Birtalan Balázs naplója: Képnézegetős

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” – Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, január 31, 2015
11:09

Képnézegetős

Képnézegetős

Van egy órám, míg jön az álom.
Lecsukom szemem: mélyre ások.
Előttem képek, terített pakliként:
kis, közepes
és nagy Balázsok.

Nem épp homogén társaság:
akad itt Bukfenc, Bagoj, Bence,
s persze Mucurkám, aki
– egykeként nem kunszt –
Mama kedvence.

Tágra nyílt szemű kisfiú markol
két kezével a végtelenbe.
Húsz év se kell:
rábízza lelkét
szalonfasiszta tételekre.

Bűntudattal s vérrel telt farkat
rejt diszkréten a papi öltöny.
Parázs vitákban hirdeti Jézust.
Gyomormosások
tartják e Földön.

Nem sír, mikor a hit védői
kitépik kezéből a szalmaszálat.
Két év múlva maga tör pálcát:
csak helyes út van,
nincs bocsánat.

Okos könyvét telelatinja,
utol ne érje tudósok átka.
Fennen viszi az Erény zászlaját –
de jobb nem belátni
az éjszakákba...

Fél seggel ül a kocsma székén,
szorongón kutat pár riposztért.
Jól marketingelt előadásban
a nyílt kommunikációról
oszt észt.

Az Isten-kérdést rég letudta:
a földbe készül, nem az égbe.
Egy jobb lelet – s szánni valóan gojként,
kipában hajlong
az Örökkévaló nevére.

Lapozom őket... Tiszta sor:
belepottyantam egy szedett-vedett körbe.
Többségükkel ma már kizárt dolog,
hogy önként leülnék
egy sörre.

Ezt itt nem értem... Tőle viszolygok...
Őt legszívesebben nem is látnám...
Tűzre vetni az egész paklit...!
De csak lapozok,
egyre hátrább.

Ez a kezdet. 56 centis.
Ordít – talán sejti, mi várja.
Karomba zárom, azon véresen:
„Amíg én vagyok,
te nem leszel árva.”

Aztán csak tartom, nem pofázok,
míg elalszik a testmelegben.
Jöhet a következő feladvány:
„Itt mi történt,
hogy ő – te lettem?”

A rejtvény nem ártatlan játék:
röghöz köt, amíg meg nincs fejtve.
De van kulcs, mert íratlanul, vagy írva,
minden képnek van
saját verse.

És mindig ugyanaz a szempár,
vegye bár körül bármi katyvasz!
A versek, képek világgá állnak össze,
tartom őket:
rogyadozó Atlasz.

Nézem a paklit. Megnyugodtam:
már minden képen én vagyok.
Játékrontás csak egyet is kilopni.
Csalás nélkül
végre alhatok.