Olvassatok képregényt!

Derrick Jensen & Stephanie McMillan: Ahogy Ég a Világ 50 egyszerű dolog, amit megtéve tagadásban maradhatsz Az USA kormánya űrből jött robotoknak engedélyt ad a bolygó felfalására aranytéglákért cserébe. Egy félszemű nyúl megmenti barátait egy nagyvállalat állatkísérlet-laboratóriumából. És két kislány felfedezi a titkot a világ megmentésére mindkét ellenségétől (és ez nem az energiagazdaságos izzók vagy a biodízel)... Az Ahogy Ég a Világ egy roppant szórakoztató és szemfelnyitó történet arról, hogy állítsuk meg az élővilág pusztítását mielőtt még túl késő lenne.

A képregény Jankó András fordításában itt nézhető és olvasható. Vigyázat, a könnyed stílus dacára nagyon kemény! Itt csak két képet idézek, ízelítőként:

Ha valaki a fenti képek alapján bizonytalan, hogy kattintson-e vagy se, annak segítségképpen – biztatásként vagy eltántorításként – itt egy idézet az egyik szerzőtől, Derrick Jensentől, ugyancsak J.A. fordításában. Ennek alapján nagyjából ki lehet találni, mi is a képregény tényleges témája.

Robert Jay Lifton a rettentően fontos A Náci Orvosok című könyvében bemutatta, hogyan volt lehetséges, hogy olyan emberek, akik letették a hippokratészi esküt, olyan börtönökben dolgozzanak, ahol a foglyokat halálra dolgoztatták, vagy sorozatban leölték. Azt találta, hogy az orvosok közül sok őszintén törődött a pácienseivel, és megtettek minden hatalmukban lévő dolgot – ami szánalmasan keveset jelentett – hogy segítsenek pácienseik életén. Ha egy fogoly megbetegedett, megnyalhatott egy aszpirint. Esetleg ágyba fektették a beteget egy-két napra (de nem túl hosszú ideig, hogy nehogy „kiválasszák” őket a halálra). Ha egy páciensnek fertőző betegsége volt, akkor esetleg megölték, hogy megakadályozzák a kór terjedését. Ezek mindegyikének volt értelme Auschwitz korlátain belül. Még egyszer, tehát az orvosok mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsék a foglyokat, a legfontosabb dolgot kivéve: Sose kérdőjelezték meg Auschwitz létezését magát. Sose kérdőjelezték meg a foglyok halálra dolgoztatását. Sose kérdőjelezték meg a halálra éheztetésüket. Nem kérdőjelezték meg a bebörtönzésüket. A megkínzásukat. Sose kérdőjelezték meg a kultúrát, amely elvezetett ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezték meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezetett az elektromos kerítésekhez, a gázkamrákhoz, a golyókhoz az agyban. Mi, környezetvédők ugyanezt tesszük. Olyan keményen dolgozunk, ahogy csak tudunk, hogy megvédjük a helyeket, amiket szeretünk, a legjobb tudásunk szerint használva a rendszer eszközeit. Mégis nem tesszük meg a leges-legfontosabbat: Nem kérdőjelezzük meg ezt a halál-kultúrát. Nem kérdőjelezzük meg a gazdasági és társadalmi rendszert, amely a világot halálra dolgoztatja, halálra éhezteti, bebörtönzi és megkínozza. Sose kérdőjelezzük meg a kultúrát, amely elvezet ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezzük meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezet az erdők kivágásához, a legyilkolt óceánokhoz, talajveszteséghez, gátak közé szorított folyókhoz, megmérgezett víztározókhoz. És egész biztosan nem cselekszünk, hogy megdöntsük.

A képregény cselekménye több szálon fut, összesen 220 képből áll. Másfél-két óra alatt elolvasható.

Szerintem megéri.

Címkék: Add tovább, Világ+ember, Virtuál

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Éjszakai kis vidámka

Ráktérítő elegánsan zárva a parabolikus ívet porból feldobott porként hullni alá a porba hazatalálni a végtelenbe bevackolódni az entrópiába                igen tudom teszem magam mint majom a rúdon s csak dől belőlem dől a magyarázat gondosan válogatott spontaneitások ketrecében ekképp tartatik féken a gyalázat                amíg tudom hogy bár itt lent kozmikus tudattal illegek biz igen szarnak rám ott fent a csillagok s egy életen át csiszolt szavak helyett végül csupán a vak nyüszítés marad                mivel tudom egy ismeretlen ponton tán a testem féltőn szeretve őrzi már a sejtet mely egy napon sorsunkat teljesítve az ismert módon osztódásnak indul

Címkék: Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Az elveszett boldogság nyomában

A Jand blagot mindenkinek ajánlom olvasásra, aki nyitott a társadalom sorsát érintő (nem is olyan) új kérdésekre és új (vagy épp régi) válaszokra. Sok-sok órányi olvasnivalót találhat magának az érdeklődő. Ezekből egynek, András legújabb, Az elveszett boldogság nyomában című cikkének idézem az elejét. Nem azért csak az elejét, mert tovább nem érdekes, hanem mert remélem, ez a bevezető is kedvet csinál a továbbolvasáshoz.

Ezen írásom legfőbb forrása Jean Liedloff magyarul is megjelent könyve: Az elveszett boldogság nyomában, de ha ezt olvastad, akkor is érdekes lehet. A könyv eredeti címe (a magyar kiadásban az alcímet és a címet felcserélték): A kontinuum elv. Az írónő egy venezuelai őslakos törzzsel, a jekánákkal (yequana) töltött összesen két és fél évének tapasztalatairól számol be, amelyek mélyen átformálták a gondolkodását az emberi természetről. A „kontinuum elv” arra utal, hogy egy olyan kultúrában, amelyet nem érintett a Nagy Felejtés (az a furcsa jelenség, hogy például az európaiak sokáig úgy gondolták, hogy ők, a civilizáció emberei azok, akik igazán embernek való, az embernek rendelt életmódot folytatnak, és a mások: a feketék, indiánok, és egyéb természeti népek elfajzott emberek, vagy akár nem is igazán emberek), egy olyan életmódot találhatunk, amely az ember biológiai evolúciójával párhuzamosan alakult ki, és így az eredeti emberi igényeinkhez sokkal jobban illeszkedik. A könyv írónője, Jean, amerikai. Húsz éves kora körül, amikor nagymamája, akinél eddig lakott, meghalt, egy európai útra indult. Maga se tudta pontosan, hogy mit is keres, és bár Párizsban a Dior-nak és a Vogue-nak is modellkedett, ebben nem találta meg a hivatását. Végül Firenzében találkozott két férfival, akik meghívták egy venezuelai útra, gyémántokat keresni a dzsungelben. Nem a gyémántokban, hanem a dzsungel szóban rejlett számára az a varázs, amelynek hatására húsz perc alatt összekapkodta a cuccait a hotelből és felült a vonatra. Ezen az úton ismerkedett meg a jekána indiánokkal. A kis expedíciós csapatnak volt egy alumínium kenuja, amely azonban túl kicsinek bizonyult. Ezt az indián törzsnél elcserélték egy hatalmas, egyetlen fatörzsből kifaragott csónakra, amelyben volt, hogy egyszerre huszan is utaztak. Két napra rá indultak el a folyóra vinni a csónakot, a három gyémántvadász és öt indián. Keserves út volt, farönkökön görgetve lassan mozgatni előre a nehéz terhet, miközben a köves talajon sokszor megcsúsztak, és gyakran a csónak valakit egy kis időre egy perzselő sziklához szorított. Az út negyedénél se jártak még, amikor már mindenkinek vérzett a bokája. Részint azért, hogy egy percre felszabadulhasson, Jean kikéredzkedett, hogy csináljon egy fényképet a jelenetről. A magaslati helyzetéből azonban hirtelen valami egészen különöset vett észre. Ott volt a két olasz, akik feszültek és idegesek voltak, gyakran káromkodtak, jól láthatóan utálták az egészet. Ezzel szemben az indiánok lazák és vidámak voltak, örültek minden egyes kis továbbgördítésnek, nevettek, amikor valakit maga alá szorított a csónak, és utólag a kiszabadult a leghangosabban a maga megkönnyebbülésén. Úgy tűnt, hogy egy nagy játékként fogták fel a „borzalmas munkát”. Pedig mindenki ugyanazt csinálta, csak a fehérek szemében az ilyen körülmények szükségszerűen a szenvedést jelentették, és fel se fogták, hogy lenne döntési lehetőségük. Az indiánoknak valószínűleg hasonlóan nem jutott volna eszükbe, hogy a jelen feladatukat máshogy is felfoghatnák. Jól láthatóan még élvezték is a megpróbáltatást, és minden bizonnyal ők nem a közelgő nagy kíntól félve töltötték az előző két napjukat. Jean ezen felismerése után úgy döntött, hogy megpróbálja a dolgot „indián módra” felfogni. Maga is meglepődött azon, hogy a horzsolásai milyen könnyedén lettek hirtelen egy dühítő körülményből egyszerűen azzá, amik valójában voltak: kis sérülések, amelyek hamarosan begyógyulnak. Boldogan ismerte fel, hogy milyen nagyszerűen működő teste van az embernek, amely magától kijavítja a sebeket. Ekkor döbbent rá először igazán, hogy az indiánoktól rengeteget tanulhat. További három út alatt Jean összesen két és fél évet töltött a jekánákkal. Eleinte nehezen tudta elhinni, hogy ők is egy fajba tartoznak vele, annyira eltért a viselkedésük attól, amit ő az emberi természetnek gondolt. Néha azon merengett, hogy mikor bukkannak fel a hollywoodi forgatócsoportok a fák mögül, akik egy megrendezett filmet készítenek a harmóniában élő „nemes vademberekről”. A jekánáknak már a csecsemői és kisgyermekei is máshogy „működtek”, mint amit ő normálisnak gondolt. Hol vannak itt az ordító kisbabák, a dackorszak, a gyermekkori agresszió, a tinédzser lázadás? Fokozatosan értette meg a dolgokat, amelyek ezeket a hatalmas különbségeket megmagyarázták. Most végigvesszük az emberi élet szakaszait, és megvizsgáljuk azokat a szemléleteket és módszereket, amelyek a természeti népeknél az antropológiai kutatások szerint szinte mindenütt működtek, de a mi életmódunkból többnyire kivesztek. Tovább olvasom...

Címkék: Kapcsolatok, Kopipészt, Világ+ember

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Gratulálok magamnak

Ha kicsit szemfülesebb vagyok, akkor az előző bejegyzés megírása előtt nézek rá a blog látogatottságszámlálójára. Így 4-gyel lecsúsztam a kerek számról: 2005 januárja óta 150.000 látogatója volt a blogomnak. Ezúton gratulálok magamnak, valamint szeretném köszönetemet kifejezni ezen impozáns szám eléréséért minden névvel és minden név nélkül közreműködő barátomnak és ellenségemnek, az egyszeri eltévelyedőnek és a visszaesőnek egyaránt.

Címkék: Felmutatható, Számvetés, Ünnep

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Hipnózis

Ritka ajándék a kristálytiszta intellektuális élvezet, amely teljesen „érdek nélkül tetszik”. A napokban ilyenben volt részem, amikor a kezembe pottyant A hipnózis és hipnoterápia alapjai című, két éve megjelent szöveggyűjtemény. Pottyant, mondom, mert a múltkori debreceni kiruccanásom során említette kávézás közben, szinte félszegen VTA barátom, hogy a múltkoriban látott a boltban valami hipnózis témájú szöveggyűjteményt. Én kicsit szkeptikus voltam: azt hittem, a Hipnózis – hipnoterápia című tanulmánykötetre gondol, ami 2006-ban jelent meg. Teljesen hihetetlennek tűnt számomra, hogy egy magyar nyelvű, komoly hipnóziskönyv megjelenése elkerülheti a figyelmemet.

Jó tanulság volt: elkerülheti. Amikor ott Debrecenben átbattyogtunk a könyvesboltba, és megláttam a vaskos kötetet, leesett az állam. A tartalomjegyzéke alapján a könyv valódi kincsesbánya: olyan szerzőktől szerepelnek benne tanulmányok, akikről korábban csak hivatkozásként olvastam. Nem egy-két napos, még csak nem is pár hetes program lesz a kötet elolvasása. Eleddig csak mazsoláztam belőle – és e mazsolázás során volt részem az említett intellektuális élvezetben, konkrétan a hipnózis egy kvázi-definíciójának olvasásakor.

A definíció Bányai Éva tollából származik, és a kötet három különböző pontján is szerepel (Bányai különböző tanulmányaiban), szinte változatlan formában. Ez a „szinte” számomra nagyon sokat mondó. Egyrészt az egy-két szavas eltérés ékesen bizonyítja, hogy nem kopipésztről van szó, hanem mindig újbóli megfogalmazásról. Másrészt az, hogy a több sornyi leírásban ennek ellenére csupán egy-két szó eltérés van a többi verzióhoz képest, világosan mutatja: ennek a két hosszú mondat olyan mélyen, olyan alaposan átgondolt, oly sok (ezer) elolvasott tanulmány és elvégzett kísérlet támasztja alá egyenként minden egyes szavát, hogy semmit nem lehet kispórolni belőle tartalomvesztés nélkül.

Bányai szociál-pszichobiológiai hipnózismodellje szerint azzal, hogy egy sajátos szociális kontextusban „hipnózisnak” címkézünk egy helyzetet, lehetővé tesszük, hogy két felnőtt személy – kontrollált körülmények között – védett helyzetben, rövid ideig, különösebb rizikó nélkül olyan intenzív kapcsolatba kerüljön egymással, amelybe egyébként csak szoros, intim személyközi kapcsolataiban (pl. szülő–gyerek kapcsolatban) kerül. Ebben a helyzetben a hipnózis a folyamat mindkét résztvevője számára olyan feszültség- és ingerbemenet-szabályozó funkciót tölthet be, amely általában csak a szoros, intim személyközi kapcsolatok sajátja, s amelynek központi szerepe van a szervezet jó közérzetének és optimális arousalszintjének fenntartásában.

Messze vagyok attól tudásban, hogy e meghatározást, ha a lényegét érteni is vélem, teljes mélységében átlássam. Azt se gondolom, hogy aki egyébként nincs ráizgulva a hipnózis témájára, annak hű, de milyen sokatmondó lenne. Mivel azonban a blogom nemcsak interaktív gondolatcserélő felület, hanem napló is (sőt elvileg elsősorban az), a magam örömére fontosnak tartottam megörökíteni.

Címkék: Könyv, Pszicho

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Előre a DSM-V. felé

Ha valaki a hétköznapi ész számára szinte felfoghatatlan mértékben képes energiáit összpontosítani és felhasználni annak érdekében, hogy újraélhesse gyermekkora meghatározó érzelmeit és kapcsolatait, az a mániás regresszió.

A fenti izének nyilván a világon semmi köze ahhoz, hogy beteg vagyok, és ágyban, párnák közt hörgöm-köpködöm-fújom világgá a bennem lévő, nemkívánatos jószágokat, és csak mérsékelten tiltakozom, amikor Tomi körülöttem ugrál teával, reggelivel...

Címkék: Agymenés, Kapcsolatok, Pszicho, Szomatik

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Két tatárjárás

Nem tervezem, hogy direkt kampányanyagokkal tömöm tele a blogomat, de az alábbi cuccot most kaptam, és mivel tetszik, megosztom.

 

Címkék: Humor, Politika

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Olvasónapló: Dachau után

Tegnap Steóval Debrecenben jártunk, s bár pulykakast nem hoztunk, egy nagyon kellemes napot töltöttünk ott Szentimre barátunk vendégeként. A vonatút is kellemes volt, leszámítva, hogy az odaút első órájában a kocsi kb. 40 fokra volt felfűtve. Mindössze annyi bajom volt, hogy az erőm némiképp a végét járta, ugyanis előző éjszaka mintegy három órát sikerült aludnom. Ebben a ludas – a változatosság kedvéért – nem az álmatlanság volt, hanem én magam, ugyanis befejeztem a szerda délután elkezdett könyvet, Daniel Quinn 2001-ben megjelent, After Dachau („Dachau után”) című regényét. A könyv magyarul még nem jelent meg, és mivel nem tudok arról, hogy valaki tervezné a kiadását, megírtam a szinopszisát.

Vigyázat tehát: spoiler következik!

A New York-i multimilliomos-csemete, ifj. Jason Tull, egy kamaszkori olvasmányélménye nyomán úgy dönt, hogy amíg jobb ötlete nincs, beáll az Újra Élünk névre hallgató nonprofit szervezethez (amely egy elhanyagolt külsejű, ám annál elkötelezettebb házaspárból, valamint egy csomó önkéntesből áll) főmunkatársnak, és nekiáll utazgatni a világban, hogy az itt-ott felbukkanó reinkarnáció-gyanús esetekben nyomozva elválassza a búzát az ocsútól, azaz megkülönböztesse a hisztériások és szélhámosok beszámolóit azoktól az esetektől, amikor is a kérdéses személyek tapasztalataira nem található racionális magyarázat. Hogy a jelenségekre mi az elméleti magyarázat, tehát létezik-e reinkarnáció vagy sem, az különösképpen nem izgatja. Ő csak az esetek felderítésével és kivizsgálásával foglalkozik.

Így találkozik 2002-ben a fiatal, gyönyörű, szőke hajú Mallory Hastingsszel, aki egy autóbaleset utáni kétnapos kómából magához térve teljes amnéziát mutat saját identitására nézve, a szüleit, barátait nem ismeri fel, sőt ellenséges velük, emellett hosszú ideig egyáltalán nem beszél, csak jelelni hajlandó. Amikor végül is megszólal, ő csodálkozik legjobban, hogy képes beszélni. A családját továbbra is elutasítja, viszont a hozzá ismeretlenül bejelentkező Jasonnek, amikor az felkínál neki egy lehetséges, jóllehet hihetetlennek hangzó magyarázatot (nevezetesen, hogy ő, bárki is volt valójában, ennek a bizonyos Mallorynek a testében született újjá), hagyja, hogy elvigye a kórházból, és elfogadja a segítséget a társadalomba való integrálódáshoz.

A beszélgetések során kiderül, hogy ő saját magára úgy tekint, mint egy Gloria MacArthur nevű lányra, aki amatőr festő, és aki gyerekkorában megsüketült. Jasont egyre jobban érdekli a lány, és faggatja:

– Tudja, szeretnék megkérdezni magától pár dolgot. – Kérdezzen.      – Melyik évben született Gloria MacArthur?      – 1922-ben – válaszolta azonnal.      – A.D.? [Angol nyelven az Anno Domini, azaz az „időszámításunk szerint” rövidítése. – B.B.]      – Naná, hogy A.D. Azt gondolja talán, hogy Kleopátra udvarában festettem?      – Kár felhúznia az orrát. Beszélgettem én már Nefertiti fodrászával is...

És így tovább – azonban amikor Mallory (avagy Gloria) testvéreire terelődik a szó, a lány először gyanakszik, hogy miért érdekli Jasont ez a kérdés, majd felordít: – Meghaltak! Maga ölte meg őket, maga kibaszott szemétláda! – Aztán túllépnek ezen az incidensen, meg némi alkohol után még szeretkeznek is, de a fiúnak szöget üt a fejébe a dolog, és kezdi sejteni az igazságot. Mivel azonban úgy gondolja, hogy ez az igazság túlságosan hihetetlen volna a lány számára, ha ő adná elő neki, megszervezi, hogy ne tőle kelljen hallania, hanem elviszi őt egy teljesen közönséges leánygimnáziumba, ahol a történelem-tanárnővel egyeztetve és az ő asszisztálása mellett a gyerekek adnak számot arról, hogy mi is történt a világban Krisztus születése és a Nagy Háború között, illetve azt követően.

Mallory döbbenten hallgatja a történteket. Eszerint valamikor egy kétezer évig húzódó háború zajlott le, amelyben a szembenálló felek egyrészt a zsidók, másrészt pedig „mi, árják” voltak/voltunk. Az eredetileg zsidó gyökerű kereszténység elterjedésével ugyanis az alsóbbrendű zsidók beszivárogtak az árja kultúrába, és megfertőzték az egész világot. A XV. századtól kezdve a zsidók – a keresztény misszionáriusok közreműködésével, az „Isten előtti egyenlőség” hazug eszméjének hangoztatásával – az újonnan felfedezett „korcs fajoknak” (fekete, barna, vörös és sárga bőrű élőlényeknek) az emberi társadalomba való integrálásával is súlyos csapást mértek az árja fajra.

A szembenállás végül a Nagy Háborúhoz vezetett, amelynek során az árják végső győzelmet arattak a zsidók felett. A győztes csata színhelye egy bajor kisváros, Dachau volt, és aki az árja csapatokat győzelemre vitte, az a Dachaui Hős volt, egy bizonyos Adolf Hitler. Ettől kezdve a régi keresztény (azaz zsidó) időszámítást elvetették, és új időszámítás lépett életbe. Az éveket azóta úgy jelölik, hogy A.D., amely immár nem azt jelenti, hogy „anno Domini”, hanem „after Dachau”, azaz Dachau után.

– Meg tudnátok-e mondani, hogy Dachau után a mai napig hány év telt el? Erre az egész osztály egyöntetű nevetésben tört ki; a kérdés tényleg óvodás szintű volt.      – Kétezer-kettő! – harsogták örvendezve, hogy végre szemlátomást eljutottunk az „akkor”-t és a „most”-ot összekötő kapocshoz.      Az ünneplést egy a hátsó sorokból felhangzó hang szakította félbe:      – Dachau nem egy csata volt – sziszegte Mallory –, hanem egy koncentrációs tábor.      A lányok hátrafordultak, úgy bámultak rá, kővé meredten. Nem attól, amit mondott, hanem attól, hogy egyáltalán megszólalt.      – Mi az, hogy koncentrációs tábor? – kérdezte egyikük?      – Olyan emberek – ez esetben a zsidók – gyűjtőhelye, akiket megsemmisítésre szántak.      A lányok megrökönyödve néztek tanárnőjükre, aki hasonlóképpen meg volt döbbenve.

A továbbiakban megtudjuk, hogy Dachau után 11-ben (a régi időszámítás szerint 1954-ben, számolják ki nagy nehezen a lányok) aláírták az Árja Néptanácsnak a Dachaui Hős által fogalmazott kartáját, amely szerint Dachau szellemét tovább kell vinni. Ennek jegyében kezdődött az a nyolcszáz évig elhúzódó evolúciós folyamat, amelynek során végül sikerült a korcs fajokat kiszorítani, és ma már végre az „ember” és az „árja” szavak egy és ugyanazt jelentik. Ma már Adolf Hitler nem egyéb egy Tell Vilmos-szerű, legendás hősnél, a „zsidó” szó pedig egy kategóriába esik a régi korok meséinek más szörnyetegeivel, mint például a sárkányokkal. A technika amúgy gyakorlatilag semmit nem fejlődött kétezer év alatt, mert rájöttek, hogy az állandó fejlődés, az új és újabb dolgok kitalálása zsidó csökevény volt: az árja paradicsom úgy jó, ahogy van, nincs rajta mit változtatni.

Mallory a felismerések súlya alatt nem roskad össze, ellenkezőleg: elviszi Jasont egy helyre, ahol Krisztus után 1950-ben elrejtett valamit, és meggyőződése, hogy azóta eltelt két évezred alatt (noha azóta az Empire State Buildinget háromszor építették újjá) senki nem piszkált hozzá. A rejtekhely mélyen a New York-i metró hálózata alatt van, és nyaktörő útjuk végeztével valóban úgy találják, ahogy Gloria annak idején hagyta. Egy viaszosvászonba bugyolált csomagból előkerül a The New Negro („Az új néger”) című, Kr.u. 1925-ben megjelent, az azt követő évtizedekben nagy hírnévre szert tett könyv egy példánya, s benne egy fénykép, amely egy koromfekete arcból hófehér fogakkal elővigyorgó, tizenhat évesnek tűnő lányt ábrázol: a néhai Gloria MacArthurt.

Gloria elmeséli Jasonnek a saját történetét. Ennek hátterében az áll, hogy a nácik európai győzelme után az eredetileg Németország-ellenes erők, az ún. „szövetségesek” rájöttek, hogy a valódi ellenségeik a zsidók voltak, s végül egymással békét kötve álltak neki annak, hogy a korcs fajoktól megszabadítsák a világot. Amerikában ez a folyamat diszkrét módon indult: Afrika állítólag hazavárja fekete fiait és leányait. Azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a négerekkel tömött hajók soha nem érkeznek meg Afrikába: valójában megsemmisítő akció zajlik ellenük. Az ötvenes években már csak a – szó szerint – földalatti mozgalmakban lehetett találni az egyesült Államokban egy-egy négert. Ezen ellenállók egyike volt Gloria, aki Roy nevű barátjával hosszú hónapokig bujkált, míg végül az őket vérebek segítségével felfedező árják elől az öngyilkosságba menekültek.

Jason nem tudja, mitévő legyen. A végletekig felkavarja mindaz, amit megtudott. Felidézi magában Bonaparte Napóleon mondását: „A történelem nem egyéb, mint közmegegyezésen alapuló fikció.” Kétezer év rettenetesen hosszú idő, minimális az esélye, hogy nyomára bukkanjon valaminek, ami az általánosan elfogadott történetmeséléstől különböző, de végül sikerül rábukkannia néhány ősrégi leletre: egy háborúellenes könyvre, Nyugaton a helyzet változatlan címmel, egy bécsi zsidó Álomfejtés című munkájára, egy német zsidó művére, amelyben az általános és a speciális relativitás elméletét tárgyalja (állítólag jóval azt megelőzően, hogy azt az árja fizikusok megfogalmazták volna), valami Gertrude Stein nevű zsidó nő egy írására és hasonlókra.

A felfedezései első fázisában azonban váratlanul elrabolják – az eset hátterében minden bizonnyal „Harry bácsi” áll, aki nem valódi nagybátyja, csak a család jó barátja, és mellesleg a titkosszolgálat egyik vezetője. Jason egy sivatagi házban tér magához, ahol semmi étel nincs, víz is csak pár kortynyi. A szobában egy tábla található, továbbá egy kamera meg egy televízió, amelynek képernyőjén hamarosan feltűnik Jason egy ismerőse, akit elmondása szerint ugyancsak bezártak egy szobába azzal, hogy bár ő kap enni, csak akkor engedik szabadon, amikor Jasont is. Ez pedig akkor történik meg, ha Jason felírja a három megfelelő szót a táblára. Hogy melyek ezek a szavak, arról fogalma sincs, de ha Jason felír három szót, ő megnyom egy gombot, erre „valakik” a kamerán keresztül megnézik, mit írt Jason, és ha eltalálta a varázsigét, akkor visszajeleznek egy zöld lámpával, és szabadulnak mindketten. Ha nem, akkor piros fény jön, innen tudják, hogy lehet tovább próbálkozni.

Jason először olyasmikkel próbálkozik, mint „Nagyon szomjas vagyok” és „Küldjétek ide Harryt”, de a fény piros. Aztán ismerőse (aki mellesleg hírlapszerkesztő) segítségével rájön, hogy a három szónak az új felfedezéshez kell kapcsolódnia. Röviden elmondja neki, milyen iszonyú történelemhamisításra jött rá, majd megpróbálkozik ezzel: „Mindannyian gyilkosok vagyunk!” A válasz piros fény, ráadásul, újságíró ismerősét szemlátomást teljesen hidegen hagyja a tény, hogy a közvetlen felmenői kiirtották az emberiség túlnyomó részét, és ennek, csakis ennek következtében lehet most a Homo spaiens sapiens faj helyett árja fajról beszélni. – Most mit vársz tőlem? – kérdezi. – Könnyeket? Bűnbánatot? Felháborodást? Ne is haragudj, de ez nem megy.

És ekkor Jason rájön. Nagy betűkkel felírja a táblára: SENKIT NEM ÉRDEKEL. Ismerőse szkeptikus ugyan, de megnyomja a gombot, és zöld fény villan fel. Egy órán belül megérkezik Jasonért a helikopter.

Az epilógus arról szól, hogy bár Jason alaposan meggyőződhetett arról, hogy „senkit nem érdekel”, úgy dönt, hogy őt magát mégis érdekli a dolog. Otthagyja munkáját az Újra élünk szervezetnél, és erős társadalmi ellenszélben, érdektelenség, ellenségeskedés – és elsősorban értetlenkedés – közepette állandó kiállítást nyit a megtalált, Dachau előttről csodával határos módon fennmaradt „zsidó” tárgyakból, könyvekből és fényképekből, és azt tervezi, hogy apránként kiadja ezeket a régi írásokat. Még akkor is, ha „senkit nem érdekel.” Amikor egy reggel arra megy be, hogy téglával beverték a kiállító terem ablakát, a szíve mélyén ujjong: mégis vannak, akiket igenis érdekel a dolog!

Egy szép napon beállít hozzá Harry bácsi, és amellett, hogy gratulál Jasonnek mind a munkájához, mind a Malloryvel hamarosan esedékes házasságkötéséhez, átnyújt neki három ócska, szakadozott füzetet, amelyek valamilyen úton-módon nála kötöttek ki, és bár kihajíthatta volna őket a szemétre, inkább úgy gondolta, hogy „miért ne?” alapon hozzájárul velük a gyűjteményhez. Jason belelapoz a füzetekbe. A szöveget németnek nézi, de Harry bácsi tájékoztatja, hogy nem német; neki azt mondták, valami ritkaság: holland. A csomagon egy 1944. szeptemberi dátumbélyegző, valamint egy német nyelvű mondat kézzel írva: „A parancsnoké, ha ugyan kell neki.”

A könyv így végződik:

Némi kérdezősködés igazolta sejtésemet: a holland nyelv irtózatosan régen – bő tizenhét vagy tizennyolc évszázaddal ezelőtt – kihalt. További nyomozással leakasztottam egy egyetemista lányt, aki az ősi európai nyelvekkel foglalkozik, és elküldtem neki a füzeteket, hogy derítse ki, miről szólnak egyáltalán és érnek-e valamit.      Pár hónappal később kézhez kaptam a jelentést, és el kellett döntenem, akarom-e angolra fordíttatni a füzeteket. Meg kell mondjam, imponál a gondolat, hogy igazi könyvkiadó legyek, és kijöjjek valami olyan kuriózummal, ami a világtörténelem során még soha nem jelent meg nyomtatásban.      Kíváncsi vagyok, mit szól majd Mallory, ha megmondom neki, hogy az első eredeti kiadványom egy olyan lány naplója lesz, akinek, miként neki is, embervadászokat eredtek a nyomába, hogy elpusztítsák; egy zsidó kamaszlányé, akit Anne Franknak hívtak.

Címkék: Fordítás, Könyv, Világ+ember

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Valentin-napról jut eszembe...

...egy igen régi vicc:

– Mi a különbség a sas meg a bakter között?
– A sas kurva magasa száll. A baktert ez meg kurvára nem érdekli.

Címkék: Humor

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
10 érv a melegházasság ellen

Újabban terjed a neten az alábbi csokor.

1.) A melegség nem természetes. Egy egészséges ember visszautasít minden olyan természetellenes dolgot, mint pl. a szemüveg, a poliészter, vagy a légkondicionálás. 2.) A melegházasság melegségre fogja bátorítani az embereket, ugyanúgy, ahogy magas emberek társaságában magasabbak leszünk. 3.) A melegházasság legalizálása ajtót nyit majd mindenféle őrült viselkedés előtt. Az emberek még a házi kedvenceikkel is össze akarnak majd házasodni, mert egy kutya emberi jogokkal rendelkezik, és alá tudja írni a házassági szerződést. 4.) A heteró házasság régóta létezik, és egyáltalán nem változott azóta; a nő még mindig tulajdon, a feketék nem házasodhatnak fehérrel, és a válás törvénytelen. 5.) Ha a melegházasság megengedett lenne, az a hetero házasság jelentőségét csökkentené; Britney Spears 55 órás, „csak buliból” köttetett házasságának szentsége romba dőlne. 6.) A heteró házasság indokolt, mert gyermekek születnek belőle. A meleg vagy terméketlen pároknak és az öregeknek nem szabadna házasodniuk, mert az árvaházaink még nincsenek tele, és a világnak több gyerekre van szüksége. 7.) Nyilvánvalóan a meleg szülők gyereke is meleg lesz, ahogyan a heteró szülők csak hetero gyereket nevelnek. 8.) A melegházasságot nem támogatják a vallások. A miénkhez hasonló teokráciákban egyetlen vallás értékrendje követendő az egész országban. Ezért van csak egyetlen vallás nálunk. 9.) Egy gyerek sikeres felneveléséhez szükség van egy férfi és egy női szerepmodellre. Társadalmunk ezért kifejezetten tiltja az egyedülálló szülőknek a gyereknevelést. 10.) A melegházasság a társadalom alapját változtatja meg; soha nem tudnánk új szociális normákhoz alkalmazkodni. Ugyanígy nem alkalmazkodtunk az autókhoz, a szolgáltatási szektorhoz a gazdaságban, vagy a hosszabb élettartamhoz.

Én is loptam – add tovább mindenki épülésére!

Címkék: Humor, Kopipészt, Melegség, Politika, Vallás

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Szar ügy

Tegnap egy telefonbeszélgetésben szóba jöttek a nyavalyák, egyebek közt a hátfájás. Én megosztottam azon tapasztalatomat, hogy nálam a hát- és derékfájás egyik oka az szokott lenni, ha huzamosabb ideig székrekedésem van, és ott belül nyom minden mindent. A következő mondatban már a pszichoszomatikánál tartottunk; ott, hogy a székrekedés könnyen lehet a testi tünete annak, hogy az ember nem tud elengedni bizonyos dolgokat (személyeket, problémákat, traumákat), ragaszkodik hozzájuk, megtartja őket, ahelyett, hogy megszabadulna tőlük. Aztán letettük a telefont, mert mennem kellett valahova. Mire a villamosmegállóba értem, már teljesen másutt jártak a gondolataim.

A villamoson általában olvasni szoktam (mint minden járművön, inkluzíve a gyaloglást), de felszállás után, mielőtt elővettem volna a könyvet, írtam egy SMS-t Steónak. És mit ad isten, ha már a kezemben volt a telefonom, megtettem azt, amit 2001 óta (amióta mobilom van) soha: végigmentem az irgalmatlan hosszú névlistámon, és kitöröltem belőle egy csomó nevet. Olyanokat, akikről azt se tudtam már, kicsodák, olyanokat is, akikkel valaha számot cseréltünk, de soha az életben nem beszéltünk egymással, meg olyanokat is, akikkel kapcsolatban minimális az esélye, hogy valaha keresni akarnám még az életben. Nem azt mondom, hogy a nagyját töröltem, de sacc per kábé jó egynegyedét – úgy tippelem, vagy ötven nevet. Közben gondolkodtam: úristen, mi lesz, ha felhív véletlenül valamelyikük, és nem fogja kijelezni nekem a telefon, hogy ki keres?! Milyen kínos helyzet, hogy fogom megoldani?! – Ne tessék röhögni: az ilyen apró aggodalmakat gigantikus méretű szorongássá vagyok képes felfújni. Most azonban úgy voltam vele, hogy kit érdekel: ha nem tudom, ki van a vonal másik végén, és az illető nem mutatkozik be, akkor baromi egyszerű megoldáshoz folyamodom majd: megkérdezem, ki az. Hát nem korszakalkotó?! (Aki nem látja át, hogy ez micsoda eredmény részemről, az nyilvánvalóan nem az én térképemen mozog.)

A nagytakarítás odáig tartott, hogy a villamoson végül már nem tudtam elővenni a könyvemet, sőt, néhány törölnivaló még leszállás utánra is jutott.

Amikor elértem a névlistában a ZS betűhöz, akkor kezdtem csak reflektálni, akkor jutott csak eszembe a nem sokkal korábbi beszélgetés, és kezdtem megérteni, hogy az elmúlt húsz percben valószínűleg jelentős lépést tettem az enyhén szólva nem tökéletes emésztésem jobbításának ügyében.

Címkék: Kapcsolatok, Pszicho, Szomatik

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Székely nyelvlecke 1–10

Címkék: Humor, Kommunikáció

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Beugrom a nagybőgőbe, és jól meg is taposom

A döntést, amiről már hónapokkal, évekkel ezelőtt lehetett tudni, hogy nem lesz könnyű, miszerint hova tegyük azt a rohadt X-et április 11-én, kampányidőszakban az érdekeltek még mindig tudják nehezíteni.

Hévízre menet, a Balaton déli pártján többször vot szerencsénk Hajmási Judit MSZP-jelölt óriásplakátjához. A fiatal nő kicsit Éowyn és Galadriel keverékére hasonlít A Gyűrűk Ura filmből; már nem emlékszem, melyikükre mondta egy barátom, hogy úgy néz ki, mint egy finn tehenészlány. Az óriásplakát nagybetűs szövege, úgy is, mint a képviselőjelölt választási ígérete a következő:

LESZ MÉG SZŐLŐ, LESZ MÉG LÁGY KENYÉR

Teccikérteni: Hajmási.

Címkék: Brühühü, Humor, Kommunikáció, Politika

Eddig 31 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Zsiráfcímke

Fogalmam sincs, miért van az, hogy ha a blogomban valaki rákattint egy címkére, akkor nem jelenik meg az összes olyan bejegyzés, amely az adott címkével van ellátva, csak valameddig visszamenőleg. Valószínűleg ezt nem tudom orvosolni. Mindazonáltal különböző okokból aktuálisnak láttam, hogy visszamenőleg átnézzem a posztjaimat, és az erőszakmentes kommunikáció témájában írott 38 eddigi bejegyzésemet egységesen ellássam az EMK címkével. Úgyhogy ha valaki sok-sok elméleti és gyakorlati zsiráfozásra kíváncsi, akkor e címkére kattintva (akár oldalt, a címkegyűjteményben, akár valamelyik poszt alatt) kilistázódik neki egy csomó olvasnivaló.

Címkék: EMK, Hüjeblogger

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
E kávéházi szegleten

Névnapi ajándékként magamtól magamnak, álljon itt egy réges-régi versem:

Oratio Látja, Tanár úr, körülzárt az este, mely önt egykor izzó kérdésre bírta, múltat-jövőt dúlván szelíd szavakkal, s ím háborúkon, vad békéken által e „miért” végül engem ért utol, hogy kérdőjelét durván torkomba fúrva kárörvendőn nézze, mint izzad vért a tollam... Tanár úr, ön már ismeri a választ. Nem kell számoljon végső számadással: egy sorban ül Jónással, Szent Balázzsal, míg én e földön, minek tagadni, félek, nem tudom, zsongó fejem meddig marad még az örvénylő víz fölött. Hát kérem, eszközöljön ki számomra fenn az égben egy harmadosztályú, rozzant cethalat!

Címkék: Ünnep, Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Sok van, mi utálatos

..., de a legrohadtabb dolgok egyike, amikor egy korábban csaknem tökéletesnek mutatkozó étterembe évekkel később visszatérve kiderül, hogy azon az utóbbi időben a titkosnak egyáltalán nem nevezhető pitiánerség foga rág, ráadásul ízléstelenül csámcsogva.

Hévíz egyik legreprezentatívabb helye a Kocsi Csárda. A hatalmas, épp hogy csak nem I. osztályú éttermet 2006 elején ajánlotta figyelmünkbe egy helybeli vendéglátós, és amikor egy év múlva ismét Hévízen jártunk, nagy várakozásokkal ültünk be ebédelni. Nem kellett csalódnunk. A hely hangulatos, az étel teljesen korrekt, a pincérek rátermettek és segítőkészek voltak. Amikor az ebéd végeztével történetesen épp olyan koktélra támadt kedvem, amihez valamelyik alapanyagjuk kifogyott (ami a legjobb helyeken is megeshet), akkor nem tárták szét sajnálkozva a karjukat, hogy bocsi, öcsi, mellényúltál, hanem az egyik pincér nyakába vette a várost, térült-fordult, és ott volt előttem a kívánt ital. Mindent a vendégért: ha már arra adta a fejét az ártatlan, hogy az egész évben összespórolt pénzének egy olyan üdülővárosban ver a seggére, ami jószerével csak szállodákból, éttermekből, presszókból, bárokból és masszázsszalonokból áll, akkor kifejezetten szerencsésnek érezheti magát az a hely, ahová a vendég ténylegesen betér, és maximálisan indokolt, ha teljes erőbedobással igyekeznek fényesre nyalni a valagát.

A hálás vendég annyit tehet, hogy egyrészt illő mértékű borravalóval fejezi ki elégedettségét (amint azt tettük mi is 2007-ben), másrészt lehetőségeihez mérten hírverést csap az adott helynek (amint azt tettem én is a blogomban), harmadrészt amikor legközelebb arra jár, gondolkodás nélkül választja ismét a helyet – amint azt tettük mi is múlt szombaton. Nem hirtelen ötlettől vezérelve: a hévízi pihenésünket tervezgetve már hónapokkal ezelőtt evidens programpontként gondoltunk a Kocsi Csárdára.

A tófürdőben a mínusz sok fokban való pancsolás, majd az ezt követő szaunázás együttesen kiadós éhséget, valamint némi fejfájást eredményezett. Ez utóbbi miatt az étterembe beülve azt mondtuk a mosolygós pincérnek, hogy ebéd előtt kávézni szeretnénk. Kérdésére, hogy mit hozhat inni, jeleztük, hogy az ebédhez majd iszunk mindenfélét, most csak egy kancsó csapvizet hozzon, legyen szíves, némi jéggel.

Mondhatnám stílusosan: e kérésünk vízválasztónak bizonyult. A mosolygós pincér ugyanis mosolyogva azt felelte: sajnos nem áll módjában csapvizet felszolgálni.

Először azt hittem, rosszul hallok. Ezzel a mondattal már máskor is találkoztam. Először egy nyóckeres pincehelyiségben (korábban az is kellemes vendéglő volt, szinte törzshelyünk) akartak hasba akasztani azzal, hogy „nincs vizük”. Ez sok éve történt, és az illető helyet azóta sem láttuk belülről. Épp elég időm volt eltöprengeni ennek a mondatnak mind az arcátlanságán, mind a jogszerűségén ahhoz, hogy most ne jöjjek zavarba, hanem ártatlan, csodálkozást mímelő arccal visszakérdezzek:

– De hát akkor miben mosogatnak?

A mosolygós pincér továbbra is mosolyogva tájékoztatott: néhány nappal ezelőtt a tulajdonos letiltotta a víz felszolgálását. Én, továbbra is naiv hangon, csodálkozva:

– De hát a Magyar Köztársaságban kormányrendelet rendelkezik arról, hogy már a IV. osztályú helyeken is kötelező ivóvizet a vendég rendelkezésére bocsátani, ráadásul kérés nélkül!

Ez nem blöff volt, csak némi pontatlanság. Az évekkel ezelőtti eseten annyira felbasztam az agyamat, hogy kitúrtam a net bugyraiból a vonatkozó jogszabályt, ami – rosszul emlékeztem – nem kormány-, hanem minisztériumi rendelet. A 43/1998. (VI. 24.) IKIM rendelet a vendéglátó üzletek kategóriába sorolásáról, valamint ártájékoztatásáról című jogszabály mellékletének A IV. kategóriába sorolás feltételei című szakaszában ez olvasható:

IV. kategóriába sorolható az a vendéglátó üzlet, amely nem felel meg a III. kategória követelményeinek, de – ha van belső fogyasztótere – nemenként elkülönített WC- és mosdóhelyiséggel rendelkezik, ezenkívül megfelel a III. kategóriájú besorolás 4–7., 9., 10–12. pontjában foglaltaknak. A WC- és mosdóhelyiség használatáért ellenérték nem kérhető.

A hivatkozott „III. kategóriájú besorolás 4–7.” pontjai között található az alábbi szövegezésű 5. pont:

5. Ételfogyasztás esetén a vendég rendelkezésére bocsátják az étkezéshez szükséges egységes és tiszta eszközöket és a különböző ízesítőanyagokat, továbbá amennyiben a vendég italt nem rendel, úgy a vendég külön kérése nélkül is hideg ivóvizet szolgálnak fel. (Kiemelés tőlem. B.B.)

Ez a követelmény tehát már a IV. osztályú kocsmákra (ismertebb nevükön: késdobálókra) is érvényes, nem hogy egy előkelő (vagy legalábbis annak látszani óhajtó) étteremre.

Fenti mondatomra a mosolygós pincér mosolyát átmenetileg enyhe mártírarc mögé rejtve közölte, hogy jó, akkor majd valahogy megpróbálja, és hoz nekem csapvizet. S eközben egész testbeszéde szinte ordította felém, hogy ő most, élete kockáztatásával, óriási szívességet tesz nekem.

Kisvártatva meg is jelent a két kávéval, az étlapokkal, valamint egy két decis pohárral, amelyben valóban jeges víz volt. „Milyen szánalmasan kicsinyes!” – gondoltam magamban, de talán még az is lehet, hogy hagyom magamból előtörni a gondosan rejtőző úri mivoltomat, és nagyvonalúan nem teszem szóvá, hogy én egy kancsónyi vizet kértem (nem véletlenül: egy kiadósabb ebédhez, amilyenre készültünk, valóban meg szoktam inni két-három pohár vizet, túl a boron, sörön vagy egyeben). Azonban a mosolygós pincér maga hozta elő a témát mosolyogva:

– Sajnos kancsóban aztán végképp nem tudtam vizet hozni. Egészségükre!

Ekkor a szememre borult a lila köd, de Tomi is rosszul tűrte a dolgot. Gyors haditanácsot követően úgy döntöttünk, a pénzünket máshol is el tudjuk költeni. Néhány perc múlva ismét megjelent a mosolygós pincér, és megkérdezte, sikerült-e választanunk.

– Sikerült – feleltem –, másik éttermet választunk. Kérném a számlát és a vásárlók könyvét.

– Rendben – válaszolta bámulatos nyugalommal mosolyogva a mosolygós pincér –, de írja bele, hogy kapott vizet!

– Nyugodjon meg, beleírom – biztosítottam, és bele is írtam. Nem mintha ez olyan egyszerű lett volna.

Kihozták a könyvet egy tollal, és ekkor találkoztam az ízléstelen pitiánerség két apró jelével. A rendelkezésemre bocsátott toll ugyanis gondosan működésképtelenné volt téve. Hogy volt-e benne tinta, nem tudom, odáig nem jutottam el: a hegyét egyszerűen nem lehetett kinyomni. Szerencsére volt nálunk toll, és nekifogtam volna írni, amikor is a következő, zseniálisan arcátlan felállással szembesültem: a könyv lapjait egy damilból készült kis karikával lezárták. Egyszerűen nem lehetett benne lapozni! A vendég, ahogy a szabály előírja, megkapja mind a könyvet, mind az íróeszközt. Hogy nem lehet használni? Hát istenem: erre nézve nem ír elő semmi semmit!

Sok perc után odajött egy másik pincér, és amikor mutattam neki, hogy a könyv gyakorlatilag kinyithatatlan, a világ legtermészetesebb mozdulatával elővett egy öngyújtót, és elégette a damilt. „Sajnálom” vagy „Elnézést” föl sem merült.

A vásárlók könyve valamennyi oldalán a „vállalat, szövetkezet, magánkereskedő neve (bélyegző helye)” rovat meg van csillagozva, és a lábrészben ez az utasítás olvasható: „Ezt a rovatot az egység vezetője a tömb használatba vétele előtt valamennyi példányban köteles – kézírással olvashatóan vagy bélyegzővel – kitölteni.” A fentiekhez képest apróság, hogy a könyv egyetlen oldalának egyetlen példányán sem szerepelt a cég neve, se kézírással, se bélyegzőlenyomattal. Erre felhívtam a pincér figyelmét, aki azt mondta: „úgy látszik, a tulajdonos elfelejtette”.

Ennyi a történet. Kifizettük a kávét, és elmentünk két utcával arrébb egy másik – a Hungária névre hallgató – étterembe. Ami ugyan nem puccos, kicsit időutazó is (és ennek megfelelően az árai is diszkrétebbek), a pincér (gyaníthatóan maga a tulaj) nem gyárilag mosolygós, ellenben udvariasan és korrekt módon szolgált ki, a sertésflekkennek és a meggyes palacsintának pedig mind az íze, mind a tálalása tökéletes volt.

Poén nincs. A történtek után a vendég annyit tehet, hogy egyrészt illő mértékű borravalóval fejezi ki elégedettségét (meg is tettük: egy plusz fillért sem adtunk), másrészt lehetőségeihez mérten hírverést csap az adott helynek (erről szól a jelen bejegyzés), harmadrészt amikor legközelebb arra jár, gondolkodás nélkül és messziről elkerüli a helyet – amint azt tesszük majd mi is, ha legközelebb Hévízre vet a sors. Nem hirtelen ötlettől vezérelve: hévízi pihenéseiket tervezgetve evidens, hogy a jövőben programpontként föl sem merül többé a – számunkra egykor oly kedves – Kocsi Csárda.

Címkék: Nyaralás, Panaszkönyv, Sztori, Vendéglátás

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---