Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, augusztus 30, 2010
17:59
 
Puzzle


– Te olvastad az Életben maradtakat? – kérdezte valaminek az apropóján Gergő.
– Nem, miről szól? – kérdeztem vissza.
– Lezuhan egy repülő, aztán a túlélők egymást eszik meg.
– Fúj – mondtam, de lehet, hogy csak gondoltam.

Vagy tán nem is gondoltam. Sőt az se biztos, hogy maga a párbeszéd így játszódott le. Mi több, mintha rémlene, hogy Gergő nem ilyen nyersen fogalmazott; tán még mondta is, hogy a könyvben nem az emberevés a lényeg. Egy dolog biztos: hetedik osztályos voltam, és nem éreztem úgy, hogy bármit kellene kezdenem ilyen akciófilmes izékkel, mint lezuhanó repülő – a kannibalizmusról nem is beszélve.



A B története c. könyv Békafőzés c. fejezetében olvashatunk arról, hogy miután a Homo (habilis, erectus, majd sapiens) hárommillió évet abszolvált a Földön, az emberiség lélekszáma kb. tízmillió fő volt. Összesen. Az egész bolygón. Aztán kb. tízezer évvel ezelőtt az akkoriban létező sok-sok törzs egyikében bevezették az Új Gazdasági Mechanizmust (amelynek részét képezte a szomszédos törzsek kulturális beolvasztása vagy megsemmisítése), és az addigi lassú emelkedés hirtelen az egekbe szökött: röpke ötezer év alatt (mi ez a hárommillióhoz képest?!) az emberiség összlétszáma 50 millióra nőtt, ami további kétezer év alatt – tehát mai időszámításunk kezdetére – megnégyszereződött.



Rögbit soha nem játszottam, nem is néztem végig egyetlen rögbimeccset sem. Azonban túl azon, hogy „kemény” sport, azt is tudom a rögbiről, hogy igazi csapatjáték, sokkal inkább, mint a foci. A fociban az egyéni teljesítménynek kiemelkedő szerep jut. A rögbiben ezzel szemben, ahol a labda előrejuttatásában minden centiméterért meg kell küzdeni, az elért eredmény valóban az egész csapat érdeme.



Hároméves születésnapomról annyira emlékszem, hogy – mint mindig – volt torta, és hogy ajándékba többek között egy kis hegedűt kaptam. Ez ugyan nem volt alkalmas arra, hogy megtanuljak rajta hegedülni (nem is tanultam meg), arra viszont minden bizonnyal kiválóan megfelelt, hogy az őrületbe kergessem vele környezetemet – de hát ezt egy hároméves gyerektől a környezete többé-kevésbé el is várja.

Emlékezetem szerint a születésnapi köszöntést megelőzően Kutyussal sétálni mentünk a Várba. Ám mivel 1972. október 12-e csütörtökre (vagyis hétköznapra) esett, és mivel a hároméves gyerekek nemcsak hegedülni, de számolni sem igen tudnak még, nem kizárt, hogy az ünneplésre ténylegesen vasárnap, 15-én került sor. Kétnapos kóma után e napon nyerte vissza eszméletét az Andokban Fernando (vagy ahogy azelőtt és azóta is hívják: Nando) Parrado.



Dél-AmerikaDél-Amerikáról keveset tudok. A térképen a következőképpen néz ki: felül bumszli, alul nyúlvány – olyasmi, mint egy szakóca. A bumszli (benne Brazília, Peru és hasonlók) az alábbiakban nem érdekes. A nyúlványon jobbra van Uruguay, ami pici, középen Argentína, ami nagy, balra pedig Chile, ami keskeny, de hosszú. E kettő között nyúlik el az Andok, ami hosszú is, magas is, és bőven jut belőle felfele is, a bumszliba (de az, mint mondtam, nem érdekes).

Az Uruguay fővárosában, Montevideóban található Stella Maris kollégiumot öt Írországból érkezett, a Keresztény Testvérek kötelékébe tartozó laikus szerzetes alapította az ötvenes években, 9-16 éves fiúk számára. A fiúkat katolikus hitre nevelték, de nem csupán jámborkodásra, hanem a keresztény etika alappilléreit képező szolidaritásra és szubszidiaritásra is. A gyakorlati nevelés egyik kiemelten fontos eleme a rögbi volt, amit a dél-amerikai, mondhatni, „természetük szerint focista” srácok először idegenkedve fogadtak, később aztán beleszerettek, olyannyira, hogy a végzett diákok nem akarták abbahagyni a játékot, és megalapították a Keresztény Öregfiúk nevű csapatot.



Az időszámításunk kezdetekor a Föld 200 millió fős népességének jelentős része – Keleten és Nyugaton egyaránt – városokba zsúfolva élt. És a túlnépesedés közvetlen következményeként ekkorra már életük természetes részét képezte számos olyan jelenség, amit őseik ősei soha nem tapasztaltak: bűnözés, korrupció, pusztító háborúk, éhínség és járványok. Ekkor – és mindezek következtében – debütált a történelem színpadán az a gondolat, hogy az emberrel valami alapvető baj van. Ugye világos: magával az emberrel, gyárilag van a baj; még véletlenül sem az emberek konkrét életmódjával. Néhány száz év nyomor maradéktalanul elsöpörte az azt megelőző sok ezer év emlékét, amikor az emberi élet alapvetően kielégítő volt.



A pszichiátrián protekciós voltam, és aránylag jól éreztem magam abban a négy és fél hónapban, amit odabent töltöttem. Apa sorra hozta be a könyveket, mindig azt, amit kértem, és a sokadszor újraolvasott Rejtők mellett végre olyasmik elolvasására is jutott időm (pl. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Jung: Emlékek, álmok, gondolatok), amelyekre korábban soha. Ezzel együtt, amikor 1993 nyarán kijöttem a kórházból, jó érzés volt, hogy újra karnyújtásnyira vagyok a saját könyveimtől, és távirányítás nélkül vehetek le a polcról bármit, amire épp kedvem kerekedik.

Egyedül voltam otthon: Apa már nem lakott a közös lakásban, én pedig épp költözés előtt álltam. A dobozért szaladgálás és csomagolás közepette bőven jutott időm nyugodtan olvasni.

Piers Paul Read: Életben maradtakTudattalanul talán a megúszott öngyilkossági kísérletek is belejátszottak abba, hogy a cím megragadja érdeklődésemet. Életben maradtak. Emlékeztem a Gergővel tíz évvel korábban folytatott beszélgetésre (arra már nem, hogy a könyv végül is hogy került a könyvtáramba), de akkori averzióimat – vagy inkább érdektelenségemet – félretéve úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.

Három dolog döbbentett meg. Először is, hogy a könyv dokumentumregény – erről korábban nem tudtam; azt hittem, fikció csupán. Másodszor, hogy a történet szereplői nem hegymászók vagy egyéb kalandorok, akik „maguknak keresték a bajt”, hanem korombeli, azaz tizen- és huszonéves srácok, akik vakációzni mentek. Harmadszor, hogy a könyvben kiemelkedő szerepet kap Isten, a hit és a vallás.



Az egyetlen fénykép, amely a repülőgépen készültHarmadik születésnapomon, 1972. október 12-én, csütörtökön történt, hogy a montevideói Keresztény Öregfiúk rögbicsapata elindult nyugat felé, a chilei Santiagóba, hogy egy-két barátságos mérkőzést vívjanak az ottaniakkal. A Fairchild F-227-es gépet az uruguayi légierőtől bérelték. Költséghatékonysági szempontból a fennmaradó helyekre is eladták a jegyeket, mégpedig – néhány kivétellel – a csapattagok barátainak és családtagjaiknak. A gépen összesen 45 fő tartózkodott.

A rossz idő miatt az argentínai Mendozában kényszerleszállást hajtottak végre, és a továbbutazást illetően a pilóta másnap is szívta a fogát, mert tavasszal (a déli féltekén járunk ugyanis) az Andok fölött átrepülni nem egyszerű feladat. Az utasok azonban, akiknek e kirándulás vakációszámba ment, kikövetelték a továbbindulást. A gép az Andok fölött viharba került. A pilóta 15:30-kor még jelentkezett, aztán semmi. A mentőegységek több mint egy hétig kutattak a túlélők, de legalábbis a roncs után. A srácok szüleinek egy csoportja saját pénzen ezt követően is folytatta a kutatást, de semmi eredmény.



Az időszámításunk kezdetét megelőző és az ezt követő néhány évszázadban jelentek meg azok a vallások és/vagy világnézetek, amelyek a magát üresnek érző ember számára „valami többet” ígérnek: a brahmanizmus, a hinduizmus, a sintoizmus, a buddhizmus, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám. Mindezen vallások híveinek tényleges világnézetének eredendő azonosságát a világban folytatott tényleges gyakorlatuk (az ún. totalitárius mezőgazdaság) bizonyítja; e közös nevező – Daniel Quinn klasszikus megfogalmazásával élve – a következő: A világot az emberért teremtették, az embert pedig azért, hogy meghódítsa és uralja azt. Ebből pedig egy furcsa nézet következik: a világ az emberé, következésképpen az ember bármit megtehet a világgal. Előbb-utóbb minden rendbe jön, mert „a természet a mi oldalunkon áll”, és ha most nagynak látszik is a baj, „valaki majd jön és megment minket”. A vallásos képzeletvilágban ez a „valaki” többnyire maga az Isten vagy az istenek egyike, illetve az isten(ek) küldötte (angyal, messiás). A szekularizált világnézetben nem jut hely isteneknek és angyaloknak, de maga a hiedelemrendszer ugyanaz, csak a díszlet és a szereposztás más. A „valaki majd jön és megment minket” bizonyossága a XXI. század emberében is ugyanolyan töretlen, mint ezer, két- vagy háromezer évvel ezelőtti őseiben. Csak éppen az ő hite szerint e „valakit”, aki majd eljő, hogy megoldást nyújtson minden problémánkra, rendbe hozza a hibákat és begyógyítsa vérző sebeinket, a tudósok, feltalálók, politikusok, államférfiak (más verzió szerint a földönkívüliek) között kell keresni. A lényeg azonban a megváltozott díszlet és szereposztás ellenére ugyanaz:

– A természet a mi oldalunkon áll; valaki majd jön, és megment minket!



Nando Parrado és Roberto Canessa, valamint Sergio CatalanHetven nappal a Fairchild eltűnése után, 1972. december 20-án egy chilei paraszt, bizonyos Sergio Catalan, aki az Andok egyik nyugati völgyében legeltette nyáját, egy szakállas, lerongyolódott alakot pillantott meg a folyó túloldalán, aki vadul gesztikulált, térdre esve rimánkodott, de hogy mit mondott, azt a folyó zúgásától nem hallotta. Megjelenése a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő. Sergio átkiáltott, hogy másnap visszajön, és úgy is tett. A férfi megint ott volt, és ugyanúgy esedezett. Sergio áthajított a folyón egy papírlapot (egy kő köré tekerve), hogy írja le, mit óhajt. Amaz jelezte, hogy nincs mivel írnia, majd miután ceruázt is kapott, vadul írni kezdett, és visszadobta a papírt, ugyanúgy egy kő köré tekerve.

Nando Parrado segélykérő üzenete„Vengo de un avión que cayó en las montañas... Egy repülőgéptől jövök, amely lezuhant a hegyekben...” – állt a papíron, és folytatódott, hogy vele van egy beteg társa, és hogy a gépben még tizennégy sebesült várja, hogy kiszabadítsák őket.

Így vitt hírt a világnak életben maradt társairól a 24 éves Nando Parrado, miután egy barátjával, a 20 éves Robrto Canessával véghezvitte a lehetetlent: ők, akiknek nemhogy hegymászó rutinjuk nem volt, de korábbi életükben még csak nem is láttak se havat, se hegyet, a végletekig legyengülve, tíz napon át tartó kúszással és mászással végül átkeltek az Andokon.



Piers Paul Read könyve nagy hatással volt rám annak idején, 1993-ban. Az elkötelezett katolikus szerző hűségesen mutatja be az eseményeket. A tizenhat túlélővel folytatott hosszú beszélgetésének feldolgozásakor a lehető legkevesebbet hagyta ki, és az elmondottakhoz (néhány, a regény gördülékenységéhez elengedhetetlen párbeszédesítést leszámítva) semmit nem tett hozzá.

Az Életben maradtak ezzel együtt hitvallás lett: a túlélők jelentős része kifejezetten arról számolt be, hogy a hó és a hegyek fogságában töltött 72 napjuk alatt átélték Isten közelségét, és megszabadulásukat az ő gondviselése eredményének tekintik. Sokan kifejezetten misztikus élményként tekintettek vissza a történtekre. Amikor már minden élelmük elfogyott, és felvetődött, hogy ha ennének halott társaik húsából, lenne esélyük az életben maradásra, csaknem mindannyian komoly lelkiismereti konfliktust éltek át, hiszen az emberhús elfogyasztása hatalmas kulturális tabu. Többeknek az a gondolat volt segítségükre, hogy e cselekményt az eucharisztiához hasonlították, mondván: ahogy Jézus testét adta nekik eledelül, hogy így életet adjon nekik, úgy adják most nekik halott barátaik testüket. Esténként, a gép roncsaiban fekve, a kegyetlen hidegben egymáshoz bújva imádkozták a rózsafüzért, és rendületlenül bíztak abban, hogy most már hamarosan ideérnek a mentők, és megmentik őket.



Rachel Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz c. könyve kulturális sokkot okozott. A biológus író a DDT-ről (diklór-difenil-triklóretán) és más rovarirtó szerek környezeti hatásáról írott munkájában először mutatott rá világosan arra, hogy az ökoszféra, amelynek mi is részei vagyunk, nagyon is törékeny szerkezet. A Föld méregelnyelő és öngyógyító kapacitása korántsem végtelen. Az a környezet, amely alkalmas arra, hogy a Homo sapiens otthona legyen, képes visszafordíthatatlanul megsérülni. Úgy, hogy a jövőben már ne legyen alkalmas otthon a Homo sapiens számára.

Bebizonyosodott, hogy – szemben a több ezer éves hiedelemmel – a természet nem a mi oldalunkon áll. Egyrészt azért, mert a természet nem áll senkinek az oldalán. Másrészt azért, mert mi is a természet része vagyunk. Apró, a legkevésbé sem fontos részecskéje, amely nélkül a természet a múltban évmilliárdokon keresztül kiválóan megvolt, és a jövőben évmilliárdokon keresztül kiválóan meglesz.



A repülőgép zuhanását 29-en élték túl, 16-an odavesztek. Tíz héttel későbbre, szabadulásuk idejére ez az arány bizarr módon megfordult: 16 túlélő jött haza, és 29 halott maradt a hegyek közt. Volt, aki napok múlva halt bele a sérüléseibe, volt, aki végzetesen legyengült az éhezésben, és volt, akit lavina pusztított el, több mint két héttel a lezuhanás után.



Nando Parrado - Vince Rause: Csoda az AndokbanNando Parrado Csoda az Andokban című, 2006-ban kiadott könyve idén jelent meg magyarul. „Parrado új megvilágításban meséli el, milyen gyötrelmeken ment át az Andokban. Könyve lebilincselő tanúságtétel arról, hogy mire képes a szeretet” – olvasható a hátlapon Piers Paul Read ajánlása.

Nando édesanyja és legjobb barátja a zuhanáskor meghalt. Ő maga ezt két nappal később tudta meg, amikor – bár a többiek már lemondtak róla – magához tért a koponyatörése okozta kómából. E perctől kezdve imádott, félig eszméletlen kishúgát ápolta; majd egy hétig dörzsölgette karját-lábát, melegítette saját testével, itatta olvasztott hólével. Susy a hegységben töltött nyolcadik éjszakájuk során, a karjai között halt meg.

Egy Javier Methol nevű 38 éves férfit leszámítva (ő volt a legidősebb a túlélők között), akinek a feleségével a lavina végzett, Nando volt az egyetlen, aki közvetlen családtagját veszítette el. De nem sírt.

– Ne sírj. A könnyekkel sót pazarolsz. Szükséged van sóra, ha életben akarsz maradni – súgta neki egy belső hang abban a pillanatban, amikor magához térését követően megtudta, hogy lezuhantak, és hogy anyja meghalt. Ő maga döbbent meg legjobban e hang ridegségén, de engedelmeskedett neki. A hegyen töltött idő minden másodpercét emberfeletti szenvedésként élte át: számára ebben nem volt semmi magasztos. Egyik lélegzetvételtől a másikig igyekezett kihúzni, miközben saját magát már elkönyvelte halottnak. Soha nem hitt igazán abban, hogy megmentik őket. Felnézett a nyugati irányban föléjük tornyosuló, égig érő hegyre (annyit tudott ő is mindössze, mint a többiek, hogy tőlük nyugatra ott van Chile, és hogy Chile egyet jelent a meneküléssel), és magában mantrázva, hogy „Nyugatra Chile van. Nyugatra Chile van.”, tudta, hogy egy napon megmássza azt a hegyet.

Elhatározta, hogy nem fog ott elpusztulni. Igen ám, de ugyanezt mások is elhatározták: nem jobbak és nem rosszabbak, nem erősebbek és nem gyöngébbek, mint ő, akik aztán a szeme láttára épültek le és haltak meg. Nando egyetlen „misztikus” benyomása a hegyek között nem Istenre vonatkozott, hanem magára a hegyre, amely évmilliók óta áll ott, háborítatlan nyugalomban, és az örök hóban egyszerűen nem tűri meg az életet a hátán. Az élet itt – így látta ő – idegen, rút dolog, és a hegy mindent megtesz, hogy megszabaduljon a betolakodóktól és lesöpörje magáról e koszfoltot, amit ők jelentenek.

A hegy nem áll az ő oldalukon. És senki sem jön, hogy megmentse őket.

Így indult el harmadmagával (Canessával, valamint egy Antonio Vizintín nevű fiúval, akit aztán három nap múltán visszafordítottak a „tábor” felé), hogy megmássza a hegyet, aminek korábban többször is nekirugaszkodtak, de a próbálkozások mindig csúfos kudarccal végződtek. A napnál is világosabb volt számára, hogy esélyük sincs: hogy a hegy megmászása egyet jelent a halállal. De hát ott lenni: hiszen az is egyet jelent a halállal! És elhatározta, hogy ha a halált elkerülni nem is tudja, de nem lesz hajlandó egy helyben állva vagy fekve bevárni azt. Anyja és húga a múlthoz tartozott; szeme előtt, mint írja, végig apja lebegett, és az iránta érzett szeretet kényszerítette őt, hogy az éhség, a hideg, a fáradtság ellenére, mintegy módosult tudatállapotban kapaszkodva a csaknem függőleges sziklafalon, megtegye a következő mozdulatot.

És megtette, újra és újra, tíz napon keresztül.



December 22-én indult a mentőhelikopter a Fairchild roncsaihoz, hogy elhozza a túlélőket. Köztük is volt olyan, akit a halál széléről tornáztak vissza az orvosok.



– Ne hagyd, hogy ezentúl ez legyen életed legjelentősebb eseménye! Nézz előre! – mondta Nandónak hazatérése után az apja, és ő meg is fogadta tanácsát. Ma üzletember, több más vállalkozás mellett egy televíziós cég tulajdonosa. Montevideóban él, ahol feleségével és két lányával minden év december 22-én találkozik túlélőtársaival és azok családtagjaival. Tizenhatuk összetartozása mindennél többet jelent számára csak úgy, mint a többiek számára.

De a többségtől eltérően ő a történtekben nem isteni csodát lát, hanem az emberi erőfeszítés és szeretet csodáját. Nem ez élete legjelentősebb eseménye, de amit Canessával együtt – aki ma neves gyermekkardiológus – megtett, arra fenntartás nélkül büszke. Uruguayban mindenki ismeri a nevét, nemzeti hősnek tekintik.



Noha a DDT használatát betiltották, a környezetünkre – így önmagunkra – ártalmas növényvédő szerek gyártása és forgalmazása töretlen. A Föld tüdejét jelentő esőerdők jelentős részét kivágták és felégették, hogy a helyükön a majdani 99 centes hamburgerek legelésszenek. Noha a laikusok körében máig népszerű vitatéma, a szakértők körében tényként kezelik, hogy a mostani klímaváltozás egyik okozója az ember. A 2010-es év a legmelegebb volt azóta, hogy regisztrálják az időjárást. A világtenger jelentős része halott zóna: megszűnt benne minden élet. Vizeink le nem bomló szintetikus vegyületekkel (antibiotikumokkal, antipszichotikumokkal, fogamzásgátlókkal) szennyezettek; a férfi és női meddőség mind ijesztőbb méreteket ölt. Ennek ellenére – valamint a világszerte pusztító háborúk, járványok és éhínség ellenére – a Föld népessége folyamatosan nő; az időszámításunk kezdetekori 200 millióhoz képest megharmincszorozódott, és csak a Néma tavasz megjelenési idejekori lélekszámhoz képest is megkétszereződött. Ilyen irtózatos népesség ellátása rengeteg (és mivel egyre többen vagyunk: egyre több) energiába kerül; a fosszilis energiahordozók és a nyersanyagok kifogyóban. Idén augusztus 21-e volt a túllövés napja, vagyis mi, földlakók eddig a napig fogyasztottuk azt, amit az idén megtermeltünk. Ettől kezdve mínuszban vagyunk: a saját tőkénket zabáljuk fel, önmagunkat emésztjük el. Mintha egy családban augusztus 21-én elfogyott volna az éves kosztpénz. A túllövés napja 1987-ben december 19-ére esett, 2005-ben október 20-ára. A számítások szerint 2050-ben január 1-jére esik majd.

De aggodalomra semmi ok.

A természet a mi oldalunkon áll. Valaki majd jön, és megment minket.

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


Brilliáns!



Köszönöm Balázs!



Nagyon szép írás, élvezettel olvastam.

Egy - látszólag mellékes - gondolatra szeretnék reagálni:
"Noha a laikusok körében máig népszerű vitatéma, a szakértők körében tényként kezelik, hogy a mostani klímaváltozás egyik okozója az ember."

Ezzel kapcsolatban szeretném, ha rákeresnél Miskolczi Ferenc volt NASA-kutató munkásságára, mert egyelőre még nem érkezett érdemi cáfolat a klímaváltozás antropogén mivoltát kizártnak minősítő kijelentéseire.

Való igaz, a globális klímaváltozás antropogén vagy nem antropogén mivolta cseppet sem változtat azon a tényen, hogy az emberiség óriási bajban van. Hiszen az erre vonatkozó kitételed egy hosszú lista tagja volt, melynek további elemei pont elég okot adnak az aggodalomra.

Miért rágódom mégis ezen az egy mondaton? Azért, mert ha ma a médiában környezetvédelemről esik szó, akkor az 90%-ban a felmelegedés hatásainak ecseteléséről, és a "cokettő"-kibocsátás ((c)Elena Ceauşescu) lehetséges korlátozásáról fog szólni. Kizárólag a szén-dioxid-kibocsátás leszorításáról beszélünk, amikor még azon kívül oly sok tennivaló lenne.

Néha olyan érzésem van, hogy a CO2 egyfajta mágikus szerepet játszik: "ha sikerül leszorítanunk, akkor minden rendben lesz". Pedig nem.



Köszönöm mindenkinek. :)

Marci, tudnál linket adni?

Annyit még, hogy nyilván túlegyszerűsítettem. A cikkben, amit olvastam, olyasmi volt, hogy a laikusok között, ill. a szakértők között milyen arányban vannak, akik megkérdőjelezik a klímaváltozás emberi okait. És az utóbbi csoport százalékaránya meglehetősen egyszámjegyű volt, szemben az előzővel.



Annyira tetszik, hogy - utólagos jóváhagyásoddal - belinkeltem magamhoz ezt a bejegyzést, valamint a blogodat is.



REndben, mi több, köszönöm. :)

(Merő kíváncsiságból azért érdekelne, hogy a "magamhoz" mit is takar. ;) )



Bocsánat! ras.freeblog.hu



Én is brilliánsnak tartom, és én is olvastam a klímaváltozás eredetét illető kételyekről.



Persze ennek a Miskolczi-históriának van egy olyan olvasata, hogy egy kiégett/frusztrált/kirúgott/kisebbségi komplexusos/egyéb tudós megpróbál bosszút állni a volt kollégáin, és saját lehetetlen elméleteivel megváltani a világot. Erre példa pl. Egely György munkássága.

Én azonban azok alapján, amit eddig hallottam, úgy érzem, hogy egy viszonylag jól átgondolt elméletről van szó, amit persze lehet, hogy meg fognak cáfolni.

Egy másik dolog, ami Miskolczi hitelessége mellett szól, az, hogy szinte soha nem hajlandó nyilatkozni, én pl. csak a Kossuthon hallottam vele egy rövid beszélgetést.



AZ előző két kommentem valamiért megcserélődött, fordított sorrendben ajánlott olvasni.



Bakker, a blogmotor elnyelte a szép egyoldalas kommentemet (az angol nyelvű linket összefoglaltam). Nincs erőm újból megírni, úgyhogy ideírom a két linket, bocs.


http://www.nol.hu/archivum/archiv-486659

Angolul pedig:
http://www.examiner.com/civil-rights-in-portland/hungarian-physicist-dr-ferenc-miskolczi-proves-co2-emissions-irrelevant-earth-s-climate



Marci "elnyelt" kommentjét szerencsére a rendszer elküldte nekem e-mailben. Bemásolom belőle az összefoglalót, méghozzá két részletben.

----------------------------------

A mai hivatalosan elfogadott álláspont szerint a levegőben található üvegházgázok a földfelszíni hőmérsékletet akármilyen magasra képesek feltornászni, azáltal, hogy a Föld hőjét nem engedik elszökni.

Azonban a Föld egy egyensúlyi rendszer. Ez azt jelenti, hogy ha valamilyen hatás éri, akkor arra ellenhatással válaszol és többé-kevésbé visszatér eredeti helyzetébe. Csakúgy, mint egy mélytányérban lévő pingponglabda - ha megpöcköljük, akkor fölfut a tányér falára, de utána vissza is gurul. Persze a labdát ki is lehet pöckölni a tányérból - a Föld esetében tehát előfordulhat, hogy pl. egy meteorbecsapódás miatt teljesen felborul a klíma, de az üvegházgázok hatására - Miskolczi szerint - képtelenség, hogy ez megtörténjen.

Nézzük meg (nagyon leegyszerűsítve), hogy konkrétan mi is ez a földi egyensúlyi rendszer, azaz miért tér vissza mindig a klíma az egyensúlyi állapotba:
1. a Nap melegíti a Földet
1. b. ha sok az üvegházgáz a levegőben, akkor a Föld jobban felmelegszik
2. a Föld víztartalma elpárolog, felhők képződnek
2. b. ha jobban felmelegszik a Föld, több felhő képződik
3. a Felhők hatására a Nap kevésbé tudja melegíteni a felszínt -a Föld lehűl
3. b. ha több a felhő, akkor a felszínt még kevésbé melegítik a nap sugarai - a Föld jobban lehűl
4. ha a Föld lehűl, a levegőben lévő vízpára csapadék formájában lehullik, kevesebb felhő lesz, ismét jobban melegít a Nap
5. vissza az 1-es ponthoz

(folyt. köv.)



(Marci összefoglalójának folytatása:)


Persze a rendszer ennél jóval több tagból áll, és csak bonyolult egyenletrendszerekkel lehet használható képet alkotni róla. Ráadásul van egy csomó olyan öngerjesztő jelenség, mely épphogy nem az egyensúlyi helyzetbe való visszatalálást, hanem a hőmérséklet továbbemelkedését okozza. Ilyen pl. a transz-szibériai jégmezőkből kiolvadó metán (ami szintén üvegházgáz), vagy a vízből melegítés hatására kioldódó szén-dioxid.

Miskolczi szerint a rendszert az üvegházgázok nem mozdíthatják ki egy bizonyos foknál jobban az egyensúlyi állapotából (annak ellenére, hogy léteznek öngerjesztő folyamatok). Ezt a határt egy fizikai mennyiséggel lehet jellemezni, amit Miskolczi-állandónak neveztek el. Ennek az állandónak a jelentése hasonló a fénysebességéhez: van egy érték, amit nem lehet meghaladni.

Egy érdekes érv Miskolczi elmélete mellett, hogy ha az üvegházgázok valóban képesek a földi hőmérsékletet egy öngerjesztő folyamatban az egekbe vinni, akkor erre már volt kb. 6 milliárd évük, ez azonban mégsem történt meg. Üvegházgázok ugyanis mindig voltak a Föld felszínén. Persze erre az éles szemű kritikus rávágja, hogy a legutóbbi időkben lényegesen több üvegházgáz került a levegőbe, mint addig.

(Idézet vége - B.B.)
==========
Véleményem szerint az üvegházhatás manapság túl nagy hangsúlyt kap, és túl keveset beszélünk a többi környezeti problémáról (erdők irtása, egyéb légszennyezők, stb.).



Csak nem sikerül ez rendesen: az utolsó, "Véleményem szerint..." kezdetű mondat még az idézethez tartozik.



Köszönöm!



Nagyon tetszett. (Olvastam a könyvet régebben, meg volt egy film is belőle.)Lapis Lazuli



Nagyon tetszett az írás, összeállt végül a puzzle. :-)

A valószínűsíthető kataklizmának ugyanúgy lesznek túlélői, ahogyan a repülőbalesetnek, és előttük is ott lesz vastagon az etikai dilemma, hogy mihez kezdjenek a holtak "húsával". (Metaforikus értelemben persze.) Van egy olyan olvasata is így a történetnek, hogy bizonyos (rendkívüli) helyzetekben előremutatóbb a kegyetlenség, mint a kegyelet.



"Van egy olyan olvasata is így a történetnek, hogy bizonyos (rendkívüli) helyzetekben előremutatóbb a kegyetlenség, mint a kegyelet."

Hát ilyen olvasatot én nem tudok belelátni. A baleset túlélői semmilyen kegyetlenséget nem követtek el. Átléptek társadalmi normákat/tabukat, hogy életben maradjanak, de ettől még semmilyen kegyetlenséget nem követtek el. Én nem hiszem, hogy ezt kellene belőle kiolvasni...illetve függ attól, hogy ki mit ért kegyetlenségen (és nem tudom, mi köze a kegyelethez).



Egyébként a poszt remek, de ezzel nem sok újat mondtam. :D



TH:

A holtakkal szemben voltak kegyetlenek (kegyeletlenek) a túlélők, amikor saját túlélésüket előbbre helyezték, mint a testek békénhagyását, elföldelését.

De persze ez csak egy olvasat, és nyilván létezhetnek más olvasatok is.

(Hogy mit kell belőle kiolvasni, azt nem akarom tudni.)



Hogy lehet kegyetlennek lenni valamivel, ami nem él? Egy holttesttel bármit csinálhatok, az maximum kegyeletsértő lehet, de kegyetlen? nem érez semmit egy hulla. Véleményem szerint csak élőlényekkel szemben értelmezhető a "kegyetlenség" fogalma.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta