Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

vasárnap, január 31, 2010
09:58
 
Irodalmi Centrifuga


Az Irodalmi Centrifuga Élőfolyóirat című online folyóirat Versvasárnap című rovatának mai anyagát az alábbi sorok vezetik be:

„A kettős csavar, egy nyelvi-gondolati lelemény továbbsrófolása Birtalan Balázs költészetének egyik legjellemzőbb sajátosság.” Birtalan Balázs második verseskötete Művirágok a szimbolizmus oltárára címmel 2009-ben jelent meg a Katalizátor könyvkiadónál. Nyilas Attilának a verseskötetről írott bemutatója és Birtalan Balázs három verse mellett előző, Aszalt szilva naplementekor című kötetének egy részletét is közöljük.

TOVÁBB...

Címkék: , ,


szerda, január 27, 2010
13:33
 
Éppen elég



– Mi is a Llanon akarunk átkelni, aztán Arizonába jutni – mondta Gibson.
– Most először teszik meg ezt az utat?
     – Nem jártunk még erre soha.
     – Akkor, engedje meg, nagy könnyelműségre vetemedtek. Azt hiszik, a Llano afféle kedves, érdekes táj, melyen csak úgy keresztül lehet poroszkálni?
     – Dehogyis! Olyan ostobák nem vagyunk. Ismerjük a veszélyeket, éppen eleget hallottunk és olvastunk róluk.
     – Hallottak és olvastak! Hm! Ez éppen olyan, mintha eleget olvastak volna az arzénről, s azt hiszik, most már nyugodtan lenyelhetnek belőle néhány leveseskanálnyit. És eszükbe se jutott legalább egy megbízható vezetőt keresni, aki jól ismeri a Llanót és körülményeit?


(Karl May: A sivatgag szelleme)


Éppen eleget hallottam és olvastam arról, miként élik meg az emberek, ha váratlanul kibasszák őket a munkahelyükről az utcára. Éppen eleget hallottam és olvastam a gyászról, annak folyamatáról, a gyászmunkáról és az abban való elakadásról. Éppen eleget hallottam és olvastam a depresszióról, annak okairól és tüneteiről. Éppen eleget hallottam és olvastam a depresszió kezeléséről. Éppen elégszer estem már pofára attól, hogy egy adott problémáról és annak kezeléséről való (hallott és olvasott) ismereteimet azonosnak hittem a probléma kezelésére való képességemmel. És éppen eléggé elegem van már ezekből a pofára esésekből.

Ennek megfelelően (most már) nem vagyok olyan ostoba, hogy azzal áltassam magam: megbízható vezető nélkül is át tudok kelni ezen a sivatagon.

Tegnap elkezdtem ismét egyéni terápiába járni.

Címkék: ,


hétfő, január 25, 2010
08:42
 
Befogott orral, halkan anyázva


Van Magyarországon vagy kétszázezer iskolázott, világias, progresszív baloldali és egyben liberális választó, akikben az áprilisi parlamenti választás közeledő időpontja egyre erősebb riadalmat és tanácstalanságot kelt. Igen, szerénytelenség, de magamat is közéjük sorolom. És fogalmam sincs, hogy kire fogok szavazni, mert csak rettenetesen kínos lehetőségek közül választhatok.

(...)

(Miklósi Gábor cikke az Indexen)

Címkék: ,


szombat, január 23, 2010
15:47
 
Két agyalapi nyúlvány


„Fiatal pár munkát vállal! A férj elsősorban faipari tevékenységeket végez, a feleség bármilyen ház körüli munkát ellát. Jelige: Állást keres a szent család.



– Hogy hívják az oroszlánbélszín beszerzésére kiírt, nyílt pályázatot?
Tenderlion.


 

Címkék:


 
Miért nem fütyüljük ma a jövő évi slágert?


Roppant egyszerű: mert még nem ismerjük.

Az Avatarral kapcsolatos tegnapi írásomra több érdekes ellenvélemény érkezett. Ezekre kommentekben igyekeztem tudásom legjava szerint reagálni. Macskamedve véleményére azonban szeretnék önálló poszttal válaszolni, mert akaratlanul is ráirányítja a figyelmet egy döntő fontosságú distinkcióra. Azt írja:

Nem vitatom a film jószándékát, de kétlem, hogy a filmet megnézők többsége változatna az élethez való hozzáállásán. Ahogy az a számtalan kasszasiker film, amely az emberbaráti szeretetet, a zsarnokság elleni küzdelmet vagy épp a háború értelmetlenségét hirdeti, nem hozott túl sok változást társadalmi szinten.

Maximálisan egyetértek. Mégpedig azért mert ez a megállapítás egyáltalán nem áll ellentétben azzal, amit írtam. Én ugyanis ennyit állítottam: „kasszasiker csakis az tud lenni, ami valamiért vonzó a közönség számára; a radikálisan új gondolatok mindig csak egy-egy embert vagy kisebb csoportokat mozgatnak meg, soha nem tömegeket. Amikor a tömeg is megmozdul, akkor egész biztos, hogy ott valamilyen kulturális előkészítés már történt.”

Tehát még egyszer: nem azt állítottam, hogy „kész az új kultúra”. Nem azt állítottam, hogy „a közölt értékrend megegyezik a tömeg értékrendjével”. Annyit állítottam csupán, hogy „valamilyen kulturális előkészítés már történt”. Miben áll ez az előkészítés? Abban, hogy az adott termék (jelen esetben a film) által közölt mémek nem „radikálisan újak” a közönségnek, nem idegenek számukra – hanem már jelen vannak a fejekben.

Az, hogy egy mém „jelen van a fejekben”, egyáltalán nem jelenti, hogy az a bizonyos mém (már vagy még vagy egyáltalán) dominál az egyén vagy a populáció viselkedésében. Annyit jelent csak, hogy felismerhető.

A „zsidó világ-összeesküvés” gondolata, a ptolemaioszi világkép, a ius primae noctis gyakorlata, a flogiszton-elmélet, vagy éppen a szovjet himnusz dallama – ezek mind mémek, illetve mémkomplexumok. E mémek valaha embertömegek viselkedésében bírtak domináns erővel. Ma már nem – de nem szűntek meg. Ma is léteznek, és sokaknak a fejében jelen vannak – az enyémben is. Anélkül, hogy ezek bármelyike bármilyen módon meghatározná a viselkedésemet. Tehát ha ezek valamelyikével találkozom, felismerem. Tudok rá reagálni.

Ezzel szemben annak a slágernek a dallama, amit jövőre mindenki fütyörészni fog úton-útfélen, ma azonban még meg sem írták, számomra nem létező mém. Ha valaki 2006 szeptembere előtt azt találta mondani: „megfáztam, nem kicsit, nagyon”, akkor e szófordulat senkiben nem mozdított meg semmit, nem eredményezett semmilyen felismerést. A „nem kicsit, nagyon” szószerkezet egy aprócska mém, amely azóta csaknem minden felnőtt magyar ember agyában jelen van.

Daniel Quinn azt mondja a Az új reneszánsz című írásban:

A középkorban magától értetődőnek számított, hogy Istennel való kapcsolatunk kollektív dolog, amelynek menedzselésére egyedül a római katolikus egyház jogosult. A reneszánsz során e leosztást kikezdte egy teljesen új megközelítés, amely szerint Istennel való kapcsolatunk magánügy, amelyet ki-ki önállóan intézhet Istennel. Ebben az új leosztásban vált az individualitás fogalma szentté és sérthetetlenné, és tett szert arra a jelentőségre, amit mi a modern korban természetesnek veszünk. Ma mindannyian úgy tekintünk magunkra, mint fantasztikus hatalommal – szó szerint jogok özönével – felruházott, önmagunkban értékes egyéniségekre. Ez a középkor embere számára teljességgel elképesztő lett volna.

Nagyon fontos: nem azért lett volna számára elképesztő, mert nem értett volna vele egyet, hanem egész egyszerűen nem értette volna meg, miről beszél, aki ilyeneket mond számára, mert nem volt birtokában a megfelelő mémeknek. Ugyanúgy, ahogy nem képes színeket látni az, akinek a génkészletéből hiányzik a színlátásért felelős gén. Ha jelen volna ez a gén, akkor színlátó volna. Ha egy ember gondolkodásában jelen van az a mém, hogy „az individualitás szent és sérthetetlen” (függetlenül attól, hogy vallja vagy tagadja ezt az állítást), akkor ő a reneszánsz embere. Akkor is, ha a 15. században él, akkor is, ha a 9.-ben.

Az Avatar a Daniel Quinn által új reneszánsznak elnevezett mémkomplexum mémjeit kommunikálja, amelyek közül az egyik legjelentősebb: az emberek (meg a na'vik, persze) nem egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Ez egy félelmetes erejű mém, mégpedig azért, mert a tízezer éves civilizációnk ennek a mémnek homlokegyenest az ellentettjére épült: az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Vagyis történjék bármilyen sajnálatos esemény „a természetben”: az odakint történik, nem idebent. Mi biztonságban vagyunk – hiszen egy olyan létrendhez tartozunk, amely el van különítve az életközösség többi részétől.

Az ezzel ellentétes állítás a tömegek számára 1962 előtt, azelőtt, hogy Rachel Carson Néma tavasza megjelent volna, egyszerűen érthetetlen lett volna. Addig szinte kizárólag az a mém létezett és uralkodott, hogy a Föld öngyógyító mechanizmusa végtelen: képes korlátlan mennyiségű méreg elnyelésére, és jövőre ugyanolyan engedelmesen előállítja az ember számára a táplálékot, mint tette azt tavaly és tavalyelőtt. Egy olyan mondatot, ami az Avatar egyik legmegindítóbb jelenetében elhangzik, miszerint „megöltük Földanyát” – ezer emberből kilencszázkilencvenkilenc képtelen lett volna felfogni.

Tévedés ne essék: ma is ugyanez a mém uralkodik a kultúránkban, és tökéletesen egyetértek azzal, hogy egy na'vi nem csinál nyarat – de látnunk kell, hogy e mém ma már nem egyeduralkodó, hanem léteznek vetélytársai. Honnan lehet ezt tudni? Pontosan onnan, hogy a fenti mondatot (és a film többi üzenetét, pl. azt, hogy az életünk nem a sajátunk, hanem kölcsönkaptuk és egy nap majd visszaadjuk) a film ezer nézőjéből kilencszázkilencvenkilenc minden további nélkül megérti. Akkor is, ha nem érdekli. Akkor is, ha az utcára érve már az egész filmet elfelejtette. Akkor is, ha hosszú cikkeket írva száll vitába a film mondanivalójával. Megérti – mert ezek a mémek ma már léteznek. Jelen van a tömegek gondolkodásában.

Lehet (pontosabban valószínű), hogy a többség gondolkodásában még csak olyan hatásfokkal van jelen, mint a „zsidó világ-összeesküvés” gondolata, a ptolemaioszi világkép, a ius primae noctis gyakorlata, a flogiszton-elmélet, vagy éppen a szovjet himnusz dallama, de az egészen bizonyos, hogy már jelen van. Ahogy a kopernikuszi világkép mémje is már jelen volt abban a korban, amikor Galileit az inkvizíció elítélte. Ha nem lett volna jelen, nem ítélhették volna el, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem értették volna meg. Ugyanúgy nem ismerték volna fel, hogy ellentétes az aktuális világképükkel, ahogy én sem ismerném ma fel, ha valaki a jövő évi slágert fütyörészné mellettem.

Azzal kezdtem, hogy Macskamedve kommentje egy döntő fontosságú distinkcióra irányítja rá a figyelmet. E distinkció, röviden szólva, a következő: egy mém jelenléte a kultúrában nem azonos az adott mém dominanciájával. Azonban nyilvánvaló, hogy egy mém csakis akkor válhat valamikor dominánssá, ha egyáltalán megjelenik a kultúrában. A francia enciklopédisták nem Aquinói Szent Tamás fejéből ugrottak elő teljes fegyverzetben. A skolasztikus gondolkodástól hozzájuk vezető félezer éves úton okos és kevésbé okos, „főállású” és hétköznapi gondolkodók százezreire és millióira (bölcs belátásaikra és orbitális tévedéseikre) volt szükség, hogy amikor eljön az ideje, a felvilágosodás gondolatai valóban tömegeket mozgassanak meg.

Az Avatar kasszasiker. E tény nem bizonyítja, hogy az új reneszánsznak a civilizáción túlmutató mémjei dominálnak a kultúrában, azt azonban igen, hogy már – szemben a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokkal – igen-igen széles körben elterjedve jelen vannak benne. Ebből nem következik, hogy az új reneszánsz valaha is diadalra jut (és ezzel az emberiség megmenekül a kipusztulástól). Egy jól induló, a tömegekhez elérő és csaknem diadalmaskodó mémkomplexum is megbukhat – erre a legkézenfekvőbb példa a kommunizmus.

Az Avatar sikere azonban ékes bizonyítéka annak, hogy az új reneszánsz elkezdődött, és ha üzenetének valódi súlyát a tömegek nem is érzékelik, ha ignorálják is az üzenetet – akkor is legalább fogalmilag megértik azt.

Ez persze önmagában kevés a túléléshez. Hogy lesz-e még idejük e mémeknek kiütni a nyeregből a civilizációnkat tízezer éve uraló mémeket, vagy előbb adjuk be végleg a kulcsot – ezt bizonyosan még nem tudhatjuk.

De a túléléshez való beugrónk már kétségtelen, hogy a zsebünkben van.

Címkék: ,


péntek, január 22, 2010
10:41
 
Képek a könyvbemutatóról


Birtalan Ferenc és Birtalan Balázs könyvbemutatója az Írók Boltjában
A képen balról jobbra k.kabai lóránt, Nyilas Attila, Dukay Nagy Ádám,
Birtalan Balázs, Birtalan Ferenc és Kézdy György látható.


Lieszkovszky Veronika fényképei a szerdai könyvbemutatóról (és az afterparty-ról) a linkre, avagy a fenti képre kattintve tekinthetők meg.

Címkék:


 
Avatar – az új reneszánsz?


Szerencsére gyakorlatilag semmit nem tudtam az Avatar tartalmáról; a filmet a 3D-ssége miatt néztük meg, azzal, hogy szinte mindegy, miről szól. Meg aztán főleg mozizhatnékunk volt.

Azért szerencsére, mert ha valaki elkezdte volna mesélni a történetét, akkor lehet, hogy nem kívánom megtekinteni. A sci-fi műfajáért elve nem rajongok túlzottan, a háborús sci-fikért meg végképp nem. Tehát ha azt hallom, hogy egy béna lábú ember valamilyen tudatátvivő ketyere segítségével rákapcsolódik a három méter magas, kék bőrű űrlények egyikének testére, és beépül közéjük, hogy az ő rendszeres jelentései alapján a földi hadsereg könnyebben és hatékonyabban tudja legéppuskázni őket, de aztán az űróriások élére állva ő lesz a földiek elleni véres csata vezetője – hát egy ilyen szinopszis után valószínűleg otthon maradok. És egy nagy élménytől fosztom meg magam.

Nem én találom fel a spanyolviaszt, amikor azt mondom, hogy ha a történetről levakarjuk az űr-mázt (olyan nagyon nem is kell vakarni, szinte magától lemállik), akkor kapunk egy igazi klasszikus, romantikus indiántörténetet. Nem én jöttem rá erre – de én is rájöttem, magamtól, amikor néztem a filmet, és éppen ettől vált fontossá.

Az Avatar 2154-ben játszódik, vagyis mához 144 évre – tehát nem valami irdatlanul távoli jövőben, hanem épp hogy csak nem a jelenben. Helyszín a Pandora nevű bolygó, amelynek lakói a fent leírt lények. Külsejüknél – és voltaképpen a történet egészénél – azonban sokkal fontosabb az életmódjuk: a na'vik törzsi közösségben élnek; mintha eleven illusztrációul készültek volna ahhoz, aminek Daniel Quinn a Meghagyó életformát leírja.

Sokszor írtam már: a Meghagyók nem attól Meghagyók, hogy ne vennék el a világból, amire szükségük van, hogy kvázi „meghagyják” az ún. „természetet” érintetlenül, olyannak, amilyen; nem: az elnevezés arra vonatkozik, hogy a Meghagyók meghagyják sorsuk irányítását „az istenek kezében” – vagyis önmagukat nem pozícionálják a természeten felülre (vagy kívülre).

A na'vik szinte didaktikusan a természet részei. Egy hatalmas erdőben élnek, amelynek növényeivel és állataival mély, bensőséges viszonyt ápolnak. Számukra a fák az ősök hangján szólalnak meg, és ha elejtenek egy állatot, bocsánatot kérnek tőle, és megköszönik neki, hogy odaadta az életét. Mert úgy tartják, hogy életüket, az őket mozgató energiákat nem alanyi jogon birtokolják (ezzel jogot formálva minden élő és élettelen birtoklására), hanem csak kölcsönbe kapták, és egy napon vissza kell adniuk, ahogy most az állat is visszaadta.

Pechjükre, lakóterületük legszentebb helyén található legnagyobb mennyiségben az az ásványi anyag (az unobtainium), amelyre az ekkorra már letarolt, meggyilkolt Földről jövő hadsereg szemet vetett. Az emberek választás elé állítják őket: vagy elkotródnak ősi földjükről, vagy irgalmatlanul lemészárolják őket. Nekik persze eszük ágában sincs elkotródni – marad a mészárlás.

A történet nyilvánvaló allegória. Helyettesítsük be az élő és absztrakt szereplőket a következő megfeleltetés szerint:

  • Föld – Európa
  • Pandora – Amerika
  • emberek – fehérek
  • na'vik – indiánok
  • nehézfegyverek – tűzfegyverek
  • unobtainium – arany
  • ma + 144 év = 2154 – ma - 144 év = 1866, a Vadnyugat hőskora

A történet többi elemét akár változatlanul is hagyhatjuk; az eredmény, mint mondtam, egy tökéletes, nem túl bonyolult indiántörténet. Mi akkor a fontos, az egyedi benne?

Elsősorban az, hogy ez a történet nem a hősi múltban, a „volt egyszer egy Vadnyugat”-on játszódik, hanem a jövőben, oksági összefüggésben a mai életvitelünkkel. Az emberek nem azért akarják Pandorát meghódítani, mert unatkoznak, hanem mert a Föld már túlnépesedett és lakhatatlan – amint a „nagy földrajzi felfedezések” fedőnevű népirtás-sorozat előzménye sem a kalandvágy volt, hanem a középkori Európa túlnépesedése (és annak következményei: háborúk, éhínség, pestis stb.).

Az általános amerikai narratívában az él, hogy Amerika az amerikaiaké (no igen: és mint tudjuk, Jamaica a jamaicaiaké – tessék gyorsan, sokszor kimondani!), ami pedig a kontinens őslakosait illeti, hát, szegények, rosszkor voltak rossz helyen. Arról, hogy az „Újvilág benépesítése” című történet egy ordas nagy történelemhamisítás, nem illik beszélni, holott mindenki tudja, hogy Amerikát nem kellett „benépesíteni”, mert nagyon is „be volt népesítve”, az „Újvilág” pedig a legkevésbé sem volt „új”, hanem több ezer éves kultúrák lakóhelye. „Újnak” pontosan ugyanakkora joggal nevezhető, mint ha átmegyek az utca túloldalán levő (az enyémmel egy időben épült) házba, legyilkolom a lakóit, és birtokba vévén azt mondom: „Ez az én új házam!”

Az Avatar, alig-alig burkoltan, ezt a hamisítást támadja meg: Pandora elfoglalásában, az őslakók körében véghez vitt tömeggyilkolásban a világon semmi romantikus, semmi hősies nincs. Szó sincs magasabb szellemiségről, nemes küldetésről, hit- és erkölcsbeli misszióról: a bolygó kirablása semmi egyéb, mint önző, anyagias, szűk látókörű hatalmi akció. Pontosan ugyanúgy, mint az amerikai indiánok kiirtása. Szó sincs értékek átadásáról: értékek megsemmisítése zajlik.

Civilizációs mitológiánk alaptétele, hogy az ember végső rendeltetése, hogy civilizációban éljen. Ami a civilizáció előtt, után, mellett van, az kivétel nélkül értéktelen, tűzre való kacat. Így ha visszanézünk az elpusztított indián kultúrákra, azt látjuk, hogy bár lehetnek egzotikusak és romantikusak, végső soron értéktelenek, azaz legfeljebb muzeális, eszmei értékük van (ha ugyan egyáltalán). Tartsuk akármilyen kedves vagy megindító szertartásnak az indiánok kuruzslását, az Aszpirint csak hatékonyabbnak gondoljuk.

A na'vik kultúrája azonban egyértelműen vonzó módon van ábrázolva. Törzsük nem csupán aranyos kulturális színfolt, hanem valódi értékek, valódi tudás, valódi hatalom birtokosa. Olyan értékről, olyan tudásról, olyan hatalomról van szó, amit mi nem birtoklunk, de ha látjuk, megkívánjuk. Az Avatar a civilizációt a maga csúcstechnikájával nem úgy mutatja be, hogy annak lényege valamiféle végső tudás birtokosa; ellenkezőleg: a civilizáció lényege az ősi, kipróbált tudás megsemmisítése.

Miféle tudásról van szó? Mi az a kipróbált tudás, aminek birtokában vannak a filmbeli na'vik, valamint a valódi élet indiánjai, pápuái és egyéb „primitív” szerzetei, mi azonban végletes, tragikus módon híján vagyunk?

Roppant egyszerű: az arra vonatkozó tudás, hogy hogyan kell élnünk úgy, hogy abba ne pusztuljunk bele. Fogalmunk sincs erről: ennek bizonyítéka az a szédületes tempó, amellyel tízezer éve folyamatosan és magabiztosan vágtatunk önmagunk végső felszámolása felé. Hogy a Meghagyók – velünk ellentétben – birtokában vannak e tudásnak, arra hárommillió évnyi bizonyíték van: annyi ideje fejlődött ki a korabeli főemlősökből az első ember, és e hárommillió év alatt fenntartható módon élt a világban. Valamit tudtak, amit mi egész egyszerűen elfelejtettünk; nem kell ehhez semmiféle összeesküvés-elmélet: egy öngerjesztő kulturális amnézia áldozatai vagyunk. Az öngerjesztés üzemanyaga nem más, mint civilizációnknak a fent idézett, implicit dogmája: mindaz, ami nem a civilizáció, értéktelen.

Az Avatar „eretnek film”, mert szembeszáll e dogmával; azt mondja: az igazi érték igenis a civilizáción kívül található meg. Ez hagyján, mert ezt egyre több antropológus és környezetvédő látja be és szajkózza unos-untalan. Csakhogy…

Csakhogy az Avatar nem Green Peace-es traktátus, amitől a többség már sugárban hány, hanem echte tömegfilm. Kiugró kasszasiker. Márpedig kasszasiker csakis az tud lenni, ami valamiért vonzó a közönség számára; a radikálisan új gondolatok mindig csak egy-egy embert vagy kisebb csoportokat mozgatnak meg, soha nem tömegeket. Amikor a tömeg is megmozdul, akkor egész biztos, hogy ott valamilyen kulturális előkészítés már történt.

Daniel Quinn örök példája az európai reneszánsz és az ipari forradalom: ezek nem keddről szerdára jelentek meg a piacon, nem is felsőbb szervek rendelték el vagy okos civil kezdeményezések trükközték be gondosan felépített programokkal a köztudatba, hanem lépésről lépésre, egymásra épülő, apró gondolatok és magatartásminták – mémek – formájában jutottak el az úttörőktől a tömegekig, bármiféle tudatos program nélkül.

A világot nem régi szemléletű emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ megmenekül, új szemléletű emberek fogják megmenteni – programok nélkül – összegzi mondanivalóját Quinn, aki ezt a szemléletváltást így nevezi: az új reneszánsz. (A linkre kattintva az e címen tartott előadása olvasható az én fordításomban.) Azt mondja:

Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak élni, mint ahogy mi élünk. Ezt bizton megjósolhatom, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy élnek majd, mint ahogy mi élünk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Még valamit megjósolhatok bizonyosan. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak gondolkodni, mint ahogy mi gondolkodunk. Ezt ugyanilyen biztonsággal jelenthetem ki, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy gondolkodnak majd, mint ahogy mi gondolkodunk, akkor úgy is élnek majd, mint ahogy mi élünk – és akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.


Vagyis az új reneszánsz (az újfajta gondolkodásmód) nem az egyik lehetséges forgatókönyve az emberiségnek, hanem az egyetlen lehetséges forgatókönyve – már amennyiben azon forgatókönyvekkel foglalkozunk csupán, amelyek az emberiség számára nem pusztulással, hanem (aránylag) happy enddel végződnek.

Vagy lesz (azaz már van) új reneszánsz – vagy nem lesz emberiség.

Az Avatarnak mind az elkészülte (!), mind a fogadtatása azt jelzi számomra: van esélye az új reneszánsznak. Valami elkezdődött.

Talán még nem késő.

Címkék: ,


csütörtök, január 21, 2010
11:41
 
Köszönöm mindenkinek...


..., aki a tegnapi könyvbemutatón jelenlétével tisztelte meg akár a költészetet mint olyat, akár Apát vagy engem.

Címkék: , ,


kedd, január 19, 2010
23:59
 
Miről van itt nagyba szó? –


... – szokta volt kérdezni nagyanyám „viccesen”. Hát, az alábbiakról, már évek óta. Csak most konkrétabban, mint valaha.

– És mire indít ez téged? – kérdezte annak idején rendszeresen – és szerfölött pragmatikusan – István, a karizmatikus kisközösségünk vezetője, amikor valaki fellelkesült egy aktuálisan kapott Igén, hogy „ah, mily megható”. Mert ha csak megható, de semmi köze az életedhez, akkor baszhatod.

Daniel Quinn Az én Izmaelem című könyvének A Meghagyók gazdagsága című fejezetéből következik egy rész, Mohari András (nem hivatalos) fordításában. E könyvben Izmaelnek, a bölcs gorillának a tanítványa egy tizenkét éves kislány.

A törzsi népek legfontosabb gazdagsága a bölcsőtől a sírig tartó, a törzs minden tagjának kijáró biztonság. Látom, hogy nem igazán képedsz el ennek a gazdagságnak a nagyszerű voltán. Tényleg nem lenyűgöző, nem izgalmas, különösen (bocsásd meg, hogy ezt mondom) egy veled egyidős ember számára. Nálatok azonban sok százmillióan egyenesen rettegnek a jövőtől, mert nyomát sem látják a saját biztonságuknak. Túllép rajtad a technika; elbocsátanak, mert fölösleges vagy; álnokság, kivételezés vagy elfogultság miatt oda lesz az állásod vagy az egész pályafutásod – íme egy kis ízelítő a dolgozóitok éjszakáit megkeserítő rémálmokból. Biztosan hallottál már olyat, hogy elbocsátott dolgozók lemészárolták a korábbi főnökeiket és munkatársaikat.

– Persze. Hetente legalább egyszer.

– Nem őrült emberek ezek, Julie. A munkájuk elvesztése egyenesen a világvégének tűnik nekik. Úgy érzik, hogy halálos csapást mértek rájuk. Az életnek vége, és nem maradt más, csak a bosszú.

– Elhiszem.

– A törzsi életben ez elképzelhetetlen, Julie; és nem csupán azért, mert náluk nincsenek állások. Hozzátok hasonlóan a törzs minden tagjának elő kell teremtenie a megélhetést. Az élethez szükséges dolgok nem pottyannak csak úgy az ölükbe. De a törzs egyetlen tagját sem lehet megfosztani az életben maradáshoz szükséges eszközöktől. Az adott embernek megvannak ezek az eszközei, és kész. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha senki nem éhezik. Ám csak akkor éhezik valaki, ha mindenki éhezik. Ismétlem, nem azért van ez így, mert a törzsi emberek önzetlenebbek, nagylelkűbbek, gondoskodóbbak; szó sincs ilyesmiről. Ki tudod találni, hogy miért?

– Mármint hogy miért csak akkor éhezik valaki, ha mindenki éhezik? Nem tudom. De megpróbálhatom kitalálni.

– Próbáld meg.

– Rendben. Hát, nem azért, mert boltból szerzik az élelmet. Még nem vagyok egészen biztos a mondandómban.

– Nem kell elkapkodnod.

– A filmekben a következő történik. Tegyük fel, hogy felfedezők indulnak az Északi-sarkra, vagy ilyesmi. A hajójuk a jég fogságába esik, így nem tudnak idejében visszaindulni. Tehát valahogy életben kell maradniuk. Nagyon körültekintően és igazságosan kell beosztaniuk az élelmet. De amikor már a végüket járják és majdnem kilehelik a lelküket, na, akkor mi történik? A rosszfiúnak van egy titkos élelemraktára, amelyről mélyen hallgatott mindenki előtt.

Izmael bólintott.

– A törzseknél ez azért nem fordul elő, mert eleve nincs élelemraktáruk. ennek, mendegélnek, és valami fura oknál fogva egyre kevesebb a táplálék. Szárazság van, ég az erdő, vagy ilyesmi. Az első napon mindenki élelmet keresgél, és mindenkinek sovány falatok jutnak. A törzsfőnök ugyanolyan éhes, mint mindenki más. Miért ne lenne? Hiszen nincs raktára, melyből elsőként vehetne. Mindenki annyi élelmet szed össze, amennyit tud, és ha valaki sokat szed össze, akkor az a legjobb, ha megosztja a többiekkel; nem azért, mert rendes tag, hanem azért, mert minél többen kutatnak táplálék után, annál jobban jár mindenki – beleértve őt magát is.

– Nagyszerű elemzés, Julie. Van érzéked az ilyesmihez… Persze ez a viselkedés nem kizárólag az emberekre jellemző. Az élelmet kereső csapatokba verődött állatoknál is megfigyelheted a táplálék megosztását – nem önzetlenségből osztják meg, hanem egyéni érdekből. Másrészt viszont biztosra veszem, hogy voltak törzsi társadalmak, melyek másként álltak az éhséghez; olyan társadalmak, amelyekben a következő volt a szabály: „Ha kevés a táplálék, akkor ne oszd meg, hanem halmozd fel.” Csakhogy ilyeneket ma nem találunk. Biztosan tudod, hogy miért nem.

– Igen. Mert ahol betartanák ezt a szabályt, ott szétesne a törzs. Legalábbis szerintem.

– Hát persze, hogy szétesne, Julie. A törzseket a minden áron való összetartás tartja fenn, és ha ki-ki magáról gondoskodik, akkor a törzs megszűnik törzs lenni.


Hát erről van szó ezen a blogon évek óta, csak, mint írtam, konkrétabban, mint valaha. Nem a Meghagyók gazdagságáról, hanem az Elvevők szegénységéről. Arról, amit az Elvevő társadalom szülötte érez akkor, amikor – mint derült égből a gumibot, ahogy Fülig Jimmy mondta volt – elveszíti az állását, és fogalma sincs arról, hogy az életéből hátralevő években honnan fog szerezni magának ennivalót.

Ez a – a törzsi közösségben élő ember számára érthetetlen, felfoghatatlan – tragédia játszódik le nap mint nap megannyi „civilizált” ember életében, akik néhány hónap, néhány év vagy évtized utdán egyik pillanatról a másikra kerülnek a viszonylagos anyagi jólétből, a látszólagos biztonságból a teljes kilátástalanság, a maximális kiszámíthatatlanság peremére.

Erről szól (sok más dolog mellett) az Izmael, ha lényegesen tágabb horizonton is.

Rólam szól, példának okáért; rólam, aki tökéletes biztonságában érezte magát a munkahelyén; rólam, akinek csaknem baráti ígérete volt a munkaadójától arra, hogy az aktuális állásából mehet majd nyugdíjba; rólam, akivel hétfő délután fél egykor teljesen váratlanul – minden előzmény vagy figyelmeztetés nélkül – közölték, hogy megszűnt a 8 éve, 3 hónapja és 10 napja tartó munkaviszonya.

Összepakoltam, és tegnap már nem mentem dolgozni.

Noha semmi szégyellnivalóm a történtekkel kapcsolatban, jó előre jelzem, hogy a miértre és hogyanra irányuló kérdésekre nyilvánosan nem válaszolok. Privátban esetleg, ha valakit nagyon érdekel, bár a történet inkább szomorú, mint érdekes.

A „Jaj, és most mihez kezdesz majd?!” jellegű kérdésekre privátban sem válaszolok, azon egyszerű oknál fogva, hogy pillanatnyilag elképzelésem sincs.

De köszönettel fogadok minden használható ötletet.

Címkék: , , ,


hétfő, január 18, 2010
23:55
 
Csoda történt


A teológián annak idején úgy tanultam, hogy a csoda lényege nem a természetfölöttiség, a megmagyarázhatatlanság, a lehetetlenség; nem: csoda az, ami csodálkozásra késztet. Hogy azért, mert az illető esemény – mellesleg – „lehetetlen”, vagy mert lehetséges ugyan, de szubjektíve döbbenetes az időbeli egybeesése valami számomra jelentős dologgal (következésképpen az adott eseményt rajtam kívül senki más nem értékelné csodának), vagy bármi más okból – e szempontból teljesen mindegy. Csodák márpedig vannak, és én vasárnap egy csoda részese voltam.

A valóság megörökítése – illetve nem létező valóságok teremtése – terén, ha jól számolom, öt nemzedékre visszamenően mindenkinek kijutott életében egy-egy csoda.

Ükszüleim generációja volt az, amelynek tagjai először találkozhattak azzal a döbbenetes jelenséggel, hogy megállnak egy állványra szerelt, fekete doboz előtt, aztán hatalmas villanás történik – és hamarosan kézbe kapnak egy vastag papírlapot, amin ott vannak ők: fekete-fehérben ugyan, de határozottan felismerhetően.

Dédszüleimnek (legalábbis többségüknek) a fénykép már a mindennapok része volt: ha nem is százas meg ezres nagyságrendben, de azért csaknem minden háznál akadt néhány családi fotográfia vagy egy portré a katonafiúról. Ám egyszer csak elterjedt a hír: a szomszéd város egyik színháztermében valami csoda készül: állítólag megmozdul a kép! Emberi ésszel felfoghatatlan: a mozgás nemcsak szimbolikusan, hanem realisztikusan megörökíthető!

Olvastam egy filmtörténeti írásban, hogy amikor a nézők felé először indult el a vonat a vásznon, pánik tört ki a teremben, és sikoltozva menekültek ki. Amikor pedig először találkoztak a premier plánnal, gyilkossággal vádolták a rendezőt, mivel nyilvánvaló, hogy levágta a színész fejét. Idő kellett, amíg az emberek megszokták a filmnyelvet, a filmben rejlő lehetőségeket, a trükkök világát.

Nagyszüleim minden bizonnyal már rutinos mozilátogatók voltak: rendszeresen (ha nem is túl gyakran) élvezhették a teremben megszólaló zongora hangjával kísért néhány perces bohóckodást a vásznon, de lassacskán hozzászoktak ahhoz, hogy a film nemcsak apró, kacagtató vagy édesbús jelenetek, hanem komplex cselekmények elbeszélésére is alkalmas: a filmszínész közelről mutatott arca olyan sokatmondó lehet a leghátsó sorban ülő néző számára is, amilyen a színházban soha. Amit pedig mimikával, gesztussal, montázzsal és ügyes műtermi trükkökkel nem lehet kifejezni, azt elmondja néhány gondosan megválogatott felirat. És mindeközben továbbra is szólt a zongora.

Aztán ismét csoda történt: nagyszüleim füle hallatára megszólalt a film! Noha ekkorra a rádió már a hétköznapok része volt, a kép és a hang szinkronja olyan új világot tárt fel, ami korábban elképzelhetetlen volt – és persze meg is osztotta az embereket. Sokan az – addigra már kánonjogot nyert – filmművészet haláláról beszéltek. Nem lett igazuk.

Szüleim kisgyerekkorukban már hangosfilmeket néztek a moziban. Ám – noha a színestechnikát már születésük előtt kifejlesztették valahol messze, Amerikában – 1953-ig (nyolc-kilenc éves korukig) kellett várniuk, hogy életükben először – hosszú sorban állás után – beülhessenek egy színes filmre, amit aztán elkerekedett szemmel és szájjal bámulhattak. Ugyanabban az évben indultak Magyarországon az első kísérleti televízió-adások, és négy évvel később megkezdte a rendszeres műsorsugárzást a Magyar Televízió.

Én még bőven láttam fekete-fehér filmeket a moziban, de úgy nőttem fel, hogy mind a színes film (a moziban), mind a (fekete-fehér) televízió életem része volt. A színes tévére nem úgy tekintettem, mint csodára, hanem mint a gazdag emberek privilégiumára, egészen tizenhárom éves koromig, amikor is egy „két lakásért egyet” jellegű lakáscsere, valamint a felújítás után a pénzkülönbözetből megvettük életünk első színes tévéjét. Nagyon örültem neki, persze, szerettem – de csodának nem tartottam, amint az olyan úri huncutságokat sem, mint a képmagnót, majd – sok évvel később – a DVD-t. Arra történetesen emlékszem, hogy ez utóbbiról mikor hallottam először: kilenc és fél éve, 2000 nyarán mondta Joe, hogy majd az új gépében lesz DVD-lejátszó is. Visszakérdeztem, hogy mi az, mert nem értettem a betűszót, ő meg kedvesen kiröhögött, hogy mit nem lehet ezen érteni; nem meglepő: egyrészt kölyök volt még, húszéves, másrészt akkor jött vissza egy év kinti munka után New Yorkból, ahol más világ van.

A csodára – noha azóta már eléggé hardcore internet-felhasználó is vagyok – mindazonáltal most vasárnapig kellett várnom.

Vasárnap este Tomival megnéztük az Avatar című, 3D-s filmet. Aki látott már ilyesmit, annak nem kell magyaráznom. Aki nem, az is valószínűleg találkozott már hologrammal. Nos, bár technikailag a kettőnek valószínűleg sok köze nincs egymáshoz, a film olyan volt, mintha bő két és fél órára magába nyelt volna egy mozgó hologram-világ. Bámultam csak, és bár a jól edzett szkepticizmusom derekasan küzdött, az első félóra után átadtam magam a varázslatnak, és hagytam, hogy lenyűgözzön, hogy teljesen beszippantson ez a szinte tényleg kézzel fogható világ. A film során kétszer is hátrahőköltem, amikor valami (már nem emlékszem: azt hiszem, egy lövedék) mintegy kirobbant a vászonból, teljes bizonyosságát keltve annak, hogy nulla másodpercen belül a képembe csapódik. A hihetetlen színeket és formákat, a finom csillanásokat és árnyékokat, a hátul zajló cselekmény előterében a falevelek és fűszálak rezzenését olyan ámulattal, olyan értetlenkedve, olyan ártatlan egyszerűséggel néztem, mint...

...mint szüleim az első színes filmjüket,

...mint nagyszüleim az első hangos filmjüket,

...mint dédszüleim az első filmjüket egyáltalán,

...és mint ükszüleim önmagukat az első fényképen, amelyet hitetlen fejcsóválások közepette forgattak a kezükben.

Ezt mindenképpen meg akartam örökíteni a vasárnap esténkről – függetlenül az Avatartól mint filmtől.

Arról is van mondanivalóm, de az már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Címkék: , ,


 
Amikor még létezett tiszta humor


Az alábbi jelenet az 50-es évekből való. A film zenéjét Beethoven szerezte. Fenomenális.

Címkék: , ,


szombat, január 16, 2010
15:48
 
Híres bankrablók szobrai


Jgy: Híres bankrablók

A fenti, híres bankrablók szobrait ábrázoló képet – és a kép címét – Jgy követte el; igény esetén őt tessék agyonütni, én ártatlan dealer vagyok csupán.

Címkék: , ,


péntek, január 15, 2010
08:42
 
A Modest Proposal


Szerény javaslatom arra vonatkozik, hogy a köztudottan alulfizetett orvosok, mentősök és tűzoltók kezdjenek a BKV-sok melletti szolidaritási sztrájkba. A sztájk szolidáris voltának látványos kifejező eszköze az lehetne, ha nevezettek a munkabeszüntetést azokra az esetekre tartanák fenn, amikor a szolgáltatást igénybe venni szándékozó BKV-alkalmazott, illetve annak közeli hozzátartozója.

Címkék: ,


csütörtök, január 14, 2010
13:24
 
Könyvbemutató


Az Írók Boltja kirakataJövő hét szerdán lesz a könyvbemutató az Írók Boltjában. A mellékelt képen (köszönet érte Miki barátomnak) látható a bolt ez alkalomból berendezett kirakata. A kép, ha rákattintasz, új ablakban jelenik meg, gigantikus méretben.

Letölthető, kicsinyítthető, tovább nagyatható (bár azt minek), megosztható, elküldhető – vagy csak nézegethető.

A földalatti és a 6-os villamos a sztrájk idején is jár, úgyhogy a bolt aránylag jól megközelíthető. Szóval Apa és én továbbra is szeretettel várunk minden érdeklődőt jövő szerdán 16 órakor.

Címkék: , ,


szerda, január 13, 2010
20:22
 
Rendkívüli sajtóközlemény


BKV logo


A BKV rendkívüli sajtóközleménye

A BKV Zrt. vezetősége szerda délután tartott rendkívüli ülésén szakmai elemzésnek vetette alá a Budapest közlekedésében az elmúlt két nap alatt kialakult helyzetet. Ennek során egyértelműen megállapítást nyert, hogy Budapest lakossága, ha a szokásosnál nagyobb leleményességet mozgósítva is, de a sztrájk idején is kielégíti közlekedési szükségleteit, vagy akinek nem olyan sürgős a dolga, az – nagyon helyesen – otthon marad.

E felismerés kapcsán a BKV nagy volumenű, azonnali modernizáció mellett kötelezte el magát: a mostani sztrájk alatt kieső járatok f. év február 1-jétől végérvényesen megszűnnek, hiszen fölösleges voltuk az elmúlt két nap során bebizonyosodott.

Az átalakítás adminisztrációs költségeinek fedezéséhez a BKV a menetjegy- és bérletárak haladéktalan, 30%-os emelését látja célravezetőnek.

Az átalakítástól a BKV jelentős összeg megtakarítását várja, amit vezetőinek bérfejlesztésére és méltó jutalmazására szándékozik fordítani.

2009. január 13.

BKV Zrt.

Címkék: , ,


hétfő, január 11, 2010
13:32
 
Én paraszt? én? – Amit még e szóhoz gondolt...


...az alább következik.

Ugyanis Tóta W. Árpád Hé, paraszt! címmel fikázta szarrá blogjában mind a FarmVille nevű játékot, mind azokat, akik azzal játszanak.

Én erre ezt találtam kommentelni:

Tények, mint tudjuk, általában nincsenek, csak narratívák vannak.

Árpád, a te narratívád ez volt, amit írtál. Az enyém – az audiatur et altera pars elvén – itt olvasható, ha valakit érdekel.

Két megjegyzésem lenne még.

1.) Legjobb tudomásom szerint a tamagocsi per definitionem olyan kütyü, amely, ha nem basztatják adott rendszerességgel, megmurdel. A FarmVille, minden látszat elleénére, nem ilyen. Valóban: lehet vele tamagocsi üzemmódban is játszani, naponta sok órát, de nem kötelező; lehet hetente csak néhány percet foglalkozni vele, vagy éppen félretenni sok hétre vagy hónapra, aztán veszteség nélkül folytatni. Tehát az, hogy ez a játék defaultban tamagocsi lenne, az tárgyi tévedés.

2.) A FarmVille lényege egy mondatban: a játékos a rendelkezésére bocsátott változatos, kisebb-nagyobb elemekkel tetszése szerint berendez egy teret, és ha kedve tartja, később újrarendezi. Létezett ilyen játék IRL verzióban is: az egik legnépszerűbbet úgy hívták: legó. Nálunk az osztályban voltak hardcore legófüggők, mások egyszer rácuppantak, létrehoztak valami szépet, aztán az elég is volt nekik, ismét mások csak gyűjtötték a minél drágább verziókat, anélkül hogy élvezték volna a játékot stb.

A FarmVille pontosan ilyen. Ahány júzer, annyiféle játékstílus. Van, aki mennyiségre gyúr, és mindenféle nagyon ügyes scriptekkel bassza el a játék valódi élményét. Van, aki létrehoz egy csinos, apró kertet, örül neki és úgy hagyja. És van, aki rendszeresen átalakítja, aprólékos gonddal újrarendezi a farmját – gyakorlatilag ugyanazt műveli vele, mint a zen-buddhisták a homokkal meg a kövekkel.

Amit persze szintén lehet kontaproduktív, szégyellnivaló faszságnak tartani, csak éppen az ilyennel dicsekedni nem kevésbé kínos, mint közzétenni egy virtuális rénszarvast.

Update:
A cikk másik fő vonala (a farmozás minősítése mellett) az, hogy miért kell megosztani a Facebookon minden szart egymással. Hogy ez rossz, ez erkölcstelen, hizlal és elbutít. Valakinek, akit rohadtul nem érdekel a farm (vagy akármi), mi köze van a másik hüylegyerek tehenéhez (vagy akármihez)? Többen megjegyezték erre kommentben, hogy a Facebookon minden egyes alkalmazást egy gyors mozdulattal lehet blokkolni.

Én még arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az érvelés kísértetiesen emlékeztet arra az unalomig ismert jelenségre, amikor konzervatív oldalról valaki elkezdi verni a nyálát, hogy hogy lehet a tévében ilyen meg olyan erkölcstelen (perverz, hazafiatlan, gyomorforgató, erőszakos stb.) műsort sugározni. Az ellenérv is hasonló az unalomig ismételt válaszhoz:

– Nem érdekel, bazmeg, akkor nem nézed; azé' van az a kurva távkapcsoló.

Érdekes Tóta W. Árpádot konzervatív színekben küzdeni látni.

Címkék: ,


szombat, január 09, 2010
00:21
 
Harry Potter- féle péniszmérő


Bocs, vétlen vagyok benne, én is úgy találtam.

Címkék: , ,


péntek, január 08, 2010
18:26
 
Idő- és észjárás


Olvad a kásás hó, lecserélem a bádogereszt már.

(Értelme semmi, de így hétvégén erre futja.)

Címkék: ,


szerda, január 06, 2010
21:17
 
Meghívó könyvbemutatóra


Könyvbemutató 2010. január 20-án az Írók Boltjában: Birtalan Ferenc és Birtalan Balázs új verseskötetei


A fenti kép kattintásra teljes méretben nyílik meg. Kattintani nem szeretők kedvéért íme, a tartalmi ismertő:

2010. január 20-án 16 órakor
az Írók Boltjában
(Bp. VI., Andrássy út 45.)
lesz az alábbi két verseskötet bemutatója:

Birtalan Ferenc: Hetvenkét lépcső

és

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára.


Verseket olvas: Kézdy György színművész.
A köteteket Dukay Nagy Ádám költő és Nyilas Attila költő mutatja be.

A beszélgetést vezeti: k.kabai lóránt költő


A belépés díjtalan, ennek fejében lesz némi bor és pogácsa, továbbá énekelni vagy táncolni sem Apa, sem én nem fogunk (ellenben verset mi is olvasunk föl), – úgyhogy nincs ok az otthon maradásra.

Szeretettel várunk mindenkit!

És aki bármilyen formában (e-mail, iWiW, Facebook, saját blog stb.) továbbadja, annak külön köszönet.

Címkék: , , , ,


hétfő, január 04, 2010
07:26
 
Az életstílus okozta probléma


Az előző poszt kapcsán írott egyik komment eszembe idézte egy irodalom- és kultúrtörténeti alapmű egyik nevezetes részletét. Aki ismeri, az örülni fog neki, hogy újraolvashatja, aki nem ismeri, annak itt a ragyogó alkalom, hogy megismerje.

Akik ismerik, azok persze a jelszót is tudják: Ne ess pánikba!


Természetesen köztudott, hogy a fecsegés öl, mégis olykor lebecsüljük ezt a veszélyt. Így például amint kimondta Arthur, hogy „Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal”, szív alakú hézag nyílt a téridő folytonos szerkezetében, és a szavak messze-messze visszarepültek az időben. Csaknem végtelen távolságot szeltek át a térben, míg egy távoli galaxishoz értek, ahol különös és harcias lények rettenetes interstelláris háború küszöbén álltak.

Utoljára ült tárgyalóasztalhoz a két ellenséges vezér. Halálos csend ereszkedett közéjük, amint a VI'hurgok parancsnoka, fekete, gyémántokkal kivert harci rövidnadrágjában, rezzenéstelenül a vele szemben guggoló, zöld, édeskés gőzfelhőbe burkolózó G'Gugvuntt vezérre meredt. Mivel háta mögött a csillogó űrcirkálók milliói alig várták, hogy szórhassák az elektromos halált, felszólította az alávaló teremtményt, hogy vonja vissza, amit az az anyjáról mondott.

A lény rezgett émelyítően forrongó gőzében. E pillanatban suhantak át a konferenciatermen Arthur szavai: „Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal”

Sajnos a mondat a VI'hurgok nyelvén az elképzelhető legszörnyűbb sértést jelentette, melyre kizárólag egy több száz évig tartó háború nyújthat elégtételt.

Idővel persze, miután a pár évezrednyi háború megtizedelte a galaxisukat, a harcban álló felek rájöttek, hogy szörnyű félreértés áldozatai. A két szemben álló hadiflotta egykettőre napirendre tért az egyéb nézeteltérések felett, hogy nyugodtan megindíthassák közös támadásukat a mi Galaxisunk ellen, melyet időközben egyértelműen a sértő megjegyzés forrásaként azonosítottak.

További hosszú évezredek teltek el, míg a félelmetes harci hajók – átszelvén a kozmikus ürességet – süvöltve rázúdultak az első, elibük kerülő bolygóra. Ez történetesen a Föld volt, ahol a méretarányok számításában elkövetett szarvashiba következtében az egyesült csatahajóflottát felnyalta egy arra járó kiskutya.

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak



Ezzel kívánok szép hetet mindenkinek.

 

Címkék: , ,


szombat, január 02, 2010
17:38
 
Pillangó


Tegnap láttunk egy kedves francia filmet, amely a pillangó-effektust illusztrálta egy város lakóinak az életén keresztül. A pillangó-effektus azt jelenti, hogy a világban a legkisebb változás is hatalmas változások egész özönét indíthatja el; közmondásosan: ha egy pillangó Dél-Amerikában megrebbenti a szárnyát, akkor előfordulhat, hogy ez Afrikában szélvihart idéz elő. A filmben (aminek az első félórájáról lemaradtunk) egy fiú és egy lány végül annak (sok-sok lépésen keresztül vezetett) logikus következményeként találnak egymásra, hogy valaki egy néptelen utcán egy pár kidobott tornacsuka egyik felét brahiból arrébb hajítja pár méterrel. Sem a fiúnak, sem a lánynak nincs köze a tornacsukához, és egyikük sincs a közelében sem a történésnek: az események láncolata valóban sok-sok lépésen keresztül vezetett a végkifejlethez.

A film kapcsán ismét elgondolkodtam azon, amin már korábban is oly sokszor: mennyire törékenyek, mennyire esetlegesek is az életünk szilárdnak megélt pontjai. Mennyi egymásba kapcsolódó véletlenre van szükség ahhoz, hogy a mai helyzet épp olyan legyen, amilyen!

Te például miért olvasod ezt a blogot?

A célját ennek nyilván nem tudom. De az okáról, annak a lehetőségi feltételéről, hogy egyáltalán olvashasd, el tudok mondani egy s mást. A dolog egy véletlen találkozással indult 1967-ben, az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében. Az akkor 22 éves apám itt ismerkedett meg későbbi legjobb barátjával, a 19 éves Verbőczy Antal költővel, azaz Öcsivel. Ha ez nem történt volna meg, akkor te ma nem olvasnád a blogomat. Mégpedig azért nem, mert ha ők nem lesznek jó barátok, akkor számomra sem lesz fontos sem Öcsi, sem a verseskötete, amely 16 évvel később, 1983-ban – posztumusz – jelent meg.

Elmondom, hogy történt, méghozzá visszafelé.

Annak, hogy te ma ezt a posztot olvasd, nyilvánvalóan az a lehetőségi feltétele, hogy ez a blog létezzen. Ez a blog többek között azért létezhet, mert egy számomra fontos személytől a megfelelő időben megtudtam, hogy mi az a blog, és átvettem tőle a blogolás mémjét. Ha ez a személy ott és akkor nem olyan fontos az életemben, akkor ha ma blogolnék is (hiszen a blogolás ötletét előbb vagy később mástól is átvehettem volna), biztos, hogy nem ezt a blogot írnám – te pedig akkor valószínűleg nem olvasnád.

Ez a bizonyos személy Tomi volt. Innentől kezdve egyértelmű: ahhoz, hogy Tomitól át tudjam venni a blogolás mémjét, az kellett, hogy Tomival mi olyan kapcsolatban legyünk, amilyenben voltunk (és vagyunk), de egyáltalán: hogy ismerjük egymást.

Tomival 2001 februárjában ismerkedtem meg, mégpedig az interneten keresztül: ő feladta élete első társkereső hirdetését, én pedig véletlenül pont akkoriban jutottam ismét oda, hogy szeretnék párt találni magamnak. Így aztán megvolt a (minimális) esélye, hogy a mindenféle meleg ismerkedési lehetőségek közül pont azon az oldalon nézzek körül, és a több száz hirdetés közül pont az övén essen meg a szemem, és arra válaszoljak.

Ez természetesen nem lett volna lehetséges, ha 2001 februárjára egyrészt nem alakul ki a kellő internetes jártasságom, másrészt nincs otthon internetem. De volt, és kialakult. Mégpedig azért, mert egy évvel korábban Lacival, az akkori párommal úgy döntöttünk: egye fene, beruházunk egy 56 K-s modembe. A döntés apropója az volt, hogy Lacinak az Inter-Európa Banknál volt folyószámlája, és nekik akkoriban volt egy olyan akciójuk, hogy minden folyószámlához havi 20 óra internet-hozzáférést biztosítanak. Azért, hogy ez a 20 óra 40 legyen, én is nyitottam egy folyószámlát, holott korábban semmi szükségem nem volt ilyesmire. Lacinak azért volt, és azért az Inter-Európánál, mert még egyetemista korában kötelezték rá, hogy nyisson, és hogy ott nyisson: csak így kaphatott ösztöndíjat. Vagyis ahhoz, hogy nekem 2000-ben internetem legyen itthon (amit úri huncutságnak tartottam, és amiről azt se tudtam, mire jó), ahhoz minimálisan arra volt szükség, hogy Laci legyen a párom.

Laci úgy lett a párom, hogy – mily meglepő – megismerkedtünk egymással. Ehhez arra volt szükség, hogy 1997 június 7-én, amikor én a Halállal lakoljanak?-ot dedikáltam a Vörösmarty téren, ő odajöjjön dedikáltatni a könyvet, amit akkorra már olvasott (és ami egyébként teljesen véletlenül akadt a kezébe), és beszélgetni kezdjünk.

Különösebb éleslátás nélkül belátható, hogy mindez nem történt volna így, ha én nem írom meg a Halállal lakoljanak?-ot. Azt pedig – eltekintve attól, hogy milyen motivációim voltak erre – kizárólag egy dolog miatt írhattam meg: hogy volt rá lehetőségem. A lehetőség azt jelenti, hogy 1995-ben jó pár hetet arra tudtam fordítani, hogy itthon legyek, és ha kell, napi 24 órában bújjam a szakirodalmat (akkor, ugye, internet még nem volt), írjam a vázlatot, majd gépeljem a könyvet. Ha ezalatt nekem be kellett volna járnom egy munkahelyre, akkor – ismerem magamat, biztosra mondhatom – száz százalék, hogy a Halállal lakoljanak? soha nem készül el.

Két okból nem kellett bejárnom dolgozni. Az egyik az, hogy nem volt hova: 1995 elején kirúgtak a Katalizátor Irodából (ahonnan korábban az egyik alapítót, Moldován Lacit is kirúgták a társai; később, miután becsődölt a cég, Laci új kiadója neveként ismét fölvette a Katalizátort). Ez azonban nem lett volna elég: minekutána még a nagyon jámbor ember – aki akkor voltam – sem csak Isten Igéjével él, hanem kenyérrel is, szükséges volt, hogy valaki eltartson. Ez a valaki pedig ki más lehetett volna (hiszen más valaki miért is tett volna ilyet), mint az akkori párom, Emil, aki akkoriban elég jól keresett a nyelvtanítással, kettőnk helyett is. Miután év elején kirúgtak, azt mondta: ragyogó, így pont van lehetőségem, hogy nekiálljak tanulni és felvételizzek valahová. Így vettek fel pszichológiára, és felvételi után, tanévkezdés előtt volt időm könyvet írni. Ha Emil nincs, illetve ha nem olyan, amilyen, akkor értelemszerűen azonnal állást kellett volna keresnem – és akkor nincs könyv.

Ahogy Emillel megismerkedtünk, az tényleg sorsszerű volt. 1993 végén föladtam egy társkereső hirdetést a Magyar Narancs „Más” című rovatában, Aeternitas jeligével, miszerint katolikus fiú keresi stb. Nem voltak túl gyakoriak a meleg hirdetések a Narancsban, de belefért a képbe. Ebben az időben internetről, e-mailről még csak hallani se hallottam, a mobiltelefon a kőgazdag bunkók luxusa (emlékezetem szerint egyetlen ismerősömnek sem volt). Szóval a hirdetések kezelése kicsit másként működött, mint ahogy azt ma képzelnénk: azok a jeligék, amelyekre érkezett válaszlevél (akár társkereső, akár álláskeresés, akár bármi más), a következő heti számban fel voltak sorolva apró betűkkel a hirdetési oldal bal alsó sarkában. Ha nem jött válasz, akkor esetleg a rá következő hetiben. Vagy akármikor. És ha valaki meglátta a saját jeligéjét a listában, akkor bemehetett a szerkesztőségbe, hogy elhozza a hirdetésére érkezett választ. Persze nem akármikor, hanem szerdánként, a fogadóóra idején (már nem emlékszem, hogy hánytól hányig).

Figyelem, most kicsit bonyolult lesz a történet, de nem vészes. A hirdetésre az egyetlen válasz Emiltől jött, aki – kollégista lévén – nem tudott megadni semmilyen címet vagy számot, ehelyett írt 1 db találkozási helyet és időt, mégpedig 1994. január 24-e hétfő délutánt a Szépművészeti Múzeumban; nem volt túlpörögve, hogy neki iszonyatosan társat kéne találnia, de úgy volt vele, hogy ezt az egy sanszot megadja a sorsnak. Se feladó, se aláírás, csak egy keresztnév, az is kódolva, kvázi intelligencia tesztként.

A Narancs csütörtökönként jelent meg. Hogy Aeternitas jeligére érkezett válasz, azt a január 20-án megjelenő számban láttam. A dolgok fent részletezett természetéből adódóan a normális menetrend az lett volna, hogy következő szerdán, 26-án elmegyek a szerkesztőségbe a levélért, amelyben megtalálom a két nappal korábban esedékes randira való invitálást. E ponton vége lett volna a történetnek: nem ismerkedem meg Emillel, nem írok könyvet, nem ismerkedem meg Lacival 1997-ben, nem lesz internetem 2000-ben, nem találok rá Tomi hirdetésére 2001-ben, nem ismerkedem meg vele, nem adja meg a kezdő lökést a blogolás felé vezető úton – és akkor te ma, 2010-ben nem olvasod ezt a posztot, de mást posztomat (valamint a jelentős részben a blogom alapján készülő Aszalt szilvá...-t sem).

De hát te épp olvasod ezeket a sorokat – vagyis valaminek másként kellett alakulnia 1994-ben. Másként is alakult. Mint említettem, a Katalizátor Iroda nevű könyvkiadó könyvesboltjában dolgoztam eladóként. A Katalizátor Iroda még a rendszerváltás előtt kezdte, szamizdatokkal, s mint ilyen, tulajdonosai tagjai voltak ugyanazon Demokratikus Ellenzéknek, amelynek más tagjai a Narancsot elindították. Így a Katalizátor kivételezett helyzetben volt: a csütörtökön megjelenő számok már egy nappal korábban, szerdánként megérkeztek a Krúdy utcai boltba... Hát így történhetett meg, hogy a január 20-i szám nekem már 19-én a kezembe került, és nem egy héttel később, hanem még aznap el tudtam menni a szerkesztőségbe. Így aztán 24-én délután 4-kor ott voltam a Hősök terén – na nem a Szépművészetiben, mert az, hétfő lévén, természetesen zárva volt (csak ez Emilnek nem jutott eszébe), hanem előtte...

A Katalizátor Iroda (mind térben, mind szellemiségben csak pár lépésre a Tilosaz Á nevű műintézménytől) nem az a hely volt, ahová egy a szemináriumot otthagyó, de attól még bigottan katolikus fiatalember csak úgy betéved, pláne, hogy ott munkába is álljon. A dolog a legkevésbé sem volt önjáró: Detti ajánlott be Moldován Lacinál. Magamtól soha az életben nem keveredtem volna oda.

Detti az Írók Boltjában (ahol egyébként január 20-án 16 órakor lesz majd közös könyvbemutatónk Apával, de erről majd külön posztban írok) volt kisfőnök már akkor is, és ugyanott van ma is. Amikor 1993-ban, túl a négy és fél hónapos pszichiátriai parkoló pályán, elkezdtem a lábamra állni, megkérdeztem Dettit, esetleg nem kellenék-e nekik ismét eladónak az Írók Boltjába. Épp nem kerestek embert, de egy barátja, bizonyos Moldován Laci nem sokkal korábban említette neki, hogy nekik kellene még valaki a boltjukba. Így kerültem 1993 nyarán a Krúdy utcába, amiről korábban azt sem tudtam, merre van.

Persze Detti azért volt velem ilyen segítőkész, mert ismert korábbról; hogy is ne ismert volna, amikor 1988 november elejétől 1989 január végéig náluk dolgoztam? Hogy a próbaidőm utolsó napján kiléptem az Állami Könyvterjesztő Vállalattól, ahhoz Dettinek semmi köze nem volt.

Na igen: a néhai ÁKV. Az Írók Boltjába úgy kerültem, hogy amikor az ÁKV munkaügyi osztályán jelentkeztem könyvesbolti eladónak, egyszerűen oda osztottak be. Az Oktogon (akkor még November 7-e tér) nekem mindaddig kimaradt az életemből, így az Írók Boltjáról sem hallottam korábban, és ha a munkaügyis hölgy történetesen nem oda irányít, akkor nem ismerkedem meg Dettivel, majd négy és fél év múlva Moldován Lacival. (És, teszem hozzá, akkor az Izmael nem jelent volna meg új kiadásban, a B története pedig egyáltalán nem jelent volna meg magyar nyelven – de ez most mellékszál.)

Annak, hogy a munkaügyis hölgy az Írók Boltjába disponáljon, szükséges (bár nem elégséges) feltétele volt, hogy jelentkezzem az ÁKV-hoz. Az ÁKV-hoz azért jelentkeztem, mert valami állást kellett találnom, és míg a könyvárusításban volt gyakorlatom, máshoz nem értettem.

Munkát azért kellett találnom, mert valamin összeugrottam Bandival és eljöttem tőle, a könyvárusításban pedig természetesen azért volt gyakorlatom, mert korábban ott dolgoztam Bandinál, jó három hónapot.

Bandi volt a híres Moszkva téri könyvárus, vagy ahogy nevezték őt akkoriban: könyvész. A tér egyik színfoltja volt, mert oly módon menedzselte a könyves pavilont, ahogy az a szocializmus idején teljesen szokatlan volt. Számtalan ismerősének („pótgyerekének”, ahogy ő szerette mondani) lettem az egyike: gimnáziumi éveim alatt egész délutánokat lebzseltem nála és/vagy Katinál, a feleségénél a könyvpavilonban (mikor melyikük volt ott); ha elszaladtak pisilni, gyakran rám bízták az egész standot. 1988 nyarán, amikor nem vettek fel érettségi után az egyetemre, értelemszerűen adódott az ötlet, hogy a sok kisegítés után álljak be dolgozni teljes munkaidőben; nem hivatalos ugyan a dolog, de legalább lesz munkám, ráadásul olyasmi, amit szívesen csinálok.

Mindennek értelemszerűen előfeltétele volt a Bandival való jó kapcsolat, annak pedig egyáltalán az, hogy ismerjük egymást. Ennek a története pedig a következő.

1982-ben Óbudáról Pasarétre költöztünk, s így, iskolába menet és jövet, naponta legalább kétszer átmentem a Moszkva téren. Persze szemet szúrt, hogy ott van egy könyves pavilon, tán vettem is ezt-azt egyszer-kétszer, már nem emlékszem. Viszont 1983-ban, mint fentebb már jeleztem, megjelent Öcsi posztumusz verseskötete.

Az ilyesmi akkoriban nem úgy ment, mint ma, hogy állandó telefonos kapcsolat a kiadóval, meg tán még a nyomdával is; nem: a szocialista szekér ment a maga útján; ha egy könyvet kiadásra elfogadtak, akkor az a szokásos procedúra után bekerült a könyvesboltba. Innen lehetett róla tudni. Öcsi özvegye, Anna, talán jobban képben volt, hogy pontosan mikor jelenik mg a könyv – én csak annyit tudtam, hogy mostanában. Úgyhogy teljes természetességgel mentem oda a Moszkva téren a könyves pavilon ablakához, és megkérdeztem az ott ülő bácsit:

– Csókolom, Verbőczy Antaltól a Kereszt-levél a századvégre című verseskötet megvan?

– Nincsen sajnos – mondta a könyves bácsi, akiről akkor még nem tudtam, hogy Bandinak hívják.

– Köszönöm, csókolom – mondtam csalódottan, és elmentem.

De másnap délután megint ott voltam:

– Csókolom, Verbőczy Antaltól a Kereszt-levél a századvégre című verseskötet van?

És ez így ment, meg nem mondom, mennyi időn keresztül, amíg végül egy szép napon a könyves bácsi nem hagyta, hogy a szokott „köszönöm, csókolom”-mal megússzam, mert addigra már nagyon ette a fene, sehogy nem fértem ugyanis bele a sémáiba: hogy lehet az, hogy egy kisgyerek ilyen kitartóan keres egy verseskötetet?!

Úgyhogy barátságosan megkérdezte tőlem. Én meg válaszoltam. És elkezdtünk beszélgetni. Költészetről, irodalomról, könyvekről...

Hát, ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy te most éppen ezt a blogot olvasd.

Címkék: , , , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta