehetek bárhová tőled soha nem fogok elérni másig az a talán igaz se volt fiatalság volt Logodi utca az a hetvenkét lépcső a lakásig

Akinek a versben (ismétlem: a kötet címadó versében) írott dátumból nem vált volna világossá: ma van a szüleim 45. házassági évfordulója. Ami pedig szintén a mai naphoz kapcsolódik, de a versből nem derül ki, az kiderül majd Apa jövőre megjelenő, Versek regénye című önéletrajzi könyvéből. Ebből idézek most:

Ezen a mai 25.-en      még jobban szeretlek, mint akkor.      Hát érted Te ezt? De ez van.      (l989. XI. 25.) Ez a pár sor egy szép ezüstszínű toll és ceruza dobozában volt, amit Bogártól a 25. házassági évfordulónkkor kaptam. Ha a kezembe kerül, reménykedve arra gondolok, talán mégsem vagyok akkora gazember, mint amilyennek néha hiszem magam. Bogár a naplójában is megemlékezik „az ezüstlakodalmunk”-ról. Ez az utolsó naplóbejegyzése.

Ennek ma húsz esztendeje.

A a Hetvenkét lépcső című kötet, noha senki nem tervezte így, kétszeresen is ünnepi könyv lett: egyrészt a múlt jelenben élő emlékének mementója, másrészt – mint minden igazi könyv – a költészetet (s így önmagát is) ünneplő ajándék.

A szerző fiaként és a kötet szerkesztőjeként egyaránt szeretettel ajánlom figyelmetekbe.

Címkék: Apa, Emlék, Könyv, Ünnep, Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Mi az élet értelme?

Közkeletű vélekedés szerint ez az emberi élet legalapvetőbb kérdése. Én ezzel nem értek egyet. Alább két állítást próbálok igazolni, mégpedig:

1. Nem az a lényeges kérdés, hogy mi az élet értelme, hanem hogy miért tartják ezt sokan alapkérdésnek.
2. Az élet értelmetlen – és ez örömhír.

Annak, hogy valaki a „Mi az élet értelme?” kérdést föltegye, logikusan két előfeltétele van. Az egyik annak vélelmezése, hogy az életnek van értelme. A másik természetesen az, hogy ez a válasz ne legyen triviális, tehát érdemes hosszasan töprengeni rajta. (Senki sem szokott töprengeni azon, hogy vajon gyorsabb-e a repülőgép, mint az omnibusz.)

Látszólag kicsit messziről indítunk, valójában azonban végig forró nyomon járunk majd.

Tessék először is alaposan megfigyelni a mellékelt tóparti képet a fiatal párral, és megkeresni rajta az elrejtett kisbabát! Megvan? Egy barátom – akinek egyébként sasszeme van az apró részleteket illetően – pár éve nagyon felbosszantotta magát ezen a képen, mert kifogott rajta. Pedig a gyerek ott van, tessék csak megkeresni!

(Ha nem sikerülne, a megoldás – a fehér részt kijelölve – itt olvasható: Az elrejtett csöppség nem is olyan kicsike: csaknem az egész képet kitölti. Az innenső part előző íve rajzolja ki a hátát, balra fent a faágak a fejét, fent középen ugyancsak az ágak adják ki a karját és a kezét, jobboldalt a fatörzs pedig a lábát és a fenekét.)

Valami ehhez hasonlót kereshetett Charlie Gordon, Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényének értelmi fogyatékos főszereplője, amikor a pszichológus Rorschach-tesztet próbált fölvenni vele.

Asztán Burt aszonta Charlie mit lát a kártján. Én a szétöntöt tintát látam és nagyonn megvoltam ijedve pedig a nyúl lább is a zsebembe volt mer gyerek koromba mindig meg buktam a vizsgán az iskolába és a tintátis ki öntötem. Aszontam Burtnek hogy ki öntöt tintát látok egy fehér kártyán.         [...] Nem emlékszek ojan jol hogy Burt mit mondot de aszt akarta hogy mongyam meg mivan a tintába. Nem látam semitse a tintába. Nem látam semitse a tintába de Burt aszonta képekk vanak bene. Nem láttam én ot képett pedig igyekesztem. Közel tartotam a kártyát asztán meszire. Akor aszt mondtam ha föl teném a szemüveket bisztosan jobban látnák csak akor szoktam szemüveket hordani ha moziba vagyok vagy tévét nézek de aszt gondoltam hogy hát ha akor joban látom a képett a tintába. Föl tetem a szem üveget és aszontam na mutasa megin a kártyákat fogadok hogy mostan meg talállom a képett. Erössen igyekesztem de mégse tuttam megtalálni a képeket csak a tintát látam. Montam Burtnek talán uj szem üveg kelene.

Charlie-t egy kísérlet részeként potenciális zsenivé operálják. De az operáció nem minden: a műtét után még sokat kell tanulnia, mert az első időkben pontosan ugyanolyan buta, mint a beavatkozás előtt. E tanulási folyamat közepette a pszichológus ismét föl akarja venni vele a Rorschachot.

Amikor megtudtam ezt, megijedtem. Burt majd megint azt akarja, keressem meg a képeket, és tudtam, hogy azt úgysem tudom. Arra gondoltam, bárcsak valahogy megtudhatnám, miféle képek vannak ott elrejtve. Talán nincs is ott semmiféle kép. Talán ez csak egy trükk, hogy lássa, elég buta vagyok-e olyasmit keresni, ami nincs is ott. Már a puszta gondolatra is dühös lettem rá.         [...] – No, most nézzen szépen erre a kártyára. Mi lehet ez? Mit lát ezen a kártyán? Az emberek mindenfélét látnak ezekben a tintapacákban. Mondja meg, hogy maga mit lát bennük – mire emlékeztetik?         Megdöbbentem. A kártyára meredtem, azután őrá. Egyáltalán nem azt mondta, amire számítottam. Úgy érti, hogy nincsenek képek elrejtve azokban a tintapacákban?         Burt összeráncolta a homlokát, és levette a szemüvegét. – Tessék?         – Képek! Elrejtve a tintapacákban! Múltkor azt mondta, hogy mindenki látja, és azt akarja, hogy én is keressem meg.         – Nem, Charlie. Ezt nem mondhattam.         – Hogy érti ezt? – kiáltottam rá. Attól, hogy annyira megijedtem a tintapacáktól, dühös lettem magamra is és Burtre is. – Igenis ezt mondta! Csak azért, mert olyan okos, hogy főiskolára járt, nem csinálhat bolondot belőlem. Torkig vagyok már vele, hogy mindenki kinevet engem!         [...] [Nemur professzor, Burt főnöke:] – Ide figyeljen, Charlie, akarja hallani pontosan azt, amit Burt mondott, és a maga válaszait is? Magnószalagra vettük azt a vizságlatot. Lejátszhatjuk, és meghallgathatja pontosan, amit akkor mondtak.         Vegyes érzésekkel mentem vissza a pszich. rendelőbe. Biztos voltam benne, hogy gúnyt űznek belőlem és becsapnak, mert tudatlan vagyok ahhoz, hogy átlássak rajtuk. A haragom izgalmas érzés volt, és nem egykönnyen adtam fel. Készen álltam a harcra.         [...]         Burt hangja búgott a magnetofonból.         „No, most nézzen szépen erre a kártyára. Mi lehet ez? Mit lát ezen a kártyán? Az emberek mindenfélét látnak ezekben a tintapacákban. Mondja meg, hogy maga mit lát bennük – mire emlékeztetik?”         Ugyanazok a szavak, majdnem ugyanaz a hanghordozás, mint amit néhány perccel ezelőtt a laborban használt. És aztán hallottam a válaszaimat – gyerekes, lehetetlen dolgokat. Bénuzltan rogytam le a Nemur prof. íróasztala melletti székbe. Igazán én voltam ez?         Visszamentem Burttel a laborba, és folytattuk a Rorschachot. Lassan végigmentünk a kártyákon. Válaszaim ezúttal másképpen hangzottak. „Láttam” dolgokat a tintapacákban. Két egymásba kapaszkodó denevért. Két karddal vívó embert. Mindenfélét képzeltem. És habár ez így volt, mégis azon kaptam magam, hogy már nem bízom teljesen Burtben. Sorra megfordítgattam a kártyákat, megvizsgáltam a hátlapjukat, hogy lássam, nincs-e rajtuk valami, amit szerinte észre kellett volna vennem.

---

A civilizációnk ketrecén belül – Kelet és Nyugat e tekintetben, mint tudjuk, egyívású ikrek – mi sem könnyebb, mint két tetszés szerinti ketreclakót egymásnak ugrasztani. Annyi kell hozzá, hogy összeeresszük őket azzal: vitassák meg, mi az élet értelme. Amennyiben nem derül ki róluk az első két percben, hogy véletlenül mindketten egyazon vallási közösség elkötelezett adófizetői, akkor záros időn belül tapintható lesz köztük a feszültség. Az egyik szerint ez az élet értelme, a másik szerint amaz; az egyik így érvel, a másik amúgy. Minimális az esély arra, hogy bármelyikük is visszautasítsa a kérdésfeltevést, mondván: – Kérem, ez a kérdés marhaság.

Ha viszont kilépünk a ketrecből akár térben, akár időben, nagyon jó esélyünk van arra, hogy összeugrasztási kísérletünkre válaszként a fentihez hasonló méltatlankodást kapjunk. Amennyiben beülnénk egy időgépbe, hogy vitát provokáljunk mondjuk egy XV. századi észak-amerikai indián és egy hatezer évvel ezelőtti óceániai bennszülött között az élet értelméről, kísérletünk – ha a nyelvi nehézségektől el is tekintünk – nagy valószínűséggel kudarcot vallana, mégpedig azért, mert két játékosunk egyszerűen nem értené a kérdést. Nem tudnák, mit akarunk tőlük.

Ennek gyors magyarázata az lehetne, hogy hiányzik náluk az ilyen bonyolult kérdések átlátásához szükséges műveltség (elvégre „primitívekkel” van dolgunk). Ha azonban annyira nem hamarkodjuk el a választ, akkor rájövünk, hogy ez a lekezelő megoldás egész egyszerűen nem igaz. „Primitív” barátainknak igenis vannak meglátásaik az élet bonyolult kérdéseiről. Reflektálnak a születés és a halál misztériumára, van narratívájuk az emberi és nem emberi létezés azonosságáról, illetve különbözőségéről, van – önmaguk számára releváns – magyarázatuk a szenvedés kérdésére, fölteszik – és a maguk módján meg is válaszolják – a világ kezdetére vonatkozó kérdéseket, stb. Nem arról van szó tehát, hogy gyárilag hülyébbek nálunk. Nem is lehetnének, hiszen biológiailag fajtársaink. Ha „az élet értelmét” firtató kérdésünk falakba ütközik nálunk, annak más oka van.

Folytatva gondolatkísérletünket, megpróbálkozhatunk absztrakt kérdésünket valamivel konkrétabbra faragni. Például firtathatjuk náluk, hogy minek szoktak örülni, miért keltek fel ma reggel és miért fognak holnap, miért pont úgy élnek, ahogy élnek, és hogyan másként szeretnének inkább élni. A válaszok várhatóan egy irányba fognak konvergálni: megtudjuk tőlük, hogy azért élnek úgy, ahogy élnek, mert így szokták meg emberemlékezet óta, és ez nekik tökéletesen kielégítő. Esetleges ellenvetésünkre, miszerint tíz mérfölddel arrább egy másik törzs tagjai teljesen más módon élnek, és hogy akkor vajon az ő életük helytelen-e, minden bizonnyal megvonják a vállukat, mondván, hogy ez nem az ő dolguk: amazok nyilván úgy szokták meg emberemlékezet óta.

Mi, akik a civilizáció ketrecében lakunk, e válaszokat ésszel felfogjuk ugyan, de érzelmileg elég nehéz azonosulunk velük. Mi ugyanis egyáltalán nem úgy élünk, ahogy őseink éltek emberemlékezet óta. Daniel Quinn így ír az Izmaelben:

A Meghagyóknál mindig azt érzi az ember, hogy olyan néppel áll szemben, melynek múltja az idők hajnaláig nyúlik vissza. Az Elvevőknél azt érzi, hogy olyan néppel áll szemben, melynek múltja 1963-ig nyúlik vissza.

Ahogy pedig ténylegesen élünk, azt – tisztelet a kivételnek – nem szeretjük. Nem is csoda. Hiszen valamennyien kurvák vagyunk: dolgozunk azért, hogy legyen mit ennünk és legyen hol pihennünk, aztán eszünk és pihenünk, hogy ismét képesek legyünk dolgozni. Ha kapunk ajándékba egy üveg exkluzív italt, azt nem bontjuk fel, hanem tartogatjuk, eltesszük valami „megfelelő alkalomra”, mivel nyilvánvaló, hogy a jelen pillanat nem a megfelelő alkalom. Időt és pénzt nem kímélve diétákkal és testi-lelki tréningekkel fegyelmezzük magunkat, hogy minél hosszabb ideig húzzuk, s így minél több idő jusson a keresésre.

Mert keresni muszáj, mert az életnek bizonyára van valami értelme, és azt meg kell találni, illetve ha elvileg rá is jöttünk a megoldásra, akkor is meg kell valósítani. És görcsösen igyekszünk, hogy szépnek (gazdagnak, műveltnek, becsületesnek, szentnek, megvilágosodottnak stb.) találtassunk, ha a megfelelő alkalom – e világon vagy eggyel arrébb – végre elérkezik, és az életünk értelme beteljesül. És, csak úgy mellékesen, igen-igen sok vért kiontunk eközben azért, hogy bebizonyítsuk: amit valaki más megtalálni vélt, az igenis nem az élet értelme.

Itt, a ketrecben úgy viselkedünk, mint szegény, fogyatékos Charlie a laborban; keressük az élet értelmét, mert meg vagyunk győződve: igenis ott van valahol elrejtve, „bene a tintába”.

Pedig nincs elrejtett kép. Nincs leleplezésre váró titok. Az életnek nincs olyanja, hogy „az” értelme – ugyanúgy és ugyanazért, ahogy és amiért az életnek nincs egyetlen helyes útja sem.

Az élet értelmetlen: pontosan annyira, mint a tintapaca a Rorschach-táblákon. Üres, mint egy 80 grammos, A4-es ofszet papír; üres, mint a be nem festett vászon. Szerencsére. Mert így van lehetőségünk, hogy teleírjuk, hogy befessük, van lehetőségünk, hogy értelmet vigyünk bele. Van hely hová belevinni az értelmet, mert nincs betömve előre gyártott értelemmel. Nem vagyunk foglyai egy olyan titoknak, amelynek a szakadatlan keresésére kárhoztatott valami gonosz felsőbb hatalmasság. Szabadon élhetünk, kötöttségek nélkül.

Ezt a szabadságot élik meg minden pillanatukban azok a „primitívek”, akik kívül vannak a ketrecen, akik – szemben velünk – nem szenvednek egy tízezer évvel ezelőtti kulturális fejre esés miatt kollektív agylágyulásban. Semmivel se jobbak vagy nemesebbek nálunk – viszont nem hajtja őket a kényszer, hogy „elérjenek valamit”. Nem kötelezi őket a társadalmuk, hogy egészen elégő áldozatként vessék oda önmagukat és egész életüket, minden idejüket és örömüket: sem az Életcél nevű, vérszomjas főbálványnak, sem a Középtávú Tervek névre hallgató kisisteneknek. Élnek úgy, ahogy ősidőktől fogva, nemzedékről nemzedékre felhalmozódott bölcsességükkel önmaguk számára megfelelő.

Lehet, hogy nem fogalmazzák meg elvont igazságként, hogy „az élet értelmetlen”, de minekutána föl se merül bennük az a képtelenség, hogy az életnek volna valami felkutatni való értelme, eszük ágában sincs tényleges életüknek hátat fordítva nekiállni egy ilyen kutatásnak. Ehelyett idejüket és energiájukat arra fordítják, hogy megtöltsék életüket azzal, amijük valóban van: a saját gazdagságukkal. És éppen ezért képesek arra, hogy értelmes életet éljenek: nem olyat, ami „objektíve helyes”, ami „majd a jövőben” teljesedik be, ami megfelel valamilyen absztrakt normának – hanem olyat, ami önmaguk számára élhető, jelentőségteljes, örömteli, és nem utolsósorban fenntartható.

Vajon csak számomra vonzóbb ez, mint a megfelelő alkalomra várva hagyni, hogy az „exkluzív ital” tönkremenjen a palackban?

Címkék: Kopipészt, Könyv, Vallás, Világ+ember

Eddig 24 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
A kultúra kezdetei

A FarmVille-en lehet fényképet készíteni a farm aktuális állaptáról. Ma reggel készítettem egyet, a fenti címmel.

Címkék: Agymenés, Humor, Virtuál

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
A titkot űztük mindahányan

Tanulságos volt számomra a tegnap megnézett film. Mégpedig a vacaksága miatt. Egy horror volt, és aki egy kicsit is ismer engem, az most elcsodálkozhat, hogy mi a fenének nézek én önszántamból horrort, amikor maga a műfaj nem érdekel; bosszant és utálom.

Roppant egyszerű a magyarázat: amikor pár hónapja egy teszkózás alkalmával kisírtam magamnak, hogy vegyük meg a DVD-t, nem voltam tisztában a műfajával. A cím (Esély a halálra), valamint a leírás thrillert ígért számomra; pszichothrillert, amit kifejezetten kedvelek, ha jó. Annyit lehetett tudni a történetről, hogy egy fickót elkezdenek üldözni, halálra gázolja a vonat, de ahelyett, hogy jól nevelten meghalna, a következő pillanatban épen és egészségesen tér magához egy számára új környezetben. És ez ismétlődik vele mindennap: megtámadják, megölik, de mindig új életre támad: azonos névvel, de új helyzetben, új ismerősökkel, és új, komplett személyes múlttal. És ez mindaddig tart – ígéri a sejtelmesen három ponttal végződő ajánló –, amíg a hős rá nem jön e körforgás nyitjára.

A film első fele kifejezetten jó volt: jó abban az értelemben, hogy lekötött mindkettőnket, hatással volt ránk, féltünk – és persze vártuk a megoldást.

Aztán megjött, nagy csalódásunkra.

A képernyőn egyre több lett a vér meg az erőszak, a sziszegés meg az ordítozás, aztán láthatóvá is váltak az eddig csak sejtett alakok: füstből való rondaságok, akiket „kaszások”-nak hívnak; valamiféle halhatatlan szellemek, akik az emberek félelméből táplálkoznak; a főhősre azért pikkelnek, mert egykor az is közülük való volt, de aztán... És itt zavarossá vált a történet; a pasi végül megölte a saját nőjét, és ezáltal megmentette, és hirtelen minden szép és jó lett, hurrá. Logika zéró, a titkos szálak elvarrása fel sem merült.

A primer dühöngés után éppen ettől vált számomra tanulságossá a film. A titok elvarratlanságától.

Aránylag sokszor hagytam már magam felültetni filmekkel is, könyvekkel is. Elolvasok egy profi módon megírt regényt, amelyben csak úgy vibrál a misztikum, tövig rágom a körmöm olvasás közben – mire a körmöm tövéhez érek, kiderül, hogy a megoldás valami lapos, hihetetlenül és hiteltelenül összetákolt, hajánál fogva előcibált „malum ex machina”. Valahányszor beleszaladok valami ilyesmibe, eltölt a csalódás. Miért?! Miért nem lehet egy rendes történetet összerakni, ami nem csak addig borzongató, amíg a főhőssel együtt a sötétben tapogatózunk, hanem a fény felgyulladása, a titok feltárása után is eltölthet a jóleső borzongás, egyfajta áhítat, az egész egzisztenciát átjáró megnyugvás?! Miért?

Nem tudom, hogy tudom-e a választ, de egy válaszom van.

Az emberek vágynak a titokra. Szinte mellékes, hogy milyen és mekkora, a lényeg, hogy titok legyen. E célra jó a karácsonyi vagy szülinapi ajándék, amelynek a mibenlétét lehet találgatni, vagy jó a klasszikus krimi, ami semmi egyéb, mint egy szolidan megszerkesztett kitalálós játék, melyben a sztori és a szereplők jelleme valójában csak vivőanyag a jól konstruált titokhoz.

A kis titkok azért vonzóak számunkra, mert a titokra mint jelenségre saját létezésünk legmélyebb, megfejtetlen Nagy Titka rezonál. Legalábbis könnyen hihetjük ezt. Könnyen hihetjük, hogy az emberi lét mélyén ott lappang ez a Nagy Titok, és az alkotók – művészek és kommerszek egyaránt – már rég nekiálltak, hogy megfejtsék, vagy ha az nem sikerül, legalább rámutassanak: Íme, ez a titok.

A Titoknak több tipikus lelőhelye van. Ilyen az emberi lélek mélysége (tudatzavar, amnézia), az ember múltja (Atlantisz, elveszett, de valójában féltőn továbbadott ereklyék, rítusok, bölcsesség stb.), az ember jövője (földönkívüli civilizációk titkos tudása), a valóság megkettőzése (azaz szellemek, kísértetek, démonok, illetve egyéb természetfölötti és -alatti lények szerepeltetése). Azonban a Titokról utóbb mindig kiderül, hogy vagy egyszerű szemfényvesztés eredménye (ez még a jobbik eset, mert akkor visszatérünk a klasszikus krimi műfajához), vagy valami teljesen lapos, álmisztikus, hagymázas szellemhistória vagy összeesküvés-elmélet. Ezek a szerzők gyakran az üzletszerű kéjelgés szintjén nyúlják le Saint-Exupéry költői megoldását, amikor lerajzol egy átlátszatlan falú dobozt a kis hercegnek, és azt mondja: – Tessék. Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz. Nem azért feltétlenül, mert cinikusok vagy lusták, hanem mert képtelenek megtalálni az igazi titkot.

Alkalmasint azért, mert ilyen titok nincs.

Umberto Eco A Foucault-inga című művében, miután Belbót, az 1. számú főszereplőt valakik (templomosok? szabadkőművesek? rózsakeresztesek?) elrabolták, a 2. számú főszereplő – egyben narrátor –, Casaubon megkísérel behatolni Belbo Abulafia nevű számítógépébe, hogy a titkos feljegyzések nyomra vezethessék. A gép megkérdezi: „TUDOD A KULCSSZÓT?” A Belbóval közös, titokkereső múltjuk alapján Casaubon meg van győződve, hogy Belbo a „végső igazság” valamely megfogalmazásával védte le gépét, és megpróbálkozik minden elképzelhető és elképzelhetetlen kifejezéssel, ami eszébe jut: Isten nevével, az istennév anagrammáival, kaballisztikus és ezoterikus szavakkal és ezek lehetséges permutációival. Hasztalan: az Abulafia újra meg újra visszakérdez: „TUDOD A KULCSSZÓT?” Casaubon végül elkeseredett dühében, merő indulatból beírja: „NEM.” – és persze ez volt a jelszó. A titok az, hogy nincs titok.

Daniel Quinn így ír az Izmael bevezető fejezetében:

...ártatlanul azt hittem, hogy kell lennie valakinek, aki rendelkezik az ismeretlen bölcsességgel, aki el tudja oszlatni a kiábrándultságomat, és a bennem lévő káoszt: kell, hogy legyen egy tanár. Nos, ilyen természetesen nem volt. Nem gurura, kung-fu mesterre vagy szellemi irányítóra volt szükségem. Nem akartam varázslóvá válni, vagy az íjászat zenjét megtanulni, meditálni, a csakráimat felsorakoztatni, vagy múltbeli inkarnációkat leleplezni. Az effajta művészetek és tudományok alapvetően önzőek; mindegyiket arra találták ki, hogy a tanítvány élvezze a hasznukat és ne a világ. Én valami egészen mást kerestem, ez pedig nem volt benne sem a telefonkönyvben, sem más hozzáférhető helyen. Hermann Hesse Utazás Keletre című könyvében soha nem tudjuk meg, hogy miből tevődik össze Leo félelmetes bölcsessége. Ez azért van, mert Hesse nem mondhatta el, amit ő maga sem tudott. Olyan volt, mint én – csak áhítozott arra, hogy legyen a világban egy olyan valaki, mint Leo, egy titokzatos tudású, nála bölcsebb ember. Valójában persze titokzatos tudás nem létezik; senki nem tud semmi olyasmit, amit nem lehet megtalálni a nyilvános könyvtár polcain.

Quinn később persze nyomába szegődik annak a tudásnak, amely kínzóan hiányzik az életünkből, s meg is találja. De az általa Nagy Felejtésnek nevezett jelenség – vagyis kollektív kulturális amnéziánk – gyökerénél nem összeesküvés vagy idegen lények nyomaira bukkan, hanem konkrét gazdasági, társadalmi és ökológiai történésekre. A kutatás előtt egy tanmesével illusztrálja, hogy milyen jellegű is az „elveszett tudás”, és mennyire nehéz helyzetben van az, aki a keresésére indul.

Egyszer, az egyetemen – kezdtem bele – írtam egy dolgozatot egyik filozófia órára. Nem emlékszem pontosan, mi volt a feladat – valami ismeretelméleti téma. Nagyjából a következőt írtam a dolgozatban: Képzeljétek! A nácik mégsem vesztették el a háborút. Megnyerték és megerősödtek. Elfoglalták a világot, és megsemmisítették az utolsó zsidót, az utolsó cigányt, feketét, kelet-indiait és amerikai indiánt. Azután, mikor ezzel végeztek, elsöpörték az oroszokat és a lengyeleket, a cseheket, a morvákat és a bolgárokat, a szerbeket, a horvátokat – az összes szlávot. Aztán nekiláttak a polinéziaiaknak meg a koreaiaknak, a kínaiaknak meg a japánoknak – az összes ázsiai népnek. Ez hosszú-hosszú ideig tartott, de mikor az egész véget ért, a világon mindenki száz százalékos árja volt, és mindnyájukat nagy-nagy boldogság töltötte el. Természetesen az iskolákban használt tankönyvek nem említettek többé az árjákon kívül más fajt, más nyelvet a németen kívül, más vallást a hitlerizmuson kívül vagy más politikai rendszert a nemzeti szocializmuson kívül. Nem lett volna értelme. Néhány nemzedék váltotta egymást, aztán már ha akart volna sem írhatott volna senki semmi ettől különbözőt a tankönyvekbe, mert nem ismertek semmi mást. Egy napon a tokiói Új Heidelberg Egyetemen két fiatal diák beszélgetett. Jóképűek voltak mindketten, ahogy az az árjáktól megszokott, de egyikük mintha kissé zaklatottnak és boldogtalannak látszott volna. Ő volt Kurt. A barátja kérdezgette: „Mi a baj, Kurt? Miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában?” „Megmondom neked, Hans” – válaszolta Kurt. – „Van valami, ami zavar – méghozzá mélységesen zavar engem. Nem tudok megszabadulni attól az őrült érzéstől, hogy valami apróságban hazudnak nekünk.”

Hogy esetünkben mi is ez az „apróság”, arról már sokat írtam. Ennek felismerésekor – akár az Izmaelben, akár másutt – sok-sok embert töltött már el a diadal mindent elárasztó, szédítő érzése: „Igen, ez az! Megvagy, bitang!” S ez a történet egyben magyarázata lehet annak is (mint jeleztem: nem a válasz, hanem egy válasz), hogy a bravúrosan induló, szakmailag kifogástalanul végigvitt titok-történetek végét – tisztelet a ritka kivételnek – miért találjuk olyan szánalmasan üresnek és semmitmondónak.

Címkék: Film, Könyv, Vallás, Világ+ember

Eddig 13 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Üzenet Balázsnak

Feladó: sziszike [szisziindeksz@.hu] Küldve: 2009. november 13. 14:20 Tárgy: Üzenet Balázsnak Az alábbi üzenet érkezett a honlapodról, 2009.11.13-i dátummal: szia asziszem nagyon szépvagy meghivlak egy randira azia azeretlek ha szerec egem gyere a vaskapu49be és otfo g lak várni szia szeretlek

Valaki esetleg nem akar elmenni helyettem...?

Címkék: Humor, Virtuál

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Kettős mérce

Manuális kopipészt következik Richard Dawkins A legnagyobb mutatvány – Az evolúció bizonyítékai című könyvének utolsóelőtti oldaláról: egy bekezdés, valamint – és részemről ez a fontosabb – a hozzá kapcsolódó lábjegyzet. Manuális, mert nincs fent a neten, de napok óta nem hagy nyugodni; belső kényszert érzek, hogy leírjam, hogy megosszam. Annyira durva.

2006 februárjában a Guardian arról tudósított, hogy „Londonban muzulmán orvostanhallgatók olyan röplapokat osztogattak, amelyek Darwin tanait hamis elméletként utasították el. Protestáns diákok is egyre hangosabban vesznek részt az evolúció megkérdőjelezésében.” A muzulmán röplapokat egy bejegyzett, adómentességet élvező jótékonysági intézmény,* az Al-Nasr Trust készíti. Így a brit adófizetők is támogatják, hogy egy komoly tudományos hazugságot módszeresen terjesszenek a brit oktatási intézményekben. * Az adómentességhez könnyen hozzájuthat szinte minden vallási szervezet. A nem vallási intézményeknek futniuk kell néhány kört, hogy igazolják tevékenységük közérdekű jellegét. Nemrégiben hoztam létre egy alapítványt a „Reason and Science” (értelem és tudomány) eszme felkarolása érdekében. Elhúzódó, hihetetlenül drága, de végül sikerrel zárult folyamat után megszereztük az adómentességet. Ezt követően, 2006. szeptember 8-i keltezéssel kaptam egy levelet a közérdekű szervezeteket felügyelő állami szervezettől (British Charity Comission), amelyben ez állt: „Nem világos, hogy a tudomány haladása miben segíti a közszféra mentális és morális fejlődését. Kérjük, juttassa el hozzánk az ezt igazoló dokumentumokat, vagy fejtse ki, hogyan kapcsolódik a humanizmus és racionalizmus ügyének fellendítéséhez.” Ezzel szemben a vallási szervezetekről eleve feltételezik, hogy előnyösek az emberiség számára, ezért még akkor sem kell bizonyítaniuk semmit, ha nyilvánvaló tudományos hazugságokat terjesztenek.

A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy az idézett levélrészlet nem egy Monty Python jelenetből származik, és ha nem volna világos, nem is az általuk jegyzett „Hülye angolok, angol hülyék!” elv illusztrálása végett másoltam ide.

Címkék: Húbazmeg, Könyv, Politika, Vallás, Világ+ember

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Ajándék

Az alábbi verset Jgy-től kaptam születésnapomra. És jóllehet nagyon örültem neki, és meg voltam hatva, a többrendbeli kapkodászatban és egyebészetben elmaradt, hogy itt – az ő engedélyével – közreadjam. Eddig.

Születésnapunkra Sok óra száll. Lejárnak mind a kölcsönök. Még öt-hat év, és zsírmalacként szörcsögök. A sejtjeim, miként dühös kis hörcsögök, Fellázadtak. Az ajtócsengő fölcsörög: Vendég jött. „Akkor hát igyunk. No, tölts, köcsög!„ Milyen vendég?! Ki fél s mitől? A bölcs röhög. S te jössz a negyveneddel, merthogy... ördögöt! Hát Isten éltessen, te drága, zöld kölyök!

Címkék: Életkor, Kapcsolatok, Kopipészt, Ünnep, Vers

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Harry Potter 5 másodpercben

Angolul nem tudóktól elnézést.

Címkék: Film, Humor, Virtuál

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Oroszlánok pedig nincsenek

Ha nagyon foglalkoztat valamely aktuális olvasmányom, akkor többnyire elemi igényem, hogy az annak kapcsán felmerült gondolataimat, kérdéseimet megosszam valakivel, aki nem olyan fürge, hogy időben elszaladjon ilyenkor előlem. Mivel azonban elég fürge emberekkel vagyok körülvéve, gyakorta megesik, hogy végül nem emlékszem: az adott kérdést megvitattam-e ezzel vagy azzal.

Tegnap este fogmosás után ezzel a kérdéssel rontottam rá váratlanul szegény, békésen facebook-ozó Tomira:

– Ha azt a kijelentést hallod, hogy „fajok nem léteznek”, az jelent számodra valamit?

– Persze, több mindent is – felelte. – Arra gondolsz, hogy nem léteznek oroszlánok? – kérdezte aztán, világossá téve, hogy ezt a témát történetesen kitárgyaltuk, amikor pár hónapja először belefutottam.

– Arra. Azon töprengek, hogy ez mennyire evidens... Hogy írjak-e róla...

– Írjál róla, mindenképpen – mondta Tomi. Hát tessék.

---

A Teremtés könyve első fejezetében plasztikus beszámolót olvashatunk arról, hogyan teremtette meg Isten az állatokat és a növényeket, mindegyiket „a maga faja szerint”. Ez a leírás természetesen egy emberi világkép megnyilatkozásaként keletkezett. Ugyanakkor (azaz nem ugyanakkor, hanem évszázadokkal később) meg is erősítette ugyanezt a világképet, nevezetesen, hogy a világunk fixen olyan, amilyen, nem is szólva arról, hogy – természetesen – a létező világok legjobbika.

Amikor aztán a világról való ismeretszerzésünk terén a hit helyét átvette a tapasztalás (nevezetesen a strukturált megfigyelés és az ellenőrzött kísérletezés), akkor kiderült, hogy a világ korántsem fixen olyan, amilyen. Amivel mi találkozunk, az a világ jelen állapota – az is erősen torzítva saját észlelésünk szűrőjén át.

Úgy mondják, hogy az embernek három nagy megaláztatást kellett elszenvednie a tudományos eszmélődése során. A „mondják” jelen esetben nem általános alany, hanem valódi többes szám: ketten is így mondják: Sigmund Freud és Daniel Quinn. Az első két megaláztatásban egyetértenek, a harmadik felismerését azonban mindketten maguknak vindikálják. Ellentmondás nincs, csak a poétikus hármas szám helyébe négyes szám lép.

Az első traumát Kopernikusz okozta. Kiderült, hogy a teremtés koronájának, az embernek a lakóhelye még véletlenül sem a világmindenség középpontja. A második sokk Darwin nevéhez kötődik, aki nemcsak azt az elképzelést vágta haza, hogy Isten egyenként teremtette meg a fajokat, hanem biológiai bizonyítékokkal szolgált arra, hogy az ember teremtése egyáltalán nem volt kuriózum az evolúcióban; Daniel Quinn szavaival élve: „úgy rendelték számára, hogy a közönséges posványból fejlődjön ki, éppen úgy, ahogy a kullancsok és a májmételyek”. Időrendileg a harmadik mélyütést Freud vitte be; ez a mélyütés a mélylélektan volt: annak kimutatása,hogy az ember egyáltalán nem az a végtelenül tudatos és racionális lény, mint aminek gondolja magát, hanem élete jelentős részében saját tudattalanjának irányítása alatt áll. A negyedik megaláztatás Daniel Quinn munkásságában rajzolódik ki: ő mutatta meg, hogy az ember pontosan ugyanúgy alá van vetve az ökológia – így a korlátozott vetélkedés – törvényének, mint a gravitációnak; ha az ember ezt figyelmen kívül hagyja, és olyan életet él, mintha a világot érte teremtették volna, akkor pontosan ugyanolyan elkerülhetetlenül (bár valamivel lassabban) végez magával, mintha levetné magát egy szikla pereméről.

Az emberek lassanként, mintha a fogukat húznák, de nagyjából elkezdték elfogadni ezeket a tényeket. (Persze a tényeket kicsit sem zavarja, ha az emberek nem fogadják el őket, de ez más kérdés.) Ma már csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy a Föld kering a Nap körül, a freudi terminológia egyes elemei pedig egyenesen közhelyszerű beszédfordulatokká váltak. Quinn felismerése még viszonylag új keletű, de az is olyan, hogy inkább csak utálni vagy figyelmen kívül hagyni lehet, mint cáfolni. Darwin és az evolúció viszont még mindig problematikus.

Persze azzal, hogy „az ember a majomtól származik”, ma már a legtöbben tisztában vannak. Ezzel mindössze két gond van. Egyrészt az ember nem a majomtól származik, hanem egy valaha élt, azóta rég kihalt állattól, amely nem volt se majom, sem ember; amelynek az utódai egy része a majmok, más része az ember irányában fejlődött tovább. Másrészt a „legtöbben” szó ez esetben csupán annyit jelent: több mint 50 százalék. De sajnos nem sokkal. Richard Dawkins idén megjelent könyvében számol be friss felmérések eredményéről, amely szerint az európai és amerikai lakosság bő egy harmada (az Egyesült Államokban 40%) mesének (leginkább sátáni hazugságnak) tartja az evolúciót, és szent meggyőződése, hogy a Föld nem 4,6 milliárd, csak mindössze tízezer éves, hogy a fajokat Isten egyenként teremtette, hogy az emberek valaha együtt hancúroztak a dinoszauruszokkal.

Ez már önmagában elég tragikus, főleg annak figyelembe vételével, hogy e kreacionisták (ahogy Dawkins nevezi őket: történelemtagadók) hatalmas anyagi és intézményi hátszéllel lobbiznak azért, hogy a hatnapos teremtés, illetve az „intelligens tervezés” tana kerüljön be az iskolai tananyagba az evolúció mellé (azaz lehetőleg helyett).

Ilyen körülmények közepette kifejezetten elkeserítő, hogy még azok is, akik elfogadják az evolúció tényét, többségükben félreértik annak lényegét. Például azt hiszik, hogy léteznek fajok.

Na jó, persze, léteznek fajok, de nem úgy. A matematikában is van olyan, hogy „pont”, de nem úgy. Használjuk ugyan a fogalmát, de csak elméletben; a gyakorlatban a – definíció szerint kiterjedés nélküli – pont nem létezik. A biológiával és a fajokkal fordított a helyzet: a gyakorlatban megkülönböztetünk fajokat, már csak azért is, hogy az állatkertben nehogy véletlenül azonos ketrecbe zárjuk a tigrist az antiloppal. Még hangzatos definíció is van a fajra: eszerint a faj „élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni”. E meghatározás a Wikipédia Faj szócikkének bevezetőjében olvasható; a következő mondat ugyanerre úgy hivatkozik: „naiv definíció”. Ezt követően a szócikk nem kevesebb mint tizenhárom féle definícióban próbálja közelebb terelni egymáshoz az olvasót és a faj fogalmát. Ebből is látszik, hogy elméletben a dolog korántsem olyan egyszerű, mint az állatkertben.

Kis számú, nem reprezentatív mintán végzett felmérésem alapján a hétköznapi ember valahogy úgy képzeli az evolúciót, hogy ez az a folyamat, amely „a fajok kialakulásához vezetett”. Tehát a projekt elkezdődött valamikor a múltban, voltak a dinoszauruszok meg a masztodonok, meg egy csomó köztes fázis, amíg aztán ma itt vannak nekünk az oroszlánok – na meg persze itt vagyunk mi, a Homo sapiens, mint az evolúció csúcsa.

Hát ez így sajnos nem stimmel. Az evolúcióban értelmezhetetlen mind a „köztes fázis”, mind a „csúcs” fogalma. Egész biztos, hogy egy mai oroszlán nagymamája is oroszlán volt. Az ükmamája is oroszlán volt. Kétségbevonhatatlanul, összetéveszthetetlenül. Azonban egész biztos, hogy a húszmillió nemzedékkel ezelőtti, egyenes ági őse nem volt oroszlán. Hogy mi volt pontosan, arról fogalmam sincs. Nyilván valami köztes fázis, valahol a bojtosúszójú hal és az oroszlán között. Csakhogy ennek az ősnek, akit nevezzünk X-nek, a nagymamája és az ükmamája is X volt. A korabeli állatkertben nem az állt volna a ketrecükön, hogy „köztes fázis”, hanem hogy „X”. Ugyanúgy, ahogy ma ez áll: „oroszlán”.

Mi volt az X fajú állat egymillió nemzedékkel későbbi leszármazottja? X vagy oroszlán? És mi volt az oroszlán egymillió nemzedékkel ezelőtti felmenője? Oroszlán vagy X? Értelmezhetetlen a kérdés. Az egyik Y, a másik W lett volna. A maguk idejében az állatkertben önálló fajként szerepeltek volna. Nem köztes fázisként, nem átmenetként – noha nyilvánvalóan átmenetet képeztek. A bojtosúszójú hal egyik leszármazottjának a sorában van egy olyan periódus, amikor ha rámutatunk egy állatra, akkor rendszertanilag teljesen egyértelműen azt mondjuk rá: „Ez egy X.” Ha a nagymamájára vagy az ükunokájára mutatunk, akkor is ezt mondjuk. Mintegy egymillió generációval később, ha az egyenes ági leszármazottak közül kiválasztunk egyet, és rámutatunk, akkor azt mondjuk: „Ez egy Y.” Tizennyolcmillió nemzedékkel később: „Ez egy W.” Majd újabb egymillió nemzedék múlva – napjainkban – így szólunk: „Ez egy oroszlán.”

Az oroszlán unokájának az unokájának az unokájának tízmillió generációval későbbi leszármazottjára a majdani zoológusok azt fogják mondani: „Ez egy Z.” Nem azt mondják, hogy „ez az oroszlán egy kései leszármazottja”, mert számukra az „oroszlán” ugyanúgy egy sose látott, fiktív élőlény megjelölése lesz, mint számunkra az Y. Ha ezen eljövendő zoológusoknak se lesz több eszük, mint amennyi nekünk van, akkor az oroszlánra úgy fognak tekinteni, mint valami köztes fázisra, valahol a bojtosúszójú hal és a Z között.

Oroszlánok pedig – mint faj – nincsenek. Egyedi élőlények vannak, akik genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben statisztikailag nagy hasonlóságot mutatnak a szüleikkel, testvéreikkel és gyermekeikkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatnak a nagyszüleikkel, unokatestvéreikkel és unokáikkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatnak a dédszüleikkel, másod-unokatestvéreikkel és dédunokáikkal – bár ez a „még kisebb hasonlóság” is olyan hatalmas, hogy a mi szemünkben azonosságnak látszik. És ez a látszat az alapja, hogy e rokonok egy halmazára azt mondjuk: egy faj.

Persze mondhatjuk, mert a gyakorlatban valóban segít. Az életben maradás szempontjából célszerű, ha tudjuk, hogy amíg az oroszlán elől el kell szaladni, addig a napraforgó elől nem okvetlenül szükséges. Holott az oroszlán és a napraforgó távoli rokonok: egyazon közös ős leszármazottai. Ezt nagyon fontos, hogy jól értsük. Sem az oroszlán, sem a napraforgó felmenőinek sorában nem lehet rámutatni arra a generációs váltásra, amikor azt mondhatjuk: ennek a példánynak a mamája még nem oroszlán/napraforgó volt. A két láncban visszafelé haladva minden egyes lépésnél azt látjuk, hogy a szülő „pont olyan”, mint a gyerek. Sehol nem lehet tetten érni, hogy „na, itt történt a fajváltás”. Nincsenek köztes fázisok – pontosabban csak köztes fázisok vannak.

A Homo sapiens pontosan ugyanúgy egy köztes fázis az evolúcióban, mint a Homo habilis vagy az Australopitechus volt, vagy ahogy köztes fázis a fenti X, annak leszármazottja, az oroszlán, és annak leszármazottja, a Z. Nagy valószínűséggel mi vagyunk az élővilág történetében az első olyan csoport, amelynek egyedei képesek reflektálni saját származásukra (bár, amint láttuk, kb. negyven százalékunk nem képes erre), de teljesen alaptalan volna hátradőlni a karosszékünkben, mondván: „Jól van, megérkeztünk.”

Nem érkeztünk meg sehová. Számos szempont alapján – genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben – statisztikailag nagy hasonlóságot mutatunk a szüleinkkel, testvéreinkkel és gyermekeinkkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatunk a nagyszüleinkkel, unokatestvéreinkkel és unokáinkkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatunk az oroszlánokkal, a bojtosúszójú halakkal és a napraforgókkal. De a hasonlóság megvan, mint ahogy meglesz a – statisztikailag lényegesen kisebb – hasonlóság a százmillió generációval későbbi leszármazottaink és a bojtosúszójú halak között. Én, aki ezeket a sorokat írom, és te, aki olvasod, valahol középen helyezkedünk el ebben a folyamatos, határvonalak nélküli láncban. Nincs kitüntetettebb szerepünk, mint őseinknek („az őssejtig”) volt, vagy mint utódainknak lesz.

Ha valaki kiválaszt minket ebből a láncból és ránk mutat, azt mondja: „Ez ember.” De hogy e kijelentés érvényessége hol kezdődött és meddig tart, ezt pontosan lehetetlen megmondani. Volt olyan pont, ahol még nem volt érvényes. És lesz olyan pont, ahol már nem lesz érvényes. Ugyanúgy, mint a Homo habilis-szel, az X-szel, az oroszlánnal vagy a napraforgóval.

Oroszlánok pedig nincsenek. Emberek sincsenek. Egyedi élőlények vannak, akiknek az evolúcióban számukra juttatott időben kell boldogulniuk. Önmagukkal és a többiekkel. Mert címke szerint legyünk emberek vagy oroszlánok, napraforgók, tigrisek vagy antilopok – végeredményben egyazon ketrec lakói vagyunk.

Címkék: Világ+ember

Eddig 17 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Ad hoc, nem éppen a szocializmus állásáról

Danse macabre Ha lóttak, ha futtak: halottak; kifúttak.

Címkék: Halál, Vers

Eddig 11 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Tojások és lovak

„Igazi elvevő idill :D :P” –

– szól a FarmVille nevű jétkról szóló posztomhoz írott komment.

Ha figyelmen kívül hagyom azt az opciót amely szerint ez öncélú, át nem gondolt basztatás, akkor csak azt tudom mondani: a FarmVille-t Elvevőnek titulálni egyszerű tárgyi tévedés, amely a játék nem ismeréséről és/vagy Daniel Quinn mondanivalója lényegének meg nem értéséről árulkodik.

Quinn, mint tudjuk, azt a társadalmi szerveződési formát nevezi Elvevőnek (szemben a Meghagyóval), amelynek alapelve az ökológia alaptörvényének, a korlátozott vetélkedés törvényének figyelmen kívül hagyása, sőt nyílt tagadása. A törvény, amely a Földön az életközösséget irányítja, egyik megfogalmazása szerint így szól: Versenghetsz képességeid legjava szerint, de nem irthatod ki szisztematikusan a vetélytársaidat, nem semmisítheted meg a táplálékukat, illetve nem tagadhatod meg tőlük a táplálékhoz jutást. Más megfogalmazással: vetélkedni szabad, hadat viselni tilos. Ismét máshogy: Egyetlen faj sem teheti a világ életét a saját tulajdonává.

Ez a törvény biztosítja az életközösség működését; ha egy (kellően intelligens) faj kivonja magát a törvény hatálya alól, az a biodiverzitás csökkenéséhez, ez az életközösség törékennyé válásához, végső soron pedig a nagyon nagy méretű pusztulásához vezet.

Ez történt és történik a mi kultúránkkal, tízezer éve.

Kétségtelen, hogy az Elvevő életmód egyik jellegzetes ismérve a mezőgazdaság. Azonban önmagában a mezőgazdaság nem áll ellentétben az ökológiai törvénnyel. Számos Meghagyó törzs foglalkozott (és foglalkozik ma is, ahol még nem irtottuk ki őket) mezőgazdasággal, és a Homo sapiens megjelenését követően 190 ezer éven keresztül ez nem vezetett a világ leigázásához.

Az Elvevő paradigma lényege – és itt a félreértés – nem a mezőgazdaság, hanem annak egy fajtája, az ún. totalitárius mezőgazdaság. Kiegészítve azzal a tévképzettel, hogy ez az életmód az emberi élet egyetlen helyes útja, tehát aki nem ezen jár, az tévedésben él. És megspékelve a Quinn által Nagy Felejtésnek nevezett történelemhamisítással, amely szerint az ember kezdettől fogva ezt az életet élte.

Ez a háromkomponensű robbanókeverék alkotja azt a jelenséget, amit Daniel Quinn Elvevőnek nevezett el, utalva arra, hogy az eszerint élő emberek elveszik a világ irányítását – képletesen szólva – „az istenek kezéből”, hogy magukhoz ragadják azt. És amely robbanókeverék szükségszerűen a világ letarolásához vezet.

Ennek logikai összefüggése a következő: A megnövekedett termelés megnöveli az elérhető táplálék mennyiségét. A megnövekedett táplálékmennyiség a népesség megnövekedéséhez vezet. Minden fajnál, az életközösség egészében. A népesség megnövekedésére adott válasz mindig és mindenhol az elérhető táplálék mennyiségének csökkenése. A kevesebb táplálék a népesség csökkenéséhez vezet. A kisebb népesség a táplálékkészlet megnövekedését eredményezi. A megnövekedett táplálékmennyiség a népesség megnövekedéséhez vezet – és így tovább, a végtelenségig. Ez az önszabályozás, az ún. negatív visszacsatolás zajlik az életközösség egészében. Mindig és mindenhol. Ez az ökológiai körforgás.

Az Elvevők ezt a körforgást szakítják meg azzal, hogy a népesség megnövekedéséből adódó táplálékcsökkenésre nem a népesség csökkenésével válaszolnak, hanem további tápláléktermeléssel (mivel hogy szerintük ez az élet egyetlen helyes útja), ami a népesség további növekedéséhez vezet, amire a többlettermelés a válasz, ami a népesség további növekedését eredményezi, amire ismét még több termeléssel válaszolnak, ami további népességnövekedéshez vezet...

Ez a pozitív visszacsatolás jelensége, amelyre a legeklatánsabb példa: minél forróbb a kazán, annál jobban fűtjük. Ez természetesen rövid úton a kazán felrobbanásához vezet. És ez a robbanás – a népességrobbanás – zajlik tízezer év óta a mi kultúránkban. A tízezer év ökológiai léptékkel mérve egy szempillantás.

A termelés azonban nem teremtés. A megnövekedett táplálékkészlet nem a semmiből jön elő. A termelés azt jelenti, hogy más (növényi és állati) életformákat alakítunk át emberi táplálékká. Annak oka, hogy naponta fajok tucatjai tűnnek el végérvényesen, nem valamilyen szerencsétlen csillagállás, hanem az – hogy közvetve vagy közvetlenül – a szó szoros értelmében felzabáljuk őket. Kiesszük magunk alól a világot.

A FarmVille nevű játék természetesen az Elvevő kultúrkörben született meg. De:

A játékban nincs népességnövekedés, ami szükségszerű többlettermelést, az pedig további népességnövekedést eredményezne. Továbbá van ugyan területi terjeszkedés, de

a) nem korlátlanul, csak egy bizonyos határig,
b) nem a szomszédaid kárára, végül pedig a legfontosabb:
c) a terjeszkedés nem kötelező.

A FarmVille tehát mindössze annyiban hasonlít az Elvevő paradigmára, hogy mindkettőben meghatározó szerepet játszik a mezőgazdaság. Ahogy mind Mozart Varázsfuvolájában, mind a faluvégi kurta kocsma hangulatában meghatározó szerepet játszik, hogy énekelnek.

Hogy apám egy kedvelt fordulatát idézzem: úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másik lóhoz.

Címkék: Játék, Világ+ember

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---