Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, augusztus 30, 2010
17:59
 
Puzzle


– Te olvastad az Életben maradtakat? – kérdezte valaminek az apropóján Gergő.
– Nem, miről szól? – kérdeztem vissza.
– Lezuhan egy repülő, aztán a túlélők egymást eszik meg.
– Fúj – mondtam, de lehet, hogy csak gondoltam.

Vagy tán nem is gondoltam. Sőt az se biztos, hogy maga a párbeszéd így játszódott le. Mi több, mintha rémlene, hogy Gergő nem ilyen nyersen fogalmazott; tán még mondta is, hogy a könyvben nem az emberevés a lényeg. Egy dolog biztos: hetedik osztályos voltam, és nem éreztem úgy, hogy bármit kellene kezdenem ilyen akciófilmes izékkel, mint lezuhanó repülő – a kannibalizmusról nem is beszélve.



A B története c. könyv Békafőzés c. fejezetében olvashatunk arról, hogy miután a Homo (habilis, erectus, majd sapiens) hárommillió évet abszolvált a Földön, az emberiség lélekszáma kb. tízmillió fő volt. Összesen. Az egész bolygón. Aztán kb. tízezer évvel ezelőtt az akkoriban létező sok-sok törzs egyikében bevezették az Új Gazdasági Mechanizmust (amelynek részét képezte a szomszédos törzsek kulturális beolvasztása vagy megsemmisítése), és az addigi lassú emelkedés hirtelen az egekbe szökött: röpke ötezer év alatt (mi ez a hárommillióhoz képest?!) az emberiség összlétszáma 50 millióra nőtt, ami további kétezer év alatt – tehát mai időszámításunk kezdetére – megnégyszereződött.



Rögbit soha nem játszottam, nem is néztem végig egyetlen rögbimeccset sem. Azonban túl azon, hogy „kemény” sport, azt is tudom a rögbiről, hogy igazi csapatjáték, sokkal inkább, mint a foci. A fociban az egyéni teljesítménynek kiemelkedő szerep jut. A rögbiben ezzel szemben, ahol a labda előrejuttatásában minden centiméterért meg kell küzdeni, az elért eredmény valóban az egész csapat érdeme.



Hároméves születésnapomról annyira emlékszem, hogy – mint mindig – volt torta, és hogy ajándékba többek között egy kis hegedűt kaptam. Ez ugyan nem volt alkalmas arra, hogy megtanuljak rajta hegedülni (nem is tanultam meg), arra viszont minden bizonnyal kiválóan megfelelt, hogy az őrületbe kergessem vele környezetemet – de hát ezt egy hároméves gyerektől a környezete többé-kevésbé el is várja.

Emlékezetem szerint a születésnapi köszöntést megelőzően Kutyussal sétálni mentünk a Várba. Ám mivel 1972. október 12-e csütörtökre (vagyis hétköznapra) esett, és mivel a hároméves gyerekek nemcsak hegedülni, de számolni sem igen tudnak még, nem kizárt, hogy az ünneplésre ténylegesen vasárnap, 15-én került sor. Kétnapos kóma után e napon nyerte vissza eszméletét az Andokban Fernando (vagy ahogy azelőtt és azóta is hívják: Nando) Parrado.



Dél-AmerikaDél-Amerikáról keveset tudok. A térképen a következőképpen néz ki: felül bumszli, alul nyúlvány – olyasmi, mint egy szakóca. A bumszli (benne Brazília, Peru és hasonlók) az alábbiakban nem érdekes. A nyúlványon jobbra van Uruguay, ami pici, középen Argentína, ami nagy, balra pedig Chile, ami keskeny, de hosszú. E kettő között nyúlik el az Andok, ami hosszú is, magas is, és bőven jut belőle felfele is, a bumszliba (de az, mint mondtam, nem érdekes).

Az Uruguay fővárosában, Montevideóban található Stella Maris kollégiumot öt Írországból érkezett, a Keresztény Testvérek kötelékébe tartozó laikus szerzetes alapította az ötvenes években, 9-16 éves fiúk számára. A fiúkat katolikus hitre nevelték, de nem csupán jámborkodásra, hanem a keresztény etika alappilléreit képező szolidaritásra és szubszidiaritásra is. A gyakorlati nevelés egyik kiemelten fontos eleme a rögbi volt, amit a dél-amerikai, mondhatni, „természetük szerint focista” srácok először idegenkedve fogadtak, később aztán beleszerettek, olyannyira, hogy a végzett diákok nem akarták abbahagyni a játékot, és megalapították a Keresztény Öregfiúk nevű csapatot.



Az időszámításunk kezdetekor a Föld 200 millió fős népességének jelentős része – Keleten és Nyugaton egyaránt – városokba zsúfolva élt. És a túlnépesedés közvetlen következményeként ekkorra már életük természetes részét képezte számos olyan jelenség, amit őseik ősei soha nem tapasztaltak: bűnözés, korrupció, pusztító háborúk, éhínség és járványok. Ekkor – és mindezek következtében – debütált a történelem színpadán az a gondolat, hogy az emberrel valami alapvető baj van. Ugye világos: magával az emberrel, gyárilag van a baj; még véletlenül sem az emberek konkrét életmódjával. Néhány száz év nyomor maradéktalanul elsöpörte az azt megelőző sok ezer év emlékét, amikor az emberi élet alapvetően kielégítő volt.



A pszichiátrián protekciós voltam, és aránylag jól éreztem magam abban a négy és fél hónapban, amit odabent töltöttem. Apa sorra hozta be a könyveket, mindig azt, amit kértem, és a sokadszor újraolvasott Rejtők mellett végre olyasmik elolvasására is jutott időm (pl. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Jung: Emlékek, álmok, gondolatok), amelyekre korábban soha. Ezzel együtt, amikor 1993 nyarán kijöttem a kórházból, jó érzés volt, hogy újra karnyújtásnyira vagyok a saját könyveimtől, és távirányítás nélkül vehetek le a polcról bármit, amire épp kedvem kerekedik.

Egyedül voltam otthon: Apa már nem lakott a közös lakásban, én pedig épp költözés előtt álltam. A dobozért szaladgálás és csomagolás közepette bőven jutott időm nyugodtan olvasni.

Piers Paul Read: Életben maradtakTudattalanul talán a megúszott öngyilkossági kísérletek is belejátszottak abba, hogy a cím megragadja érdeklődésemet. Életben maradtak. Emlékeztem a Gergővel tíz évvel korábban folytatott beszélgetésre (arra már nem, hogy a könyv végül is hogy került a könyvtáramba), de akkori averzióimat – vagy inkább érdektelenségemet – félretéve úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

Három dolog döbbentett meg. Először is, hogy a könyv dokumentumregény – erről korábban nem tudtam; azt hittem, fikció csupán. Másodszor, hogy a történet szereplői nem hegymászók vagy egyéb kalandorok, akik „maguknak keresték a bajt”, hanem korombeli, azaz tizen- és huszonéves srácok, akik vakációzni mentek. Harmadszor, hogy a könyvben kiemelkedő szerepet kap Isten, a hit és a vallás.



Az egyetlen fénykép, amely a repülőgépen készültHarmadik születésnapomon, 1972. október 12-én, csütörtökön történt, hogy a montevideói Keresztény Öregfiúk rögbicsapata elindult nyugat felé, a chilei Santiagóba, hogy egy-két barátságos mérkőzést vívjanak az ottaniakkal. A Fairchild F-227-es gépet az uruguayi légierőtől bérelték. Költséghatékonysági szempontból a fennmaradó helyekre is eladták a jegyeket, mégpedig – néhány kivétellel – a csapattagok barátainak és családtagjaiknak. A gépen összesen 45 fő tartózkodott.

A rossz idő miatt az argentínai Mendozában kényszerleszállást hajtottak végre, és a továbbutazást illetően a pilóta másnap is szívta a fogát, mert tavasszal (a déli féltekén járunk ugyanis) az Andok fölött átrepülni nem egyszerű feladat. Az utasok azonban, akiknek e kirándulás vakációszámba ment, kikövetelték a továbbindulást. A gép az Andok fölött viharba került. A pilóta 15:30-kor még jelentkezett, aztán semmi. A mentőegységek több mint egy hétig kutattak a túlélők, de legalábbis a roncs után. A srácok szüleinek egy csoportja saját pénzen ezt követően is folytatta a kutatást, de semmi eredmény.



Az időszámításunk kezdetét megelőző és az ezt követő néhány évszázadban jelentek meg azok a vallások és/vagy világnézetek, amelyek a magát üresnek érző ember számára „valami többet” ígérnek: a brahmanizmus, a hinduizmus, a sintoizmus, a buddhizmus, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Mindezen vallások híveinek tényleges világnézetének eredendő azonosságát a világban folytatott tényleges gyakorlatuk (az ún. totalitárius mezőgazdaság) bizonyítja; e közös nevező – Daniel Quinn klasszikus megfogalmazásával élve – a következő: A világot az emberért teremtették, az embert pedig azért, hogy meghódítsa és uralja azt. Ebből pedig egy furcsa nézet következik: a világ az emberé, következésképpen az ember bármit megtehet a világgal. Előbb-utóbb minden rendbe jön, mert „a természet a mi oldalunkon áll”, és ha most nagynak látszik is a baj, „valaki majd jön és megment minket”. A vallásos képzeletvilágban ez a „valaki” többnyire maga az Isten vagy az istenek egyike, illetve az isten(ek) küldötte (angyal, messiás). A szekularizált világnézetben nem jut hely isteneknek és angyaloknak, de maga a hiedelemrendszer ugyanaz, csak a díszlet és a szereposztás más. A „valaki majd jön és megment minket” bizonyossága a XXI. század emberében is ugyanolyan töretlen, mint ezer, két- vagy háromezer évvel ezelőtti őseiben. Csak éppen az ő hite szerint e „valakit”, aki majd eljő, hogy megoldást nyújtson minden problémánkra, rendbe hozza a hibákat és begyógyítsa vérző sebeinket, a tudósok, feltalálók, politikusok, államférfiak (más verzió szerint a földönkívüliek) között kell keresni. A lényeg azonban a megváltozott díszlet és szereposztás ellenére ugyanaz:

– A természet a mi oldalunkon áll; valaki majd jön, és megment minket!



Nando Parrado és Roberto Canessa, valamint Sergio CatalanHetven nappal a Fairchild eltűnése után, 1972. december 20-án egy chilei paraszt, bizonyos Sergio Catalan, aki az Andok egyik nyugati völgyében legeltette nyáját, egy szakállas, lerongyolódott alakot pillantott meg a folyó túloldalán, aki vadul gesztikulált, térdre esve rimánkodott, de hogy mit mondott, azt a folyó zúgásától nem hallotta. Megjelenése a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Sergio átkiáltott, hogy másnap visszajön, és úgy is tett. A férfi megint ott volt, és ugyanúgy esedezett. Sergio áthajított a folyón egy papírlapot (egy kő köré tekerve), hogy írja le, mit óhajt. Amaz jelezte, hogy nincs mivel írnia, majd miután ceruázt is kapott, vadul írni kezdett, és visszadobta a papírt, ugyanúgy egy kő köré tekerve.

Nando Parrado segélykérő üzenete„Vengo de un avión que cayó en las montañas... Egy repülőgéptől jövök, amely lezuhant a hegyekben...” – állt a papíron, és folytatódott, hogy vele van egy beteg társa, és hogy a gépben még tizennégy sebesült várja, hogy kiszabadítsák őket.

Így vitt hírt a világnak életben maradt társairól a 24 éves Nando Parrado, miután egy barátjával, a 20 éves Robrto Canessával véghezvitte a lehetetlent: ők, akiknek nemhogy hegymászó rutinjuk nem volt, de korábbi életükben még csak nem is láttak se havat, se hegyet, a végletekig legyengülve, tíz napon át tartó kúszással és mászással végül átkeltek az Andokon.



Piers Paul Read könyve nagy hatással volt rám annak idején, 1993-ban. Az elkötelezett katolikus szerző hűségesen mutatja be az eseményeket. A tizenhat túlélővel folytatott hosszú beszélgetésének feldolgozásakor a lehető legkevesebbet hagyta ki, és az elmondottakhoz (néhány, a regény gördülékenységéhez elengedhetetlen párbeszédesítést leszámítva) semmit nem tett hozzá.

Az Életben maradtak ezzel együtt hitvallás lett: a túlélők jelentős része kifejezetten arról számolt be, hogy a hó és a hegyek fogságában töltött 72 napjuk alatt átélték Isten közelségét, és megszabadulásukat az ő gondviselése eredményének tekintik. Sokan kifejezetten misztikus élményként tekintettek vissza a történtekre. Amikor már minden élelmük elfogyott, és felvetődött, hogy ha ennének halott társaik húsából, lenne esélyük az életben maradásra, csaknem mindannyian komoly lelkiismereti konfliktust éltek át, hiszen az emberhús elfogyasztása hatalmas kulturális tabu. Többeknek az a gondolat volt segítségükre, hogy e cselekményt az eucharisztiához hasonlították, mondván: ahogy Jézus testét adta nekik eledelül, hogy így életet adjon nekik, úgy adják most nekik halott barátaik testüket. Esténként, a gép roncsaiban fekve, a kegyetlen hidegben egymáshoz bújva imádkozták a rózsafüzért, és rendületlenül bíztak abban, hogy most már hamarosan ideérnek a mentők, és megmentik őket.



Rachel Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz c. könyve kulturális sokkot okozott. A biológus író a DDT-ről (diklór-difenil-triklóretán) és más rovarirtó szerek környezeti hatásáról írott munkájában először mutatott rá világosan arra, hogy az ökoszféra, amelynek mi is részei vagyunk, nagyon is törékeny szerkezet. A Föld méregelnyelő és öngyógyító kapacitása korántsem végtelen. Az a környezet, amely alkalmas arra, hogy a Homo sapiens otthona legyen, képes visszafordíthatatlanul megsérülni. Úgy, hogy a jövőben már ne legyen alkalmas otthon a Homo sapiens számára.

Bebizonyosodott, hogy – szemben a több ezer éves hiedelemmel – a természet nem a mi oldalunkon áll. Egyrészt azért, mert a természet nem áll senkinek az oldalán. Másrészt azért, mert mi is a természet része vagyunk. Apró, a legkevésbé sem fontos részecskéje, amely nélkül a természet a múltban évmilliárdokon keresztül kiválóan megvolt, és a jövőben évmilliárdokon keresztül kiválóan meglesz.



A repülőgép zuhanását 29-en élték túl, 16-an odavesztek. Tíz héttel későbbre, szabadulásuk idejére ez az arány bizarr módon megfordult: 16 túlélő jött haza, és 29 halott maradt a hegyek közt. Volt, aki napok múlva halt bele a sérüléseibe, volt, aki végzetesen legyengült az éhezésben, és volt, akit lavina pusztított el, több mint két héttel a lezuhanás után.



Nando Parrado - Vince Rause: Csoda az AndokbanNando Parrado Csoda az Andokban című, 2006-ban kiadott könyve idén jelent meg magyarul. „Parrado új megvilágításban meséli el, milyen gyötrelmeken ment át az Andokban. Könyve lebilincselő tanúságtétel arról, hogy mire képes a szeretet” – olvasható a hátlapon Piers Paul Read ajánlása.

Nando édesanyja és legjobb barátja a zuhanáskor meghalt. Ő maga ezt két nappal később tudta meg, amikor – bár a többiek már lemondtak róla – magához tért a koponyatörése okozta kómából. E perctől kezdve imádott, félig eszméletlen kishúgát ápolta; majd egy hétig dörzsölgette karját-lábát, melegítette saját testével, itatta olvasztott hólével. Susy a hegységben töltött nyolcadik éjszakájuk során, a karjai között halt meg.

Egy Javier Methol nevű 38 éves férfit leszámítva (ő volt a legidősebb a túlélők között), akinek a feleségével a lavina végzett, Nando volt az egyetlen, aki közvetlen családtagját veszítette el. De nem sírt.

– Ne sírj. A könnyekkel sót pazarolsz. Szükséged van sóra, ha életben akarsz maradni – súgta neki egy belső hang abban a pillanatban, amikor magához térését követően megtudta, hogy lezuhantak, és hogy anyja meghalt. Ő maga döbbent meg legjobban e hang ridegségén, de engedelmeskedett neki. A hegyen töltött idő minden másodpercét emberfeletti szenvedésként élte át: számára ebben nem volt semmi magasztos. Egyik lélegzetvételtől a másikig igyekezett kihúzni, miközben saját magát már elkönyvelte halottnak. Soha nem hitt igazán abban, hogy megmentik őket. Felnézett a nyugati irányban föléjük tornyosuló, égig érő hegyre (annyit tudott ő is mindössze, mint a többiek, hogy tőlük nyugatra ott van Chile, és hogy Chile egyet jelent a meneküléssel), és magában mantrázva, hogy „Nyugatra Chile van. Nyugatra Chile van.”, tudta, hogy egy napon megmássza azt a hegyet.

Elhatározta, hogy nem fog ott elpusztulni. Igen ám, de ugyanezt mások is elhatározták: nem jobbak és nem rosszabbak, nem erősebbek és nem gyöngébbek, mint ő, akik aztán a szeme láttára épültek le és haltak meg. Nando egyetlen „misztikus” benyomása a hegyek között nem Istenre vonatkozott, hanem magára a hegyre, amely évmilliók óta áll ott, háborítatlan nyugalomban, és az örök hóban egyszerűen nem tűri meg az életet a hátán. Az élet itt – így látta ő – idegen, rút dolog, és a hegy mindent megtesz, hogy megszabaduljon a betolakodóktól és lesöpörje magáról e koszfoltot, amit ők jelentenek.

A hegy nem áll az ő oldalukon. És senki sem jön, hogy megmentse őket.

Így indult el harmadmagával (Canessával, valamint egy Antonio Vizintín nevű fiúval, akit aztán három nap múltán visszafordítottak a „tábor” felé), hogy megmássza a hegyet, aminek korábban többször is nekirugaszkodtak, de a próbálkozások mindig csúfos kudarccal végződtek. A napnál is világosabb volt számára, hogy esélyük sincs: hogy a hegy megmászása egyet jelent a halállal. De hát ott lenni: hiszen az is egyet jelent a halállal! És elhatározta, hogy ha a halált elkerülni nem is tudja, de nem lesz hajlandó egy helyben állva vagy fekve bevárni azt. Anyja és húga a múlthoz tartozott; szeme előtt, mint írja, végig apja lebegett, és az iránta érzett szeretet kényszerítette őt, hogy az éhség, a hideg, a fáradtság ellenére, mintegy módosult tudatállapotban kapaszkodva a csaknem függőleges sziklafalon, megtegye a következő mozdulatot.

És megtette, újra és újra, tíz napon keresztül.



December 22-én indult a mentőhelikopter a Fairchild roncsaihoz, hogy elhozza a túlélőket. Köztük is volt olyan, akit a halál széléről tornáztak vissza az orvosok.



– Ne hagyd, hogy ezentúl ez legyen életed legjelentősebb eseménye! Nézz előre! – mondta Nandónak hazatérése után az apja, és ő meg is fogadta tanácsát. Ma üzletember, több más vállalkozás mellett egy televíziós cég tulajdonosa. Montevideóban él, ahol feleségével és két lányával minden év december 22-én találkozik túlélőtársaival és azok családtagjaival. Tizenhatuk összetartozása mindennél többet jelent számára csak úgy, mint a többiek számára.

De a többségtől eltérően ő a történtekben nem isteni csodát lát, hanem az emberi erőfeszítés és szeretet csodáját. Nem ez élete legjelentősebb eseménye, de amit Canessával együtt – aki ma neves gyermekkardiológus – megtett, arra fenntartás nélkül büszke. Uruguayban mindenki ismeri a nevét, nemzeti hősnek tekintik.



Noha a DDT használatát betiltották, a környezetünkre – így önmagunkra – ártalmas növényvédő szerek gyártása és forgalmazása töretlen. A Föld tüdejét jelentő esőerdők jelentős részét kivágták és felégették, hogy a helyükön a majdani 99 centes hamburgerek legelésszenek. Noha a laikusok körében máig népszerű vitatéma, a szakértők körében tényként kezelik, hogy a mostani klímaváltozás egyik okozója az ember. A 2010-es év a legmelegebb volt azóta, hogy regisztrálják az időjárást. A világtenger jelentős része halott zóna: megszűnt benne minden élet. Vizeink le nem bomló szintetikus vegyületekkel (antibiotikumokkal, antipszichotikumokkal, fogamzásgátlókkal) szennyezettek; a férfi és női meddőség mind ijesztőbb méreteket ölt. Ennek ellenére – valamint a világszerte pusztító háborúk, járványok és éhínség ellenére – a Föld népessége folyamatosan nő; az időszámításunk kezdetekori 200 millióhoz képest megharmincszorozódott, és csak a Néma tavasz megjelenési idejekori lélekszámhoz képest is megkétszereződött. Ilyen irtózatos népesség ellátása rengeteg (és mivel egyre többen vagyunk: egyre több) energiába kerül; a fosszilis energiahordozók és a nyersanyagok kifogyóban. Idén augusztus 21-e volt a túllövés napja, vagyis mi, földlakók eddig a napig fogyasztottuk azt, amit az idén megtermeltünk. Ettől kezdve mínuszban vagyunk: a saját tőkénket zabáljuk fel, önmagunkat emésztjük el. Mintha egy családban augusztus 21-én elfogyott volna az éves kosztpénz. A túllövés napja 1987-ben december 19-ére esett, 2005-ben október 20-ára. A számítások szerint 2050-ben január 1-jére esik majd.

De aggodalomra semmi ok.

A természet a mi oldalunkon áll. Valaki majd jön, és megment minket.

Címkék: , , ,


szombat, augusztus 28, 2010
09:03
 
In memoriam U. J.




Kopp kipi-

e körülmetélt kis országban
korog az éj gyomra
a kétezer-tízes nyár vége előtt
mintha a föld suhanna


Címkék: ,


szerda, augusztus 25, 2010
22:24
 
Ki


Ha lehet olyat mondani magyarul – márpedig lehet – hogy az ember kialudta, kidolgozta vagy kijátszotta magát, akkor én is mondhatom, hogy mostanra kifordítottam magam.

Csoda, hogy lógnak a beleim?

Címkék: , ,


kedd, augusztus 24, 2010
02:16
 
Sajátélmény a jelrendszer fontosságáról


Délben a Bartók Béla úton sétálva a következő feliraton akadt meg a szemem:


HP Szaküzlet


Pár pillanatra eljátszadoztam a gondolattal, hogy bemegyek, és megkérdezem, érkeztek-e új típusú kviddicsseprűk, de aztán meggondoltam magam, és szó nélkül elsétáltam a nyomtatókkal teli kirakat előtt.

Címkék: , ,


szombat, augusztus 21, 2010
22:00
 
Gátlás nélkül élni


Életünk folyamán olykor egészségesek vagyunk, máskor betegek. Ez utóbbi állapotunkat könnyebben észrevesszük, mint az előbbit, mégpedig azért, mert van mit észrevenni rajta. Ugyanúgy, mint a vécépapírnál: az a tény, hogy elfogyott, mindig feltűnik. Ha van elég, az ritkán. És hogy mennyi is az „elég”, azon is csak akkor kezdünk tűnődni, amikor nem biztos, hogy elég lesz.

Az egészséget a teoretikusok és klinikusok számos módon próbálták definiálni. Freud klasszikus meghatározása szerint egészséges ember az, aki „tud dolgozni és szeretni”. Mások a listát kibővítik olyasmikkel, mint a játékra való képesség, a humorérzék vagy az egységes világnézet. A tranzakcióanalízis (TA) nem betegségről és egészségről beszél, hanem sorskönyv-vezértelt életről és autonómiáról. Utóbbi azt jelenti, hogy

...az egyén sorskönyv- és játszmamentes módon éli életét. Ez három dologban nyilvánul meg. A tudatosságban: abban, hogy képesek vagyunk a valóságot az itt-és-most-ban megélni, közvetlenül az érzékeinkre hagyatkozva, előfeltevések és értelmezés nélkül. A spontaneitásban: hogy képesek vagyunk tetszésünk szerint választani az elvileg lehetséges érzések, gondolatok és viselkedésmódok közül, és szabadon választjuk meg azt is, hogy az adott pillanatban melyik énállapotba helyezkedünk. És az intimitásban: hogy kommunikációs partnerünkkel nyílt, hátsó célok és titkos üzenetek nélküli tranzakciókat váltunk, őszintén és cenzúrázatlanul kifejezve érzéseinket és szükségleteinket.

(Birtalan Balázs: TA)

Ez nagyon idillien hangzik. Ha a gyakorlatban képtelenek vagyunk az ilyen tudatosságra, spontaneitásra és intimitásra, annak az az oka, hogy nem saját életünket éljük autonóm módon, hanem akarva-akaratlanul azt az élettervet igyekszünk megvalósítani, amit még kisgyerekkorunkban állítottunk össze magunk számára, természetesen tudattalanul. Olyan ez, mintha szabadon szeretnénk dalolni, de valahányszor énekre nyitjuk a szánkat, önkéntelenül mindig egy bizonyos dallam jön ki rajta: valami, amiről az ördög tudja, hogy került a fejünkbe, és már utáljuk – de képtelenek vagyunk szabadulni tőle. Ez a kora gyerekkorban, tudattalanul írott, felnőttként követett életterv a sorskönyv. Ennek definíciójában a fentieken kívül van egy lényeges momentum: szülők által megerősített.

A gyermek a fogantatása pillanatától verbális és nem verbális üzenetek sokaságát kapja szüleitől, s ezek nagy mértékben befolyásolják, hogy milyen sorskönyvet ír magának. Ezek az üzenetek – mint tranzakciós ingerek – a szülők különböző énállapotaiból származnak és a gyermek különböző énállapotát veszik célba.

Az egyik legfontosabb sorskönyvi üzenet a szülő Gyermekijéből kiinduló és a gyerek Gyermekijét célzó gátló parancs. A gátló parancsokat kora gyermekkorunkban, még a nyelv megtanulása előtt, szavak nélkül kapjuk: mozdulatokból, gesztusokból, azok hiányából, a hozzánk szóló hang erejéből, lejtéséből stb. Amikor a TA-ban e parancsokat megszövegezzük, azok mindig így kezdődnek: „Ne...!” A TA-teoretikusok tizenkét lehetséges gátló parancsot azonosítottak. Ezek – magyarázat és kifejtés nélkül – a következők: Ne létezz! Ne légy önmagad! Ne légy gyerek! Ne nőj fel! Ne csináld! Ne! (azaz: Ne tégy semmit!) Ne légy fontos! Ne tartozz sehová! Ne légy közel! Ne légy egészséges/normális! Ne gondolkozz! Ne érezz! – Mivel a gyermek életben maradása attól függ, hogy a szülei szeretik-e őt, a gyermek a maga mágikus világképében (természetesen szavak nélkül) hozza meg döntéseit, pl. ilyen formában: „Anya csak akkor szeret engem, ha nem gondolkodom, ezért inkább buta kisfiú leszek.” És az is lesz, felnőtt korában is, akkor is, amikor az anyja már rég nem él.

(Birtalan Balázs: TA)

Fontos látnunk, hogy a gátló parancsok lényege nem az, hogy azokat a szülők adják, hanem hogy a gyerek kapja. Másként fogalmazva: ebben az esetben nem az számít, hogy a szülőnek mi volt a szándéka, hanem hogy a gyerek mit fogott föl belőle. Ha például anya és kisbabája valamilyen objektív oknál fogva kénytelen elszakadni egymástól – például egyikük kórházba kerül –, akkor meglehet, hogy a gyerek a maga mágikus világmagyarázatában így értelmezi a történteket: „Anya elutasít engem: nyilván azt akarja, hogy ne létezzek.” Ennek persze nincs semmi valóságalapja, a Ne létezz! gátló parancs azonban jó eséllyel beíródik a sorskönyvbe.

A sorskönyv (amely nem csak a gátló parancsokból áll, de itt most csak azokról beszélünk) nem arra való, hogy elemezgessük. Elemzésének egyetlen célja, hogy minél biztosabb fogást találjunk sorskönyvünkön ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra kihajítsuk az életünkből. Saját gátló parancsaink beazonosítását is a kalapunk mellé tűzhetjük, ha nem jutunk tovább azok puszta felismerésénél. A gátló parancsoktól való megszabadulás útja az, ha felnőtt tudatossággal érvénytelenítjük őket. Mit jelent ez?

A gyerek életben maradása a szó szoros értelmében azon fordul, hogy a szülei gondoskodnak-e róla vagy sem. A gyerek tehát ösztönösen (azaz biológiai hajtóerőknek engedelmeskedve) azon van, hogy szüleit rávegye arra, hogy gondoskodjanak róla. Más szóval a gyereknek elemi érdeke, hogy kikényszerítse szülei szeretetét. Például tegyük fel, hogy a szülők nemigen tudnak mit kezdeni azzal, ha a kicsi sír: alkalmasint félnek tőle és tehetetlennek érzik magukat. Ha így van, akkor sokkal gyakrabban mutatnak törődést felé akkor, amikor hallgat. A közeledés és távolságtartás e mintázatából a gyerek – továbbra is a mágikus világképe alapján – ezt a következtetést vonhatja le: „Apa és anya csak akkor szeretnek, ha nem mutatom ki az érzéseimet. Tehát úgy maradhatok életben, ha az érzéseimet nem élem meg.” Felnőttként az autonómia eléréséhez a következő dolgoknak kell megtörténniük (akár spontán, akár terápiás segítség mellett):

1. Az egyénnek föl kell ismernie, hogy életének egyik irányítója a Ne érezz! gátló parancs. E ponton érthető, ha dühöt vagy keserűséget él meg.

2. El kell ismernie, hogy e gátló parancsot annak idején ő maga építette be sorskönyvébe, saját gyermeki döntésével. Tehát nem indokolt, hogy emiatt szüleit vádolja.

3. Meg kell értenie, hogy amikor e döntést hozta, akkor – abban az életkorban, az adott körülmények között – ez jó és hasznos döntés volt. Tehát nem indokolt, hogy emiatt saját magát vádolja.

4. Föl kell fognia, hogy a körülmények megváltoztak: hogy életben maradása most már akkor is lehetséges, ha szülei nem szeretik őt.

5. Be kell tehát látnia, hogy az egykor érvényes gátló parancs immár érvénytelen. Egész egyszerűen nincs vele semmi dolga.

6. Az érvénytelenített gátló parancs helyébe engedélyt kell adnia saját magának arra nézve, amit a parancs egykor tiltott.

Engedélyeket ugyanúgy kap(hat)unk kiskorunkban szüleinktől, mint gátló parancsokat, s ezek mint sorskönyvi üzenetek ugyanúgy sorskönyvünk részét képez(het)ik. Az önismereti munka részeként kiadott engedély sajátossága, hogy felnőtt tudatossággal adjuk ki önmagunk számára, új döntést hozva a koragyerekkori döntésünk helyett.

Úgy fogalmaztam fentebb, hogy az autonómia leírása (tudatosság, spontaneitás, intimitás) nagyon idillien hangzik. Ez az idill talán némileg emberléptékűvé alakítható, ha konkretizáljuk, és megnézzük, hogy milyen engedélyek birtokában élvezheti a szabad életet az az ember, aki mind a 12 gátló parancsot érvénytelenítette.

(Ne létezz!)
Élhetek. Épp annyi jogom van a létezéshez, mint bárki másnak. Eljön majd az idő, amikor nem fogok létezni, de ennek az időpontnak a bekövetkeztét sem közvetlenül, sem közvetett módon nem kell siettetnem. Sem testi, sem lelki, sem kapcsolati értelemben nem kötelezhet senki arra, hogy önmagamat részben vagy teljesen elpusztítsam, megkárosítsam. Az életem az enyém, és én élhetem azt.

(Ne légy önmagad!)
Az vagyok, aki és ami vagyok – és ez így van jól. Lehetnek ugyan tulajdonságaim, amelyeken szeretnék változtatni, de alapvetően úgy vagyok jó és értékes, ahogy vagyok: ezzel a nemmel, ezzel a külsővel, ezzel a személyiséggel, ezekkel a képességekkel. Más minden bizonnyal másként oké: én így vagyok az.

(Ne légy gyerek!)
Szabad olykor tökéletlennek és tudatlannak lennem: nem kötelező minden helyzetben maximális teljesítményt produkálnom. Megélhetem a gyermeklét szabadságát és örömét. Szabad félretennem a tudatosságot, célszerűséget és felelősséget: szabad önfeledten, céltalanul játszanom.

(Ne nőj fel!)
Felnőtt vagyok, aki képes a helyzetek értékelésére. Szabad önálló, felelősségteljes döntéseket hoznom. Leválhatok – fizikailag is, lélekben is – szüleimről, és élhetem a saját életemet. Megélhetem a szexualitásomat is, a saját magam által kialakított normák szerint.

(Ne csináld!)
Szabad jól teljesítenem, szabad eredményeket elérnem. Ha valamit elkezdtem és szívesen csinálom, szabad befejeznem.

(Ne! azaz: Ne tégy semmit!)
Az életem a sajátom. Szabad kockázatos döntéseket is hoznom. Sőt: szabad rossz döntéseket is hoznom. Amit akarok, megtehetem, és senki felé nem tartozom elszámolással.

(Ne légy fontos!)
Szabad a középpontban lennem. Lehetek okos, lehetek szép, lehetek sikeres. Vannak fizikai, pszichés és társas szükségleteim, és ezek pontosan annyira fontosak, mint bárki más szükségletei. Szabad határozott lépéseket tennem saját szükségleteim kielégítése érdekében, és szabad, hogy e lépések célba is érjenek.

(Ne tartozz sehová!)
Szabad társas kapcsolatokat kialakítanom. Szabadon dönthetek szabadságom részleges feladása mellett, és tartozhatok bármilyen csoporthoz: egy családhoz, egy csapathoz, egy kisebbséghez, egy mozgalomhoz, egy kultúrához, egy nemzethez, egy ökoszisztémához. Attól, hogy életemet megosztom másokkal, még lehetek önmagam.

(Ne légy közel!)
Szabad intim kapcsolatokat kialakítanom. Bárkivel való kapcsolatomban dönthetek úgy, hogy a bizalmat, a jóhiszeműséget, a nyílt kommunikációt, a szükségleteim és érzéseim fölvállalását választom.

(Ne légy egészséges/normális!)
Nincs szükségem arra, hogy testi vagy lelki tünetekkel hívjam fel magamra a figyelmet: jogosult vagyok figyelmet, szeretetet és törődést kapni akkor is, ha nem lógok ki a sorból. Szabad ugyan kitűnnöm, de szabad hasonlítanom is másokra. Szabad testileg és lelkileg egészséges életet élnem.

(Ne gondolkozz!)
Jogosult vagyok a világ megismerésére. Szabad meglátnom a problémákat, és szabad megtalálnom a megoldásokat. Szabad kérdéseket feltennem és szabad következtetéseket levonnom. Ennek során jogomban áll tévedni, szabad felülvizsgálnom korábbi következtetéseimet, és nem vagyok köteles ragaszkodni hozzájuk. A gondolataimnak és azok irányának senki nem szabhat gátat. Gondolataim helyességének nem fokmérője, hogy mások mit gondolnak: Az én gondolataim az én gondolataim: senkinek nem tartozom elszámolni velük.

(Ne érezz!)
Lehetnek érzéseim, és szabad őket kifejeznem. Ha bármely szükségletem kielégül, szabad jól éreznem magam, és szabad örülnöm. Ha nem elégül ki, szabad magam rosszul éreznem. Lehetek szomorú a múlt miatt, érezhetek haragot a jelenben, illetve félhetek a jövőtől. Az érzéseim nem helyesek vagy helytelenek: az érzéseim vannak, és az enyémek. Ahogy gondolataimmal, úgy velük sem tartozom elszámolni senkinek. Szabad teljes mélységükben megélnem az érzéseimet. És egyedül én döntök afelől, hogy az aktuális érzésemet ki előtt fejezem ki és milyen mértékben.

A fentiekből természetesen nem következik az, hogy a szülői gátló parancsok alól felszabadult ember a szó köznapi értelmében gátlástalan ember. Az autonómia nem egyenlő a pszichopátiával: az autonóm (szó szerint: öntörvényű) ember nem okvetlenül önző ember. Annak felismerése, hogy szabad bármit megtennünk, nem kötelez minket arra, hogy bármit megtegyünk. A koragyerekkori, mágikus világképpel, tudattalanul kialakított értékrend elvetése nem eredményez szükségszerűen nihilizmust, értékmentességet. Az autonómiába beletartozik, hogy szabad tudatos döntéssel értékrendet választanunk magunknak, és életvitelünkben szabad ehhez alkalmazkodnunk, illetve – ha felnőtt tudatosságunkkal az adott szituációban úgy ítéljük megfelelőnek – szabad ettől eltérnünk.

Címkék:


szerda, augusztus 18, 2010
02:06
 
Ronggyá olvasva


Annak idején Tudatmódosítók címen csokorba szedtem azokat a szerzőket és könyveket, „akikről (amelyekről) egyértelmű számomra, hogy döntő változást hoztak a hitemben, világképemben, gondolkodásmódomban”. E listában szerepeltek mesekönyvek és ifjúsági regények, teológiai és pszichológiai könyvek, krimik, meditációk és a Biblia.

Az alábbi felsorolás ettől különbözik. Este elfogott a szentimentális hangulat, és elkezdtem összegyűjteni (először gondolatban) azokat a mesekönyveket, amelyek meghatározták gyerekkoromat. Aztán a lista hosszabb lett annál, mint amit fejben tartani képes vagyok, úgyhogy elkezdtem leírni. Ennek során gyorsan kiderült: méltatlan volna kihagynom egy-egy olyan könyvet, amely a szó szoros értelmében nem mese ugyan, annak idején mégis tucatszor olvastam újra. Így kerültek a listába a szívemnek máig kedves ifjúsági regények. Aztán amikor elégedetten hátradőltem volna, akkor rájöttem, hogy a lista nem lenne teljes a felnőtt fejjel olvasott, mégis kedvenccé vált mesék nélkül, így tovább bővítettem.

A végeredmény tehát meglehetősen eklektikusra sikeredett. Ha azt mondom, hogy Valós és megkésett gyermekkorom ronggyá olvasott könyvei, akkor az többé kevésbé fedi a tényeket. Nem szerepelnek benne olyan könyvek, amelyeket szerettem ugyan, de csak egyszer vagy kétszer olvastam el. Nem szerepelnek benne a tucatszor is újraolvasott krimik (elsősorban Joe Alex és Agatha Christie művei), még akkor sem, ha először gyerekként olvastam őket, mert ezek a „felnőttkor” könyvei (bár Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a krimi lényegét tekintve nem más, mint mese). Nem szerepelnek benne azok a könyvek sem – elsősorban szakkönyvek vagy ismeretterjesztő művek –, amelyeket ugyan valóban ronggyá olvastam, de nem mesék vagy regények (vagy ha formailag mégis az, mint az Izmael vagy a B története, akkor nem a regénysége miatt fontos számomra). És persze nem szerepelnek benne azok sem, akiket valamiért egyszerűen kifelejtettem. Ha ilyen mulasztásomra bármikor rájövök, utólag okvetlenül pótolni fogom.

Megkésett mottó:


„Még mindig nem értem, mi van a ronggyal.”

(Ivy Teasdale)



A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója és folytatásai (Townsend, S.)
A csudálatos Mary és a többi Mary Poppins-könyv (Travers, P. L.)
A dzsungel könyve (Kipling, R.)
A fantasztikus nagynéni és folytatásai (Nemere István)
A Földrengések Szigete (Fehér Klára)
A Gyűrűk Ura és A szilmarilok (Tolkien, J. R. R.)
A Kék Sziget (Fekete Gyula)
A kis herceg (Saint-Exupéry, A. de)
A láthatatlan ember (Wells, H. G.)
A Nyugalmazott Elefánt Úr Birodalma (Végh György)
A Pál utcai fiúk (Molnár Ferenc)
A Tenkes kapitánya (Örsi Ferenc)
A titkos kert (Burnett, F. H.)
A Végtelen Történet (Ende, M)
Az ötödik parancsolat (Székely Júlia)
Brumi-könyvek (Bodó Béla)
Centi és Centi barátai (Tarbay Ede – Marék Veronika – Urbán Gyula)
Csilicsali Csalavári Csalavér (Móra Ferenc)
Don Makarémó egy kulcslyukon keresztül (Végh György)
Egri csillagok (Gárdonyi Géza)
Egy jenki Arthur király udvarában (Mark Twain)
Életem ártatlan örömei (Šmíd, J.)
Emberke és Emberke meg a kislány (Kästner, E.)
Emil és a detektívek és Emil és a három iker (Kästner, E.)
Equus (Shaffer, P.)
Fecskék és Fruskák és a többi Fecskék-könyv (Ransome, A.)
Frakk, a macskák réme és Frakk és a foci (Bálint Ágnes)
Harry Potter-sorozat (Rowling, J. K. R.)
Jelky András kalandjai (Hevesi Lajos)
Jóholdat, Szíriusz kapitány! és a többi Szíriusz-könyv (László Endre)
Kántor nyomoz és Kántor a nagyvárosban (Szamos Rudolf)
Karcsi kalandjai (Balázs Béla)
Katrin professzor (Bredberg, I.)
Keménykalap és krumpliorr (Csukás István)
Két kicsi hód (Szürke Bagoly)
Kincskereső kisködmön (Móra Ferenc)
Légy jó mindhalálig (Móricz Zsigmond)
Lesz nekem egy szigetem (Fehér Klára)
Május 35 (Kästner, E.)
Mézga Aladár különös kalandjai (Romhányi József)
Micimackó és Micimackó kuckója (Milne, A. A.)
Mit üzen Abakusz? (Lornsen, B.)
Műkincsrablók a kisbolygón és folytatásai (Nemere István)
Nemtudomka Napvárosban (Noszov, Ny. Ny.)
Ordasok között (Dold-Mihajlik)
Öcsi és a repülő bácsika (Lindgren, A.)
Őfelsége magánnyomozója (Bogdán István)
Piszkos Fred, a kapitány és a többiek (Rejtő Jenő)
Robin Hood (Mándy Iván)
Rokonom, Rosy (Durrell, G.)
Sándor Mátyás (Verne, J.)
Talán az elefánt és Buksi nem válogatós (Verbőczy Antal)
Tarisznyában a tenger (Birtalan Ferenc)
Timur és csapata (Gajdar, A.)
Tizenkét hónap (Marsak, Sz.)
Tom Sawyer kalandjai és Huckleberry Finn kalandjai (Mark Twain)
Tomi és az elefánt (Wells, H. G. és Egner, T.)
Tündér Lala (Szabó Magda)
Tüskevár és Téli berek (Fekete István)
Vakáció a halott utcában (Csukás István)
Winnetou és a többiek (May, K.)

Címkék: , ,


hétfő, augusztus 16, 2010
01:12
 
Műsorismertetés


Utolsó este szerettünk volna egy jót vacsorázni. Bementünk egy badacsonyi étterembe, a pincérhölgy az asztalhoz kísért minket, és mi leültünk. Megnéztük az étlapot: a választékot szegényesnek, az árakat, hogy úgy mondjam, gazdagosnak találtuk. És ekkor Tomi úgy döntött: igenis megtehetjük, hogy a tervekkel és az esetleges elvárásokkal szemben nem vacsorázunk itt. Nem kötelező. Autonóm személyek vagyunk, és nem tartozunk magyarázattal. Felálltunk, a pincérhölgynek megmondtuk, hogy meggondoltuk magunkat, és bármiféle magyarázkodás nélkül távoztunk. Majd átmentünk egy másik étterembe, ahol nem egészen egy órával korábban köszöntünk el egy évre azzal, hogy most mégsem ott vacsorázunk. Most visszamentünk, és rezzenéstelen arccal megmondtuk, hogy meggondoltuk magunkat: mégis ott vacsorázunk. Autonómia rulez.

Mindezt csak azért írtam le, hogy érthető legyen: szemben a hagyománnyal és a beharangozással, ez alkalommal miért, pontosabban milyen alapon marad el a nyaralós posztom. Legyen elég annyi, hogy nagyon jól éreztük magunkat.

És ami a poszt címét illeti: ma, azaz hétfő este 20:30-kor sugározza a Duna TV Az állatok nyelve című ismeretterjesztő filmsorozat első epizódját, melynek címe: Macskák és kutyák. A sorozat nevezetessége, hogy életem első filmfordításával, másként szólva magyar szövegével találkozhat benne a nagyéredemű – már akit érdekel.

Én mindenesetre megnézem – ennyire vagyok nárcisztikus.

Címkék: , , , ,


hétfő, augusztus 09, 2010
17:03
 
Még mindig nem a nyaralós poszt



Körül, belül

Körül fenyők, ősöreg platánok.
Belül szűnő miértek, talánok.
A tisztásokon rengeteg virág.
Az ösvényen meztelencsigák.
A hosszú ösvény mentén gólyahír.
Talpamra kéne némi hólyag-ír.
Katatón béka. Álmos kis sziget,
pár négyzetméter: egész Szigliget.

Címkék: ,


kedd, augusztus 03, 2010
16:59
 
20


Az évi rendes beszámoló a nyaralásról szokás szerint a nyaralás végeztével lesz esedékes. Noha itt van velünk a gép, tartom magam az elhatározáshoz, hogy ebben a két hétben nem blogolok. Ez a mostani rövid poszt kivétel, és nem a nyaralásról szól.

Augusztus 3-a volt, amikor utoljára találkoztam anyámmal. Másnap meghalt.

Ennek épp húsz éve.

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta