Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

vasárnap, február 14, 2010
17:10
 
Olvasónapló: Dachau után


Tegnap Steóval Debrecenben jártunk, s bár pulykakast nem hoztunk, egy nagyon kellemes napot töltöttünk ott Szentimre barátunk vendégeként. A vonatút is kellemes volt, leszámítva, hogy az odaút első órájában a kocsi kb. 40 fokra volt felfűtve. Mindössze annyi bajom volt, hogy az erőm némiképp a végét járta, ugyanis előző éjszaka mintegy három órát sikerült aludnom. Ebben a ludas – a változatosság kedvéért – nem az álmatlanság volt, hanem én magam, ugyanis befejeztem a szerda délután elkezdett könyvet, Daniel Quinn 2001-ben megjelent, After Dachau („Dachau után”) című regényét. A könyv magyarul még nem jelent meg, és mivel nem tudok arról, hogy valaki tervezné a kiadását, megírtam a szinopszisát.

Vigyázat tehát: spoiler következik!

A New York-i multimilliomos-csemete, ifj. Jason Tull, egy kamaszkori olvasmányélménye nyomán úgy dönt, hogy amíg jobb ötlete nincs, beáll az Újra Élünk névre hallgató nonprofit szervezethez (amely egy elhanyagolt külsejű, ám annál elkötelezettebb házaspárból, valamint egy csomó önkéntesből áll) főmunkatársnak, és nekiáll utazgatni a világban, hogy az itt-ott felbukkanó reinkarnáció-gyanús esetekben nyomozva elválassza a búzát az ocsútól, azaz megkülönböztesse a hisztériások és szélhámosok beszámolóit azoktól az esetektől, amikor is a kérdéses személyek tapasztalataira nem található racionális magyarázat. Hogy a jelenségekre mi az elméleti magyarázat, tehát létezik-e reinkarnáció vagy sem, az különösképpen nem izgatja. Ő csak az esetek felderítésével és kivizsgálásával foglalkozik.

Így találkozik 2002-ben a fiatal, gyönyörű, szőke hajú Mallory Hastingsszel, aki egy autóbaleset utáni kétnapos kómából magához térve teljes amnéziát mutat saját identitására nézve, a szüleit, barátait nem ismeri fel, sőt ellenséges velük, emellett hosszú ideig egyáltalán nem beszél, csak jelelni hajlandó. Amikor végül is megszólal, ő csodálkozik legjobban, hogy képes beszélni. A családját továbbra is elutasítja, viszont a hozzá ismeretlenül bejelentkező Jasonnek, amikor az felkínál neki egy lehetséges, jóllehet hihetetlennek hangzó magyarázatot (nevezetesen, hogy ő, bárki is volt valójában, ennek a bizonyos Mallorynek a testében született újjá), hagyja, hogy elvigye a kórházból, és elfogadja a segítséget a társadalomba való integrálódáshoz.

A beszélgetések során kiderül, hogy ő saját magára úgy tekint, mint egy Gloria MacArthur nevű lányra, aki amatőr festő, és aki gyerekkorában megsüketült. Jasont egyre jobban érdekli a lány, és faggatja:

– Tudja, szeretnék megkérdezni magától pár dolgot.
– Kérdezzen.
     – Melyik évben született Gloria MacArthur?
     – 1922-ben – válaszolta azonnal.
     – A.D.?
[Angol nyelven az Anno Domini, azaz az „időszámításunk szerint” rövidítése. – B.B.]
     – Naná, hogy A.D. Azt gondolja talán, hogy Kleopátra udvarában festettem?
     – Kár felhúznia az orrát. Beszélgettem én már Nefertiti fodrászával is...


És így tovább – azonban amikor Mallory (avagy Gloria) testvéreire terelődik a szó, a lány először gyanakszik, hogy miért érdekli Jasont ez a kérdés, majd felordít: – Meghaltak! Maga ölte meg őket, maga kibaszott szemétláda! – Aztán túllépnek ezen az incidensen, meg némi alkohol után még szeretkeznek is, de a fiúnak szöget üt a fejébe a dolog, és kezdi sejteni az igazságot. Mivel azonban úgy gondolja, hogy ez az igazság túlságosan hihetetlen volna a lány számára, ha ő adná elő neki, megszervezi, hogy ne tőle kelljen hallania, hanem elviszi őt egy teljesen közönséges leánygimnáziumba, ahol a történelem-tanárnővel egyeztetve és az ő asszisztálása mellett a gyerekek adnak számot arról, hogy mi is történt a világban Krisztus születése és a Nagy Háború között, illetve azt követően.

Mallory döbbenten hallgatja a történteket. Eszerint valamikor egy kétezer évig húzódó háború zajlott le, amelyben a szembenálló felek egyrészt a zsidók, másrészt pedig „mi, árják” voltak/voltunk. Az eredetileg zsidó gyökerű kereszténység elterjedésével ugyanis az alsóbbrendű zsidók beszivárogtak az árja kultúrába, és megfertőzték az egész világot. A XV. századtól kezdve a zsidók – a keresztény misszionáriusok közreműködésével, az „Isten előtti egyenlőség” hazug eszméjének hangoztatásával – az újonnan felfedezett „korcs fajoknak” (fekete, barna, vörös és sárga bőrű élőlényeknek) az emberi társadalomba való integrálásával is súlyos csapást mértek az árja fajra.

A szembenállás végül a Nagy Háborúhoz vezetett, amelynek során az árják végső győzelmet arattak a zsidók felett. A győztes csata színhelye egy bajor kisváros, Dachau volt, és aki az árja csapatokat győzelemre vitte, az a Dachaui Hős volt, egy bizonyos Adolf Hitler. Ettől kezdve a régi keresztény (azaz zsidó) időszámítást elvetették, és új időszámítás lépett életbe. Az éveket azóta úgy jelölik, hogy A.D., amely immár nem azt jelenti, hogy „anno Domini”, hanem „after Dachau”, azaz Dachau után.

– Meg tudnátok-e mondani, hogy Dachau után a mai napig hány év telt el?
Erre az egész osztály egyöntetű nevetésben tört ki; a kérdés tényleg óvodás szintű volt.
     – Kétezer-kettő! – harsogták örvendezve, hogy végre szemlátomást eljutottunk az „akkor”-t és a „most”-ot összekötő kapocshoz.
     Az ünneplést egy a hátsó sorokból felhangzó hang szakította félbe:
     – Dachau nem egy csata volt – sziszegte Mallory –, hanem egy koncentrációs tábor.
     A lányok hátrafordultak, úgy bámultak rá, kővé meredten. Nem attól, amit mondott, hanem attól, hogy egyáltalán megszólalt.
     – Mi az, hogy koncentrációs tábor? – kérdezte egyikük?
     – Olyan emberek – ez esetben a zsidók – gyűjtőhelye, akiket megsemmisítésre szántak.
     A lányok megrökönyödve néztek tanárnőjükre, aki hasonlóképpen meg volt döbbenve.


A továbbiakban megtudjuk, hogy Dachau után 11-ben (a régi időszámítás szerint 1954-ben, számolják ki nagy nehezen a lányok) aláírták az Árja Néptanácsnak a Dachaui Hős által fogalmazott kartáját, amely szerint Dachau szellemét tovább kell vinni. Ennek jegyében kezdődött az a nyolcszáz évig elhúzódó evolúciós folyamat, amelynek során végül sikerült a korcs fajokat kiszorítani, és ma már végre az „ember” és az „árja” szavak egy és ugyanazt jelentik. Ma már Adolf Hitler nem egyéb egy Tell Vilmos-szerű, legendás hősnél, a „zsidó” szó pedig egy kategóriába esik a régi korok meséinek más szörnyetegeivel, mint például a sárkányokkal. A technika amúgy gyakorlatilag semmit nem fejlődött kétezer év alatt, mert rájöttek, hogy az állandó fejlődés, az új és újabb dolgok kitalálása zsidó csökevény volt: az árja paradicsom úgy jó, ahogy van, nincs rajta mit változtatni.

Mallory a felismerések súlya alatt nem roskad össze, ellenkezőleg: elviszi Jasont egy helyre, ahol Krisztus után 1950-ben elrejtett valamit, és meggyőződése, hogy azóta eltelt két évezred alatt (noha azóta az Empire State Buildinget háromszor építették újjá) senki nem piszkált hozzá. A rejtekhely mélyen a New York-i metró hálózata alatt van, és nyaktörő útjuk végeztével valóban úgy találják, ahogy Gloria annak idején hagyta. Egy viaszosvászonba bugyolált csomagból előkerül a The New Negro („Az új néger”) című, Kr.u. 1925-ben megjelent, az azt követő évtizedekben nagy hírnévre szert tett könyv egy példánya, s benne egy fénykép, amely egy koromfekete arcból hófehér fogakkal elővigyorgó, tizenhat évesnek tűnő lányt ábrázol: a néhai Gloria MacArthurt.

Gloria elmeséli Jasonnek a saját történetét. Ennek hátterében az áll, hogy a nácik európai győzelme után az eredetileg Németország-ellenes erők, az ún. „szövetségesek” rájöttek, hogy a valódi ellenségeik a zsidók voltak, s végül egymással békét kötve álltak neki annak, hogy a korcs fajoktól megszabadítsák a világot. Amerikában ez a folyamat diszkrét módon indult: Afrika állítólag hazavárja fekete fiait és leányait. Azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a négerekkel tömött hajók soha nem érkeznek meg Afrikába: valójában megsemmisítő akció zajlik ellenük. Az ötvenes években már csak a – szó szerint – földalatti mozgalmakban lehetett találni az egyesült Államokban egy-egy négert. Ezen ellenállók egyike volt Gloria, aki Roy nevű barátjával hosszú hónapokig bujkált, míg végül az őket vérebek segítségével felfedező árják elől az öngyilkosságba menekültek.

Jason nem tudja, mitévő legyen. A végletekig felkavarja mindaz, amit megtudott. Felidézi magában Bonaparte Napóleon mondását: „A történelem nem egyéb, mint közmegegyezésen alapuló fikció.” Kétezer év rettenetesen hosszú idő, minimális az esélye, hogy nyomára bukkanjon valaminek, ami az általánosan elfogadott történetmeséléstől különböző, de végül sikerül rábukkannia néhány ősrégi leletre: egy háborúellenes könyvre, Nyugaton a helyzet változatlan címmel, egy bécsi zsidó Álomfejtés című munkájára, egy német zsidó művére, amelyben az általános és a speciális relativitás elméletét tárgyalja (állítólag jóval azt megelőzően, hogy azt az árja fizikusok megfogalmazták volna), valami Gertrude Stein nevű zsidó nő egy írására és hasonlókra.

A felfedezései első fázisában azonban váratlanul elrabolják – az eset hátterében minden bizonnyal „Harry bácsi” áll, aki nem valódi nagybátyja, csak a család jó barátja, és mellesleg a titkosszolgálat egyik vezetője. Jason egy sivatagi házban tér magához, ahol semmi étel nincs, víz is csak pár kortynyi. A szobában egy tábla található, továbbá egy kamera meg egy televízió, amelynek képernyőjén hamarosan feltűnik Jason egy ismerőse, akit elmondása szerint ugyancsak bezártak egy szobába azzal, hogy bár ő kap enni, csak akkor engedik szabadon, amikor Jasont is. Ez pedig akkor történik meg, ha Jason felírja a három megfelelő szót a táblára. Hogy melyek ezek a szavak, arról fogalma sincs, de ha Jason felír három szót, ő megnyom egy gombot, erre „valakik” a kamerán keresztül megnézik, mit írt Jason, és ha eltalálta a varázsigét, akkor visszajeleznek egy zöld lámpával, és szabadulnak mindketten. Ha nem, akkor piros fény jön, innen tudják, hogy lehet tovább próbálkozni.

Jason először olyasmikkel próbálkozik, mint „Nagyon szomjas vagyok” és „Küldjétek ide Harryt”, de a fény piros. Aztán ismerőse (aki mellesleg hírlapszerkesztő) segítségével rájön, hogy a három szónak az új felfedezéshez kell kapcsolódnia. Röviden elmondja neki, milyen iszonyú történelemhamisításra jött rá, majd megpróbálkozik ezzel: „Mindannyian gyilkosok vagyunk!” A válasz piros fény, ráadásul, újságíró ismerősét szemlátomást teljesen hidegen hagyja a tény, hogy a közvetlen felmenői kiirtották az emberiség túlnyomó részét, és ennek, csakis ennek következtében lehet most a Homo spaiens sapiens faj helyett árja fajról beszélni. – Most mit vársz tőlem? – kérdezi. – Könnyeket? Bűnbánatot? Felháborodást? Ne is haragudj, de ez nem megy.

És ekkor Jason rájön. Nagy betűkkel felírja a táblára: SENKIT NEM ÉRDEKEL. Ismerőse szkeptikus ugyan, de megnyomja a gombot, és zöld fény villan fel. Egy órán belül megérkezik Jasonért a helikopter.

Az epilógus arról szól, hogy bár Jason alaposan meggyőződhetett arról, hogy „senkit nem érdekel”, úgy dönt, hogy őt magát mégis érdekli a dolog. Otthagyja munkáját az Újra élünk szervezetnél, és erős társadalmi ellenszélben, érdektelenség, ellenségeskedés – és elsősorban értetlenkedés – közepette állandó kiállítást nyit a megtalált, Dachau előttről csodával határos módon fennmaradt „zsidó” tárgyakból, könyvekből és fényképekből, és azt tervezi, hogy apránként kiadja ezeket a régi írásokat. Még akkor is, ha „senkit nem érdekel.” Amikor egy reggel arra megy be, hogy téglával beverték a kiállító terem ablakát, a szíve mélyén ujjong: mégis vannak, akiket igenis érdekel a dolog!

Egy szép napon beállít hozzá Harry bácsi, és amellett, hogy gratulál Jasonnek mind a munkájához, mind a Malloryvel hamarosan esedékes házasságkötéséhez, átnyújt neki három ócska, szakadozott füzetet, amelyek valamilyen úton-módon nála kötöttek ki, és bár kihajíthatta volna őket a szemétre, inkább úgy gondolta, hogy „miért ne?” alapon hozzájárul velük a gyűjteményhez. Jason belelapoz a füzetekbe. A szöveget németnek nézi, de Harry bácsi tájékoztatja, hogy nem német; neki azt mondták, valami ritkaság: holland. A csomagon egy 1944. szeptemberi dátumbélyegző, valamint egy német nyelvű mondat kézzel írva: „A parancsnoké, ha ugyan kell neki.”

A könyv így végződik:

Némi kérdezősködés igazolta sejtésemet: a holland nyelv irtózatosan régen – bő tizenhét vagy tizennyolc évszázaddal ezelőtt – kihalt. További nyomozással leakasztottam egy egyetemista lányt, aki az ősi európai nyelvekkel foglalkozik, és elküldtem neki a füzeteket, hogy derítse ki, miről szólnak egyáltalán és érnek-e valamit.
     Pár hónappal később kézhez kaptam a jelentést, és el kellett döntenem, akarom-e angolra fordíttatni a füzeteket. Meg kell mondjam, imponál a gondolat, hogy igazi könyvkiadó legyek, és kijöjjek valami olyan kuriózummal, ami a világtörténelem során még soha nem jelent meg nyomtatásban.
     Kíváncsi vagyok, mit szól majd Mallory, ha megmondom neki, hogy az első eredeti kiadványom egy olyan lány naplója lesz, akinek, miként neki is, embervadászokat eredtek a nyomába, hogy elpusztítsák; egy zsidó kamaszlányé, akit Anne Franknak hívtak.

Címkék: , ,


Hozzászólások:


Hú! Ez még így szinopszis formában is kemény.



Az 1984 elsősroban azért ragadta meg a fantáziámat, mert a történelem utólagos átírhatóságáról szól. (A többi vonatkozása sem érdektelen persze.) Hogy mennyire nem fikció ez a fikció, azt a történelemtanítás változásai mutatják pl. Volt olyan év a rendszervűltás idején, amikor nem is kellett a rázósabb újkori eseményekből (azt hiszem, a magyar 56-os "eseményekből") érettségizni, mert az események régi értelmezését már elvetették, az újat pedig még nem találták ki. Hát nem abszurd? És ez nem regény, ez a mi életünk.

Ulickaja könyvét olvasom (Daniel Stein, tolmács), ami az én olvasatomban szintén arról szól, hogy a "valóságnak" mennyi sok olvasata van, és elég nagy a veszély, hogy bölcsesség híján valamelyik olvasatot "igazság"-nak nevezzük ki.

Ebbe tényleg bele lehet halni.



De jó Eszter, ugyanez a könyv van most az én kezemben is!


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta