Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, november 06, 2009
15:11
 
Oroszlánok pedig nincsenek


Ha nagyon foglalkoztat valamely aktuális olvasmányom, akkor többnyire elemi igényem, hogy az annak kapcsán felmerült gondolataimat, kérdéseimet megosszam valakivel, aki nem olyan fürge, hogy időben elszaladjon ilyenkor előlem. Mivel azonban elég fürge emberekkel vagyok körülvéve, gyakorta megesik, hogy végül nem emlékszem: az adott kérdést megvitattam-e ezzel vagy azzal.

Tegnap este fogmosás után ezzel a kérdéssel rontottam rá váratlanul szegény, békésen facebook-ozó Tomira:

– Ha azt a kijelentést hallod, hogy „fajok nem léteznek”, az jelent számodra valamit?

– Persze, több mindent is – felelte. – Arra gondolsz, hogy nem léteznek oroszlánok? – kérdezte aztán, világossá téve, hogy ezt a témát történetesen kitárgyaltuk, amikor pár hónapja először belefutottam.

– Arra. Azon töprengek, hogy ez mennyire evidens... Hogy írjak-e róla...

– Írjál róla, mindenképpen – mondta Tomi. Hát tessék.



A Teremtés könyve első fejezetében plasztikus beszámolót olvashatunk arról, hogyan teremtette meg Isten az állatokat és a növényeket, mindegyiket „a maga faja szerint”. Ez a leírás természetesen egy emberi világkép megnyilatkozásaként keletkezett. Ugyanakkor (azaz nem ugyanakkor, hanem évszázadokkal később) meg is erősítette ugyanezt a világképet, nevezetesen, hogy a világunk fixen olyan, amilyen, nem is szólva arról, hogy – természetesen – a létező világok legjobbika.

Amikor aztán a világról való ismeretszerzésünk terén a hit helyét átvette a tapasztalás (nevezetesen a strukturált megfigyelés és az ellenőrzött kísérletezés), akkor kiderült, hogy a világ korántsem fixen olyan, amilyen. Amivel mi találkozunk, az a világ jelen állapota – az is erősen torzítva saját észlelésünk szűrőjén át.

Úgy mondják, hogy az embernek három nagy megaláztatást kellett elszenvednie a tudományos eszmélődése során. A „mondják” jelen esetben nem általános alany, hanem valódi többes szám: ketten is így mondják: Sigmund Freud és Daniel Quinn. Az első két megaláztatásban egyetértenek, a harmadik felismerését azonban mindketten maguknak vindikálják. Ellentmondás nincs, csak a poétikus hármas szám helyébe négyes szám lép.

Az első traumát Kopernikusz okozta. Kiderült, hogy a teremtés koronájának, az embernek a lakóhelye még véletlenül sem a világmindenség középpontja. A második sokk Darwin nevéhez kötődik, aki nemcsak azt az elképzelést vágta haza, hogy Isten egyenként teremtette meg a fajokat, hanem biológiai bizonyítékokkal szolgált arra, hogy az ember teremtése egyáltalán nem volt kuriózum az evolúcióban; Daniel Quinn szavaival élve: „úgy rendelték számára, hogy a közönséges posványból fejlődjön ki, éppen úgy, ahogy a kullancsok és a májmételyek”. Időrendileg a harmadik mélyütést Freud vitte be; ez a mélyütés a mélylélektan volt: annak kimutatása,hogy az ember egyáltalán nem az a végtelenül tudatos és racionális lény, mint aminek gondolja magát, hanem élete jelentős részében saját tudattalanjának irányítása alatt áll. A negyedik megaláztatás Daniel Quinn munkásságában rajzolódik ki: ő mutatta meg, hogy az ember pontosan ugyanúgy alá van vetve az ökológia – így a korlátozott vetélkedés – törvényének, mint a gravitációnak; ha az ember ezt figyelmen kívül hagyja, és olyan életet él, mintha a világot érte teremtették volna, akkor pontosan ugyanolyan elkerülhetetlenül (bár valamivel lassabban) végez magával, mintha levetné magát egy szikla pereméről.

Az emberek lassanként, mintha a fogukat húznák, de nagyjából elkezdték elfogadni ezeket a tényeket. (Persze a tényeket kicsit sem zavarja, ha az emberek nem fogadják el őket, de ez más kérdés.) Ma már csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy a Föld kering a Nap körül, a freudi terminológia egyes elemei pedig egyenesen közhelyszerű beszédfordulatokká váltak. Quinn felismerése még viszonylag új keletű, de az is olyan, hogy inkább csak utálni vagy figyelmen kívül hagyni lehet, mint cáfolni. Darwin és az evolúció viszont még mindig problematikus.

Persze azzal, hogy „az ember a majomtól származik”, ma már a legtöbben tisztában vannak. Ezzel mindössze két gond van. Egyrészt az ember nem a majomtól származik, hanem egy valaha élt, azóta rég kihalt állattól, amely nem volt se majom, sem ember; amelynek az utódai egy része a majmok, más része az ember irányában fejlődött tovább. Másrészt a „legtöbben” szó ez esetben csupán annyit jelent: több mint 50 százalék. De sajnos nem sokkal. Richard Dawkins idén megjelent könyvében számol be friss felmérések eredményéről, amely szerint az európai és amerikai lakosság bő egy harmada (az Egyesült Államokban 40%) mesének (leginkább sátáni hazugságnak) tartja az evolúciót, és szent meggyőződése, hogy a Föld nem 4,6 milliárd, csak mindössze tízezer éves, hogy a fajokat Isten egyenként teremtette, hogy az emberek valaha együtt hancúroztak a dinoszauruszokkal.

Ez már önmagában elég tragikus, főleg annak figyelembe vételével, hogy e kreacionisták (ahogy Dawkins nevezi őket: történelemtagadók) hatalmas anyagi és intézményi hátszéllel lobbiznak azért, hogy a hatnapos teremtés, illetve az „intelligens tervezés” tana kerüljön be az iskolai tananyagba az evolúció mellé (azaz lehetőleg helyett).

Ilyen körülmények közepette kifejezetten elkeserítő, hogy még azok is, akik elfogadják az evolúció tényét, többségükben félreértik annak lényegét. Például azt hiszik, hogy léteznek fajok.

Na jó, persze, léteznek fajok, de nem úgy. A matematikában is van olyan, hogy „pont”, de nem úgy. Használjuk ugyan a fogalmát, de csak elméletben; a gyakorlatban a – definíció szerint kiterjedés nélküli – pont nem létezik. A biológiával és a fajokkal fordított a helyzet: a gyakorlatban megkülönböztetünk fajokat, már csak azért is, hogy az állatkertben nehogy véletlenül azonos ketrecbe zárjuk a tigrist az antiloppal. Még hangzatos definíció is van a fajra: eszerint a faj „élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni”. E meghatározás a Wikipédia Faj szócikkének bevezetőjében olvasható; a következő mondat ugyanerre úgy hivatkozik: „naiv definíció”. Ezt követően a szócikk nem kevesebb mint tizenhárom féle definícióban próbálja közelebb terelni egymáshoz az olvasót és a faj fogalmát. Ebből is látszik, hogy elméletben a dolog korántsem olyan egyszerű, mint az állatkertben.

Kis számú, nem reprezentatív mintán végzett felmérésem alapján a hétköznapi ember valahogy úgy képzeli az evolúciót, hogy ez az a folyamat, amely „a fajok kialakulásához vezetett”. Tehát a projekt elkezdődött valamikor a múltban, voltak a dinoszauruszok meg a masztodonok, meg egy csomó köztes fázis, amíg aztán ma itt vannak nekünk az oroszlánok – na meg persze itt vagyunk mi, a Homo sapiens, mint az evolúció csúcsa.

OroszlánHát ez így sajnos nem stimmel. Az evolúcióban értelmezhetetlen mind a „köztes fázis”, mind a „csúcs” fogalma. Egész biztos, hogy egy mai oroszlán nagymamája is oroszlán volt. Az ükmamája is oroszlán volt. Kétségbevonhatatlanul, összetéveszthetetlenül. Azonban egész biztos, hogy a húszmillió nemzedékkel ezelőtti, egyenes ági őse nem volt oroszlán. Hogy mi volt pontosan, arról fogalmam sincs. Nyilván valami köztes fázis, valahol a bojtosúszójú hal és az oroszlán között. Csakhogy ennek az ősnek, akit nevezzünk X-nek, a nagymamája és az ükmamája is X volt. A korabeli állatkertben nem az állt volna a ketrecükön, hogy „köztes fázis”, hanem hogy „X”. Ugyanúgy, ahogy ma ez áll: „oroszlán”.

Mi volt az X fajú állat egymillió nemzedékkel későbbi leszármazottja? X vagy oroszlán? És mi volt az oroszlán egymillió nemzedékkel ezelőtti felmenője? Oroszlán vagy X? Értelmezhetetlen a kérdés. Az egyik Y, a másik W lett volna. A maguk idejében az állatkertben önálló fajként szerepeltek volna. Nem köztes fázisként, nem átmenetként – noha nyilvánvalóan átmenetet képeztek. A bojtosúszójú hal egyik leszármazottjának a sorában van egy olyan periódus, amikor ha rámutatunk egy állatra, akkor rendszertanilag teljesen egyértelműen azt mondjuk rá: „Ez egy X. Ha a nagymamájára vagy az ükunokájára mutatunk, akkor is ezt mondjuk. Mintegy egymillió generációval később, ha az egyenes ági leszármazottak közül kiválasztunk egyet, és rámutatunk, akkor azt mondjuk: „Ez egy Y.” Tizennyolcmillió nemzedékkel később: „Ez egy W. Majd újabb egymillió nemzedék múlva – napjainkban – így szólunk: „Ez egy oroszlán.”

Az oroszlán unokájának az unokájának az unokájának tízmillió generációval későbbi leszármazottjára a majdani zoológusok azt fogják mondani: „Ez egy Z. Nem azt mondják, hogy „ez az oroszlán egy kései leszármazottja”, mert számukra az „oroszlán” ugyanúgy egy sose látott, fiktív élőlény megjelölése lesz, mint számunkra az Y. Ha ezen eljövendő zoológusoknak se lesz több eszük, mint amennyi nekünk van, akkor az oroszlánra úgy fognak tekinteni, mint valami köztes fázisra, valahol a bojtosúszójú hal és a Z között.

Oroszlánok pedig – mint faj – nincsenek. Egyedi élőlények vannak, akik genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben statisztikailag nagy hasonlóságot mutatnak a szüleikkel, testvéreikkel és gyermekeikkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatnak a nagyszüleikkel, unokatestvéreikkel és unokáikkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatnak a dédszüleikkel, másod-unokatestvéreikkel és dédunokáikkal – bár ez a „még kisebb hasonlóság” is olyan hatalmas, hogy a mi szemünkben azonosságnak látszik. És ez a látszat az alapja, hogy e rokonok egy halmazára azt mondjuk: egy faj.

Persze mondhatjuk, mert a gyakorlatban valóban segít. Az életben maradás szempontjából célszerű, ha tudjuk, hogy amíg az oroszlán elől el kell szaladni, addig a napraforgó elől nem okvetlenül szükséges. Holott az oroszlán és a napraforgó távoli rokonok: egyazon közös ős leszármazottai. Ezt nagyon fontos, hogy jól értsük. Sem az oroszlán, sem a napraforgó felmenőinek sorában nem lehet rámutatni arra a generációs váltásra, amikor azt mondhatjuk: ennek a példánynak a mamája még nem oroszlán/napraforgó volt. A két láncban visszafelé haladva minden egyes lépésnél azt látjuk, hogy a szülő „pont olyan”, mint a gyerek. Sehol nem lehet tetten érni, hogy „na, itt történt a fajváltás”. Nincsenek köztes fázisok – pontosabban csak köztes fázisok vannak.

A Homo sapiens pontosan ugyanúgy egy köztes fázis az evolúcióban, mint a Homo habilis vagy az Australopitechus volt, vagy ahogy köztes fázis a fenti X, annak leszármazottja, az oroszlán, és annak leszármazottja, a Z. Nagy valószínűséggel mi vagyunk az élővilág történetében az első olyan csoport, amelynek egyedei képesek reflektálni saját származásukra (bár, amint láttuk, kb. negyven százalékunk nem képes erre), de teljesen alaptalan volna hátradőlni a karosszékünkben, mondván: „Jól van, megérkeztünk.”

Nem érkeztünk meg sehová. Számos szempont alapján – genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben – statisztikailag nagy hasonlóságot mutatunk a szüleinkkel, testvéreinkkel és gyermekeinkkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatunk a nagyszüleinkkel, unokatestvéreinkkel és unokáinkkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatunk az oroszlánokkal, a bojtosúszójú halakkal és a napraforgókkal. De a hasonlóság megvan, mint ahogy meglesz a – statisztikailag lényegesen kisebb – hasonlóság a százmillió generációval későbbi leszármazottaink és a bojtosúszójú halak között. Én, aki ezeket a sorokat írom, és te, aki olvasod, valahol középen helyezkedünk el ebben a folyamatos, határvonalak nélküli láncban. Nincs kitüntetettebb szerepünk, mint őseinknek („az őssejtig”) volt, vagy mint utódainknak lesz.

Ha valaki kiválaszt minket ebből a láncból és ránk mutat, azt mondja: „Ez ember.” De hogy e kijelentés érvényessége hol kezdődött és meddig tart, ezt pontosan lehetetlen megmondani. Volt olyan pont, ahol még nem volt érvényes. És lesz olyan pont, ahol már nem lesz érvényes. Ugyanúgy, mint a Homo habilis-szel, az X-szel, az oroszlánnal vagy a napraforgóval.

Oroszlánok pedig nincsenek. Emberek sincsenek. Egyedi élőlények vannak, akiknek az evolúcióban számukra juttatott időben kell boldogulniuk. Önmagukkal és a többiekkel. Mert címke szerint legyünk emberek vagy oroszlánok, napraforgók, tigrisek vagy antilopok – végeredményben egyazon ketrec lakói vagyunk.

Címkék:


Hozzászólások:


Én például kifejezetten örülök annak, hogy a mai ember sem jelenti a "csúcsot", és hogy innen is van tovább, csak az tűnik föl számomra kétségesnek, hogy merre is, mert az ember nemcsak hogy az első csoport, amelyik reflektál (legalábbis nagyobb részben) saját származására, de a természetes evolúciós folyamatokba is beavatkozik vagy akár manipulálja is azokat. Nemcsak a genetikai kísérletekre gondolok, hanem a szocializációs működésre is, amely nem engedi elpusztulni vagy tovább nem szaporodni azokat az egyedeket, melyek a természetes közegben (enélkül a szocializációs viselkedés nélkül) elpusztulnának és nem szaporodnának tovább. Azaz nagy valószínűséggel a tízmillió generációval később megfigyelhető ember-utód valószínűleg nagyságrendekkel kevésbé fog különbözni a jelenlegi embertől, mint a tízmillió generációval ez előtti.
Szerintem.



Vigasztaljon, hogy ilyen életstílus mellett max. 2-3 generáció van még hátra a Homo sapiens számára, úgyhogy a tízmillóval későbbi verzió csak elvi felvetés.



Fogadjunk, hogy még legalább 127 generációnk van hátra.

béefá



Úriember biztosra nem fogad. ;)

Egyébként is, hogy hajtaná be a nyertes a nyereményét?



"Egy vérből valók vagyunk, ti meg én!"
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/7f/T2JB_front_-_Akela%2C_the_Lone_Wolf.JPG



Pont az jutott az eszembe,hogy ugye esünk lefele az ejtőernyővel,még minden o.k.Hogy lehet innen vissza térni?még olyan ejtőernyősről nem hallottam,aki visszatért volna a repülőbe.De azért reménykedem...olvasok sci-fi-ket.



Tényleg csak elméleti felvetés. És kövezzetek meg, de ha a dolgok úgy mennek tovább, mint most, hát egy cseppet sem bánom, ha csak két-három generáció van hátra a Homo Sapiens történetéből.



Kövezésről szó sincs. Én régóta úgy hiszem, hogy ez a folyamat egyrészt irreverzibilis, másrészt túl van a P.O.N.R.-en (point of no riturn; 'az a pont, ahonnan már nincs visszatérés').

Ettől függetlenül a játék nem tétnélküli, csak a tét nem a mi kultúránk megmenekülése, hanem az, hogy a bukás után a túlélők izolált kis csoportjai milyen paradigmával tudnak majd továbblépni. Ezt a történetet kezdik majd újból, vagy addigra rendelkezésükre áll majd valami használhatóbb mémkészlet.

Szóval nem magunknak ültetjük a diófát.



Egyrészt ide passzol könyvajánlóként Steve Jones: Darwin szelleme. A fajok eredete - mai változatban c. könyve (Typotex, 2003). Én ennek hatására lettem darwinista, noha még nem "igazi" darwinista, mint voltál szíves rámutatni:)

Másrészt. Örülök, hogy szóba kerültek a praktikus szempontok. Habár oroszlánok nincsenek ("s róluk, éppen mivel nincsenek, szó se tétessék"), a hétköznapi gondolkodásunkat megkönnyíti, ha kategorizáljuk a világ jelenségeit. Persze pontosabb lenne egy adott élőlényre a géntérképe pontos megadásával hivatkozni, ám a valóságban valamelyest egyszerűbb azt mondani, hogy "a macska megfogta az egeret". :)

Harmadrészt: én pont azért tartom a 127 generációs fogadást, mert akkor meg kell érnem a szerény 2540 éves kort (+ 32 ugye).

Negyedrészt: a return szó e-vel írandó, nem i-vel :D :P Mert az angolok még hülyébbek, mint a magyarok.



Ad 4.: Valóban, elgépeltem. Sajnos kommentet nem tudok én sem javítani.



Jómagam mindig úgy állok hozzá a forumokhoz, hogy megpróbálom a kisebbségben lévő oldal véleményét támogatni, még akkor is, ha sok mindenben egyetértek a többséggel (Ez természetemből fakadóan az életemben is így van, meg is iszom a levét). A mi esetünkben nem is látok ellenvéleményt.

Előszőr is; amit írtál Balázs eléggé evidens, és a mi szempontunkból nagy relevanciája nincs. Mégis jó, így kibontva látni azt a gondolatot, hogy A VILÁG FOLYAMATOSAN VÁLTOZIK.
Azon gondolkodtam, hogy elképzelhető, hogy nem csak az élőlények változnak, hanem mondjuk például a "faj", mint szó is.
És x millió évvel ezelőtt az állatkertben álló nagypapa mondatában annak a kijelentésnek, hogy "látod kisunokám ez az oroszlán, ami a macskafélék fajába tartozik" egészen más értelme volt.

Szerintem létezik az oroszlán, de értem a te/ti koncepciódat/tokat is. Az ember agyi leképeződésének szüksége van rá, hogy létezzen!
Létezik, tehát van! Nem úgy tekintünk rá, mint egy folyamat részére, mert számunkra sokkal-sokkal kevésbé releváns ami 1 millió évvel ezelőtt volt, és ami x nemzedék múlva lesz.
Abban az esetben, ha az oroszlánban egy folyamatot látnék csak, a múltba tekintő lennék, és ezáltal a pesszimizmus határozna meg.
Ki tudja, hogy nem áll meg a világ?
Hogy a természet egyszer csak nem fogja tökéletesen reprodukálni önmagát?
Mert tökéletes igenis létezik, például egy kör, hogy a matematikából hozzak példát!
Elképzelhető, hogy 5 millió évig senki nem tudott kört rajzolni, és szép lassan megtanulták. ÉS VOLT AZ A PONT, amikor azt mondhatták. hogy:
"na ez a kör!".



Bejegyzésed olvasva nagyon elgondolkodtam. Asszem ezt nyugodtan bóknak veheted. Tíz éves lehettem amikor megláttam egy könyvet a könyvesboltban, és mondtam anyunak, hogy ezt kérem karácsonyra. Nem tudom, hogy akkor már tudatában voltam annak, hogy nem a "jézuska", hanem anyuék hozzák az ajándékot. Abban viszont biztos vagyok, hogy az evolúció elképzelése akkor már nem esett nehezemre. Nagyon kellemes emlékek fogtak el a könyv kapcsán, és elkeztem keresni.
Ezt a könyvet, mely magyarul 1991-ben jelent meg ma sehol nem találom az interneten. Hosszas kutakodás után kiderült, hogy a Szabó Ervinben van egy példány.

Figyelmedbe ajánlom: Dixon, Dugal: Az ember után - a jövő zoológiája.

Talán csak egy érdekes gondolatkísérlet, mindenesetre látványos illusztrációja, hogy nincs oroszlán. Vagy ember.



Köszönöm! :)



Egy apró észrevételem lenne a fajok "védelmében" (idézőjelben, mert egy fogalom vagy létezik, akkor nem szorul védelemre, vagy nem létezik, akkor meg értelmetlen védeni). Newton felállított egy rendszert, egy világmodellt, melynek felállítása - főleg az előzmények után - zseniális gondolkodóra vallott. Ha a tudományt a valláshoz hasonlítjuk, Newtont minimum szentnek kell tekintenünk. Aztán a kvantummechanika (Einstein, Schrödinger) felülírta ezt a világmodellt, így, legnagyobb sajnálatunkra (vagy sem) el kelett vetnünk.
Csakhogy. A Newton által felismert törvényszerűségek a makroszkopikus világban továbbra is érvényesek. Ennek analógiájára mondom, hogy az oroszlán mint faj nagyszámú generáción át jól használható modell az anyag bonyolultabb szerveződéseinek rendszerezésére.



Ez tiszta sor, persze. Ezért írtam arról, hogy kell valami tájékozódási pont, hogy a tigrist ne zárjuk egy ketrecbe az antiloppal, és hogy célszerű előzetes tudással bírnunk arról, hogy a napraforgó elől nem kell elmenekülni. A lényeg az, hogy a faj egy modell a valóság statikus állapotának leírására, amely modell nem alkalmas a valóság (konkrétan az élővilág) dinamizmusának az ábrázolására.



Persze, értettem. Sőt, a posztodban felvázolt változás olykor kis léptékben is nyomon követhető, ld. egy korábbi megjegyzésemet a szimfónia folyamatos alakulásáról.



Még valamit. Úgy tudom, amiről írsz, nemcsak időben, hanem térben is érvényes. Többen az evolúció egyik bizonyítékának tekintik, hogy léteznek fajok (most fogadd el), melyek egyedei eredményesen pároztathatók másik, de ezekre még nagyon hasonlító faj egyedeivel. Ezek is pároztathatók egy következő, erre nagyon, az előzőre majdnem ennyire hasonlító faj egyedeivel. És mire körbe érünk (mármint a földgolyón), az utolsó faj egyedei eredményesen már nem pároztathatók az első faj egyedeivel.



A tudomány érveivel nem szándékozom vitatkozni, Balázs logikájával sem. De azért annyival tágítanám a világképet, hogy ez emberi tudomány és emberi logika. Nem szándékozom senkit sem meggyőzni Isten létéről, vagy nem létéről, sem az evolúció és a csodák létezéséről, vagy nem létezéséről, de talán még egy ötödik megaláztatás eljöhet az emberiség számára. Idézet Lándzsarázótól aranyosan, hogy Kultúraanya Mátrixának koordinátáin is pengessünk érzékeny húrokat ;-), szóval: "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes."


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta