Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, január 18, 2010
23:55
 
Csoda történt


A teológián annak idején úgy tanultam, hogy a csoda lényege nem a természetfölöttiség, a megmagyarázhatatlanság, a lehetetlenség; nem: csoda az, ami csodálkozásra késztet. Hogy azért, mert az illető esemény – mellesleg – „lehetetlen”, vagy mert lehetséges ugyan, de szubjektíve döbbenetes az időbeli egybeesése valami számomra jelentős dologgal (következésképpen az adott eseményt rajtam kívül senki más nem értékelné csodának), vagy bármi más okból – e szempontból teljesen mindegy. Csodák márpedig vannak, és én vasárnap egy csoda részese voltam.

A valóság megörökítése – illetve nem létező valóságok teremtése – terén, ha jól számolom, öt nemzedékre visszamenően mindenkinek kijutott életében egy-egy csoda.

Ükszüleim generációja volt az, amelynek tagjai először találkozhattak azzal a döbbenetes jelenséggel, hogy megállnak egy állványra szerelt, fekete doboz előtt, aztán hatalmas villanás történik – és hamarosan kézbe kapnak egy vastag papírlapot, amin ott vannak ők: fekete-fehérben ugyan, de határozottan felismerhetően.

Dédszüleimnek (legalábbis többségüknek) a fénykép már a mindennapok része volt: ha nem is százas meg ezres nagyságrendben, de azért csaknem minden háznál akadt néhány családi fotográfia vagy egy portré a katonafiúról. Ám egyszer csak elterjedt a hír: a szomszéd város egyik színháztermében valami csoda készül: állítólag megmozdul a kép! Emberi ésszel felfoghatatlan: a mozgás nemcsak szimbolikusan, hanem realisztikusan megörökíthető!

Olvastam egy filmtörténeti írásban, hogy amikor a nézők felé először indult el a vonat a vásznon, pánik tört ki a teremben, és sikoltozva menekültek ki. Amikor pedig először találkoztak a premier plánnal, gyilkossággal vádolták a rendezőt, mivel nyilvánvaló, hogy levágta a színész fejét. Idő kellett, amíg az emberek megszokták a filmnyelvet, a filmben rejlő lehetőségeket, a trükkök világát.

Nagyszüleim minden bizonnyal már rutinos mozilátogatók voltak: rendszeresen (ha nem is túl gyakran) élvezhették a teremben megszólaló zongora hangjával kísért néhány perces bohóckodást a vásznon, de lassacskán hozzászoktak ahhoz, hogy a film nemcsak apró, kacagtató vagy édesbús jelenetek, hanem komplex cselekmények elbeszélésére is alkalmas: a filmszínész közelről mutatott arca olyan sokatmondó lehet a leghátsó sorban ülő néző számára is, amilyen a színházban soha. Amit pedig mimikával, gesztussal, montázzsal és ügyes műtermi trükkökkel nem lehet kifejezni, azt elmondja néhány gondosan megválogatott felirat. És mindeközben továbbra is szólt a zongora.

Aztán ismét csoda történt: nagyszüleim füle hallatára megszólalt a film! Noha ekkorra a rádió már a hétköznapok része volt, a kép és a hang szinkronja olyan új világot tárt fel, ami korábban elképzelhetetlen volt – és persze meg is osztotta az embereket. Sokan az – addigra már kánonjogot nyert – filmművészet haláláról beszéltek. Nem lett igazuk.

Szüleim kisgyerekkorukban már hangosfilmeket néztek a moziban. Ám – noha a színestechnikát már születésük előtt kifejlesztették valahol messze, Amerikában – 1953-ig (nyolc-kilenc éves korukig) kellett várniuk, hogy életükben először – hosszú sorban állás után – beülhessenek egy színes filmre, amit aztán elkerekedett szemmel és szájjal bámulhattak. Ugyanabban az évben indultak Magyarországon az első kísérleti televízió-adások, és négy évvel később megkezdte a rendszeres műsorsugárzást a Magyar Televízió.

Én még bőven láttam fekete-fehér filmeket a moziban, de úgy nőttem fel, hogy mind a színes film (a moziban), mind a (fekete-fehér) televízió életem része volt. A színes tévére nem úgy tekintettem, mint csodára, hanem mint a gazdag emberek privilégiumára, egészen tizenhárom éves koromig, amikor is egy „két lakásért egyet” jellegű lakáscsere, valamint a felújítás után a pénzkülönbözetből megvettük életünk első színes tévéjét. Nagyon örültem neki, persze, szerettem – de csodának nem tartottam, amint az olyan úri huncutságokat sem, mint a képmagnót, majd – sok évvel később – a DVD-t. Arra történetesen emlékszem, hogy ez utóbbiról mikor hallottam először: kilenc és fél éve, 2000 nyarán mondta Joe, hogy majd az új gépében lesz DVD-lejátszó is. Visszakérdeztem, hogy mi az, mert nem értettem a betűszót, ő meg kedvesen kiröhögött, hogy mit nem lehet ezen érteni; nem meglepő: egyrészt kölyök volt még, húszéves, másrészt akkor jött vissza egy év kinti munka után New Yorkból, ahol más világ van.

A csodára – noha azóta már eléggé hardcore internet-felhasználó is vagyok – mindazonáltal most vasárnapig kellett várnom.

Vasárnap este Tomival megnéztük az Avatar című, 3D-s filmet. Aki látott már ilyesmit, annak nem kell magyaráznom. Aki nem, az is valószínűleg találkozott már hologrammal. Nos, bár technikailag a kettőnek valószínűleg sok köze nincs egymáshoz, a film olyan volt, mintha bő két és fél órára magába nyelt volna egy mozgó hologram-világ. Bámultam csak, és bár a jól edzett szkepticizmusom derekasan küzdött, az első félóra után átadtam magam a varázslatnak, és hagytam, hogy lenyűgözzön, hogy teljesen beszippantson ez a szinte tényleg kézzel fogható világ. A film során kétszer is hátrahőköltem, amikor valami (már nem emlékszem: azt hiszem, egy lövedék) mintegy kirobbant a vászonból, teljes bizonyosságát keltve annak, hogy nulla másodpercen belül a képembe csapódik. A hihetetlen színeket és formákat, a finom csillanásokat és árnyékokat, a hátul zajló cselekmény előterében a falevelek és fűszálak rezzenését olyan ámulattal, olyan értetlenkedve, olyan ártatlan egyszerűséggel néztem, mint...

...mint szüleim az első színes filmjüket,

...mint nagyszüleim az első hangos filmjüket,

...mint dédszüleim az első filmjüket egyáltalán,

...és mint ükszüleim önmagukat az első fényképen, amelyet hitetlen fejcsóválások közepette forgattak a kezükben.

Ezt mindenképpen meg akartam örökíteni a vasárnap esténkről – függetlenül az Avatartól mint filmtől.

Arról is van mondanivalóm, de az már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Címkék: , ,


Hozzászólások:


Bambikával még csak két dében láttuk, de így kedvem támadt a harmadik déhez is. :o) A tartalmi véleményezést tűkön ülve várom.



mostmár mindenképp meg akarom nézni!
:D
egyik haverom azt mesélte, hogy olyan volt mintha szívott vagy ivott volna előtte...
tök durva:D
kiváncsi vagyok:)



akkor azt mondod, ezt ne a netről töltsem le? (alensha, a törvénytisztelő állampolgár... :)



De, okvetlenül, csak próbáld úgy, hogy 20×10 méteres verzióban tudd letölteni, és dáunlódold hozzá a piroszöld szemügőt meg a körbemindenholhang-technikát is! :P



1) Posztod kellemes nosztalgiázásra indított, csak nem a szem, hanem a fül hatáskörében. Emlékszem, kisgyermekként is érezhető volt a különbség a rövid-, ill. középhullámú sáv és az URH sáv tartományában sugárzott műsorok (zenék) hangminősége között. Amikor aztán beindultak a sztereó adások, és fölraktam magamra a fülest (gimis fejemre), a hatás olyan volt, mint az első filmnézőknek a feléjük száguldó vonat.
2) Piros-zöld szemüveg van?? Ezek szerint a film fekete-fehér? Vagy megoldják valahogy?



Dehogy volt fekete-fehér! Nem is értem a kérdést. Igaz, nem láttam a szemüveget full megvilágításban, úgyhogy csak gonolom, hogy piros-zöld -- de hát a sztereószemüvegek piros-zöldek, nem? Persze lehet, hogy rosszul tudom...



Van piros-zöld kép és hozzá szemüveg, de ez - mivel két kiegészítő színnel operál - csak fekete-fehérben működik. Van polarizált fénnyel operáló leképezés és hozzá szemüveg (ami két, egymáshoz képest 90 fokkal elforgatott polárszűrő). Ez színesben is működik.



Ez esetben nyilván az utóbbi volt.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta