Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

vasárnap, október 03, 2010
02:21
 
Könyvkölcsön(nem)adósdi


Egyes lakásokban a könyvespolcokon (már ahol előfordul még ilyen bútor; egyre ritkább) a következő epigráfia díszeleg:

KÖNYVET MÉG NEKED SEM ADOK KÖLCSÖN!

Könyvet még neked sem adok kölcsönA mellékelt fotót a Vaterán találtam, a következő szöveg kíséretében: „Minden nagy könyvtárral rendelkező embernek ajánlom, ajándékba is. Ez egy nagyon vicces de egyben igaz szöveg, ha az embernek sok könyve van.”

Eltekintve attól, hogy kevés kínosabb dolog van, mint amikor valaki meg akar győzni valaki mást valaminek a vicces voltáról, úgy gondolom, a „sok könyve van” kitétel nem írja körül kellő pontossággal azt az esetet, amelyben a fenti – a Modoros blogba illő – felirat ténylegesen elő szokott fordulni. Noha nem végeztem kutatásokat e tárgyban, én úgy képzelem, hogy a mondatot gyakran ki lehetne egészíteni az alábbi bevezetővel: „az illető azt hiszi magáról, és arra áll föl neki, hogy...”, és szinte minden esetben az alábbi függelékkel: „...és azokat szín- és méret szerint rendezve tartja.” (Vagy ha nem, akkor csak azért, mert a sznobériája ettől visszafogja.)

A helyzet az, hogy a magánkönyvtárak kényszeredett védelme értelmetlen. Az ugyanis, hogy bármilyen gondos őrizet mellett egy könyvgyűjtemény sértetlensége a végtelenségig megőrizhető, óriási tévedés. Röpke néhány (száz) milliárd év, és a világegyetem, sitty-sutty, megsemmisül (vagy megáll a tágulás, elkezd összehúzódni, aztán magába omlik, mintegy fordítottjaként az ősrobbanásnak, vagy a hőhalál áll be, a maximális entrópia – a tudósok még nem döntöttek a végleges forgatókönyvről), de már ezt megelőzően a Föld be fog csapódni a Napba. Mi lesz akkor a könyvtárakkal?! Mi több, még ezen esemény bekövetkezte előtt jó esélye van a Homo sapiensnek arra, hogy végérvényesen kiírja magát az Evolúció című szappanoperából. Ki fogja akkor olvasni ezeket a könyveket?! De ha ez nem is történik meg belátható időn belül (amit kétlek, bár ez most más kérdés), a könyvgyűjtemények büszke tulajdonosainak sorsa igen-igen nagy valószínűséggel előre jelezhető: meg fognak halni. Nem kicsit, nagyon. Ami pedig a halottakat illeti, ők még azon horrorfilmekben is, amelyekben mégis élnek, leginkább csak hörögni és gyilkolni szoktak – olvasni nem igazán.

Márpedig a könyv elvileg két dologra való. Vagy arra, hogy olvassák, vagy arra, hogy olvashassák. Majd egyszer, valamikor. Számos olyan könyvem van, amit nagy lelkesen megvettem évekkel ezelőtt, és azóta, hogy fölraktam a polcra, kézbe se vettem. De ez nem baj: sok évnyi tapasztalatom van arra nézve, hogy a polcon lévő, olvasatlan, szinte már észre se vett könyvek tudnak olyat csinálni, hogy egyszer csak leugranak a helyükről, bele egyenest az ember kezébe. Pont akkor, amikor szükség van rájuk.

„Az vagy, amit megeszel” – mondják, és ez igaz az olvasásra is. Az vagy, amit elolvasol. S hogy ne legyél mérhetetlenül magányos... (Na jó, ezt így nem vállalom fel; átváltok egyes szám első személybe.) Szóval: hogy ne legyek mérhetetlenül magányos, elemi igényem, hogy az olvasmányélményeimről tudjak beszélgetni másokkal. Lehetek amúgy bármilyen hörcsögtermészetű (vagyok is), e késztetésemnél erősebb, hogy mindazt, ami engem épített, gazdagított, fellelkesített, meghatott, megnevettetett, elgondolkodtatott, földhöz vágott (stb., stb.) – hogy mindezt megosszam azokkal, akik fontosak számomra. Ebből pedig szinte szükségszerűen adódik, hogy időről időre kölcsönadok másoknak számomra kedves könyveket.

Ha a könyvtár tulajdonosa nem simán análisan fixált, hanem ténylegesen olvasó ember, akkor könyveinek természetes létmódja, hogy kölcsönben vannak valakinél. Habent sua fata libelli. Vagy visszakapjuk (és -adjuk) őket, vagy nem. A számomra fontos könyvek előbb-utóbb valahogy mindig visszakerülnek. Valószínűleg azért, mert fejben tartom őket; mert a hiányukat ugyanúgy megérzem, mint annak az ujjamnak a munkából való kiesését, amelyik épp be van kötve. És van olyan, hogy egy könyv eltűnik. Évekkel, olykor évtizedekkel később jövök rá (néha egy régi cetlit megtalálva): hoppá, hiszen ezt kölcsönadtam X-nek! Ilyenkor többnyire bánatosan felsóhajtok; egyrészt a felismert nettó veszteség miatt, másrészt azért, mert ezek az X-ek ekkorra többnyire már rég kipörögtek az életemből (és így esélyem sincs arra, hogy az adott könyvet visszakapjam). Ez esetben vagy beletörődöm a veszteségbe, és kisebb-nagyobb gyászmunka elvégzése után túlteszem magam rajta, vagy pedig ha tényleg nélkülözhetetlen az a könyv, akkor beszerzem újból, a föld alól is.

Az újbóli beszerzésnek más esete is előfordulhat. Volt már nem egyszer, hogy valakinek a kezébe nyomtam egy könyvet: „Tessék, vidd el; ha tetszik, akkor a tied, ajándék; ha nem, akkor alkalomadtán hozd vissza.” Ez nyilván akkor fordul elő, ha én szeretném, hogy a másik elolvassa az adott könyvet, méghozzá annyira, hogy áldozni is hajlandó vagyok rá (annyit, amennyibe az új példány majd kerül nekem).

Ha pedig kölcsönkérnek tőlem valamilyen könyvet, az esetek túlnyomó többségében nem mondok nemet. Vigyék – aztán ha nem adják vissza, ha elfelejtem, kinél van, hát megérdemeltem.

Amikor nemet mondok, annak leginkább két oka lehet. Az egyik az, hogy az adott könyv különösen becses számomra, és pótolhatatlan veszteség lenne, ha nem kapnám vissza. Ilyenek elsősorban is a dedikált könyveim, másodsorban azok, amelyeket gyakorlatilag nem lehetne ismét beszerezni. A másik ok az lehet, hogy az adott könyv – ténylegesen vagy szinte – kézikönyvéként funkcionál számomra. Ez azt jelenti, hogy tapasztalataim alapján bármikor, a legváratlanabb helyzetben is előfordulhat, hogy bele akarok nézni, akár csak mert egy mondatot keresek, akár, hogy egy félórát bújjam. És ha nincs a kezem ügyében, akkor tehetetlenül vergődöm, mint a partra vetett hal. Amikor valaki egy ilyen könyvemre pályázik, szörnyű kínban vagyok. Megesik, hogy ilyenkor is kölcsönadom, de az biztos, hogy fokozott energiákat mozgósítok az emlékezetemben arra nézve, hogy kinél is van az adott könyv.

A könyvek cserélődnek a könyvtáramban. Van olyan könyvem, amit én felejtettem el visszaadni, vannak – a fent leírt esetek kapcsán – újravásárolt könyvek (nem beszélve arról, amiről egyszer már írtam a blogomban: hogy kamaszkorom végén egy meggondolatlan pillanatban sok, számomra kedves könyvön túladtam azzal, hogy „kinőttem belőlük” – ezeket mostanság próbálom ismét felhajtani), és persze vannak többé vagy kevésbé bántó hiányok is: valaha régen – ki tudja, kinek – kölcsönadott könyvek, amelyek egyszer aztán vagy visszatérnek hozzám, vagy nem. Ez utóbbi kategóriából pillanatnyilag a leginkább érezhető sebek a következők:

  • Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve
  • Dan Greenburg – Marcia Jacobs: Hogyan legyünk boldogtalanok
  • Noszlopi László: Sorselemzés és kísérleti ösztöndiagnisztika. A Szondi-féle ösztönlélektan teljes ismertetése
  • Arthur Ransome: Téli szünidő és Galambposta
  • Oliver Sacks: Az ember A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét
Ha valaki történetesen tud bármit a fenti könyveim hollétéről, és hozzásegít, hogy visszakapjam őket, hálásan köszönöm.

Ha ugyanis nem jutnak vissza hozzám, hogy adjam kölcsön őket másoknak a jövőben?

Címkék: ,


Hozzászólások:


Fájó dolog jutott eszembe.Quinn-int adtam kölcsön,máig sem tudom,hogy pár év múlva a fiam hogy tudott venni egy másikat.Ezt az oldalt ismered-e? http://veszitsel.konyvtar.hu/ Nem igazán jeleznek vissza....Pedig jó dolognak tartom.Üdv:Örzse néne



Egy vita, egy bejelentés, egy helyreigazítás.
1) A könyvállomány megőrzésének fontosságát főleg közkönyvtárak esetében tartom szükségesnek. Ha én nem viszek vissza valamit, akkor legközelebb te nem tudod kivenni. (Ez egyébként harmonizál bejegyzésed utolsó mondatával.)
2) A listából az egyik könyv nálam van. Két szempontból is kakukktojásnak számít (mármint a listában); vajon így kitalálod-e, melyik?
3) Az Oliver Sacks-mű címe helyesen: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét.



Bocsánat, hogy külön kommentben küldöm. Még egy vitám volna.
Azt írod: A helyzet az, hogy a magánkönyvtárak kényszeredett védelme értelmetlen. Amivel ezt indokolod, az alapján bármely tevékenység (pl. a blogírás is) értelmetlen. Ha viszont azt mondjuk, OK., véges a számunkra kijelölt idő, de azt szeretnénk komfortosan eltölteni, és a komfortérzetünkhöz hozzátartozik könyveink birtoklása, akkor a magánkönyvtárak védelme már nem értelmetlen. Vagy értelmetlen, de nem fölösleges.
Másrészt (ehhez ld. az előző megjegyzésemet) aki a kölcsönkapott könyvet nem adja vissza, az vélhetőleg nem fog válogatni, hogy kinek nem adja vissza. Ebből a szempontból tehát a magánkönyvtárak védelme egybeesik a közkönyvtárak védelmével.



Köszi, javítottam. (Íme, a bizonyíték, hogy tényleg nincs nálam, és emlékezetből írtam. ;) )

Volt egy kósza emlékem, hogy mintha az egyik nálad lenne; most már biztos is vagyok. Annyiban kakukktojás a többihez képest, hogy ennek a visszakapására van elvi esélyem. :P

Ami a vitatémát illeti: mindenben egyetértek, hiszen ha volt valaha az életben szubjektív posztom, amitől távol áll a tuti megmondása, akkor ez volt az. (Bár azért remélem, hogy nem csak ez.)



És úgy szoktál járni, hogy egy könyv mindig eltűnik a könyvespolcodról? Veszel egyet, majd megint eltűnik? Mármint, hogy valahogy mindig pont az a néhány könyv az, amit kölcsön kérnek, kölcsön adsz, vagy csak odaadsz, "ha tetszik..." alapon? Nálam vannak ilyen könyvek. Már automatikusan többet veszek, amikor meglátom őket, mert tuti másnál köt ki. Ilyen pl. Lázár Ervin, meg Birtalan Balázs (megint elkérték a könyveidet! De jó hogy még mindig nem dedikáltad őket!) és még több másikat is. Ez olyan jó érzés szerintem...
Ja! Nem nekem adtad kölcsön Dan Greenburg – Marcia Jacobs: Hogyan legyünk boldogtalanok című könyvét, de van egy pár példányom belőle ha gondolod, és hiányzik... akkor asszem rád vár majd az egyik!



Nálam (alig meglepő módon) Daniel Quinn könyvei ilyen fogyócikkek. (Sok-sok évvel korábban meg E. Tardif Jézus él! c. könyve és pár hasonló volt az.)

Hű, kapok Greenburg-könyvet?! :D Tényleg?! :) De jó nekem! :))



Könyvkölcsönzéshez: http://libmee.com/hu/ :)


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta